7.2 Személyes identitás: Ki vagyok én az idő múlásával? – Persönliche Identität: Wer bin ich über die Zeit hinweg?

1. Képzeljük el, hogy egy nő takarítás közben talál egy levelet, amelyben megígérte egy barátnőjének, hogy segít neki a költözésben.

2. Felismeri a saját kézírását, és látja, hogy a levél néhány éves.

3. Azonban nincs emléke arról a beszélgetésről, amelyre a levél utal.

4. Az akkori lelkesedés a tervezett költözés iránt is idegen lett számára.

5. Ennek ellenére valószínűleg nem állítaná, hogy a levél írója egy másik ember volt.

6. Úgy tűnik, valami továbbra is fennáll közte és az akkori író nő között, bár a közös múlt egy része számára eltűnt.

7. Mi köti össze a mai olvasót az akkori íróval annyira, hogy mindketten ugyanaz a személy legyenek?

8. A kérdés többről szól, mint a kézírás felismeréséről, hiszen egy írásos dokumentum utalhat egy kapcsolatra anélkül, hogy maga létrehozná azt.

9. Először is meg kell különböztetnünk, hogy valaki ugyanaz maradt-e, vagy csak hasonló maradt.

10. A numerikus identitás azt jelenti, hogy különböző időpontokban egyetlen személyről beszélünk.

11. A kvalitatív hasonlóság ezzel szemben azt jelenti, hogy bizonyos tulajdonságok egyeznek, például a külső, a preferenciák vagy a beszédmód.

12. Két ember nagyon hasonló lehet egymáshoz anélkül, hogy emiatt egyetlen személy lenne.

13. Ezzel szemben a példánkban szereplő nő ma más meggyőződéseket vallhat, másképp nézhet ki és más barátai lehetnek anélkül, hogy emiatt elveszítené numerikus identitását.

14. Ha azt mondja, hogy azóta teljesen más emberré vált, akkor karakterének mélyreható változására utalhat.

15. Ez a kijelentés akkor azt is feltételezi, hogy van valaki, akinek a korábbi és a mai jellemét összehasonlítják egymással.

16. Hogy még mindig ugyanaz a személy-e, ezért nem dönthető el kizárólag aszerint, hogy mennyit ismer fel magában.

17. Ugyanígy nem szabad összetévesztenünk azokat az okokat, amelyek alapján felismerjük az identitást, azokkal a feltételekkel, amelyek révén az identitás fennáll.

18. A kézírás, a dátum és a barátnő megerősítése együttesen arra utalhatnak, hogy a mai olvasónő írta a levelet akkoriban.

19. Ha a levél elveszett volna, attól még nem válna visszamenőlegesen más személy a szerzője.

20. Egy fénykép javíthatna a bizonyítékokon, de megjelenése nem állítaná helyre a megszakadt identitást.

21. Ezzel szemben egy hamis aláírás olyan összefüggést sugallhatna, amely soha nem létezett.

22. Egy bizonyíték arra ad választ, mire alapozhatjuk ítéletünket.

23. Az identitás magyarázatának arra kell választ adnia, hogy mi marad fenn az évek során, vagy mi marad egymással összekapcsolva.

24. Ezért egy megbízható emlék is jó támpont lehet, anélkül, hogy máris a fennmaradás teljes kritériumát szolgáltatná.

25. Egy kézenfekvő válasz a nő testére utal.

26. Ugyanazon organizmusként él tovább, amelynek keze akkoriban a papíron járt.

27. A testi folytonosság ebben az értelmezésben egy összefüggő életfolyamat folytonosságát jelenti, nem pedig az összes alkotóelem vagy jellemző változatlan megőrzését.

28. A növekedés, az öregedés és a külső megjelenés változásai is részét képezhetik ennek a folyamatnak.

29. A memóriazavar tehát az élete során bekövetkezett változás, nem pedig a személy megváltozása.

30. Ezt a választ támasztja alá az a tény, hogy általában akkor is ugyanazon személyként kezelünk valakit, ha nem emlékszik egy találkozásra.

31. Ez magyarázza azt is, hogy miért nem teszi a levél írójává azt, aki csupán utánozza egy idegen kézírását és viselkedését.

32. Aki a személyt a folyamatosan létező organizmussal azonosítja, az ezzel olyan összefüggést nyer, amely nem függ egy sikeres önismereti vallomástól.

33. De éppen pszichikai életünk különleges jelentősége teszi ezt a választ nehéz helyzetbe.

34. Tegyük fel, hogy a nő nemcsak a beszélgetésre, hanem egész korábbi élettörténetére sem emlékezne többé.

35. Ugyanakkor megszűnnének a számára ismerős szándékai és meggyőződései, miközben szervezete tovább élne.

36. A testi megközelítés ragaszkodna az identitásához, de meg kellene magyaráznia, miért éppen ezt a továbbélést kell a személy továbbélésének tekintenünk.

37. A kifogás nem az, hogy a felejtés automatikusan felváltja az embert.

38. Inkább azt kérdezi, hogy vajon a test önmagában megőrzi-e azt, ami saját jövőnkben különösen érdekel minket.

39. Az agy ebben kettős szerepet játszik: az élő szervezet része, és hordozza pszichikai életünk fizikai előfeltételeit.

40. Aki kiemeli jelentőségét, annak ezért meg kell határoznia, hogy e szerv fennmaradása vagy az általa lehetővé tett pszichikai összefüggések folytonossága legyen-e a döntő.

41. Egy pszichológiai megközelítés éppen ilyen összefüggésekből indul ki.

42. A mai személy tehát a korábbi személyből alakul ki, mivel az emlékek, szándékok, meggyőződések és jellemvonások egymással összekapcsolva maradnak.

43. Egy korábban megfogalmazott szándék ma is végrehajtható, és egy későbbi meggyőződés egy korábbi meggyőződés vizsgálatából is származhat.

44. Ez sem változatlan jellemre, sem a múltbeli élmények mindegyikéhez való közvetlen hozzáférésre nem szorul.

45. A nő elfelejthette a beszélgetést, és mégis megőrizheti azokat a képességeket, szokásokat és terveket, amelyek ugyanabból az életszakaszból származnak.

46. A pszichológiai folytonosság tehát az egymást követő életszakaszok közötti átfedő kapcsolatokból áll.

47. Az, hogy a felnőtt már nem emlékszik egy bizonyos gyermekkori jelenetre, nem feltétlenül szakítja meg minden kapcsolatot azzal a gyermekkel, aki egykor volt.

48. Ez a megközelítés magyarázza, miért várhatjuk el, hogy a saját jövőnk a törekvéseink folytatása legyen, noha a jelen változatlan megismétlődése egyáltalán nem tűnik kívánatosnak számunkra.

49. Egy pusztán emlékezetre épülő elmélet azonban könnyen körkörös érvelésbe torkollik.

50. Ha egy emlék csak akkor tekinthető valódinak, ha én magam éltem át az emlékezetben felidézett élményt, akkor identitásom már eleve beépül a definíciójába.

51. Ekkor nem tudom ezt az emléket felhasználni arra, hogy megmagyarázzam, miért vagyok ugyanaz a személy.

52. Az a kijelentés, hogy valamire emlékszem, egyébként sem elegendő, hiszen egy meggyőző elképzelés történeteken vagy tévedésen alapulhat.

53. Egy erősebb pszichológiai elméletnek ezért figyelembe kell vennie a későbbi állapotok tényleges kialakulását a korábbiakból.

54. Döntő fontosságú lenne például, hogy a mai emlék az akkori élmény és annak további feldolgozása révén jött létre, ahelyett, hogy csupán ugyanazt a tartalmat hordozná.

55. A szándékoknak és meggyőződéseknek is megfelelő folyamaton keresztül kell kapcsolódniuk egymáshoz, nem csupán véletlenszerűen egyezniük.

56. Ezzel érthetővé válik, miért lehet egy emlékezetkiesés összeegyeztethető a folytonossággal, míg egy idegen élettörténet a saját emlékezetben még nem alapozza meg az identitást az eredeti hordozójával.

57. Még a tényleges pszichológiai kapcsolatok sem lennének azonban elegendőek a szigorú identitáshoz.

58. Kizárólag a fogalom vizsgálata céljából képzeljük el, hogy a nő emlékei és szándékai átruházhatók lennének egy második emberre, miközben ő maga tovább élne.

59. A második ember ugyanolyan belső meghittséggel beszélhetne a levélről, és folytathatná ugyanazokat a terveket.

60. Ebből először is egy nagyfokú pszichológiai hasonlóság következik, és ha elfogadjuk ezt az esetet, akkor a nő múltjához való kapcsolódás is.

61. Ebből azonban nem következhet, hogy mindkettőjük most numerikusan azonos lenne vele, miközben két különböző ember maradnak.

62. Hiszen ha mindketten ugyanaz az eredeti személy lennének, akkor egymással szemben is ugyanaz a személynek kellene lenniük.

63. Egy pszichológiai elméletnek ezért vagy ki kell zárnia egy ilyen elágazást, vagy meg kell különböztetnie a pszichológiai folytonosságot a szigorú identitástól.

64. A kitalált eset rámutat erre a fogalmi nehézségre, anélkül, hogy bármit is bizonyítana egy ilyen átvitel technikai lehetőségéről.

65. Egy másik válasz az összefüggést abban az élettörténetben keresi, amelyet valaki magáról mesél el.

66. A nő beilleszthetné a levelet egy olyan történetbe, amelyben akkoriban szívesen segített, később túlterhelte magát, és végül óvatosabban választotta meg ígéreteit.

67. Egy ilyen elbeszélés összekapcsolja a változásokat, ahelyett, hogy összeegyeztethetetlen részletekként egymás mellett hagyná őket.

68. Érthetővé teheti, miért viszonyul a mai nő a korábbihoz, annak ellenére, hogy már nem osztja annak kívánságait.

69. Mindazonáltal a történet koherenciája nem teszi automatikusan a mesélőt azzá a személyiséggé, akiről szó van.

70. Egy kitalált életrajz is koherens lehet, míg egy valósan átélt történet ellentmondásokat és már nem magyarázható döntéseket tartalmazhat.

71. Ráadásul az a tény, hogy valaki képtelen összefüggően elmesélni a saját életét, önmagában nem bizonyítaná, hogy egy új személy jött létre.

72. A narratív összefüggés ezért segít egy élet magunkévá tételében, de olyan kapcsolatokra kell támaszkodnia, amelyek léte nem függ kizárólag az elbeszélésből.

73. A régi levél esetében a fizikai folytonosság, a pszichológiai kapcsolatok és az élettörténetbe való beillesztés összeilleszthető, annak ellenére, hogy hiányzik a beszélgetésre vonatkozó emlék.

74. Az, hogy ezek általában együtt hatnak, magyarázza a sok identitásmegállapítás bizonyosságát, de még nem dönti el, hogy konfliktus esetén melyik kritérium érdemel elsőbbséget.

75. A nő számára ez a határ jelentős, mert múltja nem csupán hozzáférhető emlékképekből áll.

76. Egy ígéret esetleg továbbra is ugyanarra a személyre vonatkozik, még akkor is, ha ma már nem tudja, milyen körülmények között tette azt.

77. Ebből még nem következik, hogy az ígéretet ma hogyan kell értékelni, vagy milyen teljesítményt lehet tőle elvárni.

78. A folyamatos identitás összeköti a mai kérés címzettjét a korábbi ígéret megfogalmazójával, de nem helyettesíti a körülmények vizsgálatát.

79. A levél így emlékezteti őt emlékezetének egy határára, nem feltétlenül életének egy határára.

80. Lehet, hogy idegen lett az akkori író számára, és mégis az marad, akinek a múltja a papíron szerepel.

1. Stellen wir uns vor, eine Frau findet beim Aufräumen einen Brief, in dem sie einer Freundin ihre Hilfe bei einem Umzug zugesagt hat.

2. Sie erkennt die eigene Handschrift und sieht, dass der Brief einige Jahre alt ist.

3. An das Gespräch, auf das er sich bezieht, hat sie jedoch keine Erinnerung.

4. Auch die damalige Begeisterung für den geplanten Umzug ist ihr fremd geworden.

5. Trotzdem würde sie vermutlich nicht behaupten, die Verfasserin sei ein anderer Mensch gewesen.

6. Zwischen ihr und der Frau, die damals schrieb, scheint etwas fortzubestehen, obwohl ein Stück der gemeinsamen Vergangenheit für sie verschwunden ist.

7. Was verbindet die heutige Leserin mit der damaligen Verfasserin so, dass beide ein und dieselbe Person sind?

8. Die Frage betrifft mehr als das Wiedererkennen einer Handschrift, denn ein Schriftstück kann uns auf eine Verbindung hinweisen, ohne diese Verbindung selbst herzustellen.

9. Zunächst müssen wir unterscheiden, ob jemand derselbe geblieben ist oder nur ähnlich geblieben ist.

10. Numerische Identität bedeutet, dass wir zu verschiedenen Zeiten von einer einzigen Person sprechen.

11. Qualitative Ähnlichkeit bedeutet dagegen, dass bestimmte Eigenschaften übereinstimmen, etwa das Aussehen, die Vorlieben oder die Art zu sprechen.

12. Zwei Menschen können einander sehr ähnlich sein, ohne deshalb eine einzige Person zu sein.

13. Umgekehrt kann die Frau aus unserem Beispiel heute andere Überzeugungen vertreten, anders aussehen und andere Freunde haben, ohne dadurch ihre numerische Identität zu verlieren.

14. Wenn sie sagt, sie sei seit damals ein völlig anderer Mensch geworden, kann sie eine tiefgreifende Veränderung ihres Charakters meinen.

15. Die Aussage setzt dann sogar voraus, dass es jemanden gibt, dessen früherer und heutiger Charakter miteinander verglichen werden.

16. Ob sie noch dieselbe Person ist, lässt sich deshalb nicht allein daran entscheiden, wie viel sie an sich wiedererkennt.

17. Ebenso wenig dürfen wir die Gründe, an denen wir Identität erkennen, mit den Bedingungen verwechseln, durch die sie besteht.

18. Die Handschrift, das Datum und die Bestätigung der Freundin könnten zusammen dafür sprechen, dass die heutige Leserin den Brief damals verfasst hat.

19. Wäre der Brief verloren gegangen, würde dadurch nicht rückwirkend eine andere Person zu seiner Verfasserin.

20. Ein Foto könnte die Beweislage verbessern, aber sein Auftauchen würde keine unterbrochene Identität wieder zusammensetzen.

21. Umgekehrt könnte eine gefälschte Unterschrift einen Zusammenhang vortäuschen, der niemals bestand.

22. Ein Nachweis beantwortet die Frage, worauf wir unser Urteil stützen können.

23. Eine Erklärung der Identität muss beantworten, was über die Jahre hinweg fortdauert oder miteinander verbunden bleibt.

24. Auch eine zuverlässige Erinnerung kann deshalb ein guter Anhaltspunkt sein, ohne schon das vollständige Kriterium des Fortbestehens zu liefern.

25. Eine naheliegende Antwort verweist auf den Körper der Frau.

26. Sie lebt als derselbe Organismus weiter, dessen Hand damals über das Papier ging.

27. Körperliche Kontinuität bedeutet in dieser Auffassung die Fortdauer eines zusammenhängenden Lebensprozesses, nicht die unveränderte Erhaltung sämtlicher Bestandteile oder Merkmale.

28. Wachstum, Altern und Veränderungen des Aussehens können zu diesem Prozess gehören.

29. Die Gedächtnislücke ist dann eine Veränderung innerhalb ihres Lebens, kein Wechsel der Person.

30. Für diese Antwort spricht, dass wir jemanden gewöhnlich auch dann weiter als denselben Menschen behandeln, wenn er sich an eine Begegnung nicht erinnert.

31. Sie erklärt außerdem, warum das bloße Nachahmen von Handschrift und Verhalten aus einem Fremden nicht die Verfasserin des Briefes macht.

32. Wer die Person mit dem fortdauernden Organismus identifiziert, gewinnt damit einen Zusammenhang, der nicht von einer gelungenen Selbstauskunft abhängt.

33. Doch gerade die besondere Bedeutung unseres psychischen Lebens setzt diese Antwort unter Druck.

34. Nehmen wir an, die Frau könnte sich nicht nur an das Gespräch, sondern an ihre gesamte frühere Lebensgeschichte nicht mehr erinnern.

35. Zugleich wären ihre vertrauten Absichten und Überzeugungen verschwunden, während ihr Organismus weiterlebte.

36. Die körperliche Auffassung würde an ihrer Identität festhalten, doch sie müsste erklären, warum wir gerade dieses Fortbestehen als Fortbestehen der Person verstehen sollen.

37. Der Einwand lautet nicht, dass Vergessen einen Menschen automatisch ersetzt.

38. Er fragt vielmehr, ob der Körper allein das bewahrt, was uns an der eigenen Zukunft besonders interessiert.

39. Dabei hat das Gehirn eine doppelte Stellung: Es ist Teil des lebenden Organismus und trägt die körperlichen Voraussetzungen unseres psychischen Lebens.

40. Wer seine Bedeutung hervorhebt, muss daher sagen, ob die Fortdauer dieses Organs oder die Fortsetzung der durch es ermöglichten psychischen Zusammenhänge entscheidend sein soll.

41. Eine psychologische Auffassung setzt bei solchen Zusammenhängen an.

42. Die heutige Person geht demnach aus der früheren hervor, indem Erinnerungen, Absichten, Überzeugungen und Charakterzüge miteinander verbunden bleiben.

43. Eine früher gefasste Absicht kann heute ausgeführt werden, und eine spätere Überzeugung kann durch die Prüfung einer früheren entstanden sein.

44. Das verlangt weder einen unveränderlichen Charakter noch den direkten Zugriff auf jedes vergangene Erlebnis.

45. Die Frau kann das Gespräch vergessen haben und trotzdem Fähigkeiten, Gewohnheiten und Vorhaben bewahren, die aus derselben Lebensphase hervorgegangen sind.

46. Psychologische Kontinuität besteht dann aus sich überlappenden Verbindungen zwischen aufeinanderfolgenden Lebensabschnitten.

47. Dass die Erwachsene sich nicht mehr an eine bestimmte Kindheitsszene erinnert, unterbricht nicht notwendig jede Verbindung zu dem Kind, das sie war.

48. Dieser Ansatz erklärt, warum wir die eigene Zukunft als Fortsetzung von Anliegen erwarten können, obwohl uns eine unveränderte Wiederholung der Gegenwart gar nicht wünschenswert erscheint.

49. Allerdings gerät eine reine Erinnerungstheorie leicht in einen Zirkel.

50. Wenn eine Erinnerung nur dann echt heißt, wenn ich selbst das erinnerte Erlebnis hatte, ist meine Identität bereits in ihre Definition eingebaut.

51. Ich kann dann nicht anschließend mit dieser Erinnerung erklären, weshalb ich dieselbe Person bin.

52. Die Behauptung, sich an etwas zu erinnern, genügt ohnehin nicht, denn eine überzeugende Vorstellung könnte auf Erzählungen oder einer Verwechslung beruhen.

53. Eine stärkere psychologische Theorie muss deshalb die tatsächliche Entstehung späterer Zustände aus früheren berücksichtigen.

54. Entscheidend wäre etwa, dass die heutige Erinnerung durch das damalige Erleben und dessen weitere Verarbeitung entstanden ist, statt lediglich denselben Inhalt zu haben.

55. Auch Absichten und Überzeugungen müssten durch einen entsprechenden Verlauf verbunden sein, nicht bloß zufällig übereinstimmen.

56. Damit wird verständlich, weshalb eine Gedächtnislücke mit Fortbestehen vereinbar sein kann, während eine fremde Lebensgeschichte im eigenen Gedächtnis noch keine Identität mit ihrem ursprünglichen Träger begründet.

57. Selbst tatsächliche psychologische Verbindungen könnten allerdings für strenge Identität noch nicht ausreichen.

58. Stellen wir uns ausschließlich zur Prüfung des Begriffs vor, die Erinnerungen und Absichten der Frau ließen sich auf einen zweiten Menschen übertragen, während sie selbst weiterlebte.

59. Der zweite Mensch könnte von dem Brief mit derselben inneren Vertrautheit sprechen und dieselben Vorhaben fortsetzen.

60. Daraus folgt zunächst eine weitgehende psychologische Ähnlichkeit und nach der Annahme des Falls auch eine Verbindung zur Vergangenheit der Frau.

61. Daraus kann jedoch nicht folgen, dass beide nun jeweils mit ihr numerisch identisch sind, während sie zwei verschiedene Menschen bleiben.

62. Denn wenn beide ein und dieselbe ursprüngliche Person wären, müssten sie auch miteinander ein und dieselbe Person sein.

63. Eine psychologische Theorie muss daher entweder eine solche Verzweigung ausschließen oder psychologische Fortsetzung von strenger Identität unterscheiden.

64. Der erfundene Fall zeigt diese begriffliche Schwierigkeit, ohne etwas über die technische Möglichkeit einer solchen Übertragung zu beweisen.

65. Eine weitere Antwort sucht den Zusammenhang in einer Lebensgeschichte, die jemand über sich erzählt.

66. Die Frau könnte den Brief in eine Geschichte einordnen, in der sie damals gern half, sich später überforderte und schließlich ihre Zusagen vorsichtiger wählte.

67. Eine solche Erzählung verbindet Veränderungen, statt sie als unvereinbare Einzelheiten nebeneinander stehen zu lassen.

68. Sie kann verständlich machen, weshalb die heutige Frau sich zur früheren verhält, obwohl sie deren Wünsche nicht mehr teilt.

69. Dennoch macht die Stimmigkeit der Geschichte aus ihrer Erzählerin nicht automatisch die Person, von der erzählt wird.

70. Auch eine erfundene Biografie könnte schlüssig sein, während eine tatsächlich gelebte Geschichte Widersprüche und nicht mehr erklärbare Entscheidungen enthält.

71. Zudem würde die Unfähigkeit, das eigene Leben zusammenhängend zu erzählen, für sich genommen nicht beweisen, dass eine neue Person entstanden ist.

72. Erzählerischer Zusammenhang hilft deshalb bei der Aneignung eines Lebens, muss aber auf Verbindungen zurückgreifen, deren Bestehen nicht allein vom Erzählen abhängt.

73. Beim alten Brief können körperliche Fortdauer, psychologische Verbindungen und die Einordnung in eine Lebensgeschichte zusammenpassen, obwohl die Erinnerung an das Gespräch fehlt.

74. Dass sie im gewöhnlichen Fall zusammenwirken, erklärt die Sicherheit vieler Identitätsurteile, entscheidet aber noch nicht, welches Kriterium im Konfliktfall den Vorrang verdient.

75. Für die Frau ist diese Grenze bedeutsam, weil ihre Vergangenheit nicht nur aus zugänglichen Erinnerungsbildern besteht.

76. Eine Zusage betrifft möglicherweise weiterhin dieselbe Person, auch wenn sie heute nicht mehr weiß, unter welchen Umständen sie sie gegeben hat.

77. Daraus folgt noch nicht, wie die Zusage heute zu bewerten ist oder welche Leistung von ihr verlangt werden darf.

78. Fortdauernde Identität verbindet die Adressatin einer heutigen Nachfrage mit der Urheberin einer früheren Zusage, ersetzt aber nicht die Prüfung der Umstände.

79. Der Brief erinnert sie somit an eine Grenze ihres Gedächtnisses, nicht notwendig an eine Grenze ihres Lebens.

80. Sie kann der damaligen Verfasserin fremd geworden sein und dennoch diejenige bleiben, deren Vergangenheit auf dem Papier liegt.