5.6 Szavakkal cselekedni: ígéretek, kérdések és parancsok – Mit Worten handeln: Versprechen, Fragen und Befehlen

1. Tegyük fel, hogy egy nő kölcsönkért egy könyvet egy barátnőjétől, és búcsúzáskor azt mondja: „Holnap visszahozom neked a könyvet.”

2. A barátnő erre már nem tesz emlékeztető cetlit az íróasztalára.

3. A nő bízik az ígéretben, mert másnap este magának is szüksége van a könyvre.

4. Ha ugyanez a nő egy nyelvórán példaként felolvasná ezt a mondatot, azzal még nem ígérné meg a könyv visszaadását.

5. Mindkét esetben ugyanazok a szavak hangzanak el, és mindkét alkalommal egy jövőbeli visszaadásról van szó.

6. Ennek ellenére valami más történik velük.

7. A barátnőjével folytatott beszélgetés során a nő kötelezettséget vállalhat, míg a nyelvórán csupán egy mondatot mond el.

8. Az, hogy mit tesz a szavakkal, ezért nem ismerhető fel kizárólag abból, hogy milyen folyamatot írnak le ezek a szavak.

9. Ahhoz, hogy a különbséget pontosabban megfogalmazzuk, meg kell különböztetnünk a kijelentés három aspektusát.

10. Tartalma egy bizonyos személyre, egy bizonyos könyvre és annak másnapi visszaadására vonatkozik.

11. A beszédcselekmény a feltételezett körülmények között abból áll, hogy a barátnőnek megígéri ezt a visszaadást.

12. A „beszédcselekmény” alatt olyan cselekvést értünk, amelyet valaki egy kijelentéssel hajt végre, például egy ígéretet vagy egy felszólítást.

13. Végül a kijelentés hatást gyakorolhat a barátnőre azáltal, hogy megnyugtatja, örömet okoz neki vagy gyanakvóvá teszi.

14. Az ilyen hatások attól is függenek, hogy a barátnő milyen tapasztalatokat szerzett a korábbi ígéretekkel kapcsolatban.

15. Előfordulhat, hogy teljes mértékben megérti az ígéretet, és mégis kételkedik abban, hogy betartják-e.

16. A gyanakvás tehát még nem akadályozza meg azt, hogy a nő a kijelentésével kötelezettséget vállaljon.

17. A későbbi visszaadást is meg kell különböztetni az ígéret létrejöttétől.

18. Ha a könyv másnap este nem kerül vissza, akkor éppen egy korábban tett ígéret maradhatott teljesítetlenül.

19. Ha egy ígéret csak akkor lenne ígéret, ha betartják, akkor egyáltalán nem lenne értelme megszegett ígéretről beszélni.

20. Ugyanígy a megígérés sem csupán a saját viselkedésre vonatkozó jóslat.

21. Aki azt feltételezi, hogy holnap lesz ideje a visszaadásra, olyan becslést közöl, amely helyesnek vagy tévesnek bizonyulhat.

22. Aki megígéri a visszaadást, az emellett felelősséget is vállal annak megvalósításáért.

23. A barátnő ezután hivatkozhat az ígéretre, és ha az nem teljesül, magyarázatot követelhet.

24. A döntő tényező a résztvevők közötti megváltozott kapcsolat, nem pedig a jóslat nagyobb bizonyossága.

25. Ugyanakkor nem minden, a saját jövőbeli cselekedetről szóló kijelentés hoz létre ilyen kapcsolatot.

26. A nő felsorolhatná a várható programját, és közben megemlítheti, hogy holnap átviszi a könyvet.

27. Hogy ez egyben ígéretet is jelent-e, attól függ, hogy a beszélgetés során a kijelentés milyen szándékkal hangzott el.

28. Egy ígéret általában azt feltételezi, hogy a beszélő személy vállalja a kötelezettséget valaki felé.

29. A kötelezettségvállalásra irányuló titkos szándék nem elegendő ehhez, ha a másik személy csak egy nem kötelező érvényű megfontolást hallhat.

30. Ezzel szemben egy ígéret nem feltétlenül igényli a „Megígérem” kifejezett formulát.

31. Egy egyértelmű igent mondás egy megbízható visszaadási határidő iránti kérésre ugyanazt a joghatást eredményezheti.

32. A szöveg segít a kötelezettségvállalás jelzésében, de nem helyettesíti a megfelelő körülményeket.

33. Képzeljük el most, hogy a nő a színpadon áll, és egy színdarab szereplőjeként kimondja a „Megígérem” szavakat.

34. A közönség megérti, hogy a bemutatott cselekmény keretein belül ígéretet tesznek.

35. Ebből azonban nem vonhatja le automatikusan, hogy a színésznő személyes kötelezettséget vállalt volna iránta.

36. Ő a szerepét játssza, és ez a keret megváltoztatja a kimondott szavak funkcióját.

37. Más a helyzet abban az esetben, amikor valaki egy előadáson kívül komolyan szánt ígéretet színlel.

38. Aki nyilvánvalóan megígéri, hogy visszahozza a könyvet, nem szabadulhat meg a barátnője felé vállalt kötelezettség alól pusztán azzal, hogy titokban nem szándékozik teljesíteni azt.

39. A nem őszinte ígéret ezért különbözik az ígéret színlelésétől.

40. Az őszinteség hiánya hibássá teheti a beszédcselekményt, anélkül hogy minden esetben érvénytelenné tenné azt.

41. Másképp kell vizsgálni azt az esetet, amikor valakit fenyegetéssel kényszerítenek ígéretre.

42. A szavak ilyenkor egyértelműek lehetnek, bár az önkéntes vállalás megkérdőjelezhető.

43. Az, hogy egy személy ígéretet tett, ilyen körülmények között nem dönti el önmagában, hogy milyen kötelezettséget lehet neki ebből tulajdonítani.

44. Egy olyan kijelentés is, amelynek nincs felismerhető címzettje vagy meghatározható tárgya, nyitva hagyhatja azt a kérdést, hogy ki kinek milyen kötelezettséget vállaljon.

45. Ezek a határesetek mutatják, miért nem feltétlenül egyszerű „mindent vagy semmit” jellegű tulajdonság a „sikeres” kifejezés a beszédaktusok esetében.

46. Megkülönböztethetjük, hogy a cselekményt felismerték-e, fennálltak-e a feltételei, és őszintén hajtották-e végre.

47. Az ígéret esetében további kérdésként felmerül, hogy később teljesítik-e azt.

48. Hogy ezek közül melyik kérdés döntő a megítélés szempontjából, attól függ, hogy melyik hiányosságot vizsgáljuk.

49. Egy kérdés esetében különösen világosan megmutatkozik a mércék eltérése.

50. Ha a barátnő azt kérdezi, mikor jön vissza a könyv, azzal nem állítja, hogy van egy visszaadási határidő.

51. A beszélgetésben egy olyan pontot nyit meg, ahol válaszra számít.

52. A kérdést ezért nem lehet úgy igaznak vagy hamisnak értékelni, mint azt az állítást, hogy a könyv holnap jön vissza.

53. Ennek ellenére lehet, hogy nem helyénvaló, téves előfeltevést tartalmaz, vagy annyira homályos marad, hogy senki sem tudja, mire kell válaszolni.

54. Ezenkívül előfordulhat, hogy teljes mértékben kérdésként értelmezték, annak ellenére, hogy a megszólított személy hallgat.

55. A válasz kérése és a válasz tényleges megkapása két különböző folyamat.

56. Még akkor is, ha mindkét fél már ismeri az időpontot, egy kérdésnek lehet értelme, például ha egy tanár ellenőrizni szeretné, hogy egy diák megértette-e az információt.

57. A felszólítás viszont a beszélgetést arra irányítja, amit a megszólított személynek tennie kell.

58. Ha valaki azt mondja: „Csukd be az ajtót!”, az kéréssel, tanáccsal vagy paranccsal is járhat.

59. A nyelvtani forma önmagában nem határozza meg ezeket a különbségeket.

60. A parancs olyan pozíciót feltételez, amelyből kiindulva a beszélő kötelező érvényű utasítást adhat a másik viselkedésére vonatkozóan.

61. Hogy valóban megilleti-e őt ez a pozíció, és hogy jogosult-e a konkrét utasítás megadására, azt külön kell vizsgálni.

62. Lehet egy kijelentést parancsnak tekinteni, és ugyanakkor vitatni, hogy a beszélő jogosult-e erre a parancsra.

63. A parancs teljesítése sem dönti el, hogy az utasítást parancsként mondták-e ki és értelmezték-e.

64. Egy teljesített, de jogosulatlan parancs az engedelmesség révén éppúgy nem válik jogosulttá, mint ahogy egy megtagadott, de jogos parancs sem veszíti el jogosultságát a megtagadás miatt.

65. Ezzel szemben a „Bezárhatnád az ajtót” kijelentés megfelelő helyzetben felszólításként szolgálhat, noha szerkezetében egy lehetőségre vonatkozó állításnak tűnik.

66. Ezzel nem fedezünk fel rejtett parancsoló módot a szavakban.

67. A résztvevők inkább a konkrét használat során ismerik fel, hogy egy cselekvést követelnek vagy kérnek a megszólított személytől.

68. Most felmerül egy komoly ellenvetés: ha a kötelezettségek és a jogosultságok attól függenek, hogy az emberek hogyan kezelik a kijelentéseket, akkor talán csak képzelgések.

69. Végül is egy ígéret nem mozdít el egy könyvet, és egy parancs nem csukja be az ajtót.

70. Valójában az ilyen fizikai változásokhoz valakinek további cselekvéseket kell végrehajtania.

71. Ebből azonban nem következik, hogy addig egyáltalán semmi sem történt.

72. Már az ígéret is megváltoztathatja, mire hivatkozhat a barátnő, és miért kell a beszélő személynek felelnie.

73. Ez a változás olyan közös szabályokon alapul, amelyek szerint bizonyos kijelentések kötelezettségvállalásnak vagy cselekvésre való jogosultságnak minősülnek.

74. Az ilyen szabályok nem természeti törvények, de lehetővé teszik a megkülönböztethető cselekvéseket, amelyek hatással vannak a közös döntésekre.

75. A barátnő most már megtervezheti az estéjét, feleslegesnek tarthatja az emlékeztetőt, vagy késés esetén visszatérhet az ígéretre.

76. A bizalma önmagában azonban még nem eredményez ígéretet, hiszen az ember puszta feltételezésben is bízhat.

77. Ugyanígy nem lehet bármely kijelentést a hallgató kívánsága alapján kötelezettséggé alakítani.

78. A cselekvésnek a szavak felismerhető használatán és a körülményeken kell alapulnia.

79. Hogy a könyvet valóban visszahozzák-e, az továbbra is nyitott kérdés marad a jövőre nézve.

80. A feltételezett beszélgetésben azonban már a könyv visszaadása előtt is történt valami: a nő szót adott a barátnőjének.

1. Angenommen, eine Frau hat sich von einer Freundin ein Buch geliehen und sagt beim Abschied: „Ich bringe dir morgen das Buch zurück.“

2. Die Freundin legt daraufhin keinen Zettel zur Erinnerung mehr auf ihren Schreibtisch.

3. Sie verlässt sich auf die Zusage, weil sie das Buch am nächsten Abend selbst braucht.

4. Würde dieselbe Frau den Satz in einer Sprachstunde als Beispiel vorlesen, wäre damit noch keine Rückgabe zugesagt.

5. In beiden Fällen sind dieselben Wörter zu hören, und beide Male handeln sie von einer zukünftigen Rückgabe.

6. Trotzdem geschieht mit ihnen etwas Verschiedenes.

7. Im Gespräch mit der Freundin kann die Frau eine Verpflichtung übernehmen, während sie in der Sprachstunde lediglich einen Satz vorführt.

8. Was sie mit Worten tut, lässt sich deshalb nicht allein daran erkennen, welchen Vorgang diese Worte beschreiben.

9. Um den Unterschied genauer zu fassen, müssen wir drei Seiten der Äußerung auseinanderhalten.

10. Ihr Inhalt betrifft eine bestimmte Person, ein bestimmtes Buch und dessen Rückgabe am folgenden Tag.

11. Die Sprechhandlung besteht unter den angenommenen Umständen darin, der Freundin diese Rückgabe zu versprechen.

12. Mit „Sprechhandlung“ ist eine Handlung gemeint, die jemand durch eine Äußerung vollzieht, etwa eine Zusage oder eine Aufforderung.

13. Schließlich kann die Äußerung etwas bei der Freundin bewirken, indem sie diese beruhigt, erfreut oder misstrauisch macht.

14. Solche Wirkungen hängen auch davon ab, welche Erfahrungen die Freundin mit bisherigen Zusagen gemacht hat.

15. Sie kann das Versprechen durchaus verstehen und trotzdem bezweifeln, dass es gehalten wird.

16. Das Misstrauen verhindert also nicht schon, dass die Frau sich mit ihrer Äußerung festgelegt hat.

17. Auch die spätere Rückgabe ist vom Zustandekommen des Versprechens zu unterscheiden.

18. Bleibt das Buch am nächsten Abend aus, kann gerade ein zuvor gegebenes Versprechen unerfüllt geblieben sein.

19. Wäre eine Zusage erst dann ein Versprechen, wenn sie eingehalten wird, könnten wir von einem gebrochenen Versprechen gar nicht sinnvoll sprechen.

20. Ebenso wenig ist die Zusage bloß eine Vorhersage über das eigene Verhalten.

21. Wer vermutet, morgen Zeit für die Rückgabe zu haben, teilt eine Einschätzung mit, die sich als richtig oder falsch erweisen kann.

22. Wer die Rückgabe verspricht, übernimmt darüber hinaus Verantwortung dafür, sie herbeizuführen.

23. Die Freundin kann sich dann auf die Zusage berufen und bei einem Ausbleiben eine Erklärung verlangen.

24. Entscheidend ist diese veränderte Beziehung zwischen den Beteiligten, nicht eine größere Sicherheit der Vorhersage.

25. Allerdings schafft nicht jede Äußerung über eine eigene zukünftige Handlung eine solche Beziehung.

26. Die Frau könnte ihre voraussichtlichen Wege aufzählen und dabei erwähnen, dass sie morgen das Buch vorbeibringt.

27. Ob darin zugleich eine Zusage liegt, hängt davon ab, wie die Äußerung in diesem Gespräch erkennbar gemeint ist.

28. Ein Versprechen setzt im gewöhnlichen Fall voraus, dass die sprechende Person die Festlegung gegenüber jemandem übernimmt.

29. Eine heimliche Absicht, sich zu verpflichten, genügt dafür nicht, wenn die andere Person nur eine unverbindliche Überlegung hören kann.

30. Umgekehrt verlangt ein Versprechen nicht unbedingt die ausdrückliche Formel „Ich verspreche“.

31. Eine klare Zusage auf die Bitte um einen verlässlichen Rückgabetermin kann dieselbe Handlung leisten.

32. Der Wortlaut hilft, die Festlegung kenntlich zu machen, ersetzt aber die passenden Umstände nicht.

33. Stellen wir uns nun vor, die Frau steht auf einer Bühne und spricht als Figur eines Theaterstücks die Worte „Ich verspreche es“.

34. Das Publikum versteht, dass innerhalb der dargestellten Handlung ein Versprechen gegeben wird.

35. Es kann daraus aber nicht ohne Weiteres eine persönliche Verpflichtung der Darstellerin ihm gegenüber ableiten.

36. Sie vollzieht ihre Rolle, und dieser Rahmen verändert die Funktion der gesprochenen Worte.

37. Anders liegt ein Fall, in dem jemand außerhalb einer Aufführung eine ernst gemeinte Zusage vortäuscht.

38. Wer erkennbar verspricht, das Buch zurückzubringen, kann sich gegenüber der Freundin nicht schon durch eine verschwiegene Absicht zur Nichterfüllung von der übernommenen Verpflichtung lösen.

39. Eine unaufrichtige Zusage unterscheidet sich daher von der Darstellung einer Zusage.

40. Fehlende Aufrichtigkeit kann die Sprechhandlung mangelhaft machen, ohne sie in jedem Fall aufzuheben.

41. Noch anders ist zu prüfen, was geschieht, wenn jemand durch eine Drohung zu einer Zusage gezwungen wird.

42. Die Wörter können dann deutlich sein, obwohl die freiwillige Übernahme fraglich ist.

43. Dass eine Person ein Versprechen ausgesprochen hat, entscheidet unter solchen Umständen nicht allein darüber, welche Verpflichtung ihr daraus zugerechnet werden darf.

44. Auch eine Äußerung ohne erkennbaren Adressaten oder ohne bestimmbaren Gegenstand der Zusage kann offenlassen, wer wem gegenüber wozu verpflichtet sein soll.

45. Diese Grenzfälle zeigen, warum „gelungen“ bei Sprechhandlungen keine einfache Alles-oder-nichts-Eigenschaft sein muss.

46. Wir können unterscheiden, ob die Handlung erkannt wurde, ob ihre Voraussetzungen vorlagen und ob sie aufrichtig vollzogen wurde.

47. Beim Versprechen kommt als weitere Frage hinzu, ob es später erfüllt wird.

48. Welche dieser Fragen für die Beurteilung ausschlaggebend ist, hängt davon ab, welchen Mangel wir untersuchen.

49. Bei einer Frage tritt die Verschiedenheit der Maßstäbe besonders deutlich hervor.

50. Fragt die Freundin, wann das Buch zurückkommt, behauptet sie damit keinen Rückgabetermin.

51. Sie eröffnet eine Stelle im Gespräch, an der eine Antwort erwartet wird.

52. Die Frage selbst lässt sich deshalb nicht so als wahr oder falsch beurteilen wie die Behauptung, das Buch komme morgen zurück.

53. Dennoch kann sie unpassend sein, eine falsche Voraussetzung enthalten oder so unklar bleiben, dass niemand weiß, worauf zu antworten ist.

54. Sie kann außerdem als Frage vollständig verstanden worden sein, obwohl die angesprochene Person schweigt.

55. Das Erbitten einer Antwort und das tatsächliche Erhalten einer Antwort sind verschiedene Vorgänge.

56. Selbst wenn beide Beteiligten den Termin schon kennen, kann eine Frage sinnvoll sein, etwa wenn eine Lehrerin prüfen möchte, ob ein Schüler eine Auskunft verstanden hat.

57. Eine Aufforderung richtet das Gespräch wiederum auf etwas, das die angesprochene Person tun soll.

58. Sagt jemand „Schließe die Tür“, kann damit eine Bitte, ein Rat oder ein Befehl verbunden sein.

59. Die grammatische Form allein legt diese Unterschiede nicht fest.

60. Ein Befehl beansprucht eine Stellung, aus der heraus die sprechende Person das Verhalten der anderen verbindlich anweisen darf.

61. Ob ihr diese Stellung tatsächlich zukommt und ob sie die konkrete Anweisung geben darf, muss eigens geprüft werden.

62. Man kann eine Äußerung als Befehl verstehen und zugleich bestreiten, dass der Sprecher zu diesem Befehl berechtigt ist.

63. Auch die Befolgung entscheidet nicht darüber, ob die Anweisung als Befehl ausgesprochen und erkannt wurde.

64. Ein befolgter unberechtigter Befehl wird durch den Gehorsam ebenso wenig berechtigt, wie ein verweigerter berechtigter Befehl durch die Weigerung seine Berechtigung verliert.

65. Umgekehrt kann die Äußerung „Du könntest die Tür schließen“ in einer passenden Lage als Aufforderung dienen, obwohl sie wie eine Aussage über eine Möglichkeit gebaut ist.

66. Damit ist keine geheime Befehlsform in den Wörtern entdeckt.

67. Die Beteiligten erkennen vielmehr im konkreten Gebrauch, dass eine Handlung von der angesprochenen Person verlangt oder erbeten wird.

68. Nun liegt ein ernsthafter Einwand nahe: Wenn Verpflichtungen und Befugnisse vom Umgang der Menschen mit Äußerungen abhängen, sind sie vielleicht nur Einbildungen.

69. Schließlich bewegt eine Zusage kein Buch, und ein Befehl schließt keine Tür.

70. Tatsächlich muss für solche körperlichen Veränderungen jemand weitere Handlungen ausführen.

71. Daraus folgt jedoch nicht, dass bis dahin überhaupt nichts geschehen ist.

72. Schon mit der Zusage kann sich ändern, worauf die Freundin sich berufen darf und wofür die sprechende Person einzustehen hat.

73. Diese Veränderung beruht auf geteilten Regeln, nach denen bestimmte Äußerungen als Übernahme einer Verpflichtung oder als Anspruch auf eine Handlung zählen.

74. Solche Regeln sind kein Naturgesetz, aber sie ermöglichen unterscheidbare Handlungen mit Folgen für gemeinsame Entscheidungen.

75. Die Freundin kann nun ihren Abend planen, eine Erinnerung für unnötig halten oder bei einer Verzögerung auf die Zusage zurückkommen.

76. Ihr Vertrauen allein erzeugt allerdings noch kein Versprechen, denn man kann auch auf eine bloße Vermutung vertrauen.

77. Ebenso wenig lässt sich jede beliebige Äußerung durch den Wunsch eines Hörers in eine Verpflichtung verwandeln.

78. Die Handlung muss durch den erkennbaren Gebrauch der Worte und die Umstände getragen sein.

79. Ob das Buch tatsächlich zurückgebracht wird, bleibt dabei eine offene Frage über die Zukunft.

80. Doch im angenommenen Gespräch ist schon vor seiner Rückgabe etwas geschehen: Die Frau hat der Freundin ihr Wort gegeben.