11.7 Jog, politika és történelem: szabadság, közélet és béke – Recht, Politik und Geschichte: Freiheit, Öffentlichkeit und Frieden

1. Képzeljünk el két szomszédot, akik ugyanazt a földdarabot igénylik maguknak, és mindketten meg vannak győződve arról, hogy jó indokaik vannak igényükre.

2. Az egyik arra hivatkozik, hogy ő használta először a földet, míg a másik egy megállapodásra hivatkozik, amelynek jelentőségét ellenfele vitatja.

3. Amíg mindenki egyedül dönti el, mi jár neki, még a lelkiismeretes vizsgálat sem tudja a vitát kötelező érvényűen lezárni.

4. A megegyezés továbbra is lehetséges, de annak kudarca mindkettőjüket ismét saját ítéleteikre és érvényesítési eszközeikre kényszerítené.

5. Immanuel Kant számára egy ilyen hipotetikus eset világossá teszi, miért van szükség a szabadságnak egy közös jogrendre.

6. Aki igényét másokkal szemben érvényesíti, annak képesnek kell lennie arra, hogy elmagyarázza, miért tartoznak neki mások, noha saját céljaikat követik.

7. Kant ezt a kérdést különösen a jogtudományban vizsgálja, amely 1797-ben jelent meg „Az erkölcs metafizikája” című művének első részeként.

8. A külső szabadság alatt azt a függetlenséget érti, hogy ne kényszerítsen cselekvésre mások önkényessége, amennyiben ez a függetlenség összeegyeztethető mindenki azonos szabadságával.

9. A „szabad akarat” itt a cselekvések mellett való döntés képességét jelenti, és nem feltétlenül jelenti a szeszélyes vagy meggondolatlan viselkedést.

10. A jog ezért határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett különböző emberek cselekedetei egy általános törvény szerint egymás mellett létezhetnek.

11. Míg az erénytan a belső indítékokat is vizsgálja, a jogrend elsősorban olyan magatartást követel meg, amely tiszteletben tartja mások jogos szabadságát.

12. Aki egy esedékes fizetést csupán a bíróságtól való félelem miatt teljesít, azzal teljesíti jogi kötelezettségét, még akkor is, ha indítéka nem bír különösebb erkölcsi értékkel.

13. A közrend aligha tudná betölteni célját, ha minden igény biztosítása attól függne, hogy minden érintett belső meggyőződésből igazságosan cselekedjen.

14. Ezzel érthetővé válik, miért tudja Kant a törvényes kényszert a szabadsággal összekapcsolni.

15. Ha valaki jogellenül megakadályozza másokat szabadságuk gyakorlásában, akkor ezt a beavatkozást viszont meg kell akadályozni.

16. Egy elképzelt esetben egy illetékes bíróság megakadályozhatná egy szomszédot abban, hogy erőszakkal elzárja a másik jogszerűen használható útját.

17. Ez az érvelés korántsem engedélyez minden olyan intézkedést, amelyet egy kormány hasznosnak vagy célszerűnek nyilvánít.

18. Az erőszak alkalmazását egy kölcsönösen érvényes jogrendhez köti, és éppen ezért olyan hatóságot igényel, amely nyilvánosan határozza meg a jogigényeket.

19. Tulajdonjogi vitában az egyik érintett személyes ítélete ehhez nem elegendő, hiszen ő egyszerre lépne fel félként, bíróként és végrehajtóként.

20. Amit Kant polgári állapotnak nevez, az e helyzet közös törvények, illetékes bíróságok és a döntéseiket érvényre juttató hatalom révén történő leküzdése.

21. Ennek ellentéte, a természeti állapot, nem feltétlenül jelenti az ember nélküli vadont, és nem is a szüntelen küzdelmet.

22. Az emberek már kereskedhetnek, családokat alapíthatnak és megállapodásokat köthetnek, miközben jogaik általánosan kötelező érvényű biztosítása még hiányzik.

23. A tulajdonjogok ilyen körülmények között ideiglenesek maradnak, mert végleges elismerésüket nem garantálja egy közös közakarat.

24. Kant ezért az államhoz való átmenetet olyan jogi kötelezettségként indokolja, amely a szabad emberek együttéléséből fakad.

25. A törvényhozás legitimitásának vizsgálatához az eredeti szerződés eszméjét használja, amelyet 1793-ban „A elméletről és a gyakorlatról” című értekezésében fejt ki.

26. Ez a szerződés nem utal egy történelmileg igazolható pillanatra, amikor a mai állampolgárok összes őse ténylegesen aláírta volna azt.

27. A törvényhozótól azt követeli, hogy csak olyan törvényeket hozzon, amelyek az egész nép egyesült akaratából származhattak volna.

28. Ezzel még nem követeli meg az egyes rendelkezések tényleges jóváhagyását, de egy olyan mércét igen, amelyhez a legfőbb hatalmat is mérni kell.

29. Így egy örökletes kiváltság, amely egy bizonyos csoportnak biztosítja az uralmat mások felett, Kant szerint nem felel meg ennek a mércének.

30. A köztársasági alkotmány ezt a követelményt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztásával, valamint a politikai képviselettel ötvözi.

31. Kant „köztársaság” szóhasználata ezért nem egyszerűen a mai, monarchiával rendelkező és anélküli államok közötti megkülönböztetésnek felel meg.

32. Még egy monarchiának is elismeri azt a lehetőségét, hogy a köztársasági elvek szellemében kormányozzák.

33. Despotikusnak tartja azt a kormányzatot, amely az uralkodó közakaratát ugyanúgy kezeli, mint magánakaratát.

34. A demokráciával szembeni kritikája viszont az általános közvetlen uralomra irányul, amelyben a döntéshozó többség egyidejűleg gyakorolja a végrehajtó hatalmat is, és egy egyén ellen is dönthet anélkül, hogy ezeket a hatalmakat szétválasztaná.

35. Éppen a jogi egyenlőségtől a politikai részvétel felé történő átmenet során azonban Kant olyan határokat húz, amelyek jelentősen korlátozzák a szabadsághoz való jogát.

36. Megkülönbözteti az aktív polgárokat, akik szavazatukkal részt vehetnek a törvényalkotásban, a passzív állampolgároktól, akiknek ez a jogosultságuk nincs.

37. Az aktív státusz előfeltétele számára a polgári önállóság, vagyis olyan élethelyzet, amelyben valakinek nem kell más magánrendelkezése alapján biztosítania a megélhetését.

38. Emiatt kizárja a szavazati jogból többek között a szolgákat és a kézműves segédeket; a nőket is kifejezetten a passzív státuszba sorolja.

39. A kizártaknak nem tagadja meg az emberi szabadságukat és egyenlőségüket, de megtagadja tőlük az állami rendben való egyenjogú részvételt.

40. Mindkét állítást összeegyeztethetőnek tartja, mert véleménye szerint a jogi védelem és a politikai törvényhozás különböző hatásköröket jelentenek.

41. A nehézség abban rejlik, hogy az embereknek be kell tartaniuk a törvényeket, miközben mások döntik el, hogy elég önállóak-e ahhoz, hogy ezeket a törvényeket maguk is alakítsák.

42. Mai szemszögből ezért felmerül a kérdés, hogy egy egyenlő szabadságon alapuló rend megfelel-e saját mércéjének, amíg a nemet és a gazdasági függőséget a politikai alárendeltség okainak tekinti.

43. Kant a nyilvános kritika védelmével egy másik lehetőséget nyit meg a társadalmi befolyásgyakorlásra.

44. Az 1784-ben megjelent „Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás?” című írásában azt vizsgálja, hogyan tanulhatják meg az emberek saját értelmüket használni, ahelyett, hogy tartósan mások irányítására bíznák magukat.

45. Kant köz- és magánjellegű ésszerűség-alkalmazás közötti megkülönböztetése azonban szokatlannak tűnik, mert nem követi az állami ügyek és a magánélet közötti ellentétünket.

46. Valaki akkor alkalmazza nyilvánosan az ésszerűségét, ha tudósként saját felelősségére az egész olvasóközönséghez szól.

47. Magánjellegűnek Kant ezzel szemben azt a felhasználást nevezi, amely egy meghatározott tisztség vagy rábízott megbízatás keretein belül történik, még akkor is, ha ez a tevékenység sok ember előtt zajlik.

48. Egy egyházi személy tehát hivatalos tanításában az egyháza tanításához kötve van, író tudósként azonban vizsgálhatja annak hibáit és javasolhat javításokat.

49. Hasonlóképpen egy polgárnak be kell fizetnie az előírt adókat, miközben jogában áll azok igazságtalanságát megalapozott nyilvános kritikával bírálni.

50. Kant így ötvözi az intézményi folyamatok megbízhatóságát azzal a lehetőséggel, hogy ésszerű vitán keresztül megváltoztassák az intézményeket.

51. A 18. század végi porosz államban ez az összekapcsolás egy igényes reformprogramot jelentett, amelynek megvalósítása a publikálás szabadságától függött.

52. Ugyanakkor ez a szabadság Kant által elutasított, a legfőbb állami hatalom elleni erőszakos ellenálláshoz való jog miatt korlátozott marad.

53. Ha minden alattvaló saját jogfelfogását erőszakos ellenállással érvényesíthetné, érvelése szerint az a nyilvános döntéshozó szerv semmisülne meg, amely a kötelező érvényű jogot egyáltalán lehetővé teszi.

54. Ez a tilalom nála még a zsarnokian viselkedő hatóságokkal szemben is érvényes, és ezzel felveti a kérdést, hogy azok áldozatai hogyan tudnak hatékonyan fellépni a súlyos igazságtalanság ellen.

55. A nyilvános kritika révén történő reformra irányuló reménye csak részben ad választ erre a kérdésre, ha éppen a kritizált hatalom fojtja el a szabad véleménynyilvánítást.

56. Mindazonáltal Kant az 1798-as „Kari vita” című művében a francia forradalomban részt nem vevő szemlélők együttérzésében az emberiség erkölcsi lehetőségeinek jelét látja.

57. A jogállam iránti lelkesedésüket jelentőségteljesnek értelmezi, anélkül, hogy ezzel igazolná a forradalmi erőszakot vagy bagatellizálná az események borzalmait.

58. Az a nehézség, hogy a kötelező erejű jogot az egyoldalú hatalmi igényekkel szemben biztosítsák, az államok közötti kapcsolatokban is megismétlődik.

59. Egy állam belső vitáit bíróságok előtt rendezheti, és ennek ellenére szomszédjaival szemben továbbra is a természeti állapotban maradhat.

60. Az a tény, hogy éppen nem folyik háború, ugyanúgy nem szünteti meg ezt a bizonytalanságot, ahogyan a két szomszéd közötti baráti viszony sem rendezné véglegesen a tulajdonjogi vitát.

61. Az 1795-ben megjelent „Az örök békéről” című művében Kant ezért megkülönbözteti a befejezett háborút a leküzdött háborús állapottól.

62. Egy békeszerződés véget vethet a jelenlegi harcoknak, miközben továbbra is fennáll az új erőszak lehetősége, mint a viták szokásos eszköze.

63. Még egy katonai győzelem sem dönti el, melyik félnek volt igaza, mert a nagyobb érvényesítőerő nem nyújt jogi indokot.

64. Kant béketervében ezért három, egymást kölcsönösen alátámasztó feladatot kapcsol össze: egy belső republikánus alkotmányt, a szabad államok békeszövetségét és egy korlátozott világpolgári jogot.

65. Ahol a polgárok részt vesznek a háborúról szóló döntéshozatalban, ott egyúttal szem előtt kell tartaniuk, hogy maguk is harcolnának, viselnék a költségeket és helyrehoznák a pusztításokat.

66. Kant szerint ez a döntés és a terhek közötti szoros kapcsolat nagyobb visszafogottságot tesz várhatóvá, mint egy olyan rend, amelyben egy uralkodó másokra háríthatja az áldozatokat.

67. Az érvelés nem feltételezi a lakosság általános erkölcsi felemelkedését, hanem kihasználja annak érthető érdekét, hogy elkerülje a saját súlyos veszteségeket.

68. Ez azonban nem alapoz meg olyan természetjogot, amely szerint a köztársasági kormányzású államok soha nem folytathatnának háborút.

69. A polgárok is rosszul értékelhetik a veszélyeket, vagy hagyhatják magukat meggyőzni a hatalom és az előnyök kilátásairól, ezért részvételük nem helyettesíti a államközi jogrendet.

70. A második határozott névelő, azaz a béke-tervezet második alapvető rendelkezése egy szabad államokból álló szövetséget követel, amelynek célja a háborúk tartós elkerülése.

71. Ennek a békeszövetségnek meg kell őriznie tagjainak önállóságát, és fokozatosan bővülnie kell, ahelyett, hogy az államokat egyetlen uralmi terület puszta tartományaivá tenné.

72. Önkéntes kötelezettségvállalása azonban intézményileg gyenge marad, mivel nincs olyan felette álló kényszerítő hatalom, amely megbízhatóan kikényszerítené a közös döntések betartását.

73. Ugyanebben a műben ezért a világköztársaságot, amelyben az államok közös közjogi kényszerítő törvények hatálya alá tartoznának, pozitív ésszerűségi eszményként jelöli meg.

74. Mivel az államok nem kívánják ezt a kötelezettségvállalást, a háborút elhárító szövetség egyúttal a továbbmenő rend helyettesítőjeként is megjelenik.

75. A két elképzelés között feszültség áll fenn, amelynek jelentőségét és végleges intézményi megoldását a Kant-kutatásban eltérően értékelik.

76. A világköztársaságot nem szabad összetéveszteni egy uralkodó hatalmának puszta kiterjesztésével, hiszen a szupranacionális hatalomnak is közjogi elveken kell alapulnia.

77. A harmadik meghatározó cikkben Kant az emberek és államok közötti, tagságukon túli találkozásokra tér ki.

78. A világpolgári jog itt kiegészíti az államjogot és a nemzetközi jogot, mivel az embernek egy idegen politikai közösséggel szemben is korlátozott jogi igénye kell, hogy legyen.

79. Ennek középpontjában a vendégszeretet áll, amely alatt Kant azt a jogot érti, hogy békés érkezés esetén az embert ne kezeljék ellenségesen pusztán azért, mert idegen.

80. Itt egy látogatási jogról van szó, amely lehetővé teszi a kapcsolatok kialakítását, míg az állandó letelepedésre való jog ebből nem következik automatikusan.

81. Az elutasítás számára csak akkor megengedett, ha az az érkező pusztulása nélkül történhet.

82. Indoklásként a gömb alakú Föld közös felületére hivatkozik, amelynek lakói nem kerülhetik el egymást korlátlanul, ezért jogilag kell rendezniük egymás mellett élésüket.

83. Ugyanez a gondolat kizárja, hogy a látogatók a békés kapcsolatfelvétel lehetőségéből hódítási jogot vezessenek le.

84. Kant élesen bírálja az európai kereskedelmi hatalmakat azért, hogy a lakott országokat gazdátlan területként kezelik, és a kereskedelem ürügyével elnyomást és háborút visznek oda.

85. Ebben a bírálatban konkretizálódik a világpolgári perspektíva, mert a békés találkozásra való igény ugyanúgy kötelező az érkezőkre, mint azokra, akiknek a földjére lépnek.

86. A tartós békerend tehát jelentős változásokat igényel, amelyek történelmi lehetőségét Kant már 1784-es „Egy általános történelem világpolgári szándékú elképzelése” című művében is vizsgálja.

87. Ott az emberi életmódot az „antiszociális társaság” kifejezéssel írja le, amely összekapcsolja a közösség iránti igényt azzal a késztetéssel, hogy saját elképzeléseit másokkal szemben érvényesítsék.

88. Az embereknek szükségük van az együttműködésre, az elismerésre és a cserére, de éppen ennek során versengésbe kerülnek a befolyás, a vagyon és a rang miatt.

89. Ez az antagonizmus, vagyis törekvéseik közötti ellentét arra késztetheti őket, hogy képességeket fejlesszenek ki és kötelező érvényű szabályokat alakítsanak ki.

90. Kant gondolkodása szerint a háborúk és a fegyverkezés terhe is felkeltheti az érdeklődést a államok közötti megbízhatóbb kapcsolatok iránt.

91. Egy ilyen magyarázat nem igazolja erkölcsileg az okozott szenvedést, és senkinek sem ad jogot arra, hogy háborúkat robbantson ki az állítólagos emberiségfejlesztés eszközeként.

92. Kant a természet szándékának feltételezése alapján olyan összefüggést keres, amelyben még az önérdekű törekvések is hozzájárulhatnak ésszerű intézmények kialakításához.

93. Ezzel a történelmi lehetőségek filozófiai értelmezését vázolja fel, nem pedig egy empirikusan bizonyított átfogó tervet, amely minden kudarcot a jó felé vezető szükséges lépésként mutat be.

94. A haladásba vetett remény ezért nem menti fel a politikai szereplőket attól a feladattól, hogy maguk teremtsék meg a jogi szabadság feltételeit.

95. Kant a béke-tervezetében egy kiegészítő próbakövet kínál a nyilvánosság formájában, azaz annak lehetőségével, hogy saját cselekvési elvét nyilvánosan közzétehesse.

96. Egy olyan elv, amely mások jogait érinti, és célját csak akkor érheti el, ha előttük rejtve marad, e kritérium szerint jogellenességét bizonyítja.

97. Hipotetikus példaként elképzelhető egy olyan kormány, amely békés együttműködést ígér, ugyanakkor titokban partnere erőszakos leigázására törekszik.

98. Ha ezt az elvet nyíltan kinyilvánítaná, tönkretenné azt a bizalmat, amelyre terve megvalósításához támaszkodik.

99. Egy igény nyilvános ellenőrizhetősége ugyan nem helyettesíti sem az igazságos törvényeket, sem a megbízható bíróságokat, de megakadályozza, hogy a politikai ravaszság önmagában igazolásnak számítson.

100. A bevezetőben említett két szomszédnak ezért szüksége van egy közös jogi fórumra, amelynek döntése többet jelenthet, mint egy fél győzelme.

101. A további nehézség abban áll, hogy magát ezt a fórumot úgy kell megszervezni, hogy hatalma indokolható maradjon, és azok, akiknek szabadságát hivatott biztosítani, nyilvánosan megvizsgálhassák az indokait.

1. Stellen wir uns zwei Nachbarn vor, die dasselbe Stück Land für sich beanspruchen und jeweils überzeugt sind, gute Gründe für ihren Anspruch zu besitzen.

2. Der eine beruft sich darauf, den Boden zuerst genutzt zu haben, während der andere eine Vereinbarung anführt, deren Bedeutung sein Gegenüber bestreitet.

3. Solange jeder allein entscheidet, was ihm zusteht, kann selbst eine gewissenhafte Prüfung den Streit nicht verbindlich beenden.

4. Eine Einigung bleibt möglich, doch ihr Scheitern würde beide erneut auf ihre eigenen Urteile und Durchsetzungsmittel zurückwerfen.

5. Für Immanuel Kant macht ein solcher hypothetischer Fall sichtbar, weshalb Freiheit eine gemeinsame Rechtsordnung benötigt.

6. Wer seinen Anspruch gegen andere geltend macht, muss erklären können, weshalb diese ihm verpflichtet sein sollen, obwohl sie ihre eigenen Zwecke verfolgen.

7. Kant untersucht diese Frage besonders in der Rechtslehre, die 1797 als erster Teil seiner „Metaphysik der Sitten“ erschien.

8. Unter äußerer Freiheit versteht er die Unabhängigkeit davon, durch die Willkür eines anderen zu Handlungen gezwungen zu werden, soweit diese Unabhängigkeit mit der gleichen Freiheit aller vereinbar ist.

9. „Willkür“ bezeichnet dabei das Vermögen, sich für Handlungen zu entscheiden, und bedeutet nicht schon launenhaftes oder rücksichtsloses Verhalten.

10. Das Recht bestimmt deshalb die Bedingungen, unter denen die Handlungen verschiedener Menschen nach einem allgemeinen Gesetz miteinander bestehen können.

11. Während die Tugendlehre auch nach den inneren Beweggründen fragt, verlangt die Rechtsordnung zunächst ein Verhalten, das die berechtigte Freiheit anderer respektiert.

12. Wer eine geschuldete Zahlung nur aus Furcht vor einem Gericht leistet, erfüllt dadurch seine rechtliche Verpflichtung, auch wenn sein Beweggrund keinen besonderen moralischen Wert besitzt.

13. Eine öffentliche Ordnung könnte ihren Zweck kaum erfüllen, wenn die Sicherung jedes Anspruchs davon abhinge, dass alle Beteiligten aus innerer Überzeugung gerecht handeln.

14. Damit wird verständlich, weshalb Kant rechtmäßigen Zwang mit Freiheit verbinden kann.

15. Hindert jemand einen anderen rechtswidrig am Gebrauch seiner Freiheit, darf dieser Eingriff seinerseits verhindert werden.

16. In einem gedachten Fall könnte eine zuständige Rechtsinstanz einen Nachbarn daran hindern, den rechtmäßig zugänglichen Weg des anderen gewaltsam zu versperren.

17. Diese Begründung erlaubt keineswegs jede Maßnahme, die eine Regierung für nützlich oder zweckmäßig erklärt.

18. Sie bindet die Ausübung von Gewalt an eine wechselseitig geltende Rechtsordnung und verlangt gerade deshalb eine Instanz, die Ansprüche öffentlich bestimmt.

19. Im Eigentumsstreit reicht das persönliche Urteil eines Beteiligten hierfür nicht aus, denn er würde zugleich als Partei, Richter und Vollstrecker auftreten.

20. Was Kant den bürgerlichen Zustand nennt, ist die Überwindung dieser Lage durch gemeinsame Gesetze, zuständige Gerichte und eine Gewalt, die ihren Entscheidungen Wirksamkeit verleiht.

21. Der Gegensatz dazu, der Naturzustand, muss keine menschenleere Wildnis und auch keinen ununterbrochenen Kampf bezeichnen.

22. Menschen können bereits Handel treiben, Familien bilden und Vereinbarungen treffen, während eine allgemein verbindliche Sicherung ihrer Rechte noch fehlt.

23. Eigentumsansprüche bleiben unter solchen Bedingungen vorläufig, weil ihre endgültige Anerkennung nicht durch einen gemeinsamen öffentlichen Willen gewährleistet ist.

24. Kant begründet den Übergang zum Staat daher als rechtliche Verpflichtung, die aus dem Zusammenleben freier Menschen hervorgeht.

25. Zur Prüfung legitimer Gesetzgebung verwendet er die Idee eines ursprünglichen Vertrags, die er 1793 in seiner Abhandlung über Theorie und Praxis erläutert.

26. Dieser Vertrag bezeichnet keinen historisch nachweisbaren Augenblick, in dem sämtliche Vorfahren der heutigen Staatsangehörigen tatsächlich ihre Unterschriften geleistet hätten.

27. Er fordert vom Gesetzgeber, nur solche Gesetze zu erlassen, die aus dem vereinigten Willen des ganzen Volkes hätten hervorgehen können.

28. Eine tatsächliche Zustimmung zu jeder einzelnen Vorschrift ist damit noch nicht verlangt, wohl aber ein Maßstab, an dem auch die höchste Gewalt gemessen werden soll.

29. So kann ein erbliches Vorrecht, das einer bestimmten Gruppe die Herrschaft über andere sichert, diesen Maßstab nach Kant nicht erfüllen.

30. Eine republikanische Verfassung verbindet diesen Anspruch mit der Trennung von gesetzgebender und ausführender Gewalt sowie mit politischer Repräsentation.

31. Kants Gebrauch des Wortes „Republik“ entspricht deshalb nicht einfach der heutigen Unterscheidung zwischen Staaten mit und ohne Monarchen.

32. Auch einer Monarchie gesteht er die Möglichkeit zu, im Geist republikanischer Grundsätze regiert zu werden.

33. Als despotisch gilt ihm eine Regierung, die den öffentlichen Willen wie den Privatwillen des Herrschenden behandelt.

34. Seine Kritik der Demokratie richtet sich dagegen auf eine unmittelbare Herrschaft aller, bei der die beschließende Mehrheit zugleich die ausführende Gewalt ausübt und gegen einen Einzelnen entscheiden kann, ohne diese Gewalten zu trennen.

35. Gerade beim Übergang von rechtlicher Gleichheit zu politischer Mitwirkung zieht Kant jedoch Grenzen, die seinen Freiheitsanspruch erheblich belasten.

36. Er unterscheidet aktive Bürger, die an der Gesetzgebung durch ihre Stimme mitwirken dürfen, von passiven Staatsangehörigen, denen diese Befugnis fehlt.

37. Voraussetzung des aktiven Status ist für ihn bürgerliche Selbstständigkeit, also eine Lebensstellung, in der jemand seine Existenz nicht nach der privaten Verfügung eines anderen sichern muss.

38. Aus diesem Grund schließt er unter anderem Dienstboten und Handwerksgesellen vom Stimmrecht aus; Frauen ordnet er ausdrücklich ebenfalls dem passiven Status zu.

39. Den Ausgeschlossenen spricht er ihre Freiheit und Gleichheit als Menschen nicht ab, verwehrt ihnen aber die gleichberechtigte Mitwirkung an der staatlichen Ordnung.

40. Er hält beide Aussagen für vereinbar, weil rechtlicher Schutz und politische Gesetzgebung nach seiner Auffassung unterschiedliche Befugnisse darstellen.

41. Die Schwierigkeit liegt darin, dass Menschen die Gesetze befolgen müssen, während andere darüber entscheiden, ob sie hinreichend selbstständig sind, um diese Gesetze mitzugestalten.

42. Aus heutiger Sicht stellt sich deshalb die Frage, ob eine Ordnung gleicher Freiheit ihren eigenen Maßstab erfüllt, solange sie Geschlecht und wirtschaftliche Abhängigkeit zu Gründen politischer Unterordnung macht.

43. Eine andere Möglichkeit gesellschaftlicher Einflussnahme eröffnet Kant mit seiner Verteidigung öffentlicher Kritik.

44. In der 1784 veröffentlichten Schrift „Beantwortung der Frage: Was ist Aufklärung?“ untersucht er, wie Menschen lernen können, ihren eigenen Verstand zu gebrauchen, statt sich dauerhaft der Anleitung anderer zu überlassen.

45. Kants Unterscheidung zwischen öffentlichem und privatem Vernunftgebrauch wirkt allerdings ungewohnt, weil sie nicht unserem Gegensatz zwischen Staatsangelegenheiten und persönlichem Leben folgt.

46. Öffentlich gebraucht jemand seine Vernunft, wenn er als Gelehrter in eigener Verantwortung zur gesamten Leserwelt spricht.

47. Privat nennt Kant dagegen den Gebrauch innerhalb eines bestimmten Amtes oder eines anvertrauten Auftrags, selbst wenn diese Tätigkeit vor vielen Menschen stattfindet.

48. Ein Geistlicher ist demnach in seiner amtlichen Unterweisung an die Lehre seiner Kirche gebunden, darf als schreibender Gelehrter aber ihre Fehler untersuchen und Verbesserungen vorschlagen.

49. Ebenso muss ein Bürger die vorgeschriebenen Abgaben entrichten, während ihm die begründete öffentliche Kritik an ihrer Ungerechtigkeit offenstehen soll.

50. Kant verbindet auf diese Weise die Verlässlichkeit institutioneller Abläufe mit der Möglichkeit, die Institutionen durch vernünftige Auseinandersetzung zu verändern.

51. Im preußischen Staat des späten achtzehnten Jahrhunderts war diese Verbindung ein anspruchsvolles Reformprogramm, dessen Verwirklichung von der Freiheit des Publizierens abhing.

52. Zugleich bleibt sie durch Kants Ablehnung eines Rechts auf gewaltsamen Widerstand gegen die oberste Staatsgewalt begrenzt.

53. Wenn jeder Untertan seine eigene Rechtsauffassung durch Gegengewalt durchsetzen dürfte, würde nach seinem Argument jene öffentliche Entscheidungsinstanz zerstört, die verbindliches Recht erst ermöglicht.

54. Dieses Verbot gilt bei ihm selbst gegenüber einer tyrannisch handelnden Obrigkeit und wirft damit die Frage auf, wie deren Opfer wirksam gegen schweres Unrecht vorgehen können.

55. Seine Hoffnung auf Reform durch öffentliche Kritik beantwortet diese Frage nur unvollständig, wenn gerade die kritisierte Macht die freie Äußerung unterdrückt.

56. Dennoch erkennt Kant im „Streit der Fakultäten“ von 1798 in der Anteilnahme unbeteiligter Zuschauer an der Französischen Revolution ein Zeichen moralischer Möglichkeiten der Menschheit.

57. Er deutet ihre Begeisterung für eine rechtliche Verfassung als bedeutsam, ohne damit die revolutionäre Gewalt zu rechtfertigen oder die Schrecken des Geschehens zu verharmlosen.

58. Die Schwierigkeit, verbindliches Recht gegen einseitige Machtansprüche zu sichern, kehrt im Verhältnis zwischen Staaten wieder.

59. Ein Staat kann seine inneren Streitigkeiten durch Gerichte entscheiden lassen und gegenüber seinen Nachbarn dennoch in einem Naturzustand verbleiben.

60. Dass gerade kein Krieg geführt wird, beseitigt diese Unsicherheit ebenso wenig wie ein freundliches Verhältnis zwischen den beiden Nachbarn den Eigentumsstreit endgültig entscheiden würde.

61. In „Zum ewigen Frieden“, veröffentlicht 1795, unterscheidet Kant deshalb einen beendeten Krieg von einem überwundenen Kriegszustand.

62. Ein Friedensvertrag kann die gegenwärtigen Kämpfe abschließen, während die Möglichkeit neuer Gewalt als gewöhnliches Mittel der Auseinandersetzung bestehen bleibt.

63. Auch ein militärischer Sieg entscheidet nicht darüber, welche Seite recht hatte, weil die größere Durchsetzungskraft keine rechtliche Begründung liefert.

64. Kants Friedensentwurf verknüpft deshalb drei Aufgaben, die sich gegenseitig stützen: eine republikanische Verfassung im Inneren, einen Friedensbund freier Staaten und ein begrenztes Weltbürgerrecht.

65. Wo die Bürger über den Krieg mitentscheiden, müssen sie zugleich bedenken, dass sie selbst kämpfen, seine Kosten tragen und die Verwüstungen beheben würden.

66. Diese Nähe zwischen Entscheidung und Belastung lässt nach Kant größere Zurückhaltung erwarten als eine Ordnung, in der ein Herrscher die Opfer anderen aufbürden kann.

67. Das Argument setzt keine allgemeine moralische Veredelung der Bevölkerung voraus, sondern nutzt ihr verständliches Interesse, schwere eigene Verluste zu vermeiden.

68. Es begründet allerdings kein Naturgesetz, nach dem republikanisch regierte Staaten niemals Krieg führen könnten.

69. Auch Bürger können Gefahren falsch einschätzen oder sich von der Aussicht auf Macht und Vorteile überzeugen lassen, weshalb ihre Mitwirkung eine zwischenstaatliche Rechtsordnung nicht ersetzt.

70. Der zweite Definitivartikel, also die zweite grundlegende Bestimmung des Friedensentwurfs, verlangt einen Bund freier Staaten, der auf die dauerhafte Vermeidung von Kriegen gerichtet ist.

71. Dieser Friedensbund soll die Selbstständigkeit seiner Mitglieder erhalten und sich allmählich erweitern, statt die Staaten zu bloßen Provinzen eines einzigen Herrschaftsgebiets zu machen.

72. Seine freiwillige Bindung bleibt jedoch institutionell schwach, weil keine übergeordnete Zwangsgewalt die Einhaltung gemeinsamer Entscheidungen zuverlässig erzwingt.

73. Im selben Werk bezeichnet er daher die Weltrepublik, in der Staaten gemeinsamen öffentlichen Zwangsgesetzen unterstehen würden, als positive Vernunftidee.

74. Weil die Staaten diese Bindung nicht wollen, erscheint der kriegsabwehrende Bund zugleich als Ersatz für die weitergehende Ordnung.

75. Zwischen beiden Vorstellungen besteht eine Spannung, deren Gewicht und endgültige institutionelle Lösung in der Kantforschung unterschiedlich beurteilt werden.

76. Eine Weltrepublik darf dabei nicht mit der bloßen Ausdehnung der Macht eines Herrschers verwechselt werden, denn auch überstaatliche Gewalt müsste aus öffentlichen Rechtsgrundsätzen gerechtfertigt sein.

77. Mit dem dritten Definitivartikel wendet sich Kant den Begegnungen von Menschen und Staaten jenseits ihrer jeweiligen Mitgliedschaft zu.

78. Das Weltbürgerrecht ergänzt hier das Staatsrecht und das Völkerrecht, weil ein Mensch auch gegenüber einer fremden politischen Gemeinschaft einen begrenzten Rechtsanspruch besitzen soll.

79. Dessen Kern bildet die Hospitalität, worunter Kant das Recht versteht, bei friedlicher Ankunft nicht schon wegen des Fremdseins feindselig behandelt zu werden.

80. Gemeint ist ein Besuchsrecht, das die Aufnahme von Beziehungen ermöglicht, während ein Anspruch auf dauerhafte Niederlassung daraus nicht ohne Weiteres folgt.

81. Eine Abweisung ist für ihn nur zulässig, wenn sie ohne den Untergang des Ankommenden geschehen kann.

82. Zur Begründung verweist er auf die gemeinsame Oberfläche der kugelförmigen Erde, deren Bewohner sich nicht unbegrenzt ausweichen können und deshalb ihr Nebeneinander rechtlich ordnen müssen.

83. Dieselbe Überlegung schließt aus, dass Besucher ihrerseits aus der Möglichkeit friedlicher Kontaktaufnahme ein Recht zur Eroberung ableiten.

84. Kant kritisiert die europäischen Handelsmächte scharf dafür, bewohnte Länder wie herrenloses Gebiet zu behandeln und unter dem Vorwand des Handels Unterdrückung und Krieg hineinzutragen.

85. In dieser Kritik wird die weltbürgerliche Perspektive konkret, weil der Anspruch auf friedliche Begegnung die Ankommenden ebenso bindet wie diejenigen, deren Land sie betreten.

86. Eine dauerhafte Friedensordnung verlangt damit erhebliche Veränderungen, deren geschichtliche Möglichkeit Kant bereits in seiner „Idee zu einer allgemeinen Geschichte in weltbürgerlicher Absicht“ von 1784 untersucht.

87. Er beschreibt die menschliche Lebensform dort mit dem Ausdruck „ungesellige Geselligkeit“, der das Bedürfnis nach Gemeinschaft mit dem Drang verbindet, die eigenen Vorstellungen gegen andere durchzusetzen.

88. Menschen brauchen Zusammenarbeit, Anerkennung und Austausch, geraten aber gerade dabei in Konkurrenz um Einfluss, Besitz und Rang.

89. Dieser Antagonismus, also der Widerstreit ihrer Bestrebungen, kann sie dazu drängen, Fähigkeiten zu entwickeln und verbindliche Regeln auszubilden.

90. Auch die Belastung durch Kriege und Rüstung kann nach Kants Überlegung ein Interesse an verlässlicheren Beziehungen zwischen Staaten entstehen lassen.

91. Eine solche Erklärung macht das verursachte Leid nicht moralisch gut und gibt niemandem das Recht, Kriege als Mittel angeblicher Menschheitsbildung herbeizuführen.

92. Kant sucht unter der Annahme einer Naturabsicht einen Zusammenhang, in dem selbst eigennützige Bestrebungen zur Ausbildung vernünftiger Institutionen beitragen könnten.

93. Damit legt er eine philosophische Deutung geschichtlicher Möglichkeiten vor, keinen empirisch bewiesenen Gesamtplan, der jeden Rückschlag als notwendigen Schritt zum Guten ausweist.

94. Die Hoffnung auf Fortschritt entlastet politische Akteure daher nicht von der Aufgabe, die Bedingungen rechtlicher Freiheit selbst herzustellen.

95. Einen ergänzenden Prüfstein bietet Kant im Friedensentwurf mit der Publizität, der Möglichkeit, den eigenen Handlungsgrundsatz öffentlich bekannt zu machen.

96. Ein Grundsatz, der Rechte anderer betrifft und seinen Zweck nur erreichen kann, wenn er vor ihnen verborgen bleibt, zeigt nach diesem Kriterium seine Rechtswidrigkeit.

97. Als hypothetisches Beispiel lässt sich eine Regierung denken, die friedliche Zusammenarbeit verspricht, zugleich aber heimlich auf die gewaltsame Unterwerfung ihres Partners hinarbeitet.

98. Würde sie diesen Grundsatz offen erklären, zerstörte sie das Vertrauen, dessen sie sich für ihren Plan bedient.

99. Die öffentliche Prüfbarkeit eines Anspruchs ersetzt zwar weder gerechte Gesetze noch verlässliche Gerichte, verhindert aber, dass politische Klugheit schon für sich als Rechtfertigung gilt.

100. Die beiden Nachbarn vom Anfang benötigen deshalb eine gemeinsame Rechtsinstanz, deren Entscheidung mehr beanspruchen kann als den Sieg einer Partei.

101. Die weiterführende Schwierigkeit besteht darin, eine solche Instanz selbst so zu ordnen, dass ihre Gewalt begründbar bleibt und diejenigen, deren Freiheit sie sichern soll, ihre Gründe öffentlich prüfen können.