4.9 Az arisztotelészi örökség: iskola, szövegátadás és későbbi értelmezések – Das aristotelische Erbe: Schule, Textüberlieferung und spätere Deutungen

1. Aki ma az „Organon” cím alatt Aristotelész logikai írásait lapozza fel, máris egy későbbi olvasók által hozott döntéssel találkozik.

2. A görög szó jelentése „eszköz”, és itt olyan írások gyűjteményét jelöli, amelyek célja a racionális vizsgálódás és érvelés lehetővé tétele.

3. Aristotelész maga nem e gyűjteménycím alatt tette közzé ezt a gyűjteményt.

4. Összeállítása azonban egy meggyőző elképzelést sugall: mielőtt a természetről, a lélekről vagy a helyes cselekedetről ítéletet mondanánk, meg kell tanulnunk megkülönböztetni a fogalmakat és ellenőrizni a következtetéseket.

5. A hagyományozott műgyűjtemény, amelyet a tudósok „Corpus”-nak neveznek, tehát nem csupán tartalommal rendelkezik, hanem olyan renddel is, amely irányítja az olvasást.

6. Ebben rejlik az arisztotelészi örökség alapvető problémája, hiszen a későbbi generációk könyvek, tantervek és magyarázatok révén fogadták be filozófiáját, amelyek formájával egyidejűleg megváltoztatták azt is.

7. Ami egyetlen szerző hangjaként jelenik meg, az ezért egy hosszú, közös munka nyomait hordozza magán.

8. Ez a munka már a filozófus életében megkezdődött, és halála után, i. e. 322-ben folytatódott.

9. Theophrastosz, szoros munkatársa és utódja az athéni iskolai közösség élén, folytatta azokat a kutatásokat, amelyek különösen a növénytan területén nyertek sajátos jelentőséget.

10. Eközben nem csupán kész eredmények kezelője maradt, hiszen a természetes magyarázatokra irányuló kérdései az arisztotelészi alelfeltételezések nehézségeit is érintették.

11. Utódja, Straton Lampsakosból, viszont ismét intenzíven foglalkozott a természettudománnyal, és e hagyomány keretein belül saját hangsúlyokat helyezett el.

12. Már a korai iskola is megmutatja tehát, hogy a filozófiai közösséghez való tartozás és az egyes tanokban való egyetértés két különböző dolog.

13. Aki egy kutatást folytat, annak képesnek kell lennie arra, hogy reagáljon az új eredményekre és a megoldatlan problémákra.

14. Ezért a későbbi „arisztotelianizmus” elnevezés is leginkább egy olyan gondolkodási irányzatcsaládot jelöl, amely Arisztotelészre hivatkozik, ugyanakkor műve különböző részeit emeli ki és értelmezi eltérő módon.

15. E sokféleség szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy mely írások maradtak egyáltalán fenn.

16. Arisztotelész párbeszédeket és más műveket is írt egy szélesebb olvasóközönség számára, amelyekből ma gyakran csak töredékek vagy hírük maradt fenn.

17. A római szónok, Cicero olyan módon dicsérte nyelvi művészetét, amely első ránézésre alig illik a gyakran száraz hangvételű, fennmaradt értekezésekhez.

18. Feltehetően ismerte azokat a műveket, amelyek nekünk hiányoznak, és amelyekben Arisztotelész másképp írt, mint amire mai képe alapján számítani lehetne.

19. Számos fennmaradt szöveg viszont nyilvánvalóan közel áll a tanítási és kutatási munkához, tömör megfogalmazásokat tartalmaz, és ismételt átdolgozásra utal.

20. Hogy jelenlegi formájukban mennyire köszönhető ez a szerzőnek, munkatársainak vagy későbbi szerkesztőknek, nem minden mű esetében egyformán biztosan állapítható meg.

21. Ezért sem az arisztotelészi életmű egészét, sem kétségtelenül egy általa véglegesen összeállított tankönyvsorozatot nem olvasunk.

22. Ezen a ponton egy ókori elbeszélés különösen nagy hatást gyakorolt a hagyomány későbbi képére.

23. Sztrabón beszámol arról, hogy Arisztotelész és Teofrasztosz könyveit Kis-Ázsiában elrejtették, azok a nedvesség és a kártevők miatt megrongálódtak, majd később ismét tudósok kezébe kerültek.

24. A történet megvilágítja, mennyire sérülékenyek voltak a kéziratok, amikor megőrzésük egyes tulajdonosoktól és tárolóhelyektől függött.

25. Ez azonban nem elegendő bizonyíték arra, hogy az összes arisztotelészi írás évszázadokig eltűnt volna, és csak egyetlen megmentés révén vált volna újra hozzáférhetővé.

26. Különböző szövegek különböző helyeken és különböző másolatokban élhettek tovább.

27. Az i. e. 1. században Andronikosz Rodoszi részt vett az arisztotelészi írások rendszerezésében és feldolgozásában.

28. Tevékenysége jelentősnek számít a műkészlet későbbi alakulása szempontjából, de szerkesztői munkájának terjedelme és részletei részben vitatottak maradnak.

29. Már a kortársai részéről megújult érdeklődés sem vezethető teljes mértékben rá vissza, ezért az egyedüli újrafelfedező története eltakarja a tudományos munka tényleges sokszínűségét.

30. Az írások terjesztésével és rendszerezésével maguknak az értelmezéseik is tartós filozófiai feladattá váltak.

31. A kommentár egy szöveget magyaráz, azáltal, hogy egyes helyeket értelmez, fogalmakat különböztet meg, és láthatóvá teszi az érvek közötti összefüggéseket.

32. A parafrázis magyarázó jelleggel fogalmazza át a gondolatmenetet, wobei már a részletesebb szavak megválasztása is értelmezést feltételez.

33. Az ilyen munka különösen ott válik igényessé, ahol egy szerző csak utal egy átmenetre, vagy különböző műveiben látszólag eltérő válaszokat ad.

34. Aki kitölti a hiányt, annak el kell döntenie, melyik előfeltételt szabad kiegészíteni, és melyik kiegészítés már megváltoztatja a gondolatot.

35. A kommentár így egyszerre válhatott taneszközzé, egy álláspont védelmévé és új gondolatok színterévé.

36. A szöveg tekintélye tehát egyáltalán nem kímélte meg olvasóit a filozófiai munkától, hanem közös hivatkozási pontot biztosított számukra.

37. Alexander von Aphrodisias, aki i. sz. 200 körül tevékenykedett, pontos értelmezéssel megpróbálta összefogni az arisztotelészi gondolatokat, és megvédeni azokat a versengő nézetekkel szemben.

38. A lélekkel kapcsolatos foglalkozása példásan mutatta, hogy még az Arisztotelész iránti hűség is új döntéseket követelt a rövid kijelentések jelentéséről.

39. A késő antikvitásban viszont sok platóni befolyású filozófus olvasta Arisztotelészt egy átfogóbb művelődési út részeként.

40. Porphíriosz, majd később Szimplikiosz egy olyan értelmezési hagyományt képviseltek, amely az egyes ellentétek ellenére is mélyebb egyetértést keresett Platón és Arisztotelész között.

41. Ezáltal az arisztotelészi logika a platóni filozófia előkészítésévé válhatott, miközben a két gondolkodó viszonya más értelmet nyert, mint pusztán vitájuk története.

42. Johannes Philoponos a hatodik században éles kritikára is átment, és többek között vitatta az arisztotelészi feltételezést a kezdet nélküli világról.

43. Kifogásai a természetfilozófia alapos tanulmányozásából fakadtak, nem pedig az érveinek ismeretlenségéből.

44. A későantik kommentárkultúra így ugyanazon alapos olvasmányból tudott egyetértést, újraértelmezést és ellentmondást egyaránt előidézni.

45. Amikor a görög filozófia eljutott a szíriai és arab nyelvterületekre, ez az értelmezési munka további feltételeket és lehetőségeket kapott.

46. A szír nyelv ekkor a keresztény tudomány nyelve volt, amelyben a görög fogalmakat már az arab fordítási mozgalom előtt is feldolgozták.

47. Különösen a 9. században, Hunayn ibn Ishaq és más fordítók körében új változatok születtek a filozófiai és tudományos írásokból.

48. Ebben a munkában keresztény tudósok is részt vettek, ezért az arab nyelvű filozófiát nem szabad egyetlen vallási hovatartozással azonosítani.

49. Az utak részben a szír nyelven keresztül, részben közvetlenül a görögből az arabba vezettek, és ugyanazon mű többféle feldolgozását is magukban foglalhatták.

50. Egy-egy fordításnak minden esetben el kellett döntenie, hogy melyik szó fejezi ki leginkább például egy formát, egy képességet vagy egy bizonyos gondolkodásmódot.

51. Ezzel megteremtette az új érvek feltételeit, anélkül, hogy azok későbbi tartalmát már előre meghatározta volna.

52. Eközben a görög szövegeket bizánci körökben is tovább másolták és tanulmányozták, így a hagyomány egyszerre több, egymással összefüggő utat járt be.

53. Az úgynevezett „Arisztotelész-teológia” jól mutatja, milyen nagy hatással lehetett a szerzőnek tulajdonított név a mű értelmezésére.

54. Ez a 9. században keletkezett arab szöveg lényegében Plotinus, egy 3. századi platóni filozófus írásainak átdolgozott részein alapul.

55. Tehát nem egy elveszett arisztotelészi értekezést kínál, hanem egy másik szerző gondolatainak átalakítását.

56. Arisztotelész nevének köszönhetően így olyan elképzelések terjedhettek el a valóság isteni eredetéről, amelyek saját írásaiban ilyen formában nem szerepelnek.

57. A mai „Pseudo-Arisztotelész” elnevezés egy ilyen téves tulajdonítást jelöl, anélkül, hogy minden esetben tudatos megtévesztést állítana.

58. A tulajdonítás pontos keletkezéséről és az egyes átdolgozási részekről továbbra is folynak a kutatások.

59. A hatástörténet szempontjából azonban az is számít, hogy az olvasók másképp viszonyulnak egy szöveghez, ha azt egy elismert tekintély kiegészítéseként értelmezik.

60. Egy félrevezető keret így filozófiailag is következményekkel járhat, még akkor is, ha a benne átadott gondolatok önálló kérdéseket vetnek fel.

61. Az arab nyelvű gondolkodók ezekből a különböző kiindulási pontokból saját filozófiai koncepciókat dolgoztak ki.

62. Avicenna, aki a 10. és 11. század fordulóján élt, a lény és a létezés közötti megkülönböztetést metafizikájának egyik alappillérévé tette.

63. A lény leírja, hogy mi valami, míg a létezés kérdése arra vonatkozik, hogy az a valami valóban létezik-e.

64. Ha megértjük, mi lenne egy bizonyos dolog, az még nem magyarázza meg, miért létezik egyáltalán.

65. Avicenna ezt a megkülönböztetést összekapcsolta a lehetséges dolgok vizsgálatával, amelyek létezéséhez okra van szükség, valamint a szükségszerűen létezővel, amely nem függ ugyanúgy.

66. Ezzel kialakult egy filozófiai problémákból álló rendszer, amely felvette az arisztotelészi ösztönzéseket, és túllépett azok eredeti kidolgozásán.

67. Jelentősége ezért korántsem merül ki abban a hatásban, amelyet később a latin szerzőkre gyakorolt.

68. Averroes, aki a 12. században az iszlám Nyugaton tevékenykedett, nagyobb hangsúlyt fektetett az arisztotelészi érvek pontos rekonstruálására, és bírálta Avicenna egyes megoldásait.

69. Különböző kommentárformáiban azt is láthatóvá kellett tennie, hogy mely indoklás adta egy gondolatnak tudományos erejét.

70. Különösen nagy hatással bírt az emberi értelemről, azaz az általános fogalmak gondolására való képességről szóló késői értelmezése.

71. Az befogadó értelmet az egyes emberektől elkülönülő, számukra közös valóságként értelmezte.

72. Ez az értelmezés többek között azt hivatott megmagyarázni, hogy hogyan lehetséges az általános gondolkodás, ha az egyes emberek fizikai lények, mindegyikük saját érzékeléssel.

73. Ez azonban felvetette azt a nehéz kérdést, hogy milyen értelemben gondolkodik és szerez tudást éppen ez az ember.

74. A vita alapján látható, hogy egy rövid arisztotelészi szövegrészlet hogyan válhatott egymástól távol álló elméletek kiindulópontjává.

75. Maimonides, a 12. századi zsidó filozófus is az arisztotelészi hagyományt követő érveket saját kérdései tükrében vizsgálta, különösen az ésszerű érvelés és a bibliai hagyomány viszonyát illetően.

76. A világ teremtésének és örökkévalóságának kérdésében nem ismerte el az arisztotelészi örökkévalósági tézis állítólagos bizonyító erejét, így számára a filozófiai átvétel egyúttal annak határainak vizsgálatát is jelentette.

77. Eközben a latin nyugaton eleinte elsősorban a logika egy része határozta meg Arisztotelész képét.

78. Boethius a késő antikvitásban logikai írásokat fordított és magyarázott, amelyek továbbadása döntő jelentőségűvé vált a középkori tudományosság számára.

79. A 12. századtól kezdve az arab nyelvről és közvetlenül a görög nyelvről készült fordítások jelentősen bővítették a hozzáférhető művek körét.

80. Az olvasók számára ezzel megváltozott a tekintély arculata, hiszen a következtetés tanítója mellett most már a sokoldalú természettudós és metafizikus is láthatóvá vált.

81. A kialakulóban lévő egyetemek intézményi formát adtak ennek a bővülésnek azzal, hogy a szövegeket előadásokon és szabályozott viták során vizsgálták.

82. A skolasztika itt egy tudományos munkamódszert jelöl, amely a kijelentéseket megkülönböztetések, ellenvetések és válaszok révén vizsgálta.

83. Arisztotelész magas rangja meghatározhatta az ilyen vizsgálatok kiindulópontját anélkül, hogy azok eredményeit mindenhol rögzítené.

84. A fordításokkal együtt az arab nyelvű szerzők kommentárjai és önálló művei is tovább hatottak, aminek köszönhetően az új szöveganyag már eleve különböző értelmezési lehetőségeket hordozott magában.

85. A 13. században Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi filozófia intenzív elsajátítását összekapcsolta a filozófiai és teológiai ismeretszerzési igények megkülönböztetésével.

86. Ez a munka különösen jól látható abban a kérdésben, hogy volt-e a világnak időbeli kezdete.

87. Míg Arisztotelész egy örök világrendet feltételezett, addig Tamás számára a teremtett világ kezdete a keresztény hit részét képezte.

88. Tamás azonban nem tartotta ezt az időbeli kezdetet olyasvalaminek, amit pusztán filozófiai bizonyítékokkal lehetett volna megismerni.

89. Ezenkívül megkülönböztette a világ Istenhez való függőségét attól a kérdéstől, hogy mióta létezik, hiszen a létezés oka és az első esemény különböző fogalmak.

90. Így az Arisztotelésszel való találkozás alkalmat adott arra, hogy pontosabban meghatározzák az érvek hatókörét, ahelyett, hogy minden ellentmondást gyors harmonizálással eloszlatnának.

91. Az a tény, hogy ellenezte az összes ember számára közös értelem elképzelését, szintén azt mutatja, hogy az arisztotelészi kérdések átvétele nem jelentette azt, hogy minden tekintélyes kommentátoruk értelmezését elfogadta volna.

92. A reneszánszban az új fordítások, a görög szövegekkel végzett munka és a könyvnyomtatás további változásokat hoztak e hagyományban.

93. Különböző arisztotelészi irányzatok léteztek egymás mellett, mert a természettudósok, logikusok és teológusok különböző problémákat vizsgáltak, és különböző értelmezési hagyományokra támaszkodtak.

94. A kora újkor tudományos áttörései aztán az arisztotelészi kozmológiának és mozgáselméletnek jelentős részeit megfosztották eddigi meggyőző erejétől.

95. Ezáltal bizonyos válaszok elvesztették jelentőségüket, míg más kérdéseket – például a magyarázat, az életfunkciók vagy a helyes cselekvés kérdéseit – továbbra is fel lehetett tenni.

96. Az újabb erényetika is felveszi a jellemformálásra és a gyakorlati ítélőképességre vonatkozó gondolatokat, anélkül, hogy emiatt át kellene vennie az arisztotelészi társadalmi hierarchiák igazolását vagy világképét.

97. Egy ilyen továbbfejlesztést azonban meg kell különböztetni attól a történelmi állítástól, miszerint Arisztotelész maga már korábban is a mai álláspontot képviselte.

98. A gondolatok közötti puszta hasonlóság éppúgy nem bizonyít tényleges hatást, amelyhez a tudás és a vitatkozás nyomon követhető útjai szükségesek.

99. Ezek a változó átvételek nem teszik az eredeti írásokat tetszés szerint felhasználható jelentésgyűjteménnyé.

100. A szövegkritika, azaz a hagyományozott szövegváltozatok összehasonlítása és vizsgálata segít meghatározni, hogy egy értelmezés milyen alapon nyugszik.

101. A történeti kutatás emellett vizsgálja a nyelvet, a korabeli vitás kérdéseket és a művek közötti kapcsolatokat, ami révén egyes értelmezéseket alátámaszthatunk, másokat pedig korlátozhatunk.

102. Ahol több olvasat is elfogadható marad, éppen azok okainak pontos megnevezése válik fontosabbá, mint egy állítólag egyértelmű Arisztotelészre való hivatkozás.

103. A későbbi „Organon” cím továbbra is értelmezhető lehet, amennyiben abban az írások használatára vonatkozó bizonyos felfogást ismerünk fel.

104. Az arisztotelészi örökség ebből a kettős figyelemből táplálkozik: a hagyományozott szavak iránti figyelemből és az újonnan felvetett kérdések iránti figyelemből, amelyek kapcsolatát újra és újra meg kell indokolni.

1. Wer heute die logischen Schriften des Aristoteles unter dem Titel „Organon“ aufschlägt, begegnet bereits einer Entscheidung späterer Leser.

2. Das griechische Wort bedeutet „Werkzeug“ und bezeichnet hier eine Sammlung von Schriften, die vernünftiges Untersuchen und Argumentieren ermöglichen sollen.

3. Aristoteles selbst hat diese Sammlung nicht unter diesem Gesamttitel veröffentlicht.

4. Ihre Zusammenstellung legt dennoch eine einleuchtende Vorstellung nahe: Bevor man über Natur, Seele oder gutes Handeln urteilt, sollte man lernen, Begriffe zu unterscheiden und Folgerungen zu prüfen.

5. Ein überlieferter Werkbestand, den Gelehrte als Corpus bezeichnen, besitzt also nicht nur einen Inhalt, sondern auch eine Ordnung, die das Lesen lenkt.

6. Darin steckt das Grundproblem des aristotelischen Erbes, denn spätere Generationen empfingen seine Philosophie durch Bücher, Lehrpläne und Erläuterungen, deren Gestalt sie zugleich veränderten.

7. Was als Stimme eines einzigen Autors erscheint, trägt deshalb Spuren einer langen gemeinsamen Arbeit.

8. Diese Arbeit begann schon zu Lebzeiten des Philosophen und wurde nach seinem Tod im Jahr 322 vor unserer Zeitrechnung fortgesetzt.

9. Theophrast, sein enger Mitarbeiter und Nachfolger an der Spitze des Athener Schulzusammenhangs, führte Untersuchungen weiter, die besonders in der Pflanzenkunde einen eigenen Umfang gewannen.

10. Dabei blieb er kein Verwalter fertiger Ergebnisse, denn seine Fragen nach natürlichen Erklärungen berührten auch Schwierigkeiten aristotelischer Grundannahmen.

11. Sein Nachfolger Straton von Lampsakos widmete sich wiederum intensiv der Naturforschung und setzte innerhalb dieser Tradition eigene Akzente.

12. Bereits die frühe Schule zeigt damit, dass Zugehörigkeit zu einer philosophischen Gemeinschaft und Übereinstimmung in jeder Lehrmeinung verschiedene Dinge sind.

13. Wer eine Untersuchung weiterführt, muss auf neue Befunde und ungelöste Probleme reagieren können.

14. Auch der spätere Name Aristotelismus bezeichnet daher am besten eine Familie von Denkweisen, die sich auf Aristoteles berufen, dabei jedoch unterschiedliche Teile seines Werkes hervorheben und unterschiedlich auslegen.

15. Für diese Vielfalt war entscheidend, welche Schriften überhaupt verfügbar blieben.

16. Aristoteles hatte auch Dialoge und andere Werke für einen weiteren Leserkreis verfasst, von denen heute vielfach nur Bruchstücke oder Nachrichten erhalten sind.

17. Der römische Redner Cicero lobte seine sprachliche Kunst in einer Weise, die zu den oft spröden erhaltenen Abhandlungen zunächst wenig zu passen scheint.

18. Vermutlich kannte er Werke, die uns fehlen und in denen Aristoteles anders schrieb, als es sein heutiges Bild erwarten lässt.

19. Viele erhaltene Texte stehen dagegen erkennbar der Lehr- und Forschungsarbeit nahe, enthalten knappe Formulierungen und lassen wiederholte Bearbeitung vermuten.

20. Wie viel an ihrer jetzigen Gestalt auf den Autor, seine Arbeitsgemeinschaft oder spätere Redaktion zurückgeht, ist nicht für jedes Werk gleich sicher zu bestimmen.

21. Wir lesen deshalb weder das gesamte aristotelische Schaffen noch zweifelsfrei einen von ihm abschließend eingerichteten Lehrbuchkurs.

22. An dieser Stelle hat eine antike Erzählung besonders viel Einfluss auf das spätere Bild der Überlieferung gewonnen.

23. Strabon berichtet, Bücher des Aristoteles und des Theophrast seien in Kleinasien verborgen worden, hätten durch Feuchtigkeit und Ungeziefer Schaden genommen und seien später wieder in gelehrte Hände gelangt.

24. Die Geschichte macht verständlich, wie verletzlich Handschriften waren, wenn ihre Erhaltung von einzelnen Besitzern und Aufbewahrungsorten abhing.

25. Sie ist aber kein ausreichender Beleg dafür, dass sämtliche aristotelischen Schriften jahrhundertelang verschwunden waren und erst durch eine einzige Rettung wieder zugänglich wurden.

26. Verschiedene Texte konnten an verschiedenen Orten und in unterschiedlichen Abschriften weiterleben.

27. Im ersten Jahrhundert vor unserer Zeitrechnung wirkte Andronikos von Rhodos an der Ordnung und Erschließung aristotelischer Schriften mit.

28. Seine Tätigkeit gilt als bedeutsam für die spätere Gestalt des Werkbestandes, doch Umfang und Einzelheiten seiner editorischen Leistung bleiben teilweise umstritten.

29. Schon das erneute Interesse seiner Zeitgenossen lässt sich nicht vollständig auf ihn zurückführen, weshalb die Geschichte eines alleinigen Wiederentdeckers die tatsächliche Vielfalt gelehrter Arbeit verdeckt.

30. Mit der Verbreitung und Ordnung der Schriften wurde ihre Auslegung selbst zu einer dauerhaften philosophischen Aufgabe.

31. Ein Kommentar erläutert einen Text, indem er einzelne Stellen erklärt, Begriffe auseinanderhält und die Beziehungen zwischen Argumenten sichtbar macht.

32. Eine Paraphrase formuliert einen Gedankengang erläuternd um, wobei schon die Wahl ausführlicherer Worte eine Deutung voraussetzt.

33. Solche Arbeit wird besonders dort anspruchsvoll, wo ein Autor einen Übergang nur andeutet oder in verschiedenen Werken scheinbar unterschiedliche Antworten gibt.

34. Wer die Lücke schließt, muss entscheiden, welche Voraussetzung ergänzt werden darf und welche Ergänzung den Gedanken bereits verändert.

35. Der Kommentar konnte auf diese Weise zugleich Unterrichtsmittel, Verteidigung einer Position und Ort neuer Überlegungen werden.

36. Die Autorität eines Textes ersparte seinen Lesern die philosophische Arbeit also keineswegs, sondern gab ihr einen gemeinsamen Bezugspunkt.

37. Alexander von Aphrodisias, der um das Jahr 200 unserer Zeitrechnung wirkte, versuchte aristotelische Gedanken durch genaue Auslegung zusammenzuführen und gegen konkurrierende Auffassungen zu verteidigen.

38. Seine Beschäftigung mit der Seele zeigte beispielhaft, dass selbst die Treue zu Aristoteles neue Entscheidungen über die Bedeutung knapper Aussagen verlangte.

39. In der Spätantike lasen wiederum viele platonisch geprägte Philosophen Aristoteles als Bestandteil eines umfassenderen Bildungswegs.

40. Porphyrios und später Simplikios stehen für eine Auslegungstradition, die trotz einzelner Gegensätze nach tieferer Übereinstimmung zwischen Platon und Aristoteles suchte.

41. Dadurch konnte die aristotelische Logik zur Vorbereitung auf platonische Philosophie werden, während das Verhältnis beider Denker einen anderen Sinn erhielt als in einer bloßen Geschichte ihres Streits.

42. Johannes Philoponos ging im sechsten Jahrhundert auch zu scharfer Kritik über und bestritt unter anderem die aristotelische Annahme einer anfangslosen Welt.

43. Seine Einwände entstanden aus eingehender Beschäftigung mit der Naturphilosophie, nicht aus Unkenntnis ihrer Argumente.

44. Die spätantike Kommentarkultur konnte somit Zustimmung, Umdeutung und Widerspruch aus derselben sorgfältigen Lektüre hervorbringen.

45. Als griechische Philosophie in syrische und arabische Sprachräume gelangte, erhielt diese Auslegungsarbeit zusätzliche Voraussetzungen und Möglichkeiten.

46. Syrisch war dabei eine Sprache christlicher Gelehrsamkeit, in der griechische Begriffe schon vor der großen arabischen Übersetzungsbewegung bearbeitet wurden.

47. Besonders im neunten Jahrhundert entstanden im Umfeld von Hunayn ibn Ishaq und anderen Übersetzern neue Fassungen philosophischer und wissenschaftlicher Schriften.

48. An dieser Arbeit waren auch christliche Gelehrte beteiligt, weshalb arabischsprachige Philosophie nicht mit einer einzigen Religionszugehörigkeit gleichgesetzt werden darf.

49. Die Wege führten teilweise über das Syrische, teilweise unmittelbar vom Griechischen ins Arabische und konnten mehrere Bearbeitungen desselben Werkes umfassen.

50. Eine Übersetzung musste jeweils entscheiden, welches Wort etwa eine Form, ein Vermögen oder eine bestimmte Art des Denkens angemessen ausdrückte.

51. Sie schuf damit Voraussetzungen für neue Argumente, ohne deren späteren Inhalt schon festzulegen.

52. Währenddessen wurden griechische Texte auch in byzantinischen Zusammenhängen weiter abgeschrieben und studiert, sodass die Überlieferung zugleich mehrere miteinander verbundene Wege nahm.

53. Wie stark der zugeschriebene Autorname das Verständnis beeinflussen konnte, zeigt die sogenannte „Theologie des Aristoteles“.

54. Dieser im neunten Jahrhundert entstandene arabische Text beruht wesentlich auf bearbeiteten Teilen der Schriften Plotins, eines platonischen Philosophen des dritten Jahrhunderts.

55. Er bietet also keinen verlorenen aristotelischen Traktat, sondern eine Umformung von Gedanken eines anderen Autors.

56. Unter dem Namen des Aristoteles konnten dadurch Vorstellungen über den göttlichen Ursprung der Wirklichkeit in Umlauf kommen, die seine eigenen Schriften in dieser Gestalt nicht enthalten.

57. Die heutige Bezeichnung Pseudo-Aristoteles kennzeichnet eine solche falsche Zuschreibung, ohne für jeden Fall schon eine bewusste Täuschung zu behaupten.

58. Über die genaue Entstehung der Zuschreibung und die einzelnen Bearbeitungsanteile wird weiterhin geforscht.

59. Für die Wirkungsgeschichte zählt jedoch auch, dass Leser einem Text anders begegnen, wenn sie ihn als Ergänzung einer anerkannten Autorität verstehen.

60. Ein irreführender Rahmen kann somit philosophisch folgenreich sein, selbst wenn die darin überlieferten Gedanken eigenständige Fragen eröffnen.

61. Arabischsprachige Denker entwickelten aus diesen unterschiedlichen Voraussetzungen eigene philosophische Entwürfe.

62. Avicenna, der an der Wende vom zehnten zum elften Jahrhundert lebte, machte die Unterscheidung zwischen Wesen und Existenz zu einem tragenden Bestandteil seiner Metaphysik.

63. Das Wesen beschreibt, was etwas ist, während die Frage nach seiner Existenz betrifft, ob es tatsächlich besteht.

64. Wenn wir verstehen, was ein bestimmtes Ding wäre, ist damit noch nicht erklärt, weshalb es überhaupt vorhanden ist.

65. Avicenna verband diese Unterscheidung mit der Untersuchung möglicher Dinge, deren Dasein einer Ursache bedarf, und eines notwendig Existierenden, das nicht in derselben Weise abhängig ist.

66. Damit entstand eine Ordnung philosophischer Probleme, die aristotelische Anregungen aufnahm und über deren ursprüngliche Ausarbeitung hinausging.

67. Ihr Gewicht erschöpft sich deshalb keineswegs in dem Einfluss, den sie später auf lateinische Autoren ausübte.

68. Averroes, der im zwölften Jahrhundert im islamischen Westen wirkte, setzte stärker auf die genaue Rekonstruktion aristotelischer Argumente und kritisierte manche Lösungen Avicennas.

69. In seinen verschiedenen Kommentarformen sollte auch sichtbar werden, welche Begründung einem Gedanken seine wissenschaftliche Kraft verlieh.

70. Besonders folgenreich wurde seine späte Auslegung des menschlichen Intellekts, also des Vermögens, allgemeine Begriffe zu denken.

71. Er verstand den aufnehmenden Intellekt als eine von den einzelnen Menschen getrennte, ihnen gemeinsame Wirklichkeit.

72. Diese Deutung sollte unter anderem erklären, wie allgemeines Denken möglich ist, wenn einzelne Menschen körperliche Wesen mit jeweils eigenen Wahrnehmungen sind.

73. Sie erzeugte jedoch die schwierige Frage, in welchem Sinn dann gerade dieser Mensch denkt und Wissen erwirbt.

74. An dem Streit lässt sich erkennen, wie eine knappe aristotelische Passage zum Ausgangspunkt weit auseinanderliegender Theorien werden konnte.

75. Auch Maimonides, der jüdische Philosoph des zwölften Jahrhunderts, prüfte aristotelisch geprägte Argumente an eigenen Fragen, insbesondere am Verhältnis von vernünftiger Begründung und biblischer Überlieferung.

76. Bei der Frage nach Schöpfung und Ewigkeit der Welt erkannte er die behauptete Beweiskraft der aristotelischen Ewigkeitsthese nicht an, sodass philosophische Aneignung für ihn zugleich die Prüfung ihrer Grenzen einschloss.

77. Im lateinischen Westen hatte währenddessen zunächst vor allem ein Teil der Logik das Bild des Aristoteles geprägt.

78. Boethius übersetzte und erläuterte in der Spätantike logische Schriften, deren Weitergabe für die mittelalterliche Gelehrsamkeit entscheidend wurde.

79. Seit dem zwölften Jahrhundert erweiterten Übersetzungen aus dem Arabischen und unmittelbar aus dem Griechischen den zugänglichen Werkbestand erheblich.

80. Für die Leser veränderte sich damit die Gestalt der Autorität, denn neben dem Lehrer des Schlussfolgerns wurde nun der umfangreiche Naturforscher und Metaphysiker sichtbar.

81. Die entstehenden Universitäten gaben dieser Erweiterung eine institutionelle Form, indem sie Texte in Lehrveranstaltungen und geregelten Streitgesprächen untersuchten.

82. Scholastik bezeichnet hier eine gelehrte Arbeitsweise, die Aussagen durch Unterscheidungen, Einwände und Antworten prüfte.

83. Die hohe Stellung des Aristoteles konnte den Ausgangspunkt solcher Untersuchungen bestimmen, ohne deren Ergebnisse überall festzuschreiben.

84. Gemeinsam mit den Übersetzungen wirkten auch Kommentare und eigenständige Werke arabischsprachiger Autoren weiter, wodurch der neue Textbestand bereits verschiedene Lesarten mitbrachte.

85. Thomas von Aquin verband im dreizehnten Jahrhundert die intensive Aneignung aristotelischer Philosophie mit der Unterscheidung philosophischer und theologischer Erkenntnisansprüche.

86. Besonders deutlich wird diese Arbeit an der Frage, ob die Welt einen zeitlichen Anfang hatte.

87. Während Aristoteles eine ewige Weltordnung voraussetzte, gehörte der Anfang der geschaffenen Welt für Thomas zum christlichen Glauben.

88. Thomas hielt diesen zeitlichen Anfang jedoch nicht für etwas, das sich durch philosophische Beweise allein erkennen ließ.

89. Er unterschied außerdem die Abhängigkeit der Welt von Gott von der Frage, seit wann sie besteht, denn Ursache des Daseins und erstes Ereignis sind verschiedene Begriffe.

90. So wurde die Begegnung mit Aristoteles zum Anlass, die Reichweite von Argumenten genauer zu bestimmen, statt jede Spannung durch eine rasche Harmonisierung zu beseitigen.

91. Sein Widerspruch gegen die Vorstellung eines allen Menschen gemeinsamen Intellekts zeigt ebenso, dass die Aufnahme aristotelischer Fragen keine Zustimmung zu allen Deutungen ihrer angesehenen Kommentatoren verlangte.

92. In der Renaissance führten neue Übersetzungen, die Arbeit an griechischen Texten und der Buchdruck zu weiteren Veränderungen dieses Erbes.

93. Unterschiedliche Aristotelismen bestanden nebeneinander, weil Naturforscher, Logiker und Theologen verschiedene Probleme verfolgten und sich auf unterschiedliche Auslegungstraditionen stützten.

94. Die wissenschaftlichen Umbrüche der frühen Neuzeit entzogen dann wesentlichen Teilen der aristotelischen Kosmologie und Bewegungslehre ihre bisherige Überzeugungskraft.

95. Damit verloren bestimmte Antworten ihre Stellung, während andere Fragen, etwa nach Erklärung, Lebensfunktionen oder gutem Handeln, weiterhin gestellt werden konnten.

96. Auch neuere Tugendethik greift Überlegungen zu Charakterbildung und praktischer Urteilskraft auf, ohne deshalb die aristotelische Rechtfertigung gesellschaftlicher Hierarchien oder sein Weltbild übernehmen zu müssen.

97. Eine solche Weiterentwicklung ist allerdings von der historischen Behauptung zu unterscheiden, Aristoteles selbst habe bereits eine heutige Position vertreten.

98. Bloße Ähnlichkeit zwischen Gedanken beweist ebenso wenig einen tatsächlichen Einfluss, für den nachvollziehbare Wege der Kenntnis und Auseinandersetzung nötig sind.

99. Diese wechselnden Aneignungen machen die ursprünglichen Schriften nicht zu einer beliebig verfügbaren Sammlung von Bedeutungen.

100. Textkritik, also der Vergleich und die Prüfung überlieferter Textfassungen, hilft zu bestimmen, auf welcher Grundlage eine Auslegung beruht.

101. Historische Arbeit untersucht daneben die Sprache, die damaligen Streitfragen und die Beziehungen zwischen den Werken, wodurch sich manche Deutungen stützen und andere begrenzen lassen.

102. Wo mehrere Lesarten vertretbar bleiben, wird gerade die genaue Benennung ihrer Gründe wichtiger als die Berufung auf einen vermeintlich eindeutigen Aristoteles.

103. Der spätere Titel „Organon“ kann weiterhin sinnvoll sein, sofern wir in ihm eine bestimmte Auffassung vom Gebrauch der Schriften erkennen.

104. Das aristotelische Erbe lebt aus dieser doppelten Aufmerksamkeit für überlieferte Worte und neu gestellte Fragen, deren Verbindung immer wieder begründet werden muss.