15.2.3 Nácizmus: politikai elkötelezettség és filozófiai viták – Nationalsozialismus: Politische Bindung und philosophische Auseinandersetzung

1. 1933. május 27-én Martin Heidegger a freiburgi egyetem új rektoraként egy beszéddel lépett a nyilvánosság elé, amelyben az egyetemet nem a független kutatás védett helyeként, hanem a németországi politikai újjászületés szellemi erejeként határozta meg.

2. „A német egyetem önérvényesítése” címmel a tudományt, a nevelést, az állami rendet és a német nép általa megidézett történelmi sorsát egy közös küldetéssé egyesítette.

3. Elmondása szerint az egyetemnek ugyan saját lényegéből kell kiindulnia, de ezt a lényeget olyan fogalmakkal, mint a nép, a követés, a küzdelem és a szolgálat, a nemzetiszocialista mozgósítás közelébe helyezte.

4. Éppen ez a keverék teszi a beszédet történelmileg annyira tanulságossá, hiszen Heidegger nem egyszerűen átvette egy kész pártprogramot, hanem filozófiai szókincsével magasabb szellemi igényt ruházott az új hatalomra.

5. Aki a szöveget kizárólag külső kényszer hatására történt alkalmazkodásként értelmezi, az ezért nem veszi észre azt a határozottságot, amellyel a szerző támogatta az egyetem politikai átalakítását.

6. Ugyanakkor ugyanolyan pontatlan lenne, ha a beszéd minden mondatát úgy kezelnénk, mintha csupán a NSDAP hivatalos irányelveinek átfogalmazásáról lenne szó.

7. A nehéz feladat abban áll, hogy először megkülönböztessük a politikai egyetértést, az intézményi cselekvést és a filozófiai fogalomalkotást, majd megvizsgáljuk azok tényleges összefüggéseit.

8. Egy ilyen megkülönböztetés nem mentség, hanem a felelősség pontosabb meghatározásának előfeltétele.

9. Ez megakadályozza mind azt a mítoszt, miszerint egy apolitikus gondolkodóról lenne szó, aki csupán néhány hónapra tévedt el, mind azt az állítást, hogy kiterjedt műve minden gondolatának ugyanaz a nemzetiszocialista funkciója lenne.

10. A Heidegger körül kialakult vita ezért a bizonyított cselekedeteknél kezdődik, de szükségszerűen ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mely gondolkodási formák tették lehetővé, kísérték vagy később leplezték el ezeket a cselekedeteket.

11. Amikor 1933. január 30-án Adolf Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá, a nemzetiszocialista vezetés rövid időn belül felfüggesztette a demokratikus rendet, és az egyetemeket is uralma alá hajtotta.

12. Az áprilisban kihirdetett, a hivatásos köztisztviselői rendszer helyreállításáról szóló törvény megteremtette a jogi alapot ahhoz, hogy a zsidó, valamint a politikailag nemkívánatos egyetemi oktatókat eltávolítsák tisztségeikből.

13. A freiburgi egyetemen az azt követő években számos zsidó oktatót elbocsátottak, míg a zsidó hallgatókat egyre szigorúbb korlátozásoknak vetették alá.

14. Heidegger tehát nem egy politikailag nyitott átmeneti helyzetben vette át a rektori tisztséget, hanem egy gyorsan előrehaladó egyenirányítás közepette, amelynek rasszista irányvonala már egyértelműen felismerhető volt.

15. 1933 áprilisában rektornak választották, majd május 1-jén belépett az NSDAP-ba.

16. Tagsága a rezsim 1945-ös összeomlásáig tartott, még ha aktív politikai szerepe és egyes párti erőkkel kapcsolatos véleménye is változásokon ment keresztül e tizenkét év során.

17. A pártba való belépés tehát sem utólag kitalált vád, sem pedig jelentéktelen formalitás volt, amelyet teljes mértékben el lehetett volna választani a tisztségtől.

18. Rektorként Heidegger egy olyan intézmény élén állt, amelyet beépítettek az új állami rendbe, és a Führer-elv szerint alakítottak át.

19. Az intézményi felelősség ebben az összefüggésben nem azt jelenti, hogy az egyetem minden intézkedését vizsgálat nélkül személyesen neki tulajdonítsuk.

20. Azt jelenti azonban, hogy cselekedeteit annak alapján kell megítélni, hogy mely rendszert támogatta nyilvánosan, milyen döntéseket hozott a hatáskörébe tartozó területeken, és milyen kirekesztésnek szolgált az általa vezetett felsőoktatási intézmény.

21. A rektori beszéd a tudományt nem a szabadon kutató tudósok nemzetközi közösségeként, hanem egy történelmileg meghatározott német nép szellemi feladataként ábrázolta.

22. Az oktatók és a hallgatók egy olyan vezetői és követői rendben jelentek meg, amely az egyéni ítélőképességet egy állítólagos közös küldetés alá rendelte.

23. Heidegger nyilvánvalóan abban hitt, hogy a filozófia által meghatározott egyetemi megújulás révén képes lesz formálni a politikai mozgalmat.

24. Ez az önértelmezés megkülönböztette őt egy olyan tisztviselőtől, aki csupán adminisztratív utasításokat hajtott végre, de részvételét ettől még nem tette ártalmatlanabbá.

25. Sőt, ez éppen azt mutatja, hogyan használta fel egy filozófus intellektuális tekintélyét arra, hogy értelmet adjon egy diktatúrának, és egyúttal e diktatúra keretein belül saját vezetői igényt támaszthasson.

26. A nemzetiszocialista felsőoktatási politikának nem csupán rendeletekre és erőszakra volt szüksége, hanem olyan akadémikusokra is, akik az alárendeltséget megújulásként értelmezték.

27. Heidegger beszéde hozzájárult ahhoz, hogy az akadémiai szabadság elvesztését határozott önérvényesítésként tüntessék fel.

28. A filozófiai nyelv itt politikai hatást gyakorolt, mert a konkrét hatalmi viszonyokat a sors, a lényeg és a történelmi küldetés fogalmaiba fordította.

29. Ezáltal a közvetlenül érintettek könnyen eltűntek a népről és az egyetemről szóló nagy narratíva mögött.

30. Éppen ezért a beszéd értelmezésének az elrúgások, tiltások és rasszista hierarchiák intézményi valóságát is szem előtt kell tartania az elvont megfogalmazások mellett.

31. Edmund Husserl, Heidegger zsidó tanára és elődje Freiburgban, azok közé tartozik, akik esetében különösen nyilvánvalóvá válik e fejlemény erkölcsi keménysége.

32. Husserlt, mint nyugalmazott professzort, érintette az antiszemita politika, azonban egyes, később elterjedt anekdoták – amelyek szerint Heidegger személyesen tiltotta meg neki a könyvtár használatát – nem támasztják alá megbízható bizonyítékok.

33. Az ilyen anekdotákkal szemben tanúsítandó óvatosság nem válhat az ellenkező állításba, miszerint Heideggernek semmi köze nem volt a zsidó egyetemi dolgozók üldözéséhez.

34. Ő vezette az egyetemet a „Gleichschaltung” korai szakaszában, nyilvánosan támogatta a rendszert, és elvileg nem szállt szembe annak rasszista rendjével.

35. Az a tény, hogy egyes zsidó kollégákhoz vagy tanítványaihoz kötődött, vagy hogy különleges esetekben esetleg kiállt valaki mellett, nem cáfolja sem politikai egyetértését, sem antiszemitizmusát.

36. A személyes közelség és a diszkriminatív világnézet egyazon emberben is egymás mellett létezhet.

37. Az a hivatkozás sem elegendő a felmentéséhez, hogy Heidegger nem minden tekintetben osztotta a nemzetiszocialista fajbiológiát.

38. Az antiszemitizmus nem korlátozódik egy biológiai elméletre, hanem kulturális, szellemi vagy történelemfilozófiai szempontból is kijelentheti, hogy a zsidók egy állítólag idegen és káros erőt képviselnek.

39. Az úgynevezett metafizikai zsidóellenesség nem kevésbé valós attól, hogy eltér a fajtudomány szókincsétől.

40. Az antiszemitizmus különböző formáinak megkülönböztetése ezért azok pontosabb kritikáját szolgálja, nem pedig enyhítésüket.

41. 1934 áprilisában Heidegger lemondott a rektori tisztségéről, miután az egyetem vezetéséről alkotott elképzelései ütköztek más náci szervek hatalmi igényeivel.

42. Ez a lemondás véget vetett vezetői tisztségének, de önmagában nem bizonyítja, hogy alapvetően elfordult volna a nácizmustól.

43. Heidegger továbbra is tagja maradt az NSDAP-nak, folytatta az oktatást, és a rektori tisztségétől való lemondása után is olyan megfogalmazásokat használt, amelyekben a nemzetiszocializmusnak különleges történelmi jelentőséget tulajdonított.

44. Ugyanakkor egyre inkább kritizálta a pártfunkcionáriusokat, a biológiai rasszizmust és a ténylegesen létező rezsim szellemi középszerűségét.

45. A diktatúra bizonyos megnyilvánulásai elleni ellenzékiség azonban nem azonos annak alapjainak elutasításával.

46. Heidegger csalódása sokszor inkább annak irányult, hogy a mozgalom nem érte el az általa várt szellemi szintet, és nem a demokrácia felszámolása vagy az áldozatok üldözése ellen irányult mint olyan.

47. Távolságtartása ezért hosszú ideig egy olyan gondolkodó távolságtartása volt, aki egy másik, állítólag igazabb nemzetiszocializmust követelt, nem pedig egyenlő jogok védelmezőjének távolságtartása.

48. Ez a megállapítás magyarázza azt is, miért nem elégséges az a narratíva, amely 1933-as rövid politikai tévedésről szól.

49. A rektori időszak rövid volt, de az azt alátámasztó nacionalista elvárások, a párttagság és a későbbi értelmezések túlmutattak ezen.

50. A kronológia önmagában nem dönti el a filozófiai kérdést, de határokat szab minden hiteles értelmezésnek.

51. Különösen vitatott Heidegger politikai döntései és olyan fogalmak közötti kapcsolat, mint a határozottság, a történelmiség, a nép és a sors.

52. Az 1927-es „Lét és idő” című műben a határozottság eleinte azt a módot jelöli, ahogyan az ember felvállalja véges lehetőségeit, anélkül, hogy ezzel máris egy meghatározott politikai programot rögzítene.

53. A fogalom sem erkölcsi elméletet, sem olyan kritériumot nem nyújt, amely megbízhatóan megkülönböztetné az igazságos és a bűnös döntést.

54. Éppen ez a normatív határozatlanság tette azonban alkalmassá egy olyan politikai nyelvhez, amelyben a határozott cselekvést magasabbra értékelték, mint a nyilvános igazolást.

55. Az alkalmazhatóság azt jelenti, hogy egy fogalom megkönnyíti vagy nem akadályozza meg egy bizonyos használatát, nem pedig azt, hogy logikailag csak ezt az egyféle használatot engedi meg.

56. Aki a határozottságot közvetlenül a nácizmussal azonosítja, figyelmen kívül hagyja, hogy a diktatúra elleni ellenállás is lehet határozott.

57. Aki viszont a fogalmat teljesen politikailag ártatlannak nyilvánítja, annak meg kell magyaráznia, miért állította Heidegger ezt a fogalmat és a hozzá kapcsolódó motívumokat éppen a népi mozgósítás szolgálatába.

58. Hasonló a helyzet a történelmiséggel is, amely az emberi létezést egy hagyományozott lehetőségek terének átvételeként írja le.

59. Abból a felismerésből, hogy az emberek egy közös történelemben élnek, egyáltalán nem következik, hogy ezt a történelmet egy etnikailag meghatározott nép küldetésének kell tekinteni.

60. Heidegger harmincas évekbeli politikai szövegei azonban időnként pontosan ezt a szűkítést hajtották végre azzal, hogy a németeknek különleges feladatot tulajdonítottak a létezés történetében.

61. A filozófia és a politika közötti belső kapcsolatra vonatkozó kérdést a 2014 óta közzétett „Fekete füzetek” jelentősen élesítették.

62. A teljes kiadás 94–96. kötetei 1931 és 1941 közötti feljegyzéseket tartalmaznak, amelyeket Heidegger maga szánt későbbi közzétételre.

63. Ezekben antiszemita részek találhatók, amelyek a zsidókat a gyökértelenséggel, a számítékkal, a keveredéssel és egy rombolónak tartott modern machinációval hozzák összefüggésbe.

64. A 95. kötet 97. oldalán található feljegyzés különösen egyértelműen beszél a zsidóság állítólagos világnézet-hiányáról, és ezt összekapcsolja a számításban és a keveredésben megnyilvánuló, nekik tulajdonított tehetséggel.

65. A 96. kötet 243. oldalán Heidegger az általa így nevezett „világzsidóság” szerepét metafizikai és nem csupán faji kérdéssé nyilvánítja.

66. Az ilyen helyek nem csupán mellékesen ismételnek ismert antiszemita sztereotípiákat, hanem beépítik azokat Heidegger modern történelemről alkotott értelmezésébe.

67. A zsidók ebben a szövegben annak a kiszámíthatóságnak és hontalan állapotnak a hordozóiként jelennek meg, amelyet Heidegger a modernitásról szóló léttörténetében bírál.

68. Ezzel egy ellenséges vádat filozófiailag felértékelnek, noha az sem történelmileg bizonyított, sem érveléssel alátámasztott.

69. Az antiszemitizmus metafizikai formájáról szóló beszéd nem szabad, hogy felértékelje ezt a tényt, hiszen egy előítélet nem válik igazabbá az absztrakt nyelvhasználat miatt.

70. Inkább Heidegger kérdéseinek egy határa mutatkozik meg itt, mert a meg nem vizsgált előfeltevések éles kritikusaként ő maga nem tette saját zsidóellenes előfeltevéseit komoly vizsgálat tárgyává.

71. E megállapítás hatályáról továbbra is vita folyik, és a vitát nem lehet pusztán a terhelt mondatok számlálásával eldönteni.

72. Egy határozott elhatárolódást hangsúlyozó értelmezés szerint Heidegger politikai tévedései és antiszemitizmusa elválaszthatók műve alapvető gondolataitól.

73. Ezt az álláspontot támasztja alá, hogy a gyakorlati világviszonyulás, az időbeliség vagy az értelmezés elemzéseit nagyon különböző, köztük demokratikus és rasszizmusellenes gondolkodók is eredményesen felhasználták.

74. A hatástörténet azonban csupán azt bizonyítja, hogy a fogalmak másképp is használhatók, és nem azt, hogy eredeti formájuk mentes volt a politikai vakságtól.

75. Ezzel szemben egy erős folytonosságot hangsúlyozó értelmezés szerint a nemzetiszocialista és antiszemita struktúrák Heidegger egész gondolkodásában hatással vannak.

76. Ezt támasztják alá a „Fekete füzetek” filozófiailag megfogalmazott szakaszai, a történelmiség népi alapú kiéleződése, valamint egy ügyes kezdet elsőbbsége az univerzálisan megalapozható jogokkal szemben.

77. Az általános, átfogó redukció ellen azonban az szól, hogy Heidegger szövegei különböző korszakokhoz, feladatokhoz és érvelési formákhoz tartoznak, és nem minden elemzés tölti be ugyanazt a politikai funkciót.

78. Az alternatíva tehát nem az, hogy vagy az egész művet megmentsük, vagy egyetlen ítélettel lezárjuk az ügyét.

79. Inkább olyan vizsgálatra van szükség, amely minden átvett fogalom esetében megkérdezi, milyen előfeltételeket tartalmaz, mit magyaráz, mit takar el, és hogyan kell megváltoztatni.

80. Egy ilyen kritikai átvétel megőrzi a különbséget a filozófiai termékenység és az erkölcsi felmentés között.

81. 1945 után Heideggernek denazifikációs eljárásnak kellett alávetnie magát, és a francia megszálló hatóság ideiglenesen megvonta tőle a tanítási jogosultságot.

82. Ez az eljárás a háború utáni egyetemen betöltött intézményi pozícióját érintette, de nem tudott végleges döntést hozni műve filozófiai értékeléséről.

83. A denazifikáció egy történelmi és jogi eljárás volt különleges politikai körülmények között, míg a szövegek értelmezése más bizonyítékokat és érveket igényel.

84. Későbbi indoklásaiban Heidegger rektori tisztségét az egyetem megőrzésére és a mozgalom szellemi irányának megadására irányuló kísérletként ábrázolta.

85. Ezek a visszatekintő kijelentések fontos források önképének megértéséhez, de nem olvashatók semleges beszámolóként az 1933-as és 1934-es évekről.

86. Ezek a saját szerepének magyarázására irányuló nyomás alatt születtek, ezért össze kell vetni őket a korabeli beszédekkel, levelekkel és adminisztratív iratokkal.

87. Szembetűnő marad, hogy Heidegger soha nem vonta vissza nyilvánosan és egyértelműen a nemzetiszocializmus iránti támogatását, és az európai zsidók meggyilkolását nem olyan módon kezelte, amely igazságot szolgáltatott volna saját felelősségének.

88. A technika, a hontalanul élés vagy a modern pusztításról szóló filozófiai általános fogalmak akár el is tudták fedni a konkrét elkövetői történetet, amikor a nagyon különböző erőszakformákat egyetlen világtörténeti fejlemény alá rendelték.

89. Ahol minden ugyanazon létezés-elfelejtés kifejeződésének tűnik, ott fennáll a veszély, hogy elmosódnak a különbségek az üldözöttek és az üldözők, valamint az ipari termelés és a szervezett megsemmisítés között.

90. A történelmi pontosság ezért nem csupán az absztrakt gondolkodás kiegészítője, hanem védelmet nyújt annak lehetséges erkölcsi kiegyenlítése ellen.

91. Heidegger esete végül egy általánosabb kérdést vet fel a filozófia számára: összekapcsolódhat-e a fogalmi mélység a politikai ítélőképesség hiányával?

92. A válasz nyilvánvalóan igen, hiszen az a képesség, hogy a megismerés rejtett előfeltételeit vizsgáljuk, még nem garantálja a figyelmet az egyenlő jogokra, az intézményi erőszakra vagy a kirekesztett emberek tapasztalataira.

93. Egy gondolkodásmód egy területen felszabadító hatással bírhat, míg egy másikban végzetes kizárásokat eredményezhet.

94. Éppen Heidegger esetében látszik, hogy a „vele-lét” elmélete még nem eredményez egyenlőségre épülő politikai etikát, és hogy az anonim közvélemény kritikája könnyen átcsaphat a demokratikus megértés megvetésébe.

95. Filozófiáját ezért sem a hírneve miatt szabad megóvni a kritikától, sem pedig pusztán egy címke alapján elítélni a pontos olvasás helyett.

96. Azok az olvasók, akik Heideggerrel együtt gondolkodnak tovább, vállalják a felelősséget azért, hogy feltárják a terhelt átmeneteket, és kifejezetten megindokolják válogatásuk mércéit.

97. Ehhez tartozik, hogy az antiszemita és népnacionalista részeket ne tekintsük jelentéktelen magánvéleményeknek, hanem vizsgáljuk meg azok helyét az adott érvelésben.

98. Ehhez tartozik az is, hogy megkülönböztessük a kijavítható fogalmi vakságot egy olyan struktúrától, amelynek eltávolítása az egész érvelés összeomlását vonná maga után.

99. Ezen előfeltételek mellett az 1933-as rektori beszéd nem egy vitathatatlan mű kínos lábjegyzeteként jelenik meg, hanem figyelmeztetésként arra, hogy ne keverjük össze a filozófiai nagyságot a politikai megbízhatósággal.

100. A filozófiai jelentőség nem mentesít a felelősség alól, hanem fokozza azt az elvárást, hogy a szavakat, a cselekedeteket és azok következményeit magyarázatok nélkül, de pontos megkülönböztetéssel közösen értékeljük.

1. Am 27. Mai 1933 trat Martin Heidegger als neuer Rektor der Universität Freiburg mit einer Rede hervor, in der er die Hochschule nicht als geschützten Ort unabhängiger Forschung, sondern als eine geistige Kraft innerhalb des politischen Aufbruchs in Deutschland bestimmte.

2. Unter dem Titel „Die Selbstbehauptung der deutschen Universität“ verband er Wissenschaft, Erziehung, staatliche Ordnung und das von ihm beschworene geschichtliche Schicksal des deutschen Volkes zu einem gemeinsamen Auftrag.

3. Die Universität sollte sich nach seiner Darstellung zwar aus ihrem eigenen Wesen führen, doch dieses Wesen wurde nun durch Begriffe wie Volk, Gefolgschaft, Kampf und Dienst in die Nähe der nationalsozialistischen Mobilisierung gerückt.

4. Gerade diese Mischung macht die Rede historisch so aufschlussreich, denn Heidegger übernahm nicht einfach ein fertiges Parteiprogramm, sondern verlieh der neuen Herrschaft mit seinem philosophischen Vokabular einen höheren geistigen Anspruch.

5. Wer den Text ausschließlich als äußerlich erzwungene Anpassung liest, verfehlt deshalb die Entschiedenheit, mit der sein Verfasser die politische Umgestaltung der Hochschule bejahte.

6. Ebenso ungenau wäre es allerdings, jeden Satz der Rede so zu behandeln, als handele es sich um eine bloße Umschreibung amtlicher NSDAP-Leitsätze.

7. Die schwierige Aufgabe besteht darin, politische Zustimmung, institutionelles Handeln und philosophische Begriffsbildung zunächst zu unterscheiden und anschließend ihre tatsächlichen Verbindungen zu prüfen.

8. Eine solche Unterscheidung ist keine Entlastung, sondern die Voraussetzung dafür, Verantwortung genauer zu bestimmen.

9. Sie verhindert sowohl die Legende von einem unpolitischen Denker, der sich nur für wenige Monate verirrt habe, als auch die Behauptung, jeder Gedanke seines umfangreichen Werkes besitze dieselbe nationalsozialistische Funktion.

10. Der Streit um Heidegger beginnt daher bei gesicherten Handlungen, führt aber notwendig zur Frage, welche Denkformen diese Handlungen ermöglichten, begleiteten oder später verdeckten.

11. Als Adolf Hitler am 30. Januar 1933 zum Reichskanzler ernannt wurde, setzte die nationalsozialistische Führung in kurzer Zeit die demokratische Ordnung außer Kraft und unterwarf auch die Universitäten ihrer Herrschaft.

12. Das im April erlassene Gesetz zur Wiederherstellung des Berufsbeamtentums schuf die rechtliche Grundlage, jüdische sowie politisch missliebige Hochschullehrer aus ihren Ämtern zu drängen.

13. An der Universität Freiburg wurden in den folgenden Jahren zahlreiche jüdische Lehrende entlassen, während jüdische Studierende immer stärkeren Beschränkungen ausgesetzt waren.

14. Heidegger übernahm sein Rektorat also nicht in einer politisch offenen Übergangslage, sondern inmitten einer rasch voranschreitenden Gleichschaltung, deren rassistische Richtung bereits deutlich erkennbar war.

15. Im April 1933 wurde er zum Rektor gewählt, und am 1. Mai trat er der NSDAP bei.

16. Seine Mitgliedschaft dauerte bis zum Zusammenbruch des Regimes im Jahr 1945, auch wenn seine aktive politische Rolle und seine Einschätzung einzelner Parteikräfte im Laufe dieser zwölf Jahre Veränderungen erfuhren.

17. Der Parteieintritt war damit weder eine nachträglich erfundene Anschuldigung noch eine belanglose Formalität, die sich vom Amt vollständig trennen ließe.

18. Als Rektor stand Heidegger an der Spitze einer Institution, die in die neue staatliche Ordnung eingegliedert und nach dem Führerprinzip umgestaltet wurde.

19. Institutionelle Verantwortung bedeutet in diesem Zusammenhang nicht, ihm ungeprüft jede Maßnahme der Universität persönlich zuzuschreiben.

20. Sie bedeutet jedoch, dass sein Handeln daran zu messen ist, welche Ordnung er öffentlich unterstützte, welche Entscheidungen er in seinem Zuständigkeitsbereich traf und welcher Ausgrenzung die von ihm geleitete Hochschule diente.

21. Die Rektoratsrede entwarf Wissenschaft nicht als internationale Gemeinschaft frei prüfender Forscher, sondern als geistige Aufgabe eines geschichtlich bestimmten deutschen Volkes.

22. Lehrende und Studierende erschienen in einer Ordnung von Führung und Gefolgschaft, die individuelle Urteilskraft einem vermeintlich gemeinsamen Auftrag unterstellte.

23. Heidegger glaubte offenbar, die politische Bewegung durch eine von der Philosophie bestimmte Erneuerung der Universität prägen zu können.

24. Diese Selbstdeutung unterschied ihn von einem Funktionär, der lediglich Verwaltungsbefehle vollzog, machte seine Beteiligung aber nicht harmloser.

25. Vielmehr zeigt sie, wie ein Philosoph seine intellektuelle Autorität einsetzte, um einer Diktatur Bedeutung zu verleihen und zugleich innerhalb dieser Diktatur einen eigenen Führungsanspruch zu erheben.

26. Die nationalsozialistische Hochschulpolitik benötigte nicht nur Verordnungen und Gewalt, sondern auch Akademiker, die Unterordnung als Erneuerung deuteten.

27. Heideggers Rede half, den Verlust akademischer Freiheit als entschlossene Selbstbehauptung erscheinen zu lassen.

28. Philosophische Sprache wirkte hier politisch, weil sie konkrete Machtverhältnisse in Begriffe von Schicksal, Wesen und geschichtlicher Sendung übersetzte.

29. Dadurch verschwanden die unmittelbar Betroffenen leicht hinter einer großen Erzählung über Volk und Universität.

30. Gerade deshalb muss eine Auslegung der Rede die institutionelle Wirklichkeit der Entlassungen, Verbote und rassistischen Hierarchien neben den abstrakten Formulierungen sichtbar halten.

31. Edmund Husserl, Heideggers jüdischer Lehrer und Vorgänger in Freiburg, gehört zu den Personen, an denen die moralische Härte dieser Entwicklung besonders deutlich wird.

32. Husserl war als emeritierter Professor von der antisemitischen Politik betroffen, doch manche später verbreitete Einzelgeschichte über ein persönlich von Heidegger ausgesprochenes Bibliotheksverbot ist nicht zuverlässig belegt.

33. Die gebotene Vorsicht gegenüber einer solchen Anekdote darf nicht in die gegenteilige Behauptung umschlagen, Heidegger habe mit der Verfolgung jüdischer Hochschulangehöriger nichts zu tun gehabt.

34. Er leitete die Universität während der frühen Gleichschaltung, unterstützte das Regime öffentlich und stellte sich nicht grundsätzlich gegen dessen rassistische Ordnung.

35. Dass er einzelnen jüdischen Kollegen oder Schülern verbunden gewesen war oder sich in besonderen Fällen möglicherweise für jemanden einsetzte, widerlegt weder seine politische Zustimmung noch seinen Antisemitismus.

36. Persönliche Nähe und diskriminierende Weltdeutung können bei demselben Menschen nebeneinander bestehen.

37. Auch der Hinweis, Heidegger habe die nationalsozialistische Rassenbiologie nicht in jeder Hinsicht geteilt, reicht zu seiner Entlastung nicht aus.

38. Antisemitismus beschränkt sich nicht auf eine biologische Theorie, sondern kann Juden auch kulturell, geistig oder geschichtsphilosophisch zu einer angeblich fremden und schädlichen Macht erklären.

39. Eine sogenannte metaphysische Judenfeindschaft ist nicht weniger wirklich, nur weil sie sich vom Vokabular der Rassenkunde unterscheidet.

40. Die Unterscheidung verschiedener Formen des Antisemitismus dient daher ihrer genaueren Kritik und nicht ihrer Abschwächung.

41. Im April 1934 legte Heidegger das Rektorat nieder, nachdem seine Vorstellungen von der Führung der Universität mit den Machtansprüchen anderer nationalsozialistischer Stellen in Konflikt geraten waren.

42. Dieser Rücktritt beendete sein Leitungsamt, belegt aber für sich allein keine grundsätzliche Abkehr vom Nationalsozialismus.

43. Heidegger blieb Mitglied der NSDAP, lehrte weiter und verwendete noch nach dem Rektorat Formulierungen, in denen er dem Nationalsozialismus eine besondere geschichtliche Bedeutung zuschrieb.

44. Zugleich entwickelte er zunehmend Kritik an Parteifunktionären, biologischem Rassismus und der geistigen Mittelmäßigkeit des tatsächlich bestehenden Regimes.

45. Opposition gegen bestimmte Erscheinungsformen einer Diktatur ist jedoch nicht dasselbe wie eine Absage an ihre Grundlagen.

46. Heideggers Enttäuschung richtete sich vielfach dagegen, dass die Bewegung den von ihm erwarteten geistigen Rang nicht erreichte, und nicht gegen die Abschaffung der Demokratie oder die Verfolgung ihrer Opfer als solche.

47. Seine Distanz war deshalb lange die Distanz eines Denkers, der einen anderen, vermeintlich wahreren Nationalsozialismus beanspruchte, nicht die eines Verteidigers gleicher Rechte.

48. Diese Feststellung erklärt auch, weshalb die Erzählung von einem kurzen politischen Irrtum des Jahres 1933 zu kurz greift.

49. Der Zeitraum des Rektorats war kurz, doch die zugrunde liegenden nationalistischen Erwartungen, die Parteimitgliedschaft und die späteren Deutungen reichten darüber hinaus.

50. Chronologie allein entscheidet die philosophische Frage nicht, aber sie setzt jeder glaubwürdigen Deutung Grenzen.

51. Besonders umstritten ist die Beziehung zwischen Heideggers politischen Entscheidungen und Begriffen wie Entschlossenheit, Geschichtlichkeit, Volk und Schicksal.

52. In „Sein und Zeit“ von 1927 bezeichnet Entschlossenheit zunächst eine Weise, in der ein Mensch seine endlichen Möglichkeiten übernimmt, ohne dass damit schon ein bestimmtes politisches Programm festgelegt wäre.

53. Der Begriff liefert weder eine Moraltheorie noch ein Kriterium, das zwischen einer gerechten und einer verbrecherischen Entscheidung zuverlässig unterscheidet.

54. Gerade diese normative Unbestimmtheit machte ihn jedoch für eine politische Sprache anschlussfähig, in der entschlossenes Handeln höher bewertet wurde als öffentliche Rechtfertigung.

55. Anschlussfähigkeit bedeutet, dass ein Begriff eine bestimmte Verwendung erleichtert oder nicht verhindert, nicht dass er logisch nur diese eine Verwendung zulässt.

56. Wer Entschlossenheit unmittelbar mit Nationalsozialismus gleichsetzt, übersieht, dass auch Widerstand gegen eine Diktatur entschlossen sein kann.

57. Wer den Begriff dagegen für vollständig politisch unschuldig erklärt, muss beantworten, weshalb Heidegger ihn und verwandte Motive selbst in den Dienst einer völkischen Mobilisierung stellte.

58. Ähnlich verhält es sich mit der Geschichtlichkeit, die menschliche Existenz als Übernahme eines überlieferten Möglichkeitsraums beschreibt.

59. Aus der Einsicht, dass Menschen in einer gemeinsamen Geschichte leben, folgt keineswegs, diese Geschichte müsse als Sendung eines ethnisch bestimmten Volkes verstanden werden.

60. Heideggers politische Texte der dreißiger Jahre vollzogen aber zeitweise genau diese Verengung, indem sie den Deutschen eine besondere Aufgabe in der Geschichte des Seins zusprachen.

61. Die Frage nach einer inneren Verbindung von Philosophie und Politik wurde durch die seit 2014 veröffentlichten „Schwarzen Hefte“ erheblich verschärft.

62. Die Bände 94 bis 96 der Gesamtausgabe enthalten Aufzeichnungen aus den Jahren 1931 bis 1941, die Heidegger selbst für eine spätere Veröffentlichung vorgesehen hatte.

63. In ihnen finden sich antisemitische Passagen, die Juden mit Wurzellosigkeit, Berechnung, Vermischung und einer als zerstörerisch gedachten modernen Machenschaft verbinden.

64. Besonders deutlich spricht eine Aufzeichnung in Band 95 auf Seite 97 von einer angeblichen Weltlosigkeit des Judentums und verknüpft sie mit einem zugeschriebenen Geschick im Rechnen und Vermischen.

65. In Band 96 auf Seite 243 erklärt Heidegger die Rolle des von ihm so bezeichneten Weltjudentums zu einer metaphysischen und nicht bloß rassischen Frage.

66. Solche Stellen wiederholen bekannte antisemitische Stereotype nicht nur beiläufig, sondern ordnen sie in Heideggers Deutung der modernen Geschichte ein.

67. Die Juden erscheinen darin als Träger jener Berechenbarkeit und Heimatlosigkeit, die seine Seinsgeschichte an der Moderne kritisiert.

68. Damit wird eine feindselige Zuschreibung philosophisch aufgewertet, obwohl sie weder historisch belegt noch argumentativ begründet ist.

69. Die Rede von einer metaphysischen Form des Antisemitismus darf diesen Sachverhalt nicht veredeln, denn ein Vorurteil wird durch abstrakte Sprache nicht wahrer.

70. Vielmehr zeigt sich hier eine Grenze von Heideggers Fragen, weil der scharfe Kritiker ungeprüfter Voraussetzungen seine eigenen antijüdischen Voraussetzungen nicht zum Gegenstand ernsthafter Prüfung machte.

71. Über die Reichweite dieses Befundes wird weiterhin gestritten, und die Kontroverse lässt sich nicht durch das bloße Zählen belasteter Sätze entscheiden.

72. Eine starke Trennungslesart hält Heideggers politische Verfehlung und seinen Antisemitismus für ablösbar von den tragenden Einsichten seines Werkes.

73. Für diese Position spricht, dass Analysen des praktischen Weltbezugs, der Zeitlichkeit oder der Auslegung von sehr unterschiedlichen, auch demokratischen und antirassistischen Denkern produktiv aufgenommen worden sind.

74. Eine Wirkungsgeschichte beweist allerdings nur, dass Begriffe anders verwendet werden können, und nicht, dass ihre ursprüngliche Gestalt frei von politischen Blindheiten war.

75. Eine starke Kontinuitätslesart sieht dagegen nationalsozialistische und antisemitische Strukturen im gesamten Denken Heideggers wirksam.

76. Für sie sprechen die philosophisch formulierten Passagen der „Schwarzen Hefte“, die völkische Zuspitzung der Geschichtlichkeit und der Vorrang eines geschickhaften Anfangs vor universal begründbaren Rechten.

77. Gegen eine pauschale Gesamtreduktion spricht jedoch, dass Heideggers Texte verschiedene Zeiten, Aufgaben und Argumentformen besitzen und nicht jede Analyse dieselbe politische Funktion erfüllt.

78. Die Alternative lautet daher nicht, entweder das ganze Werk zu retten oder es mit einem einzigen Urteil zu erledigen.

79. Erforderlich ist vielmehr eine Prüfung, die bei jedem übernommenen Begriff fragt, welche Voraussetzungen er enthält, was er erklärt, was er verdeckt und wie er verändert werden muss.

80. Eine solche kritische Aneignung wahrt den Unterschied zwischen philosophischer Fruchtbarkeit und moralischer Entlastung.

81. Nach 1945 musste Heidegger sich einem Entnazifizierungsverfahren stellen, und die französische Besatzungsbehörde entzog ihm zeitweise die Lehrbefugnis.

82. Dieses Verfahren betraf seine institutionelle Stellung in der Nachkriegsuniversität, konnte aber die philosophische Bewertung seines Werkes nicht abschließend entscheiden.

83. Entnazifizierung war ein historisches und rechtliches Verfahren unter besonderen politischen Bedingungen, während die Auslegung von Texten andere Belege und Argumente verlangt.

84. In späteren Rechtfertigungen stellte Heidegger sein Rektorat als Versuch dar, die Universität zu bewahren und der Bewegung eine geistige Richtung zu geben.

85. Diese rückblickenden Aussagen sind wichtige Quellen für sein Selbstverständnis, dürfen aber nicht als neutrale Berichte über die Jahre 1933 und 1934 gelesen werden.

86. Sie entstanden unter dem Druck, die eigene Rolle zu erklären, und müssen deshalb mit den zeitgenössischen Reden, Briefen und Verwaltungsakten verglichen werden.

87. Auffällig bleibt, dass Heidegger seine Unterstützung des Nationalsozialismus öffentlich nie eindeutig widerrief und den Mord an den europäischen Juden nicht in einer Weise behandelte, die seiner eigenen Verantwortung gerecht geworden wäre.

88. Philosophische Allgemeinbegriffe über Technik, Heimatlosigkeit oder moderne Verwüstung konnten die konkrete Tätergeschichte sogar verdecken, wenn sie sehr verschiedene Formen von Gewalt einer einzigen weltgeschichtlichen Entwicklung unterordneten.

89. Wo alles als Ausdruck der gleichen Seinsvergessenheit erscheint, drohen Unterschiede zwischen Verfolgten und Verfolgern, zwischen industrieller Produktion und organisierter Vernichtung zu verschwimmen.

90. Historische Genauigkeit ist deshalb nicht bloß eine Ergänzung abstrakten Denkens, sondern ein Schutz gegen dessen mögliche moralische Nivellierung.

91. Heideggers Fall stellt schließlich eine allgemeinere Frage an die Philosophie: Kann begriffliche Tiefe mit politischer Urteilsschwäche verbunden sein?

92. Die Antwort lautet offenkundig ja, denn die Fähigkeit, verborgene Voraussetzungen der Erkenntnis zu untersuchen, gewährleistet noch keine Aufmerksamkeit für gleiche Rechte, institutionelle Gewalt oder die Erfahrung ausgegrenzter Menschen.

93. Ein Denken kann in einem Bereich befreiend wirken und in einem anderen verhängnisvolle Ausschlüsse hervorbringen.

94. Gerade bei Heidegger zeigt sich, dass eine Theorie des Mitseins noch keine politische Ethik der Gleichheit ergibt und dass die Kritik an anonymer Öffentlichkeit leicht in die Verachtung demokratischer Verständigung umschlagen kann.

95. Seine Philosophie darf daher weder durch seine Berühmtheit vor Kritik geschützt noch allein durch ein Etikett anstelle genauer Lektüre verurteilt werden.

96. Leser, die mit Heidegger weiterdenken, übernehmen die Verantwortung, belastete Übergänge offenzulegen und die Maßstäbe ihrer Auswahl ausdrücklich zu begründen.

97. Dazu gehört, antisemitische und völkische Passagen nicht als unbedeutende Privatmeinungen auszulagern, sondern ihre Stellung im jeweiligen Argument zu untersuchen.

98. Dazu gehört ebenso, zwischen einer korrigierbaren begrifflichen Blindheit und einer Struktur zu unterscheiden, deren Entfernung ein ganzes Argument zusammenbrechen lässt.

99. Die Rektoratsrede von 1933 erscheint unter dieser Voraussetzung nicht als peinliche Fußnote zu einem unangreifbaren Werk, sondern als Warnung davor, philosophische Größe mit politischer Verlässlichkeit zu verwechseln.

100. Philosophische Bedeutung schützt nicht vor Verantwortung, sondern erhöht den Anspruch, Worte, Handlungen und ihre Folgen ohne Legende, aber mit genauer Unterscheidung gemeinsam zu beurteilen.