7.6 Felelősség, felelősségre vonás és mentség – Verantwortung, Zurechnung und Entschuldigung

1. Képzeljük el, hogy egy nő egy zsúfolt peronon átnyomul a várakozók között, és eközben meglök egy férfit, akinek a szemüvege a földre esik és összetörik.

2. Nem akarta összetörni a szemüveget, de tudatosan teremtett magának helyet, noha mellette alig volt hely.

3. Változtassuk meg az esetet úgy, hogy a nő nyugodtan áll, és egy erős, hátulról érkező lökés hatására a férfi felé sodródik.

4. A szemüveg ismét összetörik, de most már ugyanaz a vád nem tűnik helyénvalónak.

5. Egy harmadik változatban a nő figyelmetlenül halad át a tömegen, és csak később tudja meg, mit okozott.

6. Meglepetése őszinte lehet anélkül, hogy ezzel egyértelműen azt jelentené, hogy nem tehet róla.

7. Mindhárom esetben ugyanazok a szilánkok hevernek a földön.

8. Az azonban, hogy a nőt felelőssé tehetjük-e, attól függ, hogy a kár milyen összefüggésben áll a cselekedetével.

9. Először is megállapítható, hogy testének mozgása hozzájárult a szemüveg leeséséhez.

10. Ez az ok-okozati összefüggés az események közötti kapcsolatot jelzi, de még nem jelenti a bűnösséget.

11. Egy szél által becsapódó ajtó is okozhat kárt anélkül, hogy ezért felelősségre vonható lenne.

12. Egy cselekmény elkövetése viszont azt jelenti, hogy valaki saját maga tesz valamit, például átverekedik magát a tömegen.

13. De még a cselekmény elkövetője sem feltétlenül felelős erkölcsileg annak minden következményéért.

14. Az erkölcsi felelősség itt azt a kérdést érinti, hogy valakit a cselekedeteiért és azok következményeiért – a megfontolásra vonatkozó indokolt elvárás alapján – felelősségre lehet-e vonni.

15. A felelősségre vonás során egy bizonyos cselekményt vagy következményt úgy kapcsolunk egy személyhez, hogy őt felelősnek tekintsük érte; ebben döntő szerepet játszanak a személy ismeretei és képességei is.

16. Aki ezt a lépést indokolja, annak többet kell felmutatnia, mint azt a pontot, ahol egy test egy másikhoz ért.

17. A felelősségvállalásra való felszólítás különböző követelményeket tartalmazhat.

18. Követelheti egy múltbeli cselekmény miatti jogos vád elismerését.

19. Azt is jelentheti, hogy orvosolni kell a kárt, vagy a jövőben gondoskodni kell a biztonságos lefolyásról.

20. Ezek a feladatok nem feltétlenül ugyanazon személyre hárulnak.

21. Egy kísérőnő gondoskodhat a sérült férfiról, noha ő sem okozta, sem okozta el az ütközést.

22. Ezzel szemben a nő felelős lehet a figyelmetlen tolakodásért, még akkor is, ha a törött szemüveget nem tudja saját maga pótolni.

23. A jogi felelősség arra a kérdésre vonatkozik, hogy a jogrend kinek rója fel a kárért való felelősséget; ez nem azonos a morális bűnösség megítélésével.

24. Az, hogy kártérítést lehet-e követelni, ezért külön indoklást igényel, és sem kizárólag a kárból, sem kizárólag egy vádból nem vezethető le.

25. A személyes felelősség egyik kézenfekvő mércéje az események feletti ellenőrzés.

26. Szándékos lökés esetén a nő irányíthatja mozgását, míg hirtelen lökés esetén esetleg minden lehetősége hiányzik az elkerülésre.

27. Igazságtalan lenne éppen azt a mozdulatot szemrehányásként felhozni ellene, amelyet ilyen körülmények között nem tudott megakadályozni.

28. Az irányítás azonban nem jelenti azt, hogy a további események minden apró részletét kézben kell tartania.

29. A nőnek nem kell tudnia, hogy a szemüveg pontosan hova fog lezuhanni, és nem kell előre látnia, hogy hány darabra törik szét.

30. A vádhoz elegendő lehet az a tény, hogy saját magatartásával felismerhető veszélyt teremt mások számára.

31. Ha viszont a kár bekövetkezéséhez egy szokatlan, számára felismerhetetlen eseménysorozat lenne szükséges, akkor e következmény neki való tulajdonítása megkérdőjelezhetőbbé válna.

32. A mérce tehát összekapcsolja a cselekvés irányításának lehetőségét a lényeges veszély felismerésének lehetőségével.

33. Ezzel a figyelmetlen nő kerül a középpontba, aki a kárt csak később veszi észre.

34. Az, hogy nem szándékosan okozta, még nem ad választ arra a kérdésre, hogy viselkedése szemrehányásra méltó volt-e.

35. A gondatlanság itt a helyzetben elvárható figyelem vagy gondosság szemrehányásra méltó elmulasztását jelenti.

36. Az, hogy a veszély elkerülte a figyelmét, nem menti fel őt, ha ésszerű figyelem mellett felismerhette volna azt.

37. Ha viszont megfelelő óvatosság ellenére sem volt oka ütközésre számítani, akkor hiányzik a vád alapja.

38. Hasonlóképpen különbséget jelent, hogy elhallgatta-e egy egyértelmű figyelmeztetést, vagy hogy a figyelmeztetés egyáltalán nem juthatott el hozzá.

39. Nem lehet elvárni egy személytől olyan ismeretet, amely a konkrét helyzetben számára hozzáférhetetlen volt.

40. Elvárható azonban, hogy a szükséges ismeretek megszerzésére törekedjen, ha erre ok és lehetőség adódik.

41. Az önkontroll önmagában azonban még nem magyarázza meg, miért rójuk fel egyes irányítható cselekedeteket, míg másokat elismerünk.

42. Ehhez meg kell kérdeznünk, milyen okokat vehetett volna figyelembe az adott személy.

43. A többi várakozó sebezhetősége okot ad arra, hogy lassabban haladjon, még akkor is, ha senki sem figyelmeztet erre kifejezetten.

44. Az okokra épülő megközelítés ezért a felelősséget úgy is értelmezi, mint a jogos elvárások felismerésének és a saját viselkedés azokhoz való igazításának képességét.

45. Aki felismeri a veszélyt, és ennek ellenére továbbra is siet, nem hivatkozhat kizárólag arra, hogy éppen erős vágya volt a gyors előrehaladásra.

46. Egy vágy erőssége még nem bizonyítja, hogy a másokra való tekintetet nem lehetett volna figyelembe venni.

47. Ezzel szemben egy nyugodtan elhangzott figyelmeztetés nem bizonyítja, hogy a megszólított személy zaj, félelem vagy időnyomás közepette valóban megértette és hasznosítani tudta azt.

48. A jogos vádnak azokra a képességekre kell vonatkoznia, amelyek a személy rendelkezésére álltak, ahelyett, hogy egy ideális megfigyelő képességeit tulajdonítanánk neki.

49. Előfordul, hogy egy további körülmény nem csupán a felelősség mértékét változtatja meg, hanem magának a cselekedetnek az értékelését is.

50. Tegyük fel, hogy a nő félrelöki a férfit, hogy megóvja őt egy lezuhanó nehéz tárgytól, és eközben eltörik a férfi szemüvege.

51. Ha ez a beavatkozás a veszély elhárításához szükséges és arányos volt, az a cselekedet igazolása mellett szól.

52. Az igazolás megmutatja, miért volt a cselekmény a adott körülmények között megengedett vagy elvárt.

53. A mentség ezzel szemben nyitva hagyja vagy elismeri, hogy a cselekmény helytelen volt, és mégis enyhíti a személyes vádat.

54. Így például egy súlyos fenyegetés a nőt meggondolatlan cselekvésre késztetheti, amely továbbra is sérelmet okoz másoknak, de amelyért ő csak korlátozott mértékben felelős.

55. Az, hogy a fenyegetés elegendő-e a felelősség enyhítésére, többek között attól függ, mennyire súlyos, és milyen ésszerű lehetőségek maradnak a nő számára.

56. A „Sajnálom” szavak kifejezhetik a megbánást vagy a bocsánatkérést, de önmagukban sem igazolást, sem enyhítő körülményt nem jelentenek.

57. A felelősség emellett a cselekvő és a károsult személy közötti kapcsolatra is vonatkozik.

58. Lehet, hogy a férfi nem először pénzt követel, hanem magyarázatot arra, hogy a nő miért nem vett tudomást a jelenlétéről.

59. Ebben a követelésben megnyilvánul az a igény, hogy olyasvalakiként kezeljék, akinek a biztonsága számít.

60. A kapcsolatközpontú megközelítés a vádat és a választ olyan formáknak tekinti, amelyekben az ilyen igényeket érvényesítik és elismerik.

61. Éppen ezért a nőnek lehetőséget kell kapnia arra, hogy elmagyarázza a hátulról érkező lökést vagy más enyhítő körülményt.

62. A férfi haragja a vesztesége fényében érthető lehet, és mégis tartalmazhat igazságtalan vádat.

63. Még egy őszinte bocsánatkérés sem kötelezi őt automatikusan arra, hogy azonnal megbocsásson vagy újra megbízzon.

64. Az, hogy egy vád megalapozott, nem ad neki korlátlan jogot arra, hogy megalázza a nőt, vagy hogy ezt az egyetlen cselekedetet ráerőltesse.

65. Egy mélyebb kifogás ezeknek a megkülönböztetéseknek az előfeltételei ellen irányul.

66. Az emberek sem a teljes nevelésüket, sem a jellemüket, sem cselekedeteik összes körülményét nem maguk választották.

67. Lehet, hogy a nő azért viselkedik így, mert gyermekkora óta azt tanulta, hogy csak a könyörtelenség védheti meg a hátrányoktól.

68. Ha egy ilyen nevelés magyarázza viselkedését, igazságtalannak tűnik, ha kizárólag rá hárítjuk a cselekmény teljes terhét.

69. Ha azonban a felelősség a saját előfeltételek tekintetében is teljes mértékű felelősségvállalást követel, senki sem tudna megfelelni ennek a feltételnek.

70. Egy lehetséges válasz a követelést arra a képességre korlátozza, hogy a konkrét események során megértsük az okokat és befolyásoljuk a cselekvést.

71. A nő neveltetését akkor annak fényében kellene vizsgálni, hogy az csupán megnehezítette-e a figyelemességet, vagy jelentősen korlátozta-e erre való képességét.

72. Ez a válasz ugyan nem szünteti meg a minden előfeltételtől független végső bűnösség ellen felhozott kifogást, de megőrzi az indokolható különbséget a kontrollálható késztetés és a tehetetlen sodródás között.

73. A méltányos ítélethez ezért elengedhetetlen a vád pontos megfogalmazása.

74. A szemüveg szándékos tönkretételére vonatkozó vád más indokokat igényel, mint az a vád, hogy gondatlanul vállalt egy felismerhető kockázatot.

75. Egyetlen meggondolatlan magatartásból sem szabad automatikusan következtetni az egész személyre vonatkozó ítéletre.

76. Ahol a tudatosság vagy az ellenőrzés korlátozott volt, a felelősség megállapításának figyelembe kell vennie ezt a korlátozást, ahelyett, hogy csupán a teljes bűnösség és a teljes felmentés között választana.

77. Még teljes felmentés esetén is azonban a férfi egy törött szemüveggel marad.

78. Az a kérdés, hogy ki segítse őt, vagy ki viselje a veszteséget, nem válik értelmetlenné a nő személyes bűnösségének hiánya miatt.

79. Ezzel szemben a nő segítőkészsége enyhítheti a kárt anélkül, hogy bűnös cselekedetet ismerne el.

80. A szilánkok azt mutatják, hogy valami történt; csak a cselekvés, a tudás, a képesség és a jogos igény vizsgálata mutatja meg, miért kell ennek a nőnek felelősséget vállalnia.

1. Stellen wir uns vor, eine Frau drängt sich auf einem vollen Bahnsteig durch die Wartenden und stößt dabei einen Mann an, dessen Brille zu Boden fällt und zerbricht.

2. Sie hat die Brille nicht zerbrechen wollen, aber sie hat sich bewusst Platz verschafft, obwohl neben ihr kaum Raum war.

3. Verändern wir den Fall so, dass die Frau ruhig steht und durch einen heftigen Stoß von hinten gegen den Mann geschoben wird.

4. Wieder zerbricht die Brille, doch nun scheint derselbe Vorwurf unangebracht.

5. In einer dritten Variante geht die Frau unaufmerksam durch das Gedränge und erfährt erst später, was sie angerichtet hat.

6. Ihre Überraschung kann aufrichtig sein, ohne schon zu zeigen, dass sie nichts dafürkann.

7. Am Boden liegen in allen drei Fällen dieselben Scherben.

8. Ob wir die Frau verantwortlich machen dürfen, hängt jedoch davon ab, wie der Schaden mit ihrem Handeln zusammenhängt.

9. Zunächst lässt sich feststellen, dass die Bewegung ihres Körpers zum Sturz der Brille beigetragen hat.

10. Diese kausale Verursachung bezeichnet einen Zusammenhang zwischen Ereignissen, noch keine Schuld.

11. Auch eine vom Wind zugeschlagene Tür kann einen Schaden verursachen, ohne dafür Rede und Antwort stehen zu können.

12. Urheberschaft einer Handlung bedeutet dagegen, dass jemand etwas selbst tut, etwa sich durch eine Menge drängt.

13. Doch auch der Urheber einer Handlung muss nicht für jede ihrer Folgen moralisch verantwortlich sein.

14. Moralische Verantwortung betrifft hier die Frage, ob jemand für sein Tun und dessen Folgen unter einem begründeten Anspruch auf Rücksicht zur Rechenschaft gezogen werden darf.

15. Mit Zurechnung verbinden wir eine bestimmte Tat oder Folge so mit der Person, dass sie dafür als verantwortlich gelten soll; entscheidend sind dabei auch ihre Kenntnisse und Fähigkeiten.

16. Wer diesen Schritt begründet, muss mehr zeigen als die Stelle, an der ein Körper einen anderen berührt hat.

17. Dabei kann die Aufforderung, Verantwortung zu übernehmen, verschiedene Ansprüche enthalten.

18. Sie kann verlangen, einen berechtigten Vorwurf wegen einer vergangenen Tat anzuerkennen.

19. Sie kann ebenso bedeuten, einen Schaden zu beheben oder künftig für einen sicheren Ablauf zu sorgen.

20. Diese Aufgaben fallen nicht notwendig derselben Person zu.

21. Eine Begleiterin könnte sich um den verletzten Mann kümmern, obwohl sie den Zusammenstoß weder verursacht noch verschuldet hat.

22. Umgekehrt kann die Frau für rücksichtsloses Drängen verantwortlich sein, auch wenn sie die zerbrochene Brille nicht selbst ersetzen kann.

23. Rechtliche Haftung betrifft die Frage, wem eine Rechtsordnung eine Pflicht zuschreibt, für einen Schaden einzustehen; sie ist nicht mit einem moralischen Schuldurteil gleichzusetzen.

24. Ob Wiedergutmachung verlangt werden darf, braucht deshalb eine eigene Begründung und lässt sich weder allein aus dem Schaden noch allein aus einem Vorwurf ableiten.

25. Ein naheliegender Maßstab für persönliche Verantwortung ist die Kontrolle über das Geschehen.

26. Bei absichtlichem Drängen kann die Frau ihre Bewegung steuern, während ihr beim plötzlichen Stoß möglicherweise jede Gelegenheit zum Ausweichen fehlt.

27. Es wäre unfair, ihr gerade die Bewegung vorzuwerfen, die sie unter diesen Bedingungen nicht verhindern konnte.

28. Kontrolle verlangt allerdings nicht, jede Einzelheit des weiteren Geschehens zu beherrschen.

29. Die Frau muss weder wissen, wo genau die Brille aufschlagen wird, noch voraussehen, wie viele Stücke entstehen.

30. Für einen Vorwurf kann genügen, dass sie eine erkennbare Gefahr für andere durch ihr eigenes Verhalten schafft.

31. Wäre dagegen eine ungewöhnliche, für sie nicht erkennbare Verkettung nötig, um den Schaden hervorzubringen, würde die Zurechnung dieser Folge fraglicher.

32. Der Maßstab verbindet also die Möglichkeit, das Handeln zu steuern, mit der Möglichkeit, die wesentliche Gefahr zu erkennen.

33. Damit gerät die unaufmerksame Frau in den Blick, die den Schaden erst später bemerkt.

34. Dass sie ihn nicht beabsichtigt hat, beantwortet noch nicht die Frage, ob ihr Verhalten vorwerfbar war.

35. Fahrlässigkeit meint hier eine vorwerfbare Vernachlässigung der Aufmerksamkeit oder Sorgfalt, die in der Situation verlangt werden konnte.

36. Dass ihr die Gefahr entgangen ist, entschuldigt sie nicht, wenn sie sie bei zumutbarer Aufmerksamkeit hätte erkennen können.

37. Hatte sie dagegen trotz angemessener Vorsicht keinen Anlass, mit einem Zusammenstoß zu rechnen, fehlt diese Grundlage des Vorwurfs.

38. Ebenso macht es einen Unterschied, ob sie eine deutliche Warnung überhört oder ob eine Warnung sie überhaupt nicht erreichen konnte.

39. Man kann von einer Person keine Kenntnis verlangen, die ihr in der konkreten Lage unzugänglich war.

40. Man kann aber verlangen, dass sie sich um nötige Kenntnis bemüht, wenn Anlass und Gelegenheit dafür bestehen.

41. Kontrolle allein erklärt allerdings noch nicht, warum wir manche steuerbaren Handlungen vorwerfen und andere anerkennen.

42. Dazu müssen wir fragen, welche Gründe die Person hätte berücksichtigen können.

43. Die Verletzlichkeit anderer Wartender ist ein Grund, langsamer zu gehen, auch wenn niemand ausdrücklich davor warnt.

44. Ein an Gründen orientierter Ansatz versteht Verantwortung deshalb auch als Fähigkeit, berechtigte Ansprüche zu erkennen und das eigene Verhalten daran auszurichten.

45. Wer eine Gefahr versteht und sein Drängen trotzdem fortsetzt, kann sich nicht allein darauf berufen, gerade einen starken Wunsch nach raschem Weiterkommen gehabt zu haben.

46. Die Stärke eines Wunsches zeigt noch nicht, dass die Rücksichtnahme unmöglich war.

47. Umgekehrt beweist eine ruhig ausgesprochene Warnung nicht, dass die angesprochene Person sie unter Lärm, Angst oder Zeitdruck tatsächlich verstehen und nutzen konnte.

48. Der berechtigte Vorwurf muss sich auf die Fähigkeiten beziehen, die ihr zur Verfügung standen, statt ihr das Können eines idealen Beobachters zuzuschreiben.

49. Mitunter verändert ein zusätzlicher Umstand nicht nur das Ausmaß der Verantwortung, sondern die Bewertung der Handlung selbst.

50. Nehmen wir an, die Frau schiebt den Mann zur Seite, um ihn vor einem herabfallenden schweren Gegenstand zu bewahren, und dabei zerbricht seine Brille.

51. Wenn dieses Eingreifen zur Abwehr der Gefahr erforderlich und angemessen war, spricht das für eine Rechtfertigung.

52. Eine Rechtfertigung zeigt, warum die Handlung unter den gegebenen Umständen erlaubt oder geboten war.

53. Eine Entschuldigung lässt dagegen offen oder erkennt an, dass die Handlung unrecht war, und mindert dennoch den persönlichen Vorwurf.

54. So könnte eine schwere Drohung die Frau zu einem rücksichtslosen Drängen bewegen, das anderen weiterhin Unrecht zufügt, für das sie aber nur eingeschränkt verantwortlich ist.

55. Ob die Drohung ausreichend entlastet, hängt unter anderem davon ab, wie schwer sie wiegt und welche zumutbaren Möglichkeiten der Frau verbleiben.

56. Die Worte „Es tut mir leid“ können Bedauern oder die Bitte um Verzeihung ausdrücken, liefern für sich genommen aber weder eine Rechtfertigung noch einen entschuldigenden Umstand.

57. Verantwortung betrifft außerdem die Beziehung zwischen der handelnden und der geschädigten Person.

58. Der Mann verlangt vielleicht nicht zuerst Geld, sondern eine Erklärung dafür, warum die Frau seine Anwesenheit so wenig beachtet hat.

59. In diesem Verlangen zeigt sich ein Anspruch, als jemand behandelt zu werden, dessen Sicherheit zählt.

60. Eine beziehungsorientierte Auffassung versteht Vorwurf und Antwort als Formen, in denen solche Ansprüche geltend gemacht und anerkannt werden.

61. Gerade deshalb muss die Frau Gelegenheit erhalten, den Stoß von hinten oder eine andere entlastende Tatsache darzulegen.

62. Der Ärger des Mannes kann angesichts seines Verlusts verständlich sein und dennoch einen ungerechten Vorwurf enthalten.

63. Auch eine ehrliche Entschuldigung verpflichtet ihn nicht automatisch dazu, sofort zu verzeihen oder wieder zu vertrauen.

64. Dass ein Vorwurf begründet ist, gibt ihm seinerseits keine unbegrenzte Berechtigung, die Frau zu demütigen oder sie auf diese eine Tat festzulegen.

65. Ein tieferer Einwand richtet sich gegen die Voraussetzungen all dieser Unterscheidungen.

66. Menschen haben weder ihre gesamte Erziehung noch ihren Charakter oder sämtliche Umstände ihres Handelns selbst gewählt.

67. Vielleicht drängt die Frau, weil sie seit ihrer Kindheit gelernt hat, dass nur Rücksichtslosigkeit sie vor Nachteilen schützt.

68. Wenn eine solche Prägung ihr Verhalten erklärt, scheint es ungerecht, ihr allein die ganze Last der Tat zuzuschreiben.

69. Verlangt Verantwortung aber die vollständige Urheberschaft auch an den eigenen Voraussetzungen, könnte niemand diese Bedingung erfüllen.

70. Eine mögliche Antwort begrenzt den Anspruch auf die Fähigkeit, im konkreten Geschehen Gründe zu verstehen und das Handeln zu beeinflussen.

71. Die Prägung der Frau müsste dann daraufhin geprüft werden, ob sie Rücksichtnahme nur erschwert oder ihre Fähigkeit dazu erheblich beeinträchtigt hat.

72. Diese Antwort beseitigt den Einwand gegen eine letzte, von allen Voraussetzungen unabhängige Schuld nicht, bewahrt aber einen begründbaren Unterschied zwischen beherrschbarem Drängen und hilflosem Geschobenwerden.

73. Für ein faires Urteil kommt es daher darauf an, den Vorwurf genau zu benennen.

74. Der Vorwurf, absichtlich die Brille zerstört zu haben, verlangt andere Gründe als der Vorwurf, ein erkennbares Risiko achtlos eingegangen zu sein.

75. Auch darf aus einem einzelnen rücksichtslosen Verhalten nicht ohne Weiteres ein Urteil über den gesamten Menschen werden.

76. Wo Kenntnis oder Kontrolle eingeschränkt waren, muss die Zuschreibung diese Einschränkung berücksichtigen, statt nur zwischen voller Schuld und völliger Entlastung zu wählen.

77. Selbst bei vollständiger Entlastung bleibt der Mann jedoch mit einer zerbrochenen Brille zurück.

78. Die Frage, wer ihm helfen oder den Verlust tragen soll, wird durch die fehlende persönliche Schuld der Frau nicht gegenstandslos.

79. Umgekehrt kann ihre Bereitschaft zu helfen den Schaden mildern, ohne ein Eingeständnis schuldhaften Handelns zu sein.

80. Die Scherben zeigen, dass etwas geschehen ist; erst die Prüfung von Handlung, Wissen, Können und berechtigtem Anspruch zeigt, wofür diese Frau einzustehen hat.