6.3 Plótinosz: Az Egy, a Szellem és a Lélek – Plotin: Das Eine, der Geist und die Seele

1. Ha egy élő embert szemlélünk, a sokféleség és az egység csodálatos összefonódásával találkozunk: a szív, a kezek és a szemek különböző feladatokat látnak el, de egyetlen élőlényhez tartoznak.

2. Az egyes részek puszta felsorolása még nem magyarázza meg, miért alkotnak együtt egy olyan szervezetet, amely érzékel, cselekszik és fennmarad a környezetében.

3. Plotinus számára, a harmadik századi, görög nyelven író filozófus számára ez a mindennapi megfigyelés a valóság minden formájának előfeltételeiről szóló kérdéshez vezet.

4. Valami csak akkor létezhet meghatározott dologként, ha alkotóelemei vagy tulajdonságai valamilyen módon összetartoznak.

5. Ha ez az összefüggés felbomlik, előfordulhat, hogy az egyes alkotóelemek megmaradnak, míg az egész, amelyet korábban alkottak, már nem létezik.

6. Plotin ezért feltételezi, hogy az egység a sokféleség alapja, és csak ez teszi lehetővé annak létezését.

7. Ő azonban többet akar megérteni, mint pusztán egy test felépítését.

8. Vizsgálódása végső soron egy olyan eredetet céloz meg, amely mindent egységbe foglal, anélkül hogy saját egységét is részekből nyerné.

9. Plotin valószínűleg 204 vagy 205 körül született Egyiptomban, Alexandriában tanult Ammonios Sakkasnál, majd később Rómában folytatta tanári tevékenységét.

10. Ott Platón dialógusaival és az arisztotelészi érvekkel foglalkozott, amelyek nehézségeit hallgatói körében részletesen megvitatták.

11. A filozófia ebben az összefüggésben közös vizsgálódásból, szövegértelmezésből és olyan életvitelből állt, amelynek összhangban kellett lennie a megszerzett felismerésekkel.

12. A legfontosabb beszámolót erről tanítványának, Porphíriusnak köszönhetjük, akinek életrajzi leírása azonban a tanár iránti csodálatot is tükrözi.

13. Porphírios emellett Plótinosz 54 értekezését hat, egyenként kilenc szövegből álló csoportba rendezte, amelyek Enneádok néven maradtak fenn.

14. Sorrendjük tematikus felépítést követ, ezért nem felel meg az egyes írások keletkezésének időrendjének.

15. A ma általánosan használt „neoplatonizmus” elnevezés egy utólagos rendszerező fogalom; Plotinus maga munkáját Platón igazságának feltárásaként értelmezte.

16. Az egység kérdése nála azért nyer kiemelt jelentőséget, mert az összetett dolgok összetartásuk okát nem hordozzák teljes mértékben magukban.

17. Alkatrészeik széteshetnek, és az őket összekötő rend is magyarázatot igényel.

18. Ha minden egységet kizárólag egy újabb összetétellel magyaráznánk, Plotin meggyőződése szerint még mindig nem találtuk volna meg a végső okot.

19. Még egy tökéletesen rendezett egész is attól függne, hogy különböző elemek tartoznak-e egymáshoz.

20. A keresett eredetnek ezért egyszerűbbnek kell lennie, mint mindaz, ami általa létezik.

21. Az egyszerűség itt a belső összetettség hiányát jelenti, és semmiképpen sem gondolati szegénységet vagy különösen kis terjedelmet.

22. Plotin így a sokféleség magyarázatát egy olyan elvig viszi el, amelynek maga már nem szabad sokféleséget tartalmaznia.

23. Ez a lépés metafizikai megalapozás, vagyis kísérlet a létező alapvető feltételeinek meghatározására, és nem természettudományos vizsgálat eredménye.

24. Erre az első elvre Plotin az „Egy” és a „Jó” megnevezéseket használja, amelyek ugyanazon magyarázat különböző oldalait emelik ki.

25. Az „Egy” minden egység eredetét jelöli, míg a „Jó” arra utal, ami felé minden törekszik, és aminek köszönhetően eléri beteljesülését.

26. Mindkét nevet nem szabad úgy érteni, mint egy tárgy szokásos tulajdonságait, amely emellett még más tulajdonságokkal is rendelkezik.

27. Egy ilyen tárgy már belsőleg tagolt lenne, és ezért nem lehetne a teljesen egyszerű eredet.

28. Az egyes szám is csak elégtelenül fejezi ki ezt a gondolatot, mert egy megszámlálható egység más egységek mellett állna.

29. Plotinus Egyje nem egy sorozat tagja.

30. Amikor azt a létezésen túlra helyezi, ezzel nem pusztán a nemlétet állítja, hanem megkülönbözteti az eredetet a belőle származó meghatározott létezéstől.

31. A transzcendencia, a szokásos tárgyi szint túllépése itt azoknak a fogalmaknak a határát jelöli, amelyekkel az egyes dolgokat megragadjuk.

32. Ez a határ még a gondolkodást is érinti, bár Plotinus ennek sokkal magasabb rangot tulajdonít, mint az érzéki észlelésnek.

33. Ahol gondolkodás folyik, megkülönböztethető a gondolkodás folyamata és az, amit ebben a folyamatban felismerünk.

34. Még az önmagát felismerő gondolkodás is rendelkezik így megkülönböztethető szerkezettel, még akkor is, ha a gondolkodó és a gondolati szorosan összetartoznak.

35. Az Egynek még e tagolt egység előtt kell lennie, és ezért nem képzelhető el egyszerűen gondolkodó énként.

36. Ugyanígy nem is cselekszik úgy, mint egy emberi tervező, aki összehasonlítja a lehetőségeket, majd végül a világ megteremtése mellett dönt.

37. Az ilyen elképzelések változást, szándékot és megkülönböztetést vinének be az eredetbe.

38. Plotinus tagadó kijelentéseinek tehát érvelési céljuk van: meg kell akadályozniuk, hogy a keresett egyszerűséget ismerős képek észrevétlenül ismét feloldják.

39. Ebből azonban komoly nehézség adódik, hiszen még az a kijelentés is, miszerint az Egy az eredet, úgy tűnik, hogy egy bizonyos kapcsolatot tulajdonít neki a világgal.

40. Hogyan keletkezhet tehát egy olyan elvből, amely nem rendelkezik belső sokféleséggel, egy sokrétű valóság?

41. Plotin a tökéletességet olyan bőségként értelmezi, amelyből további létezés fakad anélkül, hogy az eredet ettől szegényebbé válna vagy megváltoznia kellene.

42. A szokásos „emanáció” kifejezés – szó szerint „kiáradás” – leírhatja ezt a keletkezési folyamatot, amennyiben elválasztjuk azt a folyékony anyag elképzelésétől.

43. A Nap képe, amelynek fénye más dolgokat láthatóvá tesz, szemlélteti a hatás eredetétől való függőségét.

44. Hatótávolsága korlátozott marad, mert az Egy sem fényanyagot bocsát ki, sem energiát nem fogyaszt, és nincs térbeli távolsága sem a hatásától.

45. Plotinus magyarázatában a keletkező határozottságot nyer azzal, hogy visszatér eredetéhez.

46. A kilépés és a visszatérés nem egymást követő eseményeket jelölnek, hanem egy állandóan fennálló rendben egymáshoz tartozó kapcsolatokat.

47. A képek érthetővé teszik, amit Plotin magyarázni kíván, de önmagukban nem szolgáltatnak bizonyítékot arra, hogy az abszolút egyszerűség valóban sokféleséget hozhat létre.

48. Az Egyből előjövő első valóság a szellem, amelyre Plotin a görög „nous” kifejezést használja.

49. Itt a megismerés alapvető valóságára utal, amely eltér a mindennapi gondolkodásunktól és a fokozatos következtetésünkből.

50. A Szellemben léteznek az értelmezhető formák, vagyis azok a gondolkodással megragadható meghatározások, amelyeknek célja annak magyarázata, hogy a dolgok lényegük szerint mik is.

51. Ezeket nem úgy tárolják, mint tárgyakat egy raktárban, hanem a szellemi megismerés élő folyamatához tartoznak.

52. Ellentétben azzal az emberrel, aki egy eleinte ismeretlen tárgyat vizsgál, ez a Szellem nem külsőleg áll szemben a megismerési tartalmaival.

53. A gondolkodás és a gondolati tartalom egységet alkotnak, amelyen belül a különböző formák mindazonáltal megkülönböztethetők maradnak.

54. Itt a sokféleségnek már van helye fogalmi értelemben, anélkül, hogy ezzel térbeli tartózkodási helyet jelentenének.

55. Pontosan azért, mert az elme különböző formákat ismer fel és saját magát is ezekben fogja fel, még nem rendelkezik az Egy korlátlan egyszerűségével.

56. Ezzel a megállapítással Plotin az igazságról szóló kérdést is átalakítja.

57. Emberi gondolkodásunk tévedhet, mert a megismerést keresi, és ítéleteit olyasvalaminek a fényében kell megvizsgálnia, amit még nem fogott fel teljes mértékben.

58. A szellemben viszont az igazi megismerés és a megismert valóság egybeesik, így az igazságnak nincs szüksége utólagos összehasonlításra egy külső tárgygal.

59. Plotin számára ez az egység képezi az alapját annak, hogy egyáltalán létezhetnek megbízható ismereti mércék.

60. Ha az emberek például igazságos cselekedeteket ítélnek meg, véleménye szerint egy olyan értelmezhető rendet feltételeznek, amely nem esik egybe a változó véleményekkel.

61. A szellem tehát több, mint egy különösen teljesítményképes tudat.

62. Ez alapozza meg a valóság határozottságát és annak lehetőségét, hogy azt rendezett összefüggésként ismerjük fel.

63. Aki ezt a feltevést meg akarja vizsgálni, annak azonban fel kell tennie a kérdést, hogy az egyes ismeretek megbízhatósága valóban megköveteli-e egy ilyen átfogó szellemi valóságot.

64. A lélek a szellemből származó harmadik alapvető valóságként jelenik meg, és összeköti az érthető rendet az érzékszervekkel érzékelhető világ életével és mozgásával.

65. Plotinus elveit gyakran hiposztázisoknak nevezik, amivel alapvető valóságszinteket értenek, és nem puszta elképzeléseket vagy nyelvi segédeszközöket.

66. Míg az elme tartalmait időtlen egységben birtokolja, a lélek hatását időbeli folyamatokban is kibontakoztatja.

67. Lehetővé teszi, hogy az ésszerű rend kifejeződjön a létrejövésben, az élő testekben és a kozmosz összefüggéseiben.

68. Ennek során Plotin megkülönbözteti a világlélek, amely az egész kozmoszt rendezi, és az egyes lelkeket, amelyek meghatározott élőlényeket éltetnek.

69. Közös eredetük nem jelenti azt, hogy minden embernek ugyanazok lennének az érzései, vágyai és ítéletei.

70. Véleménye szerint egy testetlen léleknek nem kell térbeli részekre bomlania ahhoz, hogy egy testet annak különböző tagjaival megelevenítsen.

71. Éppen azt az élő összefüggést magyarázza, amelyet a puszta testi részek halmaza önmagában nem tesz érthetővé.

72. A látható világ így sem független második eredet, sem saját érték nélküli véletlen melléktermék.

73. Alakjai, mozgásai és életformái változó módon fejezik ki azt a rendet, amely az értelmezhető valóságban gyökerezik.

74. A részesedés jelöli ezt a függőséget: egy érzéki dolog meghatározottságát egy olyan összefüggés adja, amelyet nem maga hoz létre.

75. Ebből nem következik sem az, hogy egy idea láthatatlan részként a testben rejlik, sem az, hogy a világ térben az elme alatt helyezkedik el.

76. Az „Egy, elme és lélek” című fejezet sem mesél el három korábbi világegyetemi állapotról.

77. Plotin a létalapozás rangsorát magyarázza, amelynek elemei egyszerre léteznek, és nem támogatja a semmiből való teremtést egy kezdeti pillanatban.

78. Noha az Egyet isteni névvel illeti, három elve ezért nem azonosítható a keresztény Szentháromsággal.

79. Különbségeik éppen az egység mértékét és az egyes létrejövő dolgok eredetüktől való függőségét érintik.

80. Ebből a valóságrendből az ember számára egy különleges lehetőség nyílik az önismeretre.

81. Ha kizárólag a testünkön, a vagyonunkon vagy a társadalmi megítélésünkön keresztül értelmezzük magunkat, figyelmünket olyan dolgokra irányítjuk, amelyek keletkeznek, változnak és elmúlnak.

82. Plotin nem tagadja, hogy az ilyen dolgok foglalkoztatják az életünket, de kétségbe vonja, hogy ezek teljes mértékben megmagyarázzák ismerő természetünket.

83. Véleménye szerint a lélek egy magasabb aspektusa mindig kapcsolatban áll az értelmezhető valósággal, még akkor is, ha hétköznapi tudatunk ezt nem veszi észre.

84. Ez a le nem szállt lélekrész sem térben elkülönült rész, sem pedig az az állítás, hogy minden ember máris tudatosan rendelkezik tökéletes megismeréssel.

85. A visszafordulás inkább azt jelenti, hogy saját figyelmünket és életvitelünket úgy változtatjuk meg, hogy a szellemi rokonság felismerhetővé válhasson.

86. Ehhez hozzátartozik a vágyak, félelmek és téves értékítéletek feldolgozása, amelyek a változó tárgyakhoz kötnek minket.

87. A szépségről szóló értekezésében Plotin ezt az etikai formálást egy szobrász munkájával szemlélteti, aki eltávolítja a felesleges részeket, és így egy tiszta alakot hoz elő.

88. A szobor akkor nyeri el értelmét, ha – Plotinus felfogása szerint – az ember nem tetszés szerint talál ki egy új énjét, hanem felszabadítja saját szellemi lehetőségeit.

89. Az igazságosság, a megfontoltság és a vágyak rendje ezért megteremtik a megismerés feltételeit, amelyet a meg nem vizsgált szenvedélyek eltorzíthatnak.

90. A szépség elindíthatja ezt a mozgást, mert egy érzékelhető alak a figyelmet arra a rendre irányítja, amely benne megjelenik.

91. A filozófiai vizsgálódás az ilyen egyedi alkalmakon túlmutatva eljut a formákig, és végül azok eredetéig.

92. A legszélsőségesebb ponton Plotin az Egyessel való egyesülésről beszél, amelyben a megismerő és a megismert tárgy közötti szokásos elválasztásnak fel kell oldódnia.

93. Egy ilyen egyesülés éppen nem lenne egy újabb tudásállítás, amely az Egy tulajdonságait írja le.

94. Állítólagos jelentősége abban áll, hogy az ember már nem tekinti az eredetet valami külső dolognak.

95. Hogy ez az állítás hogyan vizsgálható meg és hogyan közvetíthető nyelven, az továbbra is nehézséget jelent, amelyet egy rendkívüli élmény leírása önmagában nem tud elhárítani.

96. A befelé irányuló mozgást azonban nem szabad úgy értelmezni, mintha Plotinus a látható kozmoszt egészében tévedésnek tartaná.

97. Azok ellen, akik lekicsinyítik a világot és annak rendező Eredetét, ő kifejezetten védi a kozmosz szépségét és ésszerűségét.

98. Egy másik feszültséget az anyagtanában keletkezik, amelyben az anyagot, mint a legteljesebb határozatlanságot és a forma hiányát, a gonosz eredetének nyilvánítja.

99. Ez alatt nem egy szokványos nyersanyagot, mint a fa vagy a vas ért, hiszen az ilyen anyagok már rendelkeznek tulajdonságokkal és meghatározott alakkal.

100. Pontosan az, ami önmagában minden meghatározottságtól mentes, jelzi számára a jóból kiindulóan rendezett valóság legkülső határát.

101. A formált kozmosz jósága és az anyag ezen éles értékelése ezért ugyanahhoz a filozófiához tartoznak, még ha kapcsolatuk további kérdéseket is felvet.

102. Az élő egész, amellyel a vizsgálat kezdődött, most egy olyan egység kifejeződésének tűnik, amelynek alapja túlmutat fizikai összetételén.

103. Az ember számára ezzel megváltozik az önismeret jelentése: meg kell értenie saját szellemi tevékenységét azáltal, hogy felismeri annak előfeltételeit, és életét egy olyan eredetre irányítja, amely felett nincs hatalma.

1. Betrachtet man einen lebenden Menschen, begegnet man einer erstaunlichen Verbindung von Vielheit und Einheit: Herz, Hände und Augen erfüllen unterschiedliche Aufgaben, gehören aber zu einem einzigen Lebewesen.

2. Die bloße Aufzählung seiner Teile erklärt noch nicht, weshalb sie gemeinsam einen Organismus bilden, der wahrnimmt, handelt und sich in seiner Umgebung erhält.

3. Für Plotin, einen griechisch schreibenden Philosophen des dritten Jahrhunderts, führt diese alltägliche Beobachtung zu einer Frage nach den Voraussetzungen aller Wirklichkeit.

4. Etwas kann nur dann als bestimmtes Ding bestehen, wenn seine Bestandteile oder Eigenschaften auf irgendeine Weise zusammengehören.

5. Zerfällt dieser Zusammenhang, bleiben möglicherweise einzelne Bestandteile erhalten, während das Ganze, das sie zuvor bildeten, nicht mehr besteht.

6. Plotin nimmt deshalb an, dass Einheit dem Vielfältigen zugrunde liegt und dessen Bestehen erst ermöglicht.

7. Er will allerdings mehr verstehen als die Organisation eines Körpers.

8. Seine Untersuchung gilt schließlich einem Ursprung, der allem Einheit verleiht, ohne seine eigene Einheit wiederum aus Teilen zu gewinnen.

9. Plotin wurde vermutlich um 204 oder 205 in Ägypten geboren, studierte in Alexandrien bei Ammonios Sakkas und entfaltete seine Lehrtätigkeit später in Rom.

10. Dort beschäftigte er sich mit Platons Dialogen und mit aristotelischen Argumenten, deren Schwierigkeiten im Kreis seiner Hörer ausführlich erörtert wurden.

11. Philosophie bestand in diesem Zusammenhang aus gemeinsamer Untersuchung, Textauslegung und einer Lebensführung, die den gewonnenen Einsichten entsprechen sollte.

12. Den wichtigsten Bericht darüber verdanken wir seinem Schüler Porphyrios, dessen Lebensbeschreibung allerdings auch die Bewunderung für den Lehrer erkennen lässt.

13. Porphyrios ordnete zudem Plotins 54 Abhandlungen in sechs Gruppen von jeweils neun Texten, die als Enneaden überliefert sind.

14. Ihre Reihenfolge folgt einer thematischen Anlage und entspricht deshalb nicht der zeitlichen Entstehung der einzelnen Schriften.

15. Die heute gebräuchliche Bezeichnung Neuplatonismus ist ein nachträglicher Ordnungsbegriff; Plotin selbst verstand seine Arbeit als Erschließung der Wahrheit Platons.

16. Die Frage nach Einheit erhält bei ihm ihre Schärfe dadurch, dass zusammengesetzte Dinge den Grund ihres Zusammenhalts nicht vollständig in sich selbst tragen.

17. Ihre Teile können auseinanderfallen, und auch die Ordnung, die sie verbindet, verlangt nach einer Erklärung.

18. Würde man jede Einheit ausschließlich durch eine weitere Zusammensetzung erklären, wäre nach Plotins Überzeugung noch kein letzter Grund gefunden.

19. Selbst ein vollkommen geordnetes Ganzes bliebe abhängig davon, dass verschiedene Elemente zusammengehören.

20. Der gesuchte Ursprung muss daher einfacher sein als alles, was durch ihn besteht.

21. Einfachheit bedeutet hier die Abwesenheit innerer Zusammensetzung und keineswegs gedankliche Dürftigkeit oder einen besonders kleinen Umfang.

22. Plotin treibt die Erklärung der Vielheit damit bis zu einem Prinzip, das selbst keine Vielheit mehr enthalten soll.

23. Dieser Schritt ist eine metaphysische Begründung, also ein Versuch, die grundlegenden Bedingungen des Seienden zu bestimmen, und kein Ergebnis einer naturwissenschaftlichen Untersuchung.

24. Für dieses erste Prinzip verwendet Plotin die Bezeichnungen das Eine und das Gute, die unterschiedliche Seiten derselben Erklärung hervorheben.

25. Das Eine bezeichnet den Ursprung aller Einheit, während das Gute auf das verweist, wonach alles strebt und wodurch es seine Vollendung gewinnt.

26. Beide Namen dürfen nicht wie gewöhnliche Eigenschaften eines Gegenstandes verstanden werden, der zusätzlich noch andere Eigenschaften besitzt.

27. Ein solcher Gegenstand wäre bereits innerlich gegliedert und könnte deshalb nicht der schlechthin einfache Ursprung sein.

28. Auch die Zahl eins trifft den Gedanken nur unzureichend, weil eine zählbare Einheit neben anderen Einheiten stehen würde.

29. Plotins Eines ist kein Mitglied einer Reihe.

30. Wenn er es jenseits des Seins verortet, behauptet er damit keine bloße Nichtexistenz, sondern unterscheidet den Ursprung vom bestimmten Sein, das aus ihm hervorgeht.

31. Transzendenz, das Überschreiten einer gewöhnlichen Gegenstandsebene, bezeichnet hier die Grenze der Begriffe, mit denen wir einzelne Dinge erfassen.

32. Diese Grenze betrifft sogar das Denken, obwohl Plotin ihm eine weit höhere Stellung einräumt als der sinnlichen Wahrnehmung.

33. Wo gedacht wird, lässt sich zwischen dem Vollzug des Denkens und dem unterscheiden, was in diesem Vollzug erkannt wird.

34. Selbst ein Denken, das sich selbst erkennt, besitzt damit eine unterscheidbare Struktur, auch wenn Denkendes und Gedachtes engstens zusammengehören.

35. Das Eine soll noch vor dieser gegliederten Einheit liegen und kann deshalb nicht einfach als ein denkendes Ich vorgestellt werden.

36. Ebenso wenig handelt es wie ein menschlicher Planer, der Möglichkeiten vergleicht und sich anschließend für die Herstellung einer Welt entscheidet.

37. Solche Vorstellungen würden Wechsel, Absicht und Unterscheidung in den Ursprung hineintragen.

38. Plotins verneinende Aussagen haben somit eine argumentative Aufgabe: Sie sollen verhindern, dass die gesuchte Einfachheit durch vertraute Bilder unbemerkt wieder aufgehoben wird.

39. Allerdings entsteht daraus eine ernste Schwierigkeit, denn auch die Aussage, das Eine sei Ursprung, scheint ihm eine bestimmte Beziehung zur Welt zuzuschreiben.

40. Wie also kann aus einem Prinzip, das keine innere Vielheit besitzt, eine vielfältige Wirklichkeit hervorgehen?

41. Plotin versteht Vollkommenheit als eine Fülle, aus der weiteres Bestehen hervorgeht, ohne dass der Ursprung dadurch ärmer wird oder sich verändern muss.

42. Die gebräuchliche Bezeichnung Emanation, wörtlich ein Ausströmen, kann diesen Hervorgang benennen, sofern man sie von der Vorstellung einer fließenden Substanz löst.

43. Das Bild einer Sonne, deren Licht anderes sichtbar macht, veranschaulicht die Abhängigkeit einer Wirkung von ihrem Ursprung.

44. Seine Reichweite bleibt begrenzt, weil das Eine weder Lichtstoff aussendet noch Energie verbraucht und auch keinen räumlichen Abstand zu seiner Wirkung besitzt.

45. In Plotins Erklärung gewinnt das Hervorgehende Bestimmtheit, indem es sich auf seinen Ursprung zurückwendet.

46. Hervorgang und Rückwendung bezeichnen dabei keine aufeinanderfolgenden Ereignisse, sondern zusammengehörige Beziehungen innerhalb einer beständig bestehenden Ordnung.

47. Die Bilder machen verständlich, was Plotin erklären möchte, doch sie liefern für sich genommen keinen Beweis dafür, dass absolute Einfachheit tatsächlich Vielheit hervorbringen kann.

48. Die erste aus dem Einen hervorgehende Wirklichkeit ist der Geist, für den Plotin den griechischen Ausdruck Nous verwendet.

49. Gemeint ist eine grundlegende Wirklichkeit des Erkennens, die sich von unserem alltäglichen Überlegen und schrittweisen Schlussfolgern unterscheidet.

50. Im Geist bestehen die intelligiblen Formen, also jene durch Denken erfassbaren Bestimmungen, die erklären sollen, was die Dinge ihrem Wesen nach sind.

51. Sie werden nicht wie Gegenstände in einem Lagerraum aufbewahrt, sondern gehören zum lebendigen Vollzug des geistigen Erkennens.

52. Anders als ein Mensch, der einen zunächst unbekannten Gegenstand untersucht, steht dieser Geist seinen Erkenntnisinhalten nicht äußerlich gegenüber.

53. Denken und Gedachtes bilden eine Einheit, innerhalb deren die verschiedenen Formen gleichwohl unterscheidbar bleiben.

54. Hier hat die Vielheit bereits einen Ort im begrifflichen Sinne, ohne dass damit ein räumlicher Aufenthaltsort gemeint wäre.

55. Gerade weil der Geist verschiedene Formen erkennt und sich selbst in ihnen erfasst, besitzt er noch nicht die uneingeschränkte Einfachheit des Einen.

56. Mit dieser Bestimmung verändert Plotin auch die Frage nach Wahrheit.

57. Unser menschliches Denken kann sich irren, weil es nach Erkenntnis sucht und seine Urteile an etwas prüfen muss, das es noch nicht vollständig erfasst.

58. Im Geist dagegen fallen wahres Erkennen und die erkannte Wirklichkeit zusammen, sodass die Wahrheit keinen nachträglichen Vergleich mit einem fremden Gegenstand benötigt.

59. Für Plotin bildet diese Einheit den Grund dafür, dass es überhaupt verlässliche Maßstäbe des Erkennens geben kann.

60. Wenn Menschen etwa gerechte Handlungen beurteilen, setzen sie nach seiner Auffassung eine intelligible Ordnung voraus, die nicht mit wechselnden Meinungen zusammenfällt.

61. Der Geist ist somit mehr als ein besonders leistungsfähiges Bewusstsein.

62. Er begründet die Bestimmtheit der Wirklichkeit und die Möglichkeit, sie als geordneten Zusammenhang zu erkennen.

63. Wer diese Annahme prüfen will, muss allerdings fragen, ob die Verlässlichkeit einzelner Erkenntnisse wirklich eine solche umfassende geistige Wirklichkeit verlangt.

64. Die Seele geht als dritte grundlegende Wirklichkeit aus dem Geist hervor und verbindet die intelligible Ordnung mit dem Leben und der Bewegung der sinnlich wahrnehmbaren Welt.

65. Plotins Prinzipien werden häufig Hypostasen genannt, womit grundlegende Wirklichkeitsebenen und keine bloßen Vorstellungen oder sprachlichen Hilfsmittel gemeint sind.

66. Während der Geist seine Inhalte in einer zeitlosen Einheit besitzt, entfaltet die Seele ihre Wirksamkeit auch in zeitlichen Abläufen.

67. Sie ermöglicht, dass eine vernünftige Ordnung im Werden, in lebenden Körpern und im Zusammenhang des Kosmos Ausdruck findet.

68. Dabei unterscheidet Plotin die Weltseele, die den gesamten Kosmos ordnet, von den einzelnen Seelen, die bestimmte Lebewesen beleben.

69. Ihre gemeinsame Herkunft bedeutet nicht, dass alle Menschen dieselben Empfindungen, Wünsche und Urteile hätten.

70. Eine unkörperliche Seele muss nach seiner Auffassung auch nicht in räumliche Stücke zerlegt werden, um einen Körper mit seinen verschiedenen Gliedern zu beleben.

71. Sie erklärt gerade den lebendigen Zusammenhang, den eine bloße Ansammlung körperlicher Teile nicht aus sich heraus verständlich macht.

72. Die sichtbare Welt ist damit weder ein unabhängiger zweiter Ursprung noch ein zufälliges Nebenprodukt ohne eigenen Wert.

73. Ihre Gestalten, Bewegungen und Lebensformen bringen auf veränderliche Weise eine Ordnung zum Ausdruck, die in der intelligiblen Wirklichkeit gründet.

74. Teilhabe bezeichnet diese Abhängigkeit: Ein sinnliches Ding besitzt seine Bestimmtheit durch einen Zusammenhang, den es nicht selbst hervorbringt.

75. Daraus folgt weder, dass eine Idee als unsichtbares Stück im Körper steckt, noch dass die Welt räumlich unterhalb des Geistes liegt.

76. Auch die Folge Eine, Geist und Seele erzählt keine Geschichte von drei früheren Zuständen des Universums.

77. Plotin erklärt eine Rangfolge der Begründung, deren Glieder zugleich bestehen, und vertritt keine Schöpfung aus dem Nichts zu einem ersten Zeitpunkt.

78. Obwohl er das Eine göttlich nennt, sind seine drei Prinzipien deshalb auch nicht mit der christlichen Dreifaltigkeit gleichzusetzen.

79. Ihre Unterschiede betreffen gerade den Grad der Einheit und die Abhängigkeit des jeweils Hervorgehenden von seinem Ursprung.

80. Aus dieser Wirklichkeitsordnung ergibt sich für den Menschen eine besondere Möglichkeit der Selbsterkenntnis.

81. Wenn wir uns ausschließlich über Körper, Besitz oder öffentliches Ansehen verstehen, richten wir unsere Aufmerksamkeit auf Dinge, die entstehen, sich verändern und vergehen.

82. Plotin bestreitet nicht, dass solche Dinge unser Leben beschäftigen, doch er bezweifelt, dass sie unsere erkennende Natur vollständig erklären.

83. Nach seiner Auffassung bleibt ein höherer Aspekt der Seele stets mit der intelligiblen Wirklichkeit verbunden, auch wenn unser gewöhnliches Bewusstsein davon nichts bemerkt.

84. Dieser nicht abgestiegene Seelenaspekt ist weder ein räumlich abgetrennter Teil noch die Behauptung, jeder Mensch verfüge bereits bewusst über vollkommene Erkenntnis.

85. Rückwendung bedeutet vielmehr, die eigene Aufmerksamkeit und Lebensführung so zu verändern, dass die geistige Verwandtschaft erkennbar werden kann.

86. Dazu gehört die Arbeit an Begierden, Ängsten und falschen Werturteilen, die uns an wechselnde Gegenstände binden.

87. In seiner Abhandlung über das Schöne veranschaulicht Plotin diese ethische Formung durch die Arbeit eines Bildhauers, der Überflüssiges entfernt und eine klare Gestalt hervortreten lässt.

88. Das Bild erhält seinen Sinn dadurch, dass der Mensch nach Plotins Auffassung nicht beliebig ein neues Selbst erfindet, sondern die ihm eigene geistige Möglichkeit freilegt.

89. Gerechtigkeit, Besonnenheit und die Ordnung des Begehrens schaffen deshalb Voraussetzungen eines Erkennens, das durch ungeprüfte Leidenschaften verstellt bleiben kann.

90. Schönheit kann diese Bewegung anstoßen, weil eine wahrnehmbare Gestalt die Aufmerksamkeit auf die Ordnung lenkt, die in ihr erscheint.

91. Die philosophische Untersuchung führt über solche einzelnen Anlässe hinaus zu den Formen und schließlich zu deren Ursprung.

92. Am äußersten Punkt spricht Plotin von einer Vereinigung mit dem Einen, bei der die gewöhnliche Trennung zwischen Erkennendem und erkanntem Gegenstand überschritten sein soll.

93. Eine solche Vereinigung wäre gerade kein weiterer Wissenssatz, der die Eigenschaften des Einen beschreibt.

94. Ihre beanspruchte Bedeutung besteht darin, dass der Mensch den Ursprung nicht mehr wie etwas ihm Äußerliches auffasst.

95. Wie sich dieser Anspruch prüfen und in Sprache vermitteln lässt, bleibt eine Schwierigkeit, die durch die Beschreibung einer außergewöhnlichen Erfahrung allein nicht beseitigt wird.

96. Die Bewegung nach innen darf dennoch nicht so erzählt werden, als hielte Plotin den sichtbaren Kosmos insgesamt für einen Irrtum.

97. Gegen Gegner, die die Welt und ihren ordnenden Ursprung herabsetzen, verteidigt er ausdrücklich die Schönheit und Vernünftigkeit des Kosmos.

98. Eine andere Spannung entsteht durch seine Materielehre, in der Materie als äußerste Unbestimmtheit und als Mangel an Form zum Ursprung des Bösen erklärt wird.

99. Damit meint er keinen gewöhnlichen Werkstoff wie Holz oder Eisen, denn solche Stoffe besitzen bereits Eigenschaften und eine bestimmte Gestalt.

100. Gerade das, was für sich jede Bestimmtheit entbehrt, markiert für ihn die äußerste Grenze einer Wirklichkeit, die vom Guten her geordnet ist.

101. Die Güte des geformten Kosmos und diese scharfe Bewertung der Materie gehören deshalb zu derselben Philosophie, auch wenn ihr Verhältnis weitere Fragen aufwirft.

102. Das lebendige Ganze, mit dem die Untersuchung begann, erscheint nun als Ausdruck einer Einheit, deren Grund über seine körperliche Zusammensetzung hinausreicht.

103. Für den Menschen verändert sich damit die Bedeutung der Selbsterkenntnis: Er soll die eigene geistige Tätigkeit verstehen, indem er ihre Voraussetzungen erkennt und sein Leben auf einen Ursprung ausrichtet, über den er nicht verfügt.