5.5 Mit mondanak a mondatok, és mit értenek a beszélők – Was Sätze sagen und was Sprecher meinen

1. Képzeljük el, hogy két barát együtt festette ki a szobát, és az egyik a takarítás közben megkérdezi, van-e még kávé.

2. A másik így válaszol: „A kanna a konyhában van”.

3. A kérdező ezután bemegy a konyhába, és kivesz egy csészét a szekrényből.

4. Nyilvánvalóan úgy értelmezte a választ, hogy ott kaphat kávét.

5. Kifejezetten azonban csak azt mondták meg, hol áll a kanna.

6. Akár egy üres kanna is állhatna azon a helyen anélkül, hogy a válasz emiatt helytelen lenne.

7. Ennek ellenére a kérdező bizonyos körülmények között joggal lenne meglepve, ha üresnek találná.

8. A szavak által kifejezetten közölt tartalom és az, amit az ember velük kifejezni akar, között van egy rés, amelyet a beszélgetés során gyakran áthidalnak.

9. Ahhoz, hogy ezt a szakadékot vizsgáljuk, először is meg kell különböztetnünk a mondatot a kijelentéstől.

10. A mondat egy nyelvi forma, amelyet különböző időpontokban különböző emberek használhatnak.

11. A kijelentés pedig a mondat egy adott alkalomra történő alkalmazása.

12. A bemutatott beszélgetésben valaki egy bizonyos kancsóról és annak jelenlegi helyéről beszél.

13. Aki megérti a szöveget, és tudja, melyik kancsóról és melyik konyháról van szó, az ezzel egy állítást fog fel.

14. Tartalmát úgy lehet ellenőrizni, hogy megnézzük, valóban ott áll-e az a kanna.

15. Az a kiegészítő információ viszont, hogy van kávé, egy további lépést igényel.

16. Ez nem következik már abból, hogy ismerjük a „kanna”, „áll” és „konyha” szavak jelentését.

17. Mi jogosítja fel a kérdezőt erre a lépésre?

18. Kávét kért, és eleinte elvárhatja, hogy a válasz segítséget nyújtson neki ebben a kérdésben.

19. Talán mindketten tudják, hogy a frissen főzött kávét általában az említett kannában tartják.

20. Ha a barát ráadásul éppen a konyhából jött ki, akkor kézenfekvő a feltételezés, hogy tisztában van annak tartalmával.

21. Ilyen feltételek mellett ésszerű úgy értelmezni a helyre való utalását, mint utalást a rendelkezésre álló kávéra.

22. A gondolatmenet tehát a szövegre, a helyzetre és a beszélgetőtárs iránti elvárásokra épül.

23. Ez nem kényszerítő erejű bizonyíték, hiszen az egyes kiegészítő feltételezések az adott esetben tévesek lehetnek.

24. Éppen ezért ugyanaz a válasz – a szó jelentésének változatlansága mellett – egy másik helyzetben valami mást sugallhat.

25. Tegyük fel, hogy a válaszadó órák óta nem nézett bele a kannába, és a kérdező ezt tudja.

26. Ekkor a válasz inkább úgy értelmezhető, mint utalás arra a helyre, ahol a készletet ellenőrizni lehet.

27. Lehetőséget ad a tisztázásra anélkül, hogy máris közölné az eredményt.

28. Ha viszont láthatóan nincs kedve a beszélgetéshez, a utalás kitérő válasznak is tűnhet.

29. Ez még nem dönti el, hogy valóban kitérni akart-e, vagy csak ügyetlenül válaszolt.

30. A hallgató által kikövetkeztetett és a beszélő szándéka két különböző dolog.

31. Egy értelmezés jól megalapozott lehet, és mégis elkerülheti a tényleges szándékot.

32. Fordítva: valaki közölni akarhat valamit anélkül, hogy a beszélgetőpartnerének elegendő támpontot adna hozzá.

33. Egy ilyen kiegészítően kikövetkeztetett üzenetet a nyelvfilozófiában beszélgetési implikátumnak nevezik.

34. Ez alatt olyan tartalmat értenek, amelyet a beszélgetés során sugallnak, anélkül, hogy azt kizárólag a kifejezetten kijelentett mondattartalom határozná meg.

35. A szakszó segít megkülönböztetni a közvetett üzenetet a világról való puszta következtetéstől.

36. Ha a kérdező a kancsó elhelyezkedéséből arra következtet, hogy később valaki el fogja mosni, a barátjának ezt egyáltalán nem kellett közölnie vele.

37. Ez a feltételezés kizárólag olyan szokásokon alapulhat, amelyekre a barátja a válaszadáskor egyáltalán nem gondolt.

38. A beszélgetési implikátum mellett viszont az szól, hogy a kiegészítő értelmezés megmagyarázza, miért éppen ezeket a szavakat választotta a beszélő a beszélgetéshez való hozzászólásként.

39. Ehhez a hallgatónak olyan támpontokra van szüksége, amelyekből kiderül, milyen ismereteket és elvárásokat feltételezhetett róla a beszélő.

40. A hallgató egy olyan személyes emléke, amelyről beszélgetőtársa nem tud, önmagában nem elegendő ehhez.

41. Hasznos próba lehet, ha a feltételezett kiegészítő információt kifejezetten visszavonjuk.

42. A barát hozzátehetné, hogy nem tudja, van-e még kávé a kannában.

43. Ez a kiegészítés nem ellentmond a kanna helyére vonatkozó állításnak.

44. Ugyanakkor megakadályozza, hogy a kérdező ezt az állítást automatikusan a kávékészletre vonatkozó információnak értelmezze.

45. Más lenne a helyzet, ha a barát először azt állítaná, hogy a kanna a konyhában van, majd közvetlenül utána kijelentené, hogy nincs ott.

46. Ekkor ugyanazon tárgyra vonatkozó két állítás egyszerre lenne összeegyeztethetetlen.

47. Az első esetben az ellentmondásmentes kiegészítés lehetősége azt mutatja, hogy a készletről szóló információ nem szerepel már a megadott helyszínben.

48. Ez azonban még nem bizonyítja, hogy a visszavonás a konkrét beszélgetés során meggyőző vagy őszinte lenne.

49. Tegyük fel, hogy a barát maga tette az üres kannát a konyhába, és tudja, hogy beszélgetőtársa a válaszát a kávéra utaló jelzésként fogja értelmezni.

50. Ekkor később hivatkozhat a pontos szószövegre, annak ellenére, hogy szándékosan elősegítette a téves benyomás kialakulását.

51. A helyre vonatkozó állítása igaz lenne, a rendelkezésre álló kávéról sugallt üzenet viszont hamis.

52. Az, hogy valamit csak közvetve közöltek, nem jelenti azt, hogy az a beszélgetés értékelése szempontjából jelentéktelen lenne.

53. Ugyanígy a kifejezetten elmondottak igazsága sem engedi meg azt a következtetést, hogy a másik fél pontosan tájékoztatást kapott.

54. A közvetett közlés azonban korántsem mindig csalási kísérlet.

55. Ha mindketten tudják, hogy a kanna tele van, a rövid utalás teljesen elegendő lehet a kérdés értelmes megválaszolásához.

56. A kiegészítő információt ezért mind annak tekintetében kell vizsgálni, hogy közölték-e, mind pedig annak tekintetében, hogy helytálló-e.

57. Az eddigi megkülönböztetés ellen súlyos kifogás emelhető.

58. Úgy tűnik, hogy ez azt feltételezi, hogy a kifejezetten állított tartalom már a helyzet nélkül is megállapított, és a kontextus csak utólag ad hozzá valamit.

59. De még „a kancsó” sem határozza meg minden esetben önmagában, hogy mely tárgyra utalnak.

60. Ha több kancsó van a házban, előfordulhat, hogy egy előző beszélgetés vagy egy látható gesztus szükséges a hivatkozás pontosításához.

61. Még egyértelműbbé válik ez a függőség egy olyan kijelentésnél, mint „Most ott áll”.

62. Az olyan szavak, mint a „most” és az „ott”, indexikális kifejezéseknek nevezhetők, mert a tartalomhoz való hozzájárulásuk az adott kijelentési helyzettől függ.

63. E helyzet ismerete nélkül nyitott kérdés marad, hogy mely időre és mely helyre vonatkozik az állítás.

64. A kontextus tehát nem csupán egy már teljesen meghatározott kijelentés kiegészítése.

65. A nehézség fokozódik egy olyan rövid válasz esetén, mint a „A konyhában”.

66. A kancsó helyére vonatkozó kérdésre adott válaszként ez a szócsoport konkrét információt adhat, noha nem alkot teljes mondatot.

67. A beszélgetés összefüggése adja meg itt, hogy egyáltalán miről van szó.

68. Ezért túl egyszerű lenne minden kimondottat a kimondotthoz, minden kiegészítést pedig a pusztán szándékolthoz sorolni.

69. Hasznosabb megkérdezni, mi a kiegészítés funkciója.

70. Meghatározza-e a kiegészítés a kifejezett információ tárgyát, helyét vagy idejét, vagy pedig az információ megválasztásából egy további üzenetet vezet le?

71. Esetünkben a szóban forgó kancsó meghatározása és a tartalmára vonatkozó feltételezés különböző feladatok.

72. Nem minden bonyolult eset dönthető el ezzel egyértelműen, de a megkülönböztetés megmagyarázza, miért nem teszi egyenlővé a két feladatot a kontextus iránti közös igény.

73. A beszélő szándéka sem tudja ezt a határt tetszés szerint eltolni.

74. Ha a barát titokban azt akarta volna közölni, hogy elege van a festésből, ezt az üzenetet a kancsó elhelyezkedése önmagában aligha teszi felismerhetővé.

75. Megfelelő közös tapasztalatok vagy további utalások nélkül alaptalan lenne ezt közvetített üzenetként neki tulajdonítani.

76. Más a helyzet, ha a résztvevők előzetesen kifejezetten megegyeztek abban, hogy a kannára való utalás a munkájuk befejezését jelzi.

77. Ekkor közös tudásuk alapot szolgáltat egy olyan értelmezéshez, amely a kívülállók számára rejtve maradhat.

78. A megértés tehát sem mások gondolatainak megismerését, sem a puszta szó szerinti szövegre való korlátozódást nem igényli.

79. Okaira van szükség ahhoz, hogy egy kijelentés milyen tartalmat fejez ki, és milyen további üzenet ismerhető fel ezekben a körülmények között.

80. A kancsó ott állhat a megadott helyen, miközben a kávéval kapcsolatos információ nyitott marad; csak ez a szétválasztás teszi láthatóvá, hogy mit adott a válasz, és mit feltételezett hozzá a hallgató.

1. Stellen wir uns vor, zwei Freunde haben gemeinsam ein Zimmer gestrichen, und einer fragt beim Aufräumen, ob noch Kaffee da sei.

2. Der andere antwortet mit den Worten „Die Kanne steht in der Küche“.

3. Der Fragende geht daraufhin in die Küche und nimmt sich eine Tasse aus dem Schrank.

4. Offenbar hat er die Antwort als Hinweis verstanden, dass er dort Kaffee bekommen kann.

5. Ausdrücklich gesagt wurde jedoch nur, wo die Kanne steht.

6. Auch eine leere Kanne könnte an diesem Ort stehen, ohne dass die Antwort dadurch falsch würde.

7. Trotzdem wäre der Fragende unter bestimmten Umständen mit Recht überrascht, wenn er sie leer vorfände.

8. Zwischen dem, was die Worte ausdrücklich mitteilen, und dem, was ein Mensch mit ihnen zu verstehen gibt, liegt eine Lücke, die im Gespräch häufig überbrückt wird.

9. Um diese Lücke zu untersuchen, müssen wir zunächst einen Satz von seiner Äußerung unterscheiden.

10. Der Satz ist eine sprachliche Form, die zu verschiedenen Zeiten von verschiedenen Menschen verwendet werden kann.

11. Eine Äußerung ist seine Verwendung bei einer bestimmten Gelegenheit.

12. Im vorgestellten Gespräch spricht jemand über eine bestimmte Kanne und ihren gegenwärtigen Standort.

13. Wer den Wortlaut versteht und weiß, welche Kanne und welche Küche gemeint sind, erfasst damit eine Behauptung.

14. Ihr Inhalt lässt sich prüfen, indem man nachsieht, ob diese Kanne tatsächlich dort steht.

15. Die zusätzliche Mitteilung, dass Kaffee verfügbar sei, verlangt dagegen einen weiteren Schritt.

16. Sie ergibt sich nicht schon daraus, dass man die Bedeutung der Wörter „Kanne“, „stehen“ und „Küche“ kennt.

17. Was berechtigt den Fragenden zu diesem Schritt?

18. Er hat nach Kaffee gefragt und darf zunächst erwarten, dass die Antwort ihm bei dieser Frage weiterhilft.

19. Vielleicht wissen beide, dass der frisch gekochte Kaffee gewöhnlich in der genannten Kanne aufbewahrt wird.

20. Wenn der Freund außerdem gerade aus der Küche gekommen ist, liegt die Annahme nahe, dass er über ihren Inhalt Bescheid weiß.

21. Unter diesen Voraussetzungen ist es vernünftig, seinen Hinweis auf den Standort als Hinweis auf verfügbaren Kaffee zu verstehen.

22. Der Gedankengang beruht damit auf dem Wortlaut, der Situation und Erwartungen an den Gesprächspartner.

23. Er ist kein zwingender Beweis, denn jede der ergänzenden Annahmen könnte im Einzelfall falsch sein.

24. Gerade deshalb kann dieselbe Antwort bei unveränderter Wortbedeutung in einer anderen Situation etwas anderes nahelegen.

25. Nehmen wir an, der Antwortende hat seit Stunden nicht in die Kanne geschaut, und der Fragende weiß das.

26. Dann lässt sich die Antwort eher als Hinweis auf den Ort verstehen, an dem sich der Vorrat überprüfen lässt.

27. Sie gibt eine Möglichkeit zur Klärung an, ohne das Ergebnis schon mitzuteilen.

28. Hat der Antwortende dagegen erkennbar keine Lust auf das Gespräch, kann der Hinweis auch als Ausweichen erscheinen.

29. Damit ist noch nicht entschieden, ob er tatsächlich ausweichen wollte oder nur ungeschickt geantwortet hat.

30. Das vom Hörer Erschlossene und die Absicht des Sprechers sind zwei verschiedene Dinge.

31. Eine Deutung kann gut begründet sein und dennoch an der tatsächlichen Absicht vorbeigehen.

32. Umgekehrt kann jemand etwas vermitteln wollen, ohne seinem Gegenüber genügend Anhaltspunkte dafür zu geben.

33. Eine solche zusätzlich erschlossene Mitteilung nennt man in der Sprachphilosophie eine Gesprächsimplikatur.

34. Gemeint ist damit ein Inhalt, der im Gespräch nahegelegt wird, ohne allein durch den ausdrücklich behaupteten Satzinhalt festgelegt zu sein.

35. Der Fachausdruck hilft, eine indirekte Mitteilung von einer bloßen Folgerung über die Welt zu unterscheiden.

36. Wenn der Fragende aus dem Standort der Kanne vermutet, dass sie später jemand abwaschen wird, muss der Freund ihm das keineswegs mitgeteilt haben.

37. Diese Vermutung könnte ausschließlich auf Gewohnheiten beruhen, an die der Freund beim Antworten gar nicht gedacht hat.

38. Für eine Gesprächsimplikatur spricht hingegen, dass die zusätzliche Deutung erklärt, weshalb der Sprecher gerade diese Worte als Beitrag zum Gespräch gewählt hat.

39. Dazu braucht der Hörer Anhaltspunkte dafür, welche Kenntnisse und Erwartungen der Sprecher bei ihm voraussetzen konnte.

40. Eine private Erinnerung des Hörers, die seinem Gegenüber unbekannt ist, reicht dafür allein nicht aus.

41. Eine nützliche Probe besteht darin, die vermutete zusätzliche Mitteilung ausdrücklich zurückzunehmen.

42. Der Freund könnte ergänzen, er wisse nicht, ob noch Kaffee in der Kanne sei.

43. Diese Ergänzung widerspricht der Angabe ihres Standorts nicht.

44. Sie verhindert aber, dass der Fragende diese Angabe ohne Weiteres als Auskunft über den Kaffeevorrat versteht.

45. Anders wäre es, wenn der Freund zunächst behauptete, die Kanne stehe in der Küche, und unmittelbar danach erklärte, sie stehe dort nicht.

46. Dann wären die beiden Behauptungen über denselben Gegenstand zur selben Zeit unvereinbar.

47. Die Möglichkeit einer widerspruchsfreien Ergänzung zeigt im ersten Fall, dass die Auskunft über den Vorrat nicht bereits im behaupteten Standort enthalten ist.

48. Sie beweist allerdings noch nicht, dass die Rücknahme im konkreten Gespräch überzeugend oder aufrichtig wäre.

49. Angenommen, der Freund hat die leere Kanne selbst in die Küche gestellt und weiß, dass sein Gegenüber seine Antwort als Hinweis auf Kaffee auffassen wird.

50. Dann kann er sich später auf den zutreffenden Wortlaut berufen, obwohl er einen falschen Eindruck gezielt begünstigt hat.

51. Seine Standortangabe wäre wahr, die nahegelegte Botschaft über den verfügbaren Kaffee dagegen falsch.

52. Dass etwas nur indirekt vermittelt wurde, macht es für die Beurteilung des Gesprächs nicht bedeutungslos.

53. Ebenso wenig erlaubt die Wahrheit des ausdrücklich Gesagten schon den Schluss, der andere sei zutreffend informiert worden.

54. Doch indirektes Mitteilen ist keineswegs immer ein Versuch zu täuschen.

55. Wenn beide wissen, dass die Kanne gefüllt ist, kann der knappe Hinweis völlig ausreichen, um die Frage sinnvoll zu beantworten.

56. Die zusätzliche Mitteilung muss deshalb sowohl daraufhin geprüft werden, ob sie vermittelt wurde, als auch daraufhin, ob sie zutrifft.

57. Gegen die bisherige Unterscheidung lässt sich ein gewichtiger Einwand erheben.

58. Sie scheint vorauszusetzen, dass der ausdrücklich behauptete Inhalt schon ohne Situation feststeht und der Kontext erst anschließend etwas hinzufügt.

59. Aber selbst „die Kanne“ bestimmt nicht bei jeder Gelegenheit von allein, welcher Gegenstand gemeint ist.

60. Stehen mehrere Kannen im Haus, können ein vorangegangenes Gespräch oder eine sichtbare Geste nötig sein, um den Bezug festzulegen.

61. Noch deutlicher wird die Abhängigkeit bei einer Äußerung wie „Sie steht jetzt dort“.

62. Wörter wie „jetzt“ und „dort“ heißen indexikalische Ausdrücke, weil sich ihr Beitrag zum Inhalt nach der jeweiligen Äußerungssituation richtet.

63. Ohne Kenntnis dieser Situation bleibt offen, welche Zeit und welcher Ort behauptet werden.

64. Kontext ist somit nicht bloß ein Zusatz zu einer bereits vollständig bestimmten Aussage.

65. Die Schwierigkeit wächst bei einer knappen Antwort wie „In der Küche“.

66. Als Antwort auf die Frage nach dem Standort der Kanne kann diese Wortgruppe eine bestimmte Auskunft geben, obwohl sie keinen vollständigen Satz bildet.

67. Der Gesprächszusammenhang liefert hier, wovon überhaupt die Rede ist.

68. Es wäre deshalb zu einfach, alles sprachlich Ausgesprochene dem Gesagten und alles Ergänzte dem bloß Gemeinten zuzurechnen.

69. Hilfreicher ist es, nach der Aufgabe einer Ergänzung zu fragen.

70. Bestimmt sie den Gegenstand, den Ort oder die Zeit der ausdrücklichen Auskunft, oder erschließt sie eine weitere Botschaft aus der Wahl dieser Auskunft?

71. In unserem Fall sind die Bestimmung der gemeinten Kanne und die Vermutung über ihren Inhalt verschiedene Aufgaben.

72. Nicht jeder schwierige Fall lässt sich damit eindeutig entscheiden, doch die Unterscheidung erklärt, warum der gemeinsame Bedarf an Kontext beide Aufgaben nicht gleichmacht.

73. Auch die Absicht des Sprechers kann diese Grenze nicht nach Belieben verschieben.

74. Wenn der Freund insgeheim mitteilen wollte, er habe genug vom Streichen, wird diese Botschaft durch den Standort der Kanne allein kaum erkennbar.

75. Ohne passende gemeinsame Erfahrungen oder weitere Hinweise wäre es unbegründet, sie ihm als vermittelte Botschaft zuzuschreiben.

76. Anders liegt es, wenn die Beteiligten den Hinweis auf die Kanne zuvor ausdrücklich als Zeichen für das Ende ihrer Arbeit vereinbart haben.

77. Dann liefert ihre gemeinsame Kenntnis einen Grund für eine Deutung, die Außenstehenden verborgen bleiben kann.

78. Verstehen verlangt also weder Zugang zu fremden Gedanken noch die Beschränkung auf den bloßen Wortlaut.

79. Es verlangt Gründe dafür, welchen Inhalt eine Äußerung ausdrückt und welche weitere Mitteilung unter diesen Umständen erkennbar wird.

80. Die Kanne kann am angegebenen Ort stehen, während die Auskunft über den Kaffee offenbleibt; erst diese Trennung macht sichtbar, was die Antwort geleistet hat und was ihr Hörer zusätzlich angenommen hat.