2.5.4 Az erény és a jó élet – Tugend und das gute Leben

1. Minden ember boldog akar lenni, de alig van olyan, aki pontosan meg tudná mondani, mi is valójában a boldogság.

2. Arisztotelész több mint kétezer évvel ezelőtt pontosan ezt a kérdést tette fel magának, és ezt tette etikájának középpontjává.

3. Nála az etika nem tiltások gyűjteményét jelenti, hanem a jó és sikeres életről szóló tanítást.

4. Nem azt kérdezte először, hogy mit tehetünk, hanem hogy egyáltalán miért élünk.

5. Válasza egy egyszerű megfigyeléssel kezdődik az emberi cselekvésről.

6. Mindent, amit teszünk, egy cél érdekében tesszük, és minden cél általában egy magasabb célnak szolgál.

7. Tanulunk, hogy letegyünk egy vizsgát, letesszük a vizsgát, hogy munkát kapjunk.

8. Így az egyik cél a másikhoz kapcsolódik, mint egy hosszú lánc szemei.

9. De egy végtelen lánc értelmetlen lenne, ezért kell lennie egy végső célnak.

10. Ez a végső cél valami, amit önmagáért akarunk, és soha nem más elérésének eszközeként.

11. Arisztotelész ezt eudaimóniának nevezi, amit gyakran boldogságként fordítanak.

12. A szó szó szerinti jelentése: jó szellem vagy jó belső kíséret.

13. Ez nem egy múló eufória, hanem egy összességében sikeres élet.

14. Egyetlen szép nap még nem tesz boldoggá az embert, ahogy egy fecske sem jelenti még a nyarat.

15. A boldogság ebben az értelemben csak akkor nyilvánul meg, ha visszatekintünk egy egész életre.

16. De miből áll pontosan ez a boldogság – kérdezte tovább Arisztotelész.

17. Egyesek az örömben, mások a gazdagságban, megint mások a becsületben és a tekintélyben keresik.

18. Arisztotelész ezeket a válaszokat hiányosnak tartotta, mert mindez csupán eszköz vagy múló állapot.

19. Az emberi boldogság megtalálása érdekében az ember valódi feladatáról kérdezett.

20. Minden dolognak megvan a maga funkciója: a kés vág, a szem lát, a fuvolás fuvolázik.

21. Egy dolog jósága abban rejlik, hogy funkcióját különösen jól tölti be.

22. De mi az ember funkciója, ami megkülönbözteti őt minden mástól?

23. A növények nőnek, az állatok érzékelnek és mozognak, de csak az ember rendelkezik ésszel.

24. Az ember jó élete tehát a lélek ésszerű tevékenységében rejlik.

25. Boldog tehát az, aki kiváló módon használja az értelmét.

26. A lélek ezen kiválóságát Arisztotelész areté-nek nevezte, amit mi erénynek fordítunk.

27. Az erény itt nem jámbor jóságot jelent, hanem a jellem kiváló tulajdonságait.

28. Arisztotelész ennek kapcsán kétféle erényt különböztetett meg.

29. Az egyik a gondolkodásra vonatkozik, például a bölcsesség és a megfontoltság, a másik a jellemre, például a bátorság és a nagylelkűség.

30. A jellemérények állnak leghíresebb elméletének középpontjában.

31. Minden ilyen erény két hibás magatartás – a túlzás és a hiány – közötti középút.

32. Ezt az elgondolást az aranyközép-tanának nevezik.

33. A bátorság például a gyávaság és a vakmerőség között helyezkedik el.

34. A gyáva minden veszély elől menekül, a vakmerő pedig vakon minden veszélybe beleveti magát.

35. A bátor viszont tudja, mikor kell kitartania, és mikor kell visszavonulnia.

36. A mértékletesség is egy középút, mégpedig a mértéktelen kapzsiság és az érzéketlen tompaság között.

37. Aki minden élvezetnek enged, elveszíti önmagát, aki pedig egyáltalán nem enged meg magának semmit, elsorvad.

38. A nagylelkűség a fösvénység és a pazarlás között helyezkedik el, a büszkeség pedig az alázatosság és a gőg között.

39. Ez a középút nem egy merev középpont, amely mindenki számára egyforma lenne.

40. Ami egy birkózó számára a megfelelő ételmennyiség, az egy gyermek számára túl sok lenne.

41. A helyes közép az adott személytől, a helyzettől és a megfelelő pillanattól függ.

42. Ezért az erény nem önthető szilárd szabályokba, mint egy számítási eljárás.

43. Gyakorlott ítélőképességet igényel, amely az egyes esetekben a megfelelőt találja meg.

44. Pontosan itt kerül képbe egy különleges képesség, a gyakorlati bölcsesség.

45. Arisztotelész phrónesisnek nevezi, azaz a cselekvés bölcsességét, szemben a puszta elméletével.

46. A gyakorlati bölcsesség az a művészet, hogy a megfelelő pillanatban a helyes dolgot tegyük.

47. Olyan, mint egy tapasztalt kormányos szemérzéke, aki a változó áramlatok között irányítja a hajót.

48. E bölcsesség nélkül az erény vak maradna, az erény nélkül pedig a bölcsesség csupán ravasz célokat szolgálna.

49. Egy döntő kérdés marad: hogyan válik az ember egyáltalán erényessé?

50. Arisztotelész józan és messzemenő választ adott: az erény a szokásból fakad.

51. Nem bátran születünk, hanem azáltal válunk bátrakká, hogy újra és újra bátran cselekszünk.

52. Ahogyan az ember az építést az építéssel tanulja meg, úgy tanulja meg az igazságosságot is az igazságos cselekedetekkel.

53. A jellem mintegy második természet, amely állandó gyakorlás révén alakul ki.

54. A jó nevelés korán kialakítja a helyes szokásokat, jóval azelőtt, hogy azokat meg tudnánk indokolni.

55. Az egyén azonban nem elégszik meg önmagával, mert a boldogság csak a közösségben virágzik.

56. Arisztotelész fogalmazta meg azt a híres mondást, hogy az ember természeténél fogva politikai lény.

57. Ezzel azt értette, hogy az ember csak a városi közösségben találja meg teljes mértékben önmagát.

58. Aki közösség nélkül tudna élni, annak vagy állatnak, vagy istennek kellene lennie.

59. Az erény, a barátság és az igazságos törvények azok a feltételek, amelyek mellett az emberi élet sikeres lehet.

60. Így Arisztotelész az egyén boldogságát elválaszthatatlanul összekapcsolja a közösség jó életével.

1. Jeder Mensch will glücklich sein, doch kaum jemand weiß genau zu sagen, was Glück eigentlich ist.

2. Aristoteles stellte sich vor über zweitausend Jahren genau diese Frage und machte sie zum Herzstück seiner Ethik.

3. Ethik bedeutet bei ihm nicht eine Sammlung von Verboten, sondern die Lehre vom guten und gelingenden Leben.

4. Er fragte nicht zuerst, was wir tun dürfen, sondern wozu wir überhaupt leben.

5. Seine Antwort beginnt mit einer einfachen Beobachtung über das menschliche Handeln.

6. Alles, was wir tun, tun wir um eines Zieles willen, und jedes Ziel dient meist wieder einem höheren Zweck.

7. Wir lernen, um eine Prüfung zu bestehen, wir bestehen die Prüfung, um einen Beruf zu bekommen.

8. So hängt ein Zweck am nächsten wie die Glieder einer langen Kette.

9. Doch eine Kette ohne Ende wäre sinnlos, also muss es ein letztes Ziel geben.

10. Dieses letzte Ziel ist etwas, das wir um seiner selbst willen wollen und nie als Mittel für etwas anderes.

11. Aristoteles nennt es Eudaimonia, was man oft mit Glückseligkeit übersetzt.

12. Das Wort meint wörtlich, einen guten Geist oder ein gutes inneres Geleit zu haben.

13. Es ist kein flüchtiges Hochgefühl, sondern ein gelungenes Leben im Ganzen.

14. Ein einzelner schöner Tag macht noch keinen glücklichen Menschen, so wie eine Schwalbe noch keinen Sommer macht.

15. Glück in diesem Sinne zeigt sich erst, wenn man auf ein ganzes Leben zurückblickt.

16. Doch worin besteht dieses Glück genau, fragte Aristoteles weiter.

17. Manche suchen es im Vergnügen, andere im Reichtum, wieder andere in Ehre und Ansehen.

18. Aristoteles hielt diese Antworten für unvollständig, weil all das nur Mittel oder flüchtige Zustände sind.

19. Um das Glück des Menschen zu finden, fragte er nach dessen eigentlicher Aufgabe.

20. Jedes Ding hat eine Funktion, ein Messer schneidet, ein Auge sieht, ein Flötenspieler spielt die Flöte.

21. Das Gute eines Dinges liegt darin, seine Funktion besonders gut zu erfüllen.

22. Was aber ist die Funktion des Menschen, die ihn von allem anderen unterscheidet?

23. Pflanzen wachsen, Tiere nehmen wahr und bewegen sich, doch nur der Mensch besitzt Vernunft.

24. Also liegt das gute Leben des Menschen in einer Tätigkeit der Seele gemäß der Vernunft.

25. Glücklich ist demnach, wer seine Vernunft in vortrefflicher Weise gebraucht.

26. Diese Vortrefflichkeit der Seele nannte Aristoteles areté, was wir mit Tugend übersetzen.

27. Tugend meint hier keine fromme Bravheit, sondern eine ausgezeichnete Beschaffenheit des Charakters.

28. Aristoteles unterschied dabei zwei Arten von Tugenden.

29. Die einen betreffen das Denken, etwa Klugheit und Weisheit, die anderen den Charakter, etwa Tapferkeit und Großzügigkeit.

30. Die Charaktertugenden stehen im Mittelpunkt seiner berühmtesten Idee.

31. Jede solche Tugend ist eine Mitte zwischen zwei Fehlhaltungen, einem Zuviel und einem Zuwenig.

32. Diese Idee nennt man die Lehre von der goldenen Mitte.

33. Tapferkeit etwa liegt zwischen Feigheit und Tollkühnheit.

34. Der Feige flieht vor jeder Gefahr, der Tollkühne stürzt sich blind in jede hinein.

35. Der Tapfere dagegen weiß, wann er standhält und wann er weicht.

36. Auch die Mäßigung ist eine Mitte, nämlich zwischen maßloser Gier und gefühlloser Stumpfheit.

37. Wer jedem Genuss verfällt, verliert sich, wer gar keinen zulässt, lebt verkümmert.

38. Großzügigkeit liegt zwischen Geiz und Verschwendung, Stolz zwischen Unterwürfigkeit und Hochmut.

39. Diese Mitte ist kein starrer Mittelpunkt, der für alle gleich wäre.

40. Was für einen Ringkämpfer die richtige Essensmenge ist, wäre für ein Kind viel zu viel.

41. Die rechte Mitte hängt von der Person, der Lage und dem rechten Augenblick ab.

42. Deshalb lässt sich Tugend nicht in feste Regeln gießen wie ein Rechenverfahren.

43. Sie verlangt ein geübtes Urteil, das im einzelnen Fall das Angemessene trifft.

44. Genau hier kommt eine besondere Fähigkeit ins Spiel, die praktische Klugheit.

45. Aristoteles nennt sie phrónesis, die Klugheit des Handelns im Unterschied zur bloßen Theorie.

46. Praktische Klugheit ist die Kunst, im richtigen Moment das Richtige zu tun.

47. Sie ist wie das Augenmaß eines erfahrenen Steuermanns, der das Schiff durch wechselnde Strömungen lenkt.

48. Ohne diese Klugheit bliebe die Tugend blind, und ohne Tugend würde die Klugheit nur schlauen Zwecken dienen.

49. Eine entscheidende Frage bleibt, wie ein Mensch überhaupt tugendhaft wird.

50. Aristoteles gab eine nüchterne und folgenreiche Antwort, die Tugend entsteht durch Gewohnheit.

51. Wir werden nicht tapfer geboren, sondern werden tapfer, indem wir immer wieder tapfer handeln.

52. So wie ein Mensch das Bauen lernt, indem er baut, lernt er die Gerechtigkeit, indem er gerecht handelt.

53. Der Charakter ist gleichsam eine zweite Natur, die sich durch ständige Übung formt.

54. Eine gute Erziehung legt früh die richtigen Gewohnheiten an, lange bevor man sie begründen kann.

55. Doch der einzelne Mensch genügt sich nicht selbst, denn Glück gedeiht nur in Gemeinschaft.

56. Aristoteles prägte das berühmte Wort, der Mensch sei von Natur aus ein politisches Wesen.

57. Damit meinte er, dass der Mensch erst in der Gemeinschaft der Stadt ganz zu sich selbst findet.

58. Wer ohne Gemeinschaft leben könnte, müsste entweder ein Tier oder ein Gott sein.

59. Tugend, Freundschaft und gerechte Gesetze sind die Bedingungen, unter denen ein menschliches Leben gelingen kann.

60. So verbindet Aristoteles das Glück des Einzelnen untrennbar mit dem guten Leben der Gemeinschaft.