9.2 Értékek és erkölcsi ítéletek: felfedezzük vagy mi magunk határozzuk meg őket? – Werte und moralische Urteile: Entdecken oder setzen wir sie?

1. Képzeljünk el egy műhelyt, ahol egy új munkatársat a teljes csapat előtt kinevetnek egy hiba miatt.

2. A műhelyvezető ezt bevált módszernek tartja a hanyagság megszüntetésére, míg egy kolléganő méltatlan bánásmódnak nevezi ezt a kezelést.

3. Mindketten ismerik a hibát, a kimondott szavakat és a munkatárs reakcióját.

4. Vitájukat ezért nem lehet egyszerűen azzal eldönteni, hogy valaki pontosabban beszámol arról, mi történt.

5. A kolléganő is többet mond annál, hogy személyesen nem tetszik neki a hangnem.

6. Azt állítja, hogy van ok arra, hogy ne bánjunk így egy emberrel, még akkor sem, ha a többi jelenlévő nevet rajta.

7. A műhelyvezető vitatja ezt az állítást, és a munka követelményeire hivatkozik.

8. Ehhez a különbséghez egy alapvető kérdés kapcsolódik: felismerünk-e valami igazat az ilyen ítéletekben, vagy csak a mi értékeléseink teszik egy bánásmódot jónak vagy rossznak?

9. Először is meg kell különböztetnünk, hogy mit értékelünk, mihez igazodik az értékelés, és mit állít.

10. Értéknek itt az számít, amit tiszteletre méltónak, védelemre érdemesnek vagy törekvésre méltónak tekintenek, például egy ember méltóságát.

11. Egy erkölcsi ítélet egy cselekedetnek vagy magatartásnak jelentőséget tulajdonít a másokkal való helyes viszonyulás szempontjából.

12. Az a kijelentés viszont, hogy valakit mások előtt kigúnyoltak, eleinte csupán egy eseményt ír le.

13. Azzal az ítélettel, hogy ez a kigúnyolás elítélendő, az eseményt egy mércéhez viszonyítva értékeljük.

14. Az ítélet érvényességi igénye abban áll, hogy ez a mérce mások számára is okot kell, hogy szolgáltasson a bánásmód elutasítására.

15. Az, hogy valaki ilyen igényt támaszt, még nem bizonyítja azonban, hogy ítélete helytálló.

16. Még egy határozottan megfogalmazott erkölcsi ítélet is alapulhat a helyzet téves megítélésén vagy egy rosszul megalapozott mércén.

17. Ugyanakkor az értékek nem feltétlenül erkölcsi értékek, és nem minden értékelés hordozza ugyanazt az igényt.

18. Aki egy bizonyos kenyérfajtát részesít előnyben, azzal még nem feltétlenül állítja, hogy másoknak is azt kellene előnyben részesíteniük.

19. Aki elítéli a felesleges megalázást, az viszont általában többet akar mondani, mint pusztán egy személyes preferenciát közölni.

20. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha azt kérdezzük, vajon helyessé válna-e a bánásmód attól, hogy az érintett kivételével minden résztvevő jóváhagyja azt.

21. A kolléganő erre úgy válaszolhatna, hogy éppen egy ilyen egyetértés rejtheti el az igazságtalanságot.

22. Számára tehát a jóváhagyás nem azonos a helyességgel.

23. Még a munkatárs jóváhagyása is felvetne egy további kérdést, ha csak azért fogadná el a bánásmódot, mert nem lát más lehetőséget.

24. Az ilyen megfontolások hitelesítik azt a feltételezést, hogy az erkölcsi ítéletek túlmutatnak tényleges hozzáállásainkon.

25. Az erkölcsi realizmus ezt a gondolatot szó szerint veszi: legalábbis egyes erkölcsi ítéletek olyan tények alapján lehetnek igazak, amelyek erkölcsi jelentősége nem csupán a mi beleegyezésünk révén jön létre.

26. E szerint egy indokolatlan megalázás akkor is helytelen lenne, ha senki sem ismerné fel helytelennek.

27. Ez nem jelenti azt, hogy az értékek, akárcsak az eszközök, valahol ott hevernek, és csak meg kell találni őket.

28. Egy realista megközelítés inkább az emberek közötti kapcsolatokban, azok megsértésében és cselekvési lehetőségeikben keresheti az erkölcsi tényeket.

29. Állíthatja például, hogy egy ember indok nélküli lealacsonyítása okot szolgáltat a cselekvés ellen, függetlenül attól, hogy a cselekvő elismeri-e ezt az okot.

30. A felfedezés tehát egy már létező összefüggés megértését jelentené, és nem egy láthatatlan tárgy felkutatását.

31. E megközelítés ereje abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget nyújt egy egész közösség kritizálására, ahelyett, hogy annak egyetértését fogadnánk el végső mércének.

32. A saját ítéletünk korrekciója is így értelmezhető: egy olyan hiba felismeréseként, amelyet már a korrekció előtt elkövettünk.

33. Az erkölcsi igazság elfogadásával azonban felmerül a kérdés, hogyan juthatunk hozzá.

34. A kolléganő rámutathat a munkatárs szégyenére, de a szégyen és az erkölcsi elítélhetőség nem egyszerűen ugyanaz.

35. Még egy jogos kritika is szégyenbe hozhat valakit anélkül, hogy emiatt máris téves lenne.

36. Aki egy sérelemből erkölcsi következtetést von le, annak ezért szüksége van egy indokra, ami megmagyarázza, miért szól a sérelem ebben a helyzetben a cselekedet ellen.

37. Az észlelés, az empátia és a hasonló esetek összehasonlítása segíthet ilyen indokok megtalálásában.

38. Ezek közül azonban egyik képesség sem tévedhetetlen, és egy határozott érzés még nem bizonyít objektív érvényességet.

39. Egy reális megközelítésnek ezért meg kell magyaráznia, miben különbözik egy jobban megalapozott ítélet egy pusztán mélyen bevésődött meggyőződéstől.

40. Emellett érthetővé kell tennie, hogy miért juthatnak figyelmes és lelkiismeretes emberek ellentétes ítéletekre, amikor ugyanazt az erkölcsi valóságot értékelik.

41. Egy másik válasz az emberek azon képességéből indul ki, hogy bizonyos együttélési formák mellett döntsenek, és azokat megindokolják.

42. Eszerint az erkölcsi mércéknek nem kell kész igazságokként létezniük, mielőtt az emberek kifejezik igényeiket, megvizsgálják a követeléseket és szabályokat dolgoznak ki.

43. Az, hogy sebezhetőek vagyunk, elismerésre szorulunk és egymástól függünk, tárgyat ad ennek a fejlődésnek.

44. A másik elismerése olyan személyként, akinek kifogásai számítanak, ebből erkölcsi kapcsolatot teremt.

45. Az emberi szükségletek puszta leírása azonban még nem határozza meg, mely szükségletek érdemelnek elsőbbséget.

46. Még egy mesternek is lehet szüksége az engedelmességre anélkül, hogy ebből máris az a jogosultság következne, hogy alárendeltjeit megalázza.

47. Ezen nézet szerint az emberi mércék tehát a szükségletekkel való indokolt szembesülés révén jönnek létre, nem pedig a meglévő vágyak egyszerű leolvasásával.

48. Az, hogy egy mérce az emberi életből származik, önmagában még nem jelenti azt, hogy érvényessége az értékeléseinktől függ; egy realista is döntő fontosságúnak tarthatja az emberi szükségleteket.

49. Az a nézet, amely az erkölcsi érvényességet egy megalapozott szabályalkotási eljáráshoz köti, gyakran konstruktivistának nevezik.

50. Ennél nem az a döntő, hogy egy csoport ténylegesen mit határoz meg, hanem az, hogy milyen feltételek mellett tudna egy mércét igazolni.

51. Ha csak a mester szólalhat meg, és az ellentmondás veszélyezteti a munkahelyet, az ezt követő beleegyezés aligha nyújt tartós igazolást.

52. Egy eljárás megkövetelheti, hogy az érintetteket meghallgassák, az indokok nyilvánosak legyenek, és senkit ne részesítsenek előnyben pusztán hatalma miatt.

53. Ilyen követelmények keretein belül egyes szabályok jobban indokolhatók lennének, mint mások, annak ellenére, hogy maguk az emberek dolgozzák ki a szabályokat.

54. A szabályalkotás ilyen esetben egy kötött tevékenység lenne, hasonlóan a feltételek megegyezéséhez, amelyeket minden résztvevőnek meg kell védenie az ellenvetésekkel szemben.

55. Az összehasonlításnak azonban vannak határai, hiszen a tisztességes eljárásra vonatkozó követelmények is indoklást igényelnek.

56. Ha az egyenlő figyelembevétel már eleve feltételezett, akkor meg kell magyarázni, miért érvényes ez az előfeltétel, és miért nem tárgya tetszőleges tárgyalásnak.

57. A morális ítéletet még másképp is lehet értelmezni, mint egy gyakorlati hozzáállás kifejezését.

58. Aki elítéli a megalázást, az nem elsősorban egy morális tulajdonságról számol be, hanem elutasít egy viselkedési módot, és felszólítja másokat, hogy csatlakozzanak ehhez az elutasításhoz.

59. Egy ilyen értelmezést expresszivistának nevezünk, mert a morális nyelv kifejező funkcióját helyezi a középpontba.

60. Ebből nem következik, hogy az erkölcsi kijelentéseknek pusztán érzelmi kitöréseknek kellene lenniük.

61. A hozzáállások összeegyeztethetők más hozzáállásokkal vagy ellentmondhatnak azoknak, téves feltételezéseken alapulhatnak, és okok nyomására megváltozhatnak.

62. A kolléganő például megkérdezheti, hogy a mester ugyanilyen bánásmódot helyeselne-e egy vele egyenrangú személy esetében is.

63. Ezzel teszteli a mester álláspontjának hatókörét anélkül, hogy előre feltételezné egy, minden értékeléstől független erkölcsi tényt.

64. Ezen értelmezés nehézsége abban rejlik, hogy érthetővé tegyük, miért bíráljuk egy ítéletet tévesnek, és nem csupán egy másik álláspontot akarunk érvényesíteni.

65. A kérdés különösen bonyolulttá válik, ha a vita alapos vizsgálat után is fennmarad.

66. Tegyük fel, hogy a mester és a kolléganő most már egyetértenek a műhelybeli eset minden részletében, beleértve a hiba tárgyilagos kijavítására rendelkezésre álló lehetőségeket is.

67. Mindketten meghallgatják a munkatársat, és tudják, mennyire megterhelő volt számára a nyilvános megszégyenítés.

68. Ennek ellenére a műhelyvezető a nyíltan kimondott hierarchia részeként elfogadhatónak tartja a megterhelést, míg a kolléganő éppen ezt a hierarchiát elégtelen indokként utasítja el.

69. Ő a tekintély, a teljesítmény és a felelősség összefüggésével védi álláspontját, ő pedig a szakmai beosztástól független tisztelethez való joggal.

70. Az, hogy mindketten indokokat hoznak fel, még nem teszi ezeket az indokokat egyformán jóvá, de egy további ténybeli utalás önmagában nem zárja le a vitát.

71. A realizmus számára az a feladat merül fel, hogy lehetővé tegye a megalapozott hibakeresést anélkül, hogy a saját meggyőződését egyszerűen az objektív erkölcs hangjának nyilvánítaná.

72. Az emberi igazoláson alapuló nézet számára az a feladat merül fel, hogy a kritikát akkor is hangoztassa, amikor az érintettek maguk sem értenek egyet az elfogadható igazolás feltételeiről.

73. A mércék közös eredete tehát éppúgy nem garantálja az egyetértést, mint egy közös erkölcsi igazság feltételezése.

74. Ezzel szemben a tartós vita sem azt bizonyítja, hogy nincs helyes válasz, sem azt, hogy ilyen válasznak feltétlenül léteznie kell.

75. Több ember is tévedhet valamiben, de ragaszkodhatnak különböző, mindegyikük esetében megalapozott követelményekhez is.

76. A felfedezés és a meghatározás közötti határ ezért nem egyszerűen az ésszerű vizsgálat és az önkényesség között húzódik.

77. A felfedezés is megköveteli megközelítéseink vizsgálatát, és a meghatározás is olyan követelményeknek lehet alávetve, amelyek kizárják a kényelmes döntést.

78. Aki elfogadja az erkölcsi igazságot, annak magyarázattal tartozik arra nézve, hogy hogyan ismerhető fel az, és hogyan különböztethető meg a saját előítéletétől.

79. Aki az érvényességet emberi értékelésekből és eljárásokból érti, annak magyarázattal tartozik arra nézve, hogy miért terjed a kritika túl a tényleges egyetértésen és a meglévő hatalmon.

80. A bemutatott műhelyben a munkatárs ezért megalapozott választ követelhet, még akkor is, ha nyitott kérdés marad, hogy ez a válasz erkölcsi igazságot ismer-e fel, vagy egy közösen igazolandó mércét hoz-e létre.

1. Stellen wir uns eine Werkstatt vor, in der ein neuer Mitarbeiter vor versammelter Mannschaft wegen eines Fehlers lächerlich gemacht wird.

2. Der Meister hält das für eine bewährte Art, Nachlässigkeit abzustellen, während eine Kollegin die Behandlung als entwürdigend bezeichnet.

3. Beide kennen den Fehler, die ausgesprochenen Worte und die Reaktion des Mitarbeiters.

4. Ihr Streit lässt sich deshalb nicht einfach dadurch entscheiden, dass jemand genauer berichtet, was geschehen ist.

5. Die Kollegin sagt auch mehr, als dass ihr der Ton persönlich missfällt.

6. Sie beansprucht, dass es einen Grund gibt, so mit einem Menschen nicht umzugehen, selbst wenn die übrigen Anwesenden darüber lachen.

7. Der Meister bestreitet diesen Anspruch und beruft sich auf die Anforderungen der Arbeit.

8. An diesem Unterschied hängt eine grundlegende Frage: Erkennen wir in solchen Urteilen etwas Richtiges, oder machen erst unsere Bewertungen eine Behandlung gut oder schlecht?

9. Zunächst müssen wir auseinanderhalten, was bewertet wird, woran die Bewertung sich orientiert und was sie behauptet.

10. Als Wert gilt hier etwas, das als achtenswert, schützenswert oder erstrebenswert angesehen wird, etwa die Würde eines Menschen.

11. Ein moralisches Urteil schreibt einer Handlung oder Haltung eine Bedeutung für den richtigen Umgang miteinander zu.

12. Die Aussage, dass jemand vor anderen verspottet wurde, beschreibt dagegen zunächst einen Vorgang.

13. Mit dem Urteil, diese Verspottung sei verwerflich, wird der Vorgang an einem Maßstab beurteilt.

14. Der Geltungsanspruch des Urteils besteht darin, dass dieser Maßstab auch für andere einen Grund liefern soll, die Behandlung abzulehnen.

15. Dass eine Person einen solchen Anspruch erhebt, beweist allerdings noch nicht, dass ihr Urteil zutrifft.

16. Auch ein nachdrücklich ausgesprochenes moralisches Urteil kann auf einem Irrtum über die Situation oder auf einem schlecht begründeten Maßstab beruhen.

17. Dabei sind Werte nicht durchweg moralische Werte, und nicht jede Bewertung enthält denselben Anspruch.

18. Wer eine bestimmte Brotsorte bevorzugt, muss damit noch nicht behaupten, dass andere Menschen sie ebenfalls bevorzugen sollten.

19. Wer unnötige Demütigung verurteilt, will dagegen gewöhnlich mehr sagen, als eine persönliche Vorliebe mitzuteilen.

20. Das wird sichtbar, wenn wir fragen, ob die Behandlung dadurch richtig würde, dass alle Beteiligten außer dem Betroffenen sie gutheißen.

21. Die Kollegin könnte darauf antworten, dass gerade eine solche Einigkeit das Unrecht verdecken kann.

22. Für sie ist Zustimmung also etwas anderes als Richtigkeit.

23. Selbst die Zustimmung des Mitarbeiters würde eine weitere Frage aufwerfen, wenn er die Behandlung nur deshalb hinnähme, weil er keine Alternative sieht.

24. Solche Überlegungen machen die Annahme plausibel, dass moralische Urteile über unsere tatsächlichen Einstellungen hinausreichen.

25. Der moralische Realismus nimmt diesen Gedanken beim Wort: Zumindest einige moralische Urteile können aufgrund von Tatsachen wahr sein, deren moralische Bedeutung nicht erst durch unsere Zustimmung entsteht.

26. Danach wäre eine ungerechtfertigte Demütigung auch dann falsch, wenn niemand sie als falsch erkennt.

27. Das bedeutet nicht, dass Werte wie Werkzeuge irgendwo herumliegen und nur gefunden werden müssen.

28. Eine realistische Auffassung kann moralische Tatsachen vielmehr in Beziehungen zwischen Menschen, ihren Verletzungen und ihren Handlungsmöglichkeiten suchen.

29. Sie kann etwa behaupten, dass die grundlose Herabsetzung eines Menschen einen Grund gegen die Handlung liefert, unabhängig davon, ob der Handelnde diesen Grund anerkennt.

30. Entdecken hieße dann, einen bereits bestehenden Zusammenhang zu verstehen, und nicht, einen unsichtbaren Gegenstand aufzuspüren.

31. Die Stärke dieser Auffassung zeigt sich an der Möglichkeit, eine ganze Gemeinschaft zu kritisieren, statt deren Zustimmung als letzten Maßstab hinzunehmen.

32. Auch die Korrektur des eigenen Urteils lässt sich so als Erkenntnis eines Fehlers verstehen, den man schon vor der Korrektur gemacht hatte.

33. Doch mit der Annahme moralischer Wahrheit entsteht die Frage, wie wir Zugang zu ihr bekommen.

34. Die Kollegin kann auf die Beschämung des Mitarbeiters hinweisen, aber Beschämung und moralische Verwerflichkeit sind nicht einfach dasselbe.

35. Auch eine berechtigte Kritik kann jemanden beschämen, ohne deshalb schon falsch zu sein.

36. Wer aus einer Verletzung eine moralische Folgerung zieht, braucht daher einen Grund dafür, warum die Verletzung in dieser Situation gegen die Handlung spricht.

37. Wahrnehmung, Einfühlung und der Vergleich ähnlicher Fälle können beim Finden solcher Gründe helfen.

38. Keine dieser Fähigkeiten ist jedoch unfehlbar, und ein festes Gefühl beweist noch keine objektive Geltung.

39. Eine realistische Auffassung muss deshalb erklären, wodurch ein besser begründetes Urteil sich von einer bloß tief eingeprägten Überzeugung unterscheidet.

40. Sie muss außerdem verständlich machen, warum aufmerksame und gewissenhafte Menschen zu gegensätzlichen Urteilen gelangen können, wenn sie dieselbe moralische Wirklichkeit beurteilen.

41. Eine andere Antwort setzt bei der Fähigkeit von Menschen an, sich für bestimmte Formen des Zusammenlebens zu entscheiden und sie zu begründen.

42. Danach müssen moralische Maßstäbe nicht als fertige Wahrheiten bestehen, bevor Menschen Bedürfnisse äußern, Ansprüche prüfen und Regeln entwickeln.

43. Dass wir verletzlich sind, Anerkennung brauchen und voneinander abhängen, gibt dieser Entwicklung einen Gegenstand.

44. Die Anerkennung des anderen als jemand, dessen Einwände zählen, macht daraus eine moralische Beziehung.

45. Eine bloße Beschreibung menschlicher Bedürfnisse legt allerdings noch nicht fest, welche Bedürfnisse welchen Vorrang verdienen.

46. Auch ein Meister kann ein Bedürfnis nach Gehorsam haben, ohne dass daraus schon die Berechtigung folgt, Untergebene bloßzustellen.

47. Menschliche Maßstäbe entstehen deshalb nach dieser Auffassung durch eine begründende Auseinandersetzung mit Bedürfnissen, nicht durch das einfache Ablesen vorhandener Wünsche.

48. Die Herkunft eines Maßstabs aus menschlichem Leben sagt für sich genommen zudem noch nicht, ob seine Geltung von unseren Bewertungen abhängt; auch ein Realist kann menschliche Bedürfnisse für entscheidend halten.

49. Eine Auffassung, die moralische Geltung an ein begründetes Verfahren der Regelbildung bindet, wird häufig als konstruktivistisch bezeichnet.

50. Entscheidend ist dabei nicht, was eine Gruppe tatsächlich beschließt, sondern unter welchen Bedingungen sie einen Maßstab rechtfertigen könnte.

51. Wenn nur der Meister sprechen darf und ein Widerspruch den Arbeitsplatz gefährdet, liefert die anschließende Zustimmung kaum eine tragfähige Rechtfertigung.

52. Ein Verfahren kann verlangen, dass die Betroffenen gehört werden, Gründe offenliegen und niemand allein wegen seiner Macht bevorzugt wird.

53. Innerhalb solcher Anforderungen wären manche Regeln besser begründbar als andere, obwohl Menschen die Regeln selbst entwickeln.

54. Setzen wäre dann eine gebundene Tätigkeit, ähnlich dem Vereinbaren von Bedingungen, die alle Beteiligten gegenüber Einwänden vertreten müssen.

55. Der Vergleich hat allerdings eine Grenze, denn auch die Anforderungen an ein faires Verfahren benötigen eine Begründung.

56. Wenn gleiche Berücksichtigung bereits vorausgesetzt wird, muss erklärt werden, warum diese Voraussetzung gilt und nicht ebenfalls zur beliebigen Verhandlung steht.

57. Noch anders lässt sich das moralische Urteil als Ausdruck einer praktischen Haltung verstehen.

58. Wer die Demütigung verurteilt, berichtet danach nicht vorrangig über eine moralische Eigenschaft, sondern lehnt eine Umgangsweise ab und fordert andere auf, sich dieser Ablehnung anzuschließen.

59. Eine solche Deutung heißt expressivistisch, weil sie die ausdrückende Funktion moralischer Sprache in den Mittelpunkt stellt.

60. Daraus folgt nicht, dass moralische Äußerungen bloße Gefühlsausbrüche sein müssten.

61. Haltungen können mit anderen Haltungen zusammenpassen oder ihnen widersprechen, von falschen Annahmen abhängen und sich unter dem Druck von Gründen verändern.

62. Die Kollegin kann etwa fragen, ob der Meister dieselbe Behandlung auch gegenüber einer ihm ebenbürtigen Person billigen würde.

63. Damit prüft sie die Reichweite seiner Haltung, ohne bereits eine von allen Bewertungen unabhängige moralische Tatsache vorauszusetzen.

64. Die Schwierigkeit dieser Deutung liegt darin, verständlich zu machen, warum wir ein Urteil als falsch kritisieren und nicht lediglich eine andere Haltung durchsetzen wollen.

65. Besonders anspruchsvoll wird die Frage, wenn der Streit nach sorgfältiger Prüfung bestehen bleibt.

66. Nehmen wir an, Meister und Kollegin stimmen nun über sämtliche Einzelheiten des Werkstattfalls überein, einschließlich der verfügbaren Möglichkeiten, den Fehler sachlich zu korrigieren.

67. Beide hören dem Mitarbeiter zu und wissen, wie belastend die öffentliche Bloßstellung für ihn war.

68. Dennoch hält der Meister die Belastung als Teil einer offen ausgesprochenen Rangordnung für vertretbar, während die Kollegin gerade diese Rangordnung als unzureichenden Rechtfertigungsgrund ablehnt.

69. Er verteidigt seine Auffassung mit einem Zusammenhang von Autorität, Leistung und Verantwortung, sie ihre mit dem Anspruch auf Achtung unabhängig von der beruflichen Stellung.

70. Dass beide Gründe nennen, macht diese Gründe nicht gleich gut, doch ein weiterer Tatsachenhinweis allein beendet den Streit hier nicht.

71. Für den Realismus entsteht die Aufgabe, eine begründete Fehlersuche zu ermöglichen, ohne die eigene Überzeugung einfach zur Stimme der objektiven Moral zu erklären.

72. Für eine auf menschliche Rechtfertigung gestützte Auffassung entsteht die Aufgabe, Kritik auch dort zu tragen, wo die Beteiligten über die Bedingungen einer akzeptablen Rechtfertigung selbst uneinig sind.

73. Eine gemeinsame Herkunft von Maßstäben garantiert also ebenso wenig Einigkeit wie die Annahme einer gemeinsamen moralischen Wahrheit.

74. Umgekehrt beweist anhaltender Streit weder, dass es keine richtige Antwort gibt, noch, dass eine solche Antwort vorhanden sein muss.

75. Mehrere Menschen können sich über etwas täuschen, aber sie können auch an unterschiedlichen, jeweils begründeten Anforderungen festhalten.

76. Die Grenze zwischen Entdecken und Setzen verläuft deshalb nicht einfach zwischen vernünftiger Prüfung und Willkür.

77. Auch das Entdecken verlangt die Prüfung unserer Zugänge, und auch das Setzen kann unter Anforderungen stehen, die einen bequemen Beschluss ausschließen.

78. Wer moralische Wahrheit annimmt, schuldet eine Erklärung dafür, wie sie erkannt und vom eigenen Vorurteil unterschieden werden kann.

79. Wer Geltung aus menschlichen Bewertungen und Verfahren versteht, schuldet eine Erklärung dafür, warum Kritik über tatsächliche Zustimmung und bestehende Macht hinausreicht.

80. In der vorgestellten Werkstatt kann der Mitarbeiter deshalb eine begründete Antwort verlangen, auch während offenbleibt, ob diese Antwort eine moralische Wahrheit erkennt oder einen gemeinsam zu rechtfertigenden Maßstab hervorbringt.