4.3 Tudás és tudomány: tapasztalat, bizonyíték és elsődleges elvek – Wissen und Wissenschaft: Erfahrung, Beweis und erste Prinzipien

1. Második Analitika című művében Arisztotelész a holdfogyatkozást használja fel arra, hogy láthatóvá tegyen egy olyan különbséget, amelyet még a legpontosabb megfigyelés sem képes önmagában feloldani.

2. Aki észreveszi, hogy a Hold elveszíti fényét, az eleinte egy olyan eseményt ismer, amelynek oka rejtve maradhat előtte.

3. Még több napfogyatkozásra vonatkozó emlék sem magyarázza meg, miért változik így az ég.

4. A magyarázat akkor jön létre, amikor felismerjük, hogy a Föld az a test, amely a Nap és a Hold közé lép, és eltakarja a napfényt.

5. A megfigyelt sötétedés így helyet kap egy érthető összefüggésben.

6. Arisztotelész számára döntő különbség van aközött, hogy tudjuk, valami történik, és aközött, hogy tudjuk, miért történik.

7. Pontosan ezen a távolságon – a megállapítás és a magyarázat között – alapul a tudományos ismeretekről szóló vizsgálódása.

8. Ez egyúttal azt is felteszi a kérdést, hogyan jutunk el ilyen magyarázatokhoz, és mi teszi őket többé, mint meggyőző feltételezéseket.

9. Arisztotelész a Kr. e. 4. században fejlesztette ki ezt a vizsgálatot, egy olyan görög tudományos kultúrában, amely a matematikai bizonyításokat éppúgy ismerte, mint az orvosi tapasztalatokat és a természeti folyamatok kutatását.

10. Ezek a tevékenységek eltérő követelményeket támasztanak azokkal szemben, akik meg akarnak érteni valamit.

11. Az orvos egyedi betegekkel találkozik, akiknek sajátos panaszai vannak, míg a geometriai bizonyítás olyan összefüggéseket vizsgál, amelyek egy adott típusú alakzatokra általánosan érvényesek.

12. Az episteme görög szó alatt Arisztotelész szigorú értelemben olyan tudást ért, amely tárgyát annak okain keresztül fogja fel.

13. Ehhez tartozik az a követelmény is, hogy megértsük, miért áll fenn szükségszerűen az adott összefüggés.

14. Egy ilyen tudás magasabb követelményeket támaszt, mint egy helyes vélemény, még akkor is, ha ez a vélemény egy adott alkalommal beigazolódik.

15. Aki véletlenül megnevezi a helyes okot anélkül, hogy megértené az összefüggést, még nem rendelkezik tudományos betekintéssel.

16. A mérce ezért a megértés módjára irányul, és nem csupán arra, hogy a végén igaz állítás áll-e.

17. Hogy milyen magas ez a mérce, az akkor derül ki, amint egy magyarázatból bizonyítékot kell levonni.

18. Arisztotelész a tudományos bizonyítékot apodeixisnek nevezi, és alatta olyan következtetést ért, amely megalapozott tudást eredményez.

19. A következtetés összekapcsolja az előfeltételezett állításokat, azaz a premisszákat úgy, hogy azokból egy meghatározott következtetés származik.

20. Logikai érvényessége eleinte csupán azt garantálja, hogy a következtetés ezeknek az előfeltételeknek a fennállása esetén nem lehet hamis, ha az előfeltételek igazak.

21. A tudományos bizonyításhoz az előfeltevéseknek ténylegesen igaznak kell lenniük, és megfelelő okokkal kell magyarázniuk a vizsgált tényállást.

22. A napfogyatkozás példájának leegyszerűsített ábrázolásában a napfény eltakarása a Hold fényvesztéséhez vezet.

23. Ha bebizonyosodik, hogy a Föld eltakarja ezt a fényt, ebből megérthető a sötétedés.

24. Az eltakarás itt közvetít a Hold és annak fényvesztése között; a következtetés középfogalmaként egyúttal magában hordozza a magyarázatot is.

25. Ezt a magyarázó szerepet nem lehet helyettesíteni semmilyen olyan összefüggéssel, amely megbízhatóan egybeesik az eseménnyel.

26. Egy megfigyelt fényvesztésből egy jártas kutató megfelelő feltételek mellett következtethet a Föld helyzetére.

27. Így utalást nyer az okra, de a fényvesztés önmagában nem az oka annak, hogy a Föld eltakarja a fényt.

28. Ezért meg kell különböztetni a következtetés irányát és a magyarázat irányát.

29. Ami jelként használható, még nem feltétlenül magyarázó ok.

30. Hasonlóképpen egy számítás helyesen előre jelezhet egy eseményt anélkül, hogy máris érthetővé tenné annak bekövetkezésének minden előfeltételét.

31. Arisztotelész azt követeli meg a bizonyítástól, hogy közvetítő fogalma pontosan megragadja azt az összefüggést, amelyen a dolog alapul.

32. Az eredmény igazsága elengedhetetlen, de önmagában nem elegendő ennek a követelménynek a teljesítéséhez.

33. Az okra vonatkozó kérdéssel együtt az is megváltozik, hogy mit kell jó definíció alatt érteni.

34. Ha a holdfogyatkozást pusztán a Hold elsötétülésének nevezzük, az segít abban, hogy először felismerjük a keresett eseményt.

35. Ha a Föld által okozott eltakarást is belefoglaljuk a meghatározásba, az egyúttal megmagyarázza, hogy mi okozza az eseményt.

36. Ilyen esetben a jelenség lényegére vonatkozó kérdés és az okára vonatkozó kérdés szorosan összefügg.

37. Egy definíció ezért többet tehet, mint hogy nevet adjon egy már ismerős tárgynak.

38. Aristotelész számára azonban a definiálás és a bizonyítás nem minden esetben egymással felcserélhető tevékenységek.

39. Az, hogy egy szót érthetően meghatároznak, még nem bizonyítja például, hogy valami ilyen módon meghatározott dolog valóban létezik.

40. A tudományos vizsgálatnak ezért meg kell különböztetnie, hogy mit keresünk, létezik-e az, és milyen okokból rendelkezik tulajdonságaival.

41. Minél alaposabban vizsgálják meg ezeket az okokat, annál sürgetőbbé válik egy probléma, amely minden bizonyítékra vonatkozik.

42. Ha egy premisszát maga is bizonyítékkal kell alátámasztani, akkor ennek is további előfeltételekre van szüksége.

43. Ha egyre újabb bizonyítékokat követelnek, az érvelés végtelen visszatérésbe kerül, amelyben nincs olyan elérhető kiindulópont, amely a tudást alátámasztaná.

44. Az a kísérlet, hogy a láncot körré zárják, Arisztotelész számára sem jelent megoldást.

45. Aki egy állítást egy másodikkal indokol, a másodikat pedig kizárólag az elsővel, az már eleve feltételezi azt, amit bizonyítani kíván.

46. Az indoklás során ugyanaz az állítás egyszerre válik korábbi okká és későbbi következtetéssé.

47. Arisztotelész ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem minden ismeret jöhet létre bizonyítékkal.

48. A bizonyítékon alapuló tudásnak elsődleges elvekre, azaz kiindulási pontokra van szüksége, amelyek megismerése más módon is lehetségesnek kell lennie.

49. Egy elv azonban nem tetszőleges állítás, amelyet kényelmi okokból állítunk egy vizsgálat elé.

50. Az elvnek a vizsgálat tárgyához kell tartoznia, és lehetővé kell tennie a további összefüggések magyarázatát.

51. Az egyes tudományok kiindulópontjai közé tartoznak tárgyaik meghatározásai és azok a feltételezések, hogy ezek a tárgyak léteznek.

52. A geometriának például tudnia kell, mit ért egy vonal vagy egy háromszög alatt, mielőtt azok tulajdonságait bizonyítaná.

53. Emellett léteznek az ésszerű vizsgálat általános előfeltételei, például az az elv, hogy ugyanazon tárgyra ugyanaz a meghatározás nem vonatkozhat és nem is vonatkozhat egyszerre ugyanabban a tekintetben.

54. Ez az ellentmondás elve nem teszi lehetővé a szokásos bizonyítással történő indokolást, amely már eleve feltételezi az ellentmondásmentes következtetés érvényességét.

55. Általános jelentősége azonban nem helyettesíti azokat a speciális ismereteket, amelyek egy napfogyatkozás vagy egy élettani folyamat magyarázatához szükségesek.

56. A tudományok ezért Arisztotelésznél saját tárgyköröket és kiindulási pontokat kapnak, még akkor is, ha bizonyos előfeltételek több tudományra is vonatkoznak.

57. Ezzel megmagyarázódik, miért szükségesek az elsődleges elvek, de még nem az, hogy az ember hogyan ismerheti fel őket.

58. Pontosan ez a távolság a szükséges kiindulási pont és a tényleges ismeretszerzés között foglalkoztatja Arisztotelészt a Második analitika végén.

59. Elutasítja azt a gondolatot, hogy születésünktől fogva már rendelkezünk kész, rendkívül megbízható elvi tudással anélkül, hogy észrevennénk.

60. Ugyanakkor a tanulás nem származhat olyan állapotból, amelyben egyáltalán nincs meg a megismerés képessége.

61. Számára a kiindulópontot a természetes érzékelési képesség jelenti, amelynek segítségével az élőlények felismerik a környezetükben lévő különbségeket.

62. Ha egy észlelés megmarad, az lehetővé teszi az emlékezést, és az ismételt emlékezésekből alakul ki a tapasztalat.

63. A tapasztalat úgy köti össze az egyes élményeket, hogy felismerhetővé válik egy visszatérő összefüggés.

64. Ezáltal a tapasztalat a mélyebb megértés előfeltétele, és ott is megvan az értéke, ahol még hiányzik a teljes magyarázat.

65. Metafizikájának elején Arisztotelész még azt is hangsúlyozza, hogy egy tapasztalt gyakorlati szakember sikeresebben tud cselekedni, mint valaki, aki általános ismeretekkel rendelkezik, de nem érti az egyes eseteket.

66. Az orvos végül is egy konkrét beteget kezel, akinek az állapota nem tárható fel pusztán általános tételek ismerete alapján.

67. Példaként elképzelhetünk egy kezelőt, aki emlékszik arra, hogy egy bizonyos gyógyszer több, hasonló panaszokkal küzdő embernek is segített.

68. Az ilyen emlékekből megbízható gyakorlati iránymutatás alakulhat ki, még akkor is, ha nem tudja megmagyarázni a gyógyszer hatását.

69. Amint meg akarja különböztetni, hogy milyen típusú betegség esetén és milyen körülmények között segít a kezelés, pontosabban kell rendszereznie az egyes eseteket.

70. Ekkor valami általánosat keres, ami az egyes helyzetekben visszatér, és jelentőséget hordoz azok közös vonásai szempontjából.

71. Arisztotelész az egyedi esetektől az általános felé vezető útmutatást epagogének nevezi, amit általában indukciónak fordítanak.

72. Ezt a kifejezést itt nem szabad kész, modern eljárásként érteni, amely egy meghatározott számú megfigyelésből automatikusan biztos törvényt hoz létre.

73. Az általános felismerése többet igényel, mint a hasonló esetek számbavételét, hiszen a döntő közös vonást először meg kell határozni.

74. Egy gyakori összefüggés véletlenszerű lehet, vagy egy eddig figyelmen kívül hagyott körülményen alapulhat.

75. A tapasztalat megnyitja az utat a magyarázat felé, míg a magyarázatnak azt kell megmutatnia, melyik összefüggés teszi a tárgyat valóban érthetővé.

76. Így a kettő között kialakul egy fogalmi vizsgálat feladata, amelyet a puszta emlékek gyűjtése nem old meg.

77. Az elsődleges elvek megragadására Arisztotelész emellett a „nous” fogalmat is használja, amely itt a gondolkodás alapvető megértését jelöli.

78. Ez alatt olyan megismerést értünk, amely megragadja a bizonyítás kiindulópontját anélkül, hogy azt korábbi premisszákból vezetné le.

79. Az ő leírásában egy ilyen megértés egy olyan fejlődés végpontján áll, amely az észleléssel kezdődik.

80. Ezért nem lehet helyesen úgy leírni, mint a dolgokkal való bármiféle kapcsolat nélküli hirtelen tudást.

81. Ugyanígy nem is egyszerűen egy kész, velünk született tételekből álló készlet emlékezetéről van szó.

82. Hogy a tapasztalat, az indukció és ez a megértés pontosan hogyan hatnak együtt, az azonban az értelmezés vitatott kérdései közé tartozik.

83. A különböző értelmezések nagyobb hangsúlyt fektetnek az általános struktúrák fokozatos felismerésére, vagy egy alapvető összefüggés konkrét megragadására.

84. Arisztotelész a nous-nak, mint a valódi elvek megismerésének, az igazságbizonyosságot tulajdonítja, de ebből nem következik minden olyan meggyőződés tévedhetetlensége, amelyet valaki alapvető felismerésnek tart.

85. Itt továbbra is fennáll egy nehézség, amelyet az érvelési regresszió vége önmagában nem old meg.

86. A kiindulási pont szükségességéből még nem következik, hogy egy adott ember megtalálta a helyes kiindulási pontot.

87. A bizonyosságra való igénynek annak alapján kell megállnia a helyét, hogy a felismert okok megfelelően magyarázzák-e a vizsgált tárgyat.

88. Arisztotelész ezért megkülönbözteti azt, ami számunkra elsőként ismert, attól, ami a dolog természeténél fogva elsőbbséget élvez.

89. Számunkra a Hold feltűnő sötétsége állhat az elején, míg a magyarázatban a fényének eltakarása előzi meg azt.

90. A vizsgálat és az indokolt ismertetés így gyakran ellentétes irányokba halad.

91. A vizsgálat a jelenségektől az okok felé halad, míg az ismertetés ezekből az okokból teszi érthetővé a jelenségeket.

92. Ez a megkülönböztetés megakadályozza, hogy Arisztotelész tudományos ideálját összetévesszék az egyes ismeretek keletkezéséről szóló teljes beszámolóval.

93. Természettudományi írásai ennek megfelelően leírásokkal, összehasonlításokkal, hagyományosan átadott megfigyelésekkel és nyitott problémákkal foglalkoznak, amelyek nem vesznek fel minden esetben kész bizonyítékok formáját.

94. Azok a természeti szabályszerűségek is helyet kapnak vizsgálatában, amelyek csak többnyire jelentkeznek, noha a szigorú bizonyítási ideál a szükségszerű összefüggésekre irányul.

95. Egy véletlenszerű egyedi esemény és egy magyarázható, szabályszerű folyamat e tekintetben eltérő ismeretszerzési feladatokat jelentenek.

96. A mai tudomány kifejezetten elfogadja az ideiglenes modelleket és a statisztikai magyarázatokat is, aminek köszönhetően megértése túlmutat az Arisztotelész által szigorúan értelmezett „biztos tudás” fogalmán.

97. Mai szemszögből különösen azt kell megkérdezni, hogy hogyan lehet egy magyarázat alapjait ellenőrizni és korrigálni, ha azok eleinte bizonyosnak tűnnek.

98. Ez a kérdés az alapok megbízhatóságára irányul, amelyek jelentőségét Arisztotelész vizsgálatával egyáltalán láthatóvá teszi.

99. Aki egy napfogyatkozást figyel meg, az eleinte a fényvesztéssel szembesül; aki megérti azt, az felismeri benne egy bizonyos térbeli elrendezés hatását.

100. A magyarázat így visszavezet ugyanahhoz a jelenséghez, amelyből a kutatás kiindult, de azt egy megalapozott összefüggés részeként tárja fel.

1. In seiner Zweiten Analytik verwendet Aristoteles die Mondfinsternis, um einen Unterschied sichtbar zu machen, den eine noch so genaue Beobachtung allein nicht aufhebt.

2. Wer feststellt, dass der Mond sein Licht verliert, kennt zunächst ein Ereignis, dessen Ursache ihm verborgen bleiben kann.

3. Auch die Erinnerung an mehrere Finsternisse erklärt noch nicht, weshalb sich der Himmel auf diese Weise verändert.

4. Eine Erklärung entsteht, wenn die Erde als der Körper erkannt wird, der zwischen Sonne und Mond tritt und das Sonnenlicht abschirmt.

5. Das beobachtete Dunkelwerden erhält dadurch einen Platz in einem verständlichen Zusammenhang.

6. Für Aristoteles liegt zwischen dem Wissen, dass etwas geschieht, und dem Wissen, warum es geschieht, ein entscheidender Unterschied.

7. Gerade an dieser Entfernung zwischen Feststellung und Erklärung setzt seine Untersuchung wissenschaftlicher Erkenntnis an.

8. Sie fragt zugleich danach, wie wir zu solchen Erklärungen gelangen und wodurch sie mehr werden als überzeugende Vermutungen.

9. Aristoteles entwickelt diese Untersuchung im vierten vorchristlichen Jahrhundert, in einer griechischen Wissenskultur, die mathematische Beweise ebenso kennt wie medizinische Erfahrung und die Erforschung natürlicher Vorgänge.

10. Diese Tätigkeiten stellen unterschiedliche Anforderungen an diejenigen, die etwas verstehen wollen.

11. Ein Arzt begegnet einzelnen Kranken mit besonderen Beschwerden, während ein geometrischer Beweis Beziehungen untersucht, die für alle Figuren einer bestimmten Art gelten sollen.

12. Unter dem griechischen Wort episteme versteht Aristoteles im strengen Sinn ein Wissen, das seinen Gegenstand durch dessen Gründe erfasst.

13. Dazu gehört der Anspruch, einzusehen, weshalb der betreffende Zusammenhang notwendig besteht.

14. Ein solches Wissen ist anspruchsvoller als eine richtige Meinung, selbst wenn diese Meinung sich bei einer Gelegenheit bewährt.

15. Wer zufällig die richtige Ursache nennt, ohne den Zusammenhang zu verstehen, besitzt noch keine wissenschaftliche Einsicht.

16. Der Maßstab richtet sich daher auf die Art des Verstehens und nicht allein darauf, ob am Ende eine wahre Aussage steht.

17. Wie hoch dieser Maßstab liegt, zeigt sich, sobald aus einer Erklärung ein Beweis werden soll.

18. Aristoteles nennt einen wissenschaftlichen Beweis apodeixis und versteht darunter einen Schluss, der begründetes Wissen hervorbringt.

19. Ein Schluss verbindet vorausgesetzte Aussagen, die Prämissen, so miteinander, dass eine bestimmte Folgerung aus ihnen hervorgeht.

20. Seine logische Gültigkeit garantiert zunächst nur, dass die Folgerung unter diesen Voraussetzungen nicht falsch sein kann, wenn die Voraussetzungen wahr sind.

21. Für einen wissenschaftlichen Beweis müssen die Prämissen tatsächlich wahr sein und den untersuchten Sachverhalt aus geeigneten Gründen erklären.

22. In einer vereinfachten Darstellung des Finsternisbeispiels führt die Abschirmung des Sonnenlichts zum Lichtverlust des Mondes.

23. Wird nachgewiesen, dass die Erde dieses Licht abschirmt, lässt sich daraus das Dunkelwerden verstehen.

24. Die Abschirmung vermittelt hier zwischen dem Mond und seinem Lichtverlust; als Mittelbegriff des Schlusses trägt sie zugleich die Erklärung.

25. Diese erklärende Rolle lässt sich nicht durch irgendeine Beziehung ersetzen, die zuverlässig mit dem Ereignis zusammenfällt.

26. Aus einem beobachteten Lichtverlust kann ein kundiger Untersuchender unter geeigneten Voraussetzungen auf die Stellung der Erde schließen.

27. Er gewinnt dann einen Hinweis auf die Ursache, doch der Lichtverlust ist nicht seinerseits die Ursache dafür, dass die Erde das Licht abschirmt.

28. Die Richtung des Schlusses und die Richtung der Erklärung müssen deshalb unterschieden werden.

29. Was als Anzeichen brauchbar ist, muss noch kein erklärender Grund sein.

30. Ebenso kann eine Berechnung ein Ereignis richtig vorhersagen, ohne bereits sämtliche Voraussetzungen seines Zustandekommens verständlich zu machen.

31. Aristoteles verlangt vom Beweis, dass sein vermittelnder Begriff den Zusammenhang trifft, auf dem die Sache beruht.

32. Die Wahrheit des Ergebnisses ist unverzichtbar, reicht für diesen Anspruch aber nicht aus.

33. Mit der Frage nach dem Grund verändert sich auch, was unter einer guten Definition zu verstehen ist.

34. Eine Mondfinsternis bloß als Dunkelwerden des Mondes zu bezeichnen, hilft dabei, das gesuchte Ereignis zunächst zu erkennen.

35. Wird die Abschirmung durch die Erde in die Bestimmung aufgenommen, erläutert diese zugleich, wodurch das Ereignis zustande kommt.

36. In einem solchen Fall hängen die Frage nach dem Wesen einer Erscheinung und die Frage nach ihrer Ursache eng zusammen.

37. Eine Definition kann deshalb mehr leisten, als einem schon vertrauten Gegenstand einen Namen zu geben.

38. Dennoch sind Definieren und Beweisen für Aristoteles keine überall austauschbaren Tätigkeiten.

39. Dass ein Wort verständlich bestimmt ist, beweist beispielsweise noch nicht, dass etwas derart Bestimmtes tatsächlich existiert.

40. Wissenschaftliche Untersuchung muss daher auseinanderhalten, was gesucht wird, ob es vorhanden ist und aus welchen Gründen es seine Eigenschaften besitzt.

41. Je sorgfältiger diese Gründe geprüft werden, desto dringlicher wird ein Problem, das jeden Beweis betrifft.

42. Wenn eine Prämisse ihrerseits durch einen Beweis gesichert werden muss, benötigt auch dieser weitere Voraussetzungen.

43. Werden immer neue Beweise verlangt, gerät die Begründung in einen unendlichen Rückgang, bei dem kein erreichbarer Ausgangspunkt das Wissen trägt.

44. Der Versuch, die Kette zu einem Kreis zu schließen, hilft Aristoteles ebenfalls nicht weiter.

45. Wer eine Aussage durch eine zweite begründet und die zweite wiederum allein durch die erste, setzt das zu Sichernde bereits voraus.

46. Für die Begründung wird dann dieselbe Aussage zugleich zum früheren Grund und zur späteren Folgerung.

47. Aristoteles folgert daraus, dass nicht jede Erkenntnis durch einen Beweis zustande kommen kann.

48. Beweiswissen braucht erste Prinzipien, also Ausgangspunkte, deren Erkenntnis auf andere Weise möglich sein muss.

49. Ein Prinzip ist dabei kein beliebiger Satz, den man einer Untersuchung aus Bequemlichkeit voranstellt.

50. Es muss zu ihrem Gegenstand gehören und die Erklärung der weiteren Zusammenhänge ermöglichen.

51. Zu den Ausgangspunkten einzelner Wissenschaften zählen Bestimmungen ihrer Gegenstände und Annahmen darüber, dass diese Gegenstände vorhanden sind.

52. Die Geometrie muss beispielsweise wissen, was sie unter einer Linie oder einem Dreieck versteht, bevor sie deren Eigenschaften beweist.

53. Daneben stehen allgemeine Voraussetzungen vernünftiger Untersuchung, etwa der Grundsatz, dass demselben Gegenstand dieselbe Bestimmung nicht zugleich in derselben Hinsicht zukommen und nicht zukommen kann.

54. Dieses Widerspruchsprinzip erlaubt keine gewöhnliche Begründung durch einen Beweis, der die Gültigkeit widerspruchsfreien Folgerns bereits voraussetzt.

55. Seine allgemeine Bedeutung ersetzt jedoch nicht die besonderen Kenntnisse, die zur Erklärung einer Finsternis oder eines Lebensvorgangs erforderlich sind.

56. Die Wissenschaften erhalten bei Aristoteles deshalb eigene Gegenstandsbereiche und Ausgangspunkte, auch wenn bestimmte Voraussetzungen für mehrere von ihnen gelten.

57. Damit ist erklärt, weshalb erste Prinzipien erforderlich sind, aber noch nicht, wie ein Mensch sie erkennen kann.

58. Genau dieser Abstand zwischen notwendigem Ausgangspunkt und tatsächlichem Erkenntnisgewinn beschäftigt Aristoteles am Ende der Zweiten Analytik.

59. Er weist die Vorstellung zurück, wir besäßen von Geburt an bereits fertiges, höchst zuverlässiges Prinzipienwissen, ohne es zu bemerken.

60. Zugleich kann Lernen nicht aus einem Zustand hervorgehen, in dem überhaupt keine Fähigkeit zur Erkenntnis vorhanden ist.

61. Den Anfang bildet für ihn das natürliche Wahrnehmungsvermögen, durch das Lebewesen Unterschiede in ihrer Umgebung erfassen.

62. Bleibt eine Wahrnehmung erhalten, ermöglicht sie Erinnerung, und aus wiederholten Erinnerungen bildet sich Erfahrung.

63. Erfahrung verbindet einzelne Begegnungen so, dass ein wiederkehrender Zusammenhang erkennbar wird.

64. Sie ist damit eine Voraussetzung weiterführender Einsicht und besitzt auch dort ihren Wert, wo eine vollständige Erklärung noch fehlt.

65. Am Beginn seiner Metaphysik betont Aristoteles sogar, dass ein erfahrener Praktiker erfolgreicher handeln kann als jemand, der allgemeine Kenntnisse besitzt, aber den einzelnen Fall nicht versteht.

66. Der Arzt behandelt schließlich einen bestimmten Kranken, dessen Lage sich nicht durch die Kenntnis allgemeiner Sätze allein erschließt.

67. Man kann sich zur Veranschaulichung einen Behandelnden vorstellen, der sich erinnert, dass ein bestimmtes Mittel mehreren Menschen mit ähnlichen Beschwerden geholfen hat.

68. Aus solchen Erinnerungen kann eine verlässliche praktische Orientierung entstehen, auch wenn er die Wirkung des Mittels nicht erklären kann.

69. Sobald er unterscheiden will, bei welcher Art von Erkrankung und unter welchen Bedingungen die Behandlung hilft, muss er die einzelnen Fälle genauer ordnen.

70. Er sucht dann etwas Allgemeines, das in den besonderen Situationen wiederkehrt und für ihre Gemeinsamkeit bedeutsam ist.

71. Aristoteles bezeichnet die Hinführung vom Einzelnen zum Allgemeinen als epagoge, die gewöhnlich mit Induktion übersetzt wird.

72. Dieser Ausdruck darf hier nicht als fertiges modernes Verfahren verstanden werden, das aus einer festgelegten Anzahl von Beobachtungen automatisch ein sicheres Gesetz erzeugt.

73. Das Allgemeine zu erkennen verlangt mehr, als ähnliche Fälle zu zählen, denn die entscheidende Gemeinsamkeit muss erst bestimmt werden.

74. Eine häufige Verbindung kann zufällig sein oder auf einem bislang übersehenen Umstand beruhen.

75. Die Erfahrung eröffnet den Zugang zur Erklärung, während die Erklärung zeigen soll, welche Verbindung den Gegenstand wirklich verständlich macht.

76. So entsteht zwischen beiden eine Aufgabe der begrifflichen Prüfung, die eine bloße Sammlung von Erinnerungen nicht erledigt.

77. Für das Erfassen erster Prinzipien verwendet Aristoteles außerdem den Begriff nous, der hier eine grundlegende Einsicht des Denkens bezeichnet.

78. Gemeint ist eine Erkenntnis, die den Ausgangspunkt eines Beweises erfasst, ohne ihn wiederum aus früheren Prämissen abzuleiten.

79. Eine solche Einsicht steht in seiner Darstellung am Ende einer Entwicklung, die mit Wahrnehmung beginnt.

80. Sie lässt sich daher nicht angemessen als plötzliches Wissen ohne jeden Kontakt mit den Dingen beschreiben.

81. Ebenso wenig handelt es sich einfach um die Erinnerung an einen fertigen Vorrat angeborener Lehrsätze.

82. Wie Erfahrung, Induktion und diese Einsicht genau zusammenwirken, gehört allerdings zu den umstrittenen Fragen der Auslegung.

83. Unterschiedliche Deutungen gewichten stärker das allmähliche Erkennen allgemeiner Strukturen oder das besondere Erfassen eines tragenden Zusammenhangs.

84. Aristoteles schreibt dem nous als wirklicher Prinzipienerkenntnis Wahrheitsgewissheit zu, doch daraus folgt keine Unfehlbarkeit jeder Überzeugung, die jemand für eine grundlegende Einsicht hält.

85. Hier bleibt eine Schwierigkeit bestehen, die durch das Ende des Begründungsregresses allein nicht gelöst wird.

86. Aus der Notwendigkeit eines Ausgangspunkts folgt noch nicht, dass ein bestimmter Mensch den richtigen Ausgangspunkt gefunden hat.

87. Der Anspruch auf Gewissheit muss sich daran bewähren, ob die erfassten Gründe den untersuchten Gegenstand angemessen erklären.

88. Aristoteles unterscheidet deshalb, was für uns zuerst bekannt ist, von dem, was der Sache nach den Vorrang besitzt.

89. Für uns kann die auffällige Dunkelheit des Mondes am Anfang stehen, während in der Erklärung die Abschirmung seines Lichts vorausgeht.

90. Untersuchung und begründete Darstellung bewegen sich somit häufig in entgegengesetzte Richtungen.

91. Die Untersuchung arbeitet sich von Erscheinungen zu Gründen vor, während die Darstellung aus diesen Gründen die Erscheinungen verständlich macht.

92. Diese Unterscheidung verhindert, dass Aristoteles' Wissenschaftsideal mit einem vollständigen Bericht über die Entstehung jeder einzelnen Erkenntnis verwechselt wird.

93. Seine naturkundlichen Schriften zeigen entsprechend eine Arbeit mit Beschreibungen, Vergleichen, überlieferten Beobachtungen und offenen Problemen, die nicht durchgehend die Gestalt fertiger Beweise annimmt.

94. Auch natürliche Regelmäßigkeiten, die nur meistens eintreten, haben in seiner Untersuchung ihren Platz, obwohl das strenge Beweisideal auf notwendige Zusammenhänge zielt.

95. Eine zufällige Einzelbegebenheit und ein erklärbarer regelmäßiger Vorgang stellen dabei unterschiedliche Erkenntnisaufgaben.

96. Heutige Wissenschaft lässt ausdrücklich auch vorläufige Modelle und statistische Erklärungen zu, wodurch ihr Verständnis gesicherten Wissens über Aristoteles' starken Begriff hinausgeht.

97. Aus heutiger Sicht bleibt besonders zu fragen, wie die Gründe einer Erklärung überprüft und korrigiert werden können, wenn sie sich zunächst als gewiss darstellen.

98. Diese Frage richtet sich auf die Verlässlichkeit der Grundlagen, deren Bedeutung Aristoteles durch seine Untersuchung überhaupt sichtbar macht.

99. Wer eine Finsternis beobachtet, begegnet zunächst dem Lichtverlust; wer sie versteht, erkennt darin die Wirkung einer bestimmten räumlichen Anordnung.

100. Die Erklärung führt damit zu derselben Erscheinung zurück, von der die Suche ausging, lässt sie aber als Teil eines begründeten Zusammenhangs hervortreten.