10.9 A felvilágosodás és a forradalom: az emberi jogok, a kirekesztés és Edmund Burke kritikája – Aufklärung und Revolution: Menschenrechte, Ausschlüsse und die Kritik Edmund Burkes

1. 1789. augusztus 26-án a francia Nemzetgyűlés kijelentette, hogy az emberek szabadnak és egyenlő jogokkal rendelkeznek születésüktől fogva, és azok megmaradnak számukra.

2. Két évvel később az új alkotmányos rend megkülönböztette az aktív polgárokat, akik részt vehettek a választásokon, és a passzív polgárokat, akiktől ezt a részvételt megtagadták.

3. A nők nem kaptak megfelelő választójogot, noha a forradalmi eseményekben korántsem játszottak mellékes szerepet.

4. Az általános nyilatkozat és a korlátozott politikai részvétel között ezért feszültség alakult ki, amelyet ünnepélyes szavakkal önmagukban nem lehetett feloldani.

5. A nyilatkozat megfogalmazta a legitim hatalom mércéjét, míg az alkotmány meghatározta, hogy ki és milyen feltételek mellett vehet részt annak gyakorlásában.

6. Éppen ez az átmenet az elvtől az intézményi rendig tette láthatóvá, hogy mennyi vita maradt fenn, amint az emberi jogokból politikai igények lettek.

7. A forradalom egy olyan válságból fakadt, amelyben az államadósság, a terhek elosztása körüli konfliktusok és a hagyományos rendi rendszer egymásba fonódtak.

8. Amikor XVI. Lajos 1789-ben összehívta a rendi gyűlést, megnyitott egy olyan politikai teret, amelynek további alakulását a monarchia már nem tudta megbízhatóan irányítani.

9. A rendek jogilag elkülönített csoportok voltak, különösen a papság, a nemesség és az úgynevezett harmadik rend, amelyhez a többi lakosságot sorolták.

10. A Nemzetgyűlés megalakulásával a kérdés az ilyen csoportok igényeiről az egész nemzet képviseletére terelődött.

11. A felvilágosodási írások olyan fogalmakat és érveket szolgáltattak, amelyekkel a hatalom megkérdőjelezhető volt, ám egy filozófiai könyvből sem népi felkelés, sem konkrét alkotmány nem következik.

12. Aki a forradalmat az ész közvetlen érvényesülésének ábrázolja, figyelmen kívül hagyja azokat a döntéseket, érdekeket és konfliktusokat, amelyek révén annak lefolyása egyáltalán kialakult.

13. Az Emberi Jogok Nyilatkozata elsősorban a politikai igazolás irányát változtatta meg: az uralomnak olyan jogokat kellett biztosítania, amelyeket nem adhatott meg vagy vonhatott vissza tetszése szerint.

14. Természetes jogoknak azokat a követeléseket tekintették, amelyek az embernek rangjától és bármilyen különleges királyi kegyelemtől függetlenül jártak.

15. A szabadságot, a tulajdonjogot, a személyes biztonságot és az elnyomás elleni ellenállást nevezték meg ilyen jogokként.

16. A törvény előtti egyenlőség megkövetelte, hogy a származás és a társadalmi rang ne alapozzon meg magától értetődő jogot a kedvezményes bánásmódra.

17. Egy kiváltságot, azaz egy bizonyos személyek vagy csoportok számára biztosított különleges jogot, ezentúl egy általános mércéhez kellett mérni.

18. Ezzel azonban sem az egyenlő jólétet nem ígérték meg, sem pedig minden társadalmi különbséget nem tiltottak meg.

19. Már az 1776-os amerikai függetlenségi nyilatkozat is az egyenlő emberi jogokat hozta fel a felsőbbrendű uralom igényeivel szemben.

20. Azonban az, hogy az Egyesült Államokban továbbra is fennállt a rabszolgaság, ott is megmutatta, milyen messze állhatnak egymástól az általános elvek és a társadalmi valóság.

21. Döntő jelentőségű volt az indoklási teher áthelyeződése, mivel a hagyományosan fennálló egyenlőtlenség már nem meríthette indoklását kizárólag a létezéséből.

22. Egy további változás a szuverenitást érintette, a legfőbb politikai döntéshozatali hatalmat, amelynek eredetét a Nyilatkozat a nemzetben határozta meg.

23. A törvényt a közakarat kifejeződésének tekintették, amelynek kialakításában a polgároknak személyesen vagy képviselőiken keresztül részt kellett venniük.

24. E nyelv Rousseau-hoz való közelsége felismerhető, ám a forradalmi képviseleti rendszer nem egyszerű másolata volt Rousseau társadalmi szerződésének.

25. Az alkotmányalkotó hatalommal a nemzet emellett magának tartotta fenn a jogot, hogy maga határozza meg az állami hatalom alapvető rendjét.

26. Az emberi jogok az egyéneket hivatottak voltak védeni, míg a politikai polgári jogok meghatározták, hogy egy közösség tagjai hogyan vehetnek részt annak döntéseiben.

27. Az, hogy ez a két kör milyen mértékben kell, hogy egybeessen, a forradalom egyik központi vitakérdésévé vált.

28. Az 1791-es alkotmány ezt a kérdést egy fokozatos, gazdasági és személyes feltételekhez kötött választójoggal oldotta meg.

29. Az aktív polgár státuszának feltételei közé tartozott a huszonöt éves minimális életkor, egy meghatározott idejű lakóhely és három munkanapnak megfelelő közvetlen adófizetés.

30. A háziszolgákat is kizárták, ami jól mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítottak a személyes függőségnek az akkori politikai önállóságról alkotott elképzelésben.

31. Az eljárás közvetett volt, így a választójoggal rendelkezők először választóembereket jelöltek ki, akiknek később kellett megválasztaniuk a képviselőket.

32. Az alkotmány e második szakaszra szigorúbb gazdasági követelményeket írt elő, többek között a tulajdon, a használati jogok vagy a bérleti viszonyok tekintetében.

33. Az a gyakran hangoztatott állítás, miszerint kizárólag a gazdagok szavazhattak volna egyáltalán, ezért eltakarja a választási szakaszok közötti különbségeket.

34. Mindazonáltal a rendszer a politikai ítélőképességet és a függetlenséget olyan feltételekhez kötötte, amelyek korántsem voltak mindenki számára egyformán elérhetők.

35. A tulajdonnak ebben a konfliktusban kettős szerepe volt, mivel védelme maga is a kinyilvánított jogok közé tartozott.

36. Aki vagyonát a önkényes beavatkozástól akarta megóvni, abban a személyes szabadság egyik feltételét láthatta.

37. Amint azonban a gazdasági helyzet a politikai részvételről is döntő szerepet játszott, ugyanez az összefüggés az egyenlőség korlátozásának érvévé vált.

38. Egy jog védelme még nem magyarázta meg, miért kellene az alacsony jövedelmű embereknek kevesebb befolyásuknak lennie annak jogi kialakítására.

39. Az alkotmányos rend ezért egy általános szabadságígéretet olyan vitává alakított, amelyben az volt a kérdés, hogy ki tekinthető kellően önállónak.

40. A nők esetében ez a határ különösen egyértelművé vált, mivel politikai tevékenységük nem vezetett egyenjogú választói státuszhoz.

41. A tüntetéseken, a nyilvános követelésekben és a forradalom eseményeiben való részvételük ellentmondott annak a képnek, miszerint a lakosság fele csupán magánszinten vesz részt a közéletben.

42. Olympe de Gouges 1791-ben felvette az Emberi Jogok Nyilatkozatának formáját, és megfogalmazta saját Nyilatkozatát a nő és polgár jogairól.

43. A nyelvi hasonlóság érvelésének része volt, hiszen azt követelte, hogy a már elismert egyenlőségi mércét a nőkre is alkalmazzák.

44. Az ő értelmezésében a nemzet nőkből és férfiakból együttesen állt, így a politikai hatalom nem lehetett magától értetődően az egyik fél számára fenntartva.

45. Különösen élesen rámutatott a büntetőjogi felelősség és a közéleti részvétel közötti egyenlőtlenségre: aki a közrend szankcióinak volt alávetve, annak a közrendben is szavazati jogot kellett igényelnie.

46. Szövege ezáltal a forradalmi polgárfogalom belső határait tette láthatóvá, ahelyett, hogy csupán a női érdekek jóindulatú figyelembevételét kérte volna.

47. A gyarmatokon a kérdés, hogy kik tartoznak a jogosultak közé, még erőszakosabb formát öltött.

48. A francia Saint-Domingue, amelyből később Haiti alakult ki, rabszolgamunkára alapozva hatalmas bevételeket termelt a cukor- és kávétermelésből.

49. A fehér gyarmatosok, az afrikai vagy vegyes származású szabad emberek és a rabszolgák eltérő jogi helyzetben voltak, amelyet nem lehetett egyetlen, a birtokosok és a birtoktalanok közötti ellentétre redukálni.

50. A szabad emberek, akiket bőrszínük miatt megfosztottak a politikai egyenjogúságtól, az elismerésért küzdöttek, míg a rabszolgák magának az ültetvényi rendnek az alapjait kérdőjelezték meg.

51. Amikor 1791-ben nagy rabszolgafelkelés tört ki, azok léptek elő cselekvőként, akiknek munkaerejét korábban rendelkezésre álló tulajdonként kezelték.

52. Felszabadulásuk nem az európai filozófusok ajándéka volt.

53. Az ellenállás, a változó szövetségek és az európai hatalmak beavatkozása Saint-Domingue-t egymással összefonódó háborúk színterévé tette.

54. Már 1793-ban a helyszínen tartózkodó francia biztosok kihirdették a rabszolgaság eltörlését, még mielőtt Párizsban meghozták volna az általános határozatot.

55. Ilyen körülmények között a rabszolgaság eltörlése a francia forradalmi kormány számára katonai és politikai jelentőséget is nyert.

56. 1794. február 4-én a Nemzeti Konvent elhatározta a rabszolgaság eltörlését a francia gyarmatokon, és ezt összekapcsolta a bőrszíntől független egyenlő polgári jogok elismerésével.

57. Egy ilyen határozat hatályba lépését azonban nem szabad összetéveszteni annak mindenütt sikeres végrehajtásával.

58. A későbbi fejlemények ráadásul azt is megmutatják, hogy ez a győzelem kezdetben milyen kevéssé volt tartós, hiszen Napóleon alatt 1802-től a rabszolgaságot a francia gyarmatbirodalom egyes részein újra bevezették vagy fenntartották.

59. Saint-Domingue-ban a francia expedíció kudarcot vallott, és 1804-ben megalakult a független Haiti.

60. A fejlemények rávilágítanak arra, hogy egy általános jogi igény szervezett ellenállás révén politikai erőre tehetett szert, míg annak biztosítása továbbra is a hatalmi viszonyoktól és az intézményektől függött.

61. Edmund Burke már korán gyanakvással tekintett a francia politikai újjászervezési kísérletre.

62. Az Írországban született brit parlamenti képviselő 1790-ben tette közzé gondolatait a francia forradalomról, amikor annak későbbi terrorja még nem következett be.

63. Az írás azt a kérdést vetette fel, hogy milyen veszélyek rejlenek már magában abban a törekvésben, hogy egy összetett társadalmat általános elvek szerint alapjaiban újjászervezzenek.

64. Burke vitatta, hogy a politikai ésszerűség annál megbízhatóbbá válna, minél alaposabban elszakadna a hagyományos intézményektől.

65. Véleménye szerint egy radikális újrakezdés éppen azokat a feltételeket rombolhatta le, amelyekre a hatékony szabadság épült.

66. Ezen érvelés alátámasztásához meg kellett magyaráznia, miért képesek az intézmények többet hordozni, mint jelenlegi tagjaik szándékai.

67. Burke szerint a törvények, tisztségek, testületek és a bevett viselkedési normák olyan tapasztalatokat őriztek, amelyeket egyetlen generáció sem tudott teljes egészében átlátni.

68. Aki egy intézményt kizárólag aszerint ítélt meg, hogy közvetlenül megfelel-e egy általános elvnek, az figyelmen kívül hagyhatta annak kevésbé látható védelmi hatásait.

69. A politikai összefüggéseket ezért nem lehetett ugyanolyan biztonsággal kialakítani, mint egy olyan szerkezetet, amelynek részei és hatásai teljes mértékben ismertek voltak.

70. A gyakorlati ítélőképesség ilyen körülmények között azt jelentette, hogy a célokat, a mellékhatásokat és a helyi feltételeket egymással szemben mérlegelni kellett.

71. A politikai tudás korlátozottsága így az óvatosság okává vált, anélkül, hogy minden létező állapotot már eleve ésszerűnek kellett volna tekinteni.

72. Burke előítéletek melletti kiállása is ebbe a kontextusba illeszkedik, és nem olvasható magyarázat nélkül a mai értelemben.

73. Ez alatt többek között olyan begyakorolt magatartásformákat értett, amelyekben a hagyományból származó tapasztalatok sűrűsödtek össze, és amelyek megbízható cselekvést tettek lehetővé, még mielőtt az ember minden indokot újra megvizsgált volna.

74. Véleménye szerint az ilyen tájékozódás olyan erkölcsi kötelékeket tudott hordozni, amelyeket a folyamatos egyéni számítások inkább gyengítenének.

75. A társadalomról alkotott képe, amely szerint az elhunytak, az élők és a még meg nem születettek közötti kapcsolatot jelenti, egyúttal kiterjesztette a politikai időhorizontot is.

76. Burke számára a történelmileg megszerzett jogok egy ilyen rendben jobban biztosítottak voltak, mint azok a követelések, amelyek intézményi jelentőségét csak egy átfogó rombolás után kellett volna meghatározni.

77. A különböző társadalmi rangok elismerése azonban azt mutatja, hogy ez a szabadság iránti aggodalom nem tartalmazta a mindenki számára egyenlő politikai hatalomhoz való jogot.

78. Burke politikája ennek ellenére nem redukálható minden hagyományos hatalmi viszony védelmére.

79. Az észak-amerikai gyarmatokkal való konfliktusban a megegyezés mellett és a kialakult szabadságaik figyelembevétele mellett állt ki, ahelyett, hogy minden áron érvényesítette volna a brit uralmat.

80. Hasonlóképpen bírálta a Brit Kelet-indiai Társaság hatalommal való visszaélését, és kiállt az ír katolikusok diszkriminatív korlátozások alól való felmentése mellett.

81. Elképzelése szerint a reform akkor volt szükséges, ha javíthatta a politikai rendet és megőrizhette annak alapvető kötelékeit.

82. Ezt a feladatot megkülönböztette egy olyan újjászervezéstől, amely alapvetően megkérdőjelezte a hagyományos intézmények értékét.

83. Ez a megkülönböztetés igényesebbé tette kritikáját, de nyitva hagyta azt a kérdést, hogy milyen mélyre mehet egy változás, ha éppen az alapvető kötelékek erősítik meg az igazságtalanságot.

84. Mary Wollstonecraft 1790-ben az emberi jogok védelmével közvetlenül Burke ellen szállt síkra.

85. Azzal vádolta őt, hogy a rang, a hagyományos méltóság és a nemes személyek megalázása iránti érzékenysége miatt a közönséges emberek szenvedései nem kerülnek kellőképpen előtérbe.

86. Ezzel ellentétes álláspontja megkérdőjelezte annak a nézőpontnak az ártatlanságát, amely a régi kötelékek összeomlását siratta, de azok mindennapi keménységét egyenlőtlenül érzékelte.

87. Ez a kifogás Burke tapasztalatra épülő bizalmát is érinti, amint felmerül a kérdés, hogy egyáltalán kinek a tapasztalatai őrződnek meg az elismert intézményekben.

88. Egy kiváltságos csoport számára a rend védelmet és megbízhatóságot jelenthet, míg másokra engedelmet kényszerít, egyenjogú beleszólás nélkül.

89. Az, hogy egy intézmény régóta fennáll, magyarázza túlélőképességét, de még nem bizonyítja igazságosságát.

90. Ahol a hagyományos kizárások megakadályozzák a politikai döntéshozatalhoz való hozzáférést, az óvatos reformra vonatkozó ajánlás maga is további várakozásra való felszólítássá válhat.

91. Másrészt a későbbi forradalmi erőszak még élesebbé tette azt a kérdést, hogy hogyan kell korlátozni az új hatalmat.

92. Az 1793-as és 1794-es terror idején a szabadság iránti igények egymás mellett léteztek az üldözéssel és a forradalom állítólagos ellenségeinek államilag szervezett meggyilkolásával.

93. A háború, a belső konfliktusok és a politikai döntések hozzájárultak ennek a folyamatnak a magyarázatához; az általános egyenlőségből önmagában nem vezethető le.

94. A népre való hivatkozás sem nyújtott megbízható védelmet az egyén számára, amikor a hatalom birtokosai azt állították, hogy minden ellenkezés ellenére érvényesíteni fogják a nép valódi akaratát.

95. Burke figyelmeztetése a rendszer összeomlására ilyen fejlemények nyomán egyre nagyobb jelentőségre tett szert, de visszamenőlegesen sem a rendi kiváltságokat, sem a gyarmati rabszolgaságot nem igazolta.

96. Egy jognyilatkozatnak olyan eljárásokra, tisztségekre és hatalmi korlátozásokra van szüksége, amelyek révén az emberek ténylegesen érvényesíthetik védelmüket.

97. Éppen ezért már az 1789-es nyilatkozat is összekapcsolta az alkotmányt a biztosított jogokkal és a hatalmi ágak szigorú szétválasztásával.

98. Az egyenlőségre való igény és Burke kifogása között így továbbra is feszültség áll fenn, amelyet nem lehet egyetlen történelmi győztes kiválasztásával rendezni.

99. A hagyományos intézmények védhetik a szabadságot, de meg kell vizsgálni azokat a hatalmi viszonyokat is, amelyek fenntartják őket.

100. Az általános jogok lehetőséget nyújtanak erre a vizsgálatra, puszta kihirdetésükkel azonban még nem teremtenek megbízható rendet.

101. Történelmi erejük ott nőtt, ahol a kirekesztett emberek az elismert alapelveket saját helyzetükre vetítették, és ebből követeléseket fogalmaztak meg.

102. Az 1789-es első cikk így olyan hatókört nyert, amelyet alkotói politikailag korántsem valósítottak meg teljes mértékben.

103. Az, hogy az emberek egyenlőként élhettek-e, attól is függött, hogy hozzáférhettek-e az életüket meghatározó intézményekhez, megtámadhatják-e és megváltoztathatják-e azokat.

1. Am 26. August 1789 erklärte die französische Nationalversammlung, dass Menschen frei und mit gleichen Rechten geboren werden und bleiben.

2. Zwei Jahre später unterschied die neue Verfassungsordnung zwischen aktiven Bürgern, die an Wahlen teilnehmen durften, und passiven Bürgern, denen diese Beteiligung vorenthalten blieb.

3. Frauen erhielten kein entsprechendes Wahlrecht, obwohl sie im revolutionären Geschehen keineswegs am Rand standen.

4. Zwischen der allgemeinen Erklärung und der begrenzten politischen Zugehörigkeit lag deshalb eine Spannung, die sich durch feierliche Worte allein nicht auflösen ließ.

5. Die Erklärung formulierte einen Maßstab für legitime Herrschaft, während die Verfassung festlegte, wer unter welchen Bedingungen an deren Ausübung beteiligt sein sollte.

6. Gerade dieser Übergang vom Grundsatz zur institutionellen Ordnung machte sichtbar, wie viel umstritten blieb, sobald aus Menschenrechten politische Ansprüche wurden.

7. Die Revolution entstand aus einer Krise, in der staatliche Verschuldung, Konflikte um die Verteilung von Lasten und die überlieferte Ständeordnung ineinandergriffen.

8. Als Ludwig der Sechzehnte 1789 die Generalstände einberief, öffnete er einen politischen Raum, dessen weitere Entwicklung die Monarchie nicht mehr zuverlässig steuern konnte.

9. Die Stände waren rechtlich unterschiedene Gruppen, insbesondere Geistlichkeit, Adel und der sogenannte Dritte Stand, dem die übrige Bevölkerung zugerechnet wurde.

10. Mit der Bildung einer Nationalversammlung verschob sich die Frage von den Ansprüchen solcher Gruppen zur Vertretung der gesamten Nation.

11. Aufklärerische Schriften lieferten Begriffe und Argumente, mit denen Herrschaft geprüft werden konnte, doch aus einem philosophischen Buch folgt weder ein Volksaufstand noch eine bestimmte Verfassung.

12. Wer die Revolution als unmittelbare Vollstreckung der Vernunft erzählt, übersieht die Entscheidungen, Interessen und Konflikte, durch die ihr Verlauf erst entstand.

13. Die Menschenrechtserklärung veränderte vor allem die Richtung politischer Rechtfertigung: Herrschaft sollte Rechte sichern, die sie nicht nach Belieben verleihen oder wieder entziehen durfte.

14. Als natürliche Rechte galten hier Ansprüche, die dem Menschen unabhängig von seinem Rang und von einer besonderen königlichen Begünstigung zukamen.

15. Freiheit, Eigentum, persönliche Sicherheit und Widerstand gegen Unterdrückung wurden als solche Ansprüche benannt.

16. Die Gleichheit vor dem Gesetz verlangte, dass Herkunft und Stand keinen selbstverständlichen Anspruch auf bevorzugte Behandlung begründeten.

17. Ein Privileg, also ein Sonderrecht für bestimmte Personen oder Gruppen, musste sich nun an einem allgemeinen Maßstab messen lassen.

18. Damit war weder gleicher Wohlstand versprochen noch jede gesellschaftliche Verschiedenheit verboten.

19. Schon die amerikanische Unabhängigkeitserklärung von 1776 hatte gleiche menschliche Rechte gegen die Ansprüche einer übergeordneten Herrschaft ins Feld geführt.

20. Dass die Sklaverei in den Vereinigten Staaten fortbestand, zeigte jedoch auch dort, wie weit allgemeine Begründung und gesellschaftliche Wirklichkeit auseinanderliegen konnten.

21. Entscheidend war die Verschiebung der Begründungslast, weil eine überlieferte Ungleichheit ihre Berechtigung nicht mehr allein aus ihrem Bestehen beziehen konnte.

22. Eine weitere Veränderung betraf die Souveränität, die höchste politische Entscheidungsgewalt, deren Ursprung die Erklärung in der Nation verortete.

23. Das Gesetz wurde als Ausdruck des Gemeinwillens verstanden, an dessen Bildung die Bürger persönlich oder durch Vertreter mitwirken sollten.

24. Die Nähe dieser Sprache zu Rousseau ist erkennbar, doch die revolutionäre Vertretungsordnung war keine einfache Abschrift seines Gesellschaftsvertrags.

25. Mit der verfassunggebenden Gewalt beanspruchte die Nation darüber hinaus die Befugnis, die Grundordnung der staatlichen Macht selbst festzulegen.

26. Menschenrechte sollten Personen schützen, während politische Bürgerrechte bestimmten, wie Angehörige eines Gemeinwesens an seinen Entscheidungen mitwirkten.

27. Wie weit beide Kreise zusammenfallen mussten, wurde zu einer zentralen Streitfrage der Revolution.

28. Die Verfassung von 1791 beantwortete diese Frage durch ein abgestuftes, an wirtschaftliche und persönliche Voraussetzungen gebundenes Wahlrecht.

29. Zu den Bedingungen für den Status eines aktiven Bürgers gehörten ein Mindestalter von fünfundzwanzig Jahren, eine festgelegte Wohnsitzdauer und eine direkte Steuerleistung im Gegenwert von drei Arbeitstagen.

30. Auch Hausbedienstete waren ausgeschlossen, was die Bedeutung persönlicher Abhängigkeit für die damalige Vorstellung politischer Selbstständigkeit zeigt.

31. Das Verfahren war indirekt, sodass die Wahlberechtigten zunächst Wahlmänner bestimmten, die anschließend die Abgeordneten wählen sollten.

32. Für diese zweite Stufe sah die Verfassung höhere wirtschaftliche Anforderungen vor, unter anderem an Eigentum, Nutzungsrechte oder Pachtverhältnisse.

33. Die häufige Behauptung, ausschließlich Reiche hätten überhaupt wählen dürfen, verdeckt daher die Unterschiede zwischen den Wahlstufen.

34. Gleichwohl verband die Ordnung politische Urteilskraft und Unabhängigkeit mit Voraussetzungen, die keineswegs allen gleichermaßen zugänglich waren.

35. Eigentum spielte in diesem Konflikt eine doppelte Rolle, weil sein Schutz selbst zu den erklärten Rechten gehörte.

36. Wer Besitz vor willkürlichem Zugriff sichern wollte, konnte darin eine Voraussetzung persönlicher Freiheit erkennen.

37. Sobald wirtschaftliche Stellung jedoch über politische Beteiligung mitentschied, wurde derselbe Zusammenhang zum Argument für eine Begrenzung der Gleichheit.

38. Der Schutz eines Rechts erklärte noch nicht, weshalb Menschen mit geringem Einkommen weniger Einfluss auf seine gesetzliche Ausgestaltung besitzen sollten.

39. Die Verfassungsordnung verwandelte deshalb eine allgemeine Freiheitszusage in einen Streit darüber, wer als hinreichend selbstständig gelten durfte.

40. Bei Frauen wurde diese Grenze besonders deutlich, weil ihre politische Tätigkeit nicht in eine gleichberechtigte Stellung als Wählerinnen überging.

41. Ihre Beteiligung an Demonstrationen, öffentlichen Forderungen und den Ereignissen der Revolution widersprach dem Bild einer Bevölkerungshälfte, die am gemeinsamen Leben lediglich privaten Anteil nahm.

42. Olympe de Gouges griff 1791 die Form der Menschenrechtserklärung auf und verfasste eine eigene Erklärung der Rechte der Frau und Bürgerin.

43. Die sprachliche Nähe war Teil ihres Arguments, denn sie verlangte, den bereits anerkannten Gleichheitsmaßstab auch auf Frauen anzuwenden.

44. In ihrer Fassung bestand die Nation aus Frauen und Männern gemeinsam, sodass politische Autorität nicht selbstverständlich einer Hälfte vorbehalten werden konnte.

45. Besonders scharf stellte sie die Ungleichheit zwischen strafrechtlicher Verantwortlichkeit und öffentlicher Mitwirkung heraus: Wer den Sanktionen der Ordnung unterworfen war, musste auch eine Stimme in ihr beanspruchen können.

46. Ihr Text machte dadurch eine innere Grenze des revolutionären Bürgerbegriffs sichtbar, statt lediglich um wohlwollende Berücksichtigung weiblicher Anliegen zu bitten.

47. In den Kolonien nahm die Frage, wer zu den Berechtigten gehörte, eine noch gewaltsamere Form an.

48. Das französische Saint-Domingue, aus dem später Haiti hervorging, erwirtschaftete große Erträge durch Zucker- und Kaffeeproduktion auf der Grundlage versklavter Arbeit.

49. Weiße Kolonisten, freie Menschen afrikanischer oder gemischter Herkunft und versklavte Menschen besaßen unterschiedliche Rechtsstellungen, die nicht auf einen einzigen Gegensatz zwischen Besitzenden und Besitzlosen reduziert werden können.

50. Freie Menschen, denen politische Gleichberechtigung aufgrund ihrer Hautfarbe vorenthalten wurde, kämpften um Anerkennung, während Versklavte die Grundlage der Plantagenordnung selbst herausforderten.

51. Als 1791 ein großer Aufstand versklavter Menschen begann, traten diejenigen als Handelnde hervor, deren Arbeitskraft zuvor als verfügbarer Besitz behandelt worden war.

52. Ihre Befreiung war kein Geschenk europäischer Philosophen.

53. Widerstand, wechselnde Bündnisse und das Eingreifen europäischer Mächte machten Saint-Domingue zu einem Schauplatz miteinander verflochtener Kriege.

54. Bereits 1793 hatten französische Kommissare vor Ort die Abschaffung der Sklaverei verkündet, bevor der allgemeine Beschluss in Paris folgte.

55. Unter diesen Bedingungen gewann die Abschaffung der Sklaverei für die französische Revolutionsregierung auch militärische und politische Bedeutung.

56. Am 4. Februar 1794 beschloss der Nationalkonvent ihre Abschaffung in den französischen Kolonien und verband sie mit der Anerkennung gleicher Bürgerrechte unabhängig von der Hautfarbe.

57. Die Geltung eines solchen Beschlusses darf jedoch nicht mit seiner überall erfolgreichen Durchsetzung verwechselt werden.

58. Die weitere Entwicklung zeigt zudem, wie wenig dauerhaft dieser Sieg zunächst gesichert war, denn unter Napoleon wurde die Sklaverei ab 1802 in Teilen des französischen Kolonialreichs wiederhergestellt oder aufrechterhalten.

59. In Saint-Domingue scheiterte die französische Expedition, und 1804 entstand das unabhängige Haiti.

60. Die Entwicklung führt vor Augen, dass ein allgemeiner Rechtsanspruch durch organisierte Gegenwehr politische Kraft gewinnen konnte, während seine Sicherung weiterhin von Machtverhältnissen und Institutionen abhing.

61. Edmund Burke betrachtete den französischen Versuch politischer Neugründung schon früh mit Misstrauen.

62. Der in Irland geborene britische Parlamentarier veröffentlichte 1790 seine Betrachtungen über die Revolution in Frankreich, als deren späterer Terror noch nicht stattgefunden hatte.

63. Die Schrift fragte, welche Gefahren bereits in dem Anspruch lagen, eine komplexe Gesellschaft nach allgemeinen Prinzipien grundlegend neu zu ordnen.

64. Burke bestritt, dass politische Vernunft umso zuverlässiger werde, je gründlicher sie sich von überlieferten Einrichtungen löse.

65. In seiner Sicht konnte ein radikaler Neubeginn gerade jene Voraussetzungen zerstören, auf denen wirksame Freiheit beruhte.

66. Für dieses Argument musste er erklären, weshalb Institutionen mehr enthalten konnten als die Absichten ihrer gegenwärtigen Mitglieder.

67. Gesetze, Ämter, Körperschaften und eingelebte Umgangsformen bewahrten nach Burke Erfahrungen, die keine einzelne Generation vollständig überblickte.

68. Wer eine Einrichtung ausschließlich danach beurteilte, ob sie einem allgemeinen Grundsatz unmittelbar entsprach, konnte ihre weniger sichtbaren Schutzwirkungen übersehen.

69. Politische Zusammenhänge ließen sich deshalb nicht mit derselben Sicherheit gestalten wie eine Konstruktion, deren Teile und Wirkungen vollständig bekannt waren.

70. Praktische Urteilskraft bedeutete unter diesen Bedingungen, Zwecke, Nebenfolgen und örtliche Voraussetzungen gegeneinander abzuwägen.

71. Die Begrenztheit politischen Wissens wurde damit zu einem Grund für Vorsicht, ohne dass jeder bestehende Zustand schon als vernünftig gelten musste.

72. Auch Burkes Verteidigung des Vorurteils gehört in diesen Zusammenhang und darf nicht ohne Erklärung im heutigen Sinn gelesen werden.

73. Gemeint waren unter anderem eingeübte Haltungen, in denen sich überlieferte Erfahrung verdichtete und die verlässliches Handeln ermöglichten, bevor ein Mensch sämtliche Gründe neu geprüft hatte.

74. Solche Orientierung konnte nach seiner Auffassung moralische Bindungen tragen, die durch fortwährende individuelle Berechnung eher geschwächt würden.

75. Sein Bild der Gesellschaft als Verbindung zwischen Verstorbenen, Lebenden und noch Ungeborenen erweiterte zugleich den politischen Zeithorizont.

76. Für Burke waren geschichtlich erworbene Rechte in einer solchen Ordnung besser gesichert als Ansprüche, deren institutionelle Bedeutung erst nach einer umfassenden Zerstörung festgelegt werden sollte.

77. Seine Anerkennung unterschiedlicher gesellschaftlicher Ränge zeigt allerdings, dass diese Sorge um Freiheit keinen Anspruch auf gleiche politische Macht für alle enthielt.

78. Burkes Politik lässt sich dennoch nicht auf die Verteidigung jedes überlieferten Machtverhältnisses verkürzen.

79. Im Konflikt mit den nordamerikanischen Kolonien setzte er sich für Verständigung und die Berücksichtigung ihrer gewachsenen Freiheiten ein, statt britische Herrschaft um jeden Preis durchzusetzen.

80. Ebenso kritisierte er Machtmissbrauch der britischen Ostindienkompanie und trat für die Entlastung irischer Katholiken von diskriminierenden Beschränkungen ein.

81. Reform war in seiner Vorstellung erforderlich, wenn sie eine politische Ordnung verbessern und ihre tragenden Bindungen erhalten konnte.

82. Er unterschied diese Aufgabe von einer Neugründung, die den Wert überlieferter Institutionen grundsätzlich unter Verdacht stellte.

83. Die Unterscheidung machte seine Kritik anspruchsvoller, ließ aber offen, wie tief eine Veränderung gehen durfte, wenn gerade die tragenden Bindungen Ungerechtigkeit befestigten.

84. Mary Wollstonecraft setzte 1790 mit ihrer Verteidigung der Menschenrechte unmittelbar gegen Burke an.

85. Sie hielt ihm vor, seine Empfindsamkeit für Rang, überlieferte Würde und die Erniedrigung vornehmer Personen lasse das Leiden gewöhnlicher Menschen zu wenig hervortreten.

86. Ihre Gegenposition bestritt damit die Unschuld einer Perspektive, die den Zusammenbruch alter Bindungen beklagte, deren alltägliche Härte aber ungleich wahrnahm.

87. Dieser Einwand trifft auch Burkes Vertrauen auf Erfahrung, sobald gefragt wird, wessen Erfahrungen in den anerkannten Institutionen überhaupt bewahrt werden.

88. Für eine privilegierte Gruppe kann eine Ordnung Schutz und Verlässlichkeit bedeuten, während sie anderen Gehorsam ohne gleichberechtigte Mitsprache auferlegt.

89. Dass eine Einrichtung lange besteht, erklärt ihre Überlebensfähigkeit, beweist jedoch noch nicht ihre Gerechtigkeit.

90. Wo überlieferte Ausschlüsse den Zugang zur politischen Entscheidung versperren, kann die Empfehlung behutsamer Reform selbst zu einer Forderung nach weiterem Warten werden.

91. Die spätere revolutionäre Gewalt verschärfte auf der anderen Seite die Frage, wie neue Macht begrenzt werden sollte.

92. Im Terror von 1793 und 1794 standen Ansprüche auf Freiheit neben Verfolgung und staatlich organisierter Tötung vermeintlicher Feinde der Revolution.

93. Krieg, innere Konflikte und politische Entscheidungen gehören zur Erklärung dieses Verlaufs; aus der allgemeinen Gleichheit allein lässt er sich nicht ableiten.

94. Auch die Berufung auf das Volk schützte den Einzelnen nicht zuverlässig, wenn Machthaber beanspruchten, dessen wahren Willen gegen jeden Widerspruch durchzusetzen.

95. Burkes Warnung vor zerstörter Ordnung gewann durch solche Entwicklungen Gewicht, doch sie rechtfertigte rückwirkend weder ständische Privilegien noch koloniale Versklavung.

96. Eine Rechteerklärung braucht Verfahren, Ämter und Machtbegrenzungen, durch die Menschen ihren Schutz tatsächlich einfordern können.

97. Bereits die Erklärung von 1789 verband deshalb eine Verfassung mit gesicherten Rechten und einer festgelegten Trennung der Gewalten.

98. Zwischen dem Gleichheitsanspruch und Burkes Einwand bleibt damit eine Spannung bestehen, die sich nicht durch die Wahl eines einzigen historischen Siegers erledigen lässt.

99. Überlieferte Institutionen können Freiheit schützen, müssen aber auch auf die Herrschaft geprüft werden, die sie fortschreiben.

100. Allgemeine Rechte eröffnen diese Prüfung, schaffen durch ihre bloße Verkündung jedoch noch keine verlässliche Ordnung.

101. Ihre historische Kraft wuchs dort, wo ausgeschlossene Menschen die anerkannten Grundsätze auf ihre eigene Lage bezogen und daraus Forderungen entwickelten.

102. Der erste Artikel von 1789 erhielt auf diese Weise eine Reichweite, die seine Urheber politisch keineswegs vollständig eingelöst hatten.

103. Ob Menschen als Gleiche leben konnten, entschied sich auch daran, ob sie die Einrichtungen, die über ihr Leben bestimmten, erreichen, anfechten und verändern durften.