7.3 Szándék, kívánság és ok: Mi teszi egy viselkedést cselekvéssé? – Absicht, Wunsch und Grund: Was macht ein Verhalten zur Handlung?

1. Képzeljünk el egy beszélgetési kört, amelyben egy résztvevő felemeli a kezét, mert kérdezni szeretne valamit.

2. Röviddel ezután megijed egy hirtelen zajtól, és a keze ismét felpattan.

3. Aki csak ezt a két mozdulatot látja, azt hihetné, hogy kétszer kért szót.

4. Pedig a második alkalommal a nő nem kért szót.

5. A keze megmozdult anélkül, hogy ezzel szót kért volna.

6. A különbség nyilvánvalóan nem csupán a kéz magasságában vagy a mozdulat lefolyásában rejlik.

7. Meg kell értenünk, mit tett a nő a mozdulattal, és hogyan függött ez össze a szándékával.

8. Viselkedésként először a megfigyelhető eseményt írhatjuk le, például a kar felemelését.

9. Cselekvésről beszélünk, ha valaki egy adott leírás szerint szándékosan tesz valamit.

10. Ez a korlátozás fontos, mert ugyanazt a mozdulatot különböző módon lehet leírni.

11. A résztvevő felemeli a karját, szót kér, és közben talán felborít egy poharat.

12. A szó kérés szándékos lehet, míg a pohár felborítása véletlenül történik.

13. Ezért pontatlan lenne az egész mozdulatot, annak minden következményével együtt, akár szándékosnak, akár véletlennek minősíteni.

14. Az, hogy melyik leírást választjuk, döntő szerepet játszik abban, hogy egyáltalán melyik szándékot vizsgáljuk.

15. A szándék vonatkozhat egy jelenbeli cselekvés céljára, például amikor felemeljük a kezünket, hogy feltegyünk egy kérdést.

16. Kifejezheti azt is, mire összpontosít valaki egy tevékenység során, például amikor gondosan tölti a poharat.

17. Végül pedig lehet olyan szándékunk, hogy holnap levelet írunk, bár jelenleg még nem teszünk semmit ennek érdekében.

18. Egy ilyen, a jövőre vonatkozó szándék egy tervre kötelez minket, anélkül, hogy garantálná annak végrehajtását.

19. Ezzel szemben az a kívánság, hogy már megírtunk volna egy levelet, még nem jelent ilyen elköteleződést.

20. Kívánhatunk egy eredményt, és mégis sem nem kezdünk hozzá, sem nem szándékozunk azt előidézni.

21. A szándék és a kívánság tehát nem egyszerűen az érzelem erősségében különbözik egymástól, hanem a cselekvésben betöltött szerepükben.

22. A szó kéréséhez azonban önmagában nem elegendő a vágy, hogy megszabaduljon egy kérdéstől.

23. A résztvevőnek úgy kell értelmeznie a helyzetet, hogy a kéz felemelése megfelelő módja a szó kérésének.

24. Meggyőződés alatt itt azt értjük, amit ő e helyzetről helytállónak tart.

25. Kívánsága és meggyőződése együttesen teszik érthetővé, miért éppen ez a mozdulat jöhet számításba számára.

26. Ha meg lenne győződve arról, hogy a felszólalást csak egy gomb megnyomásával lehet jelezni, ugyanaz a kívánság más cselekvést sugallna.

27. Ha tévesen a kézfelemelést tekinti a megbeszélt jelnek, akkor is szándékosan megpróbálhat felszólalni.

28. Egy cselekvés érthetővé válása tehát nem feltételezi, hogy előfeltételei igazak legyenek, vagy hogy célja megvalósuljon.

29. Az emberek azonban egyszerre sok mindent kívánnak, és számos olyan meggyőződésük van, amelyek egy adott cselekvés során nem játszanak szerepet.

30. Lehet, hogy a résztvevő hamarosan haza szeretne menni, és úgy véli, hogy az ülés amúgy is túl sokáig tart.

31. Ebből még nem következik, hogy azért emeli fel a kezét, hogy felgyorsítsa a beszélgetést.

32. A cselekvést ténylegesen irányító ok több, mint egy gondolat, amelyet utólag összekapcsolhatunk a történtekkel.

33. Ennek részt kell vennie abban, hogy az illető éppen így cselekszik.

34. Az, hogy értelmezési kérdést tesz fel, vagy záróindítványt terjeszt elő, segíthet a magyarázatok megkülönböztetésében.

35. Tehát egy adott vágy és egy megfelelő meggyőződés kombinációja még nem ad magyarázatot a valódi cselekedetére.

36. Az „ok” szóval egy második kérdés kapcsán is találkozunk, nevezetesen abban, hogy van-e valami, ami egy cselekvés mellett szól.

37. Egy nem egyértelmű állítás jó ok lehet a további kérdések feltevésére, mert ellenkező esetben a résztvevők egymás mellett beszélnek.

38. Az, hogy a résztvevő valóban ezért emeli-e fel a kezét, már egy másik kérdés.

39. Lehet, hogy csupán meg akarja szakítani a beszélőt, és a nem egyértelműséget üdvözölt alkalomként használja fel.

40. Ebben az esetben a megszakításra irányuló szándéka magyarázza cselekedetét, míg a tisztázatlanság ettől függetlenül indokolhatja a további kérdést.

41. Fordítva viszont előfordulhat, hogy őszinte tisztázási szándékból cselekszik, és mégis olyan kérdést tesz fel, amelyre a választ már régen megadták.

42. Cselekedete magyarázata és kérdése indoklása ezért eltérhet egymástól.

43. Aki megérti egy indítékot, azzal még nem erősítette meg sem annak tárgyi helyességét, sem a cselekvés megfelelőségét.

44. Most fel lehetne hozni azt az ellenvetést, hogy ez a megközelítés a mindennapi cselekvést túlságosan úgy kezeli, mintha egy belső érvelés végrehajtása lenne.

45. Öntés közben általában nem gondolkodunk el minden apró mozdulatnál azon, hogy mely meggyőződés illeszkedik mely vágyhoz.

46. Megdöntjük a kancsót, figyeljük a vízszintet, és időben újra egyenesbe állítjuk.

47. A jártasság éppen abban nyilvánul meg, hogy ezek a mozdulatok összeillenek anélkül, hogy egyenként megterveznénk őket.

48. Ennek ellenére a pohárba öntés nem pusztán reflex.

49. Ha a pohár a vártnál gyorsabban telik meg, ennek megfelelően módosíthatjuk a kancsó dőlésszögét.

50. Mozgásaink továbbra is arra irányulnak, amit éppen csinálunk, még akkor is, ha ezt az összefüggést nem fogalmazzuk meg szavakkal.

51. A vágyak és meggyőződések általi magyarázatnak ezért nem feltétlenül kell arról szólnia, hogy milyen mondatokat mondunk el magunkban a cselekvés közben.

52. A korrekció lehetősége segít pontosabban megérteni a szándék és a végrehajtás közötti összefüggést.

53. A felszólaláskor a résztvevő magasabbra emelhetné a kezét, ha a beszélgetés vezetője nem veszi észre.

54. Az öntés során visszahúzhatná a kancsót, mielőtt a pohár túlcsordulna.

55. Mindkét esetben a cél különbséget tesz a helyénvaló folytatás és a szándékot meghiúsító mozdulat között.

56. Egy cselekvés mégis szándékos lehet, annak ellenére, hogy valaki figyelmen kívül hagy egy szükséges korrekciót, vagy már nem tudja azt időben végrehajtani.

57. A minden pillanatban történő sikeres irányítás nem előfeltétele annak, hogy egyáltalán tegyünk valamit.

58. Ezenkívül az egyes kiigazítások önmagukban még nem bizonyítanak szándékot, hiszen a test reagálhat a változásokra anélkül, hogy ezzel bármilyen szándékot követne.

59. Csak a tevékenység és a személy képességeinek összefüggésében nyer a korrekciós képesség magyarázó jelentőséget.

60. Van azonban egy komoly kifogás, ami a személy szándékaival kapcsolatos megközelítésünket érinti.

61. A résztvevő azt állíthatja, hogy valamit tisztázni akart, holott valójában elsősorban a figyelemre vágyott.

62. Lehet, hogy megtéveszti a többieket, lehet, hogy saját indítékait is csak hiányosan érti.

63. Ezért az ő nyilatkozata fontos betekintést nyújt cselekedeteibe, de nem ad hibátlan beszámolót azok keletkezéséről.

64. A megfigyelők azonban szintén tévedhetnek, ha minden szólalást arra irányuló kísérletként értelmeznek, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek.

65. Egy meggyőzőbb magyarázatnak össze kell kapcsolnia a nyilatkozatot a konkrét kérdéssel, a beszélgetés menetével és a további viselkedéssel.

66. Elégedett lenne egy rövid válasszal, vagy mindig új alkalmakat keresne, hogy ő maradjon a szóban?

67. Az ilyen kérdések támpontokat nyújtanak anélkül, hogy egyetlen reakcióból biztosan le lehetne olvasni a teljes indítékot.

68. Ezenkívül a tisztázási vágy és a figyelem iránti vágy nem zárják ki egymást.

69. Egy személy feltehet egy valódi kérdést, és egyúttal remélheti, hogy ezzel a kérdéssel elismerést nyer.

70. Ezért nem minden cselekedetnek van pontosan egyetlen indítéka, amelyet csupán egy álcázott magyarázat mögött kellene feltárni.

71. Döntő fontosságú, hogy mely vágyak és meggyőződések irányítják valójában a cselekvést, és hogyan hatnak együtt ezek.

72. Vitatott kérdés, hogy az ilyen okokat a cselekvés okainak is kell-e tekinteni.

73. E mellett szól, hogy egy megváltozott meggyőződés vagy egy feladott vágy megváltoztathatja egy tevékenység lefolyását.

74. Ezzel szemben azt vetik fel, hogy egy puszta ok még nem magyarázza azt az összefüggést, amelyben egy mozdulat értelmes cselekvésként érthetővé válik.

75. Mindkét megfontolás komolyan vehető anélkül, hogy eleve választanunk kellene a fizikai magyarázat és a szándék megértése között.

76. Hogy mennyire összetett ez az összefüggés, azt a beszélgetési kör egy további elképzelt változata mutatja.

77. A résztvevő el akar menni, és amikor jelzi, véletlenül felborít egy poharat, mire a ülés megszakad.

78. A megszakítás teljesíti a kívánságát, de ez az egybeesés még nem teszi a pohár felborítását szándékos cselekvéssé.

79. Még ha a türelmetlensége miatt is elhamarkodottan járt el, az még nem bizonyítaná, hogy a poharat a megszakítás eszközeként használta.

80. Egy kívánság tehát hozzájárulhat egy mozdulat bekövetkeztéhez anélkül, hogy a személy ezt a mozdulatot a kérdéses leírás szerint szándékosan hajtaná végre.

81. Ezzel szemben a szót kérni való kísérlet szándékos marad, ha a beszélgetés vezetője egyáltalán nem veszi észre a felemelt kezet.

82. Sem a kívánt siker, sem a nem kívánt kudarc nem dönti el önmagában, hogy valaki mit tett szándékosan.

83. A cselekvés kérdése tehát többet igényel, mint a látható mozdulatok és a bekövetkezett következmények felsorolását.

84. Olyan leírást igényel, amelyből kiderül, mire irányult a cselekvés, és milyen okok hatottak közben.

85. Ez a leírás ellenőrizhető marad, mert illeszkednie kell a tevékenység lefolyásához, a személy képességeihez és az általa végrehajtható korrekciókhoz.

86. Ugyanakkor nem olvasható ki egyszerűen egy mozdulatból, és nem is határozható meg kizárólag az önvallomás alapján.

87. A beszélgetés során ezért két hasonlóan felemelt kéz különböző dolgokat jelenthet, míg egyetlen kézfelemelés egyszerre lehet szándékos szóvállalás és véletlen baki is.

88. Csak a résztvevő szándékával és képességeivel való összefüggés mutatja meg, hogy felemelt kézzel jelentkezett-e, vagy a mozdulat csupán véletlenül történt-e.

1. Stellen wir uns eine Gesprächsrunde vor, in der eine Teilnehmerin die Hand hebt, weil sie etwas fragen möchte.

2. Kurz darauf erschrickt sie über ein plötzliches Geräusch, und ihre Hand zuckt erneut nach oben.

3. Wer nur die beiden Bewegungen sieht, könnte sie für zwei Wortmeldungen halten.

4. Doch beim zweiten Mal hat die Frau sich nicht gemeldet.

5. Ihre Hand hat sich bewegt, ohne dass sie damit um das Wort bat.

6. Der Unterschied liegt offenbar nicht allein in der Höhe der Hand oder im Verlauf ihrer Bewegung.

7. Wir müssen verstehen, was die Frau mit der Bewegung tat und wie diese mit ihrer Absicht zusammenhing.

8. Als Verhalten können wir zunächst das beobachtbare Geschehen beschreiben, etwa das Heben eines Arms.

9. Von einer Handlung sprechen wir, wenn jemand dabei unter einer bestimmten Beschreibung absichtlich etwas tut.

10. Diese Einschränkung ist wichtig, weil dieselbe Bewegung auf verschiedene Weisen beschrieben werden kann.

11. Die Teilnehmerin hebt den Arm, meldet sich zu Wort und stößt dabei vielleicht ein Glas um.

12. Das Melden kann absichtlich sein, während das Umstoßen unbeabsichtigt geschieht.

13. Deshalb wäre es ungenau, die gesamte Bewegung einschließlich aller ihrer Folgen entweder für absichtlich oder für unabsichtlich zu erklären.

14. Welche Beschreibung wir wählen, entscheidet mit darüber, welche Absicht überhaupt zur Prüfung steht.

15. Eine Absicht kann sich auf den Zweck eines gegenwärtigen Tuns beziehen, wie beim Heben der Hand, um eine Frage zu stellen.

16. Sie kann auch ausdrücken, worauf jemand während einer Tätigkeit ausgerichtet ist, etwa beim sorgfältigen Einschenken.

17. Schließlich können wir die Absicht haben, morgen einen Brief zu schreiben, obwohl wir jetzt noch nichts dafür tun.

18. Eine solche Absicht für später legt uns auf ein Vorhaben fest, ohne dessen Ausführung zu garantieren.

19. Der Wunsch, einen Brief geschrieben zu haben, ist demgegenüber noch keine entsprechende Festlegung.

20. Man kann sich ein Ergebnis wünschen und dennoch weder anfangen noch vorhaben, es herbeizuführen.

21. Absicht und Wunsch unterscheiden sich also nicht einfach durch die Stärke eines Gefühls, sondern durch ihre Rolle für das Tun.

22. Für die Wortmeldung reicht allerdings auch der Wunsch, eine Frage loszuwerden, allein nicht aus.

23. Die Teilnehmerin muss die Lage so verstehen, dass das Handheben ein geeigneter Weg ist, das Wort zu erhalten.

24. Mit einer Überzeugung ist hier das gemeint, was sie über diese Lage für zutreffend hält.

25. Zusammen machen ihr Wunsch und ihre Überzeugung verständlich, warum gerade diese Bewegung für sie infrage kommt.

26. Wäre sie überzeugt, dass Wortmeldungen nur über einen Knopf angezeigt werden, würde derselbe Wunsch eine andere Tätigkeit nahelegen.

27. Hält sie das Handheben irrtümlich für das vereinbarte Zeichen, kann sie trotzdem absichtlich versuchen, sich zu melden.

28. Dass eine Handlung verständlich wird, setzt daher nicht voraus, dass ihre Voraussetzungen wahr sind oder ihr Zweck erreicht wird.

29. Aber Menschen wünschen sich gleichzeitig vieles und haben zahlreiche Überzeugungen, die bei einer bestimmten Handlung keine Rolle spielen.

30. Die Teilnehmerin möchte vielleicht auch bald nach Hause kommen und glaubt, dass die Sitzung ohnehin zu lange dauert.

31. Daraus folgt noch nicht, dass sie die Hand hebt, um das Gespräch zu beschleunigen.

32. Ein tatsächlich handlungsleitender Grund ist mehr als ein Gedanke, der sich nachträglich mit dem Geschehen verbinden lässt.

33. Er muss daran beteiligt sein, weshalb die Person gerade so handelt.

34. Ob sie eine Verständnisfrage stellt oder einen Schlussantrag einbringt, kann helfen, zwischen den Erklärungen zu unterscheiden.

35. Die Kombination aus irgendeinem vorhandenen Wunsch und irgendeiner passenden Überzeugung liefert also noch keine Erklärung ihrer wirklichen Handlung.

36. Das Wort Grund begegnet uns außerdem in einer zweiten Frage, nämlich ob für eine Handlung etwas spricht.

37. Eine unklare Behauptung kann ein guter Grund sein, nachzufragen, weil die Beteiligten sonst aneinander vorbeireden.

38. Ob die Teilnehmerin tatsächlich deshalb die Hand hebt, ist eine andere Frage.

39. Vielleicht möchte sie den Sprecher bloß unterbrechen und nutzt die Unklarheit als willkommenen Anlass.

40. Dann erklärt ihr Wunsch zu unterbrechen ihr Tun, während die Unklarheit unabhängig davon für eine Rückfrage sprechen kann.

41. Umgekehrt kann sie aus dem aufrichtigen Wunsch nach Klärung handeln und dennoch eine Frage stellen, deren Antwort längst gegeben wurde.

42. Die Erklärung ihres Handelns und die Rechtfertigung ihrer Frage können deshalb auseinanderfallen.

43. Wer einen Beweggrund versteht, hat damit weder dessen sachliche Güte noch die Angemessenheit der Handlung bestätigt.

44. Nun könnte man einwenden, dass diese Betrachtung alltägliches Handeln zu sehr wie die Ausführung eines inneren Arguments behandelt.

45. Beim Einschenken überlegen wir gewöhnlich nicht für jede kleine Bewegung, welche Überzeugung mit welchem Wunsch zusammenpasst.

46. Wir neigen die Kanne, achten auf den Wasserstand und richten sie rechtzeitig wieder auf.

47. Das Können zeigt sich gerade darin, dass diese Bewegungen zusammenpassen, ohne einzeln geplant zu werden.

48. Dennoch ist das Einschenken nicht schon deshalb ein bloßer Reflex.

49. Wenn das Glas schneller voll wird als erwartet, können wir das Neigen der Kanne entsprechend verändern.

50. Unsere Bewegungen bleiben auf das ausgerichtet, was wir gerade tun, auch wenn wir diesen Zusammenhang nicht in Worte fassen.

51. Eine Erklärung durch Wünsche und Überzeugungen muss daher keine Behauptung darüber sein, welche Sätze während des Tuns im Kopf aufgesagt werden.

52. Die Möglichkeit einer Korrektur hilft, den Zusammenhang zwischen Absicht und Ausführung genauer zu verstehen.

53. Beim Melden könnte die Teilnehmerin die Hand höher heben, wenn die Gesprächsleitung sie nicht bemerkt.

54. Beim Einschenken könnte sie die Kanne zurücknehmen, bevor das Glas überläuft.

55. In beiden Fällen unterscheidet der Zweck zwischen einer Fortsetzung, die passt, und einer Bewegung, die das Vorhaben vereitelt.

56. Eine Handlung kann dennoch absichtlich sein, obwohl jemand eine nötige Korrektur übersieht oder sie nicht mehr rechtzeitig schafft.

57. Erfolgreiche Steuerung in jedem Augenblick ist keine Voraussetzung dafür, überhaupt etwas zu tun.

58. Auch beweist jede einzelne Anpassung für sich genommen noch keine Absicht, denn Körper können auf Veränderungen reagieren, ohne dass damit ein Vorhaben verfolgt wird.

59. Erst im Zusammenhang mit der Tätigkeit und dem Können der Person gewinnt die Korrigierbarkeit ihre erklärende Bedeutung.

60. Ein ernster Einwand betrifft allerdings unseren Zugang zu den Absichten einer Person.

61. Die Teilnehmerin könnte behaupten, sie habe etwas klären wollen, obwohl es ihr vor allem um Aufmerksamkeit ging.

62. Vielleicht täuscht sie die anderen, vielleicht versteht sie ihre eigenen Beweggründe nur unvollständig.

63. Ihre Auskunft ist deshalb ein wichtiger Zugang zu ihrem Tun, aber kein unfehlbarer Bericht über dessen Entstehung.

64. Beobachtende können sich allerdings ebenfalls irren, wenn sie jede Wortmeldung als Versuch deuten, im Mittelpunkt zu stehen.

65. Eine überzeugendere Erklärung muss die Auskunft mit der konkreten Frage, dem Gesprächsverlauf und dem weiteren Verhalten zusammenbringen.

66. Würde eine knappe Antwort sie zufriedenstellen, oder würde sie immer neue Anlässe suchen, das Wort zu behalten?

67. Solche Fragen liefern Anhaltspunkte, ohne aus einer einzigen Reaktion das ganze Motiv sicher abzulesen.

68. Außerdem müssen Klärungswunsch und Wunsch nach Aufmerksamkeit einander nicht ausschließen.

69. Eine Person kann eine wirkliche Frage stellen und zugleich hoffen, durch diese Frage Anerkennung zu gewinnen.

70. Nicht jede Handlung hat deshalb genau einen Beweggrund, den man nur hinter einer vorgeschobenen Erklärung freilegen müsste.

71. Entscheidend ist, welche Wünsche und Überzeugungen das Tun tatsächlich leiten und wie sie dabei zusammenwirken.

72. Umstritten ist, ob solche Gründe auch als Ursachen der Handlung verstanden werden sollten.

73. Dafür spricht, dass eine veränderte Überzeugung oder ein aufgegebener Wunsch den Verlauf einer Tätigkeit verändern kann.

74. Dagegen wird eingewandt, dass eine bloße Ursache noch nicht den Zusammenhang erklärt, in dem eine Bewegung als sinnvolles Tun verständlich wird.

75. Beide Überlegungen lassen sich ernst nehmen, ohne zwischen körperlicher Erklärung und dem Verstehen einer Absicht von vornherein wählen zu müssen.

76. Wie anspruchsvoll dieser Zusammenhang ist, zeigt eine weitere gedachte Variante der Gesprächsrunde.

77. Die Teilnehmerin möchte gehen und stößt beim Melden versehentlich ein Glas um, woraufhin die Sitzung unterbrochen wird.

78. Die Unterbrechung erfüllt ihren Wunsch, aber diese Übereinstimmung macht das Umstoßen nicht zu einer beabsichtigten Handlung.

79. Selbst wenn ihre Ungeduld sie fahrig werden ließ, wäre damit noch nicht gezeigt, dass sie das Glas als Mittel zur Unterbrechung einsetzte.

80. Ein Wunsch könnte also zum Zustandekommen einer Bewegung beitragen, ohne dass die Person diese Bewegung unter der fraglichen Beschreibung absichtlich vollzieht.

81. Umgekehrt bleibt der Versuch, sich zu melden, absichtlich, wenn die Gesprächsleitung die Hand gar nicht bemerkt.

82. Weder ein erwünschter Erfolg noch ein unerwünschter Misserfolg entscheidet allein darüber, was jemand absichtlich getan hat.

83. Die Frage nach einer Handlung verlangt somit mehr als das Verzeichnis sichtbarer Bewegungen und eingetretener Folgen.

84. Sie verlangt eine Beschreibung, die erkennen lässt, worauf das Tun ausgerichtet war und welche Gründe dabei wirksam wurden.

85. Diese Beschreibung bleibt prüfbar, weil sie zum Verlauf der Tätigkeit, zum Können der Person und zu ihren möglichen Korrekturen passen muss.

86. Sie ist aber nicht einfach aus einer Bewegung ablesbar und auch nicht allein durch die Selbstauskunft festgelegt.

87. In der Gesprächsrunde können deshalb zwei ähnlich gehobene Hände etwas Verschiedenes bedeuten, während ein einziges Handheben zugleich eine absichtliche Wortmeldung und ein unbeabsichtigtes Missgeschick sein kann.

88. Erst der Zusammenhang mit der Absicht und dem Können der Teilnehmerin zeigt, ob sie sich mit der gehobenen Hand meldete oder ob ihr die Bewegung bloß widerfuhr.