6.1 A későantik világ: a Római Birodalom, a vallási sokszínűség és a kulturális változás – Die spätantike Welt: Römisches Reich, religiöse Vielfalt und kultureller Wandel

1. Amikor Ágoston 384-ben retorikatanári állást kapott Milánóban, pályafutása a Római Birodalom nyugati részén a császári uralom egyik legfontosabb helyszínére vezette.

2. Az Észak-Afrikából származó tanár először Karthágóban, majd Rómában tanított, mielőtt egy állami fizetéssel járó tisztség új kilátásokat nyitott számára a tekintély és a szakmai előrelépés terén.

3. Saját beszámolója szerint Symmachus, a római városprefektus megvizsgálta képességeit, és elintézte, hogy Milánóba küldjék.

4. Ott találkozott Ágoston Ambrosius püspökkel, akinek a prédikációi eleinte azért is vonzották, mert meg akarta ítélni egy elismert szónok retorikai képességeit.

5. A gondolatmenet felépítésének, az ellenvetések kezelésének és a hallgatóság megnyerésének művészete ugyanúgy része volt a retorikatanár képzésének, mint egy művelt püspök nyilvános tevékenységének.

6. Amikor Ágoston később maga is püspök lett, ezeket a képességeket átvitte egy megváltozott életkörnyezetbe.

7. Pályafutása rávilágít a későantik világ egyik sajátosságára: a vallási átalakulás olyan műveltség keretein belül is végbemehetett, amely továbbra is megőrizte régebbi formáit.

8. Ez a műveltség azon a meggyőződésen alapult, hogy a nyelvvel és a hagyományos szövegekkel való alapos foglalkozás képes formálni az embert.

9. A görög „paideia” szó egy olyan műveltségi és nevelési ideált jelölt, amely összekapcsolta a tudást, az ítélőképességet és a megfelelő nyilvános fellépést.

10. Aki nyelvtant tanult, az ezért a költészettel, a nyelvi példaképekkel és azokkal a történetekkel is foglalkozott, amelyekre a művelt beszélgetőtársak utaltak.

11. A továbbfejlesztett retorikában, az indokolt és meggyőző beszéd művészetében a tanulók gyakorolták, hogyan kell egy ügyet különböző szempontokból bemutatni.

12. Az ilyen gyakorlatok hasznosak lehettek egy leendő ügyvéd vagy tisztségviselő számára, ugyanakkor olyan képességeket is fejlesztettek, amelyek a filozófiai szövegek értelmezéséhez is hasznosak voltak.

13. Egy kereszténynek nem kellett igaznak tartania egy ókori költő istenekről szóló történeteit ahhoz, hogy azok nyelvét megtanulja.

14. Ebből alakult ki egy közös kifejezési formákból és gondolkodási módszerekből álló készlet, amelynek használata egyáltalán nem korlátozódott egyetlen vallási közösségre sem.

15. A hozzáférés ehhez a tudáskészlethez azonban egyenlőtlenül oszlott meg, mivel a hosszabb képzés időt, pénzt és olyan emberek támogatását igényelte, akik ezt érdemesnek tartották.

16. A családok az oktatás révén elősegíthették fiaik társadalmi felemelkedését, míg a lakosság nagy részének már a gazdasági feltételei is hiányoztak ehhez.

17. A nők hozzáférési lehetőségei lényegesen rosszabbak voltak, még ha egyes művelt nők példája is azt mutatja, hogy ezek a korlátok nem mindenhol voltak leküzdhetetlenek.

18. Még a művelt rétegen belül sem rendelkezett mindenki ugyanolyan lehetőségekkel, hogy híres tanárt keressen fel, vagy terjedelmes írásokat szerezzen be.

19. A személyes kapcsolatok segítettek abban, hogy állást szerezzenek, tanítványokat toborozzanak és bejussanak a befolyásos körökbe.

20. Amikor az ókori filozófusok az ember ésszerű életéről beszéltek, messzemenő igényeik így egy olyan társadalommal találkoztak, amely a filozófiai képzés eszközeit csak egy korlátozott kör számára tette hozzáférhetővé.

21. A nyelvek is összekötötték a birodalmat, anélkül, hogy minden lakos számára egyformán hozzáférést biztosítottak volna a szövegekhez.

22. A Földközi-tenger keleti részén a görög nyelv kiemelkedő helyet foglalt el, mint a műveltség nyelve, míg nyugaton a latin irodalom és a beszédképzésnek volt különös jelentősége.

23. Ez az eloszlás átjárható volt, de mindkét nyelv alapos elsajátítása továbbra is különleges képességnek számított.

24. Ágoston, akinek munkakörnyezete túlnyomórészt latin nyelvű volt, ezért nem tudta ugyanolyan feltételek mellett olvasni a görög filozófiát, mint egy alexandriai tanár.

25. A fordítások döntő szerepet játszottak abban, hogy mely gondolatok váltak hozzáférhetővé, és milyen nyelvi formában hatottak tovább.

26. A filozófiai eszmék története ennek következtében már a Római Birodalmon belül is különböző utakon haladt, noha képviselőik gyakran ugyanazokra a régebbi tekintélyekre támaszkodtak.

27. Ezen a művelődési világ időbeli behatárolása érdekében a késő antikvitás itt nagyjából a harmadik és a hatodik század között követhető nyomon, bár határai régiónként és témánként eltérőek.

28. Ebben az időszakban a háborúk, a hatalmi küzdelmek és a gazdasági terhek sok életkörülményt megváltoztattak, de a városok, a közigazgatási feladatok és a tudományos tevékenységek különböző formában továbbra is fennmaradtak.

29. Diocletianus a harmadik század végétől kezdve a birodalmi kormányzás nehézségeire a hatalom és a közigazgatás átszervezésével reagált.

30. Az általa létrehozott tetrarchia – egy négy, különböző rangú császárból álló uralkodási rendszer – célja az volt, hogy a katonai és politikai felelősséget több vállra ossza szét.

31. Ezzel egyidejűleg egyre nagyobb jelentőségre tett szert a több rezidenciából történő kormányzás is, ahelyett, hogy minden döntést tartósan Rómához kötöttek volna.

32. Egy olyan tanár számára, mint Ágoston, Milánó ezért ígéretes tevékenységi színteret jelenthetett, bár Róma megtartotta történelmi rangját.

33. A filozófiai munka a városok, a mecénások és a tisztségek változó rendjében zajlott, amelynek konkrét lehetőségeit a „hanyatlás” szó önmagában nem tárja fel.

34. Ezekben a városokban olyan vallási kötődéssel rendelkező emberek találkoztak egymással, akiket nem lehet teljes mértékben zárt táborokként leírni.

35. A hagyományok szerint a görög és római kultuszok nyilvános áldozatokat, helyi ünnepségeket, családi szokásokat és különböző istenségek imádását foglalták magukban.

36. Ezen istenek filozófiailag képzett imádója másképp tudta magyarázni azok jelentőségét, mint valaki, aki elsősorban városa megszokott rituáléin vett részt.

37. A keresztény „pogány” gyűjtőfogalom a vallási elhatárolódás szemszögéből foglalta össze ezeket a különbségeket.

38. Ezért nem egy egységes, mindenütt kötelező tanítással rendelkező egyházat jelölt.

39. A zsidó közösségek saját írásbeli hagyományokkal és vallási életrendekkel rendelkeztek, ugyanakkor beágyazódtak azoknak a városoknak a nyelvi és társadalmi összefüggéseibe, amelyekben éltek.

40. A keresztények is egymás között megosztottak voltak, így a Biblia közös hivatkozása sem egységes értelmezést, sem tartós békét nem garantált a közösségeik között.

41. Ehhez a sokszínűséghez tartozott a manicheizmus is, egy a harmadik században Mani által alapított vallás, amely a mezopotámiai térségből a Római Birodalomba is elterjedt.

42. Tanítása az emberi helyzetet a fény és a sötétség alapvető ellentétével magyarázta, amelyek keveredése meghatározta a jelenlegi világot.

43. Egy ilyen dualizmus, vagyis két eredeti, egymással ellentétes elv feltételezése, a gonosznak más helyet szánt, mint a keresztény elképzelés, amely szerint egyetlen jó Teremtő létezik.

44. Az embernek a megismerés és a megfelelően rendezett életvitel révén kellett közreműködnie a fogságban lévő fény felszabadításában.

45. Noha ez a vallás keresztény hagyományokat is magába olvasztott, saját kinyilatkoztatási igénye volt, és nem redukálható egy keresztény tanváltozatra.

46. Az, hogy Ágoston évekig hűséges maradt hozzá, jól mutatja, hogyan fonódhatott össze a tudományos pályafutás és a vallási igazság keresése ugyanazon városi életkörnyezetben.

47. E keresés feltételei azonban attól függtek, hogy a hatalom mely vallási cselekményeket tűrte, támogatta vagy üldözte.

48. A Diocletianus és társcsászárai alatt 303-tól kezdődő nagy keresztényüldözés a gyülekezeteket és megélhetésüket támadta meg, bár lefolyása és súlyossága régiónként eltérő volt.

49. Galerius uralkodása alatt, 311-ben bekövetkezett tolerancia, valamint Konstantin és Licinius 313-as megállapodásai megváltoztatták a jogi helyzetet.

50. Az általában milánói megállapodásként emlegetett 313-as szabályozás lehetővé tette a keresztények és mások számára a vallásgyakorlást, és előírta a lefoglalt keresztény gyülekezeti helyek visszaszolgáltatását.

51. A jogi elismerés azonban még nem jelentette a kereszténység kikiáltását a birodalom egyetlen meghatározó vallásaként.

52. Konstantin keresztény gyülekezetek támogatása azonban további forrásokkal látta el őket, és növelte vezetőik társadalmi súlyát.

53. A gyülekezési engedély és a császár általi támogatás között jelentős különbség volt, mivel a támogatás megváltoztathatta az épületeket, a befolyást és a társadalmi elvárásokat.

54. A vallási közösségek számára ezentúl annál is fontosabbá vált, hogy ki képviselte érdekeiket a hatóságok előtt, és mely tanokat ismerte el azok helyesnek.

55. A 4. század második felében a vallási sokszínűség és az állami normaképzés közötti viszony ismét megváltozott.

56. Az I. Theodosius és társcsászárai által 380-ban kiadott törvény egy bizonyos trinitarista hitirányzatot kötelező mércének nyilvánított.

57. A „trinitarista” kifejezés itt azt jelenti, hogy az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egy isteni egységben értelmezik, bár éppen ezek pontos összefüggései voltak heves viták tárgyát.

58. A törvény a megjelölt tanítás követőinek a „katolikus keresztények” nevet ismerte el, másokat pedig eretneknek, azaz elvetett hitbeli tanítás képviselőinek bélyegezte meg.

59. Ezzel a császári hatalom azt állította magáról, hogy képes megkülönböztetni a vallási igazságot a tévedéstől, és egyúttal beavatkozott a keresztény egyházon belüli konfliktusokba is.

60. A hagyományos áldozatok későbbi betiltása és a vallási gyakorlatok további korlátozása szűkítette a nem keresztény csoportok nyilvános tevékenységi lehetőségeit.

61. Azonban az, hogy egy adott helyen milyen gyorsan és milyen mértékben hajtották végre ezeket a rendelkezéseket, a helyi hatalmi viszonyoktól függött, így egy törvény szövege nem feltétlenül írja le teljes mértékben az alkalmazásának valós körülményeit.

62. A püspökök növekvő jelentőségét e háttér előtt a városi hatalom változásaként lehet értelmezni.

63. A püspök vezette egyházközségét, felügyelte annak vallási életét, és döntést kellett hoznia azokról a vitás kérdésekről, amelyekkel a hívők hozzá fordultak.

64. Ugyanakkor a szegénygondozás, a tisztviselőknél való közbenjárás és a konfliktusokban való közvetítés révén befolyása az istentiszteleteken túlra is kiterjedhetett.

65. Az emberek azért is fordultak ilyen személyiségekhez, mert az egyházi kapcsolatok gyakorlati támogatást és hozzáférést ígértek hatalmas befolyással rendelkező partnerekhez.

66. Ezáltal nem alakult ki mindenhol azonos rend, amelyben az egyház egyszerűen felváltotta volna az addigi hatóságokat.

67. Inkább a püspökök, a városi elit és a császári tisztségviselők között olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyaránt lehetővé tették az együttműködést, valamint a hatáskörökért és a nyilvános támogatásért folyó versengést.

68. Miközben ezek a hatalmi viszonyok változtak, a nem keresztény tanulóközösségekben a filozófiai oktatás generációkon át folytatódott.

69. Plotin a harmadik században Rómában olyan hallgatói kört gyűjtött maga köré, amelynek összetartását lényegében a személyes oktatás és a közös filozófiai érdeklődés alapozta meg.

70. Egy ilyen iskola nem volt egyetem a mai értelemben, hanem egy tanulóközösség, saját kapcsolataival és szokásaival.

71. Az ötödik században Proklosz Athénban egy kidolgozott platóni képzésen dolgozott, amely magában foglalta az Arisztotelész-tanulmányokat és a matematikai tantárgyakat is.

72. Plotinus Rómája és Proklosz Athénja között több generáció és intézményi körülmény állt, bár mindkettő Platónra hivatkozott.

73. Az ókori szövegekre való közös hivatkozás új fogalmi munkát tett lehetővé, miközben a tanítók vallási orientációja egyre inkább feszültségbe kerülhetett a keresztény jellegű közrenddel.

74. Hogy milyen veszélyessé válhattak ezek a feszültségek, azt jól mutatja a filozófusnő, Hypatia meggyilkolása Alexandriában 415-ben.

75. Filozófia-tanárként és tudományos munkásságával nyilvános elismertségre tett szert.

76. A korabeli keresztény történetíró, Szókratész Scholastikosz arról számol be, hogy Hypatia kapcsolatban állt Orestes császári helytartóval, és az ő és Kyrillos püspök közötti konfliktusban azzal gyanúsították, hogy megakadályozza a megbékélést.

77. Leírása a támadást politikai ellenségeskedéssel és a keresztény elkövetők buzgalmával hozza összefüggésbe, ahelyett, hogy kizárólag Hypatia filozófiai tevékenységét nevezné meg okként.

78. Maga Orestes is keresztény volt, így a konfliktus frontjai már ezért sem húzódtak egyszerűen a keresztény hatalom és a nem keresztény műveltség között.

79. Hypatiát egy keresztény csoport ölte meg, és Szókratész kifejezetten elítélte a tettet, mint az alexandriai egyház szégyenét.

80. Beszámolója egy saját egyházi-politikai perspektívával rendelkező szerző tanúságtétele marad, és nem teszi lehetővé a háttérkörülmények teljes körű, biztos rekonstruálását, sem pedig a gyilkossági parancs kétségtelenül Cyrillnek való tulajdonítását.

81. Ugyanakkor ijesztő egyértelműséggel mutatja, hogy a tudományos tekintély nem védte meg az embert, ha a vallási mozgósítás és a városi befolyásért folyó küzdelem együttesen ellene fordultak.

82. Hypatia halála súlyos veszteség volt, de a filozófiai oktatás és a tudományos munka ezután sem szűnt meg Alexandriában.

83. A hatodik században továbbra is születtek ott Arisztotelész-kommentárok, amelyek segítségével a tanárok fogalmakat magyaráztak és a hagyományból származó érveket vizsgálták.

84. A keresztény gondolkodó, Johannes Philoponos részt vett ebben a tudományos munkában, és egyúttal kifogásokat fogalmazott meg az arisztotelészi örök világ-kép ellen.

85. A keresztény hovatartozás így megváltoztathatta egy filozófiai érv kérdésfeltevését anélkül, hogy annak nyelvi és módszertani előfeltételeit teljesen eltávolította volna.

86. Az ilyen munkák folytatódása nem teszi kevésbé súlyossá a Hypatia ellen elkövetett erőszakot, de megakadályozza, hogy halálát a város teljes szellemi történetének egyetlen kulcsává tegyék.

87. Hasonló gondossággal kell megkülönböztetni a nyugati politikai fordulópontokat a filozófiai hagyomány különböző irányzataitól.

88. Amikor Odoaker 476-ban megfosztotta trónjától Romulus Augustulus nyugati császárt, ezzel nem ért véget a Római Birodalom egésze, hiszen a császári uralom Keleten továbbra is fennmaradt.

89. Nyugaton sem tűnt el a latin műveltség, a római jogi elképzelések és a művelt elit tevékenysége egyidejűleg a megfosztott uralkodóval.

90. Boethius a 6. század elején, az ostgótok által uralt Olaszországban dolgozott a görög logika latin fordításain és magyarázataiban.

91. Az ilyen munkák megteremtették az új olvasók számára a feltételeket, ugyanakkor attól is függtek, hogy mely szövegek és nyelvi ismeretek álltak még rendelkezésre.

92. Justinianus 529 körül Athénban a nem keresztény filozófiai tanítás ellen hozott intézkedései viszont egy bizonyos tanítási hagyomány drasztikus korlátozását jelentették.

93. Ezek azonban sem a birodalom összes iskoláját, sem az ókori művekkel való filozófiai foglalkozást nem szüntették meg, amely más helyeken és megváltozott körülmények között folytatódott.

94. Aki ezeket a különböző folyamatokat a „keresztényesítés” fogalom alatt összegzi, annak ezért egyszerre több változást is szem előtt kell tartania.

95. A fogalom magában foglalja a keresztény közösségek terjedését, a vallási életmódok átalakulását, az egyházi intézmények növekvő jelentőségét, valamint bizonyos hitbeli normák jogi érvényesítését.

96. Ezek a folyamatok egymást erősíthették, de nem mindenhol zajlottak egyszerre, és nem is ellenállás nélkül.

97. A filozófia szempontjából az volt a döntő, hogy ki tudott szövegeket olvasni, ki támogatta egy tanítót, és milyen állami védelmet élvezett egy tanítói közösség.

98. Ugyanez a pontos értelmezési képesség szolgálhatott egy platóni mű kommentárjához vagy egy keresztény tanítás megalapozásához, miközben az egyes igazságigények egymástól eltértek.

99. Augustinus útja a retorikatanártól a püspökig ezért érthetővé válik, mint a feladatok és a tekintélyek változása egy továbbra is ható, ugyanakkor átalakult műveltség keretein belül.

100. A közösen olvasható könyvek és a megszokott érvelési formák még összeköthették az embereket, miközben az a lehetőségük, hogy ezekből a könyvekből nyilvánosan eltérő vallási következtetéseket vonjanak le, már egyenlőtlen lett.

1. Als Augustinus im Jahr 384 eine Stelle als Rhetoriklehrer in Mailand erhielt, führte ihn seine Laufbahn an einen der wichtigsten Orte kaiserlicher Herrschaft im Westen des Römischen Reiches.

2. Der aus Nordafrika stammende Lehrer hatte zunächst in Karthago und dann in Rom unterrichtet, bevor ihm eine öffentlich besoldete Stellung neue Aussichten auf Ansehen und beruflichen Aufstieg eröffnete.

3. Nach seinem eigenen Bericht prüfte der römische Stadtpräfekt Symmachus seine Fähigkeiten und vermittelte die Entsendung nach Mailand.

4. Dort begegnete Augustinus dem Bischof Ambrosius, dessen Predigten ihn anfangs auch deshalb anzogen, weil er die Redekunst eines angesehenen Sprechers beurteilen wollte.

5. Die Kunst, einen Gedankengang aufzubauen, Einwände zu behandeln und Zuhörer zu gewinnen, gehörte zur Ausbildung des Rhetoriklehrers ebenso wie zum öffentlichen Wirken eines gebildeten Bischofs.

6. Als Augustinus später selbst Bischof wurde, nahm er diese Fähigkeiten in einen veränderten Lebenszusammenhang mit.

7. Sein Weg macht eine Eigentümlichkeit der spätantiken Welt sichtbar: Religiöse Neuorientierung konnte sich innerhalb einer Bildung vollziehen, die ihre älteren Formen weiterhin bewahrte.

8. Diese Bildung beruhte auf der Überzeugung, dass die sorgfältige Beschäftigung mit Sprache und überlieferten Texten den Menschen formen könne.

9. Das griechische Wort Paideia bezeichnete ein solches Ideal der Bildung und Erziehung, das Kenntnisse, Urteilskraft und angemessenes öffentliches Auftreten miteinander verband.

10. Wer Grammatik lernte, beschäftigte sich deshalb auch mit Dichtung, mit sprachlichen Vorbildern und mit den Geschichten, auf die gebildete Gesprächspartner anspielten.

11. In der weiterführenden Rhetorik, der Kunst begründeter und überzeugender Rede, übten Schüler, einen Fall aus unterschiedlichen Blickwinkeln darzustellen.

12. Solche Übungen konnten einem künftigen Anwalt oder Amtsträger dienen, schulten aber zugleich Fähigkeiten, die für die Auslegung philosophischer Texte brauchbar waren.

13. Ein Christ musste die Göttergeschichten eines alten Dichters nicht für wahr halten, um an dessen Sprache zu lernen.

14. Daraus entstand ein gemeinsamer Vorrat an Ausdrucksformen und Denkverfahren, dessen Verwendung keineswegs auf eine einzige religiöse Gemeinschaft beschränkt blieb.

15. Der Zugang zu diesem Vorrat war allerdings ungleich verteilt, denn eine längere Ausbildung verlangte Zeit, Geld und die Unterstützung von Menschen, die sie für lohnend hielten.

16. Familien konnten durch Bildung den Aufstieg ihrer Söhne fördern, während für große Teile der Bevölkerung schon die wirtschaftlichen Voraussetzungen fehlten.

17. Frauen hatten erheblich schlechtere Zugangsmöglichkeiten, auch wenn einzelne gelehrte Frauen zeigen, dass diese Grenzen nicht überall unüberwindlich waren.

18. Selbst innerhalb der gebildeten Schicht besaß nicht jeder dieselben Möglichkeiten, einen berühmten Lehrer aufzusuchen oder umfangreiche Schriften zu erwerben.

19. Persönliche Beziehungen halfen dabei, eine Anstellung zu erhalten, Schüler zu gewinnen und in einflussreiche Kreise einzutreten.

20. Wenn antike Philosophen vom vernünftigen Leben des Menschen sprachen, begegneten ihre weitreichenden Ansprüche somit einer Gesellschaft, die die Mittel philosophischer Ausbildung nur einem begrenzten Kreis zugänglich machte.

21. Auch die Sprachen verbanden das Reich, ohne allen Bewohnern denselben Zugang zu seinen Texten zu eröffnen.

22. Im östlichen Mittelmeerraum besaß Griechisch eine herausragende Stellung als Sprache der Bildung, während im Westen die lateinische Literatur und Redeausbildung besonderes Gewicht hatten.

23. Diese Verteilung war durchlässig, doch eine gründliche Beherrschung beider Sprachen blieb eine besondere Fähigkeit.

24. Augustinus, dessen Arbeitswelt überwiegend lateinisch war, konnte griechische Philosophie deshalb nicht unter denselben Bedingungen lesen wie ein Lehrer in Alexandrien.

25. Übersetzungen entschieden mit darüber, welche Gedanken verfügbar wurden und in welcher sprachlichen Gestalt sie weiterwirkten.

26. Die Geschichte philosophischer Ideen verlief dadurch schon innerhalb des Römischen Reiches auf unterschiedlichen Wegen, obwohl ihre Vertreter häufig auf dieselben älteren Autoritäten zurückgriffen.

27. Um diese Bildungswelt zeitlich einzuordnen, lässt sich die Spätantike hier ungefähr vom dritten bis zum sechsten Jahrhundert verfolgen, wobei ihre Grenzen je nach Region und Gegenstand verschieden ausfallen.

28. In diesem Zeitraum veränderten Kriege, Herrschaftskämpfe und wirtschaftliche Belastungen viele Lebensbedingungen, doch Städte, Verwaltungsaufgaben und gelehrte Tätigkeiten bestanden in unterschiedlicher Form fort.

29. Diokletian reagierte seit dem ausgehenden dritten Jahrhundert auf Schwierigkeiten der Reichsregierung mit einer Neuordnung von Herrschaft und Verwaltung.

30. Die von ihm eingerichtete Tetrarchie, eine Herrschaftsordnung mit vier Kaisern unterschiedlichen Ranges, sollte die militärische und politische Verantwortung auf mehrere Schultern verteilen.

31. Damit gewann auch das Regieren von mehreren Residenzen aus an Bedeutung, statt sämtliche Entscheidungen dauerhaft an die Stadt Rom zu binden.

32. Für einen Lehrer wie Augustinus konnte Mailand deshalb eine aussichtsreiche Wirkungsstätte sein, obwohl Rom seinen geschichtlichen Rang behielt.

33. Philosophische Arbeit vollzog sich in einer veränderlichen Ordnung von Städten, Förderern und Ämtern, deren konkrete Möglichkeiten sich aus dem Wort „Niedergang“ allein nicht erschließen lassen.

34. In diesen Städten begegneten einander Menschen mit religiösen Bindungen, die sich nur unzureichend als geschlossene Lager beschreiben lassen.

35. Überlieferte griechische und römische Kulte umfassten öffentliche Opfer, örtliche Feste, familiäre Gebräuche und die Verehrung unterschiedlicher Gottheiten.

36. Ein philosophisch gebildeter Verehrer dieser Götter konnte ihre Bedeutung anders erklären als jemand, der vor allem an den gewohnten Ritualen seiner Stadt teilnahm.

37. Die christliche Sammelbezeichnung „heidnisch“ fasste solche Unterschiede aus der Perspektive religiöser Abgrenzung zusammen.

38. Sie bezeichnete daher keine einheitliche Kirche mit einer überall verbindlichen Lehre.

39. Jüdische Gemeinden besaßen eigene Schrifttraditionen und religiöse Lebensordnungen, standen aber zugleich in den sprachlichen und gesellschaftlichen Zusammenhängen der Städte, in denen sie lebten.

40. Auch Christen waren untereinander uneinig, sodass gemeinsame Berufung auf die Bibel weder einheitliche Auslegung noch dauerhaften Frieden zwischen ihren Gemeinden garantierte.

41. Zu dieser Vielfalt gehörte der Manichäismus, eine im dritten Jahrhundert von Mani begründete Religion, die sich aus dem mesopotamischen Raum auch in das Römische Reich ausbreitete.

42. Seine Lehre erklärte die menschliche Lage durch einen grundlegenden Gegensatz von Licht und Finsternis, deren Vermischung die gegenwärtige Welt bestimmte.

43. Ein solcher Dualismus, also die Annahme zweier ursprünglicher gegensätzlicher Prinzipien, gab dem Bösen eine andere Stellung als die christliche Vorstellung eines einzigen guten Schöpfers.

44. Der Mensch sollte durch Erkenntnis und eine entsprechend geordnete Lebensführung an der Befreiung des gebundenen Lichtes mitwirken.

45. Obwohl diese Religion auch christliche Überlieferungen aufnahm, besaß sie einen eigenen Offenbarungsanspruch und lässt sich nicht auf eine christliche Lehrvariante verkürzen.

46. Dass Augustinus ihr über Jahre verbunden war, zeigt, wie eine gelehrte Laufbahn und die Suche nach religiöser Wahrheit in derselben städtischen Lebenswelt ineinandergreifen konnten.

47. Die Bedingungen dieser Suche hingen jedoch davon ab, welche religiösen Handlungen die Herrschaft duldete, förderte oder verfolgte.

48. Die unter Diokletian und seinen Mitkaisern seit 303 einsetzende große Christenverfolgung griff Gemeinden und ihre Lebensgrundlagen an, wobei Verlauf und Härte regional verschieden waren.

49. Mit der Duldung unter Galerius im Jahr 311 und den Vereinbarungen Konstantins und Licinius' von 313 änderte sich die rechtliche Lage.

50. Die gewöhnlich als Mailänder Vereinbarung bezeichnete Regelung von 313 gewährte Christen und anderen die Möglichkeit religiöser Betätigung und sah die Rückgabe beschlagnahmter christlicher Versammlungsstätten vor.

51. Eine rechtliche Anerkennung war damit noch keine Erklärung des Christentums zur allein maßgeblichen Religion des Reiches.

52. Konstantins Förderung christlicher Gemeinden verlieh ihnen allerdings zusätzliche Mittel und erhöhte das öffentliche Gewicht ihrer Führungspersonen.

53. Zwischen der Erlaubnis, sich zu versammeln, und der Unterstützung durch einen Kaiser lag ein erheblicher Unterschied, weil Förderung Gebäude, Einfluss und gesellschaftliche Erwartungen verändern konnte.

54. Für religiöse Gemeinschaften wurde nun umso bedeutsamer, wer ihre Anliegen vor der Herrschaft vertrat und welche Lehre diese als richtig anerkannte.

55. Im späteren vierten Jahrhundert verschob sich das Verhältnis zwischen religiöser Vielfalt und staatlicher Normsetzung erneut.

56. Das unter Theodosius dem Ersten und seinen Mitkaisern erlassene Gesetz von 380 erklärte eine bestimmte trinitarische Glaubensrichtung zum verbindlichen Maßstab.

57. Trinitarisch bedeutet hier, dass Vater, Sohn und Heiliger Geist in einer göttlichen Einheit verstanden werden, wobei gerade deren genauer Zusammenhang Gegenstand heftiger Auseinandersetzungen war.

58. Das Gesetz gestand den Anhängern der bezeichneten Lehre den Namen katholischer Christen zu und brandmarkte andere als Häretiker, also als Vertreter einer verworfenen Glaubenslehre.

59. Damit beanspruchte die kaiserliche Ordnung, zwischen religiöser Wahrheit und Irrtum zu unterscheiden, und griff zugleich in innerchristliche Konflikte ein.

60. Spätere Verbote traditioneller Opfer und weitere Einschränkungen religiöser Praktiken verengten die öffentlichen Möglichkeiten nichtchristlicher Gruppen.

61. Wie rasch und vollständig solche Bestimmungen an einem bestimmten Ort durchgesetzt wurden, hing jedoch von örtlichen Machtverhältnissen ab, sodass ein Gesetzestext nicht schon die gesamte Wirklichkeit seiner Anwendung beschreibt.

62. Die zunehmende Bedeutung der Bischöfe lässt sich vor diesem Hintergrund als Veränderung städtischer Autorität verstehen.

63. Ein Bischof leitete seine Gemeinde, beaufsichtigte deren religiöses Leben und musste über Streitfragen entscheiden, die Gläubige an ihn herantrugen.

64. Zugleich konnten Armenfürsorge, Fürsprache bei Amtsträgern und die Vermittlung in Konflikten seinen Einfluss über den Gottesdienst hinaus erweitern.

65. Menschen wandten sich an solche Persönlichkeiten auch deshalb, weil kirchliche Beziehungen praktische Unterstützung und einen Zugang zu mächtigen Gesprächspartnern versprachen.

66. Dadurch entstand keine überall gleiche Ordnung, in der die Kirche einfach sämtliche bisherigen Behörden ersetzte.

67. Vielmehr standen Bischöfe, städtische Eliten und kaiserliche Amtsträger in Beziehungen, die Zusammenarbeit ebenso ermöglichten wie Rivalität um Zuständigkeit und öffentliche Gefolgschaft.

68. Während diese Machtverhältnisse sich veränderten, wurde die philosophische Unterweisung in nichtchristlichen Lehrgemeinschaften über Generationen fortgesetzt.

69. Plotin hatte im dritten Jahrhundert in Rom einen Kreis von Hörern um sich gesammelt, dessen Zusammenhalt wesentlich auf persönlichem Unterricht und gemeinsamem philosophischem Interesse beruhte.

70. Eine solche Schule war keine Universität im heutigen Sinn, sondern eine Lehrgemeinschaft mit eigenen Beziehungen und Gewohnheiten.

71. Im fünften Jahrhundert wirkte Proklos in Athen an einer ausgearbeiteten platonischen Ausbildung, die auch die Beschäftigung mit Aristoteles und mathematischen Gegenständen einschloss.

72. Zwischen Plotins Rom und Proklos' Athen lagen verschiedene Generationen und institutionelle Bedingungen, obwohl beide sich auf Platon beriefen.

73. Der gemeinsame Bezug auf alte Texte erlaubte neue begriffliche Arbeit, während die religiöse Ausrichtung der Lehrenden zunehmend mit einer christlich geprägten öffentlichen Ordnung in Spannung geraten konnte.

74. Wie gefährlich solche Spannungen werden konnten, zeigt die Ermordung der Philosophin Hypatia in Alexandrien im Jahr 415.

75. Sie hatte sich als Lehrerin der Philosophie und durch ihre gelehrte Arbeit öffentliches Ansehen erworben.

76. Der zeitnahe christliche Geschichtsschreiber Sokrates Scholastikos berichtet, dass sie mit dem kaiserlichen Statthalter Orestes verkehrte und im Konflikt zwischen diesem und dem Bischof Kyrill verdächtigt wurde, eine Versöhnung zu verhindern.

77. Seine Darstellung verbindet den Angriff mit politischer Feindschaft und dem Eifer christlicher Täter, statt Hypatias philosophische Tätigkeit als einzigen Anlass zu nennen.

78. Orestes selbst war Christ, sodass die Fronten des Konflikts bereits deshalb nicht einfach zwischen christlicher Herrschaft und nichtchristlicher Bildung verliefen.

79. Hypatia wurde von einer christlichen Gruppe getötet, und Sokrates verurteilte die Tat ausdrücklich als Schande für die Kirche von Alexandrien.

80. Sein Bericht bleibt das Zeugnis eines Autors mit eigener kirchenpolitischer Perspektive und erlaubt keine sichere Rekonstruktion sämtlicher Hintergründe oder eine zweifelsfreie Zuschreibung eines Mordbefehls an Kyrill.

81. Er zeigt jedoch mit erschreckender Deutlichkeit, dass gelehrtes Ansehen eine Person nicht schützte, wenn religiöse Mobilisierung und ein Kampf um städtischen Einfluss gegen sie zusammenwirkten.

82. Hypatias Tod war ein schwerer Verlust, doch philosophischer Unterricht und wissenschaftliche Arbeit hörten in Alexandrien danach nicht auf.

83. Im sechsten Jahrhundert entstanden dort weiterhin Kommentare zu Aristoteles, mit deren Hilfe Lehrer Begriffe erklärten und überlieferte Argumente prüften.

84. Der christliche Denker Johannes Philoponos nahm an dieser gelehrten Arbeit teil und entwickelte zugleich Einwände gegen die aristotelische Vorstellung einer ewigen Welt.

85. Christliche Bindung konnte auf diese Weise die Fragestellung eines philosophischen Arguments verändern, ohne dessen sprachliche und methodische Voraussetzungen vollständig zu beseitigen.

86. Das Fortbestehen solcher Arbeit macht die Gewalt gegen Hypatia nicht weniger schwerwiegend, verhindert aber, ihren Tod zum einzigen Schlüssel für die gesamte geistige Geschichte der Stadt zu machen.

87. Ähnlich sorgfältig sind die politischen Einschnitte im Westen von den verschiedenen Wegen philosophischer Überlieferung zu unterscheiden.

88. Als Odoaker im Jahr 476 den westlichen Kaiser Romulus Augustulus absetzte, endete damit nicht das Römische Reich insgesamt, denn die kaiserliche Herrschaft im Osten bestand fort.

89. Auch im Westen verschwanden lateinische Bildung, römische Rechtsvorstellungen und die Tätigkeit gebildeter Eliten nicht zugleich mit dem abgesetzten Herrscher.

90. Boethius arbeitete im frühen sechsten Jahrhundert im ostgotisch beherrschten Italien an lateinischen Übersetzungen und Erläuterungen griechischer Logik.

91. Solche Arbeit schuf Voraussetzungen für neue Leser, während sie zugleich davon abhing, welche Texte und sprachlichen Kenntnisse noch erreichbar waren.

92. Die Maßnahmen Justinians gegen nichtchristliche philosophische Lehre in Athen um 529 bedeuteten wiederum eine einschneidende Begrenzung einer bestimmten Lehrtradition.

93. Sie beendeten jedoch weder alle Schulen im Reich noch die philosophische Beschäftigung mit antiken Werken, die an anderen Orten und unter veränderten Bedingungen weiterging.

94. Wer diese unterschiedlichen Vorgänge unter dem Begriff Christianisierung zusammenfasst, muss daher mehrere Veränderungen zugleich im Blick behalten.

95. Der Begriff umfasst die Ausbreitung christlicher Gemeinden, die Umgestaltung religiöser Lebensformen, die wachsende Bedeutung kirchlicher Institutionen und die rechtliche Durchsetzung bestimmter Glaubensnormen.

96. Diese Prozesse konnten einander verstärken, verliefen aber weder überall gleichzeitig noch ohne Widerstand.

97. Für die Philosophie kam es dabei darauf an, wer Texte lesen konnte, wer einen Lehrer unterstützte und welchen öffentlichen Schutz eine Lehrgemeinschaft besaß.

98. Dieselbe Fähigkeit zur genauen Auslegung konnte nun dem Kommentar eines platonischen Werkes oder der Begründung einer christlichen Lehre dienen, während die jeweiligen Wahrheitsansprüche auseinandertraten.

99. Augustinus' Weg vom Rhetoriklehrer zum Bischof wird deshalb verständlich als ein Wechsel der Aufgaben und Autoritäten innerhalb einer weiterwirkenden, zugleich umgeformten Bildung.

100. Gemeinsam lesbare Bücher und vertraute Argumentationsformen konnten Menschen noch verbinden, als ihre Möglichkeiten, aus diesen Büchern öffentlich unterschiedliche religiöse Folgerungen zu ziehen, bereits ungleich geworden waren.