6.7.1 Emlékezet és idő a Confessiones-ben – Erinnerung und Zeit in den Confessiones

1. Aki egy ismert dalt ad elő, annak menetét már az első hang előtt is emlékezetében hordozza, noha maga az előadás még teljes egészében előtt áll.

2. Ágoston a Confessiones-ban ezt a látszólag jelentéktelen folyamatot veszi alapul, hogy feltárjon egy olyan nehézséget, amely az éneklés során általában észrevétlen marad.

3. Amint az előadás megkezdődik, a várt rész fokozatosan átmegy az emlékezetben megőrzött részbe, miközben a figyelem a pillanatban hangzó részt követi.

4. A végén az egész előadás már elmúlt, és mégis az előadó elmondhatja, mit énekelt és mennyi ideig tartott.

5. Egyetlen pillanat sem tartalmazza egyszerre az összes eléneklő hangot.

6. Ugyanakkor egy összefüggő cselekményt élünk át, amelynek kezdete, folytatása és vége egymáshoz kapcsolódik.

7. Augustinus számára ez a viszony felveti azt a kérdést, hogy egy időben élő ember hogyan képes valamit egészében felfogni, amelynek részei csak egymás után jelennek meg előtte.

8. Az ének így egyszerre tárja fel az emberi tudat teljesítményét és korlátait.

9. A Confessiones körülbelül 397 és 400 között keletkezett, amikor Ágoston már püspökként tevékenykedett a római Észak-Afrikában.

10. Latin címe egy olyan vallomásra utal, amely összekapcsolja a bűnbeismerést és Isten dicsőítését.

11. A szerző ezért életét egy vallásilag meghatározott jelenből meséli el, amelyben a korábbi tapasztalatok értelmét és jelenlegi lelkiállapotát vizsgálja.

12. Miután az első kilenc könyv bemutatta életútját édesanyja haláláig, a X. könyv az emlékezet lehetőségeit és határait vizsgálja.

13. A XI. könyv a bibliai teremtéstörténethez fordul, és azt a kérdést veti fel, hogyan értelmezhető az idő Isten örökkévalóságához képest.

14. Ez a váltás elmélyíti azt a nehézséget, amelyet már maga az elbeszélés is feltételez, hiszen egy múltbeli élet csak a jelenbeli emlékezeten keresztül fogalmazható meg.

15. Az emlékezet és az idő vizsgálata ezért összekapcsolódik, de mindkettő megőrzi saját kérdését.

16. A X. könyvben Ágoston a memóriát tágas terek és rejtett kamrák képeivel írja le, amelyekben az érzékelt dolgok megőrizhetők és visszakereshetők.

17. Az ilyen térbeli metaforák szemléletessé teszik az emlékezetben megőrzött dolgok gazdagságát anélkül, hogy a test belsejében lévő valós helyet írnák le.

18. Amikor egy tájra emlékszem, annak hegyei és folyói nem kerülnek be magukban az elmémbe.

19. Inkább valami olyan kép jelenik meg, ami jelenleg nem áll az érzékeim rendelkezésére.

20. Augustinus ezért képes megkülönböztetni a múltbeli észlelést és a jelenbeli emlékezést, bár mindkettő ugyanarra a tárgyra vonatkozik.

21. Ez vonatkozik egy ismerős hangra is, amelyet valaki belsőleg felidézhet, miközben a hangja hallgat.

22. Az emlékezés ekkor nem egyszerűen megismétli az eredeti élmény összes körülményét.

23. Ahogy Szent Ágoston megjegyzi, emlékezhetünk egy korábbi szomorúságra anélkül, hogy az emlékezés pillanatában szomorúak lennénk.

24. Az emlékezet tartalmaz egy utalást az átélt érzésre, de ezt az utalást meg kell különböztetni annak újbóli átélésétől.

25. Az érzéki képekkel azonban még nem merül ki az emlékezet terjedelme, hiszen Szent Ágoston a megszerzett tudást és a fogalmi megértést is bevonja vizsgálatába.

26. Aki megértett egy számkapcsolatot, az többet őriz meg, mint a hang emlékét, amely elmagyarázta neki.

27. A kimondott hangok már rég elhallgattak, míg a megértett összefüggés továbbra is elérhető marad.

28. Hasonlóképpen a vitavezetés képessége sem redukálható egy korábbi tanóra belső képére.

29. A memoria kifejezés Augustinusnál ezért magában foglalja mind a memóriát, mint a megőrzés képességét, mind az emlékezetet, amelyen keresztül a megőrzött dolgok jelenvalóvá válnak.

30. Ez a széles körű megközelítés megakadályozza, hogy vizsgálódását egyszerű tanításként olvassuk, amely egy képekkel teli tartályról szól.

31. Inkább azt vizsgálja, hogy az elme hogyan rendelkezik a tapasztalatokkal és a felismerésekkel, és hogyan válnak azok újra hozzáférhetővé számára.

32. Éppen ennek során fedezi fel, hogy ez a rendelkezés nem jár együtt a saját belső világunkról való teljes áttekintéssel.

33. A nehézség különösen jól megmutatkozik Szent Ágoston azon gondolatmenetében, hogy hogyan ismerhetjük fel és nevezhetjük meg a felejtést.

34. Ha a felejtett dolgok kivétel nélkül eltűntek volna, látszólag hiányozna minden alapja annak is, hogy egyáltalán észrevegyük azok elvesztését.

35. Ugyanakkor maga a felejtés sem őrizhető meg egyszerűen úgy, mint egy szokásos emlék, hiszen az emlékezet teljes kieséseként éppen megakadályozná a hozzáférést.

36. Szent Ágoston különböző lehetőségeket vizsgál, anélkül hogy a problémára egyértelmű magyarázatot találna.

37. Példaként gondolhatunk egy dal sorára, amelynek szövegét valaki keresi, és amelynél a felmerülő javaslatok közül többet is elutasít, mint helyteleneket.

38. Noha a keresett sor eleinte nem áll rendelkezésre, úgy tűnik, még elegendő rész maradt belőle ahhoz, hogy más sorokat ne keverjünk össze vele.

39. Egy ilyen eset érthetővé teszi, miért tartozik a memória egyszerre a saját énünkhöz, és miért tud kicsúszni annak tudatos rendelkezése alól.

40. Saját magunkhoz való közelségünk Augustinus szerint egyáltalán nem garantálja, hogy átlássunk mindent, amit emlékezetünk lehetővé tesz.

41. A XI. könyvben a vizsgálat új irányt vesz, amikor Ágoston a múlt, a jelen és a jövő mindennapi kezelését alapvető feltételei szempontjából vizsgálja.

42. Mondjuk például, hogy egy dal előadása sokáig tartott, bár a múltbeli előadás már nem hallatszik.

43. Hasonlóképpen számíthatunk egy hosszú előadásra, bár a várt esemény még nem történt meg.

44. Ha csak a jelen áll közvetlenül előttünk, nehéznek tűnik egyáltalán hosszúságot tulajdonítani a múltnak vagy a jövőnek.

45. De a jelen sem nyújt eleinte biztos támaszt, amint alaposabban rákérdezünk az időtartamára.

46. Egy jelenlegi év tartalmaz már elmúlt hónapokat és még előttünk állókat; ugyanez a felosztás folytatható egy napon és egy órán belül is.

47. Ha kizárólag azt tekintjük jelennek, ami még nem múlt el és nem is áll még előttünk, végül egy pillanat marad, amelynek nincs kiterjedt időtartama.

48. Ágoston ezzel egy apóriához jut, egy olyan nehézséghez, amelyben az indokoltnak tűnő feltételezések egymást kizárják.

49. Egyrészt időtartamokat élünk át és hasonlítunk össze, másrészt úgy tűnik, hogy a három időtartomány közül egyik sem rendelkezik mérhető kiterjedéssel.

50. A múlt már nem létezik, a jövő még nem létezik, a szigorú értelemben vett jelen pedig éppen nem rendelkezik időtartammal.

51. Ez a fokozódás magyarázza, miért nem elégszik meg Szent Ágoston azzal a megjegyzéssel, hogy az emberek természetesen tudják, mennyi ideig tart valami.

52. Egy tevékenység ismerőssége még nem árulja el, milyen feltételek mellett lehetséges az.

53. Következő megkülönböztetése ezért az élményeink tárgyaira és azokra a szellemi tevékenységekre vonatkozik, amelyek révén kapcsolódunk hozzájuk.

54. Egy esemény már elmúlt lehet, miközben az arra vonatkozó emlék jelenben zajlik.

55. Hasonlóképpen egy cselekvés jövőbeli lehet, bár ennek a cselekvésnek a várakozása vagy tervezése már most zajlik.

56. Ezen az alapon Szent Ágoston megkülönbözteti a múlt jelenlétét az emlékezetben, a jelen jelenlétét az észlelésben és a jövő jelenlétét a várakozásban.

57. Mindhárom viszony a jelenbeli belső élethez tartozik, anélkül hogy tárgyaik emiatt egyidejűleg zajlanának.

58. Aki egy dal kezdetére emlékszik, nem feltétlenül hallja újra a fülével annak kezdetét.

59. Aki a végére vár, az ezzel a várakozással még nem hozta létre azt.

60. A megkülönböztetés ezért sem azt állítja, hogy a múlt kitalált lenne, sem azt, hogy a jövő már kész eseményként létezne.

61. Elsősorban azt magyarázza, hogy a múlt és a jövő milyen módon lehetnek most hozzáférhetők az ember számára.

62. A dal előadása során ez a hármas viszony összefüggésként hat, hiszen a figyelem kíséri a végrehajtást, míg az emlékezet és a várakozás ugyanazon cselekvés különböző részeit foglalja magában.

63. Minden kimondott vagy eléneklő szakasszal a már végrehajtott rész növekszik, a még végrehajtandó rész pedig csökken.

64. Az előadás egysége tehát attól függ, hogy az elme a pillanatnyi hangon túl is egy rendezett lefolyáshoz kapcsolódjon.

65. Erre a szerkezetre Szent Ágoston a distentio animi kifejezést használja, amelyet az elme kiterjedésének lehet fordítani.

66. Az elme kiterjedt, mert emlékezve és várakozva olyan pillanatokra irányul, amelyek az előadás során nem jelennek meg egyszerre.

67. Ez nem egy láthatatlan anyag térbeli kiterjedését jelenti.

68. A kifejezés inkább azt írja le, hogy egy időbeli lefolyás hogyan oszlik el különböző összefüggések között, és azok összekapcsolódása révén mégis hogyan marad összetartva.

69. A figyelem nem hagyja, hogy az éppen bekövetkező szakasz elszigetelten jelenjen meg, hanem összekapcsolja azt a már lezajlott eseményekkel és a várt folytatással.

70. Működése folytatódik, bár az egyes, szigorúan meghatározott jelen pillanatnak nincs kiterjedt időtartama.

71. Ezzel megváltozik a kiinduló probléma, mert a jelenhez fűződő kapcsolat nem feltétlenül jelenti azt, hogy e tartam minden része külső eseményként egyszerre lenne jelen.

72. Az előadó azért tudja a dalt összefüggő cselekményként előadni, mert élménye többet foglal magában, mint az éppen hangzó rész.

73. Ezen a ponton érthetőbbé válik az is, hogy Augustinus miért vizsgálja az időmérést egymást követő szótagok példáján.

74. Ha egy rövid szótag elhallgat, és egy hosszabb követi, az első már nem állhat a második mellett egyidejűleg hallható mércéként.

75. Ha mégis összehasonlítani akarjuk az időtartamát a következővel, annak egy részének jelenben elérhetőnek kell maradnia.

76. Augustinus ezért az összehasonlítást arra a maradandó hatásra tereli, amelyet az átmeneti hangzás hagy maga után az elmében.

77. Magyarázata szerint ezt a jelenbeli nyomot mérjük, amelyen keresztül felfogjuk az elmúlt időtartamot, és nem egy még mindig jelen lévő, már elmúlt hangot.

78. Az emlékezet itt különleges funkciót kap, mert lehetővé teszi az időben egymástól elválasztott események összehasonlítását.

79. Azonban a nyomra való hivatkozás még nem magyarázza teljes mértékben, hogy annak időtartamát hogyan lehet megbízhatóan meghatározni és más időtartamoktól elhatárolni.

80. Ágoston emellett megvizsgálja azt a feltevést is, hogy az idő egyszerűen egy test mozgásával egyenértékű lenne.

81. Mivel mind a mozgás időtartamát, mind a nyugalom időtartamát összehasonlíthatjuk, ez az egyenértékűség túl szűknek tűnik.

82. Egy rendszeresen ismétlődő mozgás mércéül szolgálhat, de a mércét és az általa mért dolgot fogalmilag meg kell különböztetni.

83. Ezért az órára való hivatkozás sem szünteti meg önmagában az időtartamhoz való hozzáférésünk kérdését.

84. Fordítva: a belső összehasonlítás vizsgálatából nem következik egyértelműen, hogy az emberi tudatosságon kívül ne léteznének időbeli viszonyok.

85. Vitatható értelmezési kérdés marad, hogy Szent Ágoston a szellem kiterjedésével az idő lényegét kívánja-e teljes egészében meghatározni, vagy elsősorban annak emberi megtapasztalhatóságát vizsgálja.

86. Elemzése mindenesetre nem nyújt elegendő alapot ahhoz, hogy a világ minden változását pusztán az egyes emlékezők termékeinek nyilvánítsuk.

87. A kizárólag belső szemlélet korlátai visszavezetnek a teremtés problémájához, amellyel a XI. könyv kezdődik.

88. Ágoston a bibliai kezdet értelmét firtatja, és elutasítja azt a gondolatot, hogy Isten először mérhetetlenül hosszú ideig várt volna, mielőtt megteremtette volna a világot.

89. Egy ilyen várakozás máris feltételezné egy olyan időt, amelynek eredetét éppen meg kell magyarázni.

90. Ha az idő a változékony teremtéssel együtt jön létre, akkor a teremtésen kívüli időbeli „előtte” nem jelöl további szakaszt ugyanazon a sorozatban.

91. Istennek az idővel szembeni elsőbbsége ebben az értelmezésben az eredet viszonya, és nem egy közös idővonalon elfoglalt korábbi hely.

92. Az örökkévalóság ezért Augustinus számára nem az évek határtalan meghosszabbodását jelenti, hanem egy olyan jelenlétet, amelyben semmit sem kell még várni, és semmi sem veszett már el.

93. Ez a meghatározás része a Teremtőről alkotott keresztény felfogásának; az emberi emlékezet elemzése önmagában nem bizonyítja ezt.

94. Ennek fényében a tanulmány végén szereplő dalpélda egy második jelentést nyer, amely túlmutat az időmérés magyarázatán.

95. Még az is, aki egy dalt teljes egészében ismer, annak előadását egymást követő részekként éli meg, és nem tudja a már elmúlt kezdetet még mindig hangzó kezdetként megragadni.

96. Ágoston ezt a szerkezetet hosszabb cselekményekre és az emberi életre is kiterjeszti, amelynek összefüggéseit szintén csak változó időbeli viszonyok között lehet megérteni.

97. Ezzel együtt a kiterjedés magában hordozza a szétszóródás veszélyét, amelyben különböző vágyak és emlékek igényt tartanak a belső egységre.

98. A feszültséggel szemben ő az intentio-t állítja, egy célirányos összpontosítást, amely ebben az összefüggésben az Isten felé fordulásban keresi állandóságát.

99. Az, hogy a vizsgálódás imaként van megfogalmazva, így kifejezi egyik alapvető előfeltételét, hiszen a kérdező olyan igazságra és egységre reménykedik, amely egy olyan forrásból származik, amely felett ő maga nem rendelkezik.

100. Az ének ráébreszti, mennyire gazdaggá válik jelenléte az emlékezés és a várakozás által, és miért nem birtokolja mégis soha az életét oly módon, ahogyan Isten örökkévalóságát elképzeli.

1. Wer ein bekanntes Lied vorträgt, besitzt dessen Verlauf schon vor dem ersten Laut im Gedächtnis, obwohl die Aufführung selbst noch vollständig bevorsteht.

2. Augustinus nimmt in seinen Confessiones diesen unscheinbaren Vorgang zum Anlass, eine Schwierigkeit freizulegen, die beim Singen gewöhnlich unbemerkt bleibt.

3. Sobald der Vortrag beginnt, geht der erwartete Teil nach und nach in den erinnerten über, während die Aufmerksamkeit das jeweils Erklingende begleitet.

4. Am Ende ist die ganze Aufführung vergangen, und dennoch kann der Vortragende sagen, was er gesungen hat und wie lange es dauerte.

5. Kein einzelner Augenblick enthält alle gesungenen Töne zugleich.

6. Gleichwohl erfahren wir eine zusammenhängende Handlung, deren Anfang, Fortgang und Ende aufeinander bezogen sind.

7. Für Augustinus führt dieses Verhältnis zu der Frage, wie ein zeitlich lebender Mensch etwas als Ganzes erfassen kann, dessen Teile ihm nur nacheinander gegenwärtig werden.

8. Das Lied erschließt damit zugleich die Leistung und die Grenze des menschlichen Bewusstseins.

9. Die Confessiones entstanden ungefähr zwischen 397 und 400, als Augustinus bereits als Bischof im römischen Nordafrika wirkte.

10. Ihr lateinischer Titel bezeichnet ein Bekenntnis, das Schuldeingeständnis und Gotteslob miteinander verbindet.

11. Der Autor erzählt sein Leben deshalb aus einer religiös bestimmten Gegenwart, in der er nach dem Sinn früherer Erfahrungen und nach seiner gegenwärtigen Verfassung fragt.

12. Nachdem die ersten neun Bücher seinen Lebensweg bis zum Tod seiner Mutter entfaltet haben, untersucht Buch X die Möglichkeiten und Grenzen des Gedächtnisses.

13. Buch XI wendet sich dem biblischen Schöpfungsbericht zu und fragt, wie Zeit gegenüber Gottes Ewigkeit zu verstehen sei.

14. Dieser Wechsel vertieft eine Schwierigkeit, die bereits das Erzählen selbst voraussetzt, denn ein vergangenes Leben kann nur durch gegenwärtige Erinnerung zur Sprache kommen.

15. Die Untersuchungen des Gedächtnisses und der Zeit sind daher miteinander verbunden, behalten aber jeweils ihre eigene Frage.

16. In Buch X beschreibt Augustinus das Gedächtnis mit Bildern weiter Räume und verborgener Kammern, in denen Wahrgenommenes aufbewahrt und wiedergefunden werden kann.

17. Solche räumlichen Metaphern machen die Fülle des Erinnerbaren anschaulich, ohne einen wirklichen Ort im Inneren des Körpers zu beschreiben.

18. Wenn ich mich an eine Landschaft erinnere, gelangen ihre Berge und Flüsse nicht selbst in meinen Geist.

19. Gegenwärtig ist vielmehr eine Vorstellung von etwas, das meinen Sinnen jetzt nicht vorliegt.

20. Augustinus kann deshalb zwischen dem vergangenen Wahrnehmen und dem gegenwärtigen Erinnern unterscheiden, obwohl beide auf denselben Gegenstand bezogen bleiben.

21. Das gilt auch für einen vertrauten Klang, den jemand innerlich nachvollziehen kann, während seine Stimme schweigt.

22. Erinnerung wiederholt dabei nicht einfach sämtliche Bedingungen der ursprünglichen Erfahrung.

23. Wie Augustinus bemerkt, können wir eine frühere Traurigkeit erinnern, ohne im Augenblick des Erinnerns traurig zu sein.

24. Die Erinnerung enthält einen Bezug auf das erlebte Gefühl, aber dieser Bezug ist von dessen erneutem Erleben zu unterscheiden.

25. Mit sinnlichen Vorstellungen ist der Umfang des Gedächtnisses jedoch noch nicht erschöpft, denn Augustinus bezieht auch erworbenes Wissen und begriffliche Einsichten in seine Untersuchung ein.

26. Wer eine Zahlenbeziehung verstanden hat, bewahrt mehr als die Erinnerung an die Stimme, die sie ihm erklärte.

27. Die gesprochenen Laute konnten längst verklungen sein, während der verstandene Zusammenhang weiterhin verfügbar bleibt.

28. Ebenso ist die Fähigkeit, eine Erörterung zu führen, nicht auf ein inneres Bild einer früheren Unterrichtsstunde zu reduzieren.

29. Der Ausdruck memoria umfasst bei Augustinus daher sowohl das Gedächtnis als Vermögen des Bewahrens als auch die Erinnerung, durch die Bewahrtes gegenwärtig wird.

30. Diese Weite verhindert, dass seine Untersuchung als einfache Lehre von einem Behälter voller Abbilder gelesen werden kann.

31. Er fragt vielmehr danach, wie der Geist über Erfahrungen und Einsichten verfügt und wie sie ihm erneut zugänglich werden.

32. Gerade dabei entdeckt er, dass dieses Verfügen keine vollständige Übersicht über das eigene Innere einschließt.

33. Die Schwierigkeit zeigt sich besonders an Augustinus’ Überlegung, wie wir das Vergessen erkennen und benennen können.

34. Wäre das Vergessene ausnahmslos verschwunden, fehlte anscheinend auch jede Grundlage, um seinen Verlust überhaupt zu bemerken.

35. Zugleich kann das Vergessen selbst nicht einfach wie eine gewöhnliche Erinnerung aufbewahrt sein, denn als vollständiger Ausfall des Erinnerns würde es den Zugriff gerade verhindern.

36. Augustinus prüft verschiedene Möglichkeiten, ohne aus dem Problem eine glatte Erklärung zu gewinnen.

37. Als Veranschaulichung lässt sich an eine Liedzeile denken, deren Wortlaut jemand sucht und bei der er mehrere auftauchende Vorschläge als falsch zurückweist.

38. Obwohl die gesuchte Zeile zunächst nicht verfügbar ist, scheint noch genug von ihr erhalten, um andere Zeilen nicht mit ihr zu verwechseln.

39. Ein solcher Fall macht verständlich, weshalb das Gedächtnis zugleich zum eigenen Selbst gehört und sich dessen bewusster Verfügung entziehen kann.

40. Die Nähe zu uns selbst garantiert für Augustinus keineswegs, dass wir alles durchschauen, was unser Erinnern ermöglicht.

41. In Buch XI nimmt die Untersuchung eine neue Richtung, indem Augustinus den alltäglichen Umgang mit Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft auf seine Voraussetzungen prüft.

42. Wir sagen etwa, ein Liedvortrag habe lange gedauert, obwohl die vergangene Aufführung jetzt nicht mehr erklingt.

43. Ebenso können wir einen langen Vortrag erwarten, obwohl das erwartete Ereignis noch nicht stattgefunden hat.

44. Wenn nur das Gegenwärtige unmittelbar vorliegt, scheint es schwierig, vergangener oder zukünftiger Zeit überhaupt eine Länge zuzuschreiben.

45. Doch auch die Gegenwart bietet zunächst keinen sicheren Halt, sobald man genauer nach ihrer Dauer fragt.

46. Ein gegenwärtiges Jahr enthält Monate, die schon vergangen sind, und andere, die noch bevorstehen; dieselbe Teilung lässt sich innerhalb eines Tages und einer Stunde fortsetzen.

47. Wird ausschließlich dasjenige als gegenwärtig betrachtet, was weder schon vorbei noch erst bevorstehend ist, bleibt schließlich ein Augenblick ohne ausgedehnte Dauer.

48. Augustinus gelangt damit zu einer Aporie, einer Schwierigkeit, in der begründet erscheinende Annahmen einander blockieren.

49. Einerseits erleben und vergleichen wir Zeitspannen, andererseits scheint keiner der drei Zeitbereiche eine messbare Ausdehnung bereitzuhalten.

50. Die Vergangenheit ist nicht mehr, die Zukunft noch nicht, und die streng verstandene Gegenwart besitzt gerade keine Länge.

51. Diese Zuspitzung erklärt, weshalb Augustinus sich nicht mit dem Hinweis begnügt, dass Menschen selbstverständlich wissen, wie lange etwas dauert.

52. Die Vertrautheit einer Tätigkeit verrät noch nicht, unter welchen Bedingungen sie möglich ist.

53. Seine nächste Unterscheidung betrifft deshalb die Gegenstände unseres Erlebens und die geistigen Tätigkeiten, durch die wir uns auf sie beziehen.

54. Ein Ereignis kann vergangen sein, während die Erinnerung daran gegenwärtig stattfindet.

55. Ebenso kann eine Handlung künftig sein, obwohl das Erwarten oder Planen dieser Handlung bereits jetzt geschieht.

56. Augustinus unterscheidet auf dieser Grundlage eine Gegenwart des Vergangenen in der Erinnerung, eine Gegenwart des Gegenwärtigen in der Wahrnehmung und eine Gegenwart des Zukünftigen in der Erwartung.

57. Alle drei Bezüge gehören zum gegenwärtigen inneren Leben, ohne dass ihre Gegenstände dadurch gleichzeitig stattfinden würden.

58. Wer sich an den Beginn eines Liedes erinnert, hört dessen Anfang nicht notwendig erneut mit den Ohren.

59. Wer auf den Schluss wartet, hat ihn durch dieses Warten noch nicht hervorgebracht.

60. Die Unterscheidung behauptet deshalb weder, die Vergangenheit sei erfunden, noch, die Zukunft liege schon als fertiges Ereignis vor.

61. Sie erklärt zunächst, in welcher Weise Vergangenes und Zukünftiges einem Menschen jetzt zugänglich sein können.

62. Beim Liedvortrag wirkt dieses dreifache Verhältnis als Zusammenhang, denn die Aufmerksamkeit begleitet die Ausführung, während Erinnerung und Erwartung unterschiedliche Teile derselben Handlung umfassen.

63. Mit jedem gesprochenen oder gesungenen Abschnitt wächst das bereits Vollzogene, und der noch auszuführende Teil wird kleiner.

64. Die Einheit des Vortrags hängt somit daran, dass der Geist über den augenblicklichen Laut hinaus auf einen geordneten Verlauf bezogen bleibt.

65. Für diese Struktur verwendet Augustinus den Ausdruck distentio animi, der sich als Ausspannung des Geistes wiedergeben lässt.

66. Der Geist ist ausgespannt, weil er sich erinnernd und erwartend auf Momente richtet, die in der Aufführung selbst nicht gleichzeitig vorliegen.

67. Gemeint ist keine räumliche Dehnung eines unsichtbaren Stoffes.

68. Der Ausdruck beschreibt vielmehr, wie sich ein zeitlicher Vollzug über unterschiedliche Bezüge verteilt und durch ihre Verbindung dennoch zusammenhält.

69. Aufmerksamkeit lässt den jeweils eintretenden Abschnitt nicht isoliert erscheinen, sondern bezieht ihn auf das bereits Vollzogene und auf den erwarteten Fortgang.

70. Ihre Tätigkeit dauert an, obwohl der einzelne streng gefasste Gegenwartsmoment keine ausgedehnte Dauer besitzt.

71. Damit verändert sich das Ausgangsproblem, denn eine gegenwärtige Beziehung zu Dauer muss nicht bedeuten, dass alle Teile dieser Dauer als äußere Ereignisse gleichzeitig vorhanden sind.

72. Der Vortragende kann das Lied als zusammenhängende Handlung ausführen, weil sein Erleben mehr umfasst als das jeweils Erklingende.

73. An dieser Stelle wird auch verständlicher, weshalb Augustinus die Zeitmessung am Beispiel aufeinanderfolgender Silben untersucht.

74. Wenn eine kurze Silbe verklungen ist und eine längere folgt, kann die erste nicht mehr als gleichzeitig hörbarer Maßstab neben der zweiten stehen.

75. Soll ihre Dauer trotzdem mit der folgenden verglichen werden, muss etwas von ihr gegenwärtig verfügbar bleiben.

76. Augustinus verlegt den Vergleich deshalb auf die bleibende Wirkung, die das vorübergehende Erklingen im Geist hinterlässt.

77. Gemessen wird nach seiner Erklärung diese gegenwärtige Spur, durch die wir die vergangene Dauer erfassen, und nicht ein noch vorhandener vergangener Ton.

78. Das Gedächtnis gewinnt hier eine besondere Funktion, weil es einen Vergleich zwischen zeitlich getrennten Vollzügen ermöglicht.

79. Allerdings erklärt die Berufung auf eine Spur noch nicht vollständig, wie deren Dauer verlässlich bestimmt und gegenüber anderen Dauern abgegrenzt wird.

80. Augustinus prüft außerdem die Vorstellung, Zeit sei einfach mit der Bewegung eines Körpers gleichzusetzen.

81. Da wir sowohl die Dauer einer Bewegung als auch die Dauer eines Stillstands vergleichen können, scheint diese Gleichsetzung zu eng.

82. Eine regelmäßig wiederkehrende Bewegung kann als Maßstab dienen, doch der Maßstab und das durch ihn Gemessene müssen begrifflich unterschieden werden.

83. Darum beseitigt auch der Hinweis auf eine Uhr die Frage nach unserem Zugang zur Dauer nicht von selbst.

84. Umgekehrt folgt aus der Untersuchung des inneren Vergleichens nicht ohne Weiteres, dass außerhalb menschlichen Bewusstseins keine zeitlichen Verhältnisse bestehen.

85. Ob Augustinus mit der Ausspannung des Geistes das Wesen der Zeit insgesamt bestimmen will oder vor allem ihre menschliche Erfahrbarkeit untersucht, bleibt eine umstrittene Auslegungsfrage.

86. Seine Analyse bietet jedenfalls keinen ausreichenden Grund, sämtliche Veränderungen der Welt zu bloßen Erzeugnissen einzelner Erinnernder zu erklären.

87. Die Grenze einer ausschließlich inneren Betrachtung führt zurück zu dem Schöpfungsproblem, mit dem Buch XI einsetzt.

88. Augustinus fragt nach dem Sinn des biblischen Anfangs und weist die Vorstellung zurück, Gott habe zunächst eine unermesslich lange Zeit gewartet, bevor er die Welt erschuf.

89. Ein solches Warten würde bereits eine Zeit voraussetzen, deren Ursprung gerade erklärt werden soll.

90. Wenn Zeit mit der veränderlichen Schöpfung entsteht, bezeichnet ein zeitliches Vorher außerhalb dieser Schöpfung keinen weiteren Abschnitt derselben Abfolge.

91. Gottes Vorrang gegenüber der Zeit ist in dieser Deutung eine Beziehung des Ursprungs und keine frühere Stelle auf einer gemeinsamen Zeitleiste.

92. Ewigkeit bedeutet deshalb für Augustinus keine grenzenlose Verlängerung von Jahren, sondern eine Gegenwärtigkeit, in der nichts erst erwartet werden muss oder schon verloren gegangen ist.

93. Diese Bestimmung gehört zu seiner christlichen Auffassung des Schöpfers; die Analyse menschlicher Erinnerung allein beweist sie nicht.

94. Vor diesem Hintergrund erhält das Liedbeispiel am Ende der Untersuchung eine zweite Bedeutung, die über die Erklärung des Zeitmessens hinausgeht.

95. Selbst wer ein Lied vollständig kennt, erlebt seine Aufführung nacheinander und kann den vergangenen Anfang nicht als noch erklingenden Anfang festhalten.

96. Augustinus überträgt diese Struktur auf längere Handlungen und auf das menschliche Leben, dessen Zusammenhang ebenfalls nur unter wechselnden zeitlichen Bezügen erschlossen wird.

97. Dabei verbindet sich die Ausspannung mit der Gefahr einer Zerstreuung, in der verschiedene Wünsche und Erinnerungen die innere Einheit beanspruchen.

98. Der Ausspannung stellt er die intentio gegenüber, eine gerichtete Sammlung, die in diesem Zusammenhang ihre Beständigkeit in der Zuwendung zu Gott sucht.

99. Dass die Untersuchung als Gebet geschrieben ist, bringt daher eine ihrer tragenden Voraussetzungen zum Ausdruck, denn der Fragende hofft auf Wahrheit und Einheit aus einer Quelle, über die er selbst nicht verfügt.

100. Das Lied lässt ihn erkennen, wie reich seine Gegenwart durch Erinnern und Erwarten wird und weshalb er dennoch sein Leben niemals in der Weise besitzt, in der er sich Gottes Ewigkeit vorstellt.