11.9 A kritikai filozófia befogadása: korai kifogások és új gondolkodási irányok – Die Aufnahme der kritischen Philosophie: Frühe Einwände und neue Denkwege

1. 1782-ben a Göttingische Anzeigen von gelehrten Sachen című folyóiratban megjelent egy recenzió, amely Kant egy évvel korábban kiadott A tiszta ész kritikája című művét George Berkeley idealizmusához közelítette.

2. A szöveget Christian Garve írta, Johann Georg Heinrich Feder azonban jelentősen lerövidítette és átdolgozta, így a nyomtatásban megjelent recenzió nem egyszerűen Garve eredeti ítéletét tükrözte.

3. A vád érzékeny pontot érintett, hiszen Kant azt akarta megmagyarázni, miért tudjuk a tárgyakat megbízhatóan felismerni, és most egy olyan nézethez sorolták, amelytől határozottan el akart határolódni.

4. Ha azonban a tapasztalható világ csak a megismerésünk feltételei között hozzáférhető, akkor első pillantásra kétségesnek tűnik, hogy e megismerésen kívül mennyi marad meg a valóságából.

5. Ezzel egy olyan nehézséget neveztek meg, amelyet pusztán egy sikertelen recenzióra való hivatkozással nem lehetett elhárítani.

6. Kant korai fogadtatása azzal a vitával kezdődött, hogy egyáltalán mit állít az új filozófiája.

7. Ebből a vitából kifolyólag kifogások merültek fel az előfeltevései ellen, és abból a vágyból, hogy azokat jobban megvédjék, kísérletek születtek azok másfajta megalapozására.

8. Éppen az a mű, amelynek célja az értelem hatáskörének vizsgálata volt, vált kiindulópontjává saját alapjainak újbóli vizsgálatának.

9. A vita megértéséhez komolyan kell venni Kant megkülönböztetését a jelenség és a dolog önmagában között, anélkül, hogy a jelenséget megtévesztéssel kevernénk össze.

10. Egy fa, amelynek elhelyezkedését és növekedését vizsgáljuk, Kant számára a valós tapasztalati világhoz tartozik, még akkor is, ha csak térben, időben és fogalmi meghatározások keretében érhető el számunkra.

11. A dolog önmagában viszont azt a tárgyat jelöli, amennyiben azt e emberi megközelítési módtól függetlenül tekintjük, bár egy ilyen szemlélet még nem nyújt ismeretet annak természetéről.

12. Kant vizsgálata transzcendentális, mert azt a kérdést veti fel, hogy milyen feltételek mellett lehetséges a tárgyak megismerése.

13. Transzcendentális idealizmusa összekapcsolja a megismerésünk jelenségekre való korlátozottságát azzal az igényével, hogy a tapasztalat keretein belül objektíven érvényes ítéleteket tegyen lehetővé.

14. Az Első Kritikus Értékelés egyes megfogalmazásai, amelyekben a külső tárgyakat képzetekként jelölik meg, azonban a korai olvasók számára egy erőteljesebb szubjektivista értelmezést sugalltak.

15. Berkeley semmiképpen sem nyilvánította az érzékelhető világot tetszőleges álomnak, hanem vitatta az elmétől függetlenül létező anyagi szubsztancia feltételezését.

16. A vita ezért az érzékelt dolgok státuszára és megismerésük feltételeire vonatkozott, nem csupán arra a kérdésre, hogy az ésszerű emberek hisznek-e a fákban és a házakban.

17. Az 1783-as Prolegomena című művében Kant válaszolt a recenzióra, és kifejtette, miért nem tagadja meg – véleménye szerint – idealizmusa a külső tárgyak valóságát.

18. Ismereti feltételeink határozzák meg, hogy valami hogyan lehet a tapasztalat tárgya, míg az érzéki tartalmat az ismeretet szerző ember nem hozhatja létre tetszése szerint.

19. Ezzel a figyelem egy kettős feladatra irányult: a filozófiának mind a tapasztalat megbízhatóságát, mind pedig hatókörének határait meg kellett magyaráznia.

20. Amikor 1787-ben megjelent a Tiszta ész kritikájának második kiadása, Kant átdolgozta a fontos érvelési szakaszokat, és kifejezett cáfolatot fűzött az idealizmushoz.

21. Ott megpróbálta bemutatni, hogy már saját létezésünk időbeli meghatározottsága is feltételezi valami önmagunkon kívüli, állandó dolog tapasztalását.

22. A belső tapasztalatot tehát nem szabad olyan biztos alapnak tekinteni, amelyből kiindulva a külső világot csak fáradságos munkával lehetne feltárni.

23. Hogy ez az átdolgozás milyen mélyen változtatta meg Kant eredeti álláspontját, az értelmezés kérdése marad, de mindenesetre több volt, mint puszta nyelvi finomítás.

24. Az olvasókra adott reakciója beépült filozófiájának további kifejtésébe.

25. Míg Kant pontosította érveit, Karl Leonhard Reinhold a kritikai filozófiát szélesebb közönség számára tette hozzáférhetővé.

26. A Teutschen Merkurban 1786-ban és 1787-ben megjelent, a kanti filozófiáról szóló levelei különösen annak a vallás és az erkölcsi orientáció szempontjából betöltött jelentőségét emelték ki.

27. Az a olvasó, aki a hagyományos hit és az ésszerű vizsgálódás követelményei között ingadozott, itt találhatott bevezetőt anélkül, hogy először át kellett volna dolgoznia Kant teljes ismeretelméletét.

28. Reinhold megmutatta, hogyan lehet összekapcsolni az elméleti istenismeret korlátait egy más alapokon nyugvó erkölcsi reménnyel.

29. Ez a közvetítés az elvont megkülönböztetéseknek felismerhető jelentőséget adott az életvitel szempontjából.

30. 1787-től Reinhold Jénában tanított, ahol az új filozófia előadások és nyilvános viták révén fontos intézményi központtá vált.

31. Az elméleti alapok vizsgálata során azonban éppen a kanti megkülönböztetések sokfélesége jelentett számára problémát.

32. Úgy tűnt számára, hogy az érzékiség és az értelem, valamint az elméleti megismerés és a gyakorlati értelem még nem rendelkeztek kellően bizonyított közös alapokkal.

33. Meggyőződése szerint aki ezt a filozófiát összefüggő rendszerként akarta védeni, annak meg kellett mutatnia, miért tartoznak szükségszerűen össze a részei.

34. A sikeres közvetítő így az alapjainak önálló megújítójává vált.

35. Reinhold 1789-es kísérlete az emberi képzelőerő új elméletének kidolgozására ezt a törekvést annak vizsgálatába vezette át, hogy mi teszi egyáltalán lehetővé a képzeletet.

36. Elemi filozófiája olyan elsődleges alapelvet keresett, amelynek bizonyossága ne függjön már eleve a kanti rendszer konkrét eredményeitől.

37. Ez a megközelítés az úgynevezett tudat-tételben nyert egyértelmű formát, amely három, egymással összefüggő pillanatot különböztet meg.

38. A tudatban megkülönböztetik a képzelő alanyról és a képzelt tárgyról alkotott képet, és egyúttal mindkettőre vonatkoztatják azokat.

39. Példaként tekinthetünk valakire, aki elképzel egy fát, és eközben megkülönbözteti saját személyét, a képet és annak tárgyát.

40. Egy kép valakinek a tulajdona, és egyúttal valamiről alkotott kép is, így Reinhold ebben a kapcsolatban felismerte a tudat alapvető szerkezetét.

41. Ebből kiindulva szisztematikusan kívánta kidolgozni az ismeretszerzés előfeltételeit, ahelyett, hogy eleve több ismereti képességet egymás mellé állított volna.

42. A háromtagú felosztás szemléletessége azonban még nem bizonyította, hogy abból a filozófia minden további követelménye levezethető lenne.

43. A biztos kiindulópont iránti igényből így felmerült az új kérdés: mennyit tud egy ilyen kiindulópont valójában magában hordozni.

44. Egy másik nehézséget Friedrich Heinrich Jacobi már 1787-ben élesre fogalmazott a David Hume-mal folytatott beszélgetéséhez csatolt mellékletben, amely a hitről, illetve az idealizmusról és a realizmusról szólt.

45. Kant az érzékiséget olyan képességként határozza meg, amely képes befogadni valamit, ezért az érzékelések nem magyarázhatók kizárólag az értelem tevékenységével.

46. Az érzékiség ezen érintettségét érzelemnek nevezik, és éppen ennek értelmezése vált vitatémává.

47. Amint a dolgokat önmagukban érzéseink okaként jelöljük meg, úgy tűnik, hogy a lehetséges tapasztalat határain kívül eső dolgokra vonatkozó ismereti állítást fogalmazunk meg.

48. Kant saját korlátozása szerint azonban az ok kategóriája csak a lehetséges tapasztalat területén bír jogos ismereti használattal.

49. Jacobi ezért ellentmondást látott a érzéki adottakat érthetővé tévő előfeltétel és azok a szabályok között, amelyek szerint Kant korlátozta az ismeretet.

50. A képzeleteinktől független valóság nélkül a rendszernek úgy tűnt, nincs érthető kiindulópontja, amelynek ok-okozati magyarázatával azonban túllépné saját határait.

51. Ez a kifogás nem csupán a külvilágba vetett hitet érintette, hanem azt az igényt is, hogy annak viszonyát a mi ismeretünkhöz ellentmondásmentesen meghatározzák.

52. Egy kanti védelem itt azzal érvelhet, hogy az érvényes megismerés feltételei nem azonosak annak keletkezésére vonatkozó ok-okozati magyarázattal.

53. Aki megmutatja, milyen előfeltételekre van szüksége egy objektív ítéletnek, azzal még nem ír le olyan folyamatot, amelynek során egy ismeretlen, a tapasztalat határain kívüli tárgy érzékelést vált ki.

54. Még a dolog önmagában gondolatának sem kell feltétlenül azt igényelnie, hogy tulajdonságait elméletileg felismerjük.

55. A gondolkodás és az ismeret közötti különbség így megnyit egy lehetséges választ, anélkül, hogy automatikusan eltávolítaná az érzelmekről szóló minden beszéd nehézségét.

56. Jacobi ezen túlmenően kétségbe vonta, hogy egy bizonyítékokból álló lánc egyáltalán képes lenne előidézni a valóság eredeti bizonyosságát.

57. Minden bizonyítás állításokat kapcsol össze, és már eleve feltételez valamit, amit ebben az összefüggésben adottnak ismernek el.

58. Egy ilyen közvetlen bizonyosságra a „hit” kifejezést használta, amelynek jelentése itt túlmutat az egyházi tanok elfogadásán.

59. Válasza azt követeli meg, hogy ismerjük el saját létezésünk és a velünk szembesülő valóság bizonyosságát anélkül, hogy azokat előbb egy zárt fogalmi rendszer eredményeként állítanánk elő.

60. Ezzel megnyílt egy alternatíva Reinhold alapozási projektjéhez képest: a filozófiai megalapozás továbbra is támaszkodhat valamire, ami kikerül a teljes levezetés hatóköréből.

61. Salomon Maimon élesebbé tette a vitát azzal, hogy magát az érzéki adott és a fogalmi szükségszerűség közötti kapcsolatot is a kritika tárgyává tette.

62. Műveltsége a zsidó vallási szövegek tanulmányozásával kezdődött, majd Maimonides műveinek tanulmányozása, valamint további filozófiai és tudományos tanulmányok révén jelentősen bővült.

63. Amikor Kant műveivel foglalkozott, ezért saját intellektuális útját hozta be a vitába.

64. 1790-ben megjelent, a transzcendentális filozófiáról szóló értekezésében azt a kérdést tette fel, hogy Kant valóban igazolta-e az általa hivatkozott objektív tapasztalatot.

65. A jogi kérdés itt az, hogy milyen jogcímen alkalmazhatók a tiszta értelem fogalmai az érzéki tárgyakra.

66. Ez mellett felmerül a ténykérdés is, hogy valóban rendelkezünk-e azzal a szükségszerűen összekapcsolt tapasztalattal, amelynek lehetőségét Kant vizsgálja.

67. Maimon elégtelennek tartotta, hogy egy ilyen tapasztalat feltételeiből máris levezessük azt a bizonyosságot, hogy ismeretünk megfelel ezeknek a feltételeknek.

68. Saját példaként szolgálhat egy újra és újra megfigyelt folyamat, amelyben egy test felmelegedése után annak állapota megváltozik.

69. A rendszeres ismétlődés megmagyarázza, miért várunk egy bizonyos sorozatot, de önmagában még nem ad betekintést annak szükségszerűségébe.

70. Ha ezt a betekintést feltételezzük a tapasztalat alátámasztásához, akkor éppen az lehet már eleve elfogadott, amit a szkeptikus szempontjából először biztosítani kellene.

71. Maimon kétségei egyúttal Kant két ismeretforrás – az érzékiség és az értelem – közötti megkülönböztetésére is irányultak.

72. Ha az érzéki megfigyelések és a tiszta fogalmak eredetük és funkciójuk szerint különböznek egymástól, akkor meg kell magyarázni, miért illeszkednek össze egy tárgy megismerése során.

73. Az a megjegyzés, hogy a tapasztalat mindkettőre szükség van, Maimon kifogása szerint még nem mutatja meg teljes mértékben, hogyan lehetséges az összhanguk.

74. Kant megpróbálta az időbeli meghatározás szabályai révén magyarázni a kapcsolatukat, de Maimon szerint ez a közvetítés is további indoklást igényel.

75. Szkeptikus racionalizmusa ezért egy igényes, ésszerű megértés ideálját ötvözi azzal a kétellyel, hogy empirikus ismeretünk nem felel meg ennek az ideálnak.

76. Ellentétes modellként szolgál egy végtelen értelem, amely számára a tárgy nem idegen érzéki anyagként jelenne meg, hanem meghatározásai alapján teljes mértékben érthető lenne.

77. A véges emberi értelem nem rendelkezik ilyen teljességgel, de törekedhet egyre továbbmenő racionális meghatározásra.

78. Maimon kritikája így nyitva hagyta, hogy a megismerés milyen messzire jut el, miközben egyúttal szigorította azt a mércét, amelyhez az indoklását mérni kellett.

79. 1792-ben Gottlob Ernst Schulze Aenesidemus néven támadta mind Reinhold elemi filozófiáját, mind a kanti észkritika igényeit.

80. A név egy ókori szkeptikusra emlékeztetett, és már a tényleges érvelés előtt is láthatóvá tette a mű irányvonalát.

81. Reinhold tudatelmélete vitathatatlan kiindulópontot kívánt nyújtani, Schulze azonban vitatta, hogy a tudatszerkezet leírása máris biztosítaná a filozófia általánosan érvényes alapját.

82. Különösen problematikusnak tartotta az adott képzetekből egy olyan megismerő képességbe való átmenetet, amelyet azok magyarázó okaként határoztak meg.

83. Ha az okot kizárólag a tapasztalat keretein belül szabad felismerni, akkor a közvetlenül adotton túl fekvő képességre vonatkozó következtetés is különös indoklásra szorul.

84. Schulze ezzel az ismeret kritikai korlátozását fordította bizonyos kísérletek ellen, amelyek az ismeretet magát próbálták megmagyarázni.

85. Ezenkívül úgy vélte, hogy Hume szükségszerű összefüggésekkel kapcsolatos kétségeit Kant és Reinhold nem tudták meggyőzően eloszlatni.

86. Gondolkodásunk szükséges előfeltétele – így hangzik a szkeptikus kihívás – még nem jelenti automatikusan a valóság önállóan igazolt meghatározását.

87. Kanti szemszögből viszont meg kell vizsgálni, hogy Schulze vajon tévesen kezeli-e az érvényességi feltételek vizsgálatát, mintha az rejtett okokra vonatkozó következtetés lenne.

88. Ezek a viták fokozta a nyomást minden olyan kísérletre, amely a kritikai filozófiát biztos egészként kívánta bemutatni.

89. Johann Gottlieb Fichte komolyan vette mind Reinhold egységes alapra vonatkozó követelését, mind pedig a megvalósítására irányuló szkeptikus támadásokat.

90. Tudománytanaiban, amelyek első alapvető kifejtése 1794-ben és 1795-ben jelent meg, az „én” eredeti tevékenységében kereste a kiindulópontot.

91. Az ön tudatosságot ekkor nem csupán egy adott tényként kellett leírni, hanem olyan tevékenységként, amely nélkül a tárgyakhoz fűződő viszony nem lenne érthető.

92. Ez az „én” nem egy olyan egyéni ember, aki személyes vágyai révén fákat, házakat és más embereket teremt.

93. Fichte inkább a tárgyi tapasztalat és a szabad cselekvés szükséges feltételeit akarta egy koherens megközelítésből kidolgozni.

94. Hogy ez az új alapozás valóban felülkerekedett-e a kifogásokon, azt az érvei alapján kellett eldönteni, és nem a rendszer nagyobb koherenciájából következett.

95. Kant maga 1799-ben egy nyilvános nyilatkozatban kifejezetten elutasította Fichte tudományelméletét.

96. A kritikai filozófia korai hatását ezért sem puszta félreértések sorozataként, sem egy megkezdett rendszer egyenes vonalú kiteljesedéseként nem lehet leírni.

97. Olvasói különböző átmeneteket vizsgáltak: a ténytől az okig, az észlelésektől a szükségszerű tapasztalatig, valamint egy tudatszerkezettől egy átfogó alapig.

98. Ezen vizsgálatok során a filozófiai feladat megváltozott, mert az egyes ismereti igények igazolása egyre inkább összekapcsolódott az összes érvelés kezdetére vonatkozó kérdéssel.

99. A göttingeni recenzió vitát indított arról, hogy Kant mit értett idealizmus alatt, de a fogalom befogadása messze túlmutatott e szó tisztázásán.

100. Aki az értelem határait akarta megalapozni, annak most már azt is meg kellett magyaráznia, mire támaszkodhat az értelem e megalapozás során.

1. 1782 erschien in den Göttingischen Anzeigen von gelehrten Sachen eine Rezension, die Kants ein Jahr zuvor veröffentlichte Kritik der reinen Vernunft in die Nähe des Idealismus von George Berkeley rückte.

2. Christian Garve hatte die Vorlage geschrieben, Johann Georg Heinrich Feder sie jedoch erheblich gekürzt und bearbeitet, sodass die gedruckte Besprechung nicht einfach Garves ursprüngliches Urteil wiedergab.

3. Der Vorwurf traf einen empfindlichen Punkt, denn Kant wollte erklären, weshalb wir Gegenstände zuverlässig erkennen können, und sah sich nun einer Auffassung zugerechnet, von der er sich entschieden abgrenzen wollte.

4. Wenn die erfahrbare Welt nur unter den Bedingungen unseres Erkennens zugänglich ist, scheint allerdings zunächst zweifelhaft, wie viel von ihrer Wirklichkeit außerhalb dieses Erkennens übrig bleibt.

5. Damit war eine Schwierigkeit benannt, die sich durch den Hinweis auf eine misslungene Rezension allein nicht erledigen ließ.

6. Kants frühe Aufnahme begann mit einer Auseinandersetzung darüber, was seine neue Philosophie überhaupt behauptete.

7. Aus dieser Auseinandersetzung erwuchsen Einwände gegen ihre Voraussetzungen, und aus dem Wunsch, sie besser zu verteidigen, entstanden Versuche, sie anders zu begründen.

8. Gerade das Werk, das die Befugnisse der Vernunft prüfen sollte, wurde zum Ausgangspunkt einer erneuten Prüfung seiner eigenen Grundlagen.

9. Um den Streit zu verstehen, muss man Kants Unterscheidung zwischen einer Erscheinung und einem Ding an sich ernst nehmen, ohne die Erscheinung mit einer Täuschung zu verwechseln.

10. Ein Baum, dessen Standort und Wachstum wir untersuchen, gehört für Kant zur wirklichen Erfahrungswelt, auch wenn er uns nur räumlich, zeitlich und unter begrifflichen Bestimmungen zugänglich ist.

11. Das Ding an sich bezeichnet dagegen den Gegenstand, insofern er unabhängig von dieser menschlichen Zugangsweise betrachtet wird, wobei eine solche Betrachtung noch keine Erkenntnis seiner Beschaffenheit liefert.

12. Transzendental heißt Kants Untersuchung, weil sie nach den Bedingungen fragt, unter denen Erkenntnis von Gegenständen möglich ist.

13. Sein transzendentaler Idealismus verbindet die Begrenzung unserer Erkenntnis auf Erscheinungen mit dem Anspruch, innerhalb der Erfahrung objektiv gültige Urteile zu ermöglichen.

14. Manche Formulierungen der ersten Kritik, in denen äußere Gegenstände als Vorstellungen bezeichnet werden, legten den frühen Lesern jedoch eine stärker subjektivistische Deutung nahe.

15. Auch Berkeley hatte die erfahrbare Welt keineswegs für einen beliebigen Traum erklärt, sondern die Annahme einer vom Geist unabhängig bestehenden materiellen Substanz bestritten.

16. Der Streit betraf deshalb den Status der wahrgenommenen Dinge und die Bedingungen ihrer Erkenntnis, nicht bloß die Frage, ob vernünftige Menschen an Bäume und Häuser glauben.

17. In den Prolegomena von 1783 antwortete Kant auf die Rezension und erläuterte, weshalb sein Idealismus nach seiner Auffassung die Wirklichkeit äußerer Gegenstände nicht aufhob.

18. Unsere Erkenntnisbedingungen bestimmen, wie etwas Gegenstand der Erfahrung sein kann, während der sinnliche Inhalt nicht nach Belieben vom erkennenden Menschen hervorgebracht wird.

19. Damit verschob sich die Aufmerksamkeit auf eine doppelte Aufgabe: Die Philosophie musste sowohl die Verlässlichkeit der Erfahrung als auch die Grenze ihrer Reichweite erklären.

20. Als 1787 die zweite Auflage der Kritik der reinen Vernunft erschien, hatte Kant wichtige Argumentationsabschnitte neu gestaltet und eine ausdrückliche Widerlegung des Idealismus hinzugefügt.

21. Dort versuchte er zu zeigen, dass schon die zeitliche Bestimmung unseres eigenen Daseins Erfahrung von etwas Beharrlichem außerhalb unserer selbst voraussetzt.

22. Innere Erfahrung sollte somit nicht als ein sicherer Besitz gelten, von dem aus die äußere Welt erst mühsam erschlossen werden müsste.

23. Wie tief diese Überarbeitung Kants ursprüngliche Position veränderte, bleibt eine Frage der Auslegung, doch sie war jedenfalls mehr als eine sprachliche Glättung.

24. Die Reaktion auf seine Leser ging in die weitere Darstellung seiner Philosophie ein.

25. Während Kant seine Argumente präzisierte, erschloss Karl Leonhard Reinhold der kritischen Philosophie ein breiteres Publikum.

26. Seine 1786 und 1787 im Teutschen Merkur veröffentlichten Briefe über die Kantische Philosophie stellten besonders ihre Bedeutung für Religion und moralische Orientierung heraus.

27. Ein Leser, der sich zwischen überliefertem Glauben und den Ansprüchen vernünftiger Prüfung befand, konnte hier einen Zugang finden, ohne zuerst Kants gesamte Erkenntnistheorie durcharbeiten zu müssen.

28. Reinhold zeigte, wie die Begrenzung theoretischer Gotteserkenntnis mit einer anders begründeten moralischen Hoffnung verbunden werden konnte.

29. Diese Vermittlung gab den abstrakten Unterscheidungen eine erkennbare Bedeutung für die Lebensführung.

30. Seit 1787 lehrte Reinhold in Jena, wo die neue Philosophie durch Vorlesungen und öffentliche Diskussionen einen wichtigen institutionellen Mittelpunkt gewann.

31. Bei der Beschäftigung mit ihren theoretischen Grundlagen wurde ihm allerdings gerade die Vielfalt der Kantischen Unterscheidungen zum Problem.

32. Sinnlichkeit und Verstand, theoretische Erkenntnis und praktische Vernunft schienen ihm noch keinen hinreichend ausgewiesenen gemeinsamen Grund zu besitzen.

33. Wer diese Philosophie als zusammenhängendes System verteidigen wollte, musste nach seiner Überzeugung zeigen, weshalb ihre Teile notwendig zusammengehörten.

34. Der erfolgreiche Vermittler wurde dadurch zum eigenständigen Erneuerer ihres Fundaments.

35. Reinholds Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens von 1789 leitete diesen Anspruch in eine Untersuchung dessen über, was Vorstellungen überhaupt möglich macht.

36. Seine Elementarphilosophie suchte einen ersten Grundsatz, dessen Gewissheit nicht bereits von den besonderen Ergebnissen des Kantischen Systems abhängen sollte.

37. Eine klare Gestalt erhielt dieser Ansatz im sogenannten Satz des Bewusstseins, der drei miteinander verbundene Momente unterscheidet.

38. Im Bewusstsein wird eine Vorstellung vom vorstellenden Subjekt und vom vorgestellten Objekt unterschieden und zugleich auf beide bezogen.

39. Als erläuternden Fall kann man jemanden betrachten, der sich einen Baum vorstellt und dabei die eigene Person, die Vorstellung und deren Gegenstand auseinanderhält.

40. Eine Vorstellung gehört zu jemandem und ist zugleich Vorstellung von etwas, sodass Reinhold in dieser Beziehung eine grundlegende Struktur des Bewusstseins erkannte.

41. Daraus wollte er die Voraussetzungen des Erkennens systematisch entwickeln, anstatt mehrere Erkenntnisvermögen zunächst nebeneinander anzusetzen.

42. Die Anschaulichkeit der Dreigliederung bewies allerdings noch nicht, dass aus ihr sämtliche weiteren Ansprüche der Philosophie abgeleitet werden konnten.

43. Aus der Forderung nach einem sicheren Anfang entstand damit die neue Frage, wie viel ein solcher Anfang tatsächlich zu tragen vermochte.

44. Eine andere Schwierigkeit hatte Friedrich Heinrich Jacobi bereits 1787 in einer Beilage zu seinem Gespräch David Hume über den Glauben oder Idealismus und Realismus zugespitzt.

45. Kant bestimmt die Sinnlichkeit als ein Vermögen, sich etwas geben zu lassen, weshalb Empfindungen nicht allein aus der Tätigkeit des Verstandes erklärt werden können.

46. Dieses Betroffensein der Sinnlichkeit nennt man Affektion, und gerade seine Deutung wurde zum Streitpunkt.

47. Sobald man Dinge an sich als Ursachen unserer Empfindungen bezeichnet, scheint man über etwas außerhalb möglicher Erfahrung eine Erkenntnisbehauptung aufzustellen.

48. Nach Kants eigener Begrenzung besitzt die Kategorie der Ursache ihren berechtigten Erkenntnisgebrauch jedoch nur im Bereich möglicher Erfahrung.

49. Jacobi sah deshalb eine Spannung zwischen der Voraussetzung, die sinnliche Gegebenheit verständlich machen sollte, und den Regeln, nach denen Kant Erkenntnis begrenzte.

50. Ohne ein von unseren Vorstellungen unabhängiges Wirkliches schien das System keinen verständlichen Ausgangspunkt zu haben, mit dessen kausaler Erklärung aber seine eigene Grenze zu überschreiten.

51. Dieser Einwand traf nicht einfach den Glauben an eine Außenwelt, sondern den Anspruch, ihr Verhältnis zu unserer Erkenntnis widerspruchsfrei zu bestimmen.

52. Eine kantische Verteidigung kann hier einwenden, dass die Bedingungen gültiger Erkenntnis etwas anderes sind als eine kausale Erklärung ihrer Entstehung.

53. Wer zeigt, welche Voraussetzungen ein objektives Urteil benötigt, beschreibt damit noch keinen Vorgang, durch den ein unbekannter Gegenstand außerhalb der Erfahrung eine Empfindung hervorbringt.

54. Auch der Gedanke eines Dings an sich muss nicht schon beanspruchen, dessen Eigenschaften theoretisch zu erkennen.

55. Der Unterschied zwischen Denken und Erkennen eröffnet somit eine Antwortmöglichkeit, ohne die Schwierigkeit jeder Rede von Affektion automatisch zu beseitigen.

56. Jacobi bezweifelte darüber hinaus, dass eine Kette von Beweisen die ursprüngliche Gewissheit des Wirklichen überhaupt hervorbringen könne.

57. Jeder Beweis verbindet Aussagen und setzt bereits etwas voraus, das in dieser Verbindung als gegeben anerkannt wird.

58. Für eine solche unmittelbare Gewissheit verwendete er den Ausdruck Glaube, dessen Bedeutung hier über die Zustimmung zu kirchlichen Lehren hinausgeht.

59. Seine Antwort verlangt, die Gewissheit unseres eigenen Daseins und einer uns begegnenden Wirklichkeit anzuerkennen, ohne sie erst als Ergebnis eines geschlossenen Begriffssystems herzustellen.

60. Damit öffnete sich eine Alternative zu Reinholds Grundlegungsprojekt: Philosophische Begründung könnte auf etwas angewiesen bleiben, das sich ihrer vollständigen Ableitung entzieht.

61. Salomon Maimon verschärfte die Diskussion, indem er die Verbindung zwischen sinnlicher Gegebenheit und begrifflicher Notwendigkeit selbst zum Gegenstand der Kritik machte.

62. Seine Bildung hatte mit dem Studium jüdischer religiöser Texte begonnen und sich durch die Beschäftigung mit Maimonides sowie durch weitere philosophische und wissenschaftliche Studien erheblich erweitert.

63. Als er sich mit Kant auseinandersetzte, brachte er deshalb einen eigenen intellektuellen Weg in die Debatte ein.

64. Sein 1790 veröffentlichter Versuch über die Transcendentalphilosophie fragte, ob Kant die von ihm beanspruchte objektive Erfahrung tatsächlich gerechtfertigt hatte.

65. Die Rechtsfrage lautet hier, mit welcher Berechtigung reine Verstandesbegriffe auf sinnlich gegebene Gegenstände angewandt werden können.

66. Daneben steht die Tatsachenfrage, ob wir tatsächlich jene notwendig verknüpfte Erfahrung besitzen, deren Möglichkeit Kant untersucht.

67. Maimon hielt es für unzureichend, aus den Bedingungen einer solchen Erfahrung schon die Gewissheit abzuleiten, dass unsere Erkenntnis diesen Bedingungen entspricht.

68. Als eigenes Beispiel kann eine immer wieder beobachtete Abfolge dienen, bei der sich nach dem Erwärmen eines Körpers dessen Zustand verändert.

69. Die regelmäßige Wiederkehr erklärt, weshalb wir eine bestimmte Folge erwarten, liefert aber für sich noch keine Einsicht in ihre Notwendigkeit.

70. Wenn wir diese Einsicht voraussetzen, um die Erfahrung zu begründen, könnte gerade das bereits angenommen sein, was gegenüber dem Skeptiker erst gesichert werden müsste.

71. Maimons Zweifel richtete sich zugleich auf Kants Unterscheidung zweier Erkenntnisquellen, der Sinnlichkeit und des Verstandes.

72. Sind sinnliche Anschauungen und reine Begriffe ihrer Herkunft und ihrer Funktion nach verschieden, muss erklärt werden, weshalb sie bei der Erkenntnis eines Gegenstands zusammenpassen.

73. Der Hinweis, dass Erfahrung beide benötigt, zeigt nach Maimons Einwand noch nicht vollständig, wie ihre Übereinstimmung möglich wird.

74. Kant hatte versucht, ihre Verbindung durch Regeln der zeitlichen Bestimmung zu erläutern, doch Maimon hielt auch diese Vermittlung für weiter begründungsbedürftig.

75. Sein skeptischer Rationalismus verbindet deshalb ein anspruchsvolles Ideal vernünftiger Einsicht mit Zweifel daran, dass unsere empirische Erkenntnis dieses Ideal erfüllt.

76. Als Gegenmodell dient ein unendlicher Verstand, für den der Gegenstand nicht als fremder sinnlicher Stoff hinzukäme, sondern aus seinen Bestimmungen vollständig verständlich wäre.

77. Der endliche menschliche Verstand besitzt eine solche Vollständigkeit nicht, kann sich aber um immer weitergehende rationale Bestimmung bemühen.

78. Maimons Kritik ließ so offen, wie weit Erkenntnis gelangt, während sie zugleich den Maßstab verschärfte, an dem ihre Begründung gemessen werden sollte.

79. 1792 griff Gottlob Ernst Schulze unter dem Namen Aenesidemus sowohl Reinholds Elementarphilosophie als auch die Ansprüche der Kantischen Vernunftkritik an.

80. Der Name erinnerte an einen antiken Skeptiker und machte die Stoßrichtung der Schrift schon vor der eigentlichen Argumentation sichtbar.

81. Reinholds Satz des Bewusstseins sollte einen unanfechtbaren Anfang liefern, doch Schulze bestritt, dass die Beschreibung einer Bewusstseinsstruktur bereits eine allgemeingültige Grundlage der Philosophie sicherte.

82. Besonders problematisch wurde für ihn der Übergang von gegebenen Vorstellungen zu einem Erkenntnisvermögen, das als ihr erklärender Grund angesetzt wurde.

83. Wenn die Ursache nur innerhalb der Erfahrung erkannt werden darf, scheint auch der Schluss auf ein jenseits des unmittelbar Gegebenen liegendes Vermögen einer besonderen Rechtfertigung zu bedürfen.

84. Schulze wandte damit die kritische Beschränkung von Erkenntnis gegen bestimmte Versuche, Erkenntnis selbst zu erklären.

85. Außerdem sah er Humes Zweifel an notwendigen Verbindungen durch Kant und Reinhold nicht überzeugend überwunden.

86. Eine notwendige Voraussetzung unseres Denkens ist, so die skeptische Herausforderung, noch nicht ohne Weiteres eine unabhängig gerechtfertigte Bestimmung des Wirklichen.

87. Aus kantischer Sicht bleibt dagegen zu prüfen, ob Schulze eine Untersuchung von Geltungsbedingungen zu Unrecht wie einen Schluss auf verborgene Ursachen behandelt.

88. Diese Debatten erhöhten den Druck auf jeden Versuch, die kritische Philosophie als gesichertes Ganzes darzustellen.

89. Johann Gottlieb Fichte nahm sowohl Reinholds Forderung nach einem einheitlichen Fundament als auch die skeptischen Angriffe auf dessen Ausführung ernst.

90. In seiner Wissenschaftslehre, deren erste grundlegende Darstellung 1794 und 1795 erschien, suchte er den Anfang in der ursprünglichen Tätigkeit des Ich.

91. Selbstbewusstsein sollte dabei nicht bloß als eine vorgefundene Tatsache beschrieben werden, sondern als eine Tätigkeit, ohne die ein Verhältnis zu Gegenständen nicht verständlich wäre.

92. Dieses Ich ist kein einzelner Mensch, der durch persönliche Wünsche Bäume, Häuser und andere Menschen erschafft.

93. Fichte wollte vielmehr die notwendigen Bedingungen von Gegenstandserfahrung und freiem Handeln aus einem zusammenhängenden Ansatz entwickeln.

94. Ob diese neue Grundlegung die Einwände tatsächlich bewältigte, musste an ihren Argumenten entschieden werden und folgte nicht aus ihrer größeren Geschlossenheit.

95. Kant selbst wies Fichtes Wissenschaftslehre 1799 in einer öffentlichen Erklärung ausdrücklich zurück.

96. Die frühe Wirkung der kritischen Philosophie lässt sich deshalb weder als bloße Reihe von Missverständnissen noch als geradlinige Vollendung eines begonnenen Systems erzählen.

97. Ihre Leser prüften unterschiedliche Übergänge: von der Gegebenheit zur Ursache, von Wahrnehmungen zu notwendiger Erfahrung und von einer Bewusstseinsstruktur zu einem umfassenden Fundament.

98. In diesen Prüfungen veränderte sich die philosophische Aufgabe, weil die Rechtfertigung einzelner Erkenntnisansprüche zunehmend mit der Frage nach dem Anfang aller Begründung verbunden wurde.

99. Die Göttinger Rezension hatte einen Streit darüber eröffnet, was Kant mit Idealismus meinte, doch seine Aufnahme führte weit über die Klärung dieses Wortes hinaus.

100. Wer die Grenzen der Vernunft begründen wollte, musste nun auch erklären, worauf die Vernunft sich bei dieser Begründung stützen durfte.