10.5 Jean-Jacques Rousseau: Egyenlőtlenség, nevelés és politikai szabadság – Jean-Jacques Rousseau: Ungleichheit, Erziehung und politische Freiheit

1. A Dijoni Akadémia 1750-es pályázatához olyan kérdést tett fel, amely a felvilágosodás egyik elterjedt reményét tette próbára: hozzájárult-e a tudományok és a művészetek megújulása az erkölcsök javulásához?

2. Jean-Jacques Rousseau nyerte el a díjat egy olyan válasszal, amely tagadta a kulturális ragyogás és az emberi javulás közötti összefüggést.

3. Véleménye szerint egy társadalom műveltebbé, gazdagabbá és udvariasabbá válhatott, miközben tagjai egyre inkább arra voltak kényszerülve, hogy lenyűgözzék egymást.

4. Éppen az udvarias viselkedés finomítása rejthette el, hogy valaki számításból beszélt barátságosan, ambícióból ragyogott, vagy a megvetéstől való félelmében elhallgatta meggyőződését.

5. Rousseau ezzel a haladás értékelésének mércéjét a megszerzett ismeretek terjedelméről az emberek közötti kapcsolatokra helyezte át.

6. Aki többet tudott, az még messze nem volt szabadabb.

7. Az a kérdés, hogy hogyan őrizheti meg az ember önállóságát mások között, ebből a nyilvános vitából vezetett Rousseau-t az egyenlőtlenség, a nevelés és a politikai rend vizsgálatához.

8. Rousseau 1712-ben született Genfben, egy független, kálvinista szellemiségű városi köztársaságban, amelyben a politikai jogok korántsem illették meg egyformán az összes lakost.

9. Örökölt polgári státusza republikánus jogot biztosított számára a politikai részvételre, noha a városi társadalomban valójában jelentős rang- és hatalmi különbségek uralkodtak.

10. Később Franciaországban dolgozott, kapcsolatba került Denis Diderot-val, és zenei cikkekkel közreműködött az Encyclopédie-ban.

11. Kritikája így azon tudós közvéleményen belül született, amelynek értékrendjét ő maga is megkérdőjelezte.

12. A párizsi elismerés világa felemelkedési lehetőségeket kínált egy szerzőnek, ugyanakkor sikerét a figyelemtől, a kapcsolatoktól és mások ítéletétől tette függővé.

13. Ez az életháttér rávilágít Rousseau társadalmi függőség iránti érzékenységére anélkül, hogy érveit személyes csalódásokra redukálná.

14. Az első, a tudományokról és a művészetekről szóló értekezésében Rousseau arra a távolságra irányította a figyelmet, amely az emberek valós mivolta és az egymás előtt felvett szerepük között feszült.

15. Az udvariasság megkönnyíthette az együttélést, de ahol elsősorban a sikeres önreprezentációt szolgálta, nehezebbé vált megkülönböztetni az őszinteséget a ügyesen eljátszott erénytől.

16. Még a tudományos teljesítmények sem voltak védve ettől a gyanútól, ha társadalmi hasznuk elsősorban abban állt, hogy előnyt biztosítsanak alkotójuknak.

17. Ebből nem következett a tudomány egészének meggyőző cáfolata, és Rousseau éles példáinak történelmi megalapozottságát minden bizonnyal lehet vizsgálni.

18. Súlyosabb kérdése inkább egy olyan összefüggésre vonatkozott, amelyre a tudás sikere önmagában nem tudott választ adni: milyen feltételek mellett változtatta meg a műveltség az embert jobbá?

19. Aki elsősorban azért fejlesztette képességeit, hogy másokat felülmúljon, szellemileg ugyan nyerhetett, de ugyanakkor önbecsülését egy elérhetetlen összehasonlítási mércéhez képest elveszíthette.

20. Az 1755-ben megjelent, az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól szóló értekezés átfogóbb keretet adott ennek a problémának.

21. Rousseau megkülönböztette a természetes egyenlőtlenségeket – például a fizikai erőbeli különbségeket – a társadalmi egyenlőtlenségektől, amelyek a vagyon, a rang és az intézményileg biztosított kiváltságokból fakadtak.

22. Az a tény, hogy az emberek különbözőek voltak, még nem indokolta politikai alárendeltségüket.

23. Hogy feloldja ezt a meggondolatlan összefüggést, megalkotta a természeti állapotot, amelyben a társadalmi ember számos szükséglete és függősége még nem létezett.

24. Ez az állapot egy filozófiai kísérleti felállás volt, nem pedig a történelmi források által megerősített leírás az első emberekről.

25. Rousseau ki akarta deríteni, mely tulajdonságok tartoznak az emberi alapfelszereltséghez, és melyek csak bizonyos életkörülmények között alakultak ki.

26. A látszólag természetes vágy, hogy csodálják az embert, vagy hogy mások felett uralkodjon, így maga is egy fejlődés eredményeként vizsgálhatóvá vált.

27. Ebben a modellben az ember eleinte saját fennmaradásáról gondoskodik anélkül, hogy értékét folyamatosan társai értékéhez mérné.

28. Rousseau ezt az önfenntartásra irányuló önszeretetet amour de soi-nak nevezi, amely az élelemre, a védelemre és a közvetlen szenvedés elhárítására irányul.

29. Emellett az egyenlőtlenségről szóló értekezésében az együttérzést említi eredeti gátló tényezőként, amely nem engedi, hogy mások szenvedését közömbösen fogadjuk el.

30. Egy ilyen kiindulási helyzet még nem tartalmaz kiforrott erényt, hiszen a felelősségteljes erkölcsi cselekvés olyan képességeket és kapcsolatokat feltételez, amelyeket először ki kell fejleszteni.

31. Amikor Rousseau a természetes jóságról beszél, ezért nem szabad olyan tökéletesen igazságos polgárt elképzelni, aki már nevelés nélkül is felismeri az összes erkölcsi kötelességet.

32. Elsősorban az a döntő, hogy a versengést, a gonoszságot és az alávetési vágyakat ne tekintsük minden emberi együttélés megváltoztathatatlan hajtóerejének.

33. Ez a nyitottság összefügg a tökéletesíthetőséggel, azaz az emberi képességgel, hogy tapasztalatok, megszokás és tanulás révén más életformákat alakítson ki.

34. A fogalom azonban nem ígér folyamatos tökéletesedést, mert ez a változásra való képesség egyaránt lehetővé teszi az ésszerű önmeghatározást és a megtévesztés új formáit is.

35. Amint az emberek tartósabban érintkeznek egymással, együttműködnek és figyelik szomszédaik teljesítményeit, megváltozik a magukhoz való viszonyuk.

36. Saját értéküket egyre inkább az összehasonlításon és azon az elismerésen keresztül tapasztalják meg, amelyet mások megadnak vagy megtagadnak tőlük.

37. Erre a társadalmilag kialakult önviszonyra Rousseau az amour-propre kifejezést használja, amelyet nem lehet veszteség nélkül puszta hiúságra redukálni.

38. Aki szép, ügyes vagy tekintélyes szeretne lenni, annak szüksége van közönségre, és ennek ítélete fontosabbá válhat számára, mint az a dolog, amin dolgozik.

39. Hipotetikus példaként elképzelhető egy kézműves, aki eleinte azért értékeli a szakmáját, mert hasznos dolgokat készít, később azonban már csak a felsőbbrendűségéért járó elismerést keresi.

40. Lehetséges, hogy képességei javultak, miközben a munkájával való elégedettsége egyre bizonytalanabbá vált.

41. Hiszen az elsőbbség iránti igényt nem lehet mindenki számára egyszerre kielégíteni, és mások minden új sikere leértékelheti a saját sikert.

42. Vitatható azonban, hogy Rousseau az elismerés iránti igényt összességében elítéli-e, vagy elfogad-e egy olyan formáját is, amelyben az emberek egymást egyenjogúként tisztelik.

43. A második értelmezés érthetővé teszi, miért nem jelenti feltétlenül minden társadalmi kötelék végét a megalázó versengéstől való megszabadulás.

44. A munkamegosztás és a tulajdon révén ez a pszichikai függőség anyagi alapot kap, mert az embereknek most már tartósan szükségük van olyan teljesítményekre, javakra és hozzáférésekre, amelyek mások rendelkezésére állnak.

45. Az együttműködés bővíti lehetőségeiket, de az eredmények feletti rendelkezés olyan egyenlőtlenül osztható el, hogy egyesek mások feltételeinek kiszolgáltatottjává válnak.

46. Még a gazdag is függő marad, ha hírneve azon a csodálaton alapul, amelyet folyamatosan el kell nyernie.

47. Rousseau kritikája ezért egyaránt kiterjed az alárendeltjeinek nyomorúságos létezésére, valamint azok szabadságvesztésére, akik felsőbbrendűségüket akarják érvényesíteni.

48. Különösen éles lesz ott, ahol a politikai intézmények a meglévő vagyoni különbségeket biztosítják, és ezt a biztosítékot mindenki számára előnyként tüntetik fel.

49. Az egyenlőtlenségről szóló diskurzusban elmesélt, a gazdagok befolyása alatt létrejövő összefogás kritikus magyarázatot ad arra, hogy a hatalom hogyan ölthet közös beleegyezés látszatát.

50. Ezt a hipotetikus, igazságtalan rend kialakulásának történetét meg kell különböztetni Rousseau későbbi kérdésétől, miszerint milyen feltételek teszik egy politikai rendet egyáltalán jogszerűvé.

51. A visszatérés az eredeti természeti állapotba nem oldaná meg a problémát, hiszen a megszerzett képességekkel együtt a racionális és erkölcsi önrendelkezés előfeltételei is eltűnnének.

52. Rousseau konstruktív feladata inkább az, hogy az emberi fejlődést úgy alakítsa ki, hogy a növekvő képességek ne járjanak szükségszerűen együtt a növekvő alávetettséggel.

53. Az 1762-ben megjelent Émile, avagy a nevelés című művében ezt a feladatot egy kitalált fiú életútján és nevelésén keresztül követi nyomon.

54. A fiú saját nevelőjének úgy kell rendeznie a fiú tapasztalatait, hogy a társadalmi presztízs iránti vágy ne uralja fejlődését már a kezdetektől fogva.

55. A gondos egyéni nevelés azonban olyan időt és eszközöket igényel, amelyek a legtöbb család számára nem állnak rendelkezésre.

56. Már a modell felépítése is korlátozza ezért azt az igényét, hogy minden gyermek nevelésére könnyen átültethető megoldást nyújtson.

57. Rousseau komolyan veszi a gyermekkort, mint saját lehetőségekkel rendelkező életszakaszt, ahelyett, hogy a gyermekben csupán egy tökéletlen felnőttet látna.

58. Aki korán erkölcsi szabályokat vagy tudományos fogalmakat vés a fejébe, ügyes utánzást eredményezhet anélkül, hogy fejlesztené a gyermek megértő képességét.

59. Az úgynevezett negatív nevelésnek elsősorban a káros hatásokat kell távol tartania, és olyan tapasztalatokat kell lehetővé tennie, amelyek során a gyermek képességei kiforrhatnak.

60. Ez jelentős pedagógiai figyelmet igényel, még akkor is, ha lemond a folyamatos oktatásról és a látható parancsokról.

61. A fiúnak meg kell tapasztalnia, hogy a dolgoknak megvannak a maguk lehetőségei és határai, ahelyett, hogy minden határt egy felnőtt változó akaratának kifejeződéseként élne meg.

62. Ez a dolgoktól való függőség Rousseau számára kevésbé károsnak tűnik, mint a személyes alávetés, mert nem jutalmazza sem a hízelgést, sem a kegyért folytatott küzdelmet.

63. Később a gyakorlati tevékenység, egy elsajátított mesterség, az együttérzés és a saját ítélőképesség felkészíti a fiatal embert arra, hogy mások között éljen anélkül, hogy teljes értékét társadalmi rangjából merítené.

64. Éppen ebben a nevelési folyamatban merül fel azonban egy nehézség, amely áthatja Rousseau szabadságfelfogását.

65. Sok olyan élmény, amelyet Émile önálló felfedezésként él meg, valójában nevelője döntései által előkészített és irányított.

66. A látható parancs eltűnik, miközben a felnőttnek a tanulási környezetre gyakorolt befolyása megmarad.

67. Ez eleinte megvédhető, mert a gyermeknek védelemre és támogatásra van szüksége, mielőtt átlátná döntései következményeit.

68. Mindazonáltal egy gondosan előkészített választás nem attól lesz szabad, hogy aki meghozza, nem veszi észre az előkészítő irányítást.

69. Rousseau tervezetét ezért annak a kérdésnek a fényében kell megvizsgálni, hogy az irányítás fokozatosan feleslegessé válik-e, és olyan ítélőképességet alakít-e ki, amely képes saját nevelőjét is megvizsgálni.

70. Az önállóság eszményének határai még egyértelműbbé válnak Sophie esetében, aki az Émile utolsó könyvében a fiatal férfi leendő párjaként jelenik meg.

71. Míg Émile-t arra kell felkészíteni, hogy ellenálljon az idegen elvárások uralmának, addig Sophie nevelése elsősorban arra irányul, hogy megfeleljen a férfiak elvárásainak és ellátja a családon belüli feladatait.

72. Rousseau ezt a különbséget a nemek közötti természetes különbségekről alkotott nézeteivel indokolja, ám ezzel éppen a társadalmi függőséget emeli a nevelés céljává.

73. Sophie jó hírneve és a tetszésre való képessége olyan jelentőséget kap, amelynek meghatározó erejétől a fiút meg kell védeni.

74. Mary Wollstonecraft 1792-ben a nők jogainak védelmében támadta ezt az egyenlőtlenséget, és a nők számára is önálló ésszerűség-kialakítást követelt.

75. Kifogása Rousseau érvelésének belső összefüggését érinti: a szabadságra nevelés korlátozott marad, ha az emberek egy részére kifejezetten rákényszeríti a mások ítéletétől való függőséget.

76. A szintén 1762-ben megjelent Társadalmi szerződés ugyanazon probléma egy másik szintjén fogalmaz meg, mivel a politikai szabadság nem biztosítható egy egyén nevelésével.

77. Rousseau azt kérdezi, hogyan alávethetik magukat az emberek egy közös rendnek anélkül, hogy ezáltal egy uralkodó magánakaratának kiszolgáltatottá válnának.

78. Az engedelmesség kikényszerítésének hatalma számára még nem alapozza meg az engedelmesség jogát.

79. Szerződése ezért nem egy bizonyított történelmi államalapítást ír le, hanem azokat a feltételeket, amelyek mellett a politikai kötődés jogszerűnek tekinthető.

80. Mindenki egyenlő feltételek mellett kapcsolódik össze a többiekkel, és aláveti magát a közösségnek, amelynek törvényalkotó akaratában ő maga is részt vesz.

81. A szuverén, azaz a legfőbb politikai hatalom hordozója a polgárok összessége, míg a kormány végrehajtja a törvényeket.

82. A polgári szabadság itt egy jogilag biztosított közös rend révén jön létre, az erkölcsi szabadság pedig azt a képességet jelenti, hogy az ember saját maga által megfogalmazott törvény szerint cselekedjen, ahelyett, hogy csupán közvetlen vágyait követné.

83. Az önszabályozás ebben az összefüggésben közös politikai részvételt és ésszerű elkötelezettséget jelent, ezért nem szabad összetéveszteni azzal az engedéllyel, hogy csak a személyesen kellemes szabályoknak engedelmeskedjünk.

84. A közös érdekre irányuló akaratot Rousseau közakaratnak nevezi, és megkülönbözteti azt a mindenki akaratától, amely csupán a magánvágyakat összegzi.

85. Ha egyes csoportok mások rovására keresnek előnyöket, követeléseik összege még nem jelent mércét az egyenjogú együttéléshez.

86. A törvénynek ezért a polgárságtól kell kiindulnia, és általános tárgyat kell szabályoznia, ahelyett, hogy bizonyos személyeknek különleges előnyöket vagy terheket osztana ki.

87. Hipotetikus esetként elképzelhető egy olyan közösség, amely általános kötelezettséget állapít meg a közös utak karbantartására, és a törvényhozókat is aláveti ennek a kötelezettségnek.

88. Azonban az, hogy a szabály igazságos-e, ugyanúgy függ annak kialakításától is, hiszen a formálisan azonos kötelezettségek eltérő anyagi háttérrel rendelkező embereket eltérő mértékben terhelhetnek.

89. Még a többség sem a közakarat tévedhetetlen kifejeződése, ha rosszul tájékozott, vagy ha egy hatalmas érdekcsoport irányítja.

90. Rousseau ezért olyan politikai döntéshozatali feltételeket követel, amelyek mellett a polgárok felismerhetik közös érdekeiket, valamint a gazdasági egyenlőtlenség korlátozását, amely megakadályozza a személyes alávetettséget.

91. Az egyenlőség iránti igénye nem az azonos vagyoni birtoklásra irányul, hanem arra, hogy senkinek ne legyen hatalma másokat megvásárolni, és senki ne legyen kényszerhelyzetből kénytelen eladni magát.

92. A közös törvényalkotás és a kötelező rend összekapcsolódásából fakad Rousseau vitatott állítása, miszerint egy polgárt kényszeríthetnek a szabadságra.

93. Ez a gondolat azt hivatott megmagyarázni, hogy miért nem igényelheti valaki a közös védelem előnyeit, miközben egyúttal elutasítja az őt érintő minden kötelezettséget.

94. A feltételezett igazságos feltételek mellett a törvény érvényesítése megóvja a polgárokat attól, hogy ismét az egyének magánszándékától függővé váljanak.

95. Ez az érv akkor válik veszélyessé, amint egy politikai szerv saját döntését a közakaratnak nyilvánítja, és az indokolt ellenvetést csupán az ellenvető tévedésének tekinti.

96. Az értelmezések abban különböznek egymástól, hogy mennyire helyezik előtérbe a polgárok tényleges részvételét, illetve a véleményüktől függetlenül meghatározható közjót.

97. Mindkét esetben tisztázni kell, ki ellenőrzi a jogszerű kötelezettségvállalás feltételeit, és hogyan érvényesítheti a kisebbség a kifogásait.

98. A közösség szabadsága csak akkor támaszthatja alá a személyes szabadságot, ha igénye többet jelent, mint a kollektív hatalom sikeres gyakorlása.

99. Rousseau 1762-es kiadványai elítéléseket váltottak ki Párizsban és Genfben, ahol különösen vallási kijelentései jelentettek kihívást a hatóságok számára.

100. Rousseau-nak menekülnie kellett, és ő maga is szembesült azoknak az intézményeknek a hatalmával, amelyek tekintélyigényét éppen ő vizsgálta.

101. Írásai később hatást gyakoroltak a republikánus és forradalmi eszmékre, ám a politikai események és az erőszakos döntések nem vezethetők közvetlenül le érveiből.

102. A tartós nehézség már magában a saját elképzelésében rejlik, amely az önállóságot olyan nevelési és együttélési formák révén kívánja lehetővé tenni, amelyek viszont maguk is formálják az embereket.

103. A dijon-i díjkérdés így egy igényesebb kérdéssé vált: az, hogy a haladás felszabadít-e, attól is függ, hogy ki határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett az emberek kibontakoztathatják képességeiket és kialakíthatják közös törvényeiket.

104. Egy olyan rendnek, amely szabadságot ígér, ezért azt is lehetővé kell tennie, hogy azok, akiket nevel és összeköt, önállóan értékeljék a vezetés iránti igényüket.

1. Die Akademie von Dijon stellte für ihren Wettbewerb von 1750 eine Frage, die eine verbreitete Hoffnung der Aufklärung auf den Prüfstand brachte: Hatte die Erneuerung der Wissenschaften und Künste zur Verbesserung der Sitten beigetragen?

2. Jean-Jacques Rousseau gewann den Preis mit einer Antwort, die den Zusammenhang von kulturellem Glanz und menschlicher Besserung bestritt.

3. Eine Gesellschaft konnte nach seiner Auffassung gelehrter, wohlhabender und höflicher werden, während ihre Mitglieder immer stärker darauf angewiesen waren, einander zu beeindrucken.

4. Gerade die Verfeinerung des Umgangs konnte verdecken, dass jemand aus Berechnung freundlich sprach, aus Ehrgeiz glänzte oder aus Angst vor Missachtung seine Überzeugung verschwieg.

5. Rousseau verschob damit den Maßstab, an dem Fortschritt beurteilt werden sollte, vom Umfang erworbener Kenntnisse zu den Beziehungen zwischen Menschen.

6. Wer mehr wusste, war deshalb noch lange nicht freier.

7. Die Frage, wie ein Mensch seine Selbstständigkeit unter anderen bewahren könne, führte von diesem öffentlichen Streit zu Rousseaus Untersuchungen der Ungleichheit, der Erziehung und der politischen Ordnung.

8. Rousseau wurde 1712 in Genf geboren, einer selbstständigen, calvinistisch geprägten Stadtrepublik, deren politische Rechte keineswegs allen Bewohnern gleichermaßen zustanden.

9. Sein ererbter Bürgerstatus verband ihn mit einem republikanischen Anspruch auf politische Mitwirkung, obwohl die tatsächliche Stadtgesellschaft von erheblichen Unterschieden des Ranges und der Macht durchzogen war.

10. Später arbeitete er in Frankreich, verkehrte mit Denis Diderot und beteiligte sich mit Beiträgen zur Musik an der Encyclopédie.

11. Seine Kritik entstand somit innerhalb jener gelehrten Öffentlichkeit, deren Wertmaßstäbe er infrage stellte.

12. Die Pariser Welt der Anerkennung bot einem Autor Möglichkeiten des Aufstiegs, machte seinen Erfolg aber zugleich von Aufmerksamkeit, Beziehungen und dem Urteil anderer abhängig.

13. Dieser Lebenszusammenhang erhellt Rousseaus Empfindlichkeit für gesellschaftliche Abhängigkeit, ohne seine Argumente auf persönliche Enttäuschungen zu reduzieren.

14. Im ersten Diskurs über Wissenschaften und Künste richtete Rousseau den Blick auf die Entfernung zwischen dem, was Menschen waren, und dem, was sie voreinander darstellten.

15. Höflichkeit konnte das Zusammenleben erleichtern, doch wo sie vor allem der erfolgreichen Selbstdarstellung diente, wurde es schwieriger, Aufrichtigkeit von geschickt gespielter Tugend zu unterscheiden.

16. Auch gelehrte Leistungen waren nicht gegen diesen Verdacht geschützt, wenn ihr gesellschaftlicher Nutzen vornehmlich darin bestand, ihrem Urheber Vorrang zu verschaffen.

17. Daraus folgte keine überzeugende Widerlegung aller Wissenschaft, und Rousseaus zugespitzte Beispiele lassen sich durchaus auf ihre historische Tragfähigkeit prüfen.

18. Seine stärkere Frage betraf vielmehr einen Zusammenhang, den der Erfolg des Wissens allein nicht beantworten konnte: Unter welchen Bedingungen veränderte Bildung den Menschen zum Besseren?

19. Wer seine Fähigkeiten hauptsächlich ausbildete, um andere zu übertreffen, konnte geistig gewinnen und zugleich seine Selbstachtung an einen unerreichbaren Vergleichsmaßstab verlieren.

20. Die 1755 veröffentlichte Abhandlung über den Ursprung und die Grundlagen der Ungleichheit unter den Menschen gab diesem Problem eine umfassendere Gestalt.

21. Rousseau unterschied natürliche Ungleichheiten, etwa Unterschiede der körperlichen Kraft, von gesellschaftlichen Ungleichheiten, die durch Besitz, Rang und institutionell gesicherte Vorrechte entstanden.

22. Aus der Tatsache, dass Menschen verschieden waren, ließ sich die Berechtigung ihrer politischen Unterordnung noch nicht ableiten.

23. Um diese vorschnelle Verbindung zu lösen, entwarf er einen Naturzustand, in dem zahlreiche Bedürfnisse und Abhängigkeiten des gesellschaftlichen Menschen noch nicht vorhanden waren.

24. Dieser Zustand war eine philosophische Versuchsanordnung, keine durch historische Zeugnisse bestätigte Beschreibung der ersten Menschen.

25. Rousseau wollte herausarbeiten, welche Eigenschaften zur menschlichen Grundausstattung gehörten und welche erst unter bestimmten Lebensbedingungen entstanden.

26. Der scheinbar natürliche Wunsch, bewundert zu werden oder über andere zu herrschen, konnte dann selbst als Ergebnis einer Entwicklung untersucht werden.

27. In diesem Modell sorgt der Mensch zunächst für sein eigenes Fortbestehen, ohne seinen Wert ständig am Wert seiner Mitmenschen zu messen.

28. Rousseau nennt diese auf Selbsterhaltung gerichtete Selbstliebe amour de soi, die sich auf Nahrung, Schutz und die Abwehr unmittelbaren Leidens richtet.

29. Daneben führt er im Ungleichheitsdiskurs das Mitleid als ursprüngliche Hemmung an, die das Leiden anderer nicht gleichgültig hinnehmen lässt.

30. Eine solche Ausgangslage enthält noch keine ausgebildete Tugend, denn verantwortliches moralisches Handeln setzt Fähigkeiten und Beziehungen voraus, die erst entwickelt werden müssen.

31. Wenn Rousseau von natürlicher Güte spricht, darf man sich daher keinen vollkommen gerechten Bürger vorstellen, der bereits ohne Erziehung alle sittlichen Pflichten erkennt.

32. Entscheidend ist zunächst, dass Konkurrenz, Bosheit und Unterwerfungswünsche nicht als unveränderliche Triebkräfte jedes menschlichen Zusammenlebens vorausgesetzt werden.

33. Diese Offenheit hängt mit der Perfektibilität zusammen, der menschlichen Fähigkeit, durch Erfahrungen, Gewöhnung und Lernen andere Lebensformen auszubilden.

34. Der Begriff verspricht jedoch keine stetige Vervollkommnung, weil dieselbe Veränderungsfähigkeit sowohl vernünftige Selbstbestimmung als auch neue Formen der Verblendung ermöglicht.

35. Sobald Menschen dauerhafter miteinander verkehren, zusammenarbeiten und die Leistungen ihrer Nachbarn beobachten, verändert sich ihr Verhältnis zu sich selbst.

36. Sie erfahren ihren eigenen Wert zunehmend durch den Vergleich und durch die Anerkennung, die ihnen andere gewähren oder verweigern.

37. Für dieses gesellschaftlich entstandene Selbstverhältnis verwendet Rousseau den Ausdruck amour-propre, der sich nicht ohne Verlust auf bloße Eitelkeit verkürzen lässt.

38. Wer schön, geschickt oder angesehen sein möchte, braucht nun ein Publikum, und dessen Urteil kann ihm wichtiger werden als die Sache, an der er arbeitet.

39. Als hypothetisches Beispiel lässt sich ein Handwerker vorstellen, der seinen Beruf zunächst wegen der brauchbaren Dinge schätzt, die er herstellt, später aber nur noch den Beifall für seine Überlegenheit sucht.

40. Seine Fertigkeiten haben sich möglicherweise verbessert, während die Zufriedenheit mit seiner Arbeit immer unsicherer geworden ist.

41. Denn ein Bedürfnis nach Vorrang lässt sich nicht für alle zugleich erfüllen, und jeder neue Erfolg eines anderen kann den eigenen Erfolg entwerten.

42. Allerdings ist umstritten, ob Rousseau das Anerkennungsbedürfnis insgesamt verurteilt oder auch eine Form zulässt, in der Menschen einander als Gleichberechtigte achten.

43. Die zweite Lesart macht verständlich, weshalb die Befreiung von erniedrigender Konkurrenz nicht das Ende aller sozialen Bindungen bedeuten muss.

44. Mit Arbeitsteilung und Eigentum erhält diese psychische Abhängigkeit eine materielle Grundlage, weil Menschen nun dauerhaft Leistungen, Güter und Zugänge benötigen, über die andere verfügen.

45. Zusammenarbeit vermehrt ihre Möglichkeiten, doch die Verfügung über ihre Ergebnisse kann so ungleich verteilt sein, dass manche den Bedingungen anderer ausgeliefert werden.

46. Selbst der Reiche bleibt abhängig, wenn sein Ansehen auf der Bewunderung beruht, die er fortwährend gewinnen muss.

47. Rousseaus Kritik erfasst deshalb sowohl die bedrängte Existenz der Untergeordneten als auch die Unfreiheit derjenigen, die ihre Überlegenheit behaupten wollen.

48. Besonders scharf wird sie dort, wo politische Einrichtungen vorhandene Besitzunterschiede absichern und diese Sicherung als Vorteil für alle ausgeben.

49. Der im Ungleichheitsdiskurs erzählte Zusammenschluss unter dem Einfluss der Reichen ist eine kritische Erklärung dafür, wie Herrschaft den Anschein gemeinsamer Zustimmung annehmen kann.

50. Diese hypothetische Entstehungsgeschichte ungerechter Ordnung ist von Rousseaus späterer Frage zu unterscheiden, welche Bedingungen eine politische Ordnung überhaupt rechtmäßig machen.

51. Eine Rückkehr zum ursprünglichen Naturzustand würde das Problem nicht lösen, denn mit den erworbenen Fähigkeiten verschwänden auch Voraussetzungen vernünftiger und moralischer Selbstbestimmung.

52. Rousseaus konstruktive Aufgabe lautet vielmehr, menschliche Entwicklung so zu gestalten, dass wachsende Fähigkeiten nicht zwangsläufig mit wachsender Unterwerfung einhergehen.

53. Im 1762 erschienenen Émile oder Über die Erziehung verfolgt er diese Aufgabe am erfundenen Lebens- und Bildungsgang eines Jungen.

54. Der eigene Erzieher dieses Jungen soll dessen Erfahrungen so ordnen, dass gesellschaftliches Prestigedenken seine Entwicklung nicht von Anfang an beherrscht.

55. Die aufwendige Einzelerziehung setzt allerdings Zeit und Mittel voraus, die den meisten Familien nicht zur Verfügung stehen.

56. Schon die Anlage des Modells begrenzt deshalb seinen Anspruch, eine ohne Weiteres übertragbare Lösung für die Erziehung aller Kinder zu liefern.

57. Rousseau nimmt die Kindheit als Lebensphase mit eigenen Möglichkeiten ernst, statt im Kind lediglich einen unvollkommenen Erwachsenen zu sehen.

58. Wer ihm früh moralische Formeln oder gelehrte Begriffe einprägt, kann ein geschicktes Nachsprechen erzeugen, ohne sein Verständnis zu entwickeln.

59. Die sogenannte negative Erziehung soll zunächst schädliche Einflüsse fernhalten und Erfahrungen ermöglichen, an denen die Fähigkeiten des Kindes heranreifen können.

60. Sie verlangt beträchtliche pädagogische Aufmerksamkeit, auch wenn sie auf fortwährende Belehrung und sichtbare Befehle verzichtet.

61. Der Junge soll erfahren, dass Dinge bestimmte Möglichkeiten und Grenzen haben, statt jede Grenze als Ausdruck des wechselnden Willens eines Erwachsenen zu erleben.

62. Diese Abhängigkeit von den Dingen erscheint Rousseau weniger verderblich als persönliche Unterwerfung, weil sie weder Schmeichelei noch den Kampf um Gunst belohnt.

63. Später sollen praktische Tätigkeit, ein erlerntes Handwerk, Mitgefühl und eigenes Urteil den jungen Menschen darauf vorbereiten, unter anderen zu leben, ohne seinen gesamten Wert aus seinem gesellschaftlichen Rang zu beziehen.

64. Gerade an diesem Erziehungsgang tritt jedoch eine Schwierigkeit hervor, die Rousseaus Freiheitsdenken durchzieht.

65. Viele Erfahrungen, die Émile als selbstständige Entdeckungen erlebt, sind durch Entscheidungen seines Erziehers vorbereitet und gelenkt.

66. Der sichtbare Befehl verschwindet, während die Verfügung des Erwachsenen über die Lernumgebung bestehen bleibt.

67. Das lässt sich zunächst verteidigen, weil ein Kind Schutz und Unterstützung braucht, bevor es die Folgen seiner Entscheidungen überblicken kann.

68. Dennoch ist eine sorgfältig arrangierte Wahl nicht schon deshalb frei, weil derjenige, der sie trifft, die vorbereitende Lenkung nicht bemerkt.

69. Rousseaus Entwurf muss sich folglich an der Frage messen lassen, ob die Leitung schrittweise überflüssig wird und eine Urteilskraft hervorbringt, die auch ihren eigenen Erzieher prüfen kann.

70. Noch deutlicher wird die Grenze des Unabhängigkeitsideals an Sophie, die im letzten Buch des Émile als vorgesehene Partnerin des jungen Mannes erscheint.

71. Während Émile gegen die Herrschaft fremder Erwartungen gefestigt werden soll, richtet sich ihre Erziehung wesentlich darauf, männlichen Erwartungen zu entsprechen und Aufgaben innerhalb der Familie zu erfüllen.

72. Rousseau begründet diese Verschiedenheit mit seiner Auffassung natürlicher Geschlechterunterschiede, doch damit wird gerade eine gesellschaftliche Abhängigkeit zum Erziehungsziel erhoben.

73. Sophies guter Ruf und ihre Fähigkeit, zu gefallen, erhalten ein Gewicht, vor dessen bestimmender Macht der Junge geschützt werden soll.

74. Mary Wollstonecraft griff diese Ungleichheit 1792 in ihrer Verteidigung der Rechte der Frau an und forderte eigenständige Vernunftbildung auch für Frauen.

75. Ihr Einwand trifft den inneren Zusammenhang von Rousseaus Argument: Eine Erziehung zur Freiheit bleibt begrenzt, wenn sie einem Teil der Menschen die Abhängigkeit vom Urteil anderer ausdrücklich auferlegt.

76. Der ebenfalls 1762 erschienene Gesellschaftsvertrag setzt an einer anderen Ebene desselben Problems an, weil politische Freiheit nicht durch die Erziehung eines Einzelnen gesichert werden kann.

77. Rousseau fragt, wie Menschen sich einer gemeinsamen Ordnung unterstellen können, ohne dadurch dem privaten Willen eines Herrn ausgeliefert zu werden.

78. Die Macht, Gehorsam zu erzwingen, begründet für ihn noch kein Recht auf Gehorsam.

79. Sein Vertrag beschreibt deshalb keine nachgewiesene historische Staatsgründung, sondern Bedingungen, unter denen politische Bindung rechtmäßig sein soll.

80. Jeder verbindet sich unter gleichen Bedingungen mit allen anderen und unterstellt sich der Gemeinschaft, an deren gesetzgebendem Willen er selbst beteiligt bleibt.

81. Souverän, also Träger der obersten politischen Autorität, ist die Gesamtheit der Bürger, während die Regierung die Gesetze ausführt.

82. Bürgerliche Freiheit entsteht hier durch eine rechtlich gesicherte gemeinsame Ordnung, und moralische Freiheit bezeichnet die Fähigkeit, nach einem selbst gegebenen Gesetz zu handeln, statt lediglich einem unmittelbaren Begehren zu folgen.

83. Selbstgesetzgebung bedeutet dabei gemeinsame politische Beteiligung und vernünftige Bindung, weshalb sie nicht mit der Erlaubnis verwechselt werden darf, nur den persönlich angenehmen Regeln zu gehorchen.

84. Den auf das gemeinsame Interesse gerichteten Willen nennt Rousseau Gemeinwillen und unterscheidet ihn vom Willen aller, der lediglich private Wünsche zusammenzählt.

85. Wenn einzelne Gruppen Vorteile auf Kosten anderer suchen, ergibt die Summe ihrer Forderungen noch keinen Maßstab gleichberechtigten Zusammenlebens.

86. Ein Gesetz soll deshalb von der Bürgerschaft ausgehen und einen allgemeinen Gegenstand regeln, anstatt bestimmten Personen besondere Vorteile oder Lasten zuzuteilen.

87. Als hypothetischer Fall lässt sich eine Gemeinschaft denken, die eine allgemeine Pflicht zur Unterhaltung gemeinsamer Wege beschließt und auch die Gesetzgebenden dieser Pflicht unterstellt.

88. Ob die Regel gerecht ist, hängt allerdings ebenso von ihrer Ausgestaltung ab, denn formal gleiche Pflichten können Menschen mit unterschiedlichen Mitteln ungleich schwer belasten.

89. Auch eine Mehrheit ist kein unfehlbarer Ausdruck des Gemeinwillens, wenn sie schlecht informiert ist oder von einer mächtigen Interessengruppe gelenkt wird.

90. Rousseau verlangt daher Bedingungen politischer Urteilsbildung, unter denen Bürger ihre gemeinsamen Interessen erkennen können, und eine Begrenzung wirtschaftlicher Ungleichheit, die persönliche Unterwerfung verhindert.

91. Seine Gleichheitsforderung zielt nicht auf identischen Besitz, wohl aber darauf, dass niemand die Macht hat, einen anderen zu kaufen, und niemand aus Not gezwungen ist, sich zu verkaufen.

92. Aus dieser Verbindung von gemeinsamer Gesetzgebung und verbindlicher Ordnung erwächst Rousseaus umstrittene Behauptung, ein Bürger könne zur Freiheit gezwungen werden.

93. Der Gedanke soll erklären, weshalb jemand die Vorteile des gemeinsamen Schutzes nicht beanspruchen und zugleich jede ihn betreffende Verpflichtung zurückweisen darf.

94. Unter den vorausgesetzten gerechten Bedingungen schützt die Durchsetzung des Gesetzes die Bürger davor, wieder vom privaten Belieben Einzelner abhängig zu werden.

95. Gefährlich wird dieses Argument, sobald eine politische Instanz ihre eigene Entscheidung zum Gemeinwillen erklärt und begründeten Widerspruch als bloßen Irrtum des Widersprechenden behandelt.

96. Die Deutungen unterscheiden sich darin, wie stark sie die tatsächliche Beteiligung der Bürger oder ein unabhängig von ihren jeweiligen Meinungen bestimmbares Gemeinwohl gewichten.

97. In beiden Fällen bleibt zu klären, wer die Bedingungen rechtmäßiger Bindung überprüft und wie eine Minderheit ihre Einwände geltend machen kann.

98. Die Freiheit der Gemeinschaft kann die persönliche Freiheit nur tragen, wenn ihr Anspruch mehr enthält als die erfolgreiche Ausübung kollektiver Macht.

99. Rousseaus Veröffentlichungen von 1762 lösten Verurteilungen in Paris und Genf aus, wobei besonders ihre religiösen Aussagen die Behörden herausforderten.

100. Rousseau musste fliehen und war selbst mit der Macht jener Institutionen konfrontiert, deren Autoritätsansprüche er prüfte.

101. Seine Schriften gewannen später Einfluss auf republikanische und revolutionäre Vorstellungen, doch politische Ereignisse und Gewaltentscheidungen lassen sich nicht unmittelbar aus seinen Argumenten ableiten.

102. Die bleibende Schwierigkeit liegt bereits in seinem eigenen Entwurf, der Selbstständigkeit durch Formen der Erziehung und des Zusammenlebens ermöglichen will, die ihrerseits Menschen formen.

103. Aus der Preisfrage von Dijon ist damit eine anspruchsvollere Frage geworden: Ob Fortschritt befreit, entscheidet sich auch daran, wer die Bedingungen bestimmt, unter denen Menschen ihre Fähigkeiten entfalten und ihre gemeinsamen Gesetze bilden.

104. Eine Ordnung, die Freiheit verspricht, muss deshalb auch zulassen, dass diejenigen, die sie erzieht und bindet, ihren Anspruch auf Leitung selbstständig beurteilen.