11.3.3 Transzcendentális idealizmus: a jelenség és a dolog önmagában – Transzendentaler Idealismus: Erscheinung und Ding an sich

1. Képzeljünk el két embert, akik megmérnek egy asztalt, mert tudni szeretnék, hogy átfér-e egy ajtón.

2. Az egyik tartja a mérőszalagot, a másik leolvassa a skálát, és egy elsőre ellentmondásos eredményt az újbóli méréssel lehet ellenőrizni.

3. A mérés sikere sem attól függ, kinek tetszik jobban az asztal, sem attól, melyik megfigyelő álláspontja határozottabb.

4. Immanuel Kant számára ez egy szokásos eset lenne egy külső tárgy megbízható megismerésére.

5. Ugyanakkor vitatná, hogy a két ember ezzel úgy ismerte volna fel az asztalt, amilyen az az emberi megismerés minden feltételétől függetlenül valójában.

6. Kant számára még a térbeli kiterjedésének a legapróbb pontosságú meghatározása is csupán egy jelenség megismerése marad.

7. Pontosan ez a megbízható tudás és a korlátozott megismerési igény közötti kapcsolat képezi transzcendentális idealizmusának magját.

8. A „jelenség” szó a mindennapi nyelvben gyakran úgy hangzik, mintha egy látható felület mögött egy valóságosabb valóság rejtőzne.

9. Aki azt mondja, hogy valaki barátságosnak tűnik, nem határozza meg, hogy az illető valóban az-e, és aki puszta jelenségről beszél, akár egy káprázatot is jelenthet.

10. Kant filozófiai szóhasználata másfajta megkülönböztetést igényel.

11. Nála a „megjelenés” azt jelenti, hogy egy tárgy az érzékszerveink számára adott, és ezért olyan feltételek között áll, amelyek mellett az emberek egyáltalán képesek valamit megfigyelni.

12. A „látszat” viszont ott keletkezik, ahol tévesen ítélünk, vagy ahol egy elképzelés arra csábít minket, hogy megalapozatlan állítást tegyünk.

13. A helytelenül leolvasott mérés a megjelenéssel kapcsolatos tévedés, míg az asztal hosszának helyes mérése ugyanazon megjelenés helyes megismerése lehet.

14. A „megjelenés” kifejezés ezért még egyáltalán nem dönti el, hogy egy adott ítélet igaz-e vagy hamis.

15. A különbség megértéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy Kant mit ért érzékszervi tapasztalat alatt.

16. Ez az a képesség, amelynek révén képzeteket fogadunk be, amikor tárgyak hatnak ránk, és ebben a tekintetben megkülönböztethető a fogalmi gondolkodás saját tevékenységétől.

17. Ami érzéki úton adatik nekünk, az azonban nem bizonyos rend nélkül jelenik meg előttünk.

18. A külső tárgyak egymás mellett és térbeli viszonyokban jelennek meg, míg képzeleteink és az általunk megtapasztalt változások időbeli viszonyokban állnak egymással.

19. Kant a teret és az időt a megfigyelés formáinak nevezi, mert ezek határozzák meg azt a módot, ahogyan az egyes dolgok közvetlenül adódhatnak.

20. Érvelése szerint ezeket a formákat nem csak sok kész tapasztalat összehasonlításával nyerjük el, hiszen már maga a tapasztalható egymás mellettiség vagy egymást követés is előfeltételezi őket.

21. Ez az állítás az emberi tapasztalat előfeltételeire vonatkozik, és nem keverendő össze azzal a leírással, hogy egy gyermek hogyan sajátítja el a térbeli tájékozódást.

22. Aki az asztalt kiterjedtnek érzékeli, az tehát nem először egy teljesen tér nélküli dolgot fogad be, majd azt tetszése szerint térbeli formába önti.

23. Ahhoz, hogy az érzéki adottságokból meghatározott tárgyi ismeret szülessen, szükség van továbbá az értelemre is, amely a fogalmak és ítéletek révén összekapcsolja az elképzeléseket.

24. Alapvető összekötő fogalmai, a kategóriák, lehetővé teszik például, hogy valamit állandó tárgyként, vagy egy változást ok-okozati összefüggésben álló folyamatként fogjunk fel.

25. Ez a tevékenység sem hozza létre saját erejéből az észlelés tárgyát.

26. A két ember fogalmi rendszerezés révén megértheti a mérést, de puszta gondolkodással sem az asztal hosszát nem tudja meghatározni, sem annak létezését nem tudja előidézni.

27. Kant meg akarja magyarázni, miért van az, hogy a tárgyi tapasztalat kötelező feltételeknek van alávetve, noha érzéki adottságokat feltételez.

28. A „transzcendentális” kifejezés az ilyen feltételek és azok megalapozottságának vizsgálatát jelöli.

29. Ez tehát nem azt jelenti, hogy a filozófia itt egy érzékeken túli világba hatolna be, hiszen éppen a lehetséges tapasztalatokon túli ismeretszerzésre irányuló igényt nevezné Kant az ismeretszerző eszközök transzcendentális használatának.

30. Ezen előfeltételek alapján az idealizmus pontos jelentést nyer.

31. A térbeliség és az időbeliség nem lehetnek olyan meghatározások, amelyeket a dolgoknak a mi megfigyelési módunkhoz való bármilyen viszonytól függetlenül tulajdoníthatnánk.

32. Az emberi megfigyelés formáiként azonban mindazra vonatkoznak, ami számunkra megfelelő módon megtapasztalhatóvá válhat.

33. Kant ezért összekapcsolja a tér és az idő transzcendentális idealitását azok empirikus valóságával, vagyis a lehetséges tapasztalat tárgyaira vonatkozó objektív érvényességükkel.

34. Az asztal esetében ténylegesen helyes egy bizonyos hosszúságot megállapítani, még akkor is, ha ez a megállapítás nem nyújt a mi érzékszervi tapasztalatunktól független ismeretet az asztal tulajdonságairól.

35. Az, hogy az ismeret feltételei a szubjektumban rejlenek, nem teszi a mérési eredményt személyes preferenciává.

36. Az állítás az emberi megismerés közös alapszerkezetére vonatkozik, és ezen a szerkezeten belül meghagyja a helyes, pontatlan és téves mérések közötti különbségeket.

37. Pontosan azért, mert ezeket a szinteket elkülönítik egymástól, az ideális jelleg és az objektív érvényesség Kantnál egymáshoz tartozhatnak.

38. A tapasztalható tárgyak valóságára vonatkozó igényét Kant empirikus realizmusnak nevezi.

39. Egy asztal a testemen kívül, a térben található, más emberek is megvizsgálhatják, és a tapasztalati összefüggésben nem tetszőlegesen rendelkezésre álló kitaláció.

40. Létének fennállása ebben az összefüggésben nem függ attól sem, hogy éppen ránézek-e.

41. A belső állapotok és a külső dolgok közötti empirikus ellentét így megmarad.

42. Ettől különbözteti meg Kant a transzcendentális realizmust, amely térben és időben meghatározott tapasztalati tárgyakat olyan dolgoknak tekint, amelyekre ezek a meghatározások érzékszerveinktől függetlenül vonatkoznak.

43. Aki összekeveri a kétféle realizmust, könnyen azt hiheti, hogy Kantnak választania kell egy teljesen az ismerettől független térvilág és a külső tárgyak tagadása között.

44. Álláspontja éppen azt hivatott érthetővé tenni, hogy miért nem feltételezi a külső valóság elismerése ezt a továbbmenő metafizikai igényt.

45. Mit jelent ilyen körülmények között a „dolog önmagában” kifejezés?

46. Elsősorban egy tárgy megfigyelését jelenti, eltekintve attól a sajátos érzéki megközelítési módtól, amelyen keresztül megjelenik előttünk.

47. Ezzel a gondolati elkülönítéssel azonban még nem rendelkezünk egy második hozzáféréssel a tárgy tulajdonságaihoz.

48. Eltekinthetünk az emberi megfigyeléstől anélkül, hogy emiatt olyan megfigyelést nyernénk, amely túllépne annak határain.

49. A dolog önmagában ezért nem egy apró, rejtett darab az asztal belsejében, amelyet felvágással vagy egy jobb eszközzel valamikor feltárhatnánk.

50. Minden, amit egy ilyen vizsgálat térben és időben meghatározható eredményként feltár, továbbra is a jelenségek területéhez tartozik.

51. A határ a megismerési igény jellegét érinti, és nem lehet egyszerűen a megfigyelhető terület kiterjesztésével leküzdeni.

52. Ezért még egy fizikailag mélyebb magyarázat sem jelentene máris rálátást a dolgokra önmagukban.

53. Ezen a ponton Kant gondolkodás és megismerés közötti megkülönböztetése döntő jelentőségűvé válik.

54. Egy tárgyat gondolni először is azt jelenti, hogy fogalmak segítségével elképzeljük, míg annak megismerése ezen túlmenően megköveteli, hogy egy megfelelő tárgy adott és meghatározható legyen.

55. Egy ellentmondásmentes leírás önmagában még nem biztosítja, hogy a leírt dolog lehetséges legyen vagy valóban létezzen.

56. Az emberek számára a tárgyi megismerés az érzéki megfigyelés és a fogalmi meghatározás együttműködését igényli.

57. Ha eltávolítjuk az érzéki feltételeket, a tiszta értelem fogalmai saját erejükből nem pótolhatják a hiányzó adottat.

58. Ezért egy dolog önmagában való elképzelhetőségéből nem következik ismeret a tulajdonságairól.

59. Fordítva: az ismeret hiánya sem jogosít arra a következtetésre, hogy a valóság kizárólag az lehet, ami érzéki megfigyelési feltételeink között hozzáférhető.

60. Erre a korlátozó funkcióra Kant a „noumenon” fogalmát is alkalmazza, amelyet óvatosan úgy lehet magyarázni, mint egy kizárólag az értelem által elképzelt tárgyat.

61. Negatív jelentésében azt jelöli, ami nem tekinthető érzéki megfigyelésünk tárgyának.

62. A „negatív” itt azt jelenti, hogy egy megközelítési módot kizárnak vagy félretesznek anélkül, hogy egy másikat pozitív módon elérhetővé tennének.

63. Pozitív értelemben vett noumenon viszont egy nem érzéki, intellektuális megismerés tárgya lenne.

64. Kant szerint ilyen, az értelem általi közvetlen megismeréssel nem rendelkezünk, és annak lehetőségét nem tudjuk egyszerűen saját megismerési teljesítményeinkből levezetni.

65. A dolog önmagában és a noumenon ezért szorosan összekapcsolódnak, de e különböző fogalomhasználat figyelembevétele nélkül nem cserélhetők fel tetszés szerint.

66. Határfogalomként a negatív noumenon arra emlékeztet, hogy érzéki tapintásunk feltételei nem adnak alapot arra, hogy minden lehetséges létezésről végleges ítéletet mondjunk.

67. Hogy pontosan hogyan kell értelmezni a jelenségek és a dolgok önmagukban való viszonyát, az azonban már Kant saját megfogalmazásai alapján is bonyolult értelmezési kérdéssé vált.

68. Egy elterjedt értelmezési irányzat két tárgykört különböztet meg: a tapasztalható jelenségeket és azok felismerhetetlen alapjait.

69. Egy másik irányzat a megkülönböztetést elsősorban ugyanazon tárgyak különböző szemléletmódjaiként értelmezi.

70. Ezt támasztja alá, hogy Kant kifejezetten olyan tárgyakról ír, amelyeket egyrészt jelenségként, másrészt önmagukban lehet szemlélni.

71. Az első irányzat mellett szólnak azok a helyek, ahol egy ismeretlen tárgy jelenik meg annak alapjaként, ami számunkra megjelenik.

72. Mindkét értelmezési irányzat különböző változatokat tartalmaz.

73. A nehézség abban rejlik, hogy elismerjük a megjelenő valóságát anélkül, hogy bevezetnénk egy megmagyarázatlan második világot, vagy figyelmen kívül hagynánk Kant kijelentéseit egy független alapról.

74. Hogy ez a nehézség nem a kutatás későbbi találmánya, azt a „Tiszta ész kritikája” korai fogadtatása is bizonyítja.

75. A mű 1781-es megjelenése után egy 1782-es göttingeni recenzió Kant tanítását George Berkeley idealizmusához közelítette.

76. Kant ezt visszautasította, és 1783-as Prolegomena című művében újra kifejtette álláspontját.

77. Berkeley maga azonban szintén meg akarta védeni az érzékelhető világot a szkeptikus kételyekkel szemben, és egyáltalán nem tekintette azt tetszőleges személyes képzelgésnek, ezért Kant elhatárolódása önmagában még nem ad megfelelő képet álláspontjáról.

78. A vita tehát arra a kérdésre is kiterjedt, hogy filozófiai szempontból mit jelent a érzékszervekkel megtapasztalható tárgyak valósága.

79. A Kritikus második, 1787-es kiadásában Kant kifejezetten így megjelölt cáfolatot fűzött az idealizmushoz.

80. Ennek célja a külső tapasztalat biztosítása volt, miközben a térről és az időről szóló tanítása, mint a megfigyelés formái, változatlanul fennmaradt.

81. Az új bizonyítás abból a tudatból indul ki, hogy saját létezésem az időben meghatározott.

82. Kant szerint egy ilyen időbeli meghatározáshoz szükség van az észlelésben valami állandóra, amelyhez a változás viszonyítható.

83. Ez az állandóság nem található meg kizárólag a változó belső képekben, amelyek időbeli sorrendjét éppen meg kell határozni.

84. Ezért már maga a meghatározott belső tapasztalatnak is elő kell feltételeznie a tőlem külső, valós dolgok észlelését.

85. Kant ezzel megfordítja azt a felfogást, miszerint eleinte csak a belső biztos, és a külvilágot először egy bizonytalan következtetéssel kell hozzáadni.

86. Hogy mennyire meggyőző ez a nagyra törő bizonyítás, az önálló kérdés marad; tárgya mindenesetre a térbeli tapasztalati tárgyak, és nem a elméletileg felismert dolgok önmagukban.

87. További nehézség merül fel ott, ahol Kant elmagyarázza, miért van egyáltalán érzéki anyag.

88. Az „affekció” kifejezésével érzékszerveink érintettségét jelöli, és hangsúlyozza, hogy az emberi megismerés valamit fogad be.

89. Ha azonban ezt a befogadást a dolgok önmagukban, érzéseink okaként magyarázzák, úgy tűnik, hogy a magyarázat túllép azon a területen, amelyre az ok kategóriája objektív megismerést tesz lehetővé.

90. Friedrich Heinrich Jacobi 1787-ben ezt az ellentmondást a kritikai filozófia elleni kifogásként használta fel.

91. Kant úgy tűnik, hogy a megadottságnak egy független okát feltételezi, amelynek meghatározását ugyanakkor saját ismereti határai tiltják.

92. A „megismerhetetlen” kifejezés nem oldja meg a problémát, amint ugyanazt a tárgyat mégis ható okként határozzák meg.

93. Kant lehetséges védelme ezért különbséget tesz egy ismeretlen ok gondolata és annak a felismerése között, hogy ez az ok hogyan hat.

94. Ekkor a tapasztalatot meghaladó hatásról szóló beszéd nem lenne kidolgozott ok-okozati elmélet, hanem az emberi érzékiség függőségének korlátozott leírása.

95. Ez a válasz elkerüli egy túlérzéki mechanizmus leírását, de meg kell magyaráznia, hogy a fennmaradó állításnak még milyen jogalapja van.

96. A tapasztalat keretein belül viszont teljes mértékben vizsgálható, hogy a külső tárgyak hogyan hatnak érzékszervünkre, anélkül, hogy ezzel a dolgokat önmagukban ismernénk meg.

97. A nyílt feszültség egy ilyen empirikus magyarázatból a tapasztalattól független tapasztalati okra vonatkozó állításba való átmenet során keletkezik.

98. A lemért asztalnál tehát mindkettő megmutatkozik: megalapozottan megállapíthatjuk, hogy átfér-e az ajtón, miközben e megállapítás feltételei nem nyújtanak betekintést az asztal természetébe önmagában.

1. Stellen wir uns zwei Menschen vor, die einen Tisch ausmessen, weil sie wissen möchten, ob er durch eine Tür passt.

2. Einer hält das Maßband, der andere liest die Skala ab, und ein zunächst widersprüchliches Ergebnis lässt sich durch erneutes Anlegen überprüfen.

3. Dass die Messung gelingt, hängt weder davon ab, wem der Tisch besser gefällt, noch davon, welcher Beobachter die entschiedenere Meinung vertritt.

4. Für Immanuel Kant wäre dies ein gewöhnlicher Fall verlässlicher Erkenntnis eines äußeren Gegenstands.

5. Zugleich würde er bestreiten, dass die beiden Menschen damit den Tisch so erkannt hätten, wie er unabhängig von allen Bedingungen menschlicher Erkenntnis beschaffen ist.

6. Selbst die sorgfältigste Bestimmung seiner räumlichen Ausdehnung bleibt für Kant Erkenntnis einer Erscheinung.

7. Gerade diese Verbindung von verlässlichem Wissen und begrenztem Erkenntnisanspruch bildet den Kern seines transzendentalen Idealismus.

8. Das Wort Erscheinung klingt im Alltag häufig so, als werde hinter einer sichtbaren Oberfläche eine eigentlichere Wirklichkeit verborgen.

9. Wer sagt, ein Mensch erscheine freundlich, lässt offen, ob er es tatsächlich ist, und wer von einer bloßen Erscheinung spricht, kann sogar ein Trugbild meinen.

10. Kants philosophischer Gebrauch des Wortes verlangt eine andere Unterscheidung.

11. Erscheinung heißt bei ihm, dass ein Gegenstand unserer Sinnlichkeit gegeben ist und deshalb unter den Bedingungen steht, unter denen Menschen überhaupt etwas anschauen können.

12. Schein entsteht dagegen dort, wo wir irrtümlich urteilen oder uns durch eine Vorstellung zu einer unberechtigten Behauptung verleiten lassen.

13. Ein falsch abgelesenes Maß ist ein Irrtum über die Erscheinung, während die richtig gemessene Tischlänge eine zutreffende Erkenntnis derselben Erscheinung sein kann.

14. Die Bezeichnung Erscheinung entscheidet deshalb noch gar nicht darüber, ob ein bestimmtes Urteil wahr oder falsch ist.

15. Um den Unterschied zu verstehen, muss man sich vergegenwärtigen, was Kant mit Sinnlichkeit meint.

16. Sie ist das Vermögen, Vorstellungen dadurch zu empfangen, dass wir von Gegenständen betroffen werden, und lässt sich insofern von der eigenen Tätigkeit des begrifflichen Denkens unterscheiden.

17. Was uns sinnlich gegeben wird, begegnet uns jedoch nicht ohne eine bestimmte Ordnung.

18. Äußere Gegenstände erscheinen nebeneinander und in räumlichen Beziehungen, während unsere Vorstellungen und die von uns erfahrenen Veränderungen in zeitlichen Verhältnissen stehen.

19. Raum und Zeit nennt Kant Formen der Anschauung, weil sie die Weise bestimmen, in der Einzelnes unmittelbar gegeben werden kann.

20. Seiner Argumentation zufolge gewinnen wir diese Formen nicht erst durch das Vergleichen vieler fertiger Erfahrungen, denn bereits ein erfahrbares Nebeneinander oder Nacheinander setzt sie voraus.

21. Die Behauptung betrifft die Voraussetzungen menschlicher Erfahrung und darf nicht mit einem Bericht darüber verwechselt werden, wie ein Kind räumliche Orientierung erlernt.

22. Wer den Tisch als ausgedehnt wahrnimmt, hat demnach nicht erst eine völlig raumlose Sache empfangen und sie anschließend nach Belieben räumlich ausgestaltet.

23. Damit aus sinnlicher Gegebenheit eine bestimmte Gegenstandserkenntnis wird, braucht es außerdem den Verstand, der Vorstellungen durch Begriffe und Urteile miteinander verbindet.

24. Seine grundlegenden Verbindungsbegriffe, die Kategorien, ermöglichen etwa, etwas als beharrlichen Gegenstand oder eine Veränderung als ursächlich bestimmten Vorgang aufzufassen.

25. Auch diese Tätigkeit stellt den Stoff der Wahrnehmung nicht aus eigener Macht her.

26. Die beiden Menschen können durch begriffliche Ordnung eine Messung verstehen, aber durch bloßes Denken weder die Länge dieses Tisches festlegen noch seine Existenz herbeiführen.

27. Kant will erklären, weshalb gegenständliche Erfahrung verbindlichen Bedingungen unterliegt, obwohl sie sinnlich Gegebenes voraussetzt.

28. Der Ausdruck transzendental bezeichnet eine Untersuchung solcher Bedingungen und ihrer Berechtigung.

29. Er bedeutet also nicht, dass die Philosophie hier in eine übersinnliche Welt vordringt, denn gerade ein beanspruchtes Erkennen jenseits möglicher Erfahrung würde Kant als transzendenten Gebrauch der Erkenntnismittel bezeichnen.

30. Von diesen Voraussetzungen aus erhält der Idealismus eine präzise Bedeutung.

31. Räumlichkeit und Zeitlichkeit sollen keine Bestimmungen sein, die wir den Dingen unabhängig von jeder Beziehung auf unsere Anschauungsart zuschreiben dürfen.

32. Als Formen menschlicher Anschauung gelten sie dennoch für alles, was uns in entsprechender Weise erfahrbar werden kann.

33. Kant verbindet deshalb die transzendentale Idealität von Raum und Zeit mit ihrer empirischen Realität, also ihrer objektiven Gültigkeit für Gegenstände möglicher Erfahrung.

34. Im Fall des Tisches bleibt es sachlich richtig, eine bestimmte Länge festzustellen, auch wenn diese Feststellung keine Erkenntnis seiner Beschaffenheit unabhängig von unserer Sinnlichkeit liefert.

35. Dass die Erkenntnisbedingungen im Subjekt liegen, macht das Messergebnis nicht zu einer privaten Vorliebe.

36. Die Behauptung betrifft eine gemeinsame Grundstruktur menschlicher Erkenntnis und lässt innerhalb dieser Struktur Unterschiede zwischen zutreffenden, ungenauen und falschen Messungen bestehen.

37. Gerade weil diese Ebenen auseinandergehalten werden, können Idealität und objektive Geltung bei Kant zusammengehören.

38. Seinen Anspruch auf die Wirklichkeit erfahrbarer Gegenstände bezeichnet Kant als empirischen Realismus.

39. Ein Tisch befindet sich außerhalb meines Körpers im Raum, kann von anderen Menschen untersucht werden und ist im Erfahrungszusammenhang keine beliebig verfügbare Erfindung.

40. Seine Existenz hängt in diesem Zusammenhang auch nicht davon ab, dass ich ihn gerade ansehe.

41. Der empirische Gegensatz zwischen inneren Zuständen und äußeren Dingen bleibt somit erhalten.

42. Davon unterscheidet Kant den transzendentalen Realismus, der räumlich und zeitlich bestimmte Erfahrungsgegenstände für Dinge nimmt, denen diese Bestimmungen unabhängig von unserer Sinnlichkeit zukommen.

43. Wer beide Arten von Realismus verwechselt, glaubt leicht, Kant müsse zwischen einer vollständig erkenntnisunabhängigen Raumwelt und der Leugnung äußerer Gegenstände wählen.

44. Seine Position soll gerade verständlich machen, weshalb die Anerkennung äußerer Wirklichkeit diesen weitergehenden metaphysischen Anspruch nicht voraussetzt.

45. Was bedeutet unter diesen Umständen der Ausdruck Ding an sich?

46. Er bezeichnet zunächst die Betrachtung eines Gegenstands unter Absehung von der besonderen sinnlichen Zugangsweise, durch die er uns erscheint.

47. Mit dieser gedanklichen Absonderung verfügen wir allerdings noch nicht über einen zweiten Zugang zu seiner Beschaffenheit.

48. Man kann vom menschlichen Anschauen absehen, ohne deshalb eine Anschauung zu gewinnen, die dessen Grenzen überschreitet.

49. Das Ding an sich ist daher kein winziges verborgenes Stück im Inneren des Tisches, das sich durch Aufschneiden oder durch ein besseres Instrument irgendwann freilegen ließe.

50. Alles, was eine solche Untersuchung als räumlich und zeitlich bestimmbaren Befund erschließt, gehört weiterhin zum Bereich der Erscheinungen.

51. Die Grenze betrifft die Art des Erkenntnisanspruchs und lässt sich nicht einfach durch eine Vergrößerung des beobachtbaren Bereichs überwinden.

52. Auch eine physikalisch tiefere Erklärung wäre deshalb nicht schon ein Blick auf Dinge an sich.

53. An dieser Stelle wird Kants Unterscheidung zwischen Denken und Erkennen entscheidend.

54. Einen Gegenstand zu denken heißt zunächst, ihn durch Begriffe vorzustellen, während seine Erkenntnis darüber hinaus verlangt, dass ein entsprechender Gegenstand gegeben und bestimmt werden kann.

55. Eine widerspruchsfreie Beschreibung allein sichert noch nicht, dass das Beschriebene möglich ist oder tatsächlich existiert.

56. Für Menschen erfordert gegenständliche Erkenntnis das Zusammenwirken von sinnlicher Anschauung und begrifflicher Bestimmung.

57. Nehmen wir die sinnlichen Bedingungen weg, können die reinen Verstandesbegriffe nicht aus eigener Kraft die fehlende Gegebenheit ersetzen.

58. Deshalb folgt aus der Denkbarkeit eines Dings an sich keine Kenntnis seiner Eigenschaften.

59. Umgekehrt berechtigt die fehlende Erkenntnis auch nicht zu dem Schluss, Wirklichkeit könne ausschließlich das sein, was unter unseren Anschauungsbedingungen zugänglich ist.

60. Für diese begrenzende Funktion verwendet Kant auch den Begriff Noumenon, den man vorsichtig als einen nur durch den Verstand gedachten Gegenstand erläutern kann.

61. In seiner negativen Bedeutung bezeichnet er etwas, sofern es nicht als Gegenstand unserer sinnlichen Anschauung betrachtet wird.

62. Negativ bedeutet hier, dass eine Zugangsweise ausgeschlossen oder beiseitegesetzt wird, ohne eine andere positiv verfügbar zu machen.

63. Ein Noumenon in positiver Bedeutung wäre dagegen Gegenstand einer nichtsinnlichen, intellektuellen Anschauung.

64. Eine solche unmittelbare Erkenntnis durch den Verstand besitzen wir nach Kant nicht, und ihre Möglichkeit können wir nicht einfach aus unseren eigenen Erkenntnisleistungen erschließen.

65. Ding an sich und Noumenon sind daher eng verbunden, lassen sich aber nicht ohne Beachtung dieses unterschiedlichen Begriffsgebrauchs beliebig austauschen.

66. Als Grenzbegriff erinnert das negative Noumenon daran, dass die Bedingungen unserer Sinnlichkeit keine Berechtigung geben, über alles überhaupt mögliche Sein abschließend zu urteilen.

67. Wie das Verhältnis zwischen Erscheinungen und Dingen an sich genauer aufzufassen ist, wurde allerdings schon durch Kants eigene Formulierungen zu einer schwierigen Auslegungsfrage.

68. Eine verbreitete Deutungsrichtung unterscheidet zwei Gegenstandsbereiche, die erfahrbaren Erscheinungen und ihre unerkennbaren Grundlagen.

69. Eine andere versteht die Unterscheidung vor allem als verschiedene Betrachtungsweisen derselben Gegenstände.

70. Dafür spricht, dass Kant ausdrücklich von Gegenständen schreibt, die einerseits als Erscheinungen und andererseits an sich selbst betrachtet werden können.

71. Für die erste Richtung sprechen Stellen, in denen ein unbekannter Gegenstand als Grund dessen auftritt, was uns erscheint.

72. Beide Deutungsfamilien enthalten verschiedene Varianten.

73. Die Schwierigkeit liegt darin, die Wirklichkeit des Erscheinenden anzuerkennen, ohne entweder eine unerklärte zweite Welt einzuführen oder Kants Aussagen über einen unabhängigen Grund zu übergehen.

74. Dass diese Schwierigkeit keine späte Erfindung der Forschung ist, zeigt die frühe Aufnahme der Kritik der reinen Vernunft.

75. Nach ihrem Erscheinen im Jahr 1781 brachte eine Göttinger Rezension von 1782 Kants Lehre in die Nähe des Idealismus George Berkeleys.

76. Kant wehrte sich dagegen und erläuterte seine Position in den Prolegomena von 1783 erneut.

77. Berkeley selbst wollte allerdings ebenfalls die erfahrbare Welt gegen skeptische Zweifel verteidigen und hielt sie keineswegs für eine beliebige persönliche Einbildung, weshalb Kants Abgrenzung allein noch kein angemessenes Bild seiner Position liefert.

78. Der Streit betraf somit auch die Frage, was die Wirklichkeit sinnlich erfahrbarer Gegenstände philosophisch bedeutet.

79. In der zweiten Auflage seiner Kritik von 1787 fügte Kant eine ausdrücklich so bezeichnete Widerlegung des Idealismus hinzu.

80. Ihr Ziel war die Sicherung äußerer Erfahrung, während seine Lehre von Raum und Zeit als Anschauungsformen bestehen blieb.

81. Der neue Beweis setzt bei dem Bewusstsein an, dass mein eigenes Dasein in der Zeit bestimmt ist.

82. Nach Kant verlangt eine solche Zeitbestimmung etwas Beharrliches in der Wahrnehmung, auf das sich der Wechsel beziehen lässt.

83. Dieses Beharrliche könne nicht allein in den wechselnden inneren Vorstellungen gefunden werden, deren zeitliche Ordnung gerade bestimmt werden soll.

84. Deshalb soll bereits die bestimmte innere Erfahrung die Wahrnehmung wirklicher Dinge außerhalb von mir voraussetzen.

85. Kant kehrt damit die Vorstellung um, zunächst sei nur das Innere gewiss und die Außenwelt müsse erst durch einen unsicheren Schluss hinzugefügt werden.

86. Wie überzeugend dieser anspruchsvolle Beweis ist, bleibt eine eigene Frage; sein Gegenstand sind jedenfalls räumliche Erfahrungsgegenstände und keine theoretisch erkannten Dinge an sich.

87. Eine weitere Schwierigkeit entsteht dort, wo Kant erläutert, weshalb überhaupt sinnlicher Stoff gegeben wird.

88. Seine Rede von Affektion bezeichnet das Betroffensein unserer Sinnlichkeit und unterstreicht, dass menschliches Erkennen etwas empfängt.

89. Wird dieses Empfangen jedoch durch Dinge an sich als Ursachen unserer Empfindungen erklärt, scheint die Erklärung über den Bereich hinauszugehen, für den die Kategorie der Ursache objektive Erkenntnis erlaubt.

90. Friedrich Heinrich Jacobi machte diese Spannung 1787 zu einem Einwand gegen die kritische Philosophie.

91. Kant scheint einen unabhängigen Grund der Gegebenheit vorauszusetzen, dessen Bestimmung seine eigenen Erkenntnisgrenzen zugleich verbieten.

92. Der Ausdruck unerkennbar löst das Problem nicht, sobald derselbe Gegenstand dennoch als wirkende Ursache bestimmt wird.

93. Eine mögliche Verteidigung Kants unterscheidet deshalb zwischen dem Gedanken eines unbekannten Grundes und einer Erkenntnis darüber, wie dieser Grund wirkt.

94. Dann wäre die Rede von Affektion jenseits der Erfahrung keine ausgearbeitete Kausaltheorie, sondern eine begrenzte Kennzeichnung der Abhängigkeit menschlicher Sinnlichkeit.

95. Diese Antwort vermeidet die Beschreibung eines übersinnlichen Mechanismus, muss aber erklären, welche Berechtigung die verbleibende Aussage noch besitzt.

96. Innerhalb der Erfahrung lässt sich dagegen durchaus untersuchen, wie äußere Gegenstände auf unsere Sinnesorgane wirken, ohne damit Dinge an sich zu erkennen.

97. Die offene Spannung entsteht beim Übergang von einer solchen empirischen Erklärung zu einer Behauptung über den erfahrungsunabhängigen Grund der Erfahrung.

98. Am ausgemessenen Tisch zeigt sich daher beides: Wir können begründet feststellen, ob er durch die Tür passt, während die Bedingungen dieser Feststellung keinen Zugang zu seiner Beschaffenheit an sich eröffnen.