3.1 Athén a demokrácia, a háború és a politikai válság között – Athen zwischen Demokratie, Krieg und politischer Krise

1. A peloponnészoszi háború első évét követő télen Periklész nyilvános beszédet tartott az elesett athéniak emlékére, amelyben egyúttal városuk politikai életformáját is méltatta.

2. Thuküdidész történetíró leírásában Athén olyan közösségként jelenik meg, amely képes volt összekapcsolni a szabadságot a felelősséggel, a közös tanácskozást pedig a határozott cselekvéssel.

3. Nem sokkal később ugyanaz a szerző egy járványról számol be, amely i. e. 430 óta emberéleteket követelt és megrázta a közösségi együttélés megszokott szabályait.

4. A dicsőített önkép és a tömeges halálozás tapasztalata közötti távolság művének egyik legmegrázóbb feszültségét képezi.

5. Thuküdidész leírja, hogy a bizonytalan élettartam miatt hogyan vesztettek erejükből a későbbi büntetések kilátása és a hagyományos kötelezettségek iránti tisztelet.

6. Ábrázolása azonban nem jogosítja fel arra, hogy az összes athéni polgárt törvénytelen vagy vallástalan embernek nyilvánítsa.

7. A gyászbeszéd sem sztenografikus jegyzőkönyv, hanem az általa megalkotott visszaadás annak, amit Periklésznek ebben a helyzetben – az ő megítélése szerint – mondania kellett.

8. Ebben az összehasonlításban kirajzolódik egy kérdés, amely az athéni filozófiában jelentős súlyt nyert: mire alapozhatja egy közösség a saját döntéseibe vetett bizalmát?

9. Az a város, amelynek politikai rendjét Periklész dicsérte, egy polis volt, vagyis egy politikailag szervezett polgári közösség, városi központtal és a hozzá tartozó vidéki területtel.

10. Athénhoz egész Attika tartozott, így a falvakból származó és paraszti életkörülmények között élő polgárok is részesültek a politikai rendjében.

11. Demokráciájuk azt jelentette, hogy egy korlátozott polgári kör közvetlenül részt vett a közös életet meghatározó döntések meghozatalában.

12. A népközgyűlésen a részvételi joggal rendelkező férfi polgárok tanácskozhattak és szavazhattak a háborúról és a békéről, a szövetségekről és más közügyekről.

13. A Pnyx-en, az Akropolisztól nyugatra fekvő gyülekezőhelyen a politikai felelősség ezért a hallgatás, a felszólalás és a döntéshozatal konkrét formáját öltötte.

14. Aki egyetértett, nem csupán egy távoli képviselőnek adott általános megbízást, hanem közreműködött egy konkrét határozat meghozatalában.

15. Ugyanakkor a ténylegesen jelen lévő közgyűlés létszáma mindig kisebb volt, mint a jogosult polgárok teljes köre.

16. A távolság, a munka és a személyes életkörülmények befolyásolták, hogy ki tudta kihasználni a részvételi lehetőségeit.

17. A demokratikus rend közös döntéshozatali teret teremtett anélkül, hogy eltörölte volna a vagyon, az oktatás és a társadalmi megítélés terén fennálló különbségeket.

18. Ahhoz, hogy egy nagy gyűlés egyáltalán érdemben tudjon tanácskozni, előkészítő szervekre és szabályozott hatáskörökre volt szüksége.

19. Az Ötszázas Tanács előkészítette a tanácskozásokat, és számos feladatot vállalt a folyó közigazgatásban.

20. A polgári bíróságok, amelyek kiterjedt bírói testületekkel rendelkeztek, döntöttek a vitás ügyekben és a vádak ügyében, és itt is maguk a polgárok vettek részt a közhatalom gyakorlásában.

21. Számos tisztséget sorshúzással töltöttek be, és csak korlátozott időre adták át, aminek célja az volt, hogy a politikai feladatok változó személyek között oszlanak meg.

22. Ezen eljárás mögött az az elv állt, hogy a közfelelősséget nem szabad tartósan néhány tekintélyes család számára fenntartani.

23. A katonai vezetői tisztségek, különösen a hadvezérek esetében viszont olyan személyeket választottak, akik tapasztalatát és képességeit a polgároknak kellett értékelniük.

24. A hadvezérek olyan tábornokok voltak, akik egyúttal jelentős politikai befolyásra is szert tehettek, amint azt Periklész példája is mutatja.

25. A tisztségviselők vizsgáztatására és hivatali tevékenységükért való elszámoltatására szolgáló eljárásoknak azt kellett megakadályozniuk, hogy a rájuk ruházott hatalom minden ellenőrzés alól kivonódjon.

26. Az intézmények ezzel két olyan elvárást ötvöztek, amelyek kiegészítik egymást, de konfliktusba is kerülhettek: a polgárok részvételét és a speciális szakértelem elismerését.

27. Ez a rend azt feltételezte, hogy az emberek képesek voltak meghallgatni, összehasonlítani az érveket és olyan ügyekről ítéletet hozni, amelyek messze túlmutattak saját szakmai tapasztalataikon.

28. Egy paraszt például azzal a feladattal szembesülhetett, hogy egy flotta bevetéséről kell döntést hoznia, noha ő maga nem volt tapasztalt tengerész vagy hadvezér.

29. Egy ilyen döntéstől függhetett családja biztonsága és azok a terhek, amelyeket polgárként viselnie kellett.

30. A szónokoknak ezért úgy kellett átadniuk az ismereteket, hogy azok alapján politikai ítéletet lehessen hozni, és egyúttal a hallgatóság félelmeire, reményeire és becsületfogalmaira is hatniuk kellett.

31. A meggyőző beszédnek valódi haszna volt, mert a közös döntések aligha voltak elképzelhetők az indokok érthető ismertetése nélkül.

32. Pont ebben rejlett a veszélye, hiszen egy meggyőző előadás nagyobb biztonságérzetet kelthetett, mint amit a felhozott indokok indokoltak volna.

33. Aki maga nem rendelkezett a szükséges szakértelemmel, annak azt is el kellett döntenie, melyik állítólagos szakértőben bízhat meg.

34. A tudás, a hiteles állítás és a sikeres meggyőzés közötti különbség ezért már a politikai mindennapok részét képezte, mielőtt a filozófusok kifejezetten vizsgálni kezdték volna.

35. Azok köre, akik ilyen módon döntöttek a város ügyeiről, korántsem foglalta magában az összes ott élő embert.

36. A polgári családokból származó nők az athéni társadalmi és vallási rend részét képezték, de nem rendelkeztek egyenjogú szavazati joggal a népgyűlésben és a polgári bíróságokon.

37. A metökénok, azaz az állandóan ott élő idegenek kereskedőként, kézművesként és más módon hozzájárulhattak a város jólétéhez anélkül, hogy ezáltal megkapták volna a polgárok politikai jogait.

38. A rabszolgák számára a kizárás a személyes szabadságvesztéssel járt, még akkor is, ha életkörülményeik tevékenységüktől és tulajdonosuktól függően eltérőek voltak.

39. A mezőgazdaság, a műhelyek, a háztartások és az athéni élet egyéb területei így olyan emberek munkájára is támaszkodtak, akik nem vehettek részt a közös rendről szóló döntéshozatalban.

40. A polgári kör politikai szabadsága és ezek a függőségi viszonyok egyidejűleg ugyanazon társadalom alkotóelemei voltak.

41. Az isonomia, azaz a törvény előtti politikai egyenlőség eszméje egy meghatározott jogosultak körére vonatkozott, és nem jelentette az összes lakos általános egyenjogúságát.

42. Az athéni demokrácia történetének komolyan kell vennie a részvételi lehetőségeket, és egyúttal pontosan meg kell neveznie, kik számára álltak ezek nyitva.

43. Ehhez a belső korlátozáshoz hozzáadódott egy külső feszültség, amely Athén tengeri hatalommá válásából fakadt.

44. A perzsa háborúk után, i. e. 478/477-ben athéni vezetés alatt létrejött egy tengeri szövetség, amelynek feladata a perzsa hatalom elleni küzdelem folytatása volt.

45. A szövetséges városok hajókat bocsátottak rendelkezésre vagy pénzügyi hozzájárulást nyújtottak, amelyekből a közös katonai feladatokat finanszírozták.

46. Az idő múlásával az athéni flotta és a szövetség forrásai feletti rendelkezési joga olyan túlsúlyt nyert, hogy a szövetség egyre inkább uralmi viszonnyá alakult.

47. Amikor Kr. e. 454-ben a szövetségi kincstárat Delos szigetéről Athénba helyezték át, ez a fejlemény különösen szembeötlő formát öltött.

48. Sok szövetséges számára a kilépés már nem jelentett szabadon választható lehetőséget, mivel Athén katonai erővel szállt szembe a kilépési kísérletekkel.

49. Ugyanazok a polgárok, akik városukon belül döntéshozatali jogot követeltek maguknak, így a polgári közösségükön kívül más közösségek felett gyakorolhattak uralmat.

50. A demokratikus belső rend és az imperiális külpolitika egymástól eltérő viszonyok voltak, amelyek egymás mellett való létezése miatt egy szabad város önképét magyarázatra szorította.

51. Amikor Kr. e. 431-ben kitört a peloponnészoszi háború, Athén és Spárta állt egymással szemben saját szövetségeseikkel.

52. A konfliktus a görög világ hatalmi viszonyaira vonatkozott, és nem redukálható egyszerűen a szabadság és a rabszolgaság közötti küzdelemre.

53. Athén elsősorban flottájára támaszkodott, míg a spártai vezetésű csapatok erejüket kezdetben főként a szárazföldi háborúban tudták érvényesíteni.

54. Periklész arra törekedett, hogy elkerülje a nagy szárazföldi csatákat, és a veszélyeztetett attikai területekről származó embereket az erődítmények mögött védje meg.

55. A vidéki családok számára ez a stratégia azt jelentette, hogy ideiglenesen el kellett hagyniuk házaikat és mezőiket, miközben az ellenség feldúlta birtokaikat.

56. Az erődítmények és a kikötővel való összeköttetés katonai védelmet és ellátást biztosítottak, de nem tudták megszüntetni a zsúfolt életből fakadó nehézségeket.

57. Az i. e. 430-tól kezdődő járvány olyan csapást mért a városra, amely ellen politikai és katonai tervei sem nyújtottak megbízható védelmet.

58. Thuküdidész, aki saját elmondása szerint maga is megbetegedett, leírja mind a testi szenvedéseket, mind a megszokott temetkezési szokások túlterheltségét.

59. Ez az élmény rávilágított arra, mennyire függött a közös szabályok fennmaradása attól, hogy az emberek még bízhattak-e a jövőben és rendjük hatékonyságában.

60. A háború Kr. e. 404-ig tartott, bár a békekötések és a szünetek miatt lefolyása bonyolultabb volt, mint egy folyamatos, hasonló jellegű harcokból álló sorozaté.

61. Döntő fordulatot hozott az a határozat, hogy 415-ben nagy expedíciót indítsanak Szicíliába.

62. Az ottani szövetségeseknek nyújtott segítséget ebben az esetben a hatalom és a befolyás megszerzésére irányuló, messzebb mutató elvárások kísérték.

63. Thuküdidész a tanácskozások során különösen az óvatos Nikiaszt és az ambiciózus Alkibiadészt állítja egymással szembe, anélkül, hogy beszédeiket szó szerinti jegyzetként kellene értelmezni.

64. Alkibiades tekintélyes családból származott, és Szókratész baráti köréhez tartozott, ami azonban nem jelenti azt, hogy politikai pályafutása a szókratészi tanítás eredménye lett volna.

65. Miután vallási vádak miatt visszahívták Athénba, elkerülte a bírósági eljárást, és támogatást keresett Spártában.

66. Változó hűségei nyilvánvalóvá tették, mennyire veszélyeztetheti a saját városhoz fűződő kötődést a személyes helyzet és a politikai hatalmi érdekek.

67. A szicíliai hadjárat 413-ban az athéni haderő vereségével ért véget, és a várostól számos embert, hajót és erőforrást vett el, amelyekre a további háborúzás alapult.

68. A katasztrófa fokozta a bizalmatlanságot a korábbi vezetés iránt, de még nem döntötte el, hogy melyik új rend fogja leküzdeni a nehézségeket.

69. 411-ben egy oligarchikus mozgalom hatalomra juttatta a Négyszázak Tanácsát, és korlátozta a demokratikus részvételt.

70. Az oligarchia egy korlátozott csoport uralmát jelenti, amely elhatárolódik a szélesebb polgári közösségtől, mint a politikai döntéshozatal hordozójától.

71. Támogatói hivatkozhattak a népközgyűlés hibáira, és megígérhették, hogy szűkebb körrel, jobb kapcsolatokkal és szigorúbb vezetéssel javítanak a háborús helyzeten.

72. Ebből azonban nem következett, hogy egy ilyen csoport valóban bölcsebben tanácsolna vagy igazságosabban cselekedne.

73. A puccsot ráadásul megfélemlítés és erőszak kísérte, míg az athéni haderő Szamoszon ragaszkodott a demokratikus rendhez.

74. A Négyszázak uralma még ugyanabban az évben összeomlott; egy átmeneti rendet követően helyreállt a szélesebb körű demokrácia.

75. Már ez a fejlemény is azt mutatja, hogy a válság különböző politikai cselekvési lehetőségeket nyitott meg, és nem jelentette a közszabadságtól az oligarchikus uralom felé vezető elkerülhetetlen mozgást.

76. Csak a Spártával szemben 404-ben elszenvedett végleges vereség teremtette meg a feltételeket egy újabb, a 411-es válságtól megkülönböztethető zsarnokság kialakulásához.

77. Athénnak le kellett bontania Hosszú Falait, és elvesztette addigi hatalmi pozícióját.

78. Spártai nyomás alatt és spártai támogatással a Harmincok kerültek hatalomra, egy testület, amelynek feladata eleinte a politikai rend újjászervezése volt.

79. Vezető tagjai közé tartozott Kritiasz, aki szintén kapcsolatban állt Szókratésszel, és Platón rokonának számított.

80. A Harmincasok kivégzésekkel, száműzetésekkel és vagyonelkobzásokkal biztosították pozíciójukat, és a jómódú metökénök is áldozatul estek erőszakosságuknak.

81. Még az eredetileg részt vevő Theramenész is, aki fellépett a túlzott erőszak ellen, ellenfelei kezdeményezésére meggyilkolták.

82. Xenophon ezeket az eseményeket a Hellenika című történelmi művében írja le, amely Thukydides által tárgyalt időszakot folytatja.

83. Egy kis uralkodó csoport tapasztalata tehát nem nyújtott egyszerű kiutat a többségi döntéshozatal problémáiból, hanem különösen közvetlen fenyegetést jelenthetett a jog és a személyes biztonság számára.

84. Kr. e. 403-ban a Harmincok demokratikus ellenfelei Thrasybulos vezetésével kivívták a visszatérést, mielőtt egy megtárgyalt megállapodás lehetővé tette a demokrácia helyreállítását.

85. Az ezt követő amnesztia célja az volt, hogy megakadályozza a város szétesését a korábbi polgári konfliktusok miatti végtelen megtorló eljárások miatt.

86. Az amnesztia korlátozta a múltbeli szabálysértések jogi üldözését, anélkül hogy eltávolította volna az együttélésből az emlékeket, a veszteségeket és a bizalmatlanságot.

87. A különösen felelős tisztségviselőkre kivételek és különleges feltételek vonatkoztak, ezért az amnesztiát nem szabad az összes érintett személy válogatás nélküli felmentéseként értelmezni.

88. Ebben a döntésben felismerhető egy olyan politikai teljesítmény, amely pusztán az athéni téves döntések vizsgálatával nem lenne látható.

89. A helyreállított polgári közösség megpróbálta összeegyeztetni a büntetés iránti jogos igényeket a folytatható közös élet iránti igényével.

90. Ennek során újra egymással kellett tanácskozniuk azoknak az embereknek, akiknek családjai erőszakot szenvedtek el, vagy akik a konfliktus különböző oldalain álltak.

91. A stabilitás ezért nem a korábbi állapotokba való magától értetődő visszatérés volt, hanem olyan feladat, amely jogi korlátozást és politikai önuralmat igényelt.

92. Aki néhány évvel később megrázta a polgárok bizalmát, egy olyan városban szólalt fel, amely csak nehezen tanulta meg újra, hogyan kell a konfliktusokat egy közös rend keretein belül rendezni.

93. Szókratész polgárként és katonaként tartozott ehhez a világhoz, és döntéseit egyáltalán nem csupán egy kívülálló megfigyelő távolságából szemlélte.

94. Platón „Apológia” című művében úgy ábrázolják, mint aki ellenezte mind a demokratikus uralom alatt elkövetett jogellenes cselekményeket, mind a Harmincok igazságtalan parancsait.

95. Kapcsolata olyan személyekkel, mint Alkibiadész és Kritiasz, ugyan gyanakvást kelthetett, de nem bizonyítja sem az ő cselekedeteikkel való egyetértését, sem pedig azt, hogy politikai irányzatukhoz tartozott volna.

96. Amikor i. e. 399-ben bíróság elé állították, a vádpontok vallási vétségekre és a fiatalok megrontására vonatkoztak, míg politikai hátterük értelmezése továbbra is nyitott történelmi kérdés marad.

97. A válságok során szerzett tapasztalatok magyarázzák, miért voltak olyan érzékeny témák a jó nevelés, a megbízható ítélőképesség és a felelősségteljes beszéd kérdései, de nem döntik el a vád megalapozottságát.

98. Platón igazságosabb rend iránti törekvése is megérthető ebben a kontextusban, anélkül, hogy minden válaszát a háborúból és a személyes csalódásokból vezetnénk le.

99. Periklész sírbeszéde, a háború katasztrófái és a demokratikus megbékélés között újra és újra kiderült, milyen nagy kihívást jelentett a közös hatalom jó indokokhoz kötése.

100. Éppen egy olyan városban, amely polgárait ítélőképességre akarta nevelni, ezért nyert jelentőséget az a kérdés, hogy miből ismerhető fel egy megalapozott ítélet, ha a jóváhagyás, a tekintély és a tényleges belátás egymástól eltértek.

1. Im Winter nach dem ersten Jahr des Peloponnesischen Krieges hielt Perikles eine öffentliche Rede auf die gefallenen Athener, in der er zugleich die politische Lebensform ihrer Stadt würdigte.

2. In der Darstellung des Geschichtsschreibers Thukydides erscheint Athen als eine Gemeinschaft, die Freiheit mit Verantwortung und gemeinsame Beratung mit entschlossenem Handeln verbinden konnte.

3. Wenig später erzählt derselbe Autor von einer Epidemie, die seit 430 v. Chr. Menschenleben forderte und vertraute Regeln des Zusammenlebens erschütterte.

4. Der Abstand zwischen dem gefeierten Selbstbild und der Erfahrung massenhaften Sterbens bildet eine der eindringlichsten Spannungen seines Werkes.

5. Thukydides beschreibt, wie angesichts unsicherer Lebenserwartung die Aussicht auf spätere Strafen und der Respekt vor überlieferten Verpflichtungen an Kraft verloren.

6. Seine Darstellung berechtigt allerdings nicht dazu, sämtliche Athener zu gesetzlosen oder religionslosen Menschen zu erklären.

7. Auch die Grabrede ist kein stenografisches Protokoll, sondern eine von ihm gestaltete Wiedergabe dessen, was Perikles in dieser Situation nach seinem Urteil zu sagen hatte.

8. In dieser Gegenüberstellung wird eine Frage sichtbar, die für das Philosophieren in Athen erhebliches Gewicht gewann: Worauf kann eine Gemeinschaft ihr Vertrauen in die eigenen Entscheidungen gründen?

9. Die Stadt, deren politische Ordnung Perikles pries, war eine Polis, also eine politisch organisierte Bürgergemeinschaft mit einem städtischen Zentrum und dem zugehörigen Landgebiet.

10. Zu Athen gehörte ganz Attika, sodass auch Bürger aus Dörfern und bäuerlichen Lebensverhältnissen an seiner politischen Ordnung teilhatten.

11. Ihre Demokratie bedeutete unmittelbare Beteiligung eines begrenzten Bürgerkreises an Entscheidungen, die das gemeinsame Leben bestimmten.

12. In der Volksversammlung konnten die teilnahmeberechtigten männlichen Bürger über Krieg und Frieden, Bündnisse und andere öffentliche Angelegenheiten beraten und abstimmen.

13. Auf der Pnyx, einem Versammlungsort westlich der Akropolis, nahm politische Verantwortung deshalb die konkrete Gestalt des Zuhörens, Redens und Entscheidens an.

14. Wer zustimmte, gab nicht lediglich einem entfernten Vertreter einen allgemeinen Auftrag, sondern wirkte an einem bestimmten Beschluss mit.

15. Dabei blieb die tatsächlich anwesende Versammlung stets kleiner als die Gesamtheit der berechtigten Bürger.

16. Entfernung, Arbeit und persönliche Lebensumstände beeinflussten, wer seine Beteiligungsmöglichkeiten nutzen konnte.

17. Die demokratische Ordnung schuf einen gemeinsamen Entscheidungsraum, ohne alle Unterschiede des Vermögens, der Bildung und des öffentlichen Ansehens aufzuheben.

18. Damit eine große Versammlung überhaupt sinnvoll beraten konnte, benötigte sie vorbereitende Einrichtungen und geregelte Zuständigkeiten.

19. Der Rat der Fünfhundert bereitete ihre Beratungen vor und übernahm zahlreiche Aufgaben in der laufenden Verwaltung.

20. Bürgergerichte mit umfangreichen Richterkollegien entschieden über Streitfälle und Anklagen, wobei auch hier Bürger selbst an der Ausübung öffentlicher Gewalt beteiligt waren.

21. Viele Ämter wurden durch das Los besetzt und nur für begrenzte Zeit vergeben, wodurch sich politische Aufgaben auf wechselnde Personen verteilen sollten.

22. Hinter diesem Verfahren stand der Anspruch, dass öffentliche Verantwortung nicht dauerhaft wenigen angesehenen Familien vorbehalten bleiben durfte.

23. Für militärische Führungsämter, insbesondere die Strategen, wählte man dagegen Personen, deren Erfahrung und Fähigkeiten die Bürger beurteilen mussten.

24. Strategen waren Feldherren, die zugleich erheblichen politischen Einfluss gewinnen konnten, wie das Beispiel des Perikles zeigt.

25. Verfahren zur Prüfung von Amtsträgern und zur Rechenschaft über ihre Amtsführung sollten verhindern, dass übertragene Macht jeder Kontrolle entzogen blieb.

26. Die Institutionen verbanden damit zwei Ansprüche, die sich ergänzen, aber auch in Konflikt geraten konnten: die Beteiligung der Bürger und die Anerkennung besonderer Sachkunde.

27. Diese Ordnung setzte voraus, dass Menschen zuhören, Gründe vergleichen und über Angelegenheiten urteilen konnten, die weit über ihre eigene Berufserfahrung hinausgingen.

28. Ein Bauer konnte beispielsweise vor der Aufgabe stehen, über einen Flotteneinsatz zu entscheiden, obwohl er selbst kein erfahrener Seefahrer oder Feldherr war.

29. Von einem solchen Beschluss konnten die Sicherheit seiner Familie und die Belastungen abhängen, die er als Bürger mitzutragen hatte.

30. Redner mussten deshalb Kenntnisse so vermitteln, dass ein politisches Urteil möglich wurde, und konnten zugleich die Ängste, Hoffnungen und Ehrvorstellungen ihrer Zuhörer ansprechen.

31. Überzeugende Rede hatte einen wirklichen Nutzen, weil gemeinsame Entscheidungen ohne verständliche Darstellung ihrer Gründe kaum denkbar waren.

32. Eben darin lag ihre Gefahr, denn eine überzeugende Darstellung konnte mehr Sicherheit erzeugen, als die vorgebrachten Gründe rechtfertigten.

33. Wer selbst nicht über das nötige Fachwissen verfügte, musste auch darüber urteilen, welchem vermeintlichen Sachkundigen er vertrauen durfte.

34. Der Unterschied zwischen Wissen, glaubwürdiger Behauptung und erfolgreicher Überredung gehörte daher zum politischen Alltag, bevor Philosophen ihn ausdrücklich untersuchten.

35. Der Kreis derjenigen, die auf diese Weise über die Stadt entschieden, umfasste keineswegs alle Menschen, die in ihr lebten.

36. Frauen aus Bürgerfamilien gehörten zur gesellschaftlichen und religiösen Ordnung Athens, besaßen jedoch keine gleichberechtigte Stimme in Volksversammlung und Bürgergerichten.

37. Metöken, dauerhaft ansässige Fremde, konnten als Händler, Handwerker und auf andere Weise zum Wohlstand der Stadt beitragen, ohne dadurch die politischen Rechte der Bürger zu erhalten.

38. Für versklavte Menschen war der Ausschluss mit persönlicher Unfreiheit verbunden, auch wenn ihre Lebensbedingungen je nach Tätigkeit und Besitzer unterschiedlich ausfielen.

39. Landwirtschaft, Werkstätten, Haushalte und andere Bereiche des athenischen Lebens beruhten somit auch auf Leistungen von Menschen, die über die gemeinsame Ordnung nicht mitentscheiden konnten.

40. Die politische Freiheit des Bürgerkreises und diese Abhängigkeiten waren gleichzeitig Bestandteile derselben Gesellschaft.

41. Isonomie, die Vorstellung politischer Gleichheit vor dem Gesetz, bezog sich auf einen bestimmten Kreis von Berechtigten und bedeutete keine allgemeine Gleichberechtigung sämtlicher Bewohner.

42. Eine Geschichte der athenischen Demokratie muss ihre Beteiligungsmöglichkeiten ernst nehmen und zugleich genau benennen, wem sie offenstanden.

43. Zu dieser inneren Begrenzung trat eine äußere Spannung, die aus Athens Aufstieg zur Seemacht hervorging.

44. Nach den Perserkriegen bildete sich 478/477 v. Chr. unter athenischer Führung ein Seebund, der den Kampf gegen die persische Macht fortführen sollte.

45. Die verbündeten Städte stellten Schiffe oder leisteten Geldzahlungen, mit denen gemeinsame militärische Aufgaben finanziert wurden.

46. Im Laufe der Zeit gewannen Athens Flotte und seine Verfügung über die Mittel des Bundes ein solches Übergewicht, dass aus der Verbindung zunehmend ein Herrschaftsverhältnis wurde.

47. Als die Bundeskasse 454 v. Chr. von der Insel Delos nach Athen verlegt wurde, erhielt diese Entwicklung einen besonders sichtbaren Ausdruck.

48. Für viele Bundesgenossen war der Austritt keine frei verfügbare Möglichkeit mehr, weil Athen Absetzungsversuche mit militärischer Gewalt bekämpfte.

49. Dieselben Bürger, die innerhalb ihrer Stadt Mitentscheidung beanspruchten, konnten daher außerhalb ihrer Bürgergemeinschaft Herrschaft über andere Gemeinwesen ausüben.

50. Demokratische Innenordnung und imperiale Außenpolitik waren verschiedene Verhältnisse, deren Nebeneinander das Selbstbild einer freiheitlichen Stadt erklärungsbedürftig machte.

51. Als 431 v. Chr. der Peloponnesische Krieg begann, standen sich Athen und Sparta mit ihren jeweiligen Verbündeten gegenüber.

52. Der Konflikt betraf die Machtverteilung in der griechischen Welt und lässt sich nicht auf einen einfachen Kampf zwischen Freiheit und Unfreiheit reduzieren.

53. Athen vertraute wesentlich auf seine Flotte, während die spartanisch geführten Truppen ihre Stärke zunächst vor allem im Landkrieg entfalten konnten.

54. Perikles setzte darauf, einer großen Landschlacht auszuweichen und die Menschen aus gefährdeten Teilen Attikas hinter den Befestigungen zu schützen.

55. Für Familien vom Land bedeutete diese Strategie, ihre Häuser und Felder zeitweise aufzugeben, während der Gegner ihr Eigentum verwüstete.

56. Die Befestigungen und die Verbindung zum Hafen ermöglichten militärischen Schutz und Versorgung, konnten aber die Belastungen des zusammengedrängten Lebens nicht beseitigen.

57. Mit der Epidemie ab 430 traf die Stadt ein Unglück, gegen das ihre politische und militärische Planung keinen verlässlichen Schutz bot.

58. Thukydides, der nach eigener Aussage selbst erkrankte, beschreibt sowohl körperliche Leiden als auch die Überforderung vertrauter Bestattungsgebräuche.

59. Die Erfahrung führte vor Augen, wie sehr der Bestand gemeinsamer Regeln davon abhing, dass Menschen noch auf eine Zukunft und auf die Wirksamkeit ihrer Ordnung vertrauen konnten.

60. Der Krieg dauerte bis 404 v. Chr., wobei Friedensschlüsse und Unterbrechungen seinen Verlauf komplizierter machten als eine ununterbrochene Folge gleichartiger Kämpfe.

61. Eine entscheidende Verschärfung brachte der Beschluss, 415 eine große Expedition nach Sizilien zu entsenden.

62. Hilfe für dortige Verbündete verband sich dabei mit weiterreichenden Erwartungen an Machtgewinn und Einfluss.

63. Thukydides stellt in den Beratungen besonders den vorsichtigen Nikias und den ehrgeizigen Alkibiades einander gegenüber, ohne dass ihre Reden als wörtliche Mitschriften gelesen werden dürfen.

64. Alkibiades stammte aus einer angesehenen Familie und gehörte zum Umgangskreis des Sokrates, was seine politische Laufbahn jedoch nicht zum Ergebnis einer sokratischen Lehre macht.

65. Nachdem er wegen religiöser Vorwürfe nach Athen zurückgerufen worden war, entzog er sich dem Verfahren und suchte Unterstützung bei Sparta.

66. Seine wechselnden Loyalitäten machten sichtbar, wie stark persönliche Stellung und politische Machtinteressen die Bindung an die eigene Stadt gefährden konnten.

67. Die sizilische Unternehmung endete 413 mit der vernichtenden Niederlage der athenischen Streitkräfte und nahm der Stadt zahlreiche Menschen, Schiffe und Mittel, auf denen ihre weitere Kriegführung beruhte.

68. Die Katastrophe verstärkte das Misstrauen gegenüber der bisherigen Führung, entschied aber noch nicht, welche neue Ordnung die Schwierigkeiten bewältigen würde.

69. Im Jahr 411 brachte eine oligarchische Bewegung einen Rat von Vierhundert an die Macht und schränkte die demokratische Beteiligung ein.

70. Oligarchie bedeutet die Herrschaft einer begrenzten Gruppe, die sich von der breiteren Bürgergemeinschaft als Trägerin politischer Entscheidungsmacht absetzt.

71. Ihre Befürworter konnten auf die Fehler der Volksversammlung verweisen und versprechen, mit kleinerem Kreis, besseren Verbindungen und straffer Führung die Kriegslage zu verbessern.

72. Daraus folgte jedoch kein Nachweis, dass eine solche Gruppe tatsächlich klüger beraten oder gerechter handeln würde.

73. Der Umsturz war zudem von Einschüchterung und Gewalt begleitet, während die athenischen Streitkräfte auf Samos an der demokratischen Ordnung festhielten.

74. Die Herrschaft der Vierhundert zerbrach noch im selben Jahr; auf eine Zwischenordnung folgte die Wiederherstellung einer breiteren Demokratie.

75. Schon dieser Verlauf zeigt, dass die Krise verschiedene politische Handlungsmöglichkeiten eröffnete und keine zwangsläufige Bewegung von öffentlicher Freiheit zu oligarchischer Herrschaft darstellte.

76. Erst die endgültige Niederlage gegen Sparta im Jahr 404 schuf die Bedingungen für eine weitere, von der Krise des Jahres 411 zu unterscheidende Gewaltherrschaft.

77. Athen musste seine Langen Mauern niederlegen und verlor seine bisherige Machtstellung.

78. Unter spartanischem Druck und mit spartanischer Unterstützung gelangten die Dreißig an die Regierung, ein Gremium, das zunächst die politische Ordnung neu gestalten sollte.

79. Zu seinen führenden Mitgliedern gehörte Kritias, der ebenfalls mit Sokrates Umgang gehabt hatte und mit Platon verwandt war.

80. Die Dreißig sicherten ihre Stellung durch Hinrichtungen, Verbannungen und die Einziehung von Vermögen, wobei auch wohlhabende Metöken Opfer ihrer Gewalt wurden.

81. Selbst der ursprünglich beteiligte Theramenes, der sich gegen die ausufernde Gewalt wandte, wurde auf Betreiben seiner Gegner getötet.

82. Xenophon schildert diese Vorgänge in seinen Hellenika, einem Geschichtswerk, das den von Thukydides behandelten Zeitraum weiterführt.

83. Die Erfahrung einer kleinen herrschenden Gruppe bot somit keinen einfachen Ausweg aus den Problemen der Mehrheitsentscheidung, sondern konnte eine besonders unmittelbare Bedrohung für Recht und persönliche Sicherheit bedeuten.

84. Im Jahr 403 erkämpften demokratische Gegner der Dreißig unter Führung des Thrasybulos die Rückkehr, bevor eine ausgehandelte Verständigung die Wiederherstellung der Demokratie ermöglichte.

85. Die anschließende Amnestie sollte verhindern, dass die Stadt in endlosen Vergeltungsprozessen über die vorausgegangenen Bürgerkonflikte zerfiel.

86. Sie begrenzte die rechtliche Verfolgung vergangener Verfehlungen, ohne Erinnerung, Verlust und Misstrauen aus dem Zusammenleben zu entfernen.

87. Für besonders verantwortliche Amtsträger galten Ausnahmen und besondere Bedingungen, weshalb die Amnestie nicht als unterschiedsloser Freispruch sämtlicher Beteiligter verstanden werden darf.

88. An dieser Entscheidung lässt sich eine politische Leistung erkennen, die durch die bloße Betrachtung der athenischen Fehlentscheidungen unsichtbar bliebe.

89. Die wiederhergestellte Bürgergemeinschaft versuchte, berechtigte Ansprüche auf Ahndung mit dem Bedürfnis nach einem fortsetzbaren gemeinsamen Leben zu verbinden.

90. Dabei mussten Menschen wieder miteinander beraten, deren Familien Gewalt erlitten hatten oder die auf unterschiedlichen Seiten des Konflikts gestanden hatten.

91. Stabilität war deshalb keine selbstverständliche Rückkehr zu früheren Zuständen, sondern eine Aufgabe, die rechtliche Begrenzung und politische Selbstbeherrschung verlangte.

92. Wer wenige Jahre später das Vertrauen der Bürger erschütterte, sprach in einer Stadt, die erst mühsam wieder gelernt hatte, Konflikte innerhalb einer gemeinsamen Ordnung auszutragen.

93. Sokrates gehörte dieser Welt als Bürger und Soldat an und betrachtete ihre Entscheidungen keineswegs nur aus der Entfernung eines unbeteiligten Beobachters.

94. In Platons Apologie wird er als jemand dargestellt, der sowohl einem rechtswidrigen Vorgehen unter demokratischer Herrschaft als auch einem Unrechtsbefehl der Dreißig widersprach.

95. Seine Verbindung zu Personen wie Alkibiades und Kritias konnte Misstrauen fördern, belegt aber weder seine Zustimmung zu deren Handlungen noch seine Zugehörigkeit zu ihrer politischen Richtung.

96. Als er 399 v. Chr. vor Gericht stand, lauteten die Anklagepunkte auf religiöse Verfehlungen und die Schädigung der Jugend, während die Deutung ihrer politischen Hintergründe eine zusätzliche historische Frage bleibt.

97. Die Krisenerfahrungen erklären, weshalb Fragen nach guter Erziehung, verlässlichem Urteil und verantwortlicher Rede brisant waren, entscheiden jedoch nicht über die Berechtigung dieser Anklage.

98. Auch Platons Suche nach einer gerechteren Ordnung lässt sich vor diesem Hintergrund verstehen, ohne sämtliche ihrer Antworten aus Krieg und persönlicher Enttäuschung abzuleiten.

99. Zwischen der Grabrede des Perikles, den Katastrophen des Krieges und der demokratischen Versöhnung trat immer wieder hervor, wie anspruchsvoll es war, gemeinsame Macht an gute Gründe zu binden.

100. Gerade in einer Stadt, die ihre Bürger zum Urteilen befähigen wollte, gewann deshalb die Frage Gewicht, woran ein begründetes Urteil zu erkennen sei, wenn Zustimmung, Ansehen und tatsächliche Einsicht auseinanderfielen.