7.8 A végesség és a halandóság mint az emberi élet kérdései – Endlichkeit und Sterblichkeit als Fragen des menschlichen Lebens

1. Képzeljünk el egy nőt, aki évek óta halogatja a beszélgetést a nővérével.

2. Kettőjük között egy sérelem áll, amelyről eddig csak kitérően beszéltek.

3. A nő szeretné elmagyarázni, mi bántotta meg, és megtudni, hogy a nővére hogyan élte meg az akkori helyzetet.

4. De minden találkozás után talál egy okot, hogy még várjon.

5. Amikor egy ismerőse haláláról értesül, eszébe jut ez a le nem zárt beszélgetés is.

6. Az ismerős nem a nővére volt, és a halála nem árulja el neki, hogy melyikük fog meghalni.

7. Ennek ellenére rájön, hogy eddig úgy kezelte a beszélgetés lehetőségét, mint egy tartalékot, amely bármikor rendelkezésre áll.

8. Ami megváltozik, az eleinte nem a veszekedésről való tudása, hanem az a elképzelése, hogy meddig hagyhatja nyitva ezt a kérdést.

9. A halandóság azt jelenti, hogy az emberi élet sérülékeny, és a halállal véget ér.

10. A végesség emellett az időnk, erőnk és az általunk megvalósítható dolgok korlátozottságát is jelenti.

11. Még egy hosszú élet során sem lehet minden lehetőséget összeegyeztetni.

12. Aki több évet szentel egy feladatnak, nem töltheti el ugyanezeket az éveket egyidejűleg más módon.

13. Eközben három dolgot kell megkülönböztetni: azt, hogy az élet véget ér, azt, hogy ennek a végnek az időpontja bizonytalan, és azt, hogy valaki hogyan él ezzel a két ténnyel.

14. A nő nem csak a halálhírből tudta meg, hogy az emberek meghalnak.

15. De egy régóta ismert tény egy konkrét döntés során olyan jelentőséget nyerhet, amilyet korábban nem volt.

16. Ebből még nem következik, hogy minden heves reakció erre a tényre egy jól megalapozott döntést is eredményez.

17. Az sem mindig ugyanaz, ami az embereket a halál kapcsán nyugtalanítja.

18. Valaki félhet a haldoklás fájdalmaitól anélkül, hogy elsősorban a saját nemlététől szenvedne.

19. Másik valaki attól aggódik, mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek eddig ott volt.

20. Megint más sajnálja, hogy bizonyos eseményeket már nem élhet át, vagy egy feladatot nem tud befejezni.

21. Egy elhunyt ember miatti gyász viszont egy másik ember elvesztését és a vele megosztott lehetőségek elvesztését érinti.

22. Ezek az élmények összekapcsolódhatnak, de egyik sem magyarázza automatikusan a többit.

23. A nő szomorkodhat az ismerőse miatt, és egyúttal újfajta nyugtalanságot érezhet a saját életével kapcsolatban.

24. Ha mindkettőt egyenlőnek tekintené, nem lenne egyértelmű, hogy éppen egy embert hiányol, a végetől fél, vagy egy elszalasztott lehetőséget ismer fel.

25. Egy kézenfekvő válasz az, hogy a korlátozott idő miatt szükség van a fontos dolgok és a kevésbé fontosak megkülönböztetésére.

26. Ez a gondolat hihető, mert a tervek ugyanazon időért és figyelemért versengenek.

27. A nő nem számíthat arra, hogy korlátlanul először minden más ügyet elintéz, majd zavartalanul beszélhet a nővérével.

28. A várakozás maga is a kapcsolat alakításának egyik módja, még ha eddig csupán a döntés elhalasztásaként is értelmezte.

29. Mindazonáltal a lehetőség szűkössége önmagában nem teszi értékessé a beszélgetést.

30. Lehetséges értéke abban rejlik például, hogy tisztázzon egy félreértést, elismerjen egy sérelmet, vagy újra lehetővé tegye a bizalom kialakulását.

31. Ha a beszélgetés csupán arra irányulna, hogy a nővérére ráerőltessen egy utolsó, sértő szót, akkor a korlátozott idő sem tenné jobbá ezt a kísérletet.

32. A korlát tehát választást követel, de ennek a választásnak az okai abból kell fakadniuk, amit az emberek tesznek, és amit egymás számára jelentenek.

33. Itt a prioritások gondolata komoly ellenvetésbe ütközik.

34. Az a tény, hogy egy lehetőség elszaladhat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy azonnal ki kell használni.

35. Lehet, hogy a nővér éppen egy beteg hozzátartozót ápol, és alig van ereje egy nehéz beszélgetésre.

36. Lehet, hogy a nőnek először meg kell értenie, milyen szerepe volt neki magának a vitában.

37. Egy elhamarkodott beszélgetés éppen megnehezítheti azt a megértést, amelynek érdekében a nő azt folytatni szeretné.

38. A várakozás gondoskodást, felkészülést vagy a határ tiszteletben tartását jelentheti.

39. Döntő fontosságú, hogy van-e megalapozott ok a halasztásra, vagy a „később” szó csupán a saját bizonytalanságunkkal való szembesülés helyettesítésére szolgál.

40. A halandóság tudata élesebbé teszi ezt a kérdést, de nem ad rá választ.

41. Egy másik megfontolás nem a cselekvés megfelelő időpontjával kezdődik, hanem azzal, hogy mit vehet el a halál egy embertől.

42. Egy látszólag megnyugtató gondolattal indul: ha a halállal véget ér a saját élmény, a halott nem fogja állapotként megtapasztalni a nemlétét.

43. Ezen a feltételezésen alapulva félrevezető lenne, ha a halál után úgy képzelnénk el magunkat, mint egy nézőt, aki vég nélkül siratja saját távollétét.

44. A magány elképzelt érzése még mindig az élő ember perspektívájához tartozik.

45. Ezzel helyesbíthető egy bizonyos elképzelés a halálról.

46. Az azonban már egy másik állítás, hogy a halál ezért az érintett személy számára egyáltalán nem lehet rossz.

47. Ez az állítás azt feltételezi, hogy csak az okozhat kárt, amit valaki fájdalmasnak vagy kellemetlennek él meg.

48. Pontosan ezt a feltételezést lehet vitatni.

49. Egy veszteséget annak alapján is lehet mérni, hogy milyen lehetőségektől fosztja meg az embert az élet, ahelyett, hogy kizárólag az alapján ítélnénk meg, milyen érzés ez a veszteség.

50. Tegyük fel, hogy egy ember a halála nélkül még éveket tölthetett volna el egy szeretett személlyel.

51. Ebben az összehasonlításban a rossz nem a halál utáni fájdalomban áll, hanem abban, hogy ez a közös idő elmarad.

52. A mércéje annak az életnek, amelyet tovább lehetett volna élni.

53. Az érvelés azonban továbbra is feltételezéseken alapul, hiszen nem minden elképzelhető jövő lett volna ténylegesen elérhető vagy jó.

54. Egy beteljesületlen kívánság önmagában sem bizonyítja értékes lehetőségek elvesztését.

55. Mindazonáltal az összehasonlítás bizonytalansága nem jelenti azt, hogy a halál elvileg semmit sem vehet el egy embertől.

56. Egy életnek nem kell magának átélnie a megszakítását ahhoz, hogy érthetővé váljon, miért hiúsítja meg ez a megszakítás a terveit és kötődéseit.

57. Ezzel szemben valaki azt vethetné fel, hogy csak a korlátlan továbbélés szüntetné meg valóban az ilyen veszteségek jelentette fenyegetést.

58. Vizsgáljuk meg egy olyan életet, amely több évszázadig tart, és amelyben az egészség és a tanulási képesség megmarad.

59. Egy ilyen élet több találkozást, élményt és hosszú távú feladatok folytatását tenné lehetővé.

60. Elhamarkodott lenne pusztán a hossza miatt elkerülhetetlen unalmat tulajdonítani neki.

61. A további idő azonban sem a sikeres kapcsolatokat, sem az összes vágy fennmaradását nem garantálja.

62. Ha más emberek továbbra is meghalnak, akkor ebben a hosszú életben is lehetséges egy közeli személy elvesztése.

63. Ha az érdeklődési körök mélyrehatóan megváltoznak, az is kérdésessé válhat, hogy a korábbi ígéreteknek és terveknek még milyen helyük van a saját életünkben.

64. A gondolatkísérlet nem cáfolja a több idő iránti vágyat, de rámutat arra, hogy az élethossz és annak a rendelkezésre állása, amiért élni szeretnénk, két különböző dolog.

65. Ugyanígy nem meggyőző az ellenkező állítás sem, miszerint csak a halál ad értelmet az életnek.

66. Egy barátság a bizalom és a közös élmények miatt lehet fontos, anélkül, hogy értékét kizárólag lehetséges végéből merítené.

67. A több együtt töltött idő nem feltétlenül csökkentené ezt az értéket.

68. A végesség ugyan jobban kiemelheti ezt az értéket, de a kiemelkedés nem azonos a keletkezéssel.

69. Az önkép szempontjából azonban mégis számít, hogy valaki minden fontos tervét korlátlanul pótolhatónak tekinti-e.

70. Aki nyitott embernek tartja magát, annak ezt a képet annak alapján is meg kell vizsgálnia, hogy mely találkozókra szán ténylegesen időt.

71. Ugyanakkor a véges élet nem követel meg egy hiánytalanul lezárt élettörténetet, amelyben minden konfliktus megoldódott és minden lehetőséget kiaknáztak.

72. Egy ilyen követelés éppen azokat a határokat tagadná meg, amelyeket állítólag komolyan vesz.

73. A nőnek ezért a halálhír után nincs sem parancsa a beszélgetésre, sem oka arra, hogy eddigi vitájukat jelentéktelennek tartsa.

74. Alaposabban megvizsgálhatja, hogy kapcsolatot szeretne-e fenntartani, magyarázatot keres-e, vagy elsősorban saját nyugtalanságát szeretné csillapítani.

75. Ugyanígy megkérdezheti, hogy a beszélgetés mely időpontja és formája hagy teret a nővérének a saját válaszára.

76. Még egy gondosan megfogalmazott meghívás sem garantálja a megbékélést.

77. A másik személy rendelkezik az idejével és a hajlandóságával, és ezek nem állnak egyszerűen rendelkezésre csak azért, mert a nő felismerte saját végességét.

78. Talán a nő egy levél mellett dönt, talán a további, indokolt várakozás mellett, vagy pedig úgy határoz, hogy feladja a beszélgetés iránti vágyát.

79. A megszerzett felismerés nem e megoldások egyikében rejlik, hanem abban, hogy a jövőbeli lehetőség nem olyan birtok, amelyre biztosan támaszkodhat.

80. A „később” továbbra is lehetséges időpont marad a beszélgetésre, de már nem hordozza magában azt a hallgatólagos ígéretet, hogy akkor mindketten még beszélni tudnak egymással.

1. Stellen wir uns eine Frau vor, die seit Jahren ein Gespräch mit ihrer Schwester aufschiebt.

2. Zwischen beiden steht eine Kränkung, über die sie bisher nur ausweichend gesprochen haben.

3. Die Frau möchte erklären, was sie verletzt hat, und erfahren, wie die Schwester die damalige Situation erlebt hat.

4. Doch nach jeder Begegnung findet sie einen Grund, noch zu warten.

5. Als sie vom Tod eines Bekannten erfährt, denkt sie auch an dieses unerledigte Gespräch.

6. Der Bekannte war nicht ihre Schwester, und sein Tod sagt ihr nicht, wann eine von ihnen sterben wird.

7. Trotzdem bemerkt sie, dass sie die Gelegenheit zum Reden bisher wie einen Vorrat behandelt hat, der jederzeit verfügbar bleibt.

8. Was sich verändert, ist zunächst nicht ihr Wissen über den Streit, sondern ihre Vorstellung davon, wie lange sie ihn offenlassen kann.

9. Sterblichkeit bedeutet, dass menschliches Leben verletzlich ist und mit dem Tod endet.

10. Endlichkeit bezeichnet darüber hinaus die Begrenztheit unserer Zeit, unserer Kräfte und dessen, was wir verwirklichen können.

11. Selbst innerhalb eines langen Lebens lassen sich nicht alle Möglichkeiten miteinander verbinden.

12. Wer mehrere Jahre einer Aufgabe widmet, kann dieselben Jahre nicht zugleich auf jede andere Weise verbringen.

13. Dabei sind drei Dinge auseinanderzuhalten: dass das Leben endet, dass der Zeitpunkt dieses Endes ungewiss ist und wie jemand mit beidem lebt.

14. Die Frau hat nicht erst durch die Todesnachricht erfahren, dass Menschen sterben.

15. Aber eine längst bekannte Tatsache kann in einer konkreten Entscheidung ein Gewicht bekommen, das sie vorher nicht hatte.

16. Daraus folgt noch nicht, dass jede heftige Reaktion auf diese Tatsache auch eine wohlbegründete Entscheidung hervorbringt.

17. Auch das, was Menschen am Tod beunruhigt, ist nicht immer dasselbe.

18. Jemand kann die Schmerzen des Sterbens fürchten, ohne vor allem am eigenen Nichtmehrsein zu leiden.

19. Ein anderer sorgt sich darum, was aus den Menschen wird, für die er bisher da war.

20. Wieder jemand bedauert, bestimmte Ereignisse nicht mehr erleben oder eine Aufgabe nicht vollenden zu können.

21. Trauer um einen verstorbenen Menschen betrifft dagegen den Verlust eines Gegenübers und der mit ihm geteilten Möglichkeiten.

22. Diese Erfahrungen können sich verbinden, doch keine von ihnen erklärt automatisch die anderen.

23. Die Frau könnte über den Bekannten traurig sein und zugleich eine neue Unruhe angesichts ihres eigenen Lebens empfinden.

24. Würde sie beides gleichsetzen, bliebe unklar, ob sie gerade einen Menschen vermisst, ein Ende fürchtet oder eine vertane Möglichkeit erkennt.

25. Eine naheliegende Antwort lautet, begrenzte Zeit mache es nötig, Wichtiges von weniger Wichtigem zu unterscheiden.

26. Der Gedanke ist plausibel, weil Vorhaben um dieselbe Zeit und dieselbe Aufmerksamkeit konkurrieren.

27. Die Frau kann nicht unbegrenzt darauf setzen, erst alle anderen Angelegenheiten zu erledigen und dann ungestört mit ihrer Schwester zu sprechen.

28. Ihr Warten ist selbst eine Weise, die Beziehung zu gestalten, auch wenn sie es bisher als bloßes Aussetzen einer Entscheidung verstanden hat.

29. Dennoch macht die Knappheit der Gelegenheit das Gespräch nicht von sich aus wertvoll.

30. Sein möglicher Wert liegt etwa darin, ein Missverständnis aufzuklären, eine Verletzung anzuerkennen oder wieder Vertrauen zu ermöglichen.

31. Wäre das Gespräch lediglich der Versuch, der Schwester ein letztes verletzendes Wort aufzuzwingen, würde die begrenzte Zeit diesen Versuch nicht besser machen.

32. Die Grenze verlangt also eine Auswahl, aber die Gründe für diese Auswahl müssen aus dem hervorgehen, was Menschen tun und einander bedeuten.

33. Hier trifft der Gedanke der Prioritäten auf einen ernsthaften Einwand.

34. Aus der Tatsache, dass eine Gelegenheit verloren gehen kann, folgt keineswegs, dass sie sofort genutzt werden soll.

35. Vielleicht pflegt die Schwester gerade einen erkrankten Angehörigen und hat kaum Kraft für eine schwierige Aussprache.

36. Vielleicht muss die Frau erst verstehen, welchen Anteil sie selbst am Streit hatte.

37. Ein überstürztes Gespräch könnte dann gerade die Verständigung erschweren, um derentwillen sie es führen möchte.

38. Warten kann Fürsorge, Vorbereitung oder die Achtung einer Grenze bedeuten.

39. Entscheidend ist, ob es einen tragfähigen Grund für den Aufschub gibt oder ob das Wort „später“ nur die Auseinandersetzung mit der eigenen Unsicherheit ersetzt.

40. Das Wissen um Sterblichkeit verschärft diese Frage, beantwortet sie aber nicht.

41. Eine andere Überlegung setzt nicht beim richtigen Zeitpunkt des Handelns an, sondern bei dem, was der Tod einem Menschen nehmen kann.

42. Sie beginnt mit einem scheinbar beruhigenden Gedanken: Wenn mit dem Tod das eigene Erleben endet, wird der Tote sein Nichtmehrsein nicht als Zustand erfahren.

43. Unter dieser Voraussetzung wäre es irreführend, sich selbst nach dem Tod wie einen Zuschauer vorzustellen, der endlos seine Abwesenheit beklagt.

44. Ein vorgestelltes Gefühl der Einsamkeit gehört noch zur Perspektive eines Lebenden.

45. Damit lässt sich eine bestimmte Vorstellung vom Totsein korrigieren.

46. Es ist jedoch eine weitere Behauptung, dass der Tod deshalb für die betroffene Person überhaupt kein Übel sein könne.

47. Diese Behauptung setzt voraus, dass nur das schaden kann, was jemand als schmerzlich oder unangenehm erlebt.

48. Genau diese Voraussetzung lässt sich bestreiten.

49. Man kann einen Verlust auch daran messen, welche Möglichkeiten einem Leben genommen werden, statt allein daran, wie sich dieser Verlust anfühlt.

50. Nehmen wir an, ein Mensch hätte ohne seinen Tod noch Jahre mit einer geliebten Person verbringen können.

51. In diesem Vergleich besteht das Übel nicht in einem Schmerz nach dem Tod, sondern darin, dass diese gemeinsame Zeit ausbleibt.

52. Der Maßstab ist das Leben, das weiter hätte geführt werden können.

53. Das Argument bleibt allerdings auf Annahmen angewiesen, denn nicht jede denkbare Zukunft wäre tatsächlich erreichbar oder gut gewesen.

54. Auch ein unerfüllter Wunsch beweist für sich genommen keinen Verlust wertvoller Möglichkeiten.

55. Trotzdem zeigt die Ungewissheit des Vergleichs nicht, dass der Tod einem Menschen grundsätzlich nichts nehmen kann.

56. Ein Leben muss seinen Abbruch nicht selbst erleben, damit verständlich wird, warum dieser Abbruch seine Vorhaben und Bindungen vereitelt.

57. Dagegen könnte jemand einwenden, nur unbegrenztes Weiterleben würde die Bedrohung durch solche Verluste wirklich beseitigen.

58. Stellen wir uns zur Prüfung ein Leben vor, das viele Jahrhunderte dauert und in dem Gesundheit und Lernfähigkeit erhalten bleiben.

59. Ein solches Leben könnte mehr Begegnungen, Erfahrungen und die Fortsetzung langer Aufgaben ermöglichen.

60. Es wäre voreilig, ihm allein wegen seiner Dauer unvermeidliche Langeweile zuzuschreiben.

61. Doch zusätzliche Zeit garantiert weder gelingende Beziehungen noch den Fortbestand aller Wünsche.

62. Wenn andere Menschen weiterhin sterben, bleibt auch in diesem langen Leben der Verlust eines Gegenübers möglich.

63. Wenn sich Interessen tiefgreifend verändern, kann außerdem fraglich werden, welchen Platz frühere Zusagen und Vorhaben noch im eigenen Leben haben.

64. Das Gedankenexperiment widerlegt den Wunsch nach mehr Zeit nicht, zeigt aber, dass Lebensdauer und die Verfügbarkeit dessen, wofür man leben möchte, verschiedene Dinge sind.

65. Ebenso wenig überzeugt die umgekehrte Behauptung, erst der Tod verleihe dem Leben Bedeutung.

66. Eine Freundschaft kann wegen des Vertrauens und der geteilten Erfahrungen wichtig sein, ohne ihren Wert erst aus ihrem möglichen Ende zu beziehen.

67. Mehr gemeinsame Zeit müsste diesen Wert nicht mindern.

68. Die Endlichkeit kann ihn deutlicher hervortreten lassen, doch Deutlichkeit ist etwas anderes als Entstehung.

69. Für das Selbstverständnis macht es dennoch einen Unterschied, ob jemand alle wichtigen Vorhaben als unbegrenzt nachholbar betrachtet.

70. Wer sich als zugewandter Mensch versteht, muss dieses Bild auch daran prüfen, welchen Begegnungen er tatsächlich Zeit einräumt.

71. Dabei verlangt ein endliches Leben keine lückenlos abgeschlossene Lebensgeschichte, in der jeder Konflikt gelöst und jede Möglichkeit ausgeschöpft ist.

72. Eine solche Forderung würde gerade die Grenzen verleugnen, die sie ernst zu nehmen vorgibt.

73. Die Frau hat nach der Todesnachricht deshalb weder einen Befehl zur Aussprache noch einen Grund, ihren bisherigen Streit für bedeutungslos zu halten.

74. Sie kann genauer prüfen, ob sie eine Beziehung erhalten möchte, eine Erklärung sucht oder vor allem ihre eigene Unruhe beruhigen will.

75. Ebenso kann sie fragen, welcher Zeitpunkt und welche Form des Gesprächs der Schwester Raum für eine eigene Antwort lassen.

76. Selbst eine sorgfältige Einladung garantiert keine Versöhnung.

77. Die andere Person verfügt über ihre Zeit und ihre Bereitschaft, und beides steht nicht einfach zur Verfügung, weil die Frau ihre Endlichkeit erkannt hat.

78. Vielleicht entscheidet sich die Frau für einen Brief, vielleicht für weiteres begründetes Warten oder dafür, den Wunsch nach einer Aussprache aufzugeben.

79. Die gewonnene Einsicht liegt nicht in einer dieser Lösungen, sondern darin, dass künftige Gelegenheit kein Besitz ist, auf den sie sicher zurückgreifen kann.

80. „Später“ bleibt eine mögliche Zeit für das Gespräch, doch es trägt nicht länger die stillschweigende Zusage, dass beide dann noch miteinander reden können.