14.3 Bertrand Russell és G. E. Moore: Az analitikus filozófia kezdetei – Bertrand Russell und G. E. Moore: Die Anfänge der analytischen Philosophie

1. Amikor Bertrand Russell 1905-ben megjelentette „On Denoting” című esszéjét, Franciaországban nem volt király, de éppen ez a hiányzó uralkodó állította a filozófiát egy makacs probléma elé.

2. Az a mondat, hogy a jelenlegi francia király kopasz, nyelvtanilag ugyanolyan helyesen van felépítve, mint egy város polgármesteréről szóló állítás.

3. Aki megérti, el tudja képzelni, mely tulajdonságról van szó, noha nincs senki, akire ezt a tulajdonságot vonatkoztathatnánk.

4. Ezért kézenfekvőnek tűnik, hogy a mondatot egyszerűen hamisnak nyilvánítsuk.

5. Ha azonban azt mondjuk, hogy a király nem kopasz, ugyanabba a nehézségbe ütközünk, mert ez a megfogalmazás is úgy tűnik, hogy uralkodót feltételez.

6. Ez a kis nyelvi zavar tehát odáig vezet, hogy felmerül a kérdés: vajon kijelentéseink arra kényszerítenek-e minket, hogy olyan dolgokat fogadjuk el, amelyek egyáltalán nem léteznek?

7. Russell válasza az volt, hogy alaposabban vizsgálja meg, mit állít a teljes mondat, ahelyett, hogy hagyja magát vezetni annak látszólag ismerős szerkezetétől.

8. Ez a fajta vizsgálódás egy filozófiai fordulatból fakadt, amelyben Russell és cambridge-i barátja, George Edward Moore az 1890-es évek vége óta részt vettek.

9. Mindketten kezdetben olyan akadémiai körökben mozogtak, ahol a brit idealizmus jelentős befolyással bírt.

10. E mozgalom különböző képviselőit az a meggyőződés kötötte össze, hogy a valóságot nem lehet kielégítően megérteni, ha azt egymástól független dolgok gyűjteményeként kezeljük.

11. Francis Herbert Bradleynél ez a nézet különösen messzemenő formát öltött: az egyes dolgok és azok közötti kapcsolatok nem felelhettek meg annak a követelménynek, hogy a valóság ellentmondásmentes legyen, amelyet végső soron átfogó egységként fogtak fel.

12. Egy ilyen álláspont nem csupán egy mellékes állítás volt, miszerint minden csupán képzeletbeli, hanem egy kísérlet arra, hogy komolyan vegyük a fogalmi világfelfogásunkban rejlő feszültségeket.

13. Russell és Moore azonban kétségbe kezdték vonni, hogy ezek a feszültségek valóban arra kényszerítenek-e, hogy feladjuk az egyes tárgyak és tények önállóságát.

14. Új realizmusuk eleinte azt állította, hogy valami igaz vagy valós lehet, függetlenül attól, hogy az ember gondolja-e vagy tapasztalja-e.

15. Ebből a közös elhatárolódásból még nem alakult ki egységes program, hiszen mindkettőjüknek először tisztáznia kellett, hogy az állított függetlenség pontosan hogyan értelmezhető.

16. Russell számára a matematikai rendszerek szempontjából elengedhetetlen kapcsolatok jelentették a döntő nehézséget.

17. Azt, hogy a három kisebb, mint az öt, nem lehet úgy helyettesíteni, hogy a háromnak és az ötnek egy-egy tulajdonságot tulajdonítunk, majd figyelmen kívül hagyjuk a kettő közötti kapcsolatot.

18. A kapcsolatnak van iránya, hiszen az öt nem kisebb, mint a három.

19. Még ha mindkét számot egy egész alkotóelemeinek tekintjük is, meg kell magyaráznunk, mi különbözteti meg az egyik elrendezést a fordítottjától.

20. Russell ezért a relációkat, azaz a tárgyak közötti kapcsolatokat, egy megfelelő leírás önálló alkotóelemeiként akarta elismerni.

21. Ez a gondolat megerősítette ellenállását egy olyan filozófia ellen, amely minden kapcsolatot végső soron az alkotóelemeik tulajdonságaiba vagy egy átfogó egységbe olvasztott fel.

22. A matematikai munka és az idealizmus kritikája így egy bizonyos magyarázati problémánál találkozott, anélkül, hogy ezzel minden idealista érv el lenne intézve.

23. Ennek fényében a nem létező francia király pontos funkciót kap: megmutatja, hogyan tudja a nyelv egy leírást tárgy nevének látszatát kelteni.

24. A jelölés olyan kifejezés, amelynek célja, hogy egy feltétel alapján kiemeljen valamit, például a jelenlegi francia király tisztségét.

25. Ezáltal eleve különbözik a tulajdonnévtől, még akkor is, ha mindkettő a szokásos mondatban ugyanazon a helyen állhat.

26. Russell azt javasolja, hogy a király kopaszságára vonatkozó állítást három, egymással összefüggő állításra bontsuk.

27. Van valaki, aki jelenleg Franciaország királya, legfeljebb egy ilyen ember létezik, és ez az ember kopasz.

28. Az első két feltétel együttesen biztosítja, hogy pontosan egy tárgy feleljen meg a jellemzésnek.

29. Csak e feltétel mellett kerül sor a kopaszság tulajdonítására.

30. Mivel már a létezés feltétele sem teljesül, az egész állítás e elemzés szerint hamis.

31. Ezért nincs szükség egy furcsa, nem létező királyt bevonni a képbe ahhoz, hogy érthetővé tegyük, miért bukik meg a mondat.

32. A tagadás nehézsége eltűnik, amint kifejezetten megkülönböztetjük annak hatályát.

33. Aki azt állítja, hogy pontosan egy jelenlegi francia király létezik, és ő nem kopasz, az ragaszkodik a létezésre vonatkozó állításhoz, és csupán a tulajdonított tulajdonságot tagadja.

34. Ez az állítás szintén hamis, mert nincs ilyen király.

35. Más a helyzet azzal az állítással, miszerint nem igaz, hogy pontosan egy jelenlegi francia király van, aki kopasz.

36. Itt az egzisztencia, az egyediség és a tulajdonság teljes összefüggését tagadják, ezért az állítás igaz.

37. Az állítás és annak teljes tagadása közötti ellentét így megmarad, bár a kopasz és a nem kopasz királyról szóló két szokásos megfogalmazás félrevezetőnek tűnik.

38. Logikai formának nevezzük azt a szerkezetet, amely láthatóvá teszi az állítás és a következtetés ilyen összefüggéseit; ennek nem kell egybeesnie a nyelvtani felülettel.

39. Russell elemzésének messzemenő következménye van, mert egy kifejezés formájából nem von le elhamarkodott következtetéseket a valóság felépítésére vonatkozóan.

40. Az, hogy egy szócsoport egy név helyén áll, még nem kötelez bennünket arra, hogy hozzá rendeljünk egy konkrét tárgyat.

41. Ezzel azonban még nem kapunk választ minden olyan kérdésre, hogy az emberek mit tesznek egy konkrét beszélgetési helyzetben.

42. Peter Strawson 1950-ben azzal vádolta Russellt, hogy valaki egy jelöléssel utalhat valamire, és eközben olyan előfeltételeket szab, amelyek hiánya megakadályozza a kijelentés szokásos igazságértékelését.

43. Ebből a későbbi perspektívából pontosabban meg kellene vizsgálni, hogy a francia királyról szóló beszéd hamis állítást tartalmaz-e, vagy hiányzik-e belőle a sikeres hivatkozás feltétele.

44. A kifogás nem érvényteleníti Russell eredményét, de rámutat arra, hogy egy mondat rekonstruálása és tényleges használatának vizsgálata különböző kérdéseket vethet fel.

45. A kontrollált elemzés szükségességét még élesebben kiemelte egy ellentmondás, amelyet Russell 1901-ben fedezett fel a matematikai alapokról szóló munkája során.

46. Egy halmazt eleinte olyan tárgyak összességeként lehet elképzelni, amelyekre egy bizonyos feltétel vonatkozik.

47. Ha ilyen összefoglalásokat megfelelő korlátozás nélkül engedélyezünk, akkor akár azt a halmazt is meg akarhatjuk alkotni, amely nem tartalmazza önmagát elemeként.

48. Ha ez a halmaz tartalmazná önmagát, akkor nem felelne meg a saját felvételi feltételének; ha viszont nem tartalmazná önmagát, akkor éppen ezért fel kellene venni.

49. Mindkét lehetőség ellentmondáshoz vezet, így a látszólag érthető leírás nem határoz meg megengedett halmazt.

50. Russell antinómiája, vagyis egy eleinte hihető előfeltevésekből fakadó ellentmondás, ezzel cáfolta azt a feltételezést, hogy minden megfogalmazható feltétel automatikusan egy megfelelő összefoglalást eredményez.

51. Típuselmélete célja az volt, hogy korlátozza az ilyen konstrukciókat azáltal, hogy megkülönböztette a logikai szinteket, és különösen megakadályozta, hogy egy kifejezést tetszőlegesen önmagára alkalmazzanak.

52. E megközelítés részletes kidolgozása a „Principia Mathematica” című műhöz kapcsolódott, amelyet Russell Alfred North Whiteheaddel közösen három kötetben jelentetett meg 1910 és 1913 között.

53. Már az 1903-as „The Principles of Mathematics” is azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a matematikai fogalmakat és bizonyításokat logikai alapjaikra vezesse vissza.

54. Logizmusnak nevezik ezt az igényt, hogy a matematikai igazságot logikai fogalmakkal és következtetési szabályokkal alapozzák meg, ahelyett, hogy azt csupán az emberi gondolkodás megbízható szokásaként fogadnák el.

55. A kifejtés azonban további feltételezéseket igényelt, amelyek saját státusza, mint tisztán logikai igazságok, vitatott maradt.

56. Russell későbbi logikai atomizmusa az elemzésre irányuló reményt egy olyan világleírásra terjesztette ki, amelyben a komplex állításokat egyszerűbb, tényekre vonatkozó állításokra kellett visszavezetni.

57. Ezt a további fejlődési szakaszt sem tekinthetjük korai írásainak kész tanításaként, sem pedig egyenértékűnek Wittgenstein hasonló gondolataival.

58. Moore szintén pontos megkülönböztetések révén kereste a filozófiai egyértelműséget, de 1903-as „Principia Ethica” című könyve a jó jelentőségét vette kiindulópontul.

59. Aki azt állítja, hogy egy élmény kellemes, az ezzel egy olyan tulajdonságot írt le, amely az emberi tapasztalatban előfordul.

60. Érthető azonban, ha azt kérdezzük, vajon ez a kellemes élmény jó-e is.

61. Példaként elképzelhetünk valakit, aki örömét leli abban, hogy másokat megaláz, és akinek az öröme éppen ezért erkölcsi kifogás tárgyát képezi.

62. Moore most azt kérdezi, hogy ez a kérdésfeltevés összeegyeztethető lenne-e azzal, hogy a „jó” egyszerűen ugyanazt jelentené, mint a „kellemes”.

63. Ha mindkét fogalom szinonimája lenne egymásnak, akkor az ő értelmezése szerint a kérdés feltevése arra a tartalmatlan kérdésre vezetne, hogy a kellemes dolog kellemes-e.

64. Valójában úgy tűnik, hogy ez a kérdés olyasmit vizsgál, ami az öröm leírásával még nem dőlt el.

65. A nyitott kérdés érvelése erre a komoly kérdés maradó érthetőségére irányul.

66. Célja annak bemutatása, hogy a jót nem úgy lehet meghatározni, hogy megnevezünk egy természetes tulajdonságot, amellyel esetleg összefüggésben áll.

67. Moore ezt a téveszméket naturalisztikus tévedésnek nevezte, ahol a „naturalista” kifejezés itt arra a kísérletre utal, hogy a jóságot természetes tulajdonságok, például az öröm vagy a kívánatosság alapján határozzák meg.

68. Kifogása tehát az állítólagos fogalmi azonosításra vonatkozik, és nem egyszerűen azonos Hume problémájával, miszerint hogyan következhetne a „kell” a „van”-ról szóló kijelentésekből.

69. Azt sem állítja, hogy a szenvedés, a szükségletek vagy egy cselekvés következményei jelentéktelenek lennének az erkölcsi ítéletek szempontjából.

70. Ugyanakkor a nyitott kérdésből a kérdéses tulajdonságok különbözőségére vonatkozó következtetés vitatható.

71. Az, hogy valaki értelmesen kétségbe vonhat egy azonosságot, mielőtt felismerné azt, még nem bizonyítja, hogy ez az azonosságnak feltétlenül tévesnek kell lennie.

72. A természetközpontú etika védelmezője ezért azt állíthatná, hogy a jóság egy természetes tulajdonság, amelynek identitása csak vizsgálat útján tárul fel, és nem következik már a szó szokásos jelentéséből.

73. Moore érvelése különösen az egyszerű definíciós kísérleteket helyezi nyomás alá, anélkül hogy ezzel minden lehetséges formáját cáfolná egy ilyen etikának.

74. Moore maga a jóságot egyszerű, tovább nem bontható és nem természetes tulajdonságnak tartotta, amely mindazonáltal igaz vagy hamis ítéletek tárgya lehet.

75. Aki objektív értékről beszél, az ebben az összefüggésben azt állítja, hogy annak érvényessége nem már a személyes egyetértésből fakad.

76. Hogy hogyan tudunk egy ilyen értéket megbízhatóan felismerni és véleménykülönbségek esetén megalapozni, az már önmagában is egy külön nehézséget jelent.

77. Moore azt is megpróbálta meghatározni, hogy mely tapasztalatok értékesek önmagukért, és különös jelentőséget tulajdonított a személyes kapcsolatoknak, valamint a szépség tudatos megbecsülésének.

78. A helyes cselekedet értékelésénél figyelembe vette a következményeket, így a naturalista definíciók kritikájából egyáltalán nem következett a következményorientált etika elutasítása.

79. A „jó” szó elemzésének célja az volt, hogy felvetse a jó életről szóló tárgyi kérdést, de nem tudta azt helyette megválaszolni.

80. Hasonló elkülönítés figyelhető meg a tudásunk és annak filozófiai magyarázata között Moore 1925-ös „A Defence of Common Sense” című művében is.

81. Ebben a műben a hétköznapi bizonyosságokat védi, például azt, hogy emberi teste van, és hogy a Föld már születése előtt is létezett.

82. A „józan ész” itt az ilyen megszokott tudásigényeket jelenti, és nem azt, hogy melyik vélemény a legnépszerűbb.

83. Egy olyan filozófiai elmélet, amely elveti ezeket a meggyőződéseket, Moore szerint erősebb érveket kell felhoznia, mint azok, amelyekre azok elismerése épül.

84. Ezáltal megváltozik a bizonyítási teher, hiszen a szokásos bizonyosságnak nem kell először minden elképzelhető elmélet engedélyét kérnie.

85. Ugyanakkor továbbra is nagy kihívást jelent pontosan megmagyarázni, mit jelentenek a test, az észlelés és a tudás.

86. Moore szerint lehetséges, hogy valamit biztosan tudunk, és mégis hiányzik a kielégítő elemzés arról a kijelentésről, amellyel ezt a tudást kifejezzük.

87. Hogy ez a stratégia milyen messzire vezet, az különösen 1939-es „Proof of an External World” című művében vált nyilvánvalóvá.

88. Moore felmutatta mindkét kezét, és egymás után rámutatott rájuk, hogy ebből következtessen a külső tárgyak létezésére.

89. Az érvelés felépítése egyszerű: ha itt van egy kéz, ott pedig egy másik, akkor legalább két külső tárgy létezik.

90. A következtetés túlmutat az egyes példákon, de azokból következik, feltéve, hogy a kezek mint olyan tárgyaknak minősülnek, és a feltételek igazak.

91. Moore ragaszkodott ahhoz, hogy ismeri a feltételeit, és hogy egy bizonyítás nem válik hiányossá attól, hogy nem lehet minden egyes feltételét külön-külön is bizonyítani.

92. Kifejezett bizonyítási célja a külső tárgyak létezésének igazolása volt; ezt meg kell különböztetni attól, hogy teljes mértékben cáfolja azt az állítást, miszerint senki sem tudhat róluk.

93. A híres előadás ezért csak akkor érthető meg, ha a következtetést magát és kiindulási pontjának indoklását külön-külön vizsgáljuk.

94. Egy szkeptikus elismerheti, hogy a következtetés érvényes, és mégis megkérdezheti, honnan tudja Moore, hogy kezeket lát, és nem például álmodik.

95. A kézmozdulat önmagában nem ad neki olyan választ, amely független lenne a vitatott észlelési tudástól.

96. Moore eljárása ennek kapcsán egy másik nehézséget tár fel: a szkeptikusnak is meg kell magyaráznia, miért lennének általános kétségei megbízhatóbbak, mint azok a konkrét tudásesetek, amelyeket ezek cáfolni hivatottak.

97. Így továbbra is fennáll a filozófiai vizsgálat helyes kiindulópontjával kapcsolatos konfliktus, amelyet pusztán az önmagától értetődőre való hivatkozás nem old meg.

98. Russell inkább hajlandó volt a megszokott állításokat logikai rekonstrukciók révén mélyrehatóan átalakítani, míg Moore megőrizhette azok igazságát, és mégis nyitva hagyhatta a megfelelő elemzést.

99. Az „analitikus filozófia” elnevezés visszatekintve összefoglalja ezeket és további fejleményeket, amelyek előzményei között Frege munkája is szerepel, és amelyek kezdetei már különböző módszereket tárnak fel.

100. A nem létező király és a bemutatott kezek két különböző követelményt jelölnek ugyanazon a tisztázási törekvésen belül: meg kell értenünk, mit állít egy kijelentés, és meg kell tudnunk indokolni, miért bízunk a kiindulási pontjaiban.

1. Als Bertrand Russell 1905 seinen Aufsatz „On Denoting“ veröffentlichte, gab es in Frankreich keinen König, doch gerade dieser fehlende Herrscher stellte die Philosophie vor ein hartnäckiges Problem.

2. Der Satz, der gegenwärtige König von Frankreich sei kahl, ist grammatisch ebenso ordentlich gebaut wie eine Aussage über den Bürgermeister einer Stadt.

3. Wer ihn versteht, kann sich vorstellen, welche Eigenschaft behauptet wird, obwohl niemand da ist, dem sie zugesprochen werden könnte.

4. Es scheint deshalb nahezuliegen, den Satz einfach für falsch zu erklären.

5. Sagt man jedoch, der König sei nicht kahl, gerät man in dieselbe Schwierigkeit, denn auch diese Formulierung scheint einen Herrscher vorauszusetzen.

6. Die kleine sprachliche Verlegenheit reicht damit bis zu der Frage, ob unsere Aussagen uns zwingen, Dinge anzunehmen, die es gar nicht gibt.

7. Russells Antwort bestand darin, genauer zu untersuchen, was der vollständige Satz behauptet, statt sich von seinem scheinbar vertrauten Aufbau führen zu lassen.

8. Diese Art der Untersuchung entstand aus einem philosophischen Umbruch, an dem Russell und sein Cambridger Freund George Edward Moore seit den späten 1890er Jahren beteiligt waren.

9. Beide hatten sich zunächst innerhalb einer akademischen Welt bewegt, in der der britische Idealismus erheblichen Einfluss besaß.

10. Seine unterschiedlichen Vertreter verband die Überzeugung, dass die Wirklichkeit nicht hinreichend verstanden werde, wenn man sie als Ansammlung selbstständiger Dinge behandle.

11. Bei Francis Herbert Bradley erhielt diese Auffassung eine besonders weitreichende Gestalt: Einzelne Dinge und ihre Beziehungen konnten dem Anspruch auf eine widerspruchsfreie Wirklichkeit nicht genügen, die letztlich als umfassende Einheit gedacht wurde.

12. Eine solche Position war keine beiläufige Behauptung, alles sei bloß eingebildet, sondern ein Versuch, die Spannungen unserer begrifflichen Welterfassung ernst zu nehmen.

13. Russell und Moore begannen allerdings zu bezweifeln, dass diese Spannungen tatsächlich dazu nötigten, die Selbstständigkeit einzelner Gegenstände und Tatsachen preiszugeben.

14. Ihr neuer Realismus besagte zunächst, dass etwas wahr oder wirklich sein kann, unabhängig davon, ob ein Mensch es denkt oder erfährt.

15. Aus dieser gemeinsamen Abkehr erwuchs noch kein einheitliches Programm, denn beide mussten erst klären, wie sich die behauptete Unabhängigkeit genauer verstehen ließ.

16. Für Russell lag eine entscheidende Schwierigkeit in den Beziehungen, die für mathematische Ordnungen unverzichtbar sind.

17. Dass drei kleiner als fünf ist, lässt sich nicht dadurch ersetzen, dass man der Drei und der Fünf jeweils eine Eigenschaft zuschreibt und ihre Verbindung anschließend unbeachtet lässt.

18. Die Beziehung hat eine Richtung, denn fünf ist nicht kleiner als drei.

19. Auch wenn man beide Zahlen als Bestandteile eines Ganzen betrachtet, muss man erklären, was die eine Anordnung von ihrer Umkehrung unterscheidet.

20. Russell wollte deshalb Relationen, also Beziehungen zwischen Gegenständen, als eigenständige Bestandteile einer angemessenen Beschreibung anerkennen.

21. Diese Überlegung stärkte seinen Widerstand gegen eine Philosophie, die jede Beziehung letztlich in Eigenschaften ihrer Glieder oder einer umfassenden Einheit aufgehen ließ.

22. Die mathematische Arbeit und die Kritik am Idealismus berührten sich somit an einem bestimmten Erklärungsproblem, ohne dass damit sämtliche idealistischen Argumente erledigt gewesen wären.

23. Vor diesem Hintergrund erhält der nicht vorhandene französische König eine präzise Funktion: Er zeigt, wie die Sprache eine Beschreibung als Namen eines Gegenstandes erscheinen lassen kann.

24. Eine Kennzeichnung ist ein Ausdruck, der etwas durch eine Bedingung herausgreifen soll, etwa durch das Amt des gegenwärtigen Königs von Frankreich.

25. Sie unterscheidet sich damit zunächst von einem Eigennamen, auch wenn beide im gewöhnlichen Satz an derselben Stelle stehen können.

26. Russell schlägt vor, die Aussage über die Kahlheit des Königs in drei miteinander verbundene Behauptungen auseinanderzulegen.

27. Es gibt jemanden, der gegenwärtig König von Frankreich ist, es gibt höchstens einen solchen Menschen, und dieser Mensch ist kahl.

28. Die ersten beiden Bedingungen stellen zusammen sicher, dass genau ein Gegenstand die Kennzeichnung erfüllt.

29. Erst unter dieser Voraussetzung kommt die Zuschreibung der Kahlheit zum Zuge.

30. Da schon die Existenzbedingung nicht erfüllt ist, ist die gesamte Aussage nach dieser Analyse falsch.

31. Man braucht deshalb keinen merkwürdigen nicht existierenden König in die Welt aufzunehmen, um verständlich zu machen, weshalb der Satz scheitert.

32. Die Schwierigkeit der Verneinung verschwindet, sobald man ihren Geltungsbereich ausdrücklich unterscheidet.

33. Wer sagt, es gebe genau einen gegenwärtigen König von Frankreich und dieser sei nicht kahl, hält an der Existenzbehauptung fest und verneint lediglich die zugesprochene Eigenschaft.

34. Diese Aussage ist ebenfalls falsch, weil es keinen solchen König gibt.

35. Anders verhält es sich mit der Behauptung, es treffe nicht zu, dass es genau einen gegenwärtigen König von Frankreich gebe, der kahl sei.

36. Hier wird die ganze Verbindung von Existenz, Einzigkeit und Eigenschaft verneint, weshalb die Aussage wahr ist.

37. Der Gegensatz zwischen einer Aussage und ihrer vollständigen Verneinung bleibt damit erhalten, obwohl die beiden gewöhnlichen Formulierungen über einen kahlen und einen nicht kahlen König irreführend wirken.

38. Logische Form nennt man die Struktur, die solche Beziehungen des Behauptens und Schließens sichtbar macht; sie muss nicht mit der grammatischen Oberfläche zusammenfallen.

39. Russells Analyse hat eine weitreichende Folge, weil sie aus der Form eines Ausdrucks nicht vorschnell auf die Einrichtung der Wirklichkeit schließt.

40. Dass eine Wortgruppe an der Stelle eines Namens steht, verpflichtet uns noch nicht dazu, ihr einen besonderen Gegenstand zuzuordnen.

41. Damit ist allerdings nicht jede Frage darüber beantwortet, was Menschen in einer konkreten Gesprächssituation tun.

42. Peter Strawson wandte 1950 gegen Russell ein, dass jemand mit einer Kennzeichnung auf etwas Bezug nehmen könne und dabei Voraussetzungen mache, deren Fehlen eine gewöhnliche Wahrheitsbewertung der Äußerung verhindere.

43. Aus dieser späteren Perspektive wäre genauer zu prüfen, ob die Rede vom französischen König eine falsche Behauptung enthält oder ob ihr die Voraussetzung für eine gelungene Bezugnahme fehlt.

44. Der Einwand hebt Russells Leistung nicht auf, zeigt aber, dass die Rekonstruktion eines Satzes und die Untersuchung seines tatsächlichen Gebrauchs unterschiedliche Fragen verfolgen können.

45. Noch schärfer wurde die Notwendigkeit kontrollierter Analyse durch einen Widerspruch, den Russell 1901 bei der Arbeit an den mathematischen Grundlagen entdeckt hatte.

46. Eine Menge lässt sich zunächst als Zusammenfassung von Gegenständen vorstellen, für die eine bestimmte Bedingung gilt.

47. Erlaubt man solche Zusammenfassungen ohne hinreichende Beschränkung, kann man auch die Menge aller Mengen bilden wollen, die sich nicht selbst als Element enthalten.

48. Enthielte diese Menge sich selbst, erfüllte sie ihre eigene Aufnahmebedingung nicht; enthielte sie sich nicht, müsste sie gerade deshalb aufgenommen werden.

49. Beide Möglichkeiten führen zum Widerspruch, sodass die scheinbar verständliche Beschreibung keine zulässige Menge bestimmt.

50. Russells Antinomie, also ein aus zunächst plausiblen Voraussetzungen hervorgehender Widerspruch, traf damit die Annahme, jede formulierbare Bedingung liefere ohne Weiteres eine entsprechende Zusammenfassung.

51. Seine Typentheorie sollte solche Konstruktionen beschränken, indem sie logische Ebenen unterschied und insbesondere verhinderte, dass ein Ausdruck beliebig auf sich selbst angewandt wurde.

52. Die ausführliche Ausgestaltung dieses Ansatzes gehörte zu der Arbeit an den „Principia Mathematica“, die Russell gemeinsam mit Alfred North Whitehead in drei Bänden zwischen 1910 und 1913 veröffentlichte.

53. Schon „The Principles of Mathematics“ von 1903 hatte das Ziel verfolgt, die mathematischen Begriffe und Beweise auf ihre logischen Grundlagen zurückzuführen.

54. Logizismus heißt dieser Anspruch, mathematische Wahrheit durch logische Begriffe und Schlussregeln zu begründen, statt sie lediglich als zuverlässige Gewohnheit des menschlichen Denkens hinzunehmen.

55. Die Ausführung verlangte jedoch zusätzliche Annahmen, deren eigener Status als rein logische Wahrheiten umstritten blieb.

56. Russells späterer logischer Atomismus übertrug die Hoffnung auf Analyse auf eine Weltbeschreibung, in der komplexe Aussagen auf einfachere Aussagen über Tatsachen zurückgeführt werden sollten.

57. Diese weitere Entwicklungsphase darf weder als fertige Lehre aller seiner frühen Schriften gelten noch mit Wittgensteins verwandten Überlegungen gleichgesetzt werden.

58. Moore suchte philosophische Klarheit ebenfalls durch genaue Unterscheidungen, doch sein Buch „Principia Ethica“ von 1903 nahm die Bedeutung des Guten zum Ausgangspunkt.

59. Wer behauptet, ein Erlebnis sei angenehm, hat damit eine Eigenschaft beschrieben, die in menschlicher Erfahrung vorkommt.

60. Es bleibt jedoch verständlich, nachzufragen, ob dieses angenehme Erlebnis auch gut sei.

61. Man kann sich etwa als eigenen Beispielsfall jemanden vorstellen, der Freude daran hat, einen anderen zu demütigen, und dessen Vergnügen gerade deshalb moralisch beanstandet wird.

62. Moore fragt nun, ob diese Möglichkeit des Fragens damit vereinbar wäre, dass „gut“ schlicht dasselbe bedeutete wie „angenehm“.

63. Wären beide Begriffe gleichbedeutend, müsste die Nachfrage nach seinem Verständnis auf die inhaltsarme Frage hinauslaufen, ob das Angenehme angenehm sei.

64. Tatsächlich scheint sie etwas zu prüfen, das durch die Beschreibung des Vergnügens noch nicht entschieden ist.

65. Das Argument der offenen Frage richtet sich auf diese verbleibende Verständlichkeit einer ernsthaften Nachfrage.

66. Es sollte zeigen, dass man das Gute nicht dadurch definiert, dass man eine natürliche Eigenschaft nennt, mit der es möglicherweise zusammenhängt.

67. Moore bezeichnete die entsprechende Verwechslung als naturalistischen Fehlschluss, wobei „naturalistisch“ hier auf den Versuch verweist, Gutheit durch natürliche Eigenschaften wie Lust oder Erwünschtheit zu bestimmen.

68. Sein Einwand betrifft damit die behauptete begriffliche Gleichsetzung und ist nicht einfach identisch mit Humes Problem, wie aus Aussagen über das Sein ein Sollen folgen könne.

69. Auch besagt er nicht, dass Leid, Bedürfnisse oder die Folgen einer Handlung für moralische Urteile bedeutungslos wären.

70. Allerdings ist der Schluss von einer offenen Frage auf die Verschiedenheit der fraglichen Eigenschaften angreifbar.

71. Dass jemand eine Identität sinnvoll bezweifeln kann, bevor er sie erkennt, beweist noch nicht, dass diese Identität falsch sein muss.

72. Ein Verteidiger einer naturbezogenen Ethik könnte daher behaupten, Gutheit sei eine natürliche Eigenschaft, deren Identität sich erst durch Untersuchung erschließe und nicht schon aus der gewöhnlichen Wortbedeutung hervorgehe.

73. Moores Argument stellt besonders einfache Definitionsversuche unter Druck, ohne damit jede mögliche Form einer solchen Ethik widerlegt zu haben.

74. Moore selbst hielt Gutheit für eine einfache, nicht weiter zerlegbare und nicht natürliche Eigenschaft, die dennoch Gegenstand wahrer oder falscher Urteile sein könne.

75. Wer von einem objektiven Wert spricht, behauptet in diesem Zusammenhang, dass dessen Geltung nicht schon durch persönliche Zustimmung erzeugt wird.

76. Wie wir einen solchen Wert verlässlich erkennen und bei Meinungsverschiedenheiten begründen können, bleibt dann eine eigene Schwierigkeit.

77. Moore versuchte auch zu bestimmen, welche Erfahrungen um ihrer selbst willen wertvoll seien, und maß persönlichen Beziehungen sowie der bewussten Würdigung von Schönheit besonderes Gewicht bei.

78. Für die Beurteilung des richtigen Handelns berücksichtigte er die Folgen, sodass aus seiner Kritik naturalistischer Definitionen keineswegs eine Ablehnung folgenbezogener Ethik hervorging.

79. Die Analyse des Wortes „gut“ sollte die Sachfrage nach einem guten Leben öffnen, konnte sie aber nicht an deren Stelle beantworten.

80. Eine ähnliche Trennung zwischen dem, was wir wissen, und seiner philosophischen Erklärung prägt Moores „A Defence of Common Sense“ von 1925.

81. Darin verteidigt er gewöhnliche Gewissheiten, etwa dass er einen menschlichen Körper hat und dass die Erde bereits vor seiner Geburt existierte.

82. Common Sense bezeichnet hier solche vertrauten Wissensansprüche und keine Abstimmung darüber, welche Meinung am beliebtesten ist.

83. Eine philosophische Theorie, die diese Überzeugungen verwirft, muss für Moore stärkere Gründe liefern als die, auf denen ihre Anerkennung beruht.

84. Dadurch verändert sich die Beweislast, denn die gewöhnliche Gewissheit muss nicht zunächst vor jeder denkbaren Theorie um Erlaubnis bitten.

85. Zugleich bleibt es eine anspruchsvolle Aufgabe, genau zu erklären, was Körper, Wahrnehmung und Wissen bedeuten.

86. Man kann nach Moore etwas sicher wissen und dennoch keine befriedigende Analyse der Aussage besitzen, mit der man dieses Wissen ausdrückt.

87. Wie weit diese Strategie trägt, wurde besonders an seinem „Proof of an External World“ von 1939 sichtbar.

88. Moore führte seine beiden Hände vor und wies nacheinander auf sie hin, um daraus auf die Existenz äußerer Gegenstände zu schließen.

89. Der Aufbau des Arguments ist schlicht: Wenn hier eine Hand und dort eine andere existiert, dann existieren zumindest zwei äußere Gegenstände.

90. Die Schlussfolgerung geht über die einzelnen Beispiele hinaus, folgt aber aus ihnen, sofern Hände als solche Gegenstände gelten und die Voraussetzungen wahr sind.

91. Moore bestand darauf, dass er seine Voraussetzungen wusste und dass ein Beweis nicht dadurch mangelhaft werde, dass man nicht zusätzlich jede seiner Voraussetzungen beweisen könne.

92. Sein erklärtes Beweisziel war die Existenz äußerer Gegenstände; eine vollständige Widerlegung der Behauptung, niemand könne von ihnen wissen, ist davon zu unterscheiden.

93. Der berühmte Auftritt ist deshalb nur verständlich, wenn man den Schluss selbst und die Rechtfertigung seines Ausgangspunkts getrennt prüft.

94. Ein Skeptiker kann einräumen, dass der Schluss gültig ist, und dennoch fragen, woher Moore weiß, dass er Hände sieht, statt etwa zu träumen.

95. Die Handbewegung allein liefert ihm keine vom bestrittenen Wahrnehmungswissen unabhängige Antwort.

96. Moores Vorgehen macht dafür eine andere Schwierigkeit sichtbar: Auch der Skeptiker muss erklären, warum seine allgemeinen Zweifel zuverlässiger sein sollen als die konkreten Wissensfälle, die sie entkräften sollen.

97. Damit bleibt ein Konflikt über den richtigen Ausgangspunkt philosophischer Prüfung bestehen, der sich durch keine bloße Berufung auf Selbstverständlichkeit erledigt.

98. Russell war eher bereit, vertraute Aussagen durch logische Rekonstruktionen tiefgreifend umzubauen, während Moore ihre Wahrheit festhalten und die angemessene Analyse dennoch offenlassen konnte.

99. Die Bezeichnung „analytische Philosophie“ fasst rückblickend diese und weitere Entwicklungen zusammen, deren Vorgeschichte auch Freges Arbeit einschließt und deren Anfänge bereits unterschiedliche Methoden erkennen lassen.

100. Der nicht vorhandene König und die vorgeführten Hände markieren dabei zwei verschiedene Anforderungen an dieselbe Suche nach Klarheit: Wir müssen verstehen, was eine Aussage behauptet, und begründen können, weshalb wir ihren Ausgangspunkten vertrauen.