5.7.3 Marcus Aurelius: Egy császár önvizsgálata és felelőssége – Mark Aurel: Selbstprüfung und Verantwortung eines Kaisers

1. „Gondolatok” című művének hatodik könyvében Marcus Aurelius arra figyelmezteti magát, hogy ne hagyja, hogy a császári tisztség a jellemére is hatást gyakoroljon.

2. Meg kell őriznie azt az egyszerűséget, emberszeretetet és igazságszeretetet, amelyekre a filozófia ösztönözte.

3. Ez a figyelmeztetés egy olyan emberhez szól, akinek a tisztségekről, az igazságszolgáltatásról és a katonai vállalkozásokról hozott döntései messze túlmutatnak személyes életén.

4. Éppen ezért ez több, mint egy felszólítás arra, hogy magas tisztsége ellenére is szerényen viselkedjen.

5. Rámutat arra a veszélyre, hogy aki nagy hatalommal rendelkezik, az végül azt is igazságosnak tartja, ami a hatalmának kedvez.

6. A császár ezzel olyan mércét állít fel, amelyet környezete nem tud könnyen ellene érvényesíteni.

7. Marcus Aurelius, aki 121-ben született, 161-től haláláig, 180-ig uralkodott a Római Birodalomban.

8. Eleinte megosztotta a császári hatalmat Lucius Verusszal, aki 169-ben halt meg.

9. Uralkodási idejét háborúk, súlyos járvány és politikai válságok terhelték, így az uralkodó feladatait alig lehetett tartósan elválasztani a veszteség fenyegető élményétől.

10. Mindazonáltal elhamarkodott lenne minden, a mulandóságról szóló gondolatot egy adott sorscsapással vagy hadjárattal magyarázni.

11. A filozófiai meggyőződéseknek megvannak a maguk okai, még akkor is, ha az életkörülmények különös sürgető jelleget kölcsönöznek nekik.

12. Ráadásul a császári hatalom nem jelentette a birodalom feletti korlátlan rendelkezési jogot, hiszen a hírek, az adminisztratív folyamatok és a katonai parancsnokok tevékenysége korlátozták a személyes döntéshozatal lehetőségeit.

13. A felelősség ezért abban is megnyilvánult, hogy hiányos ismeretek alapján kellett ítélkezni, és nem szabadott összetéveszteni a saját pozíciót a tévedhetetlenséggel.

14. Azt a művet, amelyet ma „Öntudatok” néven ismerünk, Marcus Aurelius görög nyelven írta, a filozófiai műveltség nyelvén, amely a római hatalmi központban is élénk volt.

15. A közismert címet azonban nem szabad úgy értelmezni, mintha azt biztosan a szerző választotta volna.

16. A feljegyzések nagy része magához az íróhoz szól, és olyan gondolatokra emlékezteti őt, amelyek szerint cselekedni szeretne.

17. Ezek sem folyamatos életrajzot, sem szisztematikusan felépített értekezést nem alkotnak, amelyben minden szakasz az előzőből következne.

18. Pontos keletkezési sorrendjük és az eredetileg szánt olvasókör kérdése sem tisztázható teljes mértékben.

19. Ismételt intései azonban érthetővé válnak, ha azokat a saját ítélőképesség kialakítására irányuló munkaként olvassuk.

20. Egy gondolat, amelyet valaki nyugodt elmélkedés közben helyesnek tart, harag, kimerültség vagy megsértett büszkeség közepette még meg kell szereznie a cselekvését irányító erejét.

21. Az első könyvben Marcus Aurelius azokat az embereket méltatja, akiknek tanításai és magatartása hatással voltak rá.

22. Saját elmondása szerint tanítójának, Rusticusnak köszönheti többek között azt a felismerést, hogy jellemének javításra szorul, valamint azt, hogy megismerkedett Epiktétosz tanításainak feljegyzéseivel.

23. Apollónius és Sextus esetében azokat a tulajdonságokat emeli ki, amelyek révén az ésszerű határozottság összekapcsolódik a türelemmel és a mások iránti nyitottsággal.

24. Ezek az emlékek a műveltséget olyasvalamiként ábrázolják, ami élettapasztalatokból származó példákból éppúgy kialakul, mint érvekből.

25. A szerző eközben olyan embernek tekinti magát, aki másoktól tanult, és továbbra is mércére szorul.

26. A császári tisztség által okozott változásokkal szembeni figyelmeztetés szempontjából ez a hozzáállás döntő jelentőségű, mert az uralkodót az emberi tanulók sorába helyezi vissza.

27. A fogalmi hátteret a sztoicizmus képezi, egy eredetileg görög iskola, amely az ésszerű életvitelt a természetről alkotott átfogó felfogással ötvözi.

28. Erénynek nevezi azt a tartós képességet, hogy helyesen ítéljünk, és igazságosan, megfontoltan, valamint bátran cselekedjünk.

29. Csak ezt az erkölcsi tulajdonságot tekinti feltétlenül jónak, míg a hatalom, a gazdagság vagy a tekintély nem önmagukból merítik értéküket.

30. A magas rang egy igazságos ember számára cselekvési lehetőségeket nyithat meg, ugyanakkor egy igazságtalan ember számára is nagyobb eszközöket biztosíthat a károkozáshoz.

31. Ezért a hatalom birtoklása még nem bizonyítja az emberi kiválóságot.

32. Marcus Aurelius számára ebből az következik, hogy nem szabad az értékét annak alapján mérnie, mennyire sikerül másokat rávennie arra, hogy elismerjék a pozícióját.

33. A döntő próba az, ahogyan ezt a pozíciót használja.

34. Hogy hogyan kezdődik egy ilyen próba, azt a második könyv elején található önbeszéd mutatja.

35. Marcus Aurelius emlékezteti magát arra, hogy olyan emberekkel fog találkozni, akik hálátlanul, öntelten, irigyen vagy kevéssé közösségszeretően viselkednek.

36. Hibaikat annak tulajdonítja, hogy tévesen értelmezik, mi a jó és mi a rossz.

37. Aki a tekintélyt vagy az előnyt tartja a legfőbb jónak, könnyen tekintheti mások érdekeit akadálynak, és ennek megfelelően figyelmetlenül cselekedhet.

38. A császárnak azonban ebből a helytelen viselkedésből nem szabad azt a következtetést levonnia, hogy ő maga is ellenségessé válhat.

39. Még az is, aki téved, részesül az ésszerűségben, és így ugyanahhoz az emberi közösséghez tartozik.

40. A nehéz találkozásokra való felkészülésnek ezt az összefüggést szem előtt kell tartania, mielőtt a harag elszűkítené a másikra irányuló látásmódot.

41. Ezzel egyáltalán nem azt állítjuk, hogy minden sérelem vagy sérelem eltűnik, amint másképp értékeljük.

42. Inkább meg kell különböztetni a másik viselkedését, ennek a viselkedésnek az első benyomását, valamint egy bizonyos értékelés elfogadását.

43. Az egyetértés itt azt jelenti, hogy egy felmerülő gondolatot helytállónak fogadunk el, és hagyjuk, hogy befolyásolja a saját cselekedeteinket.

44. Kifejezetten hipotetikus példaként elképzelhető egy tisztségviselő, aki munkatársai jogos kifogását a méltóságára mért támadásnak érzékeli.

45. Ha ezt az értelmezést ellenőrizés nélkül elfogadja, egy tárgyilagos helyesbítést büntetéssel válaszolhat meg.

46. Ha viszont megvizsgálja, hogy valóban jogsértés történt-e, vagy csupán a hiúságát sértették-e meg, akkor a döntése tárgya megváltozik.

47. Most már a kifogás okait kell értékelnie, ahelyett, hogy a kifogást pusztán a forrása miatt elutasítaná.

48. Marcus Aurelius együttműködésre való felhívása azon a meggyőződésen alapul, hogy az emberek ésszerű természetüknél fogva egymásért vannak.

49. Az egyén képességeit ezért olyan tevékenységbe kell beépíteni, amely másoknak is hasznot hoz.

50. Az ötödik könyvben, amikor nem akar felkelni, eszébe jut, hogy egy ember munkája vár rá.

51. Ez a kis mindennapi helyzet egy nagyobb kérdéshez vezet, mert a kellemes állapot még nem dönti el, melyik feladat a megfelelő.

52. A kötelesség ebben az összefüggésben az emberi kapcsolatokon belül ésszerű okokkal igazolt cselekvést jelenti.

53. Egy császár számára ezek a kapcsolatok más hatókört jelentenek, mint egy magánember számára, mivel cselekedetei sok ember életkörülményeit érintik.

54. A közös erkölcsi mérce ezért nem szünteti meg feladataik különbözőségét.

55. A kozmopolisz, azaz az összes ésszerű lényt magában foglaló világközösség elképzelése további távlatot ad ennek a felelősségnek.

56. Marcus Aurelius a közös ésszerűséget egy közös renddel kapcsolja össze, amelyben az emberek mintegy polgártársak.

57. A Római Birodalom és ez a filozófiai világközösség azonban nem esnek egybe, hiszen az emberiséghez való tartozás nem ér véget egy politikai határon.

58. Ebből levezethető egy olyan tiszteletre való igény, amely túlmutat a személyes barátságon és egy bizonyos polgári jog elismerésén.

59. Az igazságos cselekvésnek figyelembe kell vennie másokat is, még akkor is, ha azok akadályozzák a saját tervünket.

60. Az együttműködés eközben nem követeli meg sem a téves ítéletek jóváhagyását, sem a káros magatartás elleni védelemről való lemondást.

61. Megköveteli viszont, hogy a szükséges ellenállás ne gyűlöletből vagy a személyes megalázás vágyából fakadjon.

62. Ezen a ponton nyer jelentőséget a mulandóságra való tekintés a hatalom kezelése szempontjából.

63. Marcus Aurelius szem elé tárja, milyen gyorsan halnak meg az emberek, hogyan halványulnak el neveik, és hogyan öröklődik tovább vagy vész el a híres uralkodók emléke.

64. A jövő generációk elismerése sem biztosíthat tartós birtokot, mivel azok is, akik emlékeznek, maguk is mulandóak.

65. Aki ilyen dicsőségért küzd, jelenbeli döntéseit egy olyan ítélettől teszi függővé, amelyet sem megélni, sem irányítani nem tud.

66. A távlatba helyezett időszemléletnek meg kell rengetnie a történelmi nagyság állítólagos feltétlen értékét.

67. Egy császár számára ez azt jelenti, hogy a csodálat reménye nem elegendő ok arra, hogy másokra terheket rójon.

68. Hasonló nézőpontváltást tesz lehetővé, ha az emberi ügyeket egy képzeletbeli magasságból szemléljük.

69. A feljegyzésekben a gyűlések, a hadseregek, a mezőgazdasági munka, az esküvők és a viták egy átfogóbb életkontextus részeként jelennek meg.

70. Ebből a szempontból a saját ügyünk elveszíti azt a látszatot, mintha a világ középpontját képezné.

71. Pontosan ebben rejlik azonban a veszély, hiszen a saját ambícióink lekicsinyítése könnyen átcsaphat mások szenvedésének lekicsinyítésébe.

72. Ha minden ember gondjai jelentéktelennek tűnnek, a téves nagyságigény mellett a cselekvő gondoskodás indoka is meggyengülne.

73. Marcus Aurelius közösségi etikája ezért megköveteli, hogy a tág perspektívát ismét összekapcsoljuk a konkrét feladattal.

74. Az élet rövid időtartama nem szünteti meg azt a kötelességet, hogy ezen élet során igazságosan bánjunk egymással.

75. Az ilyen gyakorlatok mögött általában az a sztoikus feltételezés áll, hogy a kozmosz egy ésszerűen rendezett egészet alkot.

76. A gondviselés az események isteni ésszerű rendjét jelenti, és egyáltalán nem ígéri, hogy minden egyes esemény megfelel a személyes kívánságoknak.

77. Az embernek ennek a rendnek a részeként kell tekintenie magát, és el kell fogadnia a befolyásolhatatlant anélkül, hogy feladná saját ésszerű cselekvését.

78. Marcus Aurelius ezt a nézetet többször is szembeállítja azzal a lehetőséggel, hogy a világ atomokból áll, amelyek kapcsolatai nem tartoznak ilyen isteni irányítás alá.

79. Így a hatodik könyvben Nagy Sándort és annak öszvérhajtóját ugyanazon a halál feltétele alá helyezi, függetlenül attól, hogy ezt a természeti összefüggésbe való visszatérésként vagy az atomok szétszóródásaként értelmezzük-e.

80. A filozófiai különbségek ettől még nem tűnnek el, de az a gondolat, hogy a rang megóvja viselőjét a közös mulandóságtól, mindkét feltétel mellett elveszíti alapját.

81. Hogy Marcus Aurelius miért fontolgat ilyen alternatívákat, az értelmezés kérdése.

82. Egy hihető értelmezés szerint ezek az önvizsgálatának további támaszai, amelyekkel eltérő világmagyarázat esetén is ragaszkodni kíván az ésszerű életvitelhez.

83. Ez nem bizonyítaná, hogy a sztoikus és az atomista filozófia összességében ugyanazt az etikát vallja.

84. Ugyanígy az atomok bármely említése sem értelmezhető úgy, mint a sztoicizmustól való végleges elfordulásról szóló vallomás.

85. Számos szakaszban kifejezetten ragaszkodik az ésszerű természeti rendhez és ahhoz való tartozásához.

86. Az alternatíva inkább bizonyos helyeken élesebbé teszi azt a gyakorlati vizsgálatot, hogy az elégedetlenség vagy a nagyzási mániákus viselkedés indokolt-e a mérlegelt feltételek bármelyike mellett.

87. Nyitott kérdés marad, hogy az egyes következtetések ilyen egyezése milyen mértékben helyettesítheti egy erkölcsi magatartás átfogó indoklását.

88. A politikai alkalmazás olyan nehézséghez vezet, amelyet pusztán személyes nyugalommal nem lehet megoldani.

89. Az a gondolat, hogy az emberek ugyanahhoz az ésszerű közösséghez tartoznak, Marcus Aureliusnál egy olyan birodalmon belül létezik, ahol a jogi és társadalmi helyzetek nagyon egyenlőtlenek.

90. A kozmopolita hovatartozás feljegyzéseiben még nem jelenti az egyenlő politikai részvétel rendjét.

91. Hasonlóképpen, a háborúskodás nem válik igazságossá pusztán attól, hogy a felelős uralkodó dicsőségét mulandónak tartja.

92. Uralkodása alatt zajló háborúk legalábbis azt mutatják, hogy a filozófiai emberszeretet és az állami erő alkalmazása történelmi szerepében egymás mellett létezett.

93. Hogy mely döntések voltak elkerülhetők, helyénvalóak vagy igazságtalanok, azt további tanúvallomások és azok adott körülményei alapján kell megvizsgálni.

94. Eközben a filozófiai igény és a kormányzati gyakorlat szétválasztása nem válhat a császár kényelmes felmentésévé.

95. Inkább azt határozza meg, hogy mi alapján kell mérni cselekedeteit, és milyen bizonyítékokra van szükség azok értékeléséhez.

96. Saját mércéi közé tartozik a hatodik könyvben az a hajlandóság, hogy megváltoztasson egy meggyőződést vagy cselekedetet, amint valaki megalapozottan rámutat annak hibájára.

97. Egy uralkodó számára ez a hajlandóság csak akkor nyer jelentőséget, ha a kifogások valóban eljutnak hozzá, és képesek megváltoztatni döntéseit.

98. Az önvizsgálatnak tehát a belső figyelem mellett szüksége van mások által nyújtott korrekciós lehetőségekre is.

99. A császári tisztség által gyakorolt befolyásra vonatkozó figyelmeztetés így a kísértés ellen irányul, hogy saját helyzetét a saját igazságának bizonyítékaként használja fel.

100. Hogy ez a cél elérhető-e, az azok életén is múlik, akik ki vannak téve a császári döntések következményeinek.

1. Im sechsten Buch seiner Selbstbetrachtungen warnt Mark Aurel sich davor, durch das Kaiseramt bis in den Charakter hinein geprägt zu werden.

2. Er soll die Einfachheit, Menschenfreundlichkeit und Liebe zur Gerechtigkeit bewahren, zu denen ihn die Philosophie angehalten hat.

3. Diese Mahnung richtet sich an einen Mann, dessen Entscheidungen über Ämter, Rechtsprechung und militärische Unternehmungen weit über sein persönliches Leben hinausreichen.

4. Gerade deshalb ist sie mehr als eine Aufforderung, trotz hoher Stellung bescheiden aufzutreten.

5. Sie bezeichnet die Gefahr, dass jemand mit großer Macht schließlich auch das für gerecht hält, was seiner Macht nützt.

6. Der Kaiser prüft damit einen Maßstab, den seine Umgebung nicht ohne Weiteres gegen ihn durchsetzen kann.

7. Mark Aurel, der 121 geboren wurde, regierte das Römische Reich von 161 bis zu seinem Tod im Jahr 180.

8. Zunächst teilte er die Kaiserherrschaft mit Lucius Verus, der 169 starb.

9. Seine Regierungszeit war durch Kriege, eine schwere Seuche und politische Krisen belastet, sodass die Aufgaben des Herrschers kaum dauerhaft von der Erfahrung drohenden Verlusts zu trennen waren.

10. Dennoch wäre es vorschnell, jeden Gedanken über Vergänglichkeit aus einem bestimmten Schicksalsschlag oder Feldzug erklären zu wollen.

11. Philosophische Überzeugungen bringen eigene Gründe mit, auch wenn Lebensumstände ihnen besondere Dringlichkeit verleihen.

12. Zudem bedeutete kaiserliche Macht keine lückenlose Verfügung über das Reich, denn Nachrichten, Verwaltungsabläufe und die Tätigkeit militärischer Befehlshaber begrenzten die Möglichkeiten persönlicher Entscheidung.

13. Verantwortung bestand deshalb auch darin, unter unvollständiger Kenntnis zu urteilen und die eigene Stellung nicht mit Unfehlbarkeit zu verwechseln.

14. Das Werk, das heute Selbstbetrachtungen heißt, schrieb Mark Aurel auf Griechisch, der Sprache einer philosophischen Bildung, die auch im römischen Herrschaftszentrum lebendig war.

15. Der geläufige Titel darf dabei nicht als sicher vom Verfasser gewählter Name verstanden werden.

16. Große Teile der Aufzeichnungen richten sich an den Schreibenden selbst und erinnern ihn an Gedanken, nach denen er handeln möchte.

17. Sie ergeben weder eine fortlaufende Lebensgeschichte noch eine systematisch aufgebaute Abhandlung, in der jeder Abschnitt aus dem vorangegangenen abgeleitet wird.

18. Auch ihre genaue Entstehungsfolge und die Frage nach einer ursprünglich beabsichtigten Leserschaft lassen sich nicht vollständig klären.

19. Ihre wiederholten Ermahnungen werden jedoch verständlich, wenn man sie als Arbeit an der eigenen Urteilsbildung liest.

20. Ein Gedanke, den jemand im ruhigen Nachdenken für richtig hält, muss unter Ärger, Erschöpfung oder gekränktem Stolz erst noch seine handlungsleitende Kraft gewinnen.

21. Im ersten Buch würdigt Mark Aurel Menschen, deren Lehren und Verhalten ihn geprägt haben.

22. Seinem Lehrer Rusticus verdankt er nach eigener Darstellung unter anderem die Einsicht, dass sein Charakter der Verbesserung bedürfe, und die Bekanntschaft mit Aufzeichnungen der Lehren Epiktets.

23. Bei Apollonius und Sextus hebt er Eigenschaften hervor, durch die vernünftige Festigkeit mit Geduld und Zugewandtheit verbunden wird.

24. Diese Erinnerungen stellen Bildung als etwas dar, das an gelebten Beispielen ebenso wie an Argumenten entsteht.

25. Der Schreibende betrachtet sich dabei als jemanden, der von anderen gelernt hat und weiterhin eines Maßstabs bedarf.

26. Für die Warnung vor den Veränderungen durch das Kaiseramt ist diese Haltung entscheidend, weil sie den Herrscher in eine Reihe menschlicher Lernender zurückstellt.

27. Den begrifflichen Hintergrund bildet die Stoa, eine ursprünglich griechische Schule, die vernünftige Lebensführung mit einer umfassenden Auffassung der Natur verbindet.

28. Als Tugend bezeichnet sie die beständige Fähigkeit, richtig zu urteilen und gerecht, besonnen sowie mutig zu handeln.

29. Nur diese sittliche Qualität gilt ihr als unbedingt gut, während Macht, Reichtum oder Ansehen ihren Wert nicht aus sich selbst beziehen.

30. Ein hoher Rang kann einem gerechten Menschen Handlungsmöglichkeiten eröffnen, ebenso aber einem ungerechten Menschen größere Mittel zur Schädigung verschaffen.

31. Deshalb beweist der Besitz von Macht noch keine menschliche Vortrefflichkeit.

32. Für Mark Aurel folgt daraus, dass er seinen Wert nicht daran messen darf, wie erfolgreich er andere zur Anerkennung seiner Stellung bringt.

33. Die entscheidende Prüfung betrifft die Weise, in der er diese Stellung gebraucht.

34. Wie eine solche Prüfung beginnt, zeigt die Selbstansprache am Anfang des zweiten Buches.

35. Mark Aurel erinnert sich daran, dass ihm Menschen begegnen werden, die undankbar, überheblich, neidisch oder wenig gemeinschaftlich handeln.

36. Ihre Fehler führt er auf ein verfehltes Verständnis dessen zurück, was gut und schlecht ist.

37. Wer Ansehen oder Vorteil für das höchste Gut hält, kann die Interessen anderer leicht als Hindernis betrachten und entsprechend rücksichtslos handeln.

38. Der Kaiser soll aber aus diesem Fehlverhalten keine Erlaubnis ableiten, seinerseits feindselig zu werden.

39. Auch derjenige, der sich irrt, besitzt Anteil an der Vernunft und gehört damit zu derselben menschlichen Gemeinschaft.

40. Die Vorbereitung auf schwierige Begegnungen soll diesen Zusammenhang verfügbar halten, bevor der Ärger die Sicht auf den anderen verengt.

41. Damit ist keineswegs behauptet, jede Kränkung oder Schädigung verschwinde, sobald man sie anders beurteilt.

42. Zu unterscheiden sind vielmehr das Verhalten eines anderen, der erste Eindruck dieses Verhaltens und die Zustimmung zu einer bestimmten Bewertung.

43. Zustimmung bedeutet hier, einen auftretenden Gedanken als zutreffend anzunehmen und ihm Einfluss auf das eigene Handeln einzuräumen.

44. Als ausdrücklich hypothetisches Beispiel lässt sich ein Amtsträger vorstellen, der einen berechtigten Einwand seiner Mitarbeiter als Angriff auf seine Würde empfindet.

45. Wenn er diese Deutung ungeprüft übernimmt, kann er eine sachliche Berichtigung mit einer Strafe beantworten.

46. Prüft er dagegen, ob tatsächlich ein Unrecht vorliegt oder lediglich seine Eitelkeit verletzt wurde, verändert sich der Gegenstand seiner Entscheidung.

47. Er muss nun die Gründe des Einwands beurteilen, statt den Widerspruch allein wegen seiner Herkunft abzuweisen.

48. Mark Aurels Forderung nach Zusammenarbeit beruht auf der Überzeugung, dass Menschen ihrer vernünftigen Natur nach füreinander da sind.

49. Die Fähigkeiten des Einzelnen sollen deshalb in eine Tätigkeit eingehen, die auch anderen zugutekommt.

50. Im fünften Buch erinnert er sich angesichts der Unlust am Aufstehen daran, dass ihn die Arbeit eines Menschen erwartet.

51. Die kleine Alltagssituation führt zu einer größeren Frage, weil ein angenehmer Zustand noch nicht darüber entscheidet, welche Aufgabe angemessen ist.

52. Pflicht bezeichnet in diesem Zusammenhang eine durch vernünftige Gründe gerechtfertigte Handlung innerhalb menschlicher Beziehungen.

53. Für einen Kaiser besitzen solche Beziehungen eine andere Reichweite als für einen Privatmann, da sein Handeln die Lebensbedingungen vieler Menschen berührt.

54. Der gemeinsame sittliche Maßstab hebt die Verschiedenheit ihrer Aufgaben daher nicht auf.

55. Die Vorstellung einer Kosmopolis, einer alle vernünftigen Wesen umfassenden Weltgemeinschaft, gibt dieser Verantwortung einen weiteren Horizont.

56. Mark Aurel verbindet gemeinsame Vernunft mit einer gemeinsamen Ordnung, in der Menschen gleichsam Mitbürger sind.

57. Das Römische Reich und diese philosophische Weltgemeinschaft sind jedoch nicht deckungsgleich, denn die Zugehörigkeit zur Menschheit endet nicht an einer politischen Grenze.

58. Daraus lässt sich ein Anspruch auf Rücksicht ableiten, der über persönliche Freundschaft und die Anerkennung eines bestimmten Bürgerrechts hinausreicht.

59. Eine gerechte Tätigkeit muss andere als Menschen berücksichtigen, auch wenn sie dem eigenen Vorhaben im Weg stehen.

60. Zusammenarbeit verlangt dabei weder die Billigung falscher Urteile noch den Verzicht auf den Schutz vor schädlichem Verhalten.

61. Sie fordert, dass die notwendige Gegenwehr nicht aus Hass oder aus dem Wunsch nach persönlicher Demütigung hervorgeht.

62. An dieser Stelle gewinnt die Betrachtung der Vergänglichkeit ihre Bedeutung für den Umgang mit Macht.

63. Mark Aurel führt sich vor Augen, wie rasch Menschen sterben, ihre Namen verblassen und die Erinnerung an berühmte Herrscher weitergetragen oder verloren wird.

64. Auch die Anerkennung künftiger Generationen kann keinen dauerhaften Besitz verschaffen, da diejenigen, die sich erinnern, ihrerseits vergänglich sind.

65. Wer um solchen Ruhm ringt, macht seine gegenwärtigen Entscheidungen von einem Urteil abhängig, das er weder erleben noch beherrschen kann.

66. Der weite zeitliche Blick soll den vermeintlich unbedingten Wert geschichtlicher Größe erschüttern.

67. Für einen Kaiser bedeutet das, dass die Aussicht auf Bewunderung kein hinreichender Grund ist, anderen Lasten aufzuerlegen.

68. Einen verwandten Perspektivwechsel ermöglicht der Blick auf menschliche Angelegenheiten aus vorgestellter Höhe.

69. In den Aufzeichnungen erscheinen Versammlungen, Heere, landwirtschaftliche Arbeit, Hochzeiten und Streitigkeiten als Teile eines umfassenderen Lebenszusammenhangs.

70. Aus dieser Sicht verliert das eigene Anliegen den Anschein, es bilde den Mittelpunkt der Welt.

71. Gerade hier liegt allerdings eine Gefahr, denn die Verkleinerung des eigenen Ehrgeizes könnte in die Entwertung fremden Leids übergehen.

72. Wenn die Sorgen aller Menschen unbedeutend erscheinen, wäre mit dem falschen Größenanspruch auch der Grund für tätige Fürsorge geschwächt.

73. Mark Aurels gemeinschaftliche Ethik verlangt deshalb, die weite Perspektive wieder mit der konkreten Aufgabe zu verbinden.

74. Die geringe Dauer eines Lebens beseitigt nicht die Pflicht, während dieses Lebens gerecht miteinander umzugehen.

75. Hinter solchen Übungen steht gewöhnlich die stoische Annahme, dass der Kosmos eine vernünftig geordnete Ganzheit bildet.

76. Vorsehung bezeichnet die göttliche Vernunftordnung des Geschehens und verspricht keineswegs, dass jedes einzelne Ereignis den persönlichen Wünschen entspricht.

77. Der Mensch soll sich als Teil dieser Ordnung verstehen und das Unverfügbare annehmen, ohne seine eigene vernünftige Tätigkeit aufzugeben.

78. Mark Aurel stellt dieser Auffassung mehrfach die Möglichkeit gegenüber, die Welt bestehe aus Atomen, deren Verbindungen keiner solchen göttlichen Lenkung unterliegen.

79. So bringt er im sechsten Buch Alexander den Großen und dessen Maultiertreiber unter dieselbe Bedingung des Todes, gleichviel, ob man diesen als Rückkehr in den Naturzusammenhang oder als Zerstreuung von Atomen versteht.

80. Die philosophischen Unterschiede verschwinden dadurch nicht, doch die Vorstellung, der Rang schütze seinen Träger vor der gemeinsamen Vergänglichkeit, verliert unter beiden Voraussetzungen ihren Halt.

81. Warum Mark Aurel solche Alternativen erwägt, ist eine Frage der Auslegung.

82. Eine plausible Lesart versteht sie als zusätzliche Stützen seiner Selbstprüfung, mit denen er auch für den Fall einer abweichenden Welterklärung an vernünftiger Lebensführung festhalten möchte.

83. Das wäre kein Beweis, dass stoische und atomistische Philosophie insgesamt dieselbe Ethik besitzen.

84. Ebenso wenig darf jede Erwähnung von Atomen als Bekenntnis zu einer endgültigen Abkehr von der Stoa gelesen werden.

85. In vielen Abschnitten hält er ausdrücklich an der vernünftigen Naturordnung und seiner Zugehörigkeit zu ihr fest.

86. Die Alternative verschärft vielmehr an bestimmten Stellen die praktische Prüfung, ob Unzufriedenheit oder Größenwahn unter irgendeiner der erwogenen Voraussetzungen berechtigt sind.

87. Offen bleibt, wie weit eine solche Übereinstimmung einzelner Folgerungen die umfassende Begründung einer sittlichen Haltung ersetzen kann.

88. Die politische Anwendung führt zu einer Schwierigkeit, die sich durch persönliche Gelassenheit allein nicht lösen lässt.

89. Der Gedanke, dass Menschen derselben vernünftigen Gemeinschaft angehören, besteht bei Mark Aurel innerhalb eines Reiches mit sehr ungleichen rechtlichen und gesellschaftlichen Stellungen.

90. Kosmopolitische Zugehörigkeit bedeutet in seinen Aufzeichnungen noch keine Ordnung gleicher politischer Mitbestimmung.

91. Ebenso wird eine Kriegführung nicht bereits dadurch gerecht, dass ihr verantwortlicher Herrscher seinen Ruhm für vergänglich hält.

92. Die Kriege seiner Regierungszeit zeigen zumindest, dass philosophische Menschenfreundlichkeit und der Einsatz staatlicher Gewalt in seiner historischen Rolle nebeneinander bestanden.

93. Welche Entscheidungen vermeidbar, angemessen oder ungerecht waren, muss an weiteren Zeugnissen und ihren jeweiligen Umständen geprüft werden.

94. Dabei darf die Trennung von philosophischem Anspruch und Regierungspraxis nicht zur bequemen Entlastung des Kaisers werden.

95. Sie legt vielmehr fest, woran seine Handlungen zu messen sind und welche Belege für ihre Beurteilung benötigt werden.

96. Zu seinen eigenen Maßstäben gehört im sechsten Buch die Bereitschaft, eine Überzeugung oder Handlung zu ändern, sobald jemand ihren Fehler begründet aufzeigt.

97. Für einen Herrscher gewinnt diese Bereitschaft Gewicht erst dort, wo Einwände ihn tatsächlich erreichen und seine Entscheidungen verändern können.

98. Selbstprüfung braucht dann neben innerer Aufmerksamkeit auch Gelegenheiten zur Berichtigung durch andere Menschen.

99. Die Warnung vor der Prägung durch das Kaiseramt richtet sich somit gegen die Versuchung, die eigene Stellung zum Beweis der eigenen Richtigkeit zu machen.

100. Ob sie ihr Ziel erreicht, entscheidet sich auch am Leben derjenigen, die den Folgen kaiserlicher Entscheidungen ausgesetzt sind.