3.2 Szókratész: élet, források és a történelmi portré nehézségei – Sokrates: Leben, Quellen und die Schwierigkeit eines historischen Porträts

1. Kr. e. 423-ban az athéniak a színpadon egy olyan Szókratészt láttak, aki egy kosárban lebegett a föld felett, a mennyeket vizsgálta, és tanítványainak azt tanította, hogyan lehet kétes retorikai eszközökkel rossz indokokat látszólag jóvá tenni.

2. Így jelenik meg Arisztophanész „Felhők” című művében, míg Platón „Apológia” című művében a bíróság előtt álló Szókratész tagadja, hogy ilyen természettudományi kutatásokkal foglalkozna, vagy fizetés ellenében tanítana.

3. Ez az ellentmondás több, mint két szerző közötti furcsa nézeteltérés, hiszen közvetlenül felveti azt a kérdést, hogy magáról Szókratészről beszélünk-e, vagy csupán különböző módon megformált, Szókratész nevű alakokról.

4. Egyetlen saját könyve sem tudná eldönteni a vitát, mert – amennyire tudjuk – nem hagyott hátra filozófiai írást.

5. Ami róla felismerhető, az más embereken keresztül jut el hozzánk, akik gúnyolták, védték, csodálták őt, vagy saját filozófiai céljaikra hivatkoztak rá.

6. Ezt a nehézséget szókratészi problémának nevezik: irodalmi formában megfogalmazott, részben egymásnak ellentmondó tanúvallomásokból kell rekonstruálni egy történelmi személyt anélkül, hogy közvetlen önéletrajzi beszámoló állna rendelkezésre mércéül.

7. A probléma nem arra kényszerít, hogy minden, Szókratészről szóló állítást elvetjünk, hanem arra, hogy a bizonyosság különböző fokozatait jelöljük meg.

8. Kr. e. 399-ben bekövetkezett halála nagyon jól dokumentált, míg születési éve – amelyet általában 469-re tesznek – már óvatosabb megfogalmazást igényel.

9. A kép még bizonytalanabbá válik, amint a későbbi anekdoták szokásait, foglalkozását vagy házasságát a filozófus jelleméről szóló kis tanulságos történetekké alakítják.

10. Egy megbízható portré ezért nem a legszebb történettel kezdődik, hanem azzal a kérdéssel, hogy ki, mikor, milyen formában és milyen céllal mesélte el azt.

11. Arisztophanész a legkorábbi fennmaradt tanú, és egyben a három fő szerző közül az egyetlen, aki már felnőttkorában, élete közepén megfigyelhette Szókratészt.

12. Komédiája azonban sem beszélgetési jegyzőkönyv, sem tárgyilagos vádirat, hanem egy nagy ünnepi közönség számára készült szatíra, amely a felismerhető vonásokat eltúlozza, és különböző célpontokat ötvöz egymással.

13. A színpadi Szókratész természettudománnyal foglalkozik, gondolkodási iskolát vezet, semmibe veszi a hagyományos istenképet, és olyan képzést kínál, amelynek segítségével az adósságok és a családi kötelességek elháríthatók érvekkel.

14. Ezzel a figura olyan tevékenységeket egyesít, amelyeket az 5. századi Athénban a természetfilozófusokkal, a szofistákkal és a hivatásos retorikatanárokkal is összekapcsoltak.

15. Éppen ez a keverék volt komikusan hatékony, mert a közönség felismerhette Szókratészt, és egyúttal benne egy veszélyesen újszerű értelmiségi élesített típusát is láthatta.

16. A „Felhők” ezért nem bizonyítják megbízhatóan, hogy a történelmi Szókratész minden ábrázolt tanítást képviselt volna, de megmutatják, milyen félelmek és gyanúk kapcsolódhattak nyilvánosan a nevéhez.

17. Az a tény, hogy a darabot i. e. 423-ban adták elő, nagy időbeli közelséget kölcsönöz neki, de a közelség önmagában nem változtatja a karikatúrát életrajzzá.

18. Ezen felül figyelembe kell venni, hogy a ma fennmaradt szövegváltozat átdolgozáson alapul, és nem egyszerűen azonosítható az akkori előadási változatával.

19. Arisztophanész tehát korai betekintést nyújt Szókratész közvélemény általi megítélésébe, de nem ad semleges képet annak pontos filozófiai tevékenységéről.

20. Tanúságtétele éppen akkor nyer történelmi értéket, ha irodalmi torzítását nem hagyjuk figyelmen kívül, hanem az értékelés tárgyává tesszük.

21. Körülbelül egy negyed évszázaddal később Platón „Apológia” című műve kifejezetten felveszi a természettudós és retorikailag ravasz Szókratész képét.

22. Az ott felszólaló Szókratész különbséget tesz a perében szereplő hivatalos vádlók és a régebbi, nehezebben megfogható vádlók között, akiknek történeteit a bírák már fiatalkoruk óta hallották.

23. E korábbi hatások közül Aristophanész felismerhetetlen, még akkor is, ha Platón nem nyújt be történeti elemzést a komédiáról.

24. Az összehasonlítás azt mutatja, hogy egy ábrázolás akkor is történelmi hatást gyakorolhat, ha ténybeli pontosságát vitatják.

25. Aki Szókratészt istentelen természettudósnak vagy manipulatív beszédet tanító tanárnak tartotta, az valószínűleg már egy kulturális kép révén találkozott vele, mielőtt még egyetlen érvét is ismerte volna.

26. Platón válasza erre a képre azonban szintén érdekvezérelt, hiszen az „Apológia” nem csupán egy vádlottat véd, hanem egy halálos ítélet nyomása alatt is megteremti a filozófiai életet.

27. A műben Szókratész tevékenységét a feltételezett tudás nyilvános vizsgálataként magyarázza, és elhatárolja azt a fizetett oktatástól.

28. Ez az önleírás elengedhetetlen a hatásának megértéséhez, de nem kezelhető egyszerűen a ténylegesen elhangzott védőbeszéd szó szerinti jegyzeteként.

29. Platón személyesen is kapcsolatban állt Szókratésszel, és ismerte életvilágának számos emberét és helyszínét, ugyanakkor rendkívül tudatos író volt.

30. A történelmi közelség és az irodalmi megformálás nem zárják ki egymást, ezért mindkettőt figyelembe kell venni minden, Szókratész személyére vonatkozó következtetésnél.

31. Platón párbeszédei tovább nehezítik a rekonstrukciót, mert a Szókratész-alak nem mindenhol ugyanazt teszi, és nem mindenhol ugyanazokat a nézeteket képviseli.

32. Egyes párbeszédekben rövid definíciós kísérleteket vizsgál, és a résztvevőket megalapozott tanácstalanságba vezeti, míg másokban átfogó tanokat fejleszt ki a lélekről, az ismeretről vagy a politikai rendről.

33. Hosszú ideig sok kutató megpróbálta ezeket a különbségeket Platón fejlődéstörténetének segítségével rendszerezni.

34. Eszerint bizonyos korai párbeszédek egy viszonylag történelmi, elsősorban kérdéseket felvető Szókratészt őriznek meg, míg a későbbi művekben egyre inkább Platón saját pozitív filozófiáját hirdeti ugyanaz a szószóló.

35. Ez a modell láthatóvá teheti a különbségeket, és megóvhat attól, hogy a párbeszédekben elhangzott összes kijelentést egyenlővé tegyük a történelmi Szókratésszel.

36. Ez azonban azt feltételezi, hogy a művek keletkezési sorrendje kellő pontossággal meghatározható, és hogy Platón főszereplőjét ennek a fejlődésnek megfelelően alkalmazza.

37. Mindkét szempont fontos részletekben vitatott, így egy gyakorlati műcsoportosításból nem állítható össze hiánytalan szellemi életrajz.

38. Az irodalmi szemléletű értelmezések ezért gyakran más kiindulási pontot választanak, és minden párbeszédet először önálló kompozícióként olvasnak, amelyben a beszélgetőpartnerek, a helyzet és a drámai cselekmény egyaránt meghatározzák a jelentést.

39. Ez a figyelem a művek összefüggéseire megóv attól, hogy kényelmes tanításokat emeljünk ki a kontextusból, de nem adhat egyszerű választ a történelmi kérdésre azzal, hogy lemond a rekonstrukcióról.

40. A vak bizalom és a teljes lemondás között így marad a fáradságos feladat: összehasonlítani a kijelentéseket, megnevezni eredetüket és korlátozni hatályukat.

41. Xenophón egy harmadik, jelentős megközelítést kínál, amely egyértelműen eltér Arisztophanész komédiáitól és Platón filozófiailag sokrétű párbeszédeitől.

42. „Sokratesről szóló emlékezeteiben” megvédi az elhunytat az istentelenség és a fiatalok megrontása vádjaitól.

43. Az ő Szókratészének gyakran jámbor, önuralmas és gyakorlatias tanácsadóként jelenik meg, aki a barátságról, a háztartásvezetésről, a politikai feladatokról és a szükségletek ésszerű kezeléséről beszél.

44. Ez a kép néha élethűbbnek tűnik, mint egy nagy metafizikai értekezés, de ettől még nem feltétlenül történelmileg pontosabb.

45. Xenophon apologetikus célt követ, vagyis azt a szándékot, hogy igazolja a támadott személyt, és úgy rendezi emlékeit, hogy Szókratész hasznos és erkölcsileg felelősségteljes polgárként jelenjen meg.

46. Ezenkívül Xenophon Kr. e. 401-ben elhagyta Athént, hogy hadjáratra induljon Perzsiába, és két évvel később, a per idején nem tartózkodott a városban.

47. „Apológiája” ezért nem lehet a bírósági eljárásról szóló saját szemtanúi beszámoló, még akkor sem, ha régebbi beszámolókat és emlékeket dolgoz fel.

48. Platónhoz hasonlóan Xenophón is szókratészi párbeszédeket ír, egy olyan irodalmi műfajt, amelyben egy ismert személyt megalkotott beszédeken keresztül filozófiai módon jelenít meg.

49. Az a tény, hogy emellett történetíró is volt, nem garantálja, hogy erre a beszélgetős irodalomra ugyanazok a bemutatási szabályok vonatkoznának, mint történelmi műveire.

50. Mindazonáltal tanúsága pótolhatatlan, mert rávilágít arra, hogy a platóni Szókratész-alak csupán egy különösen befolyásos folytatás volt a sok közül.

51. A három fő forrás összehasonlítása első ránézésre nem eredményez egységes tanítást, de egy szokatlan athéni polgár néhány visszatérő vonását igen.

52. Szókratész a nyilvános terekben olyan beszélgetőtársként jelenik meg, aki nem tart fenn hagyományos, rögzített tantervvel rendelkező iskolát, és Platón és Xenophón védelmező ábrázolásaiban nem kér díjat a beszélgetéseiért.

53. Különösen a fiatal férfiak figyelmét vonzza magára, de különböző társadalmi helyzetű emberekkel is találkozik, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek elválasztják egymástól a tekintélyt és az állítólagos szakértelmet.

54. Viselkedése feltűnőnek, életmódja szerénynek, kitartása pedig figyelemre méltónak számít, bár éppen a legszemléletesebb részletek mindig az adott forráshoz kötődnek.

55. Ebből bizonyos mértékű valószínűséggel felismerhető egy közéleti tevékenységet folytató, anyagi szempontból kevés igényű beszélgetőtárs, anélkül, hogy irodalmi ábrázolásában szereplő minden szandált, köpenyt és étkezést dokumentáltnak tekintenénk.

56. Az a széles körben elterjedt állítás is, miszerint kőfaragó volt a foglalkozása, nem rendelkezik ugyanolyan bizonyító erővel, mint katonai szolgálata vagy halálának éve.

57. A Xanthippéről és a családi életről szóló beszámolókat később gyakran használták fel arra, hogy illusztrálják vagy türelmét, vagy állítólagos tapintatlanságát a mindennapi családi életben.

58. Az ilyen történetek gyakran többet árulnak el a mesélők feleségekkel és filozófusokkal szembeni elvárásairól, mint a Szókratész házában történt konkrét eseményekről.

59. Még a híres mondás is – „Tudom, hogy semmit sem tudok” – nem egy kétségtelenül ebben a formában átadott saját kijelentés.

60. Platón ábrázolásához közelebb áll az a korlátozottabb felismerés, hogy fontos kérdésekben nem tudunk semmit, és ezért előnyben vagyunk azokhoz képest, akik a tudatlanságukat tudással keverik össze.

61. A viszonylag megbízható életrajzi adatok közé tartozik, hogy Szókratész nehézfegyverzetű gyalogosként vett részt az athéni hadjáratokban.

62. A hagyomány a peloponnészoszi háború idején Potidaia, Delion és Amphipolis melletti csatákhoz köti a nevét.

63. Platón Alkibiadész és Laches szájába adja, hogy kiemeljék fizikai állóképességét és higgadt viselkedését veszélyes helyzetekben.

64. Mivel az ilyen beszámolók egyúttal a jellemrajzolásra is szolgálnak, nem szabad belőlük sem teljes háborús naplót, sem hősi eposzt kiolvasni.

65. Ugyanakkor ellentmondanak annak a kényelmes képnek, amely szerint ő csupán a város szélén állt, és biztonságos távolságból kommentálta a város kötelességeit.

66. Hasonlóan sokatmondó az a tény, hogy időnként részt vett a tanács munkájában, ami Kr. e. 406-ban heves politikai és jogi konfliktusba sodorta.

67. Az arginusi tengeri csata után több tábornokról együtt kellett volna szavazni, bár egy ilyen csoportos eljárás jogilag vitatott volt.

68. Platón és Xenophón úgy ábrázolják Szókratészt, mint aki ellenállt a jogellenesnek tűnő eljárásnak, annak ellenére, hogy a közgyűlés erős nyomást gyakorolt rá.

69. A különböző ábrázolási érdekekből fakadó beszámolók közötti egyezés hitelesíti az esemény lényegét anélkül, hogy automatikusan megerősítené mindkét szöveg minden részletét.

70. Az esemény mindenesetre megmutatja, miért nem kell életrajzát egy apolitikus magánfilozófus és egy közönséges párttag között választani.

71. Szókratész olyan férfiakat ismert, akiknek a neve az athéni politikai katasztrófák miatt terhelt volt, különösen Alkibiadész és Kritiasz.

72. Alkibiadész a háború során többször is oldalakat váltott, míg Kritiasz a Harmincok erőszakos oligarchikus uralmának vezető alakjai közé tartozott.

73. Az ilyen kapcsolatok miatt Szókratész fiatal, ambiciózus felsőosztálybeli tagokkal való érintkezése politikailag gyanúsnak tűnt.

74. Az ismeretségből vagy a filozófiai befolyásból azonban még nem következik, hogy egy beszélgetőtárs későbbi cselekedeteit teljes egészében jóváhagynánk.

75. Ezzel szemben ugyanúgy téves lenne, ha az egyéni döntésszabadságra hivatkozva minden felelősséget elhárítanánk a beszélgetései hatása alól.

76. A források inkább arra késztetnek, hogy pontosabban megkérdezzük: mit akart Szókratész tanítani, ha egyúttal tagadta, hogy a szokásos értelemben vett tanár lenne.

77. Platón „Apológiája” hangsúlyozza, hogy pénzért senkinek sem közvetített szilárd tudást az erényről, hanem inkább az emberek életvitelének alapjául szolgáló okok vizsgálatát írja le.

78. Arisztophanész éppen ezt a fiatal férfiakhoz fűződő közelséget alakítja át egy olyan iskola képévé, amely a nyelvi ékesszólást a hagyományos rend ellen fordítja.

79. Xenophón erre olyan példákkal válaszol, amelyekben a beszélgetéseknek az önuralomra, a szakértelemre és a felelősségteljes cselekvésre kell irányítaniuk.

80. Az, hogy melyik forrást részesítjük előnyben, ezért nem csupán a külső portrét változtatja meg, hanem máris azt a megértést is, hogy mi is lehetett a szókratészi nevelés.

81. A későbbi ókori tanúk nem szüntetik meg ezt a nehézséget, mert ők is egy már kialakult hagyományból válogatnak.

82. Arisztotelész például Szókratészt a filozófiatörténet fontos alakjaként kezeli, és különösen az általános meghatározások keresésével, valamint az induktív érveléssel hozza összefüggésbe.

83. Ő azonban csak Szókratész halála után született, és nem ismerte őt személyes beszélgetőtársként.

84. Éles fogalmi megkülönböztetései ezért értékes tanúvallomások egy korai filozófiai értelmezésről, de nem szemtanúi beszámolók.

85. Ehhez hozzátartozik, hogy számos további szókratikus szerző írt beszélgetéseket és emlékeket, amelyekből csak töredékek vagy hírek maradtak fenn.

86. A hagyomány nem csupán a modern korban vált sokrétűvé, hanem már azok között is vitatott volt, akik időben közel álltak a történelmi Szókratészhez.

87. A cinikusok, a sztoikusok, a szkeptikusok és más iskolák később mindegyik más-más vonásait emelték ki benne, és saját életmódjuk példaképeként értelmezték őt.

88. Ezek a sajátítások jól mutatják rendkívüli hatását, de nem növelik automatikusan az eredeti nézeteiről szóló ismereteinket.

89. A sokhangú utóéletet nem szabad visszamenőleg egyetlen életrajzzá sűríteni.

90. A forráskritikához ezért az a felismerés is tartozik, hogy egy filozófus későbbi képe más szabályok szerint alakul ki, mint a személyéről szóló bizonyított tények száma.

91. Mindazonáltal nem lenne kielégítő, ha Szókratészt csupán ellentmondó könyvek közötti üres helyként kezelnénk.

92. Nincs bizonyíték arra, hogy ő maga írt volna, de az, hogy mások az ő beszélgetései miatt írtak, vitáztak és új filozófiai kifejezési formákat fejlesztettek ki, önmagában is nagy jelentőségű történelmi tény.

93. Az ismétlődő motívumok egy korlátozott portré megrajzolását teszik lehetővé: egy athéni polgár, aki katonai és tanácsi szolgálatot teljesített, nyilvánosan nagyon különböző emberekkel beszélgetett, és az elismert meggyőződések megkérdőjelezésével egyaránt csodálatot és ellenségeskedést váltott ki.

94. Pontos tanításáról kevésbé lehet biztosan beszélni, mint erről a szerepről, és még ez a szerep is csak olyan szövegek révén jelenik meg, amelyek mindegyike saját célokat követ.

95. A forráskritikai óvatosság nem teszi jelentéktelenné a filozófiát, hiszen egy platóni párbeszédben szereplő érv megvizsgálható, még akkor is, ha az, hogy a történelmi Szókratész szó szerint így fogalmazott-e, bizonytalan marad.

96. Ezzel szemben egy szöveg filozófiai ereje nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy a szöveg legmeggyőzőbb szószólója valóban minden benne kifejtett érvet képviselt.

97. A filozófiatörténetnek itt egyszerre két kérdést kell nyitva hagynia: Mit lehet megalapozottan mondani egy ötödik századi emberről, és mi teszi filozófiailag termékennyé azt a gondolati irányzatot, amely az ő nevében maradt fenn?

98. A történelmi Szókratész és irodalmi alakjai nem választhatók el egymástól egyértelműen, de nem is kell, hogy különbségtétel nélkül összefolyjanak.

99. Egy jó portré megkülönbözteti, mi bizonyított, mi valószínű, mi forrásalapú vagy vitatott, és éppen ebből a rétegzettségből nyeri el szemléletességét.

100. Mivel Szókratész csak mások hangján keresztül szól hozzánk, e hangok története elválaszthatatlanul hozzátartozik gondolkodásának történetéhez.

1. Im Jahr 423 vor Christus sahen die Athener auf der Bühne einen Sokrates, der in einem Korb über dem Boden schwebte, den Himmel untersuchte und seinen Schülern beibrachte, mit fragwürdigen Redekünsten aus schlechten Gründen scheinbar gute zu machen.

2. So erscheint er in den „Wolken“ des Aristophanes, während der Sokrates in Platons „Apologie“ vor Gericht bestreitet, sich mit solchen Naturforschungen zu beschäftigen oder gegen Bezahlung Unterricht zu erteilen.

3. Der Widerspruch ist mehr als eine kuriose Uneinigkeit zweier Autoren, denn er führt unmittelbar zu der Frage, ob wir über Sokrates selbst oder nur über verschieden gestaltete Figuren namens Sokrates sprechen.

4. Keines seiner eigenen Bücher könnte den Streit entscheiden, weil er, soweit wir wissen, keine philosophische Schrift hinterlassen hat.

5. Was von ihm erkennbar ist, erreicht uns durch andere Menschen, die ihn verspotteten, verteidigten, bewunderten oder für ihre eigenen philosophischen Vorhaben in Anspruch nahmen.

6. Diese Schwierigkeit heißt das sokratische Problem: Aus literarisch geformten, teilweise widersprüchlichen Zeugnissen soll ein historischer Mensch rekonstruiert werden, ohne dass eine unvermittelte Selbstdarstellung als Maßstab zur Verfügung steht.

7. Das Problem zwingt nicht dazu, jede Aussage über Sokrates aufzugeben, wohl aber dazu, unterschiedliche Grade der Sicherheit kenntlich zu machen.

8. Sein Tod im Jahr 399 vor Christus ist sehr gut bezeugt, während sein gewöhnlich um 469 angesetztes Geburtsjahr bereits eine vorsichtigere Formulierung verlangt.

9. Noch unsicherer wird das Bild, sobald spätere Anekdoten seine Gewohnheiten, seinen Beruf oder seine Ehe zu kleinen Lehrstücken über den Charakter des Philosophen ausgestalten.

10. Ein verantwortbares Porträt beginnt deshalb nicht mit der schönsten Geschichte, sondern mit der Frage, wer sie wann, in welcher Form und zu welchem Zweck erzählt hat.

11. Aristophanes ist der früheste erhaltene Zeuge und zugleich der einzige der drei Hauptautoren, der den erwachsenen Sokrates schon in dessen mittleren Lebensjahren beobachten konnte.

12. Seine Komödie ist jedoch weder ein Gesprächsprotokoll noch eine nüchterne Anklageschrift, sondern eine für ein großes Festpublikum geschaffene Satire, die erkennbare Züge übertreibt und verschiedene Zielscheiben miteinander verschmilzt.

13. Der Bühnen-Sokrates betreibt Naturkunde, leitet eine Denkschule, missachtet herkömmliche Göttervorstellungen und bietet eine Ausbildung an, mit deren Hilfe sich Schulden und familiäre Pflichten wegargumentieren lassen.

14. Damit vereint die Figur Tätigkeiten, die im Athen des fünften Jahrhunderts auch mit Naturphilosophen, Sophisten und professionellen Rhetoriklehrern verbunden wurden.

15. Gerade diese Mischung war komisch wirksam, weil das Publikum Sokrates erkennen und zugleich in ihm einen zugespitzten Typus des gefährlich neuartigen Intellektuellen sehen konnte.

16. Die „Wolken“ bezeugen daher nicht zuverlässig, dass der historische Sokrates jede dargestellte Lehre vertrat, doch sie zeigen, welche Befürchtungen und Verdächtigungen sich öffentlich an seinen Namen heften ließen.

17. Dass das Stück 423 vor Christus aufgeführt wurde, verleiht ihm große zeitliche Nähe, aber Nähe allein verwandelt eine Karikatur nicht in eine Biografie.

18. Zusätzlich ist zu beachten, dass die heute erhaltene Textgestalt auf eine Überarbeitung zurückgeht und nicht einfach mit der damals gespielten Fassung gleichgesetzt werden kann.

19. Aristophanes liefert also einen frühen Blick auf die öffentliche Wahrnehmung des Sokrates, aber keinen neutralen Zugang zu dessen genauer philosophischer Tätigkeit.

20. Sein Zeugnis gewinnt gerade dann historischen Wert, wenn man seine literarische Verzerrung nicht übersieht, sondern zum Gegenstand der Auswertung macht.

21. Rund ein Vierteljahrhundert später greift Platons „Apologie“ das Bild des naturkundigen und rhetorisch trickreichen Sokrates ausdrücklich auf.

22. Der dort sprechende Sokrates unterscheidet zwischen den formellen Anklägern seines Prozesses und älteren, schwerer zu fassenden Beschuldigern, deren Geschichten die Richter seit ihrer Jugend gehört hätten.

23. Unter diesen früheren Prägungen ist Aristophanes unverkennbar, auch wenn Platon keine historische Untersuchung der Komödie vorlegt.

24. Die Gegenüberstellung zeigt, dass eine Darstellung selbst dann geschichtlich wirksam werden kann, wenn ihre sachliche Genauigkeit bestritten wird.

25. Wer Sokrates für einen gottlosen Naturforscher oder einen Lehrer manipulativer Rede hielt, begegnete ihm möglicherweise schon durch ein kulturelles Bild, bevor er ein Argument von ihm kannte.

26. Platons Antwort auf dieses Bild ist allerdings ebenfalls interessengeleitet, denn die „Apologie“ verteidigt nicht nur einen Angeklagten, sondern gestaltet ein philosophisches Leben unter dem Druck eines Todesurteils.

27. Sie lässt Sokrates seine Tätigkeit als öffentliche Prüfung vermeintlichen Wissens erklären und von bezahltem Unterricht abgrenzen.

28. Diese Selbstbeschreibung ist für das Verständnis seiner Wirkung unentbehrlich, darf aber nicht ohne Weiteres wie eine stenografische Mitschrift der tatsächlich gehaltenen Verteidigungsrede behandelt werden.

29. Platon war mit Sokrates persönlich verbunden und kannte zahlreiche Menschen und Orte seiner Lebenswelt, doch er war zugleich ein außerordentlich bewusster Schriftsteller.

30. Historische Nähe und literarische Gestaltung schließen einander nicht aus, weshalb beides bei jedem Rückschluss auf den Menschen Sokrates zusammen bedacht werden muss.

31. Platons Dialoge erschweren die Rekonstruktion zusätzlich, weil ihre Sokratesfigur nicht überall dasselbe tut und nicht überall dieselben Auffassungen vertritt.

32. In manchen Gesprächen prüft sie knappe Definitionsversuche und führt die Beteiligten in eine begründete Ratlosigkeit, während sie in anderen umfangreiche Lehren über Seele, Erkenntnis oder politische Ordnung entwickelt.

33. Lange Zeit versuchten viele Forscher, diese Unterschiede durch eine Entwicklungsgeschichte Platons zu ordnen.

34. Danach bewahren bestimmte frühe Dialoge einen vergleichsweise historischen, vor allem fragenden Sokrates, während spätere Werke zunehmend Platons eigene positive Philosophie durch denselben Sprecher vortragen lassen.

35. Dieses Modell kann Unterschiede sichtbar machen und vor der Gleichsetzung sämtlicher Dialogaussagen mit dem historischen Sokrates schützen.

36. Es setzt jedoch voraus, dass die Entstehungsfolge der Werke hinreichend genau bestimmt werden kann und dass Platon seine Hauptfigur entsprechend dieser Entwicklung einsetzt.

37. Beides ist in wichtigen Einzelheiten umstritten, sodass aus einer praktischen Werkgruppierung keine lückenlose geistige Biografie entstehen darf.

38. Literarisch orientierte Deutungen wählen deshalb häufig einen anderen Ausgangspunkt und lesen jeden Dialog zunächst als eigenständige Komposition, in der Gesprächspartner, Situation und dramatischer Verlauf die Bedeutung mitbestimmen.

39. Diese Aufmerksamkeit für den Werkzusammenhang bewahrt vor dem Herauslösen bequemer Lehrsätze, kann aber die historische Frage nicht einfach dadurch beantworten, dass sie auf Rekonstruktion verzichtet.

40. Zwischen blindem Vertrauen und vollständiger Resignation bleibt somit die mühsame Aufgabe, Aussagen zu vergleichen, ihre Herkunft zu benennen und ihre Tragweite zu begrenzen.

41. Xenophon bietet einen dritten großen Zugang, der sich deutlich von der Komödie des Aristophanes und den philosophisch vielschichtigen Dialogen Platons unterscheidet.

42. In seinen „Erinnerungen an Sokrates“ verteidigt er den Verstorbenen gegen die Vorwürfe der Gottlosigkeit und der Schädigung junger Menschen.

43. Sein Sokrates ist häufig ein frommer, selbstbeherrschter und praktisch hilfreicher Ratgeber, der über Freundschaft, Haushaltsführung, politische Aufgaben und den vernünftigen Umgang mit Bedürfnissen spricht.

44. Dieses Bild wirkt mitunter lebensnäher als eine große metaphysische Darlegung, ist aber deshalb nicht automatisch historisch genauer.

45. Xenophon verfolgt ein apologetisches Ziel, also die Absicht, einen Angegriffenen zu rechtfertigen, und ordnet seine Erinnerungen so, dass Sokrates als nützlicher und moralisch verantwortlicher Bürger erscheint.

46. Außerdem verließ Xenophon Athen 401 vor Christus zu einem Feldzug nach Persien und war während des Prozesses zwei Jahre später nicht in der Stadt.

47. Seine „Apologie“ kann daher keine eigene Augenzeugenschilderung des Gerichtsverfahrens sein, selbst wenn sie ältere Berichte und Erinnerungen verarbeitet.

48. Wie Platon schreibt auch Xenophon sokratische Gespräche, eine literarische Gattung, in der eine bekannte Person durch gestaltete Rede philosophisch vergegenwärtigt wird.

49. Dass er außerdem Historiker war, garantiert nicht, dass für diese Gesprächsliteratur dieselben Darstellungsregeln gelten wie für seine Geschichtswerke.

50. Gleichwohl ist sein Zeugnis unersetzlich, weil es erkennen lässt, dass die platonische Sokratesfigur nur eine besonders einflussreiche Fortsetzung unter mehreren war.

51. Der Vergleich der drei Hauptquellen ergibt zunächst keine einheitliche Lehre, wohl aber einige wiederkehrende Züge eines ungewöhnlichen Athener Bürgers.

52. Sokrates erscheint in öffentlichen Räumen als Gesprächspartner, der keine gewöhnliche Schule mit festem Lehrplan unterhält und in den verteidigenden Darstellungen Platons und Xenophons kein Honorar für seine Gespräche verlangt.

53. Er zieht besonders die Aufmerksamkeit junger Männer auf sich, begegnet aber Menschen verschiedener gesellschaftlicher Stellung und stellt Fragen, die Ansehen und behauptete Sachkunde voneinander trennen.

54. Sein Auftreten gilt als auffällig, seine Lebensweise als anspruchslos und seine Ausdauer als bemerkenswert, wobei gerade die anschaulichsten Einzelheiten stets an ihre jeweilige Quelle gebunden bleiben.

55. Man kann daraus mit einiger Plausibilität einen öffentlich tätigen, materiell wenig anspruchsvollen Gesprächsführer erkennen, ohne jede Sandale, jeden Mantel und jede Mahlzeit seines literarischen Bildes für dokumentiert zu halten.

56. Auch die verbreitete Behauptung, er sei von Beruf Steinmetz gewesen, besitzt nicht dieselbe Belegstärke wie sein Militärdienst oder sein Todesjahr.

57. Die Berichte über Xanthippe und das Familienleben wurden später häufig benutzt, um entweder seine Geduld oder seine angebliche Rücksichtslosigkeit im häuslichen Alltag zu illustrieren.

58. Solche Geschichten verraten oft mehr über die Erwartungen der Erzähler an Ehefrauen und Philosophen als über konkrete Vorgänge im Hause des Sokrates.

59. Selbst die berühmte Formel „Ich weiß, dass ich nichts weiß“ ist keine zweifelsfrei in dieser Form überlieferte Selbstaussage.

60. Näher an Platons Darstellung liegt die begrenztere Einsicht, in wichtigen Fragen nicht zu wissen und demjenigen deshalb etwas voraus zu haben, der sein Nichtwissen mit Wissen verwechselt.

61. Zu den vergleichsweise belastbaren Lebenszügen gehört, dass Sokrates als schwer bewaffneter Fußsoldat an athenischen Feldzügen teilnahm.

62. Die Überlieferung verbindet ihn mit den Einsätzen bei Potidaia, Delion und Amphipolis während des Peloponnesischen Krieges.

63. Platon lässt Alkibiades und Laches seine körperliche Standfestigkeit und sein besonnenes Verhalten in gefährlichen Situationen hervorheben.

64. Da solche Berichte zugleich der Charakterzeichnung dienen, sollte man aus ihnen weder ein vollständiges Kriegstagebuch noch eine Heldensage gewinnen.

65. Sie widersprechen jedoch dem bequemen Bild eines Denkers, der nur am Rand der Stadt stand und ihre Pflichten aus sicherer Entfernung kommentierte.

66. Ähnlich aufschlussreich ist seine zeitweilige Mitwirkung im Rat, die ihn 406 vor Christus in einen heftigen politischen und rechtlichen Konflikt brachte.

67. Nach der Seeschlacht bei den Arginusen sollte über mehrere Generäle gemeinsam abgestimmt werden, obwohl ein solches Gruppenverfahren rechtlich umstritten war.

68. Platon und Xenophon stellen Sokrates als denjenigen dar, der sich dem rechtswidrig erscheinenden Vorgehen widersetzte, obwohl die Versammlung starken Druck ausübte.

69. Die Übereinstimmung von Berichten mit unterschiedlichen Darstellungsinteressen macht den Kern des Vorgangs plausibel, ohne jedes Detail beider Texte automatisch zu bestätigen.

70. Das Ereignis zeigt jedenfalls, weshalb sein Lebensbild nicht zwischen einem unpolitischen Privatdenker und einem gewöhnlichen Parteigänger wählen muss.

71. Sokrates kannte Männer, deren Namen nach den politischen Katastrophen Athens belastet waren, besonders Alkibiades und Kritias.

72. Alkibiades wechselte im Krieg mehrfach die Loyalität, während Kritias zu den führenden Gestalten der gewaltsamen oligarchischen Herrschaft der Dreißig gehörte.

73. Solche Verbindungen machten den Umgang des Sokrates mit jungen, ehrgeizigen Angehörigen der Oberschicht politisch verdächtig.

74. Aus Bekanntschaft oder philosophischem Einfluss folgt jedoch noch keine Zustimmung zu sämtlichen späteren Handlungen eines Gesprächspartners.

75. Umgekehrt wäre es ebenso verfehlt, jede Verantwortung für die Wirkung seiner Gespräche durch den Hinweis auf individuelle Entscheidungsfreiheit zum Verschwinden zu bringen.

76. Die Quellen zwingen vielmehr zu einer genaueren Frage, was Sokrates lehren wollte, wenn er zugleich bestritt, ein Lehrer im üblichen Sinn zu sein.

77. Platons „Apologie“ betont, dass er niemandem gegen Geld ein festes Wissen über Tugend vermittelte, und beschreibt stattdessen eine Prüfung der Gründe, nach denen Menschen ihr Leben führten.

78. Aristophanes verwandelt gerade diese Nähe zu jungen Männern in das Bild einer Schule, die sprachliche Gewandtheit gegen die überlieferte Ordnung richtet.

79. Xenophon antwortet darauf mit Beispielen, in denen Gespräche zu Selbstbeherrschung, Sachkunde und verantwortlichem Handeln anleiten sollen.

80. Welche Quelle man bevorzugt, verändert daher nicht nur das äußere Porträt, sondern bereits das Verständnis dessen, was sokratische Bildung gewesen sein könnte.

81. Spätere antike Zeugen beseitigen diese Schwierigkeit nicht, weil auch sie aus einer bereits entstandenen Überlieferung auswählen.

82. Aristoteles etwa behandelt Sokrates als wichtige Gestalt der Philosophiegeschichte und verbindet ihn besonders mit der Suche nach allgemeinen Bestimmungen und mit induktivem Argumentieren.

83. Er wurde jedoch erst nach dem Tod des Sokrates geboren und kannte ihn nicht als persönlicher Gesprächspartner.

84. Seine begrifflich scharfen Unterscheidungen sind deshalb wertvolle Zeugnisse einer frühen philosophischen Deutung, aber kein Augenzeugenbericht.

85. Hinzu kommt, dass zahlreiche weitere Sokratiker Gespräche und Erinnerungen verfassten, von denen nur Bruchstücke oder Nachrichten erhalten sind.

86. Die Überlieferung wurde dadurch nicht erst in der Moderne vielfältig, sondern war schon unter Menschen umkämpft, die dem historischen Sokrates zeitlich nahe standen.

87. Kyniker, Stoiker, Skeptiker und andere Schulen konnten später jeweils andere Züge an ihm hervorheben und ihn als Vorbild ihrer eigenen Lebensform lesen.

88. Diese Aneignungen zeigen seine außerordentliche Wirkung, erhöhen aber nicht automatisch unsere Kenntnis seiner ursprünglichen Auffassungen.

89. Ein vielstimmiges Nachleben darf nicht rückwärts zu einer einzigen Lebensgeschichte zusammengedrängt werden.

90. Zur Quellenkritik gehört deshalb auch die Einsicht, dass das spätere Bild eines Philosophen nach anderen Regeln wächst als die Zahl gesicherter Tatsachen über seine Person.

91. Dennoch bliebe es unbefriedigend, Sokrates nur als leere Stelle zwischen widersprechenden Büchern zu behandeln.

92. Dass er schrieb, ist nicht belegt, doch dass andere wegen seiner Gespräche schrieben, stritten und neue Formen philosophischer Darstellung entwickelten, ist selbst eine historische Tatsache von großem Gewicht.

93. Die wiederkehrenden Motive erlauben ein begrenztes Porträt: ein athenischer Bürger, der Militär- und Ratsdienst leistete, öffentlich mit sehr unterschiedlichen Menschen sprach und durch die Prüfung anerkannter Überzeugungen Bewunderung wie Feindschaft hervorrief.

94. Über seine genaue Lehre lässt sich weniger sicher sprechen als über diese Rolle, und selbst die Rolle erscheint nur durch Texte, die jeweils eigene Zwecke verfolgen.

95. Quellenkritische Vorsicht macht die Philosophie dabei nicht bedeutungslos, denn ein Argument in einem platonischen Dialog kann geprüft werden, auch wenn seine wörtliche Äußerung durch den historischen Sokrates ungewiss bleibt.

96. Umgekehrt darf die philosophische Kraft eines Textes nicht als Beweis dafür dienen, dass sein eindrucksvollster Sprecher jedes darin entwickelte Argument tatsächlich vertreten hat.

97. Geschichte der Philosophie muss hier zwei Fragen zugleich offenhalten: Was lässt sich über einen Menschen des fünften Jahrhunderts begründet sagen, und was macht die unter seinem Namen überlieferte Denkbewegung philosophisch fruchtbar?

98. Der historische Sokrates und seine literarischen Gestalten lassen sich nicht sauber voneinander ablösen, aber sie müssen auch nicht unterschiedslos ineinander verschwimmen.

99. Ein gutes Porträt kennzeichnet, was gesichert, plausibel, quellengebunden oder umstritten ist, und gewinnt gerade aus dieser Staffelung seine Anschaulichkeit.

100. Weil Sokrates nur durch die Stimmen anderer zu uns spricht, gehört die Geschichte dieser Stimmen untrennbar zur Geschichte seines Denkens.