12.1 Kant nyomán: Reinhold, Jacobi és a filozófia alapjának keresése – Nach Kant: Reinhold, Jacobi und die Suche nach dem Grund der Philosophie

1. Képzeljünk el egy olvasót, aki Kant Tiszta ész kritikáját egy eleinte megnyugtató felismeréssel teszi le: az emberi értelem megbízhatóan ismerhet fel dolgokat, amennyiben tiszteletben tartja a lehetséges tapasztalat határait.

2. Az ok és okozat fogalmai ennek megfelelően rendszerezik azt, amivel a tapasztalatban találkozunk, de nem jogosítanak fel arra, hogy tudományosan leírjuk a minden tapasztalatot meghaladó valóságot.

3. A következő gondolatmenet során ez a bizonyosság megingani kezd, hiszen érzékeléseink úgy tűnik, hogy valamit feltételeznek, amit nem tudunk tetszés szerint előidézni.

4. Az asztalon lévő könyvet azért látjuk, mert érzékszerveinket érinti, és Kant ezt az érintettséget „affekció”-nak nevezi.

5. Ha tehát egy dolog önmagában hatással van érzékszerveinkre, az máris úgy hangzik, mintha kijelentést tennénk arról, hogy valami hogyan vált ki hatást a megismerhető jelenségeken kívül.

6. Ezzel a magyarázat úgy tűnik, átlép egy olyan határt, amelynek elismerése éppen az ismeret megbízhatóságát hivatott biztosítani.

7. Ez az olvasási helyzet kitalált, a nehézség viszont azokhoz a valós vitakérdésekhez tartozik, amelyek Kant filozófiáját az 1780-as években kísérték.

8. Ebből fakadt egy vita arról, hogy a filozófiának milyen alapra van szüksége, és mennyit szabad tudnia erről az alapról.

9. Kant megkülönböztetése a jelenség és a dolog önmagában között eleinte két nézőmód megkülönböztetésének tekinthető.

10. A könyv annyiban jelenség, amennyiben az emberi észlelés és megismerés feltételei között válik számunkra hozzáférhetővé.

11. Dolog önmagában viszont függetlenül e feltételektől gondolható el, anélkül, hogy ezzel máris ismeretünk lenne a természetéről.

12. A jelenség Kantnál ezért egyáltalán nem azt jelenti, hogy a könyv csupán egy megtévesztő kép vagy a megfigyelőjének saját kitalációja lenne.

13. Még egy nyilvánosan ellenőrizhető megfigyelés is kötve marad a térhez, az időhöz és a fogalmi rendszerezéshez, amelyek révén egy tárgy számunkra felismerhetővé válik.

14. Ezekhez a műveletekhez tartoznak a kategóriák, az alapvető értelemfogalmak, mint például a szubsztancia és az ok-okozati összefüggés, amelyekkel az észleltet összefüggő tapasztalatként határozzuk meg.

15. Kant meg akarta magyarázni, miért érvényesek szükségszerűen az ilyen fogalmak a tapasztalat keretein belül, miközben alkalmazásuk a túlérzéki tárgyakra nem nyújt elméleti ismeretet.

16. Utódai és ellenfelei pedig azt kérdezték, hogy ez a korlátozás lehetővé teszi-e annak magyarázatát is, ami egyáltalán az élmény anyagát adja.

17. Friedrich Heinrich Jacobi ezt a kifogást a 1787-ben megjelent „Beszélgetés David Hume-mal a hitről, illetve az idealizmusról és a realizmusról” című művének mellékletében vetette fel.

18. Kant-i rendszerének értelmezéséhez szükség volt egy a képzelettől független valóságra, hogy az érzékek képesek legyenek valamit befogadni.

19. Amint azonban ezt a valóságot a képzeleteink okaként határozták meg, úgy tűnt, hogy egy kategóriát alkalmaznak valamire, ami Kant szerint kívül esett az ismerhető határon.

20. Jacobi ebben a rendszerbe való belépés és az abban való maradás egyik nehézségét látta: az a feltétel, amely a rendszer kezdetét érthetővé tette, összeegyeztethetetlennek tűnt saját szabályaival.

21. Egy lehetséges kanti válasz abban áll, hogy a „dolog önmagában” fogalmát olyan korlátozó gondolatként értelmezzük, amely megóvja ismeretünket attól a követeléstől, hogy az egész valóságot megragadjuk.

22. Egy másik válasz megkülönbözteti az érzékelhető tárgyak által nyújtott tapasztalati magyarázatot az érzékeken túli okokról szóló állítólagos ismerettől.

23. Melyik válasz meggyőző, az attól is függ, hogyan értelmezzük Kant különböző kijelentéseit az érzelmekről, ezért Jacobi kifogása egy tartós értelmezési kérdést vet fel, és nem jelent általánosan elismert cáfolatot.

24. Jacobi bizalmatlansága a teljesen megalapozott filozófia igényével szemben azonban már korábban is megvolt, mint ez a Kanttal folytatott vita.

25. 1785-ben megjelentette a Spinoza tanításáról szóló művet, amelyet levelekben írt Moses Mendelssohn úrnak, és ezzel a felvilágosodás korszakának közvéleménye középpontjába állított egy olyan kérdést, amely egyszerre érintette a vallási meggyőződéseket és az emberi szabadságot.

26. Az alkalomra az a beszámoló szolgált, miszerint Lessing egy beszélgetés során Spinoza mellett állt ki; ez a beszámoló azonban Jacobi tanúságtétele marad, és nem nyújt független betekintést Lessing teljes gondolkodásába.

27. Mendelssohn számára ezzel egy elhunyt barátjának filozófiai és vallási megítélése is kockán forgott.

28. A kialakuló vita Spinoza- vagy panteizmus-vitaként vált ismertté, mivel többek között Isten és a világ közötti kapcsolatra is kiterjedt.

29. Spinoza Istent az egyetlen végtelen szubsztanciaként fogta fel, amelyben minden véges dolog létezik, és amelynek természetéből azok szükségszerűen következnek.

30. Ebben a rendben az emberi akaratnak is megvannak az okai, míg Spinozánál a szabadság a szükségszerűség megértéséhez kapcsolódik.

31. Jacobi éppen ezt a kapcsolatot értékelte másként, mert véleménye szerint ez kizárta azt a szabadságot, amely révén az ember maga válhat egy cselekvés eredeti kezdeményezőjévé.

32. Jacobi fatalizmusnak nevezte ezt az általa állított valódi szabadság elvesztését, amely számára túlmutatott a puszta szabályszerű eseménysorozatok megállapításán.

33. Támadása a magyarázás igényére irányult: aki mindenre kielégítő okot követel, az minden döntést is olyan összefüggésbe helyez, amelyből az szükségszerűen következnie kell.

34. Ami első pillantásra a tudás biztosítékának tűnik, az ezáltal feloldhatja annak az önállóságát, amit meg kell magyarázni.

35. Jacobi szerint ez a veszély minden olyan filozófiát fenyegetett, amely fogalmi közvetítését teljesnek és önmagában elegendőnek tartotta.

36. A közvetítés itt azt jelenti, hogy valamit további meghatározások és azok összefüggései révén érthetővé vagy megalapozottá tesznek.

37. Egy ilyen összefüggés megmutathatja, mitől függ egy dolog, de Jacobi kétségbe vonta, hogy ez önmagában képes lenne előidézni a valódi létezés eredeti bizonyosságát.

38. Válasza egy olyan hitben állt, amely elsősorban azt a közvetlen bizalmat jelenti, hogy mi magunk és a képzeletünktől független valóság létezünk.

39. A szó nála vallási jelentéstartalommal bír, de ebben az ismeretelméleti használatban nem redukálható az egyházi tanítás iránti engedelmességre.

40. Ha egy könyvet érzékelünk, Jacobi szerint a valós találkozás bizonyosságának már meg kellene lennie, mielőtt annak tulajdonságait vizsgálnánk és keletkezését magyaráznánk.

41. Ellenkező esetben minden vizsgálat csupán további kapcsolatokat állapíthatna meg a képzeletbeli képek között, anélkül, hogy ezekből a kapcsolatokból valaha is eljutna a valósághoz való viszonyuk bizonyosságához.

42. A közvetlenség itt egy olyan bizonyosságra való igényt jelöl, amelyet nem más mondatokból vezetnek le.

43. Jacobi ezzel a magyarázatnak olyan szilárd kiindulási pontot akart adni, amelyen a magyarázat teljes önalapozására való igénye véget ér.

44. Későbbi írásaiban ennek a bizonyosságnak a fogalmi megfogalmazása és az értelem szerepe megváltozik, így a hit nyelvét nem szabad egész életen át változatlan formulaként kezelni.

45. Korai kifogásának ereje abban rejlik, hogy minden bizonyításnak olyan előfeltételekre van szüksége, amelyeket nem tud egyszerre mind maga bizonyítani.

46. Válasza azonban új nehézséget vet fel, mert még az is beszélhet meggyőződése közvetlenségéről, aki téved.

47. Ha ennek a bizonyosságnak filozófiai alapja legyen, akkor érthetővé kell válnia, miben különbözik a pusztán szubjektív bizonyosságtól, és hogyan lehet az egymással versengő igényeket vizsgálni.

48. Karl Leonhard Reinhold egy másik érvelési programmal reagált a Kant-értelmezés bizonytalanságára.

49. 1786-ban és 1787-ben megjelent, a kant-i filozófiáról szóló levelei Kant bonyolult gondolatait szélesebb közönség számára tették hozzáférhetővé, és megerősítették azok társadalmi hatását.

50. Jénában Reinhold a kritikai filozófia egyik fontos tanítójává vált, amelynek sikere azonban számára annál sürgetőbbé tette a közös alapjának kérdését.

51. Amíg a különböző filozófiai álláspontok mindegyike a saját előfeltevéseiből indult ki, addig véleménye szerint hiányzott egy kötelező érvényű kiindulópont, amely alapján vitáik eldönthetők lettek volna.

52. Ezért egy alapelvnek kellett volna képeznie az első, megalapozó mondatot, amelyből a filozófia további meghatározásai érthető összefüggésben fejleszthetők voltak.

53. Reinhold rendszer iránti igénye a tudás olyan rendjét jelentette, amelynek részei kölcsönösen alátámasztják egymást, és amelyek egy közös alapra vezethetők vissza.

54. 1789-ben megjelent, az emberi képzelőerőről szóló új elméletre irányuló kísérletével kidolgozta ezt a programot az elemi filozófia számára, amely a tudat alapvető feltételeinek vizsgálatát jelentette.

55. A megnevezés a filozófiai ismeret legelső elemeihez való hozzáférést ígérte, és semmiképpen sem csupán egy leegyszerűsített bevezetést kezdők számára.

56. Reinhold ott kereste a kiindulópontot, ahol még az ellenfeleknek is meg kell egyezniük valamiben, amint egyáltalán gondolkodnak vagy vitatkoznak: a tudatban.

57. Tudat-tétele szerint a képzelet a szubjektum által megkülönbözteti a szubjektumot és az objektumot, és mindkettőhöz viszonyítja azokat.

58. Aki egy könyvet szemléli, az a szubjektum, a könyv a tárgy vagy az objektum, az elképzelés pedig azt a módot jelöli, ahogyan ez a tárgy tudatában van.

59. Az elképzelésnek itt tágabb jelentése van, mint a fantáziaképet jelölő mindennapi szóé, hiszen az észlelések és a fogalmak is ebbe a kontextusba tartoznak.

60. A szemlélő meg tudja különböztetni az észlelését a könyvtől, például amikor észreveszi, hogy egy másik helyszín megváltoztatja annak látható alakját.

61. Ugyanakkor tudja, hogy az észlelés rá, mint észlelőre, és a könyvre, mint észlelt tárgyra vonatkozik.

62. A példa egy kapcsolat három megkülönböztethető elemét szemlélteti anélkül, hogy ebből három, egymástól elszigetelt dolgot alkotna a fejében.

63. Reinhold számára ennek a kapcsolatnak a reflexiója egy közvetlenül bizonyos kiinduló tételt kellett, hogy szolgáltasson, amelynek elismerése még nem feltételezett semmiféle különös filozófiai iskolát.

64. Reinhold így remélte, hogy Kant megkülönböztetései alatt talál egy közös kiindulópontot, amelyből kiindulva az érzékiség, az értelem és az értelme pontosabban meghatározhatóvá válik.

65. E megismerési teljesítmények különbözőségét egy alapvetőbb elképzelés-elméletből kellett volna érthetővé tenni.

66. Egy összefüggés leírása és annak sajátos formáinak szükségszerű megalapozása azonban különböző feladatok.

67. Az, hogy az észlelések és a fogalmak képzeleti alkotások, még nem mutatja meg, miért kell az észlelésnek térben és időben rendezettnek lennie, vagy miért éppen bizonyos kategóriák érvényesek.

68. Ugyanígy abból sem következik, hogy egy képzeleti alkotás egy tárgyra vonatkozik, hogy a tárgy ettől a képzeleti alkotástól függetlenül létezik.

69. Reinhold programjának ezért meg kellett mutatnia, hogy milyen további meghatározásokra van szükség a következtetéseihez, és hogy ezeket valóban igazolja-e az első alapelv.

70. Ő maga nem maradt tartósan hű korai elemi filozófiájához, de a biztos kiindulópontra vonatkozó követelés a róla folyó vitán túl is meghatározó maradt.

71. Gottlob Ernst Schulze ezt az igényt támadta meg 1792-ben névtelenül megjelent Aenesidemus című írásában, amelynek címe egy ókori szkeptikusra utal.

72. Megvizsgálta, hogy Reinhold tudat-tétele valóban alkalmas-e arra az általános és szükségszerű alapra, aminek tűnt.

73. Schulze szerint az a tény, amelyet a tudat megfigyelése révén állapítunk meg, még nem jogosít fel automatikusan arra, hogy minden lehetséges tudatformáról kijelentéseket tegyünk.

74. Ezenkívül kétségbe vonta, hogy minden tudatos elképzelésben valóban megállapítható lenne a Reinhold által megadott megkülönböztetés és kapcsolat.

75. Ezzel rávilágított arra az átmenetre, amely egy bizonyosnak állított leírásból egy kivétel nélkül érvényes alapszerkezetre vonatkozó igénybe vezet.

76. Schulze emellett azt is vizsgálta, hogy a kritikai filozófia betartja-e saját korlátait, amikor a képzeleteket egy alapul szolgáló képességgel vagy a dolgok önmagukkal magyarázza.

77. Ha egy felismerhetetlen alapot valós okként alkalmaznak, számára visszatér az a nehézség, hogy egy fogalmat azon a területen túl is alkalmazzon, amelyre érvényessége biztosítva van.

78. Szkepticizmusa az ilyen indokolási igények ellen irányult, anélkül, hogy ebből máris azt a következtetést vonta volna le, hogy a tudattól független valóság nem létezik.

79. Salomon Maimon egy másik helyen, nevezetesen az értelem tiszta fogalmai és az érzékek által adott valóság közötti viszony kapcsán élesítette az indoklás kérdését.

80. A zsidó filozófus önálló kritikáját a Transzcendentális filozófia című értekezésében mutatta be, amelynek címlapján az 1790-es évszám szerepel.

81. Ha az érzékiség és az értelem a megismerés különböző forrásaiként kerülnek meghatározásra, véleménye szerint azok szükségszerű összekapcsolódása még magyarázatra szorul.

82. Az értelem olyan fogalmakkal rendelkezik, amelyeket nem először az egyes észlelésekből nyerünk, míg észlelésünk tartalma éppen adottként jelenik meg.

83. Maimon azt akarta tudni, milyen jogon határozhatják meg ezek a fogalmak ezt a tartalmat, ha eredetük és az adott dolgok eredete egymástól eltér.

84. Ezt a kérdést a jogszerűség kérdésének nevezik, mert egy fogalom tényleges használata még nem bizonyítja annak jogos alkalmazását.

85. Maimon ezzel elsősorban a fogalmi szabály és az érzéki tartalom kapcsolatát vizsgálta, míg Schulze támadása különösen a filozófiai alapelvek és azok indoklásainak igényelt státuszát érintette.

86. Maimon nehézségét egy elképzelt példával lehet szemléltetni: valaki látja, ahogy egy kő a napon fekszik, majd felmelegszik.

87. A megfigyelés egy észleléssorozatot tartalmaz, míg az az állítás, hogy a napsugárzás okozza a felmelegedést, megalapozott összefüggést tételez fel.

88. Kant éppen a pusztán szubjektív észleléssorozat és az objektíven meghatározott esemény közötti különbséget akarta elmagyarázni tapasztalati elméletével.

89. Maimon tovább kérdezte, hogyan igazolható az átmenet egy szükségszerű szabály konkrét alkalmazásához, és vajon szokásos tapasztalati ítéleteink valóban rendelkeznek-e azzal a szükségszerűséggel, amelyet egy ilyen igazolás feltételez.

90. Az a puszta állítás, hogy minden tapasztalatnak szüksége van kategóriákra, számára még nem tűnt úgy, hogy ez a nehézséget eloszlatná.

91. Nem állt meg egy általános kétségnél, hanem az érzéki adottságok és a fogalmi meghatározás között szorosabb kapcsolatot keresett, mint amit az általa bírálat tárgyává tett ismeretforrások szétválasztása lehetővé tett.

92. A Kant előfeltevéseiről való gondolkodás így olyan különböző kritikai irányzatokat hozott létre, amelyek közös nyugtalanságát nem szabad összetéveszteni egy közös megoldással.

93. Reinhold a tudatosság bizonyosságát akarta egy átfogó érvelés kiindulópontjává tenni, míg Jacobi az eredeti bizonyosságban a fogalmi érvelés egyik határát látta.

94. Pontosan azért, mert mindketten egy nem levezetett kiindulópontra támaszkodtak, döntő fontosságúvá vált, hogy egy ilyen kiindulópont mire képes.

95. Schulze és Maimon különböző módokon rámutattak arra, hogy egy meggyőző kiindulópont és egy megalapozott ismereti összefüggés között további munka áll.

96. Johann Gottlieb Fichte számára ebből nyílt meg a lehetőség, hogy a filozófiai kiindulópontot egy megállapított tudati tényről arra a tevékenységre helyezze át, amelyen keresztül a tudat egyáltalán létrejön.

97. Az énnek saját cselekvéséből kellett érthetővé válnia, így a képzelés, a megkülönböztetés és a kapcsolatteremtés közötti viszony maga is indoklási feladattá vált.

98. Ez a fordulat új választ jelentett a kritikára, amelynek sikere csak saját érveinek megalapozottságán múlhatott.

99. Az asztalon fekvő könyv ezzel láthatóvá tett egy olyan nehézséget, amely messze túlmutatott az ő észlelésén: a tudatnak bizonyosságot kellett volna lehetővé tennie, és egyúttal meg kellett volna magyaráznia, milyen feltételek mellett jogosult a bizonyossága.

100. Aki a filozófia végső okát kereste, annak ezért azt is meg kellett magyaráznia, hogy az állítólag feltételek nélküli kiindulópontja milyen előfeltételeket hordozott már magában.

1. Stellen wir uns einen Leser vor, der Kants Kritik der reinen Vernunft mit einer zunächst beruhigenden Einsicht aus der Hand legt: Der menschliche Verstand kann zuverlässig erkennen, sofern er die Grenzen möglicher Erfahrung respektiert.

2. Begriffe wie Ursache und Wirkung ordnen demnach das, was uns in der Erfahrung begegnet, berechtigen aber nicht dazu, eine jenseits aller Erfahrung liegende Wirklichkeit wissenschaftlich zu beschreiben.

3. Bei der nächsten Überlegung gerät diese Sicherheit ins Wanken, denn unsere Wahrnehmungen scheinen etwas vorauszusetzen, das wir nicht nach Belieben hervorbringen.

4. Das Buch auf dem Tisch wird gesehen, weil unsere Sinne betroffen werden, und Kant spricht für dieses Betroffensein von Affektion.

5. Soll nun ein Ding an sich unsere Sinnlichkeit affizieren, klingt das bereits nach einer Aussage darüber, wie etwas außerhalb der erkennbaren Erscheinungen eine Wirkung hervorruft.

6. Damit scheint die Erklärung jene Grenze zu überschreiten, deren Anerkennung gerade die Verlässlichkeit des Erkennens sichern sollte.

7. Diese Lesesituation ist erfunden, die Schwierigkeit hingegen gehört zu den wirklichen Streitfragen, die Kants Philosophie in den 1780er Jahren begleiteten.

8. Aus ihr entstand eine Auseinandersetzung darüber, welchen Grund Philosophie braucht und wie viel sie von diesem Grund wissen darf.

9. Kants Unterscheidung zwischen Erscheinung und Ding an sich lässt sich zunächst als Unterscheidung zweier Betrachtungsweisen verstehen.

10. Das Buch ist eine Erscheinung, insofern es uns unter den Bedingungen menschlicher Wahrnehmung und Erkenntnis zugänglich wird.

11. Als Ding an sich wird es dagegen unabhängig von diesen Bedingungen gedacht, ohne dass uns damit bereits eine Erkenntnis seiner Beschaffenheit gegeben wäre.

12. Erscheinung bedeutet bei Kant deshalb keineswegs, dass das Buch nur ein trügerisches Bild oder eine private Erfindung seines Betrachters sei.

13. Auch eine öffentlich überprüfbare Beobachtung bleibt an Raum, Zeit und begriffliche Ordnungsleistungen gebunden, durch die ein Gegenstand für uns erkennbar wird.

14. Zu diesen Leistungen gehören die Kategorien, grundlegende Verstandesbegriffe wie Substanz und Kausalität, mit denen wir das Wahrgenommene als zusammenhängende Erfahrung bestimmen.

15. Kant wollte erklären, weshalb solche Begriffe innerhalb der Erfahrung notwendig gelten, während ihre Anwendung auf übersinnliche Gegenstände keine theoretische Erkenntnis liefert.

16. Seine Nachfolger und Gegner fragten nun, ob diese Beschränkung auch die Erklärung dessen zulässt, was der Erfahrung überhaupt ihren Stoff gibt.

17. Friedrich Heinrich Jacobi brachte diesen Einwand in der Beilage zu seinem 1787 erschienenen Gespräch David Hume über den Glauben oder Idealismus und Realismus zur Sprache.

18. Für seine Lesart des Kantischen Systems war eine vom Vorstellen unabhängige Wirklichkeit erforderlich, damit die Sinnlichkeit etwas empfangen konnte.

19. Sobald diese Wirklichkeit jedoch als Ursache unserer Vorstellungen angesetzt wurde, schien eine Kategorie auf etwas angewendet zu werden, das nach Kant ihrer erkennbaren Reichweite entzogen blieb.

20. Jacobi sah darin eine Schwierigkeit des Eintritts in das System und des Verbleibens in ihm: Die Voraussetzung, die seinen Anfang verständlich machte, schien mit seinen eigenen Regeln unvereinbar.

21. Eine mögliche kantische Antwort besteht darin, die Rede vom Ding an sich als begrenzenden Gedanken zu verstehen, der unsere Erkenntnis vor dem Anspruch schützt, alle Wirklichkeit zu erfassen.

22. Eine andere Antwort unterscheidet die empirische Erklärung unserer Wahrnehmung durch erfahrbare Gegenstände von einer vermeintlichen Erkenntnis übersinnlicher Ursachen.

23. Welche Antwort überzeugt, hängt auch davon ab, wie man Kants unterschiedliche Aussagen über Affektion deutet, weshalb Jacobis Einwand eine anhaltende Interpretationsfrage eröffnet und keine allgemein anerkannte Widerlegung darstellt.

24. Jacobis Misstrauen gegenüber dem Anspruch einer vollständig begründeten Philosophie war allerdings älter als diese Auseinandersetzung mit Kant.

25. Im Jahr 1785 veröffentlichte er Über die Lehre des Spinoza in Briefen an Herrn Moses Mendelssohn und rückte damit eine Frage ins Zentrum der aufklärerischen Öffentlichkeit, die religiöse Überzeugungen und menschliche Freiheit zugleich berührte.

26. Anlass war sein Bericht, Lessing habe sich im Gespräch zu Spinoza bekannt, wobei dieser Bericht Jacobis Zeugnis bleibt und keinen unabhängigen Zugang zu Lessings gesamtem Denken eröffnet.

27. Für Mendelssohn stand damit auch das philosophische und religiöse Verständnis eines verstorbenen Freundes auf dem Spiel.

28. Die entstehende Kontroverse wurde als Spinoza- oder Pantheismusstreit bekannt, weil sie unter anderem die Beziehung zwischen Gott und Welt betraf.

29. Spinoza hatte Gott als die eine unendliche Substanz gedacht, in der alle endlichen Dinge bestehen und aus deren Natur sie notwendig folgen.

30. In dieser Ordnung besitzt auch menschliches Wollen seine Ursachen, während Freiheit bei Spinoza mit dem Verstehen der Notwendigkeit verbunden ist.

31. Jacobi beurteilte gerade diese Verbindung anders, weil sie seiner Auffassung nach jene Freiheit ausschloss, durch die ein Mensch selbst zum ursprünglichen Urheber einer Handlung werden kann.

32. Mit Fatalismus bezeichnete Jacobi diesen von ihm behaupteten Verlust echter Freiheit, der für ihn über die bloße Feststellung regelmäßiger Ereignisfolgen hinausging.

33. Sein Angriff zielte auf einen Anspruch des Erklärens: Wer für alles einen zureichenden Grund verlangt, ordnet auch jede Entscheidung in einen Zusammenhang ein, aus dem sie notwendig folgen soll.

34. Was zunächst wie eine Sicherung des Wissens erscheint, könnte dadurch die Selbstständigkeit dessen auflösen, das erklärt werden soll.

35. Für Jacobi drohte diese Gefahr jeder Philosophie, die ihre begriffliche Vermittlung für vollständig und aus sich selbst ausreichend hielt.

36. Vermittlung bedeutet hier, dass etwas durch weitere Bestimmungen und deren Zusammenhang verständlich oder begründet wird.

37. Ein solcher Zusammenhang kann zeigen, wovon eine Sache abhängt, doch Jacobi bezweifelte, dass er aus eigener Kraft die ursprüngliche Gewissheit wirklichen Daseins hervorbringt.

38. Seine Antwort bestand in einem Glauben, der zunächst das unmittelbare Vertrauen darauf bezeichnet, dass wir selbst und eine von unseren Vorstellungen unabhängige Wirklichkeit existieren.

39. Das Wort trägt bei ihm religiöse Bedeutungen mit, lässt sich in dieser erkenntnistheoretischen Verwendung aber nicht auf Gehorsam gegenüber einer kirchlichen Lehre reduzieren.

40. Wenn wir ein Buch wahrnehmen, müsste nach Jacobi die Gewissheit einer wirklichen Begegnung bereits vorhanden sein, bevor wir seine Eigenschaften untersuchen und seine Entstehung erklären.

41. Andernfalls könnte jede Untersuchung nur weitere Beziehungen zwischen Vorstellungen feststellen, ohne je aus diesen Beziehungen zur Gewissheit ihres Wirklichkeitsbezugs zu gelangen.

42. Unmittelbarkeit bezeichnet dabei den Anspruch auf eine Gewissheit, die nicht erst aus anderen Sätzen abgeleitet wird.

43. Jacobi wollte damit dem Erklären einen tragfähigen Ausgangspunkt geben, an dem dessen Anspruch auf vollständige Selbstbegründung endet.

44. In seinen späteren Schriften verändern sich die begriffliche Fassung dieser Gewissheit und die Rolle der Vernunft, sodass seine Sprache des Glaubens nicht als lebenslang unveränderte Formel behandelt werden darf.

45. Die Stärke seines frühen Einwands liegt darin, dass jeder Beweis Voraussetzungen braucht, die er nicht alle zugleich selbst beweisen kann.

46. Seine Antwort erzeugt allerdings eine neue Schwierigkeit, weil auch jemand, der sich täuscht, von der Unmittelbarkeit seiner Überzeugung sprechen kann.

47. Soll diese Gewissheit philosophisch tragen, muss verständlich werden, wie sie sich von bloßer subjektiver Sicherheit unterscheidet und wie konkurrierende Ansprüche geprüft werden können.

48. Karl Leonhard Reinhold reagierte auf die Unsicherheit der Kantrezeption mit einem anderen Begründungsprogramm.

49. Seine 1786 und 1787 veröffentlichten Briefe über die Kantische Philosophie machten Kants schwierige Gedanken einem breiteren Publikum zugänglich und stärkten ihre öffentliche Wirksamkeit.

50. In Jena wurde Reinhold zu einem wichtigen Lehrer der kritischen Philosophie, deren Erfolg ihm jedoch die Frage nach ihrem gemeinsamen Fundament umso dringlicher erscheinen ließ.

51. Solange unterschiedliche philosophische Positionen mit jeweils eigenen Voraussetzungen begannen, fehlte nach seiner Auffassung ein verbindlicher Ausgangspunkt, an dem sich ihre Streitigkeiten entscheiden ließen.

52. Ein Grundsatz sollte deshalb einen ersten begründenden Satz bilden, aus dem die weiteren Bestimmungen der Philosophie in einem nachvollziehbaren Zusammenhang entwickelt werden konnten.

53. Reinholds Forderung nach einem System meinte eine Ordnung des Wissens, deren Teile sich gegenseitig stützen und auf eine gemeinsame Grundlage zurückführen lassen.

54. Mit seinem Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens von 1789 arbeitete er dieses Programm zur Elementarphilosophie aus, einer Untersuchung der grundlegenden Bedingungen des Bewusstseins.

55. Die Bezeichnung versprach einen Zugang zu den ersten Elementen philosophischer Erkenntnis, keineswegs eine bloß vereinfachte Einführung für Anfänger.

56. Reinhold suchte den Anfang dort, wo sich auch Gegner über etwas verständigen müssten, sobald sie überhaupt etwas denken oder bestreiten: im Bewusstsein.

57. Sein Bewusstseinssatz besagt, dass eine Vorstellung durch das Subjekt vom Subjekt und vom Objekt unterschieden und auf beide bezogen wird.

58. Wer ein Buch betrachtet, ist dabei das Subjekt, das Buch ist der Gegenstand oder das Objekt, und die Vorstellung bezeichnet die Weise, in der ihm dieser Gegenstand bewusst ist.

59. Vorstellung hat hier eine weitere Bedeutung als das alltägliche Wort für ein Fantasiebild, denn auch Wahrnehmungen und Begriffe gehören in diesen Zusammenhang.

60. Der Betrachter kann seine Wahrnehmung von dem Buch unterscheiden, etwa wenn er bemerkt, dass ein anderer Standort dessen sichtbare Gestalt verändert.

61. Zugleich weiß er die Wahrnehmung auf sich als Wahrnehmenden und auf das Buch als Wahrgenommenes bezogen.

62. Das Beispiel veranschaulicht drei unterscheidbare Glieder einer Beziehung, ohne daraus drei voneinander isolierte Dinge innerhalb des Kopfes zu machen.

63. Für Reinhold sollte die Reflexion auf diese Beziehung einen unmittelbar gewissen Ausgangssatz liefern, dessen Anerkennung noch keine besondere philosophische Schule voraussetzte.

64. Damit hoffte Reinhold, unterhalb von Kants Unterscheidungen einen gemeinsamen Anfang zu finden, von dem aus Sinnlichkeit, Verstand und Vernunft genauer bestimmt werden konnten.

65. Die Verschiedenheit dieser Erkenntnisleistungen sollte aus einer grundlegenderen Theorie des Vorstellens verständlich werden.

66. Einen Zusammenhang beschreiben und seine besonderen Formen notwendig begründen sind allerdings verschiedene Aufgaben.

67. Dass Wahrnehmungen und Begriffe Vorstellungen sind, zeigt noch nicht, weshalb die Wahrnehmung räumlich und zeitlich geordnet sein muss oder warum gerade bestimmte Kategorien gelten.

68. Ebenso wenig ergibt sich aus dem Bezug einer Vorstellung auf einen Gegenstand schon, dass der Gegenstand unabhängig von dieser Vorstellung existiert.

69. Reinholds Programm musste deshalb zeigen, welche zusätzlichen Bestimmungen seine Ableitungen benötigen und ob diese tatsächlich durch den ersten Grundsatz gerechtfertigt sind.

70. Er selbst blieb seiner frühen Elementarphilosophie nicht dauerhaft verpflichtet, doch die Forderung nach einem gesicherten Anfang prägte die Auseinandersetzung über sie hinaus.

71. Gottlob Ernst Schulze griff diesen Anspruch in seiner 1792 anonym erschienenen Schrift Aenesidemus an, deren Titel auf einen antiken Skeptiker verweist.

72. Er prüfte, ob Reinholds Bewusstseinssatz wirklich die allgemeine und notwendige Grundlage sein konnte, als die er auftrat.

73. Eine Tatsache, die man durch Betrachtung des Bewusstseins feststellt, berechtigt für Schulze noch nicht ohne Weiteres zu Aussagen über alle möglichen Formen des Bewusstseins.

74. Außerdem bezweifelte er, dass in jedem bewussten Vorstellen die von Reinhold angegebene Unterscheidung und Beziehung tatsächlich festzustellen sei.

75. Damit traf er den Übergang von einer als gewiss behaupteten Beschreibung zum Anspruch einer ausnahmslos geltenden Grundstruktur.

76. Schulze untersuchte darüber hinaus, ob die kritische Philosophie ihre eigenen Beschränkungen einhielt, wenn sie Vorstellungen durch ein zugrunde liegendes Vermögen oder durch Dinge an sich erklärte.

77. Wird ein unerkennbarer Grund als wirkliche Ursache eingesetzt, kehrt für ihn die Schwierigkeit zurück, einen Begriff über den Bereich hinaus anzuwenden, für den seine Geltung gesichert sein soll.

78. Seine Skepsis richtete sich gegen solche Begründungsansprüche, ohne daraus bereits die Behauptung abzuleiten, dass keine vom Bewusstsein unabhängige Wirklichkeit existiere.

79. Salomon Maimon verschärfte die Begründungsfrage an einer anderen Stelle, nämlich am Verhältnis zwischen den reinen Begriffen des Verstandes und dem sinnlich Gegebenen.

80. Der jüdische Philosoph legte seine eigenständige Kritik im Versuch über die Transzendentalphilosophie vor, dessen Titelblatt das Jahr 1790 trägt.

81. Wenn Sinnlichkeit und Verstand als unterschiedliche Quellen der Erkenntnis angesetzt werden, ist nach seiner Auffassung ihre notwendige Verbindung noch erklärungsbedürftig.

82. Der Verstand verfügt über Begriffe, die nicht erst aus einzelnen Wahrnehmungen gewonnen werden, während der Inhalt unserer Wahrnehmung gerade als etwas Gegebenes auftritt.

83. Maimon wollte wissen, mit welchem Recht jene Begriffe diesen Inhalt bestimmen können, wenn ihre Herkunft und die Herkunft des Gegebenen auseinanderfallen.

84. Diese Frage wird als Frage nach der Rechtmäßigkeit bezeichnet, weil die tatsächliche Verwendung eines Begriffs seine berechtigte Anwendung noch nicht beweist.

85. Damit prüfte Maimon vor allem die Verbindung von begrifflicher Regel und sinnlichem Inhalt, während Schulzes Angriff besonders den beanspruchten Status philosophischer Grundsätze und ihrer Begründungen betraf.

86. An einem gedachten Beispiel lässt sich Maimons Schwierigkeit verdeutlichen: Jemand sieht, wie ein Stein in der Sonne liegt und anschließend wärmer wird.

87. Die Beobachtung enthält eine Folge von Wahrnehmungen, während die Behauptung, die Sonnenstrahlung verursache die Erwärmung, einen begründeten Zusammenhang beansprucht.

88. Kant hatte gerade den Unterschied zwischen einer bloß subjektiven Wahrnehmungsfolge und einem objektiv bestimmten Geschehen durch seine Theorie der Erfahrung erklären wollen.

89. Maimon fragte weiter, wie der Übergang zur bestimmten Anwendung einer notwendigen Regel gerechtfertigt wird und ob unsere gewöhnlichen Erfahrungsurteile tatsächlich jene Notwendigkeit besitzen, die eine solche Rechtfertigung voraussetzt.

90. Die bloße Behauptung, dass jede Erfahrung Kategorien benötigt, schien ihm diese Schwierigkeit noch nicht auszuräumen.

91. Er blieb dabei nicht bei einem allgemeinen Zweifel stehen, sondern suchte nach einer engeren Verbindung von sinnlichem Gegebenen und begrifflicher Bestimmung, als sie die von ihm kritisierte Trennung der Erkenntnisquellen zuließ.

92. Das Nachdenken über Kants Voraussetzungen brachte so unterschiedliche Formen der Kritik hervor, deren gemeinsame Unruhe nicht mit einer gemeinsamen Lösung verwechselt werden darf.

93. Reinhold wollte die Gewissheit des Bewusstseins zum Ausgangspunkt einer umfassenden Begründung machen, während Jacobi in ursprünglicher Gewissheit eine Grenze des begrifflichen Begründens erkannte.

94. Gerade weil beide auf einen nicht abgeleiteten Anfang angewiesen waren, wurde entscheidend, was ein solcher Anfang leisten kann.

95. Schulze und Maimon zeigten auf verschiedenen Wegen, dass zwischen einem einleuchtenden Ausgangspunkt und einem gerechtfertigten Erkenntniszusammenhang weitere Arbeit liegt.

96. Für Johann Gottlieb Fichte eröffnete sich daraus die Möglichkeit, den philosophischen Anfang von einer festgestellten Bewusstseinstatsache auf die Tätigkeit zu verlagern, durch die Bewusstsein überhaupt zustande kommt.

97. Das Ich sollte aus seinem eigenen Vollzug verständlich werden, sodass die Beziehung zwischen Vorstellen, Unterscheiden und Beziehen selbst zur Begründungsaufgabe wurde.

98. Diese Wendung war eine neue Antwort auf die Kritik, deren Erfolg sich erst an der Tragfähigkeit ihrer eigenen Argumente entscheiden konnte.

99. Das Buch auf dem Tisch hatte damit eine Schwierigkeit sichtbar gemacht, die weit über seine Wahrnehmung hinausreichte: Bewusstsein sollte Gewissheit ermöglichen und zugleich erklären, unter welchen Bedingungen seine Gewissheit berechtigt ist.

100. Wer nach dem letzten Grund der Philosophie suchte, musste deshalb auch verantworten, welche Voraussetzungen sein vermeintlich voraussetzungsloser Anfang bereits mit sich führte.