1.1 – Literatur kurz

1. A magyar irodalom története jóval a betűk megjelenése előtt kezdődött, egy olyan korban, amelyben a tudást és a költészetet még kizárólag élőszóban adták tovább.

2. Ez a távoli korszak csak közvetett módon kutatható, elsősorban a nyelvből, a néphagyományból és a régészet leleteiből.

3. A magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, amelynek legősibb rétegei egészen az Urál környéki őshazáig nyúlnak vissza.

4. A honfoglalás előtt a magyar törzsek évszázadokon át vándoroltak a steppe világában, ahol számos néppel kerültek érintkezésbe.

5. Ezek a találkozások nemcsak a nyelvet, hanem a hitvilágot és a szokásokat is gazdagították és átformálták.

6. A korai magyarok vallása nem egységes, zárt rendszert alkotott, hanem különböző rétegeket és hatásokat fűzött össze laza egésszé.

7. A világot gyakran hatalmas fa képében képzelték el, amelynek gyökere, törzse és koronája az alvilágot, a földet és az eget kötötte össze.

8. Ez a világfa, amelyet égig érő fának is neveztek, a különböző létsíkok közötti átjárást jelképezte.

9. A régi hit szerint az embernek több lelke is volt, amelyek közül az egyik a lélegzethez, a másik az árnyékhoz kötődött.

10. A halál nem jelentett teljes megsemmisülést, hiszen a lélek egy része tovább élhetett, és kapcsolatban maradhatott az élőkkel.

11. Az ősök tiszteletének fontos szerep jutott, mert a közösség úgy hitte, hogy a holtak továbbra is óvják és figyelik a leszármazottakat.

12. A természet minden jelenségét élőnek és szellemtől áthatottnak tekintették, legyen szó folyóról, hegyről vagy égitestről.

13. Az égbolt urát tisztelték, akit egyes kutatók az Isten szóval hoznak összefüggésbe, bár e képzet pontos tartalma máig vitatott.

14. A jó és a rossz erők állandó küzdelmét sokan az égi és az alvilági hatalmak ellentétében látták megtestesülni.

15. Ennek a hitvilágnak a központi alakja a táltos volt, egy kiválasztott ember, akinek azt a képességet tulajdonították, hogy a szellemek világával érintkezzék.

16. A táltosnak nem lehetett bárki, mert a hagyomány szerint már születésekor különös jel, például fölös számú csont vagy fog árulta el kiválasztottságát.

17. Révületbe merülve utazott a világok között, gyógyított, jövendőt mondott és óvta a közösséget, miközben gyakran egy dob ritmusa kísérte.

18. A révülés különleges lelkiállapot volt, amelyben a táltos úgy érezte, hogy teste elhagyja, és szelleme messzi tájakra jut.

19. Alakja rokonságot mutat a szibériai és belső-ázsiai népek sámánjaival, ezért a kutatás gyakran a sámánizmus fogalmával írja le.

20. A táltos mellett a hiedelemvilág más tudó alakjait is ismerték, például a jósokat és a bajelhárító gyógyítókat.

21. A közösség emlékezetét az énekmondók őrizték, akiket regösöknek neveztek, és akik énekeiket húros hangszerrel vagy dobbal kísérték.

22. A regös nem pusztán szórakoztató volt, hanem a hagyomány letéteményese, aki a törzs múltját és hőseit elevenen tartotta.

23. Énekét fejből adta elő, és minden alkalommal némileg átalakította, hiszen a szóbeli költészet nem ismerte a rögzített, végleges szöveget.

24. Az előadás közösségi esemény volt, amely ünnepekhez, lakomákhoz vagy a téli napforduló idejéhez kötődött.

25. A szóbeli költészetnek több műfaja is volt, köztük a nép eredetéről szóló mondák, a vezérekről zengő hősi énekek és a baj ellen mondott ráolvasások.

26. Az eredetmondák arról szóltak, honnan származik a nép, és milyen jelek kísérték a törzsek útját az új haza felé.

27. E mondák közül a legismertebb a csodaszarvas története, amely a magyarság származását egy titokzatos állat vezette vadászathoz köti.

28. A hősi énekek a bátor vezérek tetteit dicsőítették, és példaképet állítottak a fiatalabb nemzedékek elé.

29. Ezek az énekek erősítették a törzsek összetartozását, mert a közös múlt büszkeségét ébren tartották.

30. A ráolvasások rövid, ritmikus szövegek voltak, amelyeket betegség, rontás vagy veszély elhárítására mondtak.

31. Hatásukat a szavak varázserejétől remélték, ezért pontos formájukat gondosan megőrizték és nemzedékről nemzedékre örökítették.

32. A siratók a halottak elbúcsúztatását kísérték, és a fájdalmat kötött, ismétlődő formulákba öntötték.

33. E gyászdalokban a veszteség érzése és a halottal folytatott képzeletbeli párbeszéd fonódott össze.

34. A munkadalok a mindennapi tevékenységek, például az aratás vagy a fonás ritmusát kísérték, és megkönnyítették a közös munkát.

35. Az emberi élet nagy fordulóit, a születést, a házasságot és a halált külön énekek és szokások kísérték.

36. A lakodalmi énekek és a menyasszony búcsúztatói a régi közösségi költészet különösen gazdag rétegét alkották.

37. Az év természetes rendjéhez, a napfordulókhoz és az évszakok váltásához számos rítus és ének kapcsolódott.

38. A regölés téli szokása, amely a napforduló idején bőséget és termékenységet kívánt, egészen a későbbi századokig fennmaradt.

39. Az ilyen szokásokban a pogány kori képzetek és a keresztény ünnepek idővel észrevétlenül összeolvadtak.

40. A szóbeli költészet legfőbb jellemzője az volt, hogy nem az egyén, hanem a közösség alkotása és tulajdona maradt.

41. A szerző neve nem számított, sőt jórészt ismeretlen is maradt, mert a szöveg folyamatosan élt, változott és megújult.

42. Az ismétlés, a párhuzam és az állandó jelzők segítették az énekmondót abban, hogy hosszú szövegeket is emlékezetben tartson.

43. Ezek a stíluseszközök nem díszítésül szolgáltak, hanem az emlékezet nélkülözhetetlen fogódzói voltak.

44. A magyarok a rovásírás formájában rendelkeztek ugyan saját jelírással, ez azonban csak rövid feljegyzésekre szolgált, és hosszabb szövegek rögzítésére alkalmatlan volt.

45. A rovásjeleket fába vagy botba vésték, és elsősorban számadásra, üzenetre vagy egyszerű jelölésre használták.

46. Így a régi énekek és mondák sohasem kerültek írásba abban a korban, amelyben még elevenen éltek.

47. A kereszténység ezredforduló körüli felvételével a latin lett az írásbeliség nyelve, miközben az egyház fokozatosan kiszorította a pogány énekeket.

48. Az új rend a régi hitvilág énekmondóit gyanakvással figyelte, és igyekezett háttérbe szorítani hagyományukat.

49. Szent István törvényei és az egyházi tilalmak a pogány szokások ellen fordultak, s ezzel a szóbeli költészet talaját is elvették.

50. Így a régi szóbeli költészet nagy része örökre elveszett, és csak töredékei kerültek bele a későbbi krónikákba és szokásokba.

51. A középkori krónikások, például Anonymus, olykor utaltak a jokulátorok, vagyis a vándor énekmondók dalaira, ám ezeket megbízhatatlannak tartották.

52. Éppen ezért csak közvetve, a krónikák latin szövegén átszűrve sejthetjük meg, milyenek lehettek a régi hősi énekek.

53. A tudósok a néprajzi gyűjtések segítségével próbálják rekonstruálni, mi maradhatott fenn az ősi rétegből a későbbi hagyományban.

54. A tizenkilencedik és huszadik századi folklórkutatás így vált a régmúlt megismerésének egyik legfontosabb eszközévé.

55. Ősi képzetek, például a világfa és a táltos alakja mégis továbbéltek a népmesékben, így a régi hitvilág közvetve fennmaradt.

56. A népmesék hőse, a legkisebb fiú vagy a táltos paripa számos olyan vonást hordoz, amely a régi hiedelmekre vezethető vissza.

57. A táltos paripa, amely emberi hangon szól és tanácsot ad, a régi állatszellemek emlékét őrzi.

58. A hetes és a hármas szám gyakori szerepe a mesékben szintén a régi világkép rendjére utal.

59. A népdalok képanyagában, például a fához, a madárhoz vagy a forráshoz kötődő jelképekben ugyancsak felsejlik a régi szemlélet.

60. A regösénekek töredékei egészen a huszadik századig fennmaradtak egyes falvakban, ahol a fiatalok télen házról házra jártak.

61. Ezek a szokások keresztény mázt kaptak, alattuk azonban jól kitapinthatók a pogány kor termékenységvarázsló rítusai.

62. A magyar néphagyomány így egyszerre őrzött meg keresztény és pogány elemeket, amelyek évszázadok alatt szétválaszthatatlanul összefonódtak.

63. A szóbeliség korából fennmaradt szókincs is árulkodik a régi világról, hiszen számos ősi szó ma is él a nyelvben.

64. Az olyan szavak, mint az ég, a lélek vagy a hit, mélyen a régmúltba nyúlnak vissza, és a korai gondolkodás nyomait hordozzák.

65. A nyelvtörténet ezért a hitvilág kutatásának is nélkülözhetetlen segédtudománya lett.

66. A régészet tárgyi emlékei, a sírok mellékletei és a díszített használati tárgyak szintén sokat elárulnak a korabeli képzeletről.

67. A honfoglalás kori tarsolylemezek és övveretek díszítése olyan motívumokat őriz, amelyek a régi hiedelmekhez kapcsolódnak.

68. Az életfát ábrázoló minták és a stilizált állatalakok a szóban élő mitológia vizuális megfelelői lehettek.

69. A régi magyarok tehát nemcsak énekben, hanem képi jelekben is kifejezték a világról alkotott elképzeléseiket.

70. A szóbeliség és a képi hagyomány együtt alkotta azt a szellemi világot, amelyből a későbbi írott irodalom kinőtt.

71. Fontos látni, hogy a szóbeli költészet nem a fejletlenség jele volt, hanem önálló, kifinomult művészi forma.

72. Az énekmondók pontos ritmusérzékkel, gazdag képanyaggal és biztos szerkezettel dolgoztak, még ha szövegeiket nem is írták le.

73. A közösség szigorú mércét állított eléjük, hiszen a rossz vagy hibás előadást azonnal észrevették és számon kérték.

74. Ezért a szóbeli hagyomány sokkal állandóbb és pontosabb lehetett, mint azt a mai olvasó elsőre gondolná.

75. A steppei népek körében az énekmondás megbecsült mesterség volt, amelyet hosszú tanulás és gyakorlás előzött meg.

76. A magyar szóbeliség szoros kapcsolatban állt a zenével, hiszen az énekeket dallam és hangszerkíséret emelte ki a hétköznapi beszédből.

77. A dob, a síp és a húros hangszerek nemcsak kísértek, hanem a révülés és a szertartás eszközei is voltak.

78. A zene és a szöveg elválaszthatatlan egységet alkotott, amelyet csak a későbbi, írott korszak választott szét.

79. A magyar népzene ősi, ötfokú dallamvilága a mai napig őrzi ennek a régi hagyománynak a nyomait.

80. Bartók Béla és Kodály Zoltán a huszadik században éppen ezt a régi réteget tárták fel gyűjtőmunkájukkal.

81. Munkájuk bebizonyította, hogy a szóbeli hagyomány évszázadokon át meglepő szívóssággal maradt fenn a falusi közösségekben.

82. A régi hitvilág és a szóbeliség tehát nem tűnt el nyomtalanul, hanem átalakulva élt tovább a nép emlékezetében.

83. A kereszténység felvétele éles fordulatot hozott, mégsem szakította el teljesen a nemzetet a saját múltjától.

84. A régi és az új hosszú időn át egymás mellett élt, mielőtt a keresztény műveltség végleg felülkerekedett.

85. Az írásbeliség megjelenése új korszakot nyitott, de a szóbeli költészet szellemi öröksége mélyen beépült a magyar kultúrába.

86. A későbbi költők, Balassitól Aranyig, gyakran fordultak vissza a népi hagyományhoz, hogy abból új erőt merítsenek.

87. A tizenkilencedik századi népiesség éppen ezt a régi réteget emelte az irodalmi megújulás egyik forrásává.

88. A szóbeliség öröksége így nem múlt el, hanem újra meg újra megtermékenyítette a magas irodalmat.

89. A régi hitvilág képei, a világfa, a táltos és a csodaszarvas máig eleven jelképei maradtak a magyar önazonosságnak.

90. Ezek a jelképek a modern irodalomban és a képzőművészetben is újra és újra megjelennek.

91. A szóbeli kor tehát nem csupán előzménye, hanem tartós, éltető gyökere is a magyar irodalomnak.

92. Éppen ezért érdemes a kezdeteknél időzni, mielőtt az első fennmaradt írott emlékek felé fordulnánk.

93. A honfoglalás korának embere úgy élt a világban, hogy a látható és a láthatatlan valóság szüntelenül áthatotta egymást.

94. Számára a fa, a folyó és az égitest nem élettelen tárgy volt, hanem szellemtől áthatott, tisztelendő valóság.

95. Ez a szemlélet az egész közösség gondolkodását és mindennapjait áthatotta, a vadászattól a gyógyításig.

96. A természet rendjét óvni és a szellemekkel békében élni létkérdés volt egy vándorló, a természettől függő nép számára.

97. A táltos éppen ebben a törékeny egyensúlyban töltötte be közvetítő szerepét ember és világ között.

98. Amikor a keresztény papok átvették ezt a közvetítő szerepet, a régi tudók lassan a hiedelmek homályába süllyedtek.

99. Alakjuk mégsem tűnt el, hanem a mesék garabonciásában és a néphit gyógyító asszonyaiban élt tovább.

100. A szóbeliség világa így folytonos, ha átalakuló szállal kötődik a magyar művelődés egészéhez.

101. A régi énekek pontos szövegét ma már nem ismerjük, de szellemüket a fennmaradt hagyomány sejteti.

102. A kutató éppen ezért óvatos: nem állít többet, mint amennyit a források valóban megengednek.

103. A hiányzó láncszemeket a rokon népek, a manysik és a hantik hagyománya segít pótolni.

104. Ezeknél a népeknél a huszadik századig fennmaradt a sámánizmus és az élő énekmondó hagyomány.

105. Az összehasonlítás óvatos, hiszen a magyarság útja évszázadokra elvált finnugor rokonaitól.

106. Mégis, e párhuzamok fontos fényt vetnek arra, milyen lehetett a honfoglalás előtti szellemi világ.

107. A régi hitvilág és a szóbeliség kutatása így mindig több tudományág együttműködését kívánja.

108. A nyelvész, a néprajzos, a régész és a történész eredményei egymást kiegészítve rajzolják ki a képet.

109. Ez a kép sohasem lesz teljes, de éppen töredékessége teszi izgalmassá a kutatást.

110. A magyar irodalom első fejezete tehát a hallgatás és az emlékezet fejezete, amelyben a szó szárnyra kelt, de nem hagyott írott nyomot.

111. E korból a legtöbb, amit birtokolhatunk, a sejtés, a nyom és a rekonstrukció.

112. Mégis ezek a homályos kezdetek adják meg a magyar irodalom mélységét és távlatát.

113. A honfoglaló magyarság gazdag szellemi örökséget hozott magával a steppéről az új hazába.

114. Ez az örökség a Kárpát-medence új környezetében találkozott a helyben talált népek hagyományaival.

115. A találkozásból lassan új, sajátos műveltség formálódott, amely a régit és az újat egyaránt magába olvasztotta.

116. A szóbeliség kora ebben az értelemben a magyar kultúra nagy olvasztótégelyének első szakasza volt.

117. Amikor a következő fejezetekben az első írott emlékekhez érünk, mindig emlékeznünk kell erre a néma előzményre.

118. A Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom mögött ott áll a szóbeli költészet évszázados tapasztalata.

119. E régi tapasztalat nélkül az első magyar nyelvű szövegek megformáltsága aligha lenne érthető.

120. A szóbeli hagyomány tehát nem előzménye csupán, hanem élő alapja az írott irodalomnak.

121. A régi magyar közösség számára a szó nem pusztán közlés volt, hanem cselekvés és teremtő erő.

122. Az áldás, az átok és a ráolvasás mind azt a hitet fejezte ki, hogy a kimondott szó valóban hat a világra.

123. Ez a felfogás a költészetnek különleges, szinte szakrális rangot adott a közösség életében.

124. A költő és a varázsló alakja ebben a korban még nem vált el élesen egymástól.

125. A szó ereje iránti tisztelet később, a keresztény korban az imádság és az igehirdetés formájában élt tovább.

126. Így a régi és az új korszak a szó megbecsülésében is folytonosságot mutat.

127. A szóbeliség korának emberét mélyen áthatotta a közösséghez tartozás érzése.

128. Az egyén sorsa elválaszthatatlan volt a törzs sorsától, és ezt a költészet is folyamatosan megerősítette.

129. A közös énekek, a közös ünnepek és a közös emlékezet tartotta össze a szétszórt csoportokat.

130. A szóbeli költészet ezért mindig a közösség önmeghatározásának is eszköze volt.

131. Ez a szerep később, a nemzeti öntudat korában új formában tért vissza a magyar irodalomba.

132. A régi hagyomány így nemcsak témát, hanem küldetést is örökített az utódokra.

133. A szóbeliség kora tehát a magyar irodalom rejtett, de nélkülözhetetlen alapzata.

134. Belőle nőtt ki minden későbbi, ami írásban ránk maradt, még ha a szálak gyakran láthatatlanok is.

135. A kutatás feladata éppen az, hogy ezeket a rejtett szálakat türelmesen felfejtse.

136. Minden újabb lelet és minden újabb gyűjtés közelebb vihet a néma kezdetek megértéséhez.

137. A régi hitvilág és a szóbeliség így nem lezárt fejezet, hanem eleven kutatási terület maradt.

138. A magyar irodalom éppen ezért különleges, mert kezdetei mélyen a történelem előtti időkbe nyúlnak.

139. Aki e kezdeteket ismeri, jobban érti a későbbi századok költészetének erejét és gyökereit.

140. A szóbeli korszak felidézése tehát nem múltba fordulás, hanem az egész magyar irodalom megértésének kulcsa.

141. A régi énekmondók hangja rég elhalt, üzenetük mégis eljutott hozzánk a hagyomány kanyargós útjain.

142. Ez az üzenet arról szól, hogy a költészet az emberi közösség legősibb és legfontosabb kifejezőformája.

143. A magyar irodalom története ezzel a felismeréssel indul, és ehhez a felismeréshez tér vissza újra meg újra.

144. A szóbeliség öröksége arra int, hogy a leírt szó mögött mindig ott él a hang, a ritmus és a közösség.

145. Ezt az örökséget megőrizni és értelmezni a mindenkori olvasó és kutató közös feladata.

146. A következő fejezetek ebből a néma, mégis gazdag alapból bontják majd ki az írott irodalom első virágait.

147. A csodaszarvas mondája lesz az első nagy híd a szóbeli és az írott hagyomány között.

148. Benne a régi eredetmonda a középkori krónikák latin szövegében öltött végül maradandó formát.

149. Így a szóbeliség és az írásbeliség nem ellentétei, hanem egymásra épülő szakaszai a magyar irodalom történetének.

150. Ebből a szóbeli világból indul el az a hosszú út, amelyet a következő fejezetek járnak be, feltárva a magyar irodalom gyökereit.

1. Die Geschichte der ungarischen Literatur begann lange vor dem Erscheinen der Schrift, in einer Zeit, in der Wissen und Dichtung allein mündlich weitergegeben wurden.

2. Erforschen lässt sich diese ferne Epoche nur auf mittelbarem Weg, vor allem aus der Sprache, der Volksüberlieferung und den Funden der Archäologie.

3. Die ungarische Sprache gehört zur finnougrischen Sprachfamilie, deren älteste Schichten bis in die Urheimat nahe dem Uralgebirge zurückreichen.

4. Vor der Landnahme zogen die ungarischen Stämme jahrhundertelang durch die Welt der Steppe, wo sie mit zahlreichen Völkern in Berührung kamen.

5. Diese Begegnungen bereicherten und formten nicht nur die Sprache, sondern auch die Glaubenswelt und die Bräuche.

6. Die Religion der frühen Ungarn bildete kein einheitliches, geschlossenes System, sondern verband verschiedene Schichten und Einflüsse zu einem lockeren Ganzen.

7. Die Welt stellte man sich häufig als gewaltigen Baum vor, dessen Wurzeln, Stamm und Krone die Unterwelt, die Erde und den Himmel verbanden.

8. Dieser Weltenbaum, den man auch den himmelhohen Baum nannte, versinnbildlichte den Übergang zwischen den verschiedenen Ebenen des Seins.

9. Nach altem Glauben besaß der Mensch mehrere Seelen, von denen die eine an den Atem, die andere an den Schatten gebunden war.

10. Der Tod bedeutete keine völlige Vernichtung, denn ein Teil der Seele konnte weiterleben und mit den Lebenden in Verbindung bleiben.

11. Der Ahnenverehrung kam eine wichtige Rolle zu, denn die Gemeinschaft glaubte, dass die Toten die Nachkommen weiterhin behüteten und beobachteten.

12. Jede Erscheinung der Natur galt als beseelt und von Geistern durchdrungen, sei es ein Fluss, ein Berg oder ein Gestirn.

13. Man verehrte den Herrn des Himmels, den manche Forscher mit dem Wort Isten in Verbindung bringen, obwohl der genaue Gehalt dieser Vorstellung bis heute umstritten ist.

14. Den ständigen Kampf der guten und der bösen Kräfte sahen viele im Gegensatz zwischen den himmlischen und den unterirdischen Mächten verkörpert.

15. Die zentrale Gestalt dieser Glaubenswelt war der Táltos, ein auserwählter Mensch, dem man die Fähigkeit zuschrieb, mit der Welt der Geister zu verkehren.

16. Ein Táltos konnte nicht jeder werden, denn der Überlieferung nach verriet schon bei der Geburt ein besonderes Zeichen, etwa ein überzähliger Knochen oder Zahn, seine Auserwähltheit.

17. In Trance versunken reiste er zwischen den Welten, heilte, weissagte und beschützte die Gemeinschaft, wobei ihn oft der Rhythmus einer Trommel begleitete.

18. Die Trance war ein besonderer Seelenzustand, in dem der Táltos das Gefühl hatte, seinen Körper zu verlassen und mit dem Geist in ferne Gegenden zu gelangen.

19. Seine Gestalt zeigt eine Verwandtschaft mit den Schamanen der sibirischen und innerasiatischen Völker, weshalb die Forschung sie oft mit dem Begriff des Schamanismus beschreibt.

20. Neben dem Táltos kannte man auch andere wissende Gestalten der Vorstellungswelt, etwa Wahrsager und unheilabwehrende Heiler.

21. Das Gedächtnis der Gemeinschaft bewahrten die Sänger, die man Regös nannte und die ihre Lieder mit einem Saiteninstrument oder einer Trommel begleiteten.

22. Der Regös war nicht bloß ein Unterhalter, sondern ein Bewahrer der Überlieferung, der die Vergangenheit und die Helden des Stammes lebendig hielt.

23. Sein Lied trug er auswendig vor und gestaltete es jedes Mal ein wenig um, denn die mündliche Dichtung kannte keinen festgelegten, endgültigen Text.

24. Der Vortrag war ein gemeinschaftliches Ereignis, das an Feste, Gelage oder die Zeit der Wintersonnenwende gebunden war.

25. Die mündliche Dichtung kannte mehrere Gattungen, darunter Sagen über den Ursprung des Volkes, Heldenlieder über seine Anführer und Beschwörungen gegen Unheil.

26. Die Ursprungssagen erzählten davon, woher das Volk stammte und welche Zeichen den Weg der Stämme in die neue Heimat begleiteten.

27. Die bekannteste dieser Sagen ist die Geschichte vom Wunderhirsch, die den Ursprung der Ungarn an eine von einem geheimnisvollen Tier geführte Jagd knüpft.

28. Die Heldenlieder priesen die Taten der tapferen Anführer und stellten den jüngeren Generationen ein Vorbild vor Augen.

29. Diese Lieder stärkten den Zusammenhalt der Stämme, weil sie den Stolz auf die gemeinsame Vergangenheit wachhielten.

30. Die Beschwörungen waren kurze, rhythmische Texte, die man zur Abwehr von Krankheit, Verwünschung oder Gefahr sprach.

31. Ihre Wirkung erhoffte man sich von der Zauberkraft der Worte, weshalb man ihre genaue Form sorgsam bewahrte und von Generation zu Generation weitergab.

32. Die Klagelieder begleiteten den Abschied von den Toten und gossen den Schmerz in feste, wiederkehrende Formeln.

33. In diesen Trauerliedern verwoben sich das Gefühl des Verlustes und ein imaginäres Zwiegespräch mit dem Verstorbenen.

34. Die Arbeitslieder begleiteten den Rhythmus alltäglicher Tätigkeiten wie der Ernte oder des Spinnens und erleichterten die gemeinsame Arbeit.

35. Die großen Wendepunkte des menschlichen Lebens, Geburt, Heirat und Tod, wurden von eigenen Liedern und Bräuchen begleitet.

36. Die Hochzeitslieder und die Abschiedsgesänge der Braut bildeten eine besonders reiche Schicht der alten Gemeinschaftsdichtung.

37. An die natürliche Ordnung des Jahres, an die Sonnenwenden und den Wechsel der Jahreszeiten knüpften sich zahlreiche Riten und Lieder.

38. Der winterliche Brauch des Regölens, der zur Sonnenwende Fülle und Fruchtbarkeit erflehte, blieb bis in spätere Jahrhunderte erhalten.

39. In solchen Bräuchen verschmolzen die Vorstellungen der heidnischen Zeit und die christlichen Feste mit der Zeit unmerklich.

40. Das wichtigste Merkmal der mündlichen Dichtung war, dass sie nicht das Werk und Eigentum des Einzelnen, sondern der Gemeinschaft blieb.

41. Der Name des Verfassers zählte nicht und blieb größtenteils unbekannt, weil der Text fortwährend lebte, sich wandelte und erneuerte.

42. Wiederholung, Parallelismus und feste Beiwörter halfen dem Sänger dabei, auch lange Texte im Gedächtnis zu behalten.

43. Diese Stilmittel dienten nicht der Verzierung, sondern waren unentbehrliche Stützen des Gedächtnisses.

44. Zwar besaßen die Ungarn mit der Kerbschrift eine eigene Zeichenschrift, doch diente sie nur kurzen Aufzeichnungen und war für längere Texte ungeeignet.

45. Die Kerbzeichen ritzte man in Holz oder Stäbe und verwendete sie vor allem für Abrechnungen, Botschaften oder einfache Markierungen.

46. So wurden die alten Lieder und Sagen niemals in jener Zeit aufgeschrieben, in der sie noch lebendig waren.

47. Mit der Annahme des Christentums um das Jahr 1000 wurde das Lateinische zur Sprache der Schrift, während die Kirche die heidnischen Lieder verdrängte.

48. Die neue Ordnung betrachtete die Sänger der alten Glaubenswelt mit Argwohn und suchte ihre Überlieferung zurückzudrängen.

49. Die Gesetze König Stephans und die kirchlichen Verbote richteten sich gegen die heidnischen Bräuche und entzogen damit auch der mündlichen Dichtung den Boden.

50. So ging der größte Teil der alten mündlichen Dichtung für immer verloren, und nur Bruchstücke davon gingen in spätere Chroniken und Bräuche ein.

51. Die mittelalterlichen Chronisten wie Anonymus verwiesen bisweilen auf die Lieder der Jokulatoren, also der fahrenden Sänger, hielten diese jedoch für unzuverlässig.

52. Gerade deshalb können wir nur mittelbar, durch den lateinischen Text der Chroniken gefiltert, erahnen, wie die alten Heldenlieder beschaffen waren.

53. Mithilfe volkskundlicher Sammlungen versuchen die Gelehrten zu rekonstruieren, was von der uralten Schicht in der späteren Überlieferung erhalten geblieben sein könnte.

54. Die Folkloreforschung des neunzehnten und zwanzigsten Jahrhunderts wurde so zu einem der wichtigsten Werkzeuge, um die ferne Vergangenheit zu erschließen.

55. Dennoch überdauerten uralte Vorstellungen wie der Weltenbaum und die Gestalt des Táltos in den Volksmärchen, sodass die alte Glaubenswelt mittelbar erhalten blieb.

56. Der Held der Volksmärchen, der jüngste Sohn oder das zauberkräftige Ross, trägt viele Züge, die sich auf die alten Glaubensvorstellungen zurückführen lassen.

57. Das Zauberross, das mit menschlicher Stimme spricht und Rat erteilt, bewahrt die Erinnerung an die alten Tiergeister.

58. Auch die häufige Rolle der Zahlen Sieben und Drei in den Märchen verweist auf die Ordnung des alten Weltbildes.

59. In der Bildwelt der Volkslieder, etwa in den mit Baum, Vogel oder Quelle verbundenen Sinnbildern, schimmert ebenfalls die alte Anschauung durch.

60. Bruchstücke der Regös-Lieder blieben bis ins zwanzigste Jahrhundert in manchen Dörfern erhalten, wo die jungen Leute im Winter von Haus zu Haus zogen.

61. Diese Bräuche erhielten einen christlichen Anstrich, unter dem sich jedoch deutlich die fruchtbarkeitszaubernden Riten der heidnischen Zeit ertasten lassen.

62. Die ungarische Volksüberlieferung bewahrte so zugleich christliche und heidnische Elemente, die sich im Lauf der Jahrhunderte untrennbar verflochten.

63. Auch der aus der Zeit der Mündlichkeit überlieferte Wortschatz verrät etwas über die alte Welt, denn viele urtümliche Wörter leben bis heute in der Sprache fort.

64. Wörter wie ég, lélek oder hit reichen tief in die ferne Vergangenheit zurück und tragen die Spuren des frühen Denkens.

65. Die Sprachgeschichte wurde deshalb auch zu einer unentbehrlichen Hilfswissenschaft der Erforschung der Glaubenswelt.

66. Auch die dinglichen Zeugnisse der Archäologie, die Beigaben der Gräber und die verzierten Gebrauchsgegenstände verraten viel über die damalige Vorstellungswelt.

67. Die Verzierung der Taschenplatten und Gürtelbeschläge aus der Zeit der Landnahme bewahrt Motive, die mit den alten Glaubensvorstellungen zusammenhängen.

68. Die den Lebensbaum darstellenden Muster und die stilisierten Tierfiguren könnten die bildhaften Entsprechungen der mündlich lebenden Mythologie gewesen sein.

69. Die alten Ungarn drückten ihre Vorstellungen von der Welt also nicht nur in Liedern, sondern auch in bildlichen Zeichen aus.

70. Mündlichkeit und Bildüberlieferung bildeten zusammen jene geistige Welt, aus der die spätere schriftliche Literatur erwuchs.

71. Wichtig ist zu erkennen, dass die mündliche Dichtung kein Zeichen von Unterentwicklung war, sondern eine eigenständige, verfeinerte Kunstform.

72. Die Sänger arbeiteten mit sicherem Rhythmusgefühl, reicher Bildlichkeit und fester Struktur, auch wenn sie ihre Texte nicht niederschrieben.

73. Die Gemeinschaft legte an sie einen strengen Maßstab an, denn einen schlechten oder fehlerhaften Vortrag bemerkte und rügte man sofort.

74. Deshalb konnte die mündliche Überlieferung viel beständiger und genauer sein, als der heutige Leser zunächst annehmen würde.

75. Bei den Steppenvölkern war der Gesangsvortrag ein angesehenes Handwerk, dem ein langes Lernen und Üben vorausging.

76. Die ungarische Mündlichkeit stand in engem Zusammenhang mit der Musik, denn Melodie und Instrumentalbegleitung hoben die Lieder aus der alltäglichen Rede heraus.

77. Trommel, Pfeife und Saiteninstrumente begleiteten nicht nur, sondern waren auch Werkzeuge der Trance und des Rituals.

78. Musik und Text bildeten eine untrennbare Einheit, die erst das spätere, schriftliche Zeitalter voneinander trennte.

79. Die urtümliche, fünftönige Melodiewelt der ungarischen Volksmusik bewahrt bis heute die Spuren dieser alten Überlieferung.

80. Béla Bartók und Zoltán Kodály erschlossen im zwanzigsten Jahrhundert gerade diese alte Schicht durch ihre sammelnde Arbeit.

81. Ihre Arbeit bewies, dass die mündliche Überlieferung jahrhundertelang mit überraschender Zähigkeit in den dörflichen Gemeinschaften fortbestand.

82. Die alte Glaubenswelt und die Mündlichkeit verschwanden also nicht spurlos, sondern lebten verwandelt im Gedächtnis des Volkes weiter.

83. Die Annahme des Christentums brachte einen scharfen Einschnitt, riss die Nation dennoch nicht völlig von ihrer eigenen Vergangenheit los.

84. Das Alte und das Neue bestanden lange Zeit nebeneinander, bevor die christliche Bildung endgültig die Oberhand gewann.

85. Das Aufkommen der Schriftlichkeit eröffnete eine neue Epoche, doch das geistige Erbe der mündlichen Dichtung ging tief in die ungarische Kultur ein.

86. Die späteren Dichter, von Balassi bis Arany, wandten sich häufig der volkstümlichen Überlieferung zu, um aus ihr neue Kraft zu schöpfen.

87. Die Volkstümlichkeit des neunzehnten Jahrhunderts erhob gerade diese alte Schicht zu einer der Quellen der literarischen Erneuerung.

88. Das Erbe der Mündlichkeit verging so nicht, sondern befruchtete immer wieder aufs Neue die hohe Literatur.

89. Die Bilder der alten Glaubenswelt, der Weltenbaum, der Táltos und der Wunderhirsch, blieben bis heute lebendige Sinnbilder der ungarischen Selbstidentität.

90. Diese Sinnbilder tauchen auch in der modernen Literatur und der bildenden Kunst immer wieder auf.

91. Das mündliche Zeitalter ist also nicht bloß eine Vorstufe, sondern eine dauerhafte, nährende Wurzel der ungarischen Literatur.

92. Gerade deshalb lohnt es sich, bei den Anfängen zu verweilen, bevor wir uns den ersten erhaltenen schriftlichen Denkmälern zuwenden.

93. Der Mensch der Zeit der Landnahme lebte so in der Welt, dass die sichtbare und die unsichtbare Wirklichkeit einander unablässig durchdrangen.

94. Für ihn waren Baum, Fluss und Gestirn kein lebloser Gegenstand, sondern eine von Geist durchdrungene, ehrwürdige Wirklichkeit.

95. Diese Anschauung durchdrang das Denken und den Alltag der ganzen Gemeinschaft, von der Jagd bis zur Heilung.

96. Die Ordnung der Natur zu wahren und mit den Geistern in Frieden zu leben, war eine Lebensfrage für ein wanderndes, von der Natur abhängiges Volk.

97. Gerade in diesem zerbrechlichen Gleichgewicht erfüllte der Táltos seine vermittelnde Rolle zwischen Mensch und Welt.

98. Als die christlichen Priester diese vermittelnde Rolle übernahmen, versanken die alten Wissenden allmählich im Dunkel des Aberglaubens.

99. Ihre Gestalt verschwand dennoch nicht, sondern lebte in der fahrenden Zauberergestalt der Märchen und in den heilkundigen Frauen des Volksglaubens weiter.

100. Die Welt der Mündlichkeit ist so durch einen fortlaufenden, wenn auch sich wandelnden Faden mit dem gesamten ungarischen Bildungswesen verbunden.

101. Den genauen Wortlaut der alten Lieder kennen wir heute nicht mehr, doch ihren Geist lässt die erhaltene Überlieferung erahnen.

102. Der Forscher ist gerade deshalb behutsam und behauptet nicht mehr, als die Quellen wirklich zulassen.

103. Die fehlenden Kettenglieder helfen die Überlieferungen der verwandten Völker, der Mansen und der Chanten, zu ergänzen.

104. Bei diesen Völkern blieben der Schamanismus und die lebendige Sängerüberlieferung bis ins zwanzigste Jahrhundert erhalten.

105. Der Vergleich ist vorsichtig, denn der Weg der Ungarn trennte sich für Jahrhunderte von ihren finnougrischen Verwandten.

106. Dennoch werfen diese Parallelen ein wichtiges Licht darauf, wie die geistige Welt vor der Landnahme beschaffen gewesen sein mag.

107. Die Erforschung der alten Glaubenswelt und der Mündlichkeit erfordert so stets das Zusammenwirken mehrerer Wissenschaften.

108. Die Ergebnisse des Sprachforschers, des Volkskundlers, des Archäologen und des Historikers zeichnen einander ergänzend das Bild.

109. Dieses Bild wird niemals vollständig sein, doch gerade seine Bruchstückhaftigkeit macht die Forschung so reizvoll.

110. Das erste Kapitel der ungarischen Literatur ist also das Kapitel des Schweigens und des Gedächtnisses, in dem das Wort Flügel bekam, aber keine schriftliche Spur hinterließ.

111. Das Meiste, was wir aus dieser Zeit besitzen können, ist die Vermutung, die Spur und die Rekonstruktion.

112. Und doch verleihen gerade diese dunklen Anfänge der ungarischen Literatur ihre Tiefe und ihre Weite.

113. Die landnehmenden Ungarn brachten aus der Steppe ein reiches geistiges Erbe in die neue Heimat mit.

114. Dieses Erbe traf in der neuen Umgebung des Karpatenbeckens auf die Überlieferungen der dort vorgefundenen Völker.

115. Aus dieser Begegnung formte sich langsam eine neue, eigene Bildung, die das Alte wie das Neue gleichermaßen in sich aufnahm.

116. Das Zeitalter der Mündlichkeit war in diesem Sinne die erste Phase des großen Schmelztiegels der ungarischen Kultur.

117. Wenn wir in den folgenden Kapiteln zu den ersten schriftlichen Denkmälern gelangen, müssen wir stets an diese stumme Vorgeschichte denken.

118. Hinter der Grabrede und der altungarischen Marienklage steht die jahrhundertealte Erfahrung der mündlichen Dichtung.

119. Ohne diese alte Erfahrung wäre die Gestaltetheit der ersten ungarischsprachigen Texte kaum zu verstehen.

120. Die mündliche Überlieferung ist also nicht bloß eine Vorstufe, sondern eine lebendige Grundlage der schriftlichen Literatur.

121. Für die alte ungarische Gemeinschaft war das Wort nicht bloß Mitteilung, sondern Handlung und schöpferische Kraft.

122. Der Segen, der Fluch und die Beschwörung drückten allesamt den Glauben aus, dass das ausgesprochene Wort tatsächlich auf die Welt einwirkt.

123. Diese Auffassung verlieh der Dichtung einen besonderen, geradezu sakralen Rang im Leben der Gemeinschaft.

124. Die Gestalt des Dichters und die des Zauberers waren in dieser Zeit noch nicht scharf voneinander getrennt.

125. Die Ehrfurcht vor der Kraft des Wortes lebte später, in der christlichen Zeit, in Gestalt des Gebets und der Predigt weiter.

126. So zeigt sich zwischen dem alten und dem neuen Zeitalter auch in der Wertschätzung des Wortes eine Kontinuität.

127. Den Menschen des mündlichen Zeitalters durchdrang tief das Gefühl der Zugehörigkeit zur Gemeinschaft.

128. Das Schicksal des Einzelnen war untrennbar mit dem Schicksal des Stammes verbunden, und auch die Dichtung bekräftigte dies fortwährend.

129. Die gemeinsamen Lieder, die gemeinsamen Feste und das gemeinsame Gedächtnis hielten die verstreuten Gruppen zusammen.

130. Die mündliche Dichtung war deshalb stets auch ein Mittel der Selbstbestimmung der Gemeinschaft.

131. Diese Rolle kehrte später, im Zeitalter des Nationalbewusstseins, in neuer Form in die ungarische Literatur zurück.

132. Die alte Überlieferung vererbte den Nachkommen so nicht nur einen Stoff, sondern auch eine Sendung.

133. Das mündliche Zeitalter ist also das verborgene, doch unentbehrliche Fundament der ungarischen Literatur.

134. Aus ihm erwuchs alles Spätere, das uns in Schrift überliefert ist, auch wenn die Fäden oft unsichtbar bleiben.

135. Die Aufgabe der Forschung besteht gerade darin, diese verborgenen Fäden geduldig zu entwirren.

136. Jeder neue Fund und jede neue Sammlung kann dem Verständnis der stummen Anfänge näherbringen.

137. Die alte Glaubenswelt und die Mündlichkeit blieben so kein abgeschlossenes Kapitel, sondern ein lebendiges Forschungsfeld.

138. Die ungarische Literatur ist gerade deshalb besonders, weil ihre Anfänge tief in die vorgeschichtliche Zeit hineinreichen.

139. Wer diese Anfänge kennt, versteht die Kraft und die Wurzeln der Dichtung der späteren Jahrhunderte besser.

140. Die Vergegenwärtigung des mündlichen Zeitalters ist also keine Rückwendung in die Vergangenheit, sondern der Schlüssel zum Verständnis der gesamten ungarischen Literatur.

141. Die Stimme der alten Sänger ist längst verklungen, ihre Botschaft gelangte dennoch auf den gewundenen Wegen der Überlieferung zu uns.

142. Diese Botschaft besagt, dass die Dichtung die älteste und wichtigste Ausdrucksform der menschlichen Gemeinschaft ist.

143. Die Geschichte der ungarischen Literatur beginnt mit dieser Erkenntnis und kehrt immer wieder zu ihr zurück.

144. Das Erbe der Mündlichkeit mahnt daran, dass hinter dem geschriebenen Wort stets die Stimme, der Rhythmus und die Gemeinschaft lebendig sind.

145. Dieses Erbe zu bewahren und zu deuten, ist die gemeinsame Aufgabe des jeweiligen Lesers und Forschers.

146. Die folgenden Kapitel werden aus diesem stummen, gleichwohl reichen Grund die ersten Blüten der schriftlichen Literatur entfalten.

147. Die Sage vom Wunderhirsch wird die erste große Brücke zwischen der mündlichen und der schriftlichen Überlieferung sein.

148. In ihr gewann die alte Ursprungssage im lateinischen Text der mittelalterlichen Chroniken schließlich eine bleibende Gestalt.

149. So sind Mündlichkeit und Schriftlichkeit keine Gegensätze, sondern aufeinander aufbauende Abschnitte der Geschichte der ungarischen Literatur.

150. Von dieser mündlichen Welt aus beginnt der lange Weg, den die folgenden Kapitel abschreiten, wenn sie die Wurzeln der ungarischen Literatur freilegen.