15.1 Edmund Husserl és a fenomenológia: tapasztalat, intencionalitás és életvilág – Edmund Husserl und die Phänomenologie: Erfahrung, Intentionalität und Lebenswelt

1. Egy csésze áll az asztalon, és bár a szem mindig csak az elülső oldalát, a szélén egy részét és talán a fül alját érzékeli, nem színes felületek lapos összeállításaként jelenik meg, hanem egy és ugyanazon térbeli tárgyként.

2. Ha megforgatjuk a csészét, korábban rejtett oldalai kerülnek előtérbe, míg mások eltűnnek, de éppen ez a váltakozás szokta megerősíteni annak folyamatos identitását.

3. Az észlelés tehát többet ad, mint ami az adott pillanatban látható, anélkül, hogy a láthatatlant úgy mutatná, mintha teljes egészében a szemünk előtt lenne.

4. Ebben a látszólag jelentéktelen tapasztalatban rejlik egy kérdés, amelyet Edmund Husserl egy messzemenő filozófiai megújulás kiindulópontjává tett: Hogyan lehet egy tárgyat a változó megjelenések ellenére ugyanazonként megtapasztalni?

5. Egy természettudományos magyarázat leírhatná, hogyan esik a fény a retinára, és milyen folyamatok következnek be az agyban, de ez még nem adna választ arra, hogy a csésze miért jelenik meg valakinek csészeként.

6. Husserl fenomenológiája ezt a megjelenési módot vizsgálja anélkül, hogy a fizikai és pszichológiai magyarázatokat értéktelennek nyilvánítaná.

7. Inkább azokat a struktúrákat vizsgálja, amelyeknek már hatályban kell lenniük ahhoz, hogy egyáltalán valamit érzékelhessünk, emlékezzünk rá, megkérdőjelezhessünk, várhassunk vagy tudományosan meghatározhassunk.

8. Az élmény ebben az összefüggésben sem magánjellegű szeszély, sem pedig az érzéki benyomások semleges tárolója, hanem egy világra vonatkozó, tagolt viszony.

9. Husserl nem a mindennapi élet irodalmi megközelítéséből, hanem a matematikából és annak alapjainak problémájából indult ki e feladat megoldásához.

10. 1859-ben született a morvaországi Proßnitzben, többek között Lipcsében, Berlinben és Bécsben tanult, majd 1883-ban szerzett doktori fokozatot a variációs számításról szóló matematikai disszertációjával.

11. Bécsben hallgatta a filozófus és pszichológus Franz Brentano előadásait, akinek a pszichikai aktusok irányultságáról szóló tanítása döntő jelentőségűvé vált további pályafutása szempontjából.

12. Habilitációja után Husserl először Halléban, később Göttingenben, végül pedig Freiburgban tanított, miközben gondolkodása többször is megváltozott, és korábbi megfogalmazásait újra és újra felülvizsgálta.

13. Első jelentősebb könyve, az 1891-ben megjelent A számtan filozófiája még szoros kapcsolatot keresett a matematikai fogalmak és a pszichés folyamatok között.

14. Az 1900-ban és 1901-ben megjelent Logikai vizsgálatok című művében azonban határozottan ellenezte a pszichologizmust, vagyis azt a kísérletet, hogy a logikai törvények érvényességét az emberi gondolkodásra vonatkozó tényekre vezessék vissza.

15. Az a tény, hogy az emberek általában egy bizonyos módon ítélnek, ugyanis nem magyarázza meg, miért érvényes egy következtetés, vagy miért kell egy ellentmondást hibának tekinteni.

16. A pszichológia olyan valós folyamatokat kutat, amelyek meghatározott időpontokban meghatározott embereknél zajlanak le, míg a logika ideális jelentéseket és érvényességi viszonyokat vizsgál, amelyek nem egy-egy gondolati aktussal keletkeznek és múlnak el.

17. Két személy megértheti ugyanazt a matematikai állítást, noha élményeik, elképzeléseik és agyi folyamataik eltérőek, és éppen ez a közös megértés lehetősége rejtélyessé válna, ha az állítás csupán egy egyéni pszichés esemény lenne.

18. A pszichologizmus kritikája ezért nem távolította el Husserlt a tapasztalattól, hanem a szubjektív megismerés és az objektív igény közötti viszony pontosabb vizsgálatához vezette.

19. E vizsgálat kulcsfogalma az intencionalitás, amely alatt nem a szokásos értelemben vett tudatos szándékot értjük.

20. Az intencionalitás azt az alapszerkezetet jelöli, hogy a tudatosság mindig valamiről való tudatosság, például egy csésze észlelése, egy beszélgetésre való emlékezés, egy hírre való remény vagy egy állítás iránti kétség.

21. Az élmények nem csupán tárgyukban különböznek egymástól, hanem abban is, ahogyan arra irányulnak, hiszen ugyanazt a hírt várhatjuk, félhetjük, elolvashatjuk vagy hiteltelennek tarthatjuk.

22. Egy megfelelő leírásnak ezért legalább meg kell különböztetnie a tudatossági cselekményt, a szóban forgó tárgyat és annak megjelenésének sajátos módját, anélkül, hogy ezeket a pillanatokat egymástól elszigetelné.

23. Még egy olyan tárgy is lehet szándékos célpont, amely valójában nem létezik, amint azt a képzeletbeli kincs hiábavaló keresése is mutatja.

24. Ebből nem következik, hogy minden pusztán elképzelt dolog valós lenne, hanem az, hogy egy élmény irányultsága nem attól függ, hogy tárgya később létezőnek bizonyul-e.

25. Éppen ezért vizsgálható, hogy egy várakozás hogyan teljesül vagy csalódást okoz, egy feltételezés hogyan erősödik meg, vagy egy észlelés hogyan javul ki tévedésként.

26. Ha valaki a csészét csak elölről látja, annak hátsó oldala és belseje nem jelennek meg látható felületként, de a tárgy élményéhez tartozó, magában foglalt lehetőségekként jelen vannak.

27. Husserl az ilyen magában foglalt lehetőségek nyitott összefüggését horizontnak nevezi.

28. A horizont nem egy második tárgy a csésze mögött, hanem a további jelenségekre vonatkozó rendezett elvárás, amelyek a csésze elforgatásakor, felemelésekor vagy használatakor megerősítést nyerhetnek vagy megváltozhatnak.

29. Ha az állítólagos edény megérintésekor festett képpé bizonyul, nem egyszerűen összeomlik minden élmény, hanem az eddigi értelmezés új körülmények alapján korrigálódik.

30. Az észlelés tehát nem merev leképezés, hanem az előrejelzés, a beteljesülés és az esetleges csalódás folyamatos folyamata.

31. Mindazonáltal a tudat nem hozza létre a tárgyat tetszése szerint, mert a következő nézetek cáfolhatják az elvárásokat, és kényszeríthetik az észlelőt egy másik felfogásra.

32. Husserl az értelmezés és az érvényesség kialakulására a „konstitúció” kifejezést használja, amelyet könnyen félre lehet érteni.

33. A konstitúció nem azt jelenti, hogy az elme a csészét úgy hozza létre, mint egy anyagi tárgyat, hanem azt, hogy annak jelentése és valóságra való igénye rendezett tapasztalati összefüggésekben alakul ki.

34. A csésze eközben többnek bizonyul, mint a pillanatnyilag látható tulajdonságok összessége, mert minden nézőpont más nézőpontokra utal, és azokkal egységgé kapcsolódhat.

35. Az objektivitás és a perspektívasság ezért nem egyszerű ellentétek, hiszen éppen a korlátozott perspektívák szabályos együttműködése teszi lehetővé, hogy egy tárgy perspektívákon átívelőnek tűnjön.

36. A fenomenológiai kérdés nem csupán az, hogy mi létezik, hanem az is, hogy valami hogyan jelenik meg észleltként, emlékezetként, lehetségesként, kétségesként vagy valóságosként.

37. A mindennapi életben általában olyan hozzáállásban mozgunk, amelyben a világ létezését magától értetődőnek tekintjük, és figyelmünket a dolgok és feladatok kötik le.

38. Husserl ezt természetes hozzáállásnak nevezi, anélkül, hogy ezzel negatív értelemben vett naivitásra vagy tudományos hiányosságra utalna.

39. Egy sejtmintát vizsgáló biológus vagy egy mérést végző fizikus is eleinte ebben a hozzáállásban dolgozik, mert a vizsgált tárgyakat és műszereket a közös világ alkotóelemeiként veszi adottnak.

40. Ha azonban a filozófia meg akarja érteni, hogy a tárgyi valóság, a valóság és az ismeret egyáltalán hogyan válik megtapasztalhatóvá, akkor ezt az önmagától értetődő előfeltételt kell témájává tennie.

41. Az ehhez szükséges szemléletváltást Husserl az epoché görög szóval jelöli, amely szünetet vagy zárójelbe tételt jelent.

42. Nem a világot tesszük zárójelbe, mintha tagadnunk kellene annak létezését, hanem azt a meg nem vizsgált cselekvést, amelyben érvényessége egyszerűen előfeltételezett marad.

43. A fenomenológus tehát nem állítja, hogy a csésze nem valóságos, hanem ideiglenesen tartózkodik a puszta létezéséről szóló szokásos ítélet megfogalmazásától, hogy megvizsgálja, hogyan jelenik meg valós tárgyként.

44. Ez a lépés nem alakítja az észlelést zárt önvizsgálattá, hiszen továbbra is a világot vizsgálja, most azonban abban a viszonyban, ahogyan az egy szubjektum számára hozzáférhető.

45. A fenomenológiai redukció ezt a mozgást szisztematikusan továbbviszi azzal, hogy a magától értetődő tárgyakról visszakérdez azok adott voltának feltételeire.

46. A redukció itt tehát sem csökkentést nem jelent, sem azt az állítást, hogy minden valós kizárólag magánképzetekből állna.

47. Inkább feltárja a tapasztaló szubjektivitás és a megjelenő világ közötti összefüggést, amelynek mindkét oldalát csak erőszakos absztrakcióval lehetne teljesen elválasztani egymástól.

48. Husserl 1913-ban megjelent „Gondolatok a tiszta fenomenológiáról és a fenomenológiai filozófiáról” című műve kifejezetten megfogalmazta ezt a transzcendentális fordulatot, amit néhány korábbi követője a közös ügytől való elfordulásként értelmezett.

49. Transzcendentális ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy azokat a feltételeket vizsgáljuk, amelyek mellett a tárgyak jelentéssel és érvényességgel bírhatnak számunkra.

50. Hogy Husserl transzcendentális idealizmusa meggyőzően megőrzi-e a világ önállóságát, tanítványai és későbbi értelmezői körében vitatott maradt, de a világ puszta feloldása lelki tartalmakká nem felel meg az ő igényének.

51. Már a csésze egyszerű észlelése is azt mutatja, hogy a tapasztalat nem záródik be egy pontszerű „mostba”, hiszen minden új nézőpont megőrzi a korábbiakból valamit, és elvárásokat támaszt a következőkkel szemben.

52. Ez az időszerkezet még egyértelműbbé válik egy dallam hallgatása során, amelynek hangjai nem szólalnak meg egyszerre, mégis összefüggő sorozatként éljük meg őket.

53. Ha a tudat minden pillanatban kizárólag a jelenlegi hangra koncentrálna, nem dallamot hallanánk, hanem egymástól elszigetelt hangok sorozatát.

54. Husserl az éppen megszólaló hang közvetlen jelenlétét „eredeti benyomásnak” nevezi, míg a retenció az imént elmúltat még mindig az élményben megtartja.

55. A protentió eleinte meghatározatlan várakozással a jövőre irányul, például egy zenei fordulat lehetséges folytatására vagy befejezésére.

56. A retenció nem utólag felidézett emlék, a protentió pedig nem kitalált jövőkép; mindkettő inkább a jelen élő szélességéhez tartozik.

57. Ha egy ismerős dallam a vártól eltérően folytatódik, a meglepetés nyilvánvalóvá teszi, hogy a hallgatás kezdettől fogva jövőorientált várakozásokat tartalmazott.

58. Ugyanakkor minden új hang megváltoztatja a már elhangzott hangok jelentését, mert azok most egy meghatározott zenei alakzat részeként jelennek meg.

59. Husserl számára a tudat ezért nem egy tartály, amelyben kész pillanatok gyűlnek össze, hanem egy időbeli áramlás, amelyben a múlt, a jelen és a jövő egymásba fonódik.

60. Ez az elemzés nemcsak a zenére vonatkozik, hanem a mozgásra, a nyelvre, az emlékezetre és a saját élettörténet állandó megtapasztalására is.

61. Egy tárgy egysége, akárcsak az élményt átélő én egysége, olyan időbeli szintéziseket feltételez, amelyek nem egy tudatos döntés eredményeként jönnek létre.

62. A perspektívikus élmény ráadásul a testre is utal, hiszen minden látható elülső és hátsó oldal egy helyhez, egy mozgási lehetőséghez és egy testi itt-hez kapcsolódik.

63. Husserl megkülönbözteti az életteli testet – amelyen keresztül érzékelünk és cselekszünk – a testtől, amelyet más térbeli dolgokhoz hasonlóan meg lehet figyelni és meg lehet mérni.

64. Ez a kettő nem két különálló lény birtoklását jelenti, hanem két módot, amelyeken keresztül ugyanazt az emberi testet tapasztaljuk meg.

65. A másik kezet megérintő kéz maga is megérinthető, és ezáltal egyszerre jelenik meg érzékelő képességként és érzékelhető tárgyként.

66. Az ilyen elemzések azt mutatják, hogy Husserl fenomenológiája korántsem korlátozódik szükségszerűen egy test nélküli tudatra, még akkor sem, ha későbbi gondolkodók továbbfejlesztették a testiség kezelését.

67. Még nehezebb kérdés, hogy más emberek hogyan jelennek meg az én tapasztalatomban, hiszen az ő élményeik soha nem állnak előttem ugyanúgy, mint a sajátjaim.

68. A gyászt nem tekintem belső tárgyként egy másik ember tudatában, de észlelhetem a testtartásban, a hangban, az arckifejezésben és a helyzetben.

69. Husserl ebben az összefüggésben az „idegen élményről” vagy az „empátiáról” beszél, ami alatt azonban nem érzelmi összeolvadást, sem pusztán a megfigyelt testmozgásokból levont következtetést ért.

70. A másik testtel rendelkező alanyként jelenik meg, aki ugyanazt a világot egy másik középpontból érzékeli, és akinek a tekintete megváltoztathatja a saját világhoz való viszonyomat.

71. Pontosan azért, mert az ő élménye nem eredeti önjelenlétben adódik számomra, ő másik marad, és nem válik a tudatom részévé.

72. Ez az elkerülhetetlen aszimmetria nem zárja ki a megértést, hanem korlátozza azt az igényt, hogy egy másik embert teljes mértékben átlássunk.

73. Az objektivitás így interszubjektív dimenziót nyer, hiszen egy tárgy nem csupán az én lehetséges nézőpontjaim egységeként értelmezhető, hanem olyasvalamiként, ami elvileg mások számára is hozzáférhető.

74. A Descartes-i meditációk, amelyek 1929-es párizsi előadásokból születtek és 1931-ben először franciául jelentek meg, részletesen megpróbálták alátámasztani ezt az átmenetet a transzcendentális szubjektivitásból a közös világba.

75. A kritikusok ennek ellenére a szolipszizmus veszélyét látták benne, mivel Husserl a saját tudatéléséből indul ki, és az interszubjektivitásról szóló kiterjedt elemzései ugyan árnyaltabbá teszik ezt a kifogást, de nem szüntetik meg minden értelmezési vitát.

76. Az 1930-as években Husserl számára egyre inkább a történelmi világ került előtérbe, amelyben az emberek már élnek, beszélnek, dolgoznak és kutatnak, mielőtt egy adott elméletet kidolgoznának.

77. Erre az előzetes tapasztalati alapra a „létszféra” fogalmát alkalmazta.

78. Az életvilág nem egyszerűen egy egyén magánkörnyezete, hanem egy közösen lakott, történelmileg meghatározott és kulturálisan tagolt világ, amelyben a jelentések magától értetődőek, a gyakorlati lehetőségek pedig kézenfekvőek.

79. Egy csésze ott nem elsősorban mérhető tulajdonságokkal rendelkező geometriai testként jelenik meg, hanem ivóedényként, törékeny használati tárgyként vagy egy terített asztal megszokott elemeiként.

80. A természettudomány ugyanazt a tárgyat nagy pontossággal tudja meghatározni, de mérései szintén olyan dolgoknál, eszközöknél és cselekvéseknél kezdődnek, amelyek az életvilágban már hozzáférhetők és érthetőek.

81. Husserl kritikája ezért nem a tudományos pontosság ellen irányul, amelynek – mint matematikailag képzett gondolkodó – nagy jelentőséget tulajdonított.

82. Sokkal inkább az a problémás, hogy egy sikeres módszert összetévesztenek azzal, hogy teljes mértékben meghatározzák, mi is valójában a valóság.

83. Ha csak a mérhetőt tekintjük igazán valósnak, akkor a tapasztalható világ, valamint a jelentés, az érték és a felelősség kérdései puszta szubjektív kiegészítőkké válnak.

84. Husserl ebben a szűkítésben látta az európai tudományok válságának egyik okát, amelyről 1935-ben Bécsben és Prágában beszélt.

85. Befejezetlen Krízis című művének első két része 1936-ban jelent meg, míg további részei csak a hagyatékából kerültek kiadásra.

86. A krízis alatt nem a technikai sikerek hiányát értette, hanem a tudományos ismeretek és az emberi életvitel közötti érthető összefüggés elvesztését.

87. Az életvilág ebben az összefüggésben nem jelent idilli ellenvilágot a kutatás számára, ahová a matematika és a technika elől menekülni lehetne.

88. Inkább az a jelentésbázis, amelyből a tudományos idealizációk fakadnak, és amelyhez visszakapcsolódnak, még akkor is, ha eredményeik messze túllépik a közvetlen megfigyelést.

89. Ez a késői kérdésfelvetés Husserl politikai helyzetének köszönhetően fájdalmas történelmi sürgősséget nyert, hiszen a nemzetiszocializmus zsidó származása miatt kizárta őt a német akadémiai életből.

90. Husserl 1938-ban Freiburgban halt meg, és körülbelül negyvenötezer oldalnyi kutatási kéziratot hagyott hátra, amelyek nagy része még nem jelent meg.

91. A fiatal ferences szerzetes, Herman Leo Van Breda a veszélybe került hagyatékot Belgiumba vitte, ahol még 1938-ban megalapították a Leuveni Husserl-archívumot.

92. A Husserliana folyamatos kiadása jelentősen kiegészítette a filozófusról alkotott képet, mivel többek között hozzáférhetővé tette a testiségre, a passzivitásra, a történelemre, az etikára és a társadalmi tapasztalatra vonatkozó munkáit.

93. Ehhez a hagyománytörténethez tartozik Edith Stein is, aki 1916-tól 1918-ig Husserl asszisztense volt, az időfenomenológiával és az eszmékkel kapcsolatos kéziratokat szerkesztette, és egyúttal önálló fenomenológiai filozófiát is kidolgozott.

94. Ha Steinről csupán mint segítő munkatársról beszélnénk, alábecsülnénk saját jelentőségét, ugyanakkor szerkesztői munkája egyúttal azt is mutatja, mennyire áll az örökölt mű előadásokból, vázlatokból és utólag rendszerezett kéziratokból.

95. Martin Heidegger és Maurice Merleau-Ponty is felvetették Husserl kérdéseit, azáltal, hogy erőteljesebben hangsúlyozták a gyakorlati világkapcsolatot, illetve a testiségét, anélkül, hogy emiatt csupán elődjük kész válaszait folytatták volna.

96. A fenomenológia története ezért nem egy rögzített módszer nyugodt átadása, hanem produktív átvételek, eltérések és kifogások sorozata.

97. Husserl maradandó kihívása abban rejlik, hogy ne állítsuk szembe az objektív világot a tapasztaló szubjektummal, sem pedig a tapasztalatot a közös igazságra vonatkozó igényekkel.

98. Az asztalon álló csésze nem kevésbé valós, csak mert mindig csak perspektívából jelenik meg, és számunkra nem lenne meghatározott tárgy, ha változó megjelenései nem alkotnának érthető összefüggést.

99. Az objektivitás ezért nem az összes perspektíva kiküszöbölését követeli, hanem annak magyarázatát, hogy a korlátozott, időbeli és egymással összefüggő tapasztalatok hogyan erősíthetik meg, korrigálhatják egymást, és hogyan kapcsolódhatnak egy közös világhoz.

100. A fenomenológia így nem teszi a tapasztalatot a tudás zavaró kiegészítőjévé, hanem azzá a területté, amelyen egyáltalán megmutatkozik, mit jelenthet egy tárgy, egy másik ember és egy közösen felfedezhető világ.

1. Eine Tasse steht auf dem Tisch, und obwohl das Auge immer nur ihre Vorderseite, einen Teil des Randes und vielleicht den Ansatz des Henkels erfasst, erscheint sie nicht als flache Zusammenstellung farbiger Flächen, sondern als ein und derselbe räumliche Gegenstand.

2. Dreht man die Tasse, treten zuvor verborgene Seiten hervor, während andere verschwinden, doch gerade dieser Wechsel bestätigt gewöhnlich ihre fortdauernde Identität.

3. Wahrnehmung gibt demnach mehr, als im jeweiligen Augenblick sichtbar ist, ohne das Unsichtbare so zu zeigen, als läge es vollständig vor Augen.

4. In dieser unscheinbaren Erfahrung liegt eine Frage, die Edmund Husserl zum Ausgangspunkt einer weitreichenden philosophischen Erneuerung machte: Wie kann ein Gegenstand durch wechselnde Erscheinungen hindurch als derselbe erfahren werden?

5. Eine naturwissenschaftliche Erklärung könnte beschreiben, wie Licht auf die Netzhaut fällt und welche Vorgänge im Gehirn folgen, doch damit wäre noch nicht geklärt, wie die Tasse für jemanden als Tasse erscheint.

6. Husserls Phänomenologie untersucht diese Erscheinungsweise, ohne die physikalischen und psychologischen Erklärungen für wertlos zu erklären.

7. Sie fragt vielmehr nach den Strukturen, die bereits wirksam sein müssen, damit überhaupt etwas wahrgenommen, erinnert, bezweifelt, erwartet oder wissenschaftlich bestimmt werden kann.

8. Erfahrung ist dabei weder eine private Laune noch ein neutraler Behälter für Sinneseindrücke, sondern ein gegliederter Bezug auf eine Welt.

9. Husserl kam zu dieser Aufgabe nicht von einer literarischen Betrachtung des Alltags, sondern von der Mathematik und dem Problem ihrer Grundlagen her.

10. Er wurde 1859 im mährischen Proßnitz geboren, studierte unter anderem in Leipzig, Berlin und Wien und promovierte 1883 mit einer mathematischen Arbeit über die Variationsrechnung.

11. In Wien hörte er Vorlesungen des Philosophen und Psychologen Franz Brentano, dessen Lehre von der Gerichtetheit psychischer Akte für seinen weiteren Weg entscheidend wurde.

12. Nach seiner Habilitation lehrte Husserl zunächst in Halle, später in Göttingen und schließlich in Freiburg, wobei sich sein Denken mehrfach veränderte und er frühere Formulierungen immer wieder neu prüfte.

13. Sein erstes größeres Buch, die 1891 erschienene Philosophie der Arithmetik, suchte noch eine enge Verbindung zwischen mathematischen Begriffen und psychischen Vorgängen.

14. In den Logischen Untersuchungen von 1900 und 1901 wandte er sich jedoch entschieden gegen den Psychologismus, also gegen den Versuch, die Geltung logischer Gesetze auf Tatsachen über menschliches Denken zurückzuführen.

15. Dass Menschen gewöhnlich auf eine bestimmte Weise urteilen, erklärt nämlich nicht, weshalb ein Schluss gültig ist oder weshalb ein Widerspruch als Fehler gelten soll.

16. Psychologie erforscht reale Vorgänge, die zu bestimmten Zeiten bei bestimmten Menschen ablaufen, während Logik nach idealen Bedeutungen und Geltungsbeziehungen fragt, die nicht mit einem einzelnen Denkakt entstehen und vergehen.

17. Zwei Personen können denselben mathematischen Satz verstehen, obwohl ihre Erlebnisse, Vorstellungen und Gehirnvorgänge verschieden sind, und eben diese Möglichkeit gemeinsamen Verstehens würde rätselhaft, wenn der Satz nichts als ein individuelles psychisches Ereignis wäre.

18. Die Kritik am Psychologismus führte Husserl deshalb nicht von der Erfahrung weg, sondern zu einer genaueren Untersuchung des Verhältnisses zwischen subjektivem Erkennen und objektivem Anspruch.

19. Der Schlüsselbegriff dieser Untersuchung lautet Intentionalität, womit nicht eine bewusste Absicht im gewöhnlichen Sinn gemeint ist.

20. Intentionalität bezeichnet die Grundstruktur, dass Bewusstsein stets Bewusstsein von etwas ist, etwa Wahrnehmung einer Tasse, Erinnerung an ein Gespräch, Hoffnung auf eine Nachricht oder Zweifel an einer Behauptung.

21. Die Erlebnisse unterscheiden sich nicht nur durch ihren Gegenstand, sondern auch durch die Weise, in der sie sich auf ihn richten, denn dieselbe Nachricht kann erwartet, gefürchtet, gelesen oder für unglaubwürdig gehalten werden.

22. Eine angemessene Beschreibung muss daher mindestens den Bewusstseinsakt, den gemeinten Gegenstand und die besondere Art seines Erscheinens auseinanderhalten, ohne diese Momente voneinander zu isolieren.

23. Auch ein Gegenstand, der nicht wirklich existiert, kann intentional gemeint sein, wie die vergebliche Suche nach einem eingebildeten Schatz zeigt.

24. Daraus folgt nicht, dass jedes bloß Vorgestellte wirklich wäre, sondern dass die Gerichtetheit eines Erlebnisses nicht davon abhängt, ob sich sein Gegenstand später als vorhanden erweist.

25. Gerade deshalb lässt sich untersuchen, wie eine Erwartung erfüllt oder enttäuscht, eine Vermutung bestätigt oder eine Wahrnehmung als Täuschung berichtigt wird.

26. Wenn jemand die Tasse nur von vorn sieht, sind ihre Rückseite und ihr Inneres nicht als gegenwärtig sichtbare Flächen gegeben, aber sie gehören als mitgemeinte Möglichkeiten zur Erfahrung des Gegenstands.

27. Husserl nennt den offenen Zusammenhang solcher mitgemeinten Möglichkeiten einen Horizont.

28. Der Horizont ist kein zweiter Gegenstand hinter der Tasse, sondern die geordnete Erwartung weiterer Erscheinungen, die sich beim Drehen, Anheben oder Benutzen bestätigen und verändern können.

29. Erweist sich das vermeintliche Gefäß beim Berühren als gemaltes Bild, bricht nicht einfach jede Erfahrung zusammen, vielmehr wird der bisherige Sinn durch neue Gegebenheiten korrigiert.

30. Wahrnehmung ist somit kein starres Abbild, sondern ein fortlaufender Prozess von Vorgriff, Erfüllung und möglicher Enttäuschung.

31. Dennoch erzeugt das Bewusstsein den Gegenstand nicht nach Belieben, denn die folgenden Ansichten können Erwartungen widerlegen und den Wahrnehmenden zu einer anderen Auffassung zwingen.

32. Husserl verwendet für die Bildung von Sinn und Geltung den Ausdruck Konstitution, der leicht missverstanden werden kann.

33. Konstitution bedeutet nicht, dass ein Geist die Tasse wie einen materiellen Gegenstand herstellt, sondern dass sich ihre Bedeutung und ihr Anspruch auf Wirklichkeit in geordneten Erfahrungszusammenhängen ausbilden.

34. Die Tasse zeigt sich dabei als mehr als die Summe momentan sichtbarer Eigenschaften, weil jede Ansicht auf andere Ansichten verweist und mit ihnen zu einer Einheit verbunden werden kann.

35. Objektivität und Perspektivität sind daher keine einfachen Gegensätze, denn gerade das geregelte Zusammenspiel begrenzter Perspektiven lässt einen Gegenstand als perspektivenübergreifend erscheinen.

36. Die phänomenologische Frage lautet nicht nur, was vorhanden ist, sondern ebenso, wie etwas als wahrgenommen, erinnert, möglich, zweifelhaft oder wirklich gegeben ist.

37. Im alltäglichen Leben bewegen wir uns gewöhnlich in einer Haltung, in der die Welt selbstverständlich als vorhanden gilt und unsere Aufmerksamkeit von den Dingen und Aufgaben beansprucht wird.

38. Husserl nennt dies die natürliche Einstellung, ohne damit Naivität im abwertenden Sinn oder einen wissenschaftlichen Mangel zu bezeichnen.

39. Auch eine Biologin, die eine Zellprobe untersucht, oder ein Physiker, der eine Messung vornimmt, arbeitet zunächst innerhalb dieser Einstellung, weil die untersuchten Gegenstände und Geräte als Bestandteile der gemeinsamen Welt vorausgesetzt werden.

40. Will die Philosophie jedoch verstehen, wie Gegenständlichkeit, Wirklichkeit und Erkenntnis überhaupt erfahrbar werden, muss sie diese selbstverständliche Voraussetzung zum Thema machen.

41. Den dafür erforderlichen Einstellungswechsel bezeichnet Husserl mit dem griechischen Wort Epoché, das ein Innehalten oder Einklammern meint.

42. Eingeklammert wird nicht die Welt, als müsse man ihre Existenz leugnen, sondern der ungeprüfte Vollzug, in dem ihre Geltung einfach vorausgesetzt bleibt.

43. Der Phänomenologe behauptet also nicht, die Tasse sei unwirklich, sondern enthält sich vorübergehend des gewöhnlichen Urteils über ihr bloßes Vorhandensein, um zu untersuchen, wie sie sich als wirklicher Gegenstand zeigt.

44. Dieser Schritt verwandelt Wahrnehmung nicht in eine abgeschlossene Innenschau, denn untersucht wird weiterhin die Welt, nun allerdings in ihrer Beziehung zu den Weisen, in denen sie für ein Subjekt zugänglich ist.

45. Die phänomenologische Reduktion führt diese Bewegung systematisch weiter, indem sie von den selbstverständlichen Gegenständen auf die Bedingungen ihrer Gegebenheit zurückfragt.

46. Reduktion bedeutet hier daher weder Verkleinerung noch die Behauptung, alles Wirkliche bestehe ausschließlich aus privaten Vorstellungen.

47. Sie erschließt vielmehr die Korrelation zwischen erfahrender Subjektivität und erscheinender Welt, deren beide Seiten nur durch eine gewaltsame Abstraktion vollständig getrennt würden.

48. Husserls 1913 veröffentlichte Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie machten diese transzendentale Wendung ausdrücklich, was einige frühere Anhänger als Abkehr von der gemeinsamen Sache empfanden.

49. Transzendental heißt in diesem Zusammenhang, dass nach den Bedingungen gefragt wird, unter denen Gegenstände Bedeutung und Geltung für uns besitzen können.

50. Ob Husserls transzendentaler Idealismus die Eigenständigkeit der Welt überzeugend wahrt, blieb unter seinen Schülern und späteren Interpreten umstritten, doch eine bloße Auflösung der Welt in seelische Inhalte verfehlt seinen Anspruch.

51. Schon die einfache Wahrnehmung der Tasse zeigt, dass Erfahrung nicht in einem punktförmigen Jetzt eingeschlossen ist, denn jede neue Ansicht bewahrt etwas von den vorherigen und eröffnet Erwartungen an die nächsten.

52. Noch deutlicher wird diese Zeitstruktur beim Hören einer Melodie, deren Töne nicht gleichzeitig erklingen und dennoch als zusammenhängende Folge erfahren werden.

53. Wäre das Bewusstsein in jedem Augenblick ausschließlich beim gegenwärtigen Ton, hörten wir keine Melodie, sondern eine Reihe voneinander abgeschnittener Klänge.

54. Husserl nennt die unmittelbare Gegenwart des eben erklingenden Tons Urimpression, während Retention das soeben Vergangene noch im Erleben festhält.

55. Die Protention richtet sich in zunächst unbestimmter Erwartung auf das Kommende, etwa auf die mögliche Fortsetzung oder den Abschluss einer musikalischen Wendung.

56. Retention ist keine nachträglich aufgerufene Erinnerung und Protention keine ausgemalte Zukunftsvorstellung, vielmehr gehören beide zur lebendigen Breite der Gegenwart.

57. Wenn eine vertraute Melodie anders fortgesetzt wird als erwartet, macht die Überraschung sichtbar, dass das Hören von Anfang an zukunftsgerichtete Erwartungen enthielt.

58. Zugleich verändert jeder neue Ton den Sinn der bereits verklungenen Töne, weil sie nun als Teile einer bestimmten musikalischen Gestalt erscheinen.

59. Bewusstsein ist für Husserl deshalb kein Behälter, in dem fertige Augenblicke gesammelt werden, sondern ein zeitlicher Strom, in dem Vergangenes, Gegenwärtiges und Kommendes ineinandergreifen.

60. Diese Analyse betrifft nicht nur Musik, sondern auch Bewegung, Sprache, Erinnerung und die beständige Erfahrung der eigenen Lebensgeschichte.

61. Die Einheit eines Gegenstands wie auch die Einheit des erlebenden Selbst setzt zeitliche Synthesen voraus, die nicht erst durch eine bewusste Entscheidung hergestellt werden.

62. Perspektivische Erfahrung verweist außerdem auf den Leib, denn jede sichtbare Vorder- und Rückseite ist auf einen Standort, eine Bewegungsmöglichkeit und ein körperliches Hier bezogen.

63. Husserl unterscheidet den gelebten Leib, durch den wir wahrnehmen und handeln, vom Körper, der wie andere räumliche Dinge betrachtet und vermessen werden kann.

64. Beides bezeichnet keinen Besitz zweier getrennter Wesen, sondern zwei Weisen, in denen derselbe menschliche Körper erfahren wird.

65. Die Hand, die eine andere Hand berührt, kann selbst berührt werden und erscheint dadurch zugleich als wahrnehmendes Vermögen und als wahrnehmbarer Gegenstand.

66. Solche Analysen zeigen, dass Husserls Phänomenologie keineswegs notwendig auf ein körperloses Bewusstsein beschränkt bleibt, auch wenn spätere Denker seine Behandlung der Leiblichkeit weiterentwickelten.

67. Noch schwieriger ist die Frage, wie andere Menschen in meiner Erfahrung gegeben sind, denn ihr Erleben steht mir niemals in derselben Weise offen wie mein eigenes.

68. Ich sehe Trauer nicht als einen inneren Gegenstand im Bewusstsein eines anderen, kann sie aber in Haltung, Stimme, Gesichtsausdruck und Situation wahrnehmen.

69. Husserl spricht in diesem Zusammenhang von Fremderfahrung oder Einfühlung, wobei damit keine gefühlvolle Verschmelzung und keine bloße Schlussfolgerung aus beobachteten Körperbewegungen gemeint ist.

70. Der andere erscheint als leibliches Subjekt, das dieselbe Welt aus einem anderen Mittelpunkt wahrnimmt und dessen Blick meinen eigenen Weltbezug verändern kann.

71. Gerade weil mir sein Erleben nicht in ursprünglicher Selbstgegenwart gegeben ist, bleibt er ein anderer und wird nicht zu einem Teil meines Bewusstseins.

72. Diese unvermeidliche Asymmetrie schließt Verständnis nicht aus, sondern begrenzt den Anspruch, einen anderen Menschen vollständig durchschauen zu können.

73. Objektivität gewinnt damit eine intersubjektive Dimension, denn ein Gegenstand gilt nicht allein als Einheit meiner möglichen Ansichten, sondern als etwas, das grundsätzlich auch anderen zugänglich ist.

74. Die Cartesianischen Meditationen, die aus Pariser Vorträgen von 1929 hervorgingen und 1931 zunächst auf Französisch erschienen, versuchten diesen Übergang von der transzendentalen Subjektivität zur gemeinsamen Welt ausführlich zu begründen.

75. Kritiker sahen darin dennoch die Gefahr eines Solipsismus, weil Husserl beim eigenen Bewusstseinsleben ansetzt, und seine weitreichenden Analysen der Intersubjektivität machen diesen Einwand differenzierter, beseitigen aber nicht jede interpretative Kontroverse.

76. In den 1930er Jahren rückte für Husserl stärker die geschichtliche Welt in den Vordergrund, in der Menschen schon leben, sprechen, arbeiten und forschen, bevor sie eine besondere Theorie entwickeln.

77. Für diesen vorausliegenden Erfahrungsboden verwendete er den Begriff Lebenswelt.

78. Die Lebenswelt ist nicht einfach die private Umgebung eines Einzelnen, sondern eine gemeinsam bewohnte, geschichtlich geprägte und kulturell gegliederte Welt selbstverständlicher Bedeutungen und praktischer Möglichkeiten.

79. Eine Tasse begegnet dort nicht zunächst als geometrischer Körper mit messbaren Eigenschaften, sondern als Gefäß zum Trinken, als zerbrechlicher Gebrauchsgegenstand oder als vertrautes Stück eines gedeckten Tisches.

80. Naturwissenschaft kann denselben Gegenstand mit großer Genauigkeit bestimmen, doch ihre Messungen beginnen ebenfalls bei Dingen, Instrumenten und Handlungen, die in der Lebenswelt bereits zugänglich und verständlich sind.

81. Husserls Kritik richtet sich deshalb nicht gegen wissenschaftliche Präzision, der er als mathematisch ausgebildeter Denker hohe Bedeutung beimaß.

82. Problematisch wird vielmehr die Verwechslung einer erfolgreichen Methode mit einer vollständigen Bestimmung dessen, was wirklich ist.

83. Wenn nur das Messbare als wahrhaft wirklich gelten soll, werden die erfahrbare Welt und die Fragen nach Bedeutung, Wert und Verantwortung zu bloßen subjektiven Zugaben herabgesetzt.

84. Husserl sah in dieser Verengung einen Grund für die Krise der europäischen Wissenschaften, über die er 1935 in Wien und Prag sprach.

85. Die ersten beiden Teile seines unvollendet gebliebenen Krisis-Werks erschienen 1936, während weitere Bestandteile erst aus dem Nachlass veröffentlicht wurden.

86. Mit Krise meinte er keinen Mangel an technischen Erfolgen, sondern den Verlust eines verständlichen Zusammenhangs zwischen wissenschaftlicher Erkenntnis und menschlicher Lebensführung.

87. Die Lebenswelt bildet dabei keine idyllische Gegenwelt zur Forschung, in die man vor Mathematik und Technik fliehen könnte.

88. Sie ist vielmehr der Sinnboden, aus dem wissenschaftliche Idealisierungen hervorgehen und auf den sie zurückbezogen bleiben, auch wenn ihre Ergebnisse die unmittelbare Anschauung weit überschreiten.

89. Diese späte Fragestellung erhielt durch Husserls politische Lage eine schmerzhafte historische Dringlichkeit, denn der Nationalsozialismus schloss ihn wegen seiner jüdischen Herkunft aus dem deutschen akademischen Leben aus.

90. Husserl starb 1938 in Freiburg und hinterließ ungefähr fünfundvierzigtausend Seiten Forschungsmanuskripte, von denen ein großer Teil noch nicht veröffentlicht war.

91. Der junge Franziskaner Herman Leo Van Breda brachte den gefährdeten Nachlass nach Belgien, wo noch 1938 das Husserl-Archiv in Leuven gegründet wurde.

92. Die fortlaufende Edition der Husserliana hat das Bild des Philosophen erheblich erweitert, weil sie unter anderem seine Arbeiten zu Leiblichkeit, Passivität, Geschichte, Ethik und sozialer Erfahrung zugänglich machte.

93. Zu dieser Überlieferungsgeschichte gehört auch Edith Stein, die von 1916 bis 1918 Husserls Assistentin war, Manuskripte zur Zeitphänomenologie und zu den Ideen bearbeitete und zugleich eine eigenständige phänomenologische Philosophie entwickelte.

94. Stein bloß als hilfreiche Mitarbeiterin zu erwähnen, würde ihre eigene Bedeutung unterschätzen, doch ihre redaktionelle Arbeit zeigt zugleich, wie sehr das überlieferte Werk aus Vorlesungen, Entwürfen und nachträglich geordneten Manuskripten besteht.

95. Auch Martin Heidegger und Maurice Merleau-Ponty griffen Husserls Fragen auf, indem sie den praktischen Weltbezug beziehungsweise die Leiblichkeit stärker betonten, ohne deshalb lediglich fertige Antworten ihres Vorgängers fortzuschreiben.

96. Die Geschichte der Phänomenologie ist daher keine ruhige Weitergabe einer festen Methode, sondern eine Folge produktiver Aneignungen, Abweichungen und Einwände.

97. Husserls bleibende Herausforderung liegt in der Forderung, weder die objektive Welt gegen das erfahrende Subjekt noch die Erfahrung gegen die Ansprüche gemeinsamer Wahrheit auszuspielen.

98. Die Tasse auf dem Tisch ist nicht weniger wirklich, weil sie immer nur perspektivisch erscheint, und sie wäre für uns kein bestimmter Gegenstand, wenn ihre wechselnden Erscheinungen keinen verstehbaren Zusammenhang bildeten.

99. Objektivität verlangt deshalb nicht die Auslöschung aller Perspektiven, sondern eine Erklärung dafür, wie begrenzte, zeitliche und miteinander verbundene Erfahrungen sich bestätigen, korrigieren und auf eine gemeinsame Welt beziehen können.

100. Phänomenologie macht Erfahrung damit nicht zu einer störenden Zugabe des Wissens, sondern zu dem Feld, in dem sich überhaupt zeigt, was ein Gegenstand, ein anderer Mensch und eine gemeinsam erforschbare Welt bedeuten können.