15.7.1 Saussure és Lévi-Strauss: a nyelv és a kultúra mint kapcsolatrendszer – Saussure und Lévi-Strauss: Sprache und Kultur als Beziehungsgefüge

1. 1907 és 1911 között Ferdinand de Saussure Genfben három előadássorozatot tartott az általános nyelvészetről, de azt a könyvet, amely hírnevét megalapozta, soha nem írta meg saját maga.

2. Amikor a Cours de linguistique générale 1916-ban, három évvel halála után megjelent, Charles Bally és Albert Sechehaye – Albert Riedlinger segítségével – a hallgatói jegyzetek és egyéb anyagok alapján rekonstruálták a szöveget.

3. Ez a keletkezési történet több, mint egy filológiai lábjegyzet, hiszen arra int, hogy a könyv lenyűgözően zárt elméletét ne azonosítsuk Saussure teljesen kidolgozott végleges változatával.

4. A később előkerült jegyzetek és kéziratok alapján egyes gondolatok rugalmasabbnak és kevésbé szisztematikusnak tűnnek, mint ahogyan a szerkesztők ábrázolták őket.

5. Mindazonáltal a Cours olyan felismerést fogalmazott meg, amelynek hatása messze túlmutatott a nyelvészet határain: egy nyelvi elem jelentése nem független attól a kapcsolatrendszertől, amelyben szerepel.

6. E felismerés szemléltetésére elképzelhetünk két kitalált nyelvet, amelyek közül az egyik egyetlen szóval jelöli mind a közönséges széket, mind a kárpitozott fotelt, míg a másik ehhez két szót használ.

7. A két nyelv nem csupán különböző címkéket ragaszt egy már hiánytalanul felosztott világra, hanem egy tapasztalati területen belül eltérő fogalmi határokat húz.

8. Egy szó pontos jelentését tehát azok a szavak is meghatározzák, amelyek mellette állnak rendelkezésre, és korlátozzák használati körét.

9. Éppen ez a relációs gondolat tette a nyelvészetet példaképpé Claude Lévi-Strauss számára, amikor évtizedekkel később a rokonsági rendszereket és a mítoszokat vizsgálta.

10. A Saussure-től Lévi-Strauss-ig vezető út azonban nem ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a kultúrák egyszerűen csak nagy nyelvek lennének, hanem bizonyos kérdések és módszerek óvatos átvételéhez.

11. Saussure kiindulópontja a nyelvi jel, amelyet a Cours-ban a szignifikáns és a szignifikátum összekapcsolódásaként határoznak meg.

12. A szignifikáns ebben az esetben a hangkép, vagyis egy kifejezés nyelvileg felismerhető formája, míg a szignifikátum az ahhoz kapcsolódó fogalmat jelöli.

13. A jel tehát nem köti össze közvetlenül egy szót egy dologgal, mintha egy hang és egy tárgy között természetes kapcsolat lenne.

14. Ugyanazt a tárgyat különböző nyelvekben nagyon eltérő hangsorozatokkal lehet megjelölni, és még egy nyelven belül is változnak a megnevezések az idő múlásával.

15. Saussure a jelölő és a jelölt közötti kapcsolatot önkényesnek nevezi, amivel annak természetes szükségszerűségének hiányára utal.

16. Az önkényesség azonban nem jelenti azt, hogy minden beszélő tetszése szerint cserélgethetné a jeleket.

17. Aki egy általánosan használt szót hirtelen egy saját hangsorral helyettesít, éppen azért nem értik meg, mert a nyelvi konvenciók társadalmilag megosztottak, és az egyén számára nagyrészt előre megadottak.

18. A jel tehát kettős értelemben véletlenszerű: formáját nem a jelölt dolog kényszeríti ki, használata azonban nem áll egyetlen ember szabad rendelkezésére.

19. Az onomatopoetikus szavak első ránézésre ellentmondani látszanak ennek a tézisnek, mert hangjaik zajokat utánoznak.

20. Az ilyen szavak azonban nyelvről nyelvre eltérnek, és beilleszkednek az adott nyelv hangrendszerébe, így nem szüntetik meg a konvenció általános jelentését.

21. Saussure számára a hangkép és a fogalom elszigetelt kapcsolatánál még fontosabb a jel értéke a nyelvi rendszerben.

22. Az érték itt nem erkölcsi jóságot vagy gazdasági árat jelöl, hanem azt a meghatározott helyet, amelyet egy jel más jelektől való különbségei révén nyer el.

23. Egy hang nyelvészeti szempontból akkor jelentős, ha egy nyelven belül egy másik hangtól való különbsége jelentésbeli különbséget hordozhat.

24. Hasonlóképpen egy fogalomtér is úgy tagolódik, hogy a szomszédos szavak egymást határolják, kiegészítik vagy egymással szemben állnak.

25. A kitalált példában a szék szónak az első nyelvben szélesebb jelentéstartománya van, mint a második nyelvben, mert ott nincs külön szó a fotelre.

26. Egy szótár mindkét kifejezést hozzávetőlegesen lefordíthatja anélkül, hogy ezzel teljes mértékben visszaadná azoknak a teljes szókincsben betöltött helyét.

27. A nyelvi jelentés tehát nem kizárólag egy-egy jel pozitív tartalmából fakad, hanem abból is, ami megkülönbözteti más jelektől.

28. Ez a tézis ellentmond annak az atomista képnek, amely szerint először önálló jelentéselemek léteznek, és csak utána állnak össze nyelvvé.

29. A rendszer inkább már akkor is működik, amikor egy egyes elemet éppen úgy értelmeznek, ahogyan van, és nem másként.

30. Így a kapcsolat nem a kész egységek utólagos összekapcsolásává válik, hanem azok meghatározottságának feltételévé.

31. Saussure a „langue” és a „parole”, azaz a nyelvi rendszer és a tényleges beszéd közötti megkülönböztetéssel foglalja össze ezt a társadalmi összefüggést.

32. A „langue” magában foglalja azokat a közösen feltételezett szabályokat és különbségeket, amelyek révén a kijelentések érthetővé válnak, míg a „parole” az egyes beszédaktusokban megvalósuló konkrét végrehajtást jelöli.

33. Egy olyan mondat, amelyet még soha nem mondtak ki, azért érthető, mert egy közös rendszer lehetőségeit új módon valósítja meg.

34. Ezzel szemben a rendszer nem létezik, mint egy láthatatlan könyv, amely minden embertől függetlenül létezik, hiszen csak a megtanult és ismételt gyakorlatokban marad életben.

35. Az analitikus elkülönítésnek a különböző vizsgálati tárgyakat kell megjelölnie, és nem szabad két önálló világként tárgyiasítani.

36. Hasonló módszertani megkülönböztetés választja el a szinkronikus és a diakronikus megközelítést.

37. Szinkronikus szempontból a nyelvészet egy nyelvet egy adott időpontban fennálló összefüggésként vizsgál, diakronikus szempontból viszont az időben bekövetkező változásait.

38. Aki a mai német nyelv szabályait kívánja leírni, más kérdésre ad választ, mint az, aki a hangformák vagy a nyelvtani struktúrák kialakulását követi nyomon.

39. A jelenlegi rendszer nem vezethető le egyszerűen az egyes elemek történetéből, mert egy elem értéke a teljes rendszerben fennálló kapcsolataival együtt változik.

40. A szinkron elemzés azonban nem zárja ki a történelmi változást, hanem módszertani szempontból háttérbe szorítja azt, hogy egy adott rendet pontosabban fel lehessen ismerni.

41. A kurzusban használt sakk-hasonlat világosan illusztrálja ezt a perspektívát, hiszen egy figura funkciója a szabályoktól és a többi figura helyzetétől függ, nem pedig a testének anyagától.

42. Ha egy elvesztett figurát egy más formájú tárgy helyettesít, az ugyanazt a funkciót töltheti be, feltéve, hogy a résztvevők ugyanazt a helyet jelölik ki számára a szabályrendszerben.

43. A nyelv azonban különbözik a sakktól, mert nem egyetlen feltaláló alkotta meg, és nem rendelkezik változatlan, teljes egészében leírt szabályokkal.

44. Rendszere történelmileg alakul ki, a használat során változik, és a beszélők csak részben vannak kifejezetten tudatában annak.

45. Éppen ezért alkalmas az összehasonlítás korlátozott modellként: megmutatja a relációs funkciót, de nem fedheti el a nyelvi gyakorlat nyitottságát és történelmi jellegét.

46. Saussure megközelítése megváltoztatta a nyelvészet vezérkérdését, mert így már nem csupán az egyes szavak és hangok eredetét, hanem azok rendszerbeli funkcióját is lehetett vizsgálni.

47. A későbbi strukturalisták számára ez lehetőséget nyújtott arra, hogy a jelenségek zavarba ejtő sokfélesége mögött rendezett kapcsolatokat rekonstruáljanak.

48. Ebben az értelemben a struktúra nem a megfigyelhető jelenségek mögött rejtőző dolog, hanem azok szabályszerű különbségeinek és összefüggéseinek modellje.

49. Az ilyen modellek láthatóvá tehetnek olyan összefüggéseket, amelyeket a résztvevők gyakorlatilag elsajátítottak anélkül, hogy elméletként megfogalmazni tudnák őket.

50. Ugyanakkor magukban hordozzák annak a veszélyét, hogy a kutató által kidolgozott rendet összetévesztik magával a valósággal.

51. Claude Lévi-Strauss különleges történelmi körülmények között találkozott ezzel a módszertani lehetőséggel.

52. 1941-ben elhagyta Franciaországot, és new york-i száműzetése alatt a New School for Social Research-en tanított, miközben kidolgozta a rokonságról és a házassági szövetségekről szóló gondolatait.

53. New Yorkban megismerkedett Roman Jakobsonnal, akinek strukturális fonológiája döntő jelentőségűvé vált antropológiai módszerében.

54. A hatás tehát nem közvetlenül Saussure-től Lévi-Strauss-ig terjedt, hanem egy továbbfejlesztett nyelvészet révén, amely különösen a hangok közötti megkülönböztető viszonyokat vizsgálta.

55. Jakobson fonológiája rámutatott arra, hogy egy nyelvi hang nem elszigetelt anyagi tulajdonsága miatt működik, hanem egy rendezett rendszerben fennálló ellentétek révén.

56. Lévi-Strauss azt a kérdést tette fel, hogy a társadalmi jelenségeket is úgy lehet-e vizsgálni, hogy nem az egyes szokások, hanem a köztük lévő kapcsolatok kerüljenek a középpontba.

57. 1949-ben megjelent műve, A rokonság elemi struktúrái ezt a kérdést a strukturális antropológia programjává tette.

58. Neki nem csupán a rokonsági szavak, mint például apa, nővér vagy nagybácsi gyűjtése volt a célja.

59. Sokkal inkább az volt a döntő, hogy ezek a megnevezések milyen pozíciókat jelölnek egy rendszerben, és milyen jogok, tilalmak, elvárások vagy szövetségek kapcsolódnak hozzájuk.

60. Egy rokonsági szerep társadalmi jelentését tehát nem kizárólag a biológiai közelség adja, hanem az elismert kapcsolatok hálózata.

61. Lévi-Strauss számára különösen fontos lett az incestustilalom, amely nagyon különböző társadalmakban fordul elő, de konkrét hatályát kulturálisan eltérő módon határozzák meg.

62. Ezt a tilalmat nem csupán negatív előírásként értelmezte, amely kizár bizonyos párkapcsolatokat, hanem egyúttal a családok vagy csoportok közötti kapcsolatok kialakításának ösztönzőjeként is.

63. Ahol egy bizonyos körön belül tilos a házasság, a külső házassági kapcsolatok szövetségeket, kölcsönösséget és cserét eredményezhetnek.

64. Az egyes szabály így egy átfogóbb kapcsolati hálózat részeként értelmezhető.

65. Lévi-Strauss a rokonságkutatás súlypontját a puszta leszármazási vonalakról azokra a szövetségekre helyezte át, amelyeket ismétlődő házassági rendek hoznak létre.

66. Ez a modell azt hivatott megmagyarázni, hogy miért lehet nagyon eltérő hatású szabályokat kevésbé alapvető kapcsolati formák változataként leírni.

67. A struktúra itt nem az emberek mellett létező további társadalmi erőt jelenti, hanem a kutató által rekonstruált pozíciók és lehetséges átmenetek rendjét.

68. A rekonstruálás komoly ismereti igényt támaszt, mert olyan összefüggéseket kíván megragadni, amelyeknek a résztvevők nem feltétlenül vannak teljes mértékben tudatában.

69. Pontosan itt merül fel azonban a kérdés, hogy hogyan lehet ellenőrizni, vajon a modell valóban magyarázza-e a vizsgált életformát, vagy csupán alkotójának preferenciáit tükrözi.

70. Több különböző modell is rendszerezheti ugyanazokat a megfigyeléseket anélkül, hogy emiatt ugyanazt a történelmi vagy társadalmi magyarázatot adná.

71. A normatív nehézség legvilágosabban Lévi-Strauss azon kijelentésében nyilvánul meg, amely a férfiak által meghatározott csoportok közötti nőcsere-gyakorlatról szól.

72. Leírásként ez a megfogalmazás rávilágít arra, hogy bizonyos társadalmakban a házassági rendek a nőket úgy kezelhetik, mint egy szövetségi rendszerben betöltött pozíciókat.

73. Elméleti modellként azonban fennáll annak a veszélye, hogy átveszi a cselekvő férfiak nézőpontját, és a nőket elsősorban átruházott jelekként vagy ajándékokként ábrázolja.

74. Egy elemzés leírhat egy ilyen rendet anélkül, hogy erkölcsileg jóváhagyná azt, de kategóriái is meghatározzák, kinek a cselekvése és kinek a tapasztalata válik láthatóvá.

75. A feminista kritika ezért nem csupán egy külső értékelést fűzött hozzá, hanem feltárta a modellben lévő ismereti hiányosságot.

76. Ha a nők maguk is kapcsolatokat létesítenek, szabályokat tárgyalnak ki, ellenállást tanúsítanak vagy másképp élik meg a rokonságot, akkor nem elegendő őket csupán csere tárgyaként besorolni.

77. A későbbi rokonságkutatások emellett azt is felvetették, hogy vajon a nyugati elképzeléseket a származásról, a házasságról és a biológiai közelségről nem alkalmazták-e túl gyorsan univerzális rendi mintaként.

78. Ezzel a strukturális kérdés nem veszíti el értékét, de történeti kutatások és az érintettek perspektívái alapján korrigálni és kiegészíteni kell.

79. Egy modell erejét abból meríti, hogy szelektál; ugyanez a szelektálás azonban meghatározza a vakfoltjait is.

80. A kategóriák kritikai vizsgálata ezért a módszer alkalmazásának része, és nem csupán utólagos erkölcsi kiegészítés.

81. Mítoszokról szóló kutatásaiban Lévi-Strauss a relációs szemléletet egy másik kulturális területre vetítette át.

82. Nem egyszerűen egy elbeszélés legrégebbi és egyetlen igaz változatát kereste, amelyhez képest minden későbbi változat csupán sérült másolat lenne.

83. Ehelyett a mítoszokat relációs egységekre bontotta, és összehasonlította, hogy a szereplők, ellentétek és cselekmények hogyan kerülnek át, fordítódnak meg vagy cserélődnek ki az egyes változatok között.

84. Egy történet így egy másik történet átalakulásaként jelenhet meg, noha felszínén egészen más eseményekről szól.

85. Az olyan visszatérő ellentétek, mint a nyers és a főtt, a természet és a kultúra, vagy az élet és a halál, arra szolgáltak számára, hogy logikai kapcsolatokat rendezzen a történetek között.

86. A bináris ellentét ebben az összefüggésben egy olyan modellforma, amelyben két pólus határozza meg egymást; ez egyáltalán nem bizonyítja, hogy minden valóság pontosan két egyszerű ellentétből állna.

87. Ebben a megközelítésben a mítoszok olyan gondolkodási formákká válnak, amelyek nem feltétlenül oldják meg az ellentmondásokat, de átrendezések és közvetítések révén feldolgozhatóvá teszik azokat.

88. Lévi-Strauss ezzel ellenezte azt a felfogást, miszerint az írás nélküli társadalmak csak rendezetlen vagy szellemileg alacsonyabb rendű gondolkodással rendelkeznek.

89. A növények, állatok, rokonsági szerepek és elbeszélési motívumok pontos osztályozása éppen ellenkezőleg, egy magasan fejlett intellektuális rendet tárt fel.

90. Az azonos gondolkodási képesség elismerése fontos ellenvetés volt az állítólag primitív és fejlett kultúrák egyszerű rangsorolása ellen.

91. Az a törekvés, hogy a sokféle mítosz mögött az emberi szellem univerzális struktúráit találjuk meg, mindazonáltal továbbra is nehezen ellenőrizhető.

92. Minél elvontabbá válik egy modell, annál több változatot képes összekapcsolni, de annál nehezebbé válhat az a döntés is, hogy mely hasonlóságok magyarázó erejűek, és melyeket csupán a kutató hozott létre.

93. Ehhez hozzátartozik, hogy egy formális kapcsolat még nem magyarázza meg, milyen politikai, gazdasági vagy ökológiai feltételek mellett terjedt el, változott meg vagy merült feledésbe egy adott narratíva.

94. A történelem nem csupán zavaró anyag egy időtlen struktúra felszínén, hiszen a hatalmi viszonyok és a konkrét események megváltoztatják a kulturális gyakorlat lehetőségeit.

95. Az emberek sem csupán tudattalan szabályok hordozói, hiszen képesek a rendeket értelmezni, megkérdőjelezni és előre nem látható helyzetekben új módon alkalmazni.

96. A relációs elemzés akkor is erőteljes marad, ha emlékeztet arra, hogy egyetlen jel, rokonsági szerep és mítosz sem meríti társadalmi jelentését kizárólag önmagából.

97. Gyengévé válik, amint a rekonstruált kapcsolatot teljesebbnek tekinti, mint azokat a történelmi tapasztalatokat, amelyekből azt levezette.

98. Saussure nyelvi modellje és Lévi-Strauss antropológiája tehát nem nyújt olyan kulcsot, amely minden kultúrát ugyanazon a sémán alapulva fejtne meg.

99. Inkább egy igényes megközelítési módot tanítanak, amelyben az elszigetelt dolgok elveszítik látszólag magától értetődő jellegüket, és egy szerkezet részeiként jelennek meg.

100. Pontosan azért, mert az ilyen szerkezetek teszik lehetővé a jelentést, minden strukturális magyarázatnak el kell számolnia azzal is, hogy mely kapcsolatokat tesz láthatóvá, melyeket feltételez, és mely emberi hangok hiányoznak a modelljéből.

1. Zwischen 1907 und 1911 hielt Ferdinand de Saussure in Genf drei Vorlesungsreihen über allgemeine Sprachwissenschaft, doch das Buch, das seinen Ruhm begründete, hat er selbst nie geschrieben.

2. Als der Cours de linguistique générale 1916, drei Jahre nach seinem Tod, erschien, hatten Charles Bally und Albert Sechehaye den Text aus studentischen Mitschriften und weiteren Materialien rekonstruiert, unterstützt von Albert Riedlinger.

3. Diese Entstehungsgeschichte ist mehr als eine philologische Fußnote, denn sie mahnt dazu, die eindrucksvoll geschlossene Theorie des Buches nicht mit einer vollständig ausgearbeiteten Endfassung Saussures gleichzusetzen.

4. Später aufgefundene Mitschriften und Manuskripte lassen manche Gedanken beweglicher und weniger systematisch erscheinen, als die Herausgeber sie dargestellt hatten.

5. Gleichwohl bündelte der Cours eine Einsicht, die weit über die Linguistik hinauswirkte: Ein sprachliches Element besitzt seine Bedeutung nicht unabhängig von den Beziehungen, in denen es steht.

6. Um diese Einsicht anschaulich zu machen, kann man sich zwei erfundene Sprachen vorstellen, von denen die eine mit einem einzigen Wort sowohl einen gewöhnlichen Stuhl als auch einen gepolsterten Sessel bezeichnet, während die andere dafür zwei Wörter verwendet.

7. Die beiden Sprachen kleben nicht lediglich verschiedene Etiketten auf eine bereits lückenlos eingeteilte Welt, sondern ziehen innerhalb eines Erfahrungsbereichs unterschiedliche begriffliche Grenzen.

8. Ein Wort erhält seinen genauen Wert daher auch durch die Wörter, die neben ihm verfügbar sind und seinen Verwendungsbereich einschränken.

9. Gerade dieser relationale Gedanke machte die Sprachwissenschaft für Claude Lévi-Strauss zu einem Vorbild, als er Jahrzehnte später Verwandtschaftsordnungen und Mythen untersuchte.

10. Der Weg von Saussure zu Lévi-Strauss führt jedoch nicht zu der Behauptung, Kulturen seien einfach große Sprachen, sondern zu einer vorsichtigen Übertragung bestimmter Fragen und Methoden.

11. Saussures Ausgangspunkt ist das sprachliche Zeichen, das im Cours als Verbindung eines Signifikanten mit einem Signifikat bestimmt wird.

12. Der Signifikant ist dabei das Lautbild, also die sprachlich erkennbare Gestalt eines Ausdrucks, während das Signifikat den mit ihm verbundenen Begriff bezeichnet.

13. Das Zeichen verbindet demnach nicht unmittelbar ein Wort mit einem Ding, als läge zwischen einem Laut und einem Gegenstand eine natürliche Schnur.

14. Derselbe Gegenstand kann in verschiedenen Sprachen durch sehr unterschiedliche Lautfolgen bezeichnet werden, und selbst innerhalb einer Sprache verändern sich Bezeichnungen im Laufe der Zeit.

15. Saussure nennt die Verbindung zwischen Signifikant und Signifikat arbiträr, womit er ihre fehlende natürliche Notwendigkeit meint.

16. Arbitrarität bedeutet allerdings nicht, dass jeder Sprecher die Zeichen nach Belieben austauschen könnte.

17. Wer ein gebräuchliches Wort plötzlich durch eine private Lautfolge ersetzt, wird gerade deshalb nicht verstanden, weil sprachliche Konventionen sozial geteilt und dem Einzelnen weitgehend vorgegeben sind.

18. Das Zeichen ist also in einem doppelten Sinn unwillkürlich: Seine Gestalt ist nicht von der bezeichneten Sache erzwungen, doch sein Gebrauch steht nicht zur freien Verfügung eines einzelnen Menschen.

19. Lautmalerische Wörter scheinen dieser These zunächst zu widersprechen, weil ihre Klänge Geräusche nachahmen.

20. Auch solche Wörter unterscheiden sich jedoch zwischen Sprachen und werden in deren Lautsystem eingepasst, sodass sie die allgemeine Bedeutung der Konvention nicht aufheben.

21. Noch wichtiger als die isolierte Verbindung von Lautbild und Begriff ist für Saussure der Wert eines Zeichens innerhalb des sprachlichen Systems.

22. Wert bezeichnet hier nicht moralische Güte oder wirtschaftlichen Preis, sondern die bestimmte Stellung, die ein Zeichen durch Unterschiede zu anderen Zeichen gewinnt.

23. Ein Laut ist sprachlich bedeutsam, sofern sein Unterschied zu einem anderen Laut innerhalb einer Sprache einen Bedeutungsunterschied tragen kann.

24. Ebenso wird ein Begriffsfeld dadurch gegliedert, dass benachbarte Wörter einander begrenzen, ergänzen oder gegenüberstehen.

25. Im erfundenen Beispiel besitzt das Wort für Stuhl in der ersten Sprache einen weiteren Wertbereich als das entsprechende Wort in der zweiten, weil ihm dort kein besonderes Wort für Sessel gegenübersteht.

26. Ein Wörterbuch kann beide Ausdrücke annähernd übersetzen, ohne deshalb ihre jeweilige Stellung im gesamten Wortschatz vollständig wiederzugeben.

27. Sprachliche Bedeutung entsteht somit nicht ausschließlich aus dem positiven Inhalt eines einzelnen Zeichens, sondern auch aus dem, was es von anderen Zeichen unterscheidet.

28. Diese These richtet sich gegen ein atomistisches Bild, nach dem zuerst selbstständige Bedeutungsbausteine vorhanden seien und erst anschließend zu einer Sprache zusammengesetzt würden.

29. Das System ist vielmehr schon wirksam, wenn ein einzelnes Element als dieses und nicht als ein anderes verstanden wird.

30. Damit wird Beziehung nicht zu einer nachträglichen Verbindung fertiger Einheiten, sondern zu einer Bedingung ihrer Bestimmtheit.

31. Saussure fasst diesen sozialen Zusammenhang mit der Unterscheidung zwischen langue und parole, zwischen Sprachsystem und tatsächlichem Sprechen.

32. Die langue umfasst die gemeinsam vorausgesetzten Regeln und Unterschiede, durch die Äußerungen verständlich werden, während die parole den konkreten Vollzug in einzelnen Sprechakten bezeichnet.

33. Ein Satz, der noch nie zuvor geäußert wurde, kann verstanden werden, weil er Möglichkeiten eines geteilten Systems auf eine neue Weise verwirklicht.

34. Umgekehrt existiert das System nicht wie ein unsichtbares Buch außerhalb aller Menschen, denn es wird nur in erlernten und wiederholten Praktiken lebendig gehalten.

35. Die analytische Trennung soll verschiedene Untersuchungsgegenstände kenntlich machen und darf nicht zu zwei selbstständigen Welten vergegenständlicht werden.

36. Eine ähnliche methodische Unterscheidung trennt die synchrone von der diachronen Betrachtung.

37. Synchronisch untersucht die Linguistik eine Sprache als Zusammenhang zu einem bestimmten Zeitpunkt, diachronisch dagegen ihre Veränderungen durch die Zeit.

38. Wer die Regeln des heutigen Deutschen beschreiben will, beantwortet eine andere Frage als jemand, der die Entstehung seiner Lautformen oder grammatischen Strukturen verfolgt.

39. Die Gegenwartsordnung lässt sich nicht einfach aus der Geschichte jedes einzelnen Elements ableiten, weil sich der Wert eines Elements mit seinen Beziehungen im ganzen System verändert.

40. Dennoch schließt die synchrone Analyse geschichtlichen Wandel nicht aus, sondern hält ihn methodisch zurück, um eine bestimmte Ordnung genauer erkennen zu können.

41. Der im Cours verwendete Schachvergleich verdeutlicht diese Perspektive, denn die Funktion einer Figur hängt von den Regeln und den Stellungen der übrigen Figuren ab, nicht vom Material ihres Körpers.

42. Wird eine verlorene Figur durch einen anders geformten Gegenstand ersetzt, kann dieser dieselbe Funktion übernehmen, sofern die Beteiligten ihm denselben Platz im Regelgefüge zuweisen.

43. Sprache unterscheidet sich allerdings vom Schachspiel, weil sie weder von einem einzigen Erfinder geschaffen wurde noch über unveränderliche, vollständig niedergeschriebene Regeln verfügt.

44. Ihre Ordnung entsteht historisch, wird im Gebrauch verschoben und ist den Sprechenden nur teilweise ausdrücklich bewusst.

45. Gerade deshalb eignet sich der Vergleich als begrenztes Modell: Er zeigt die relationale Funktion, darf aber die Offenheit und Geschichtlichkeit sprachlicher Praxis nicht verdecken.

46. Saussures Ansatz veränderte die Leitfrage der Sprachwissenschaft, weil nun nicht mehr nur die Herkunft einzelner Wörter und Laute, sondern auch ihre jeweilige Funktion im System untersucht werden konnte.

47. Für die späteren Strukturalisten lag darin die Möglichkeit, hinter einer verwirrenden Vielfalt von Erscheinungen geordnete Beziehungen zu rekonstruieren.

48. Eine Struktur ist in diesem Sinne kein verborgenes Ding hinter den beobachtbaren Phänomenen, sondern ein Modell ihrer regelhaften Unterschiede und Verbindungen.

49. Solche Modelle können Zusammenhänge sichtbar machen, die Beteiligte praktisch beherrschen, ohne sie als Theorie formulieren zu können.

50. Sie bergen zugleich die Gefahr, eine vom Forscher entworfene Ordnung mit der Wirklichkeit selbst zu verwechseln.

51. Claude Lévi-Strauss begegnete dieser methodischen Möglichkeit unter besonderen historischen Bedingungen.

52. Er verließ Frankreich 1941 und lehrte während seines New Yorker Exils an der New School for Social Research, während er seine Überlegungen zu Verwandtschaft und Heiratsallianzen ausarbeitete.

53. In New York lernte er Roman Jakobson kennen, dessen strukturelle Phonologie für seine anthropologische Methode entscheidend wurde.

54. Die Vermittlung verlief daher nicht geradlinig von Saussure zu Lévi-Strauss, sondern über eine weiterentwickelte Linguistik, die besonders die unterscheidenden Beziehungen zwischen Lauten untersuchte.

55. Jakobsons Phonologie zeigte, dass ein Sprachlaut nicht wegen seiner isolierten stofflichen Beschaffenheit funktioniert, sondern durch Oppositionen innerhalb eines geordneten Systems.

56. Lévi-Strauss fragte, ob sich auch soziale Phänomene so untersuchen ließen, dass nicht einzelne Bräuche, sondern die Beziehungen zwischen ihnen in den Mittelpunkt rückten.

57. Sein 1949 veröffentlichtes Werk Die elementaren Strukturen der Verwandtschaft machte diese Frage zum Programm einer strukturalen Anthropologie.

58. Dabei ging es ihm nicht bloß darum, Verwandtschaftswörter wie Vater, Schwester oder Onkel zu sammeln.

59. Entscheidend war vielmehr, welche Positionen solche Bezeichnungen innerhalb eines Systems markieren und welche Rechte, Verbote, Erwartungen oder Bündnisse mit ihnen verbunden sind.

60. Eine Verwandtschaftsrolle erhält ihren gesellschaftlichen Sinn demnach nicht allein aus biologischer Nähe, sondern aus einem Gefüge anerkannter Beziehungen.

61. Besonders wichtig wurde für Lévi-Strauss das Inzestverbot, das in sehr unterschiedlichen Gesellschaften vorkommt, dessen konkrete Reichweite jedoch kulturell verschieden bestimmt wird.

62. Er deutete dieses Verbot nicht nur als negative Vorschrift, die bestimmte Partnerschaften ausschließt, sondern zugleich als Anstoß zu Verbindungen zwischen Familien oder Gruppen.

63. Wo eine Heirat innerhalb eines bestimmten Kreises untersagt ist, können Heiratsbeziehungen nach außen Bündnisse, Gegenseitigkeit und Austausch hervorbringen.

64. Die einzelne Regel wird dadurch als Stelle in einem umfassenderen Beziehungsgefüge verständlich.

65. Lévi-Strauss verschob den Schwerpunkt der Verwandtschaftsforschung von bloßen Abstammungslinien auf Allianzen, die durch wiederkehrende Heiratsordnungen hergestellt werden.

66. Dieses Modell sollte erklären, weshalb sehr verschieden wirkende Regeln als Varianten weniger grundlegender Beziehungsformen beschrieben werden können.

67. Struktur bezeichnet dabei nicht eine zusätzliche soziale Macht neben den Menschen, sondern eine vom Forscher rekonstruierte Ordnung von Positionen und möglichen Übergängen.

68. Die Rekonstruktion erhebt einen starken Erkenntnisanspruch, weil sie Zusammenhänge erfassen will, die den Beteiligten nicht vollständig bewusst sein müssen.

69. Gerade hier beginnt jedoch die Frage, wie überprüft werden kann, ob das Modell tatsächlich die untersuchte Lebensform erklärt oder nur die Vorlieben seines Urhebers spiegelt.

70. Mehrere unterschiedliche Modelle können dieselben Beobachtungen ordnen, ohne deshalb dieselbe historische oder gesellschaftliche Erklärung zu liefern.

71. Am deutlichsten zeigt sich die normative Schwierigkeit in Lévi-Strauss’ Rede vom Austausch der Frauen zwischen männlich bestimmten Gruppen.

72. Als Beschreibung macht diese Formel sichtbar, dass Heiratsordnungen Frauen in bestimmten Gesellschaften wie Positionen innerhalb eines Bündnissystems behandeln können.

73. Als theoretisches Modell droht sie jedoch, die Sicht der handelnden Männer zu übernehmen und Frauen vornehmlich als übertragene Zeichen oder Gaben darzustellen.

74. Eine Analyse kann eine solche Ordnung beschreiben, ohne sie moralisch zu billigen, doch auch ihre Kategorien entscheiden darüber, wessen Handeln und wessen Erfahrung sichtbar werden.

75. Feministische Kritik hat deshalb nicht lediglich eine Wertung von außen hinzugefügt, sondern eine Erkenntnislücke im Modell offengelegt.

76. Wenn Frauen selbst Beziehungen eingehen, Regeln aushandeln, Widerstand leisten oder Verwandtschaft anders erfahren, reicht ihre Einordnung als Gegenstände eines Austauschs nicht aus.

77. Spätere Verwandtschaftsforschung hat außerdem gefragt, ob westliche Vorstellungen von Abstammung, Ehe und biologischer Nähe zu schnell als universale Ordnungsmuster verwendet wurden.

78. Damit wird die strukturelle Frage nicht wertlos, aber sie muss durch historische Forschung und durch die Perspektiven der Beteiligten korrigiert und erweitert werden.

79. Ein Modell gewinnt seine Stärke daraus, dass es auswählt; dieselbe Auswahl bestimmt jedoch auch seine blinden Flecken.

80. Die kritische Prüfung der Kategorien gehört daher zur Anwendung der Methode und nicht erst zu einer nachträglichen moralischen Ergänzung.

81. In seinen Untersuchungen von Mythen übertrug Lévi-Strauss den relationalen Blick auf ein anderes kulturelles Feld.

82. Er suchte nicht einfach nach der ältesten und einzig wahren Fassung einer Erzählung, von der alle späteren Varianten nur beschädigte Kopien wären.

83. Stattdessen zerlegte er Mythen in Beziehungseinheiten und verglich, wie Figuren, Gegensätze und Handlungen von einer Variante zur anderen umgestellt, umgekehrt oder ersetzt werden.

84. Eine Geschichte kann dann als Transformation einer anderen erscheinen, obwohl ihre Oberfläche ganz verschiedene Ereignisse erzählt.

85. Wiederkehrende Gegensätze wie roh und gekocht, Natur und Kultur oder Leben und Tod dienten ihm dazu, logische Beziehungen zwischen Erzählungen zu ordnen.

86. Eine binäre Opposition ist dabei eine Modellform, in der zwei Pole einander bestimmen; sie beweist keineswegs, dass jede Wirklichkeit aus genau zwei einfachen Gegensätzen besteht.

87. Mythen werden in dieser Betrachtung zu Denkformen, die Widersprüche nicht unbedingt lösen, aber durch Umstellungen und Vermittlungen bearbeitbar machen.

88. Damit wandte sich Lévi-Strauss gegen die Vorstellung, schriftlose Gesellschaften verfügten nur über ein ungeordnetes oder geistig minderwertiges Denken.

89. Die genaue Klassifikation von Pflanzen, Tieren, Verwandtschaftsrollen und Erzählmotiven konnte vielmehr eine hochentwickelte intellektuelle Ordnung erkennen lassen.

90. Diese Anerkennung gleicher Denkfähigkeit war ein wichtiger Einspruch gegen einfache Rangfolgen von angeblich primitiven und fortgeschrittenen Kulturen.

91. Der Anspruch, hinter vielfältigen Mythen universale Strukturen des menschlichen Geistes zu finden, bleibt dennoch schwer zu prüfen.

92. Je abstrakter ein Modell wird, desto mehr Varianten kann es verbinden, aber desto schwieriger kann auch die Entscheidung werden, welche Ähnlichkeiten erklärungskräftig und welche bloß vom Forscher hergestellt sind.

93. Hinzu kommt, dass eine formale Beziehung noch nicht erklärt, unter welchen politischen, ökonomischen oder ökologischen Bedingungen eine bestimmte Erzählung verbreitet, verändert oder vergessen wurde.

94. Geschichte ist nicht bloß störendes Material an der Oberfläche einer zeitlosen Struktur, denn Machtverhältnisse und konkrete Ereignisse verändern die Möglichkeiten kultureller Praxis.

95. Ebenso wenig sind Menschen nur Träger unbewusster Regeln, da sie Ordnungen auslegen, bestreiten und in unvorhersehbaren Situationen neu verwenden können.

96. Die relationale Analyse bleibt stark, wenn sie daran erinnert, dass kein Zeichen, keine Verwandtschaftsrolle und kein Mythos seinen gesellschaftlichen Sinn aus sich allein bezieht.

97. Sie wird schwach, sobald sie die rekonstruierte Beziehung für vollständiger hält als die geschichtlichen Erfahrungen, aus denen sie abstrahiert wurde.

98. Saussures Sprachmodell und Lévi-Strauss’ Anthropologie eröffnen somit keinen Schlüssel, der jede Kultur nach demselben Schema entschlüsselt.

99. Sie lehren vielmehr eine anspruchsvolle Art des Hinsehens, bei der isolierte Dinge ihren vermeintlich selbstverständlichen Charakter verlieren und als Stellen in einem Gefüge erscheinen.

100. Gerade weil solche Gefüge Bedeutung ermöglichen, muss jede strukturelle Erklärung auch darüber Rechenschaft ablegen, welche Beziehungen sie sichtbar macht, welche sie voraussetzt und welche menschlichen Stimmen in ihrem Modell fehlen.