7.8 Késő középkori viták: Duns Scotus és Wilhelm von Ockham – Spätmittelalterliche Debatten: Duns Scotus und Wilhelm von Ockham

1. Képzeljünk el két kutyát, amelyek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, de méretük, szőrzetük színe és viselkedésük tekintetében jelentősen különböznek egymástól.

2. A „kutya” szó úgy tűnik, hogy valami közös tulajdonságot fogalmaz meg, miközben minden egyes találkozás egy konkrét állatra vonatkozik.

3. Már ez a hétköznapi megkülönböztetés is két filozófiai feladatot rejt magában: megmagyarázni, miben áll a közös vonás, és mi teszi az egyes állatokat éppen azzá az egyedi állattá, amik.

4. A látható jellemzők puszta felsorolása csak hiányosan válaszol a második kérdésre, hiszen az állat ugyanaz marad, ha külseje megváltozik.

5. Ezzel szemben az a megállapítás, hogy két állat különbözik egymástól, még nem magyarázza meg, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.

6. Duns Scotus és Wilhelm von Ockham ilyen nehézségekkel foglalkoztak, és válaszaik egymástól messze állnak, noha mindketten a ferences rend tudós világából származtak.

7. Scotus a 13. és 14. század fordulóján Oxfordban és Párizsban, majd végül Kölnben tevékenykedett, ahol 1308-ban halt meg.

8. Ockham egy későbbi generációhoz tartozott, és filozófiai álláspontjait elsősorban a 14. század elején alakította ki.

9. Közös volt bennük az a munkamódszer, amelyben a hagyományos szövegeket kommentárok segítségével értelmezték, a vitatott kérdéseket pedig az ellenvetések vizsgálatával dolgozták fel.

10. Fontos alapot képeztek Petrus Lombardus sentenciái, egy teológiai tanítási kérdésekből álló gyűjtemény, amelynek kommentálása a tudós képzés részét képezte.

11. Scotus Lectura című műve előadásainak korai változatát őrzi, míg az Ordinatio az általa kiadásra előkészített, de halála idején még befejezetlen változatot jelenti.

12. Ockham Summa logicae című műve, a logika átfogó ismertetése, pedig azt mutatja, hogy a szavak, fogalmak és következtetések vizsgálata önálló filozófiai feladattá vált.

13. Scotus szerint a különböző dolgok közös megnevezésének okát azok valóságában kell keresni.

14. Két kutya ugyanahhoz a fajhoz tartozik, mert kutyaságuk több, mint az ember véletlenszerű döntése, hogy egy szóval összefoglalja őket.

15. Ezt a tárgyi okot ő „közös természetnek” nevezi, ahol a „természet” itt azt jelenti, ami egy dolog a maga nemében.

16. Gondolkodásunkon kívül ez a természet kizárólag egyes dolgokban található meg, soha nem önmagában vándorló általános lényként.

17. Ugyanakkor fogalmi tartalma még nem tartalmazza azt a meghatározást, hogy éppen ez a kutya legyen, és ne más.

18. Ha a kutyaság önmagában már pontosan egy meghatározott állatot jelölne, akkor az nem vonatkozhatna egyetlen másik állatra sem.

19. A természet ezért saját meghatározása szerint nyitott arra, hogy ebben vagy abban az egyénben megjelenjen.

20. Szigorú értelemben vett általánossága csak a gondolkodásban jön létre, amely úgy fogja fel, mint valamit, ami sokról kimondható.

21. A kutyák együttesen nem alkotnak egyetlen nagy állatot, és közös természetük nem olyan térbeli alkotóelem, amelyet megosztanak egymással.

22. Ugyanez a magyarázat azonban még élesebbé teszi azt a kérdést, hogy mi teszi a közös természetet minden egyes megjelenésében megismételhetetlenül egyedivé.

23. Ennek a feladatnak a filozófiai megnevezése az individuáció, vagyis az egyéni létezés magyarázata.

24. A név segít felismerni egy állatot, de nem ez teszi azt először is egyedi élőlénygé.

25. Scotus ezért egy pozitív individuáló elvet feltételez, amelyet általában a latin „haecceitas” szóval vagy a német „Diesheit” kifejezéssel jelölnek.

26. Ez alatt azt a végső meghatározást értjük, amelyen keresztül egy természet pontosan ennek az egyedi létezőnek a formájában létezik.

27. A „Diesheit” sem egy feltűnő folttal a szőrzetben, sem a tulajdonságok összességével nem azonosítható, amelyek alapján egy állatot azonosítunk.

28. A „Diesheit” továbbá nem egy utólag ráragasztott címke egy korábban ténylegesen létező általános kutyára.

29. A természetet és az individuáló meghatározást inkább ugyanazon konkrét létezőn belül kell megkülönböztetni.

30. Az ilyen különbségek megfogalmazásához Scotusnak van egy fogalmi eszköze: a formális megkülönböztetés.

31. Ennek célja annak megragadása, hogy a meghatározások tárgyilag különbözhetnek anélkül, hogy emiatt két egymástól elválasztható dolgot alkotnának.

32. A puszta gondolati megkülönböztetés túl gyenge lenne, mert nyitva hagyná a kérdést, hogy a különbség egyáltalán a dologban gyökerezik-e.

33. Az önálló tárgyakra való felosztás túl erős lenne, mert tönkretenné a konkrét lény egységét.

34. A természetre és a „jelenlétre” alkalmazva ez azt jelenti, hogy a lény természetére vonatkozó kérdés és az egyéni meghatározására vonatkozó kérdés különböző válaszokat igényel.

35. Aki viszont azzal érvel, hogy ez a magyarázat láthatatlan alkotóelemeket halmoz fel, az a megközelítés valódi problémáját érinti.

36. Scotusnak be kellene mutatnia, hogy megkülönböztetései olyasmit magyaráznak, ami az egyes dolgok egyszerű elismerésével még nem vált érthetővé.

37. A közös fogalmak kérdése Scotusnál egészen az Istenről szóló filozófiai értekezésig nyúlik vissza.

38. Ha az emberek a teremtett dolgokból indulnak ki, és egy isteni eredetre akarnak következtetni, a döntő fogalmaknak a következtetés során megbízható jelentést kell megőrizniük.

39. Egy szó, amelynek jelentése észrevétlenül megváltozik az érvelés során, csak látszólagos kapcsolatot teremthet az előfeltevés és az eredmény között.

40. Scotus ezért védi a létezés fogalmának univokitását, vagyis azt az egységes fogalmi jelentést, amely mind Istenre, mind a teremtményekre alkalmazható.

41. Ezzel azonban nem állítja, hogy létezésük módja egyforma lenne, hiszen a véges és a végtelen létezés alapvetően különböző marad.

42. Isten ezáltal sem egy különösen nagy teremtménnyé, sem egy véges faj tagjává nem válik.

43. E megközelítés szerint az egyértelműség biztosítja az ésszerű istenismeret előfeltételét, de önmagában még nem szolgáltat bizonyítékot Isten létezésére.

44. Ockham vitatja, hogy az általános állítások magyarázatához szükségünk lenne egy Scotus-i értelemben vett közös természetre.

45. Számára minden, ami ténylegesen létezik, egyedi, és az általánosság abban rejlik, hogy egy jel képes sok egyedit jelölni.

46. Ockham ezzel sem az állatokat, sem azok valós hasonlóságait nem tagadja.

47. Áthelyezi a magyarázat feladatát: azt kell vizsgálni, hogy egy fogalom hogyan vonatkozhat több dologra, és miért helytálló az alkalmazása.

48. A nominalizmus elnevezés, amely a latin „név” szóból származik, azonban félrevezető lehet, ha azt sugallja, hogy minden általános csupán kimondott hangokból áll.

49. Ockham ugyanúgy figyelembe veszi a gondolkodásban megjelenő fogalmakat, mint az írásbeli jeleket, amelyekkel az emberek azokat kifejezik.

50. Későbbi felfogása szerint egy fogalom önmagában is egy egyedi gondolati aktus, amely egy adott elmében jelenik meg.

51. Általánosnak a jelentése miatt nevezik, mivel sok tárgyra utalhat.

52. Ockham az egyszerű fogalmakat természetes jeleknek tekinti, amelyek tárgyaikkal való kapcsolata e tárgyak megismerésén alapul.

53. A kimondott és írott szavak viszont nyelvi megállapodásokon alapulnak.

54. A megnevezés szabadsága nem teszi önkényessé egy fogalom alkalmazását, hiszen egy kutya egy új szóválasztás révén sem lesz fává, sem kővé.

55. Hogy Ockham milyen gondosan különbözteti meg a különböző hivatkozásokat, az három, kifejezetten erre a célra választott német példán látható.

56. A „Egy kutya fut” mondattal egy állatról beszélünk, amelynek egy tevékenységet tulajdonítunk.

57. A „A kutya egy fajfogalom” kijelentésben viszont a figyelem a fogalomra irányul, amelyen keresztül különböző állatokat foglalunk össze egy közös meghatározás alatt.

58. Aki megállapítja, hogy a „kutya” szó négy betűből áll, végül a nyelvi kifejezésről beszél.

59. Egy futó állatnak nincsenek betűi, és egy fajfogalom nem fut át egy udvaron.

60. Annak vizsgálatát, hogy mit jelöl egy kifejezés egy mondaton belül, a középkori logika szuppozíciónak nevezi.

61. Ez a megkülönböztetés segít elkerülni, hogy a dolgok, fogalmak és szavak tulajdonságait észrevétlenül felcseréljük egymással.

62. Az állítások gondos elemzéséből következik az a takarékosság értelme is, amely Ockham borotvájaként vált híressé.

63. Ez azt követeli meg, hogy további létezőfajokat csak akkor fogadjuk el, ha erre elegendő ok van.

64. Az ontológia annak vizsgálata, hogy mi létezik, és mely alapvető létezőfajtákat kell megkülönböztetni.

65. Az ontológiai takarékosság tehát a magyarázat előfeltételeire vonatkozik, nem pedig a magyarázatot kifejező szavak számára.

66. Egy részletes magyarázat takarékosabb lehet egy rövidnél, ha felesleges kiegészítő elemek nélkül is megállja a helyét.

67. Az, hogy két dolog hasonlít egymásra, még nem indokolja például egy „hasonlóság” nevű további dolog feltételezését, amely közöttük lép fel.

68. A vizsgálatnak ki kell derítenie, hogy a dolgok és azok megfelelő tulajdonságai elegendőek-e ahhoz, hogy az állítást igaznak bizonyítsák.

69. Scotus joggal követelheti, hogy Ockham magyarázza meg a közös fogalmak tárgyi alapját, míg Ockham megkérdezheti, hogy egy közös természet valójában milyen további hozzájárulást nyújt.

70. A kutya egyéni egysége is más helyet kap Ockhamnál, hiszen az állat már önmagában is egyedi létező.

71. Ehhez nincs szüksége egy „ez-ségre” mint további meghatározásra.

72. Amit Scotus a közös és az egyedi közötti, magyarázatra szoruló kapcsolatként értelmez, azt Ockham az egyes dolgok és jelzéseink általános jelentése közötti különbségként kezeli.

73. A következmények egészen az emberi ismeret bizonyítási képességének határaiig nyúlnak.

74. Egy fogalom birtoklása még nem jelenti egy adott tárgy jelenlegi létezésének ismeretét.

75. Ockham ezért megkülönbözteti az intuitív ismeretet – amely természetes körülmények között lehetővé teszi a ténylegesen létező egyedi dolgokról való ítéletalkotást – az absztrakt ismerettől, amely eltekint azok létezésétől vagy nemlétezésétől.

76. Az „intuitív” kifejezés itt nem rejtélyes megérzést jelöl, hanem az ismeret és egy adott tárgy közötti meghatározott kapcsolatot.

77. Az Isten-ismeret tekintetében is Ockham azt követeli, hogy a filozófiai érvek hatókörét pontosabban határozzák meg, mint ahogyan azt a átfogó metafizikai rendszerek gyakran teszik.

78. Az a lehetőség, hogy a világból következtessünk egy okra, még nem garantálja a keresztény hit egyetlen, mindenható Istenéről szóló valamennyi állítást.

79. A dolgok és az ismeret magyarázatában megjelenő e különbségek mellett egy további vita is folyik az akarat szabadságáról.

80. Scotus úgy értelmezi a szabadságot, hogy a döntés pillanatában egy másik döntés is lehetséges marad.

81. Neki nem elegendő, hogy az ember később másképp cselekedhetne, miután meggyőződései vagy a körülmények megváltoztak.

82. Ezen felfogás szerint az akarat saját önmeghatározási képességgel rendelkezik, bár az értelem tárgyakat és okokat tár fel előtte.

83. Ockham szintén egy erős értelmezését védi ennek a szabadságnak, amely még egy jónak felismert cél tudatos elutasítását is lehetővé teszi.

84. Ezáltal az erkölcsi kudarc nem vezethető vissza teljes mértékben az értelem tévedésére.

85. Ugyanakkor az ésszerű indokok elutasításának képességéből nem következik erkölcsi engedély arra, hogy ezt tetszés szerint tegyük.

86. A „voluntarizmus” kifejezés az akarat hangsúlyos elsőbbségét jelöli, de nem szabad, hogy eltakarja az egyes álláspontok közötti különbségeket és az ésszerű megítélés továbbra is fennálló jelentőségét.

87. Egy hipotetikus példaként említhető, hogy valaki megérti, miért kellene segítenie egy másik embert, és mégis megtagadja a segítséget.

88. Értelmezését és döntését ekkor külön kell értékelni, anélkül, hogy elveszítenénk a kettő közötti kapcsolatot.

89. A filozófiai feszültség abban rejlik, hogy hogyan válhat egy szabad döntés okok révén érthetővé, ha ezek az okok nem határozzák meg azt szükségszerűen.

90. Scotus és Ockham a bűn, az érdem és az isteni szabadság keresztény fogalmain belül foglalkoznak ezzel a feszültséggel.

91. Az akaratra vonatkozó nézeteik ezért sem kizárólag az univerzáliák vitájából vezethetők le, sem pedig a vallástól független önmeghatározás előfutáraként értelmezhetők.

92. Hogy a tekintély vizsgálata eközben gyakorlati élességet nyerhetett, azt Ockham későbbi, a ferences szegénységet érintő konfliktusa is mutatja.

93. A XXII. János pápával folytatott vita többek között azt a kérdést érintette, hogy a javak használata megkülönböztethető-e azok tulajdonjogától.

94. Ilyen vitákból kiindulva Ockham a világi hatalom határairól és a pápai tévedés lehetőségéről szóló vizsgálódásokat fejlesztett ki.

95. Éppen az a keresztény mérce, amelyre hivatkozott, tette lehetővé számára, hogy bírálja az egyházi tekintélyt.

96. Egy egyenes vonal a nominalizmustól a pápai hatalom elutasításáig átugraná ezt a konkrét teológiai és jogi vitát.

97. A két állat közös kutyaságának megértése szempontjából jelentős különbséget jelent, hogy valós közös természetet feltételezünk-e, vagy egy általános jel tárgyilagosan megalapozott alkalmazását.

98. Scotus magyarázatot követel arra, hogy mi a közös a dolgokban, és mi az, ami mindegyikben egyénileg létezik.

99. Ockham azt követeli, hogy bizonyítsák be, hogy ezek a kiegészítő meghatározások egyáltalán szükségesek-e az igaz állítások magyarázatához.

100. Nézeteltérésük egy pontos, nyitott kérdést vet fel: mennyit kell egy magyarázatnak a valóságból előfeltételeznie ahhoz, hogy érthetővé tegye, amit az egyes dolgokról tudunk, és amit általános fogalmakkal kifejezünk?

1. Stellen wir uns zwei Hunde vor, die derselben Art angehören, sich aber in Größe, Fellfarbe und Verhalten deutlich unterscheiden.

2. Das Wort „Hund“ scheint dabei etwas Gemeinsames zu erfassen, während jede Begegnung einem bestimmten Tier gilt.

3. Schon diese gewöhnliche Unterscheidung enthält zwei philosophische Aufgaben: zu erklären, worin die Gemeinsamkeit besteht und wodurch jedes Tier gerade dieses einzelne Tier ist.

4. Eine bloße Liste sichtbarer Merkmale beantwortet die zweite Frage nur unvollständig, denn das Tier bleibt dasselbe, wenn sich sein Aussehen verändert.

5. Umgekehrt erklärt die Feststellung, dass zwei Tiere verschieden sind, noch nicht ihre Zugehörigkeit zu derselben Art.

6. An solchen Schwierigkeiten arbeiteten Duns Scotus und Wilhelm von Ockham mit Antworten, die weit auseinanderliegen, obwohl beide aus der gelehrten Welt des Franziskanerordens hervorgingen.

7. Scotus wirkte um die Wende vom dreizehnten zum vierzehnten Jahrhundert in Oxford und Paris sowie zuletzt in Köln, wo er 1308 starb.

8. Ockham gehörte einer späteren Generation an und entwickelte seine philosophischen Positionen vor allem im frühen vierzehnten Jahrhundert.

9. Gemeinsam war ihnen eine Arbeitsweise, in der überlieferte Texte durch Kommentare erschlossen und strittige Fragen durch die Prüfung von Einwänden bearbeitet wurden.

10. Eine wichtige Grundlage bildeten die Sentenzen des Petrus Lombardus, eine Sammlung theologischer Lehrfragen, deren Kommentierung zur gelehrten Ausbildung gehörte.

11. Scotus’ Lectura bewahrt eine frühe Gestalt seiner Vorlesungen, während die Ordinatio eine von ihm für die Veröffentlichung bearbeitete, bei seinem Tod jedoch unvollendete Fassung darstellt.

12. Ockhams Summa logicae, seine umfassende Darstellung der Logik, zeigt ihrerseits, dass die Untersuchung von Wörtern, Begriffen und Schlüssen eine eigene philosophische Aufgabe geworden war.

13. Für Scotus muss die gemeinsame Benennung verschiedener Dinge einen Grund in deren Wirklichkeit haben.

14. Zwei Hunde gehören derselben Art an, weil ihr Hundsein mehr ist als eine zufällige Entscheidung des Menschen, sie unter einem Wort zusammenzufassen.

15. Diesen sachlichen Grund nennt er die gemeinsame Natur, wobei „Natur“ hier das bezeichnet, was ein Ding seiner Art nach ist.

16. Außerhalb unseres Denkens begegnet diese Natur ausschließlich in einzelnen Dingen, niemals als ein für sich umherwanderndes allgemeines Wesen.

17. Zugleich enthält ihr begrifflicher Gehalt noch nicht die Bestimmung, gerade dieser Hund und kein anderer zu sein.

18. Würde das Hundsein aus sich heraus schon genau ein bestimmtes Tier bezeichnen, könnte es keinem zweiten Tier zukommen.

19. Die Natur ist deshalb ihrer eigenen Bestimmung nach gegenüber dem Vorkommen in diesem oder jenem Individuum offen.

20. Ihre Allgemeinheit im strengen Sinn entsteht erst im Denken, das sie als etwas auffasst, was von vielen ausgesagt werden kann.

21. Die Hunde bilden zusammen kein einziges großes Tier, und ihre gemeinsame Natur ist kein räumlicher Bestandteil, den sie sich teilen.

22. Dieselbe Erklärung verschärft allerdings die Frage, wodurch die gemeinsame Natur in jedem ihrer Vorkommen unwiederholbar einzeln ist.

23. Die philosophische Bezeichnung für diese Aufgabe lautet Individuation, also die Erklärung des individuellen Seins.

24. Ein Name hilft uns, ein Tier wiederzuerkennen, macht es aber nicht erst zu einem einzelnen Lebewesen.

25. Scotus nimmt deshalb ein positives individuierendes Prinzip an, das gewöhnlich mit dem lateinischen Wort Haecceitas oder dem deutschen Ausdruck „Diesheit“ bezeichnet wird.

26. Gemeint ist die letzte Bestimmung, durch die eine Natur als genau dieses einzelne Seiende besteht.

27. Die Diesheit lässt sich weder mit einem auffälligen Fleck im Fell noch mit der Gesamtheit der Eigenschaften gleichsetzen, anhand deren wir ein Tier identifizieren.

28. Auch ist die Diesheit kein nachträglich angebrachtes Etikett an einem zuvor tatsächlich existierenden allgemeinen Hund.

29. Natur und individuierende Bestimmung sind vielmehr innerhalb desselben konkreten Seienden zu unterscheiden.

30. Für solche Unterschiede besitzt Scotus ein begriffliches Werkzeug, die formale Unterscheidung.

31. Sie soll erfassen, dass Bestimmungen sachlich verschieden sein können, ohne deshalb zwei voneinander trennbare Dinge zu bilden.

32. Eine bloße Unterscheidung im Denken wäre zu schwach, weil sie offenließe, ob der Unterschied überhaupt in der Sache begründet ist.

33. Eine Trennung in selbstständige Gegenstände wäre zu stark, weil sie die Einheit des konkreten Wesens zerstören würde.

34. Auf Natur und Diesheit angewandt bedeutet sie, dass die Frage nach der Art eines Wesens und die Frage nach seiner individuellen Bestimmung verschiedene Antworten verlangen.

35. Wer dagegen einwendet, dass diese Erklärung unsichtbare Bestandteile häufe, trifft damit ein wirkliches Problem des Ansatzes.

36. Scotus müsste zeigen, dass seine Unterscheidungen etwas erklären, was durch die einfache Anerkennung einzelner Dinge noch nicht verständlich geworden ist.

37. Die Frage nach gemeinsamen Begriffen reicht bei Scotus bis in die philosophische Rede über Gott.

38. Wenn Menschen von geschaffenen Dingen ausgehen und auf einen göttlichen Ursprung schließen wollen, müssen die entscheidenden Begriffe während der Schlussführung einen verlässlichen Sinn behalten.

39. Ein Wort, das unterwegs unbemerkt seine Bedeutung wechselt, kann die Verbindung zwischen Voraussetzung und Ergebnis nur vortäuschen.

40. Scotus verteidigt deshalb die Univozität des Seinsbegriffs, also einen einheitlichen begrifflichen Sinn, der sowohl auf Gott als auch auf Geschöpfe anwendbar ist.

41. Damit behauptet er keine Gleichheit ihrer Seinsweise, denn endliches und unendliches Sein bleiben grundlegend verschieden.

42. Gott wird dadurch weder zu einem besonders großen Geschöpf noch zum Mitglied einer endlichen Art.

43. Univozität sichert nach diesem Verständnis eine Voraussetzung vernünftiger Gotteserkenntnis, liefert aber für sich allein noch keinen Beweis, dass Gott existiert.

44. Ockham bestreitet, dass wir zur Erklärung allgemeiner Aussagen eine gemeinsame Natur im Sinne des Scotus benötigen.

45. Für ihn ist alles, was tatsächlich besteht, ein Einzelnes, und die Allgemeinheit liegt in der Fähigkeit eines Zeichens, viele Einzelne zu bezeichnen.

46. Ockham leugnet damit weder die Tiere noch ihre wirklichen Ähnlichkeiten.

47. Er verlagert die Aufgabe der Erklärung: Zu untersuchen ist, wie ein Begriff sich auf mehrere Dinge beziehen kann und weshalb seine Anwendung zutrifft.

48. Die Bezeichnung Nominalismus, die sich vom lateinischen Wort für Name ableitet, kann allerdings irreführen, wenn sie nahelegt, dass alles Allgemeine lediglich aus gesprochenen Lauten bestehe.

49. Ockham berücksichtigt ebenso Begriffe im Denken und die geschriebenen Zeichen, durch die Menschen sie ausdrücken.

50. Ein Begriff ist nach seiner späteren Auffassung selbst ein einzelner Denkakt, der in einem bestimmten Geist vorkommt.

51. Allgemein heißt er aufgrund seiner Bedeutung, weil er für viele Gegenstände stehen kann.

52. Ockham betrachtet einfache Begriffe als natürliche Zeichen, deren Beziehung zu ihren Gegenständen durch die Erkenntnis dieser Gegenstände begründet wird.

53. Gesprochene und geschriebene Wörter beruhen dagegen auf sprachlichen Vereinbarungen.

54. Die Freiheit der Benennung macht die Anwendung eines Begriffs nicht beliebig, denn ein Hund wird durch eine neue Wortwahl weder zum Baum noch zum Stein.

55. Wie sorgfältig Ockham unterschiedliche Bezugnahmen trennt, lässt sich an drei eigens gewählten deutschen Beispielen erkennen.

56. Mit dem Satz „Ein Hund läuft“ sprechen wir über ein Tier, dem wir eine Tätigkeit zuschreiben.

57. In der Aussage „Hund ist ein Artbegriff“ gilt die Aufmerksamkeit dagegen dem Begriff, durch den verschiedene Tiere unter einer gemeinsamen Bestimmung erfasst werden.

58. Wer feststellt, dass das Wort „Hund“ vier Buchstaben hat, spricht schließlich über den sprachlichen Ausdruck.

59. Ein laufendes Tier besitzt keine Buchstaben, und ein Artbegriff läuft nicht über einen Hof.

60. Die Untersuchung dessen, wofür ein Ausdruck innerhalb eines Satzes steht, nennt die mittelalterliche Logik Supposition.

61. Diese Unterscheidung hilft zu verhindern, dass Eigenschaften von Dingen, Begriffen und Wörtern unbemerkt gegeneinander ausgetauscht werden.

62. Aus der sorgfältigen Analyse von Aussagen ergibt sich auch der Sinn jener Sparsamkeit, die als Ockhams Rasiermesser berühmt geworden ist.

63. Sie verlangt, zusätzliche Arten von Seiendem nur anzunehmen, wenn dafür ein ausreichender Grund besteht.

64. Ontologie heißt die Untersuchung dessen, was existiert und welche grundlegenden Arten des Seienden unterschieden werden müssen.

65. Ontologische Sparsamkeit betrifft folglich die Voraussetzungen einer Erklärung, nicht die Anzahl der Wörter, in denen sie vorgetragen wird.

66. Eine ausführliche Erklärung kann sparsamer sein als eine kurze, wenn sie ohne unnötige zusätzliche Gegenstände auskommt.

67. Dass zwei Dinge einander ähneln, rechtfertigt beispielsweise noch nicht die Annahme einer weiteren Sache namens Ähnlichkeit, die zwischen ihnen hinzutritt.

68. Die Prüfung muss zeigen, ob die Dinge und ihre jeweiligen Eigenschaften ausreichen, um die Aussage wahr zu machen.

69. Scotus kann mit Recht verlangen, dass Ockham die sachliche Grundlage gemeinsamer Begriffe erklärt, während Ockham fragen kann, welchen zusätzlichen Beitrag eine gemeinsame Natur tatsächlich leistet.

70. Auch die individuelle Einheit eines Hundes erhält bei Ockham eine andere Stellung, denn das Tier ist schon aus sich heraus ein einzelnes Seiendes.

71. Eine Diesheit als weitere Bestimmung benötigt er dafür nicht.

72. Was Scotus als erklärungsbedürftige Verbindung von Gemeinsamkeit und Einzelheit auffasst, behandelt Ockham als Unterschied zwischen einzelnen Dingen und der allgemeinen Bedeutung unserer Zeichen.

73. Die Folgen reichen bis zu den Grenzen dessen, was menschliche Erkenntnis beweisen kann.

74. Einen Begriff zu besitzen bedeutet noch nicht, die gegenwärtige Existenz eines bestimmten Gegenstands zu kennen.

75. Ockham unterscheidet deshalb intuitive Erkenntnis, durch die unter natürlichen Bedingungen Urteile über tatsächlich bestehende einzelne Dinge möglich werden, von abstraktiver Erkenntnis, die von ihrer Existenz oder Nichtexistenz absieht.

76. „Intuitiv“ bezeichnet hier keine rätselhafte Eingebung, sondern eine bestimmte Beziehung der Erkenntnis zu einem einzelnen Gegenstand.

77. Auch bei der Gotteserkenntnis verlangt Ockham, die Reichweite philosophischer Argumente genauer zu begrenzen, als es umfassende metaphysische Systeme häufig tun.

78. Die Möglichkeit, aus der Welt auf eine Ursache zu schließen, garantiert noch nicht sämtliche Aussagen über den einen allmächtigen Gott des christlichen Glaubens.

79. Diese Unterschiede in der Erklärung von Dingen und Erkenntnis stehen neben einer weiteren Debatte über die Freiheit des Willens.

80. Scotus will Freiheit so verstehen, dass im Augenblick einer Entscheidung auch eine andere Entscheidung möglich bleibt.

81. Es genügt ihm nicht, dass ein Mensch später anders handeln könnte, nachdem sich seine Überzeugungen oder die Umstände verändert haben.

82. Der Wille besitzt nach dieser Auffassung eine eigene Fähigkeit zur Selbstbestimmung, obwohl der Verstand ihm Gegenstände und Gründe erschließt.

83. Ockham verteidigt ebenfalls einen starken Begriff dieser Freiheit, der sogar die bewusste Zurückweisung eines als gut erkannten Ziels zulässt.

84. Damit wird moralisches Versagen nicht vollständig auf einen Irrtum des Verstandes zurückgeführt.

85. Zugleich folgt aus der Fähigkeit, vernünftige Gründe zurückzuweisen, keine moralische Erlaubnis, dies beliebig zu tun.

86. Der Ausdruck Voluntarismus bezeichnet den betonten Vorrang des Willens, darf aber die Unterschiede ihrer Positionen und die fortbestehende Bedeutung vernünftiger Beurteilung nicht verdecken.

87. Als hypothetisches Beispiel kann ein Mensch verstehen, weshalb er einem anderen helfen sollte, und die Hilfe dennoch verweigern.

88. Seine Einsicht und seine Entscheidung müssen dann getrennt beurteilt werden, ohne ihre Verbindung zu verlieren.

89. Die philosophische Spannung lautet, wie eine freie Entscheidung durch Gründe verständlich werden kann, wenn diese Gründe sie nicht notwendig bestimmen.

90. Scotus und Ockham arbeiten an dieser Spannung innerhalb christlicher Vorstellungen von Schuld, Verdienst und göttlicher Freiheit.

91. Ihre Auffassungen des Willens lassen sich deshalb weder aus dem Universalienstreit allein ableiten noch als Vorstufen einer religionslosen Selbstbestimmung lesen.

92. Dass die Prüfung von Autorität dabei eine praktische Schärfe gewinnen konnte, zeigt Ockhams späterer Konflikt um die franziskanische Armut.

93. Der Streit mit Papst Johannes dem Zweiundzwanzigsten betraf unter anderem die Frage, ob der Gebrauch von Gütern von ihrem Eigentum unterschieden werden könne.

94. Aus solchen Auseinandersetzungen entwickelte Ockham Untersuchungen über die Grenzen geistlicher Macht und die Möglichkeit päpstlichen Irrtums.

95. Der christliche Maßstab, auf den er sich berief, erlaubte ihm gerade, eine kirchliche Autorität zu kritisieren.

96. Eine gerade Linie vom Nominalismus zur Ablehnung päpstlicher Macht würde diesen konkreten theologischen und rechtlichen Streit überspringen.

97. Für das Verständnis des gemeinsamen Hundseins der beiden Tiere macht es einen erheblichen Unterschied, ob wir eine reale gemeinsame Natur oder die sachlich begründete Anwendung eines allgemeinen Zeichens annehmen.

98. Scotus verlangt eine Erklärung dafür, was den Dingen gemeinsam ist und wodurch es in jedem von ihnen individuell besteht.

99. Ockham verlangt den Nachweis, dass diese zusätzlichen Bestimmungen zur Erklärung wahrer Aussagen überhaupt erforderlich sind.

100. Ihre Uneinigkeit führt zu einer präzisen offenen Frage: Wie viel muss eine Erklärung in der Wirklichkeit voraussetzen, damit sie verständlich macht, was wir über einzelne Dinge wissen und mit allgemeinen Begriffen sagen?