10.2.3 Okozati összefüggés, indukció és az én problémája – Kausalität, Induktion und das Problem des Selbst

1. Egy biliárdgolyó egy másik felé gurul, megérinti azt, és a másik is mozgásba jön.

2. David Hume ezt a jól ismert folyamatot használja fel egy olyan várakozás vizsgálatára, amely számunkra általában annyira magától értetődőnek tűnik, hogy alig vesszük észre előfeltételeit.

3. Aki már sok ilyen ütközést látott, nem várja meg, hogy mi fog történni ezúttal, hanem már az érintkezés előtt számol egy bizonyos következménnyel.

4. Hume azonban arra kéri minket, hogy gondolatban tegyük félre ezt a megszokottságot, és úgy tekintsünk a folyamatra, mintha még semmilyen tapasztalatunk nem lenne a mozgó testekkel kapcsolatban.

5. Az első gömb színéből, alakjából és mozgásából puszta gondolkodás útján nem tudnánk következtetni arra, hogy a második hogyan fog viselkedni.

6. Az, hogy a második mozdulatlanul marad, vagy hogy az első visszapattan, eleinte fogalmi ellentmondás nélkül elképzelhető.

7. A tapasztalt megfigyelő bizonyosságának tehát olyan eredete kell, hogy legyen, amely még nem rejlik a gömbök puszta látványában.

8. A skót filozófus ezt a vizsgálatot 1739-ben és 1740-ben megjelent „Értekezés az emberi természetről” című művében fejti ki, majd 1748-ban a később „Vizsgálódás az emberi értelemről” néven ismert művében újra tárgyalja az ok-okozati összefüggés kérdését.

9. Olyan korban ír, amikor a természeti folyamatok sikeres matematikai leírása nagy elvárásokat ébreszt a tudományos ismeretekkel szemben.

10. Éppen ez a siker teszi számára sürgetővé azt a kérdést, hogy az empirikus tudás egyáltalán milyenfajta bizonyosságra tarthat igényt.

11. Az ok-okozati összefüggés az ok és a hatás közötti kapcsolatot jelenti, amelyen keresztül egy eseményt egy másik esemény előidézőjeként vagy feltételeként értelmezünk.

12. Az ilyen összefüggések lehetővé teszik számunkra, hogy a jelenleg érzékelt dolgokból következtessünk arra, ami még rejtve marad érzékszerveink elől.

13. Hatást várunk, egy nyomból következtetünk egy múltbeli eseményre, vagy megítéljük, milyen következményei lehetnek egy cselekedetnek.

14. Hume vizsgálata így az emberi gondolkodás egyik alapvető mozgását érinti, amely egyaránt alátámasztja a természettudományt és a mindennapi tájékozódást.

15. Hume, hogy megragadja ezek sajátosságát, megkülönbözteti a tényekről szóló állítások és az azokról alkotott elképzelések közötti kapcsolatokat.

16. Az, hogy kétszer három hatot ad, a számok közötti kapcsolatokból ismerhető fel anélkül, hogy ehhez konkrét tárgyakat kellene megszámolnunk.

17. A demonstratív bizonyítás ebben az összefüggésben egy kényszerítő gondolatmenet, amelynek ellenkező következtetése ellentmondást tartalmazna.

18. Az az állítás, hogy egy bizonyos gömb egy ütközés után elmozdul, másfajta indoklással bír.

19. Ellenkezője ugyan ellentmondhat minden eddigi tapasztalatnak, de egy lehetséges esemény leírásaként érthető marad.

20. Ha a mozgásokat egy fizikai képlet segítségével számoljuk ki, az eredmény ugyan a feltételezett feltételek mellett matematikailag kényszerítően következik.

21. Az azonban, hogy a feltételezett természeti törvények és feltételek ebben a valós esetben érvényesek-e, még nem vált pusztán matematikai igazsággá.

22. A megfigyelt ütközés során mozgásokat, érintkezést és időbeli sorrendet látunk.

23. Amit ezen túlmenően értünk azon, amikor azt mondjuk, hogy az ütközés szükségszerűen előidézte a második mozgást, az nem jelenik meg előttünk további látható tulajdonságként.

24. A szükségszerű összefüggés olyan kapcsolat lenne, amelynek erejénél fogva az oknak ki kell váltania a hatását, és ugyanazon meghatározó feltételek mellett más következményt nem enged meg.

25. Hume azt a tapasztalatot keresi, amely egy ilyen elképzelésnek tartalmat adhatna.

26. Az ő empirikus megközelítése szerint, amely az ismeretet a tapasztalathoz köti, egy látszólag egyértelmű elképzelés esetében meg kell kérdeznünk, milyen benyomásokból származik.

27. A benyomások közvetlenül átélt észlelések és érzelmek, míg az elképzelések lehetővé teszik azok gondolati felidézését vagy feldolgozását.

28. Egyszeri ütközés esetén az események benyomását találja meg, de azok kényszerítő összefüggésének különálló benyomását nem.

29. Még ha a folyamatot alaposabban is vizsgáljuk, az időbeli egymásutánból önmagában még nem nyerünk betekintést a szükségszerű keletkezésbe.

30. Nos, általában nem csak egyszer látunk ilyen együttes előfordulást.

31. Az ismételt megfigyelések állandó összefüggést mutatnak, vagyis bizonyos típusú események rendszeres, közös megjelenését egy meghatározott sorrendben.

32. Mindazonáltal minden további megfigyelt együttes előfordulás eleinte egyedi eset marad, amely csatlakozik a már ismert esetekhez.

33. Az, hogy egy sorozat tegnap és tegnapelőtt bekövetkezett, puszta leírásként még nem tartalmaz semmiféle kijelentést arról, hogy mi kell, hogy történjen holnap.

34. Itt van az az átmenet, amelyet Hume különösen alaposan vizsgál.

35. Elhagyjuk a már megfigyelt esetek területét, és azok szabályszerűségét átvisszük egy olyan esetre, amelyet még nem figyeltünk meg.

36. Az ilyen, a megfigyeltből a meg nem figyeltre vonatkozó következtetésekre az indukció elnevezés honosodott meg, még ha Hume sem kezeli problémáját végig ezen a néven.

37. Az induktív gondolkodás ennél többet foglal magában, mint a jövőre vonatkozó várakozást, mert a vizsgált tárgyakból más, még nem vizsgált tárgyakra is következtetünk.

38. A tisztázás kedvéért képzeljünk el egy műhelyt, ahol azonos típusú fémdarabokat hasonló körülmények között ismétlődően ugyanúgy hevítik.

39. Számos egybehangzó kísérlet után a vizsgáló személy arra számít, hogy a következő darab is hasonlóan fog viselkedni.

40. Az okra vonatkozó kérdésre először joggal hivatkozik az eddigi megfigyelésekre.

41. Hume kérdése ott kezdődik, ahol ezek a megfigyelések az általánosíthatóság indokaként szolgálnak.

42. Az a kijelentés, hogy eddig a hasonló körülmények hasonló következményekkel jártak, a már ismert lefolyást írja le.

43. Az ezen túlmutató állítás, miszerint ez a jövőben is így lesz, azt feltételezi, hogy az eddig megállapított szabályszerűség túlmutat az ismert esetek körén.

44. Ezt a feltételt a természet elegendő egyenletességének feltételezésének nevezhetjük, amelynek keretében nem kell minden folyamatnak egyformának lennie, hanem a hasonló körülményeknek megbízhatóan hasonló következményekkel kell járniuk.

45. Hume először azt vizsgálja, hogy ez a feltételezés demonstratív bizonyítékkal alátámasztható-e.

46. Egy ilyen bizonyítéknak azt kellene kimutatnia, hogy egy eddig meg nem figyelt folyamatban bekövetkező eltérés ellentmondást tartalmaz.

47. Elképzelhetjük azonban, hogy egy külsőleg összehasonlítható tárgy másképp reagál, anélkül hogy ezzel egyidejűleg logikailag lehetetlen dolgot állítanánk.

48. Az eltérés elképzelése semmiféle bizonyítékot nem szolgáltat arra, hogy az valóban bekövetkezik.

49. Csak azt mutatja meg, hogy az ismert lefolyás folytatódása miért nem kényszerül ugyanolyan szükségszerűséggel, mint amellyel egy matematikai összefüggés érvényesül.

50. Még egy rendkívül hosszú sorozat megerősítő megfigyelés sem változtatja meg ezt a különbséget az indoklás módjaiban.

51. Hossza növelheti bizalmunkat, de nem változtatja a jövőbeli folytatódást olyan igazsággá, amelynek ellentéte ellentmondásos lenne.

52. A második kísérlet arra a tapasztalatra hivatkozik, hogy a tapasztalatokon alapuló várakozások eddig gyakran sikeresek voltak.

53. Ezzel a következtetés levonásának megbízhatóságát kívánják alátámasztani az eddigi eredményességével.

54. Ahhoz azonban, hogy ebből a múltbeli eredményességből következtessünk a jövőbeli megbízhatóságra, előre kell feltételeznünk, hogy az eddigi tapasztalatok átvihetők az új esetekre.

55. Pontosan ez az átvihetőség volt az a feltételezés, amelynek indoklását keresték.

56. Az érvelés ezért körkörös, mivel máris alkalmazza a kérdéses eljárást annak alapvető jogosságának bizonyítására.

57. Még az óvatosabb állítás sem, miszerint további megbízhatósága csupán valószínű, nem kerüli el ezt a körkörösséget, amennyiben ugyanazt a múltbeli sikerek átvitelét feltételezi.

58. Hume egyúttal elmagyarázza, miért alakítanak ki az emberek mégis várakozásokat, és miért alig tudnának másképp élni.

59. Válasza a szokás, amivel az elme ismétlődésből fakadó hajlamát jelenti, hogy egy esemény bekövetkeztekor előre lássa a hozzá általában kapcsolódó másikat.

60. Sok ütközés után a közeledő gömb látványa közvetlenül a következő mozgás várakozásához vezet.

61. Ez az átmenet nem igényel minden alkalommal kifejezetten megfogalmazott következtetést, és kialakulhat, mielőtt valaki egyáltalán megértené a megalapozásának kérdését.

62. A várt mozgást ekkor olyan határozottsággal képzeljük el, amely megkülönbözteti azt egy tetszőlegesen elképzelt eseménytől.

63. Hume így magyarázza a meggyőződés kialakulását anélkül, hogy ehhez előzetesen bizonyított általános szabályt feltételezne.

64. A pszichológiai magyarázat érthetővé teszi, miért bízunk a meg nem figyelt dolgokban, de önmagában még nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy ez a bizalom soha nem csalhat meg.

65. A szokás révén a szükségszerű összefüggés elképzelése is tapasztalható eredetet nyer.

66. Hume elemzése szerint az ismétlődés megváltoztatja szellemi reakciónkat, noha az egyes megfigyelt eseménypárokban nem jelenik meg új, látható kapcsolat.

67. Megéljük azt a hajlamot, hogy az egyik eseménynél már a másikat is várjuk, és ezt az érzékelt összefüggést magukra a folyamatokra vonatkoztatjuk.

68. Az ok-okozati elképzelés magyarázatában ezért döntő szerepet kap az észlelés és a várakozás közötti belső átmenet.

69. Hogy ebből mennyire következik következtetés az okok valóságáról, az a Hume-kutatásban vitatott kérdés.

70. Egyes értelmezések hangsúlyozzák, hogy számunkra az ok-okozati összefüggés a szabályszerűségben és a várakozásban merül ki.

71. Mások szkeptikus realistaként értelmezik őt, aki elismeri a valódi okozó erőket, miközben korlátozza a belső természetükhöz való ismereti hozzáférésünket.

72. Érvelésének rekonstruálásához először is elegendő az a óvatosabb megállapítás, hogy az események közötti szükségszerű kapcsolat nem ugyanúgy áll fenn, mint a megfigyelt sorozatuk.

73. Ebből a korlátozásból az sem következik, hogy minden várakozás egyformán jól megalapozott lenne.

74. Aki gondosan összehasonlítja a kísérleteket, figyelembe veszi az ellenpéldákat és megkülönbözteti a meghatározó feltételeket, az más tapasztalati alapokkal rendelkezik, mint az, aki egy véletlenszerű egyedi esetet általánosít.

75. Hume maga is olyan szabályokat vizsgál, amelyekkel az ok-okozati ítéletek korrigálhatók.

76. A képzeletbeli műhelyben egy eleinte figyelmen kívül hagyott összetételbeli eltérés magyarázhatná, miért reagál egy fémdarab másképp, mint a többi.

77. Ez a korrekció javít egy bizonyos magyarázaton a tapasztalati kutatáson belül, anélkül, hogy a tapasztalat teljes átvitelét egy tapasztalattól független álláspontból bizonyítaná.

78. Ezért fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a feltételek nélküli igazolás iránti igény túl magasra teszi a mérce a ésszerű tapasztalati tudás számára.

79. Ezzel komoly válasz születik Hume kihívására, amelynek feladata azonban kifejezetten egy megfelelő igazolásfogalom kidolgozása.

80. Hume a „Traktátusban” egy ehhez kapcsolódó vizsgálatot irányít az „énre”, vagyis arra az énre, amelynek a változó élményeket sajátjainknak tulajdonítjuk.

81. Itt már nem a külső eseménysorozatok folytonosságáról van szó, hanem az élményt átélő személy állítólagosan állandó egységéről.

82. Aki egy változatos benyomásokkal teli nap után önmagára reflektál, talán fáradtságot, egy emléket, nyugtalanságot vagy egy sikeres találkozás örömét éli át.

83. Ez a kifejezetten példaként szánt önmegfigyelés olyan tartalmakat szolgáltat, amelyek egymást váltják fel és fedik egymást.

84. Hume kérdése az, hogy emellett láthatóvá válik-e egy változatlan hordozó is, amely függetlenül minden ilyen tartalomtól megtapasztalható.

85. Egy szubsztancia ebben az összefüggésben a változó állapotok önállóan létező hordozója lenne, nem pedig valamiféle különleges fizikai anyag.

86. Belső vizsgálata során Hume saját leírása szerint minden esetben bizonyos észleléseket talál, de nem talál egy kiegészítően adott, állandó én-hordozót.

87. A fájdalom és az öröm egymást követhetik anélkül, hogy ezek közül bármelyik benyomás az egész élet során változatlanul jelen lenne.

88. Ezért vitatja, hogy az egyszerű és tartósan azonos én elképzelése egy megfelelő, változatlan benyomáson alapulna.

89. E hordozó helyébe egy köteg vagy egymással összekapcsolt észlelések sorozatának elképzelését állítja.

90. A köteg képe éppen nem hivatott bevezetni egy rejtett tárgyat, amely egy zsinórként tartaná össze az élményeket.

91. A magyarázatot inkább olyan kapcsolatok adják, mint a hasonlóság és az ok-okozati összefüggés, valamint az emlékezet, amelyen keresztül a korábbi észlelések újra hozzáférhetővé válnak a jelenlegi gondolkodásban.

92. Az emlékek elősegítik az összefüggések tudatosítását, és feltárnak egy élettörténetet, amelynek hatóköre túlmutat a kifejezetten felidézett pillanatokon.

93. A személyes identitás ebben az összefüggésben egy személynek az idő folyamán tulajdonított azonosságát jelenti, míg Hume megpróbálja megmagyarázni, hogyan keletkezik az összefüggő változásból a szigorú változatlanság elképzelése.

94. Éppen ebben a magyarázatban marad fenn Hume számára is egy nehézség, amelyet a „Traktátus” függelékében kifejezetten elismer.

95. Kitart amellett, hogy a különböző észlelések megkülönböztethető létezések, és hogy az elme ilyen létezések között közvetlenül nem érzékeli a valós összekötő kapcsolatot.

96. Ugyanakkor nem tudja kielégítően megmagyarázni azokat az elveket, amelyek révén az észlelések tudatunkban egységgé kapcsolódnak.

97. Hogy pontosan miben áll az általa elismert nehézség, vitatott kérdés, és a későbbi „Vizsgálat” nem ugyanabban a formában folytatja a személyes identitás elemzését.

98. További ellenvetésként azt is meg kell vizsgálni, hogy a tudat egységét egyáltalán úgy kell-e felfogni, mint egy további élménytartalmat, ahhoz, hogy megalapozottan feltételezhető legyen.

99. Emlékeink, ígéreteink és felelősségi viszonyaink nem veszítik el egyszerűen értelmüket e nyitott kérdés miatt, hiszen a cselekvések gyakorlati összefüggései nem követelik meg eleve egy változatlan lelki szubsztancia bizonyítását.

100. A tapasztalt megfigyelő továbbra is a második gömb mozgását várja, és ezt a várakozást sajátjának tekinti, míg Hume vizsgálata rávilágít arra, hogy mind az események várt összefüggésében, mind a várakozó feltételezett egységében mennyire túlmutat a közvetlenül adott valóságon.

1. Eine Billardkugel rollt auf eine zweite zu, berührt sie, und die zweite setzt sich in Bewegung.

2. David Hume verwendet diesen vertrauten Vorgang, um eine Erwartung zu untersuchen, die uns gewöhnlich so selbstverständlich erscheint, dass wir ihre Voraussetzungen kaum bemerken.

3. Wer schon viele solcher Zusammenstöße gesehen hat, wartet nicht erst ab, was diesmal geschehen wird, sondern rechnet bereits vor der Berührung mit einer bestimmten Folge.

4. Hume bittet uns jedoch, diese Vertrautheit gedanklich auszuschalten und den Vorgang so zu betrachten, als hätten wir noch keinerlei Erfahrung mit bewegten Körpern.

5. Aus Farbe, Rundung und Bewegung der ersten Kugel könnten wir dann nicht durch bloßes Nachdenken erschließen, wie sich die zweite verhalten wird.

6. Dass sie liegen bleibt oder dass die erste zurückspringt, lässt sich zunächst ohne begrifflichen Widerspruch vorstellen.

7. Die Sicherheit des erfahrenen Betrachters muss also einen Ursprung haben, der im bloßen Anblick der Kugeln noch nicht enthalten ist.

8. Der schottische Philosoph entwickelt diese Untersuchung in seinem 1739 und 1740 veröffentlichten „Traktat über die menschliche Natur“ und stellt die Kausalitätsfrage 1748 in der später sogenannten „Untersuchung über den menschlichen Verstand“ erneut dar.

9. Er schreibt in einer Zeit, in der die erfolgreiche mathematische Beschreibung natürlicher Vorgänge hohe Erwartungen an wissenschaftliche Erkenntnis weckt.

10. Gerade dieser Erfolg macht für ihn die Frage dringlich, welche Art von Sicherheit Erfahrungswissen überhaupt beanspruchen kann.

11. Kausalität bezeichnet den Zusammenhang von Ursache und Wirkung, durch den wir ein Ereignis als Hervorbringen oder Bedingung eines anderen verstehen.

12. Solche Zusammenhänge erlauben uns, von dem, was wir gegenwärtig wahrnehmen, auf das zu schließen, was unseren Sinnen noch verborgen ist.

13. Wir erwarten eine Wirkung, erschließen aus einer Spur ein vergangenes Geschehen oder beurteilen, welche Folgen eine Handlung haben dürfte.

14. Humes Untersuchung betrifft damit eine Grundbewegung menschlichen Denkens, die Naturforschung und alltägliche Orientierung gleichermaßen trägt.

15. Um ihre Eigenart zu erfassen, unterscheidet Hume Beziehungen zwischen Vorstellungen von Aussagen über Tatsachen.

16. Dass zweimal drei sechs ergibt, lässt sich durch die Beziehungen der Zahlen erkennen, ohne dafür bestimmte Gegenstände zählen zu müssen.

17. Ein demonstrativer Beweis ist in diesem Zusammenhang ein zwingender Gedankengang, dessen gegenteilige Schlussfolgerung einen Widerspruch enthalten würde.

18. Die Behauptung, eine bestimmte Kugel werde sich nach einem Stoß bewegen, besitzt eine andere Art von Begründung.

19. Ihr Gegenteil mag allen bisherigen Erfahrungen widersprechen, bleibt aber als Beschreibung eines möglichen Ereignisses verständlich.

20. Wenn wir die Bewegungen mithilfe einer physikalischen Formel berechnen, folgt das Ergebnis zwar unter den angenommenen Voraussetzungen mathematisch zwingend.

21. Ob die vorausgesetzten Naturgesetze und Bedingungen in diesem wirklichen Fall gelten, ist damit jedoch noch keine rein mathematische Wahrheit geworden.

22. Beim beobachteten Zusammenstoß sehen wir Bewegungen, eine Berührung und eine zeitliche Folge.

23. Was wir darüber hinaus meinen, wenn wir sagen, der Stoß habe die zweite Bewegung notwendig hervorgebracht, begegnet uns nicht als zusätzliche sichtbare Eigenschaft.

24. Eine notwendige Verbindung wäre eine Bindung, kraft deren die Ursache ihre Wirkung hervorbringen muss und unter denselben maßgeblichen Bedingungen keine andere Folge zulässt.

25. Hume sucht nach der Erfahrung, die einer solchen Vorstellung ihren Inhalt geben könnte.

26. Nach seinem empirischen Ansatz, der Erkenntnis an Erfahrung bindet, müssen wir bei einer vermeintlich klaren Vorstellung fragen, aus welchen Eindrücken sie hervorgegangen ist.

27. Eindrücke sind dabei unmittelbar erlebte Wahrnehmungen und Regungen, während Vorstellungen deren gedankliche Wiederaufnahme oder Verarbeitung ermöglichen.

28. Beim einmaligen Zusammenstoß findet er einen Eindruck der Ereignisse, aber keinen gesonderten Eindruck ihrer zwingenden Verbindung.

29. Auch wenn wir den Vorgang genauer betrachten, wird aus dem zeitlichen Nacheinander allein noch kein Einblick in das notwendige Hervorbringen.

30. Nun haben wir einen solchen Zusammenstoß gewöhnlich nicht nur einmal gesehen.

31. Wiederholte Beobachtungen zeigen eine konstante Verbindung, also das regelmäßige gemeinsame Auftreten bestimmter Arten von Ereignissen in einer bestimmten Folge.

32. Dennoch bleibt jeder weitere beobachtete Zusammenstoß zunächst ein einzelner Fall, der sich zu den bereits bekannten Fällen hinzugesellt.

33. Dass eine Folge gestern und vorgestern eingetreten ist, enthält als bloße Beschreibung noch keine Aussage darüber, was morgen geschehen muss.

34. Hier liegt der Übergang, den Hume besonders sorgfältig untersucht.

35. Wir verlassen den Bereich der schon beobachteten Fälle und übertragen deren Regelmäßigkeit auf einen Fall, der noch nicht beobachtet wurde.

36. Für solche Schlüsse vom Beobachteten auf das Unbeobachtete hat sich die Bezeichnung Induktion eingebürgert, auch wenn Hume sein Problem nicht durchgehend unter diesem Namen behandelt.

37. Induktives Denken umfasst dabei mehr als die Erwartung der Zukunft, weil wir ebenso von untersuchten Gegenständen auf andere, noch nicht untersuchte Gegenstände schließen.

38. Stellen wir uns zur Verdeutlichung eine Werkstatt vor, in der gleichartige Metallstücke unter vergleichbaren Bedingungen wiederholt auf dieselbe Weise erhitzt werden.

39. Nach vielen übereinstimmenden Versuchen erwartet die untersuchende Person, dass sich auch das nächste Stück entsprechend verhalten wird.

40. Auf die Frage nach dem Grund verweist sie zunächst mit Recht auf die bisherigen Beobachtungen.

41. Humes Nachfrage beginnt dort, wo diese Beobachtungen als Begründung für ihre Übertragbarkeit dienen sollen.

42. Die Aussage, bisher hätten vergleichbare Bedingungen vergleichbare Folgen gehabt, beschreibt den bekannten Verlauf.

43. Die weitergehende Aussage, auch künftig werde dies so sein, setzt voraus, dass die bislang festgestellte Regelmäßigkeit über die bekannten Fälle hinausreicht.

44. Diese Voraussetzung lässt sich als Annahme einer hinreichenden Gleichförmigkeit der Natur bezeichnen, wobei nicht alle Vorgänge gleich aussehen müssen, sondern vergleichbare Bedingungen verlässlich vergleichbare Folgen haben sollen.

45. Hume prüft zunächst, ob sich diese Annahme durch einen demonstrativen Beweis sichern lässt.

46. Ein solcher Beweis müsste zeigen, dass eine Abweichung im bislang unbeobachteten Verlauf einen Widerspruch enthält.

47. Wir können uns jedoch vorstellen, dass ein äußerlich vergleichbarer Gegenstand anders reagiert, ohne damit zugleich etwas logisch Unmögliches zu behaupten.

48. Die Vorstellung einer Abweichung liefert keinerlei Beleg dafür, dass sie tatsächlich eintreten wird.

49. Sie zeigt lediglich, weshalb der bekannte Verlauf seine Fortsetzung nicht mit derselben Notwendigkeit erzwingt, mit der eine mathematische Beziehung gilt.

50. Auch eine außerordentlich lange Reihe bestätigender Beobachtungen verändert diesen Unterschied der Begründungsarten nicht.

51. Ihre Länge kann unser Vertrauen erhöhen, verwandelt die zukünftige Fortsetzung aber nicht in eine Wahrheit, deren Gegenteil widersprüchlich wäre.

52. Der zweite Versuch beruft sich auf die Erfahrung, dass erfahrungsgeleitete Erwartungen bisher häufig erfolgreich waren.

53. Damit soll die Verlässlichkeit des Schlussverfahrens durch seine bisherige Bewährung gestützt werden.

54. Um aus dieser vergangenen Bewährung auf seine künftige Verlässlichkeit zu schließen, müssen wir jedoch bereits voraussetzen, dass bisherige Erfahrungen auf neue Fälle übertragbar sind.

55. Genau diese Übertragbarkeit war die Annahme, deren Begründung gesucht wurde.

56. Das Argument bewegt sich deshalb im Kreis, indem es das fragliche Verfahren schon verwendet, um dessen grundlegende Berechtigung zu beweisen.

57. Auch die vorsichtigere Behauptung, seine weitere Zuverlässigkeit sei lediglich wahrscheinlich, entkommt diesem Zirkel nicht, sofern sie dieselbe Übertragung vergangener Erfolge voraussetzt.

58. Hume erklärt zugleich, weshalb Menschen dennoch Erwartungen bilden und kaum anders leben könnten.

59. Seine Antwort lautet Gewohnheit, womit er eine durch Wiederholung entstehende Neigung des Geistes meint, beim Auftreten des einen Ereignisses das gewöhnlich damit verbundene andere vorwegzunehmen.

60. Nach vielen Zusammenstößen führt der Anblick der heranrollenden Kugel unmittelbar zur Erwartung der folgenden Bewegung.

61. Dieser Übergang verlangt nicht jedes Mal einen ausdrücklich formulierten Schluss und kann sich bilden, bevor jemand die Frage nach seiner Begründung überhaupt versteht.

62. Die erwartete Bewegung wird dabei mit einer Festigkeit vorgestellt, die sie von einem beliebig ausgemalten Geschehen unterscheidet.

63. Hume erklärt so die Entstehung einer Überzeugung, ohne dafür eine zuvor bewiesene allgemeine Regel vorauszusetzen.

64. Die psychologische Erklärung macht verständlich, warum wir dem Unbeobachteten vertrauen, liefert aber für sich genommen noch keinen Beweis, dass dieses Vertrauen niemals fehlgehen kann.

65. Mit der Gewohnheit gewinnt auch die Vorstellung notwendiger Verbindung einen erfahrbaren Ursprung.

66. Die Wiederholung verändert nach Humes Analyse unsere geistige Reaktion, obwohl sie im einzelnen beobachteten Ereignispaar keine neue sichtbare Bindung erscheinen lässt.

67. Wir erleben die Neigung, beim einen Ereignis bereits das andere zu erwarten, und beziehen diese gefühlte Verbindung auf die Vorgänge selbst.

68. In seiner Erklärung der Kausalitätsvorstellung erhält deshalb der innere Übergang zwischen Wahrnehmung und Erwartung eine entscheidende Rolle.

69. Wie weit daraus eine Aussage über die Wirklichkeit der Ursachen folgt, ist in der Hume-Forschung umstritten.

70. Manche Deutungen betonen, dass sich für uns Kausalität in Regelmäßigkeit und Erwartung erschöpft.

71. Andere lesen ihn als skeptischen Realisten, der wirkliche verursachende Kräfte zulässt, während er unseren Erkenntniszugang zu ihrer inneren Natur begrenzt.

72. Für die Rekonstruktion seines Arguments genügt zunächst die vorsichtigere Feststellung, dass eine notwendige Bindung der Ereignisse nicht auf dieselbe Weise gegeben ist wie ihre beobachtete Folge.

73. Aus dieser Grenze folgt auch nicht, dass jede Erwartung gleich gut begründet wäre.

74. Wer Versuche sorgfältig vergleicht, Gegenbeispiele berücksichtigt und die maßgeblichen Bedingungen unterscheidet, verfügt über eine andere Erfahrungsgrundlage als jemand, der einen zufälligen Einzelfall verallgemeinert.

75. Hume selbst untersucht Regeln, mit denen kausale Urteile berichtigt werden können.

76. In der gedachten Werkstatt könnte eine zunächst übersehene Abweichung der Zusammensetzung erklären, weshalb ein Metallstück anders reagiert als die übrigen.

77. Diese Korrektur verbessert eine bestimmte Erklärung innerhalb der Erfahrungsforschung, ohne die gesamte Übertragung von Erfahrung aus einem erfahrungsunabhängigen Standpunkt zu beweisen.

78. Man kann deshalb einwenden, dass die Forderung nach einer voraussetzungslosen Absicherung den Maßstab für vernünftiges Erfahrungswissen zu hoch ansetzt.

79. Damit entsteht eine ernsthafte Antwort auf Humes Herausforderung, deren Aufgabe jedoch ausdrücklich darin besteht, einen angemessenen Begriff der Rechtfertigung zu entwickeln.

80. Eine verwandte Prüfung richtet Hume im „Traktat“ auf das Selbst, also auf jenes Ich, dem wir wechselnde Erfahrungen als unsere eigenen zuschreiben.

81. Hier geht es nicht mehr um die Fortsetzung äußerer Ereignisfolgen, sondern um die vermeintlich beständige Einheit des Erfahrenden.

82. Wer sich nach einem Tag voller wechselnder Eindrücke auf sich selbst besinnt, erlebt vielleicht Müdigkeit, eine Erinnerung, Unruhe oder die Freude über eine gelungene Begegnung.

83. Diese ausdrücklich als Beispiel gedachte Selbstbeobachtung liefert bestimmte Inhalte, die einander ablösen und überlagern.

84. Humes Frage lautet, ob daneben auch ein unveränderlicher Träger sichtbar wird, der unabhängig von allen solchen Inhalten erfahren werden kann.

85. Eine Substanz wäre in diesem Zusammenhang ein selbstständig bestehender Träger der wechselnden Zustände, keine besondere Art von körperlichem Stoff.

86. Bei seiner inneren Untersuchung findet Hume nach eigener Darstellung jeweils bestimmte Wahrnehmungen, aber keinen zusätzlich gegebenen, gleichbleibenden Ichträger.

87. Schmerz und Freude können einander folgen, ohne dass einer dieser Eindrücke während des ganzen Lebens unverändert vorhanden wäre.

88. Deshalb bestreitet er, dass die Vorstellung eines einfachen und dauerhaft identischen Selbst auf einem entsprechenden unveränderlichen Eindruck beruht.

89. An die Stelle dieses Trägers setzt er die Vorstellung eines Bündels oder einer Folge miteinander verbundener Wahrnehmungen.

90. Das Bild des Bündels soll gerade keinen verborgenen Gegenstand einführen, der die Erlebnisse wie eine Schnur zusammenhält.

91. Erklärungsarbeit leisten vielmehr Beziehungen wie Ähnlichkeit und Kausalität sowie die Erinnerung, durch die frühere Wahrnehmungen im gegenwärtigen Denken wieder zugänglich werden.

92. Erinnerungen fördern unser Bewusstsein von Zusammenhängen und erschließen eine Lebensgeschichte, deren Reichweite über die ausdrücklich erinnerten Augenblicke hinausgeht.

93. Persönliche Identität bedeutet dabei die zugeschriebene Selbigkeit einer Person im Verlauf der Zeit, während Hume zu erklären versucht, wie aus verbundenem Wandel die Vorstellung strenger Unveränderlichkeit entsteht.

94. Gerade bei dieser Erklärung bleibt für Hume selbst eine Schwierigkeit bestehen, die er im Anhang zum „Traktat“ ausdrücklich einräumt.

95. Er hält daran fest, dass unterschiedliche Wahrnehmungen unterscheidbare Existenzen sind und dass der Geist zwischen solchen Existenzen keine reale verbindende Beziehung unmittelbar wahrnimmt.

96. Zugleich kann er die Prinzipien, durch die die Wahrnehmungen in unserem Bewusstsein zu einer Einheit verbunden werden, nicht zu seiner Zufriedenheit erklären.

97. Worin die von ihm eingeräumte Schwierigkeit genau besteht, ist umstritten, und die spätere „Untersuchung“ führt die Analyse persönlicher Identität nicht in derselben Form fort.

98. Als Einwand bleibt zudem zu prüfen, ob die Einheit des Bewusstseins überhaupt wie ein weiterer Erlebnisinhalt gefunden werden müsste, damit sie begründet angenommen werden darf.

99. Unsere Erinnerungen, Versprechen und Verantwortungsbeziehungen verlieren durch diese offene Frage nicht einfach ihren Sinn, denn die praktische Zuordnung von Handlungen verlangt nicht schon den Nachweis einer unveränderlichen Seelensubstanz.

100. Der erfahrene Betrachter erwartet weiterhin die Bewegung der zweiten Kugel und versteht diese Erwartung als seine eigene, während Humes Prüfung sichtbar macht, wie viel sowohl in der erwarteten Verbindung der Ereignisse als auch in der angenommenen Einheit des Erwartenden über das unmittelbar Gegebene hinausreicht.