12.9 Herder, Humboldt és Schleiermacher: nyelv, egyéniség és megértés – Herder, Humboldt und Schleiermacher: Sprache, Individualität und Verstehen

1. Képzeljünk el egy olvasót, aki egy régebbi levélben azt a biztosítékot találja, hogy az író továbbra is a címzett hűséges szolgája marad.

2. Ismeri minden szót, és eleinte a mondatot egy szokatlanul mély alárendeltségről szóló személyes vallomásnak tekinti.

3. Amint azonban más, ugyanabból az időből származó leveleket is figyelembe vesz, kiderülhet, hogy ez a kifejezés a szokásos udvarias záróformulához tartozik.

4. Egy további rész, amelyben az író határozottan elutasít egy követelést, még inkább megváltoztatná az első benyomást.

5. Az olvasó ugyanazokat a szavakat értette volna meg, és mégis félreértette volna a velük végrehajtott cselekvést.

6. Ez a gondolati eset megmutatja, miért igényel a megértés többet, mint a kifejezések szótári jelentésekhez való hozzárendelését.

7. Johann Gottfried Herder, Wilhelm von Humboldt és Friedrich Schleiermacher műveiben ez a nehézség filozófiai jelentőségre tesz szert, mert a nyelv egyszerre közös hagyomány és az egyéni gondolatok közvetítője is.

8. A három gondolkodó nem alkot egységes iskolát, és kérdéseik sem csak a nagy idealista rendszerek kidolgozása után merültek fel.

9. Herder, aki 1744-től 1803-ig élt, már a felvilágosodás korában is lényeges gondolatokat fogalmazott meg a nyelvről, míg Humboldt és Schleiermacher az 1830-as évekig folytatták munkájukat.

10. Közösen a figyelmet azokra az előfeltételekre irányítják, amelyeket egy látszólag teljesen önálló gondolkodás már eleve magában hordoz.

11. Aki egy gondolatot megfogalmaz, olyan megkülönböztetésekre és kifejezési lehetőségekre támaszkodik, amelyeket általában nem ő maga hozott létre.

12. Herder 1772-ben megjelent „A nyelv eredetéről szóló értekezésében” azt vizsgálja, hogy a nyelvi meghatározottság egyáltalán hogyan érthető meg az emberi képességek alapján.

13. A kizárólag isteni eredetre vonatkozó magyarázattal szemben emberi eredetet keres, anélkül, hogy a nyelvet egy különösen ügyes egyén véletlen találmányává tenné.

14. Számára döntő jelentőségű a megfontoltság, azaz az ember azon képessége, hogy figyelmét kivonja a benyomások áramlásából, és megfogalmazzon egy megkülönböztető jellemzőt.

15. A megfontoltság itt többet jelent, mint egy cselekvés előtt még egyszer átgondolkodó ember óvatossága.

16. Herder egy reflexív teljesítményre gondol, amelynek révén az észlelt dolgot meghatározottként fel lehet ismerni és újra fel lehet ismerni.

17. Példája egy birka, amelynek különböző tulajdonságai eleinte együttesen hatnak az érzékekre, míg bégetése különösen feltűnő jellemzőként emelkedik ki.

18. Azzal, hogy az ember ezt a hangot megkülönböztető jelként értelmezi, olyan meghatározást nyer, amely alapján újbóli találkozáskor felismerheti az állatot.

19. Az észlelt hang ezáltal más funkciót kap, hiszen most már egy különbség rögzítésére szolgál, és belső jelzőszóvá válik.

20. Herder ezzel egy lehetséges fogalmi összefüggést ír le az észlelés, a megkülönböztetés és a megnevezés között; nem pedig az emberiség korai történelméből származó, megfigyelt eseményről számol be.

21. Ebből az összefüggésből érthetővé válik, miért nem csupán egy már teljesen kidolgozott gondolat csomagolása számára a nyelv.

22. A nyelvi meghatározással inkább az a mód változik meg, ahogyan az ember rendezni és összekapcsolni tudja tapasztalatait.

23. Amit meg lehet nevezni, azt meg is lehet emlékezni, másoknak közölni és új összefüggésekbe helyezni, így a gondolkodás és a nyelv fejlődésükben kölcsönösen elősegítik egymást.

24. Herder szerint ez a fejlődés az emberi élet összefüggéseiben zajlik le, ahol a tapasztalatokat továbbadják, és a meglévő kifejezési lehetőségeket megváltoztatják.

25. Ezért az első szóval kapcsolatos kérdés nem elegendő ahhoz, hogy megértsük nyelvfilozófiáját.

26. Az 1784 és 1791 között megjelent „Gondolatok az emberiség történelmének filozófiájáról” című művében kiterjeszti a perspektívát az emberi élet különböző történelmi körülményeire.

27. Egy irodalmi mű, egy vallási hagyomány vagy egy társadalmi szokás érthetőbbé válik, ha megvizsgáljuk, milyen tapasztalatok és elvárások kapcsolódtak hozzá a keletkezésének idején.

28. A képzeletbeli levél esetében az olvasónak ezért meg kellene tanulnia, mit jelentett az udvariassági forma a résztvevők számára, ahelyett, hogy saját spontán reakcióját emelné a jelentésük mércéjévé.

29. A történelmi sajátosságok elismerése azonban olyan nehézséget jelent, amely nem szűnik meg pusztán jóindulatú érdeklődéssel.

30. Ha a kifejezésmódokat saját kontextusukból kell megérteni, akkor tisztázni kell, hogyan lehet megkülönböztetni a jogos eltérést a tényleges igazságtalanságtól.

31. Egy gyakorlat magyarázata még nem jelenti azt, hogy egyetértünk vele.

32. Herder humanitásra, azaz az emberi képességek fejlesztésére és másokkal való emberséges kapcsolatra való orientációja ehhez egy normatív horizontot nyit meg.

33. A népekről és nemzetekről szóló gondolatai sok esetben nyelvi és történelmi közösségekre vonatkoznak, amelyeket nem lehet egyszerűen egyenlővé tenni a későbbi nemzetállamokkal vagy biológiai származási csoportokkal.

34. Ugyanakkor általánosításait is meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy kellőképpen figyelembe veszik-e az ilyen közösségeken belüli különbségeket.

35. Hasonlóképpen a gondolkodás nyelvhez való szoros kötődése is egy filozófiai tézis, amelynek hatókörét meg kell vitatni, amint nem nyelvi észlelési teljesítmények vagy más szellemi tevékenységformák kerülnek a figyelem középpontjába.

36. Wilhelm von Humboldt továbbgondolja a nyelvi közvetítés kérdését azzal, hogy a jelentésalkotást helyezi a középpontba.

37. Itt a nyelvkutatóra és oktatási reformerre, Wilhelmre utalnak, akinek munkássága eltér testvére, Alexander természettudományos kutatásaitól.

38. Nagy terjedelmű értekezése, az „Az emberi nyelvfelépítés sokféleségéről és annak hatása az emberi nem szellemi fejlődésére” című mű 1836-ban, halála után jelent meg.

39. Ebben a műben a nyelvet úgy magyarázza, hogy megkülönbözteti a kész művet – amelyet a görög „ergon” kifejezéssel jelöl – és a tevékenységet, amelyre az „energeia” kifejezést használja.

40. A szótár és a nyelvtan rögzítheti a nyelvi tevékenység eredményeit, míg a tényleges beszédnek újra és újra új kapcsolatokat kell létrehoznia.

41. Aki mondatot alkot, ezért nem csupán egy tárolt kész üzenetkészletet hív elő.

42. A hagyományos eszközökkel egy gondolatot alakít ki egy meghatározott formába, amely csak a megfogalmazás során tisztázódhat vagy változhat.

43. A közös nyelv ilyen egyedi megvalósulásokban él, anélkül, hogy minden beszélő tetszése szerint újra meghatározhatná a szabályait.

44. Egy kifejezetten kigondolt példával szemléltethető ez a kapcsolat a hagyomány és az újítás között.

45. Valaki le szeretne írni egy élményt, amelyre eleinte nem talál megfelelő kifejezést, és végül ismert szavakat kapcsol össze egy szokatlan fordulatba.

46. Beszélgetőtársa megérti a fordulatot, mert ismeri a közös jelentéseket, és egyúttal átlátja a köztük lévő új kapcsolatot is.

47. Ha a megfogalmazás sikerül, talán megkülönböztethetővé tesz valamit, amit korábban csak homályosan érzékeltünk.

48. Humboldt szerint ebben rejlik a nyelv alkotó teljesítménye, amely alakítja a világhoz fűződő viszonyunkat.

49. A nyelvnek mint világnézetnek való megnevezése ennek megfelelően azt jelenti, hogy a tárgyakat és élményeket nyelvi formák révén tárjuk fel.

50. A nyelvek közötti különbségek ezért többet jelentenek, mint különböző hangsorok egy mindenhol már azonosan felépített gondolatkészlethez.

51. Ebből a felismerésből azonban nem következik, hogy a különböző nyelvi közösségek tagjai egymástól elzárt valóságokba lennének bezárva.

52. Éppen Humboldt nyelvről alkotott, tevékenységként való felfogása hagy teret a változásnak, az új kifejezési lehetőségeknek és a megszokott látásmód kiszélesítésének.

53. Egy másik nyelv tanulása során olyan megkülönböztetésekkel találkozunk, amelyek jelentése gyakran csak a megfelelő kontextusokban való ismételt használat révén tárul fel.

54. Egy fordítás ezért megkövetelheti, hogy egy gondolatot másképp fejtsünk ki, mint ahogyan azt az egyes szavak puszta kicserélése lehetővé tenné.

55. Az, hogy egy megfogalmazás nem könnyen átültethető, még nem bizonyítja az elvi lefordíthatatlanságot.

56. Ez elsősorban azt mutatja, milyen munkára van szükség ahhoz, hogy a különböző kifejezési lehetőségek között megalapozott kapcsolatot teremtsünk.

57. Humboldt nyelvi különbségekre vonatkozó értelmezései eközben maguk is ellenőrizhetők maradnak, és egy nyelvi sajátosságból sem változatlan nemzeti jellem, sem az emberi értékek rangsora nem vezethető le.

58. Az a lehetőség, hogy idegen kifejezési módok révén megváltoztassuk saját nézőpontunkat, összeköti Humboldt nyelvfilozófiáját a műveltségről alkotott felfogásával.

59. A műveltség számára az emberi erők kibontakozását jelenti a világgal való sokrétű szembesülés során, amelynek tárgyai és emberei saját igényeket támasztanak.

60. Az egyéniség, azaz egy ember sajátos jellege, ebben a kapcsolatban alakul ki, és ezért többet jelent, mint a személyes preferenciákba való visszavonulás.

61. Egy idegen nyelv hozzájárulhat a műveltséghez, mert megszakítja a megszokott besorolásokat, és arra kényszeríti a tanulót, hogy felülvizsgálja eddigi kifejezési szokásait.

62. A tapasztalatok szabadsága és sokfélesége ezáltal olyan fejlődés feltételeivé válnak, amelyet nem lehet teljes mértékben egy egységes oktatási cél keretében előre meghatározni.

63. Humboldt tevékenysége a porosz oktatási reformban intézményi keretet adott ezeknek a kérdéseknek, anélkül, hogy az ebből kialakult intézmények egyetlen ember munkájának eredményei lettek volna.

64. A nyelvi hagyomány és a személyes önállóság között számára tehát produktív feszültség áll fenn, amelyet sem a teljes alkalmazkodás, sem a feltételek nélküli önteremtés elképzelése nem old meg.

65. Friedrich Schleiermacher ezt a feszültséget arra a különleges feladatra irányítja, hogy egy idegen kifejezést megfelelően megértsünk.

66. Protestáns teológusként és Platón fordítójaként olyan szövegeken dolgozott, amelyek nyelvi formája éppoly igényes volt, mint vallási vagy filozófiai tartalmuk.

67. 1799-ben megjelent „A vallásról” című beszédei emellett sajátos párbeszédet indítottak el a vallási élményről és annak a művelt közvéleményhez fűződő viszonyáról.

68. A megértés elmélete, a hermeneutika azonban nála túlmutat a vallási szövegek magyarázatán, és alapvetően az emberi beszédre vonatkozik.

69. A megértés módszertani feladattá válik, mert félreértések ott is keletkezhetnek, ahol az ember a nyelvvel való saját jártasságát elegendőnek tartja.

70. Schleiermacher különböző vázlatokban és előadásokban fejlesztette ki gondolatait, így a fennmaradt megfogalmazások nem mindenhol azonos formát öltenek.

71. A „Hermeneutika és kritika” 1838-ban jelent meg, mint a szerző hagyatékából származó anyagok kiadása, ezért nem kezelhető úgy, mintha ő maga véglegesítette volna a művet.

72. Kiindulópontot az a kettős hovatartozás képezi, hogy egy kijelentés egyrészt a közös nyelvhez, másrészt a szerző sajátos gondolkodásmódjához tartozik.

73. A nyelvtani értelmezés azt vizsgálja, hogy egy megfogalmazás a kontextusában milyen jelentéseket, mondatkapcsolatokat és nyelvi használati módokat tesz lehetővé.

74. Ez többről szól, mint annak megállapításáról, hogy egy mondat a mai szabályok szerint helyesen van-e felépítve.

75. A pszichológiai vagy – bizonyos értelmezésekben – technikai értelmezés ezzel szemben azt vizsgálja, hogy milyen egyéni alkotói folyamat révén alakítja ki a szerző éppen ezt a gondolatmenetet és ezt a kifejezésmódot.

76. Mindkét szempont kiegészíti egymást, mert a személyes szándék csak nyelvi formákban tárul fel, és a nyelvileg lehetséges jelentés még nem határozza meg, hogy mit is jelent egy konkrét szövegben.

77. A levélpéldában a szokásos udvariassági formák ismerete eleve megakadályozná, hogy egy konvencionális kifejezésből elhamarkodottan alázatos jellemre következtessünk.

78. Az a sajátos mód, ahogyan az író ezt követően ellentmond vagy engedményeket tesz, mégis felvilágosítást adhat arról, hogyan használja a közös formát a saját üzenete közvetítésére.

79. Az egyéni értelmezés tehát megköveteli a szöveg sajátos összefüggéseinek figyelembevételét, és nem engedi meg a rejtett érzelmek tetszőleges kitalálását.

80. Aki egy megfogalmazásnak titkos indítékot tulajdonít, annak be kell tudnia mutatnia, mely nyelvi vagy történelmi támpontok alátámasztják ezt az értelmezést.

81. Schleiermacher „divination” fogalma azt a kísérletet jelöli, hogy egy kijelentés egyéni jellegét előrejelző megértés révén feltárjuk.

82. Megpróbáljuk magunkat beleélni a másik alkotói folyamatába, noha a magyarázat még nem minden egyes eleme biztosított.

83. Egy ilyen feltételezés felhívhatja a figyelmet eddig figyelmen kívül hagyott összefüggésekre, ugyanakkor magában hordozza annak a veszélyét, hogy saját elképzeléseinket vetítjük be az idegen szövegbe.

84. Ezért Schleiermacher a divinatorikus eljárást összekapcsolja a komparatív, azaz összehasonlító módszerrel, amelynek segítségével a feltételezéseket más kijelentések és összefüggések alapján ellenőrzik.

85. Az ötlet egy lehetséges értelmezési utat nyit meg, míg az ellenőrzésnek kell eldöntenie, hogy ez az út valójában milyen messzire vezet.

86. A képzeletbeli levél esetében a feltételezés és a vizsgálat közötti mozgás különösen szemléletessé válik, ha az olvasó kezdeti elképzelését az alárendeltségről először ideiglenes értelmezésként kezeli.

87. Most elolvassa az egész levelet, és észreveszi, hogy a címzett több kérését elutasítják, bár a levél záró része változatlanul tiszteletteljes hangvételű marad.

88. Ezáltal az udvariassági forma más helyet kap az összképben, és ezzel egyidejűleg megváltozik a résztvevők közötti kapcsolat megértése is.

89. Egy további levelekkel való összehasonlítás ezután megmutathatná, hogy a kifejezést a személyes közelségtől függetlenül rendszeresen használták-e.

90. Ha az író egy helyen szembetűnően megváltoztatná, akkor az eredetileg kapott magyarázatot is újra pontosítani kellene, mint puszta konvenciót.

91. Ezt a részek és az egész kölcsönös feltárását hermeneutikai körnek nevezik, mert egy-egy kifejezés megértése a szöveg egészétől függ, amelynek megértése viszont az egyes kifejezésekből nyerhető.

92. Ez a folyamat nem hibás logikai kör, amennyiben a feltételezett egész ideiglenes marad, és új megfigyelések alapján korrigálható.

93. Ennek ellenére több értelmezés is fennmaradhat, amelyek közül az a jobban megalapozott, amely a szöveg szó szerinti értelmét, felépítését és a bizonyított körülményeket kevesebb alátámasztatlan kiegészítő feltételezéssel teszi érthetővé.

94. Ezáltal az olvasó önállósága más értelmet nyer, mint amit az idegen gondolatok közvetlen átlátásának elképzelése sugall.

95. Jobban megérti a szöveget, ha felismeri saját elvárásait, és hagyja, hogy azok a másik kifejezésmódja által megváltozzanak.

96. Herder történelmi sajátosságok iránti figyelme, Humboldt alkotó nyelvi tevékenységről alkotott felfogása és Schleiermacher kontrollált értelmezési módszere e feladat keretében összekapcsolhatók.

97. Kapcsolatuk egy közös problémában rejlik, míg a megfelelő válaszok megőrzik saját előfeltételeiket és korlátaikat.

98. Az egyén olyan nyelven gondolkodik, amelyet másokkal is megoszt, és éppen ennek a nyelvnek a használatán keresztül tud kifejezni olyasmit, amire ezek a mások még nem gondoltak.

99. Aki meg akarja érteni ezt a kifejezést, annak elegendő közös alapra van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhesse, és elegendő nyitottságra, hogy az idegent ne igyekezzen elhamarkodottan az ismerthez igazítani.

100. A régi levél tehát nem azért tárta fel értelmét, mert eltűnt volna a távolság az írójától, hanem azért, mert az olvasó megtanulta, mely pontokon döntő fontosságú ez a megértéshez.

1. Stellen wir uns einen Leser vor, der in einem älteren Brief die Versicherung findet, der Schreiber bleibe dem Empfänger ein ergebener Diener.

2. Er kennt jedes Wort und hält den Satz zunächst für ein persönliches Bekenntnis ungewöhnlich tiefer Unterordnung.

3. Sobald er jedoch andere Briefe derselben Zeit hinzunimmt, könnte sich herausstellen, dass die Wendung zum üblichen höflichen Abschluss gehört.

4. Eine weitere Passage, in der der Schreiber einer Forderung entschieden widerspricht, würde den ersten Eindruck zusätzlich verändern.

5. Der Leser hätte dann dieselben Wörter verstanden und dennoch die Handlung verkannt, die mit ihnen vollzogen wurde.

6. Dieser gedachte Fall zeigt, weshalb Verstehen mehr verlangt als die Zuordnung von Ausdrücken zu Wörterbuchbedeutungen.

7. In den Arbeiten Johann Gottfried Herders, Wilhelm von Humboldts und Friedrich Schleiermachers gewinnt diese Schwierigkeit philosophisches Gewicht, weil Sprache zugleich gemeinsame Überlieferung und Medium individueller Gedanken ist.

8. Die drei Denker bilden keine einheitliche Schule, und ihre Fragen entstehen auch nicht erst nach dem Abschluss der großen idealistischen Systeme.

9. Herder, der von 1744 bis 1803 lebte, entwickelte wesentliche Überlegungen zur Sprache bereits in der Aufklärungszeit, während Humboldt und Schleiermacher bis in die 1830er Jahre arbeiteten.

10. Gemeinsam verschieben sie die Aufmerksamkeit auf Voraussetzungen, die ein scheinbar ganz selbstständiges Denken schon mitbringt.

11. Wer einen Gedanken formuliert, greift auf Unterscheidungen und Ausdrucksmöglichkeiten zurück, die er gewöhnlich nicht selbst geschaffen hat.

12. Herder untersucht in seiner 1772 erschienenen „Abhandlung über den Ursprung der Sprache“, wie sprachliche Bestimmung überhaupt aus menschlichen Fähigkeiten verständlich werden kann.

13. Gegen die Erklärung durch eine ausschließlich göttliche Stiftung sucht er einen menschlichen Ursprung, ohne Sprache zu einer zufälligen Erfindung eines besonders geschickten Einzelnen zu machen.

14. Entscheidend ist für ihn die Besonnenheit, eine Fähigkeit des Menschen, seine Aufmerksamkeit aus dem Strom der Eindrücke herauszulösen und ein unterscheidendes Merkmal festzuhalten.

15. Besonnenheit bedeutet hier mehr als die Vorsicht eines Menschen, der vor einer Handlung noch einmal nachdenkt.

16. Herder meint eine reflexive Leistung, durch die Wahrgenommenes als etwas Bestimmtes erkannt und wiedererkannt werden kann.

17. Sein Beispiel ist ein Schaf, dessen verschiedene Eigenschaften zunächst zusammen auf die Sinne wirken, während sein Blöken als besonders auffälliges Merkmal hervortritt.

18. Indem der Mensch diesen Laut als Kennzeichen auffasst, gewinnt er eine Bestimmung, an der er das Tier bei einer erneuten Begegnung wiedererkennen kann.

19. Das wahrgenommene Geräusch erhält dadurch eine andere Funktion, denn es dient nun dem Festhalten eines Unterschieds und wird zu einem inneren Merkwort.

20. Herder schildert damit einen möglichen begrifflichen Zusammenhang zwischen Wahrnehmen, Unterscheiden und Benennen; er berichtet keine beobachtete Begebenheit aus der Frühgeschichte der Menschheit.

21. An diesem Zusammenhang wird verständlich, weshalb Sprache für ihn keine bloße Verpackung eines schon vollständig ausgearbeiteten Gedankens ist.

22. Mit der sprachlichen Bestimmung verändert sich vielmehr die Weise, in der der Mensch seine Erfahrungen ordnen und miteinander verbinden kann.

23. Was sich benennen lässt, kann auch erinnert, anderen mitgeteilt und in neue Beziehungen gestellt werden, sodass Denken und Sprache einander in ihrer Entwicklung fördern.

24. Diese Entwicklung vollzieht sich für Herder in menschlichen Lebenszusammenhängen, in denen Erfahrungen weitergegeben und vorhandene Ausdrucksmöglichkeiten verändert werden.

25. Deshalb reicht die Frage nach einem ersten Wort nicht aus, um seine Sprachphilosophie zu erfassen.

26. In den „Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit“, die zwischen 1784 und 1791 erschienen, erweitert er die Perspektive auf die unterschiedlichen geschichtlichen Bedingungen menschlichen Lebens.

27. Eine Dichtung, eine religiöse Überlieferung oder eine gesellschaftliche Gewohnheit wird verständlicher, wenn man untersucht, welche Erfahrungen und Erwartungen in ihrer Entstehungswelt mit ihr verbunden waren.

28. Beim gedachten Brief müsste der Leser deshalb lernen, was eine Höflichkeitsform für die Beteiligten bedeutete, statt die eigene spontane Reaktion zum Maßstab ihres Sinns zu erheben.

29. Die Anerkennung geschichtlicher Besonderheit stellt allerdings vor eine Schwierigkeit, die durch wohlwollendes Interesse allein nicht verschwindet.

30. Wenn Ausdrucksweisen aus ihren eigenen Zusammenhängen verstanden werden sollen, bleibt zu klären, wie man zwischen berechtigter Verschiedenheit und tatsächlichem Unrecht unterscheidet.

31. Aus der Erklärung einer Praxis folgt noch keine Zustimmung zu ihr.

32. Herders Orientierung an Humanität, also an der Ausbildung menschlicher Fähigkeiten und einer menschenwürdigen Beziehung zu anderen, eröffnet hierfür einen normativen Horizont.

33. Seine Rede von Völkern und Nationen betrifft dabei vielfach sprachliche und geschichtliche Gemeinschaften, die sich nicht ohne Weiteres mit späteren Nationalstaaten oder biologischen Abstammungsgruppen gleichsetzen lassen.

34. Gleichwohl müssen auch seine Verallgemeinerungen daraufhin geprüft werden, ob sie die Unterschiede innerhalb solcher Gemeinschaften ausreichend erfassen.

35. Ebenso ist die starke Bindung des Denkens an Sprache eine philosophische These, deren Reichweite diskutiert werden muss, sobald nichtsprachliche Wahrnehmungsleistungen oder andere Formen geistiger Tätigkeit in den Blick kommen.

36. Wilhelm von Humboldt führt die Frage nach sprachlicher Vermittlung weiter, indem er das Hervorbringen von Bedeutung in den Mittelpunkt rückt.

37. Gemeint ist der Sprachforscher und Bildungsreformer Wilhelm, dessen Arbeit sich von den naturwissenschaftlichen Forschungen seines Bruders Alexander unterscheidet.

38. Seine große Abhandlung „Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einfluss auf die geistige Entwicklung des Menschengeschlechts“ erschien 1836, nach seinem Tod.

39. Darin erläutert er Sprache durch die Unterscheidung zwischen einem fertigen Werk, das er mit dem griechischen Ausdruck Ergon bezeichnet, und einer Tätigkeit, für die er Energeia verwendet.

40. Ein Wörterbuch und eine Grammatik können Ergebnisse sprachlicher Tätigkeit festhalten, während das tatsächliche Sprechen immer wieder neue Verbindungen herstellen muss.

41. Wer einen Satz bildet, ruft deshalb mehr als einen gespeicherten Bestand fertiger Mitteilungen ab.

42. Er bringt mit überlieferten Mitteln einen Gedanken in eine bestimmte Gestalt, die sich erst im Formulieren klären oder verändern kann.

43. Die gemeinsame Sprache lebt in solchen einzelnen Vollzügen, ohne dass jeder Sprecher ihre Regeln nach Belieben neu festsetzen könnte.

44. An einem ausdrücklich gedachten Beispiel lässt sich diese Beziehung zwischen Überlieferung und Neuerung verdeutlichen.

45. Jemand möchte eine Erfahrung beschreiben, für die ihm zunächst ein treffender Ausdruck fehlt, und verbindet schließlich bekannte Wörter zu einer ungewöhnlichen Wendung.

46. Sein Gegenüber kann die Wendung verstehen, weil es gemeinsame Bedeutungen kennt und zugleich die neue Beziehung zwischen ihnen nachvollzieht.

47. Gelingt die Formulierung, macht sie vielleicht etwas unterscheidbar, das zuvor nur undeutlich empfunden wurde.

48. Für Humboldt liegt darin eine schöpferische Leistung der Sprache, die unser Verhältnis zur Welt mitgestaltet.

49. Seine Bezeichnung der Sprache als Weltansicht meint entsprechend eine Weise, Gegenstände und Erfahrungen durch sprachliche Formen zu erschließen.

50. Unterschiede zwischen Sprachen betreffen daher mehr als verschiedene Lautfolgen für einen überall schon identisch gegliederten Vorrat von Gedanken.

51. Aus dieser Einsicht folgt jedoch nicht, dass die Angehörigen verschiedener Sprachgemeinschaften in voneinander abgeschlossenen Wirklichkeiten gefangen wären.

52. Gerade Humboldts Verständnis der Sprache als Tätigkeit lässt Raum für Veränderung, neue Ausdrucksmöglichkeiten und die Erweiterung eines vertrauten Blicks.

53. Beim Lernen einer anderen Sprache begegnet man Unterscheidungen, deren Bedeutung sich häufig erst durch den wiederholten Gebrauch in passenden Zusammenhängen erschließt.

54. Eine Übersetzung kann deshalb verlangen, einen Gedanken anders zu entfalten, als es eine bloße Ersetzung einzelner Wörter erlauben würde.

55. Dass eine Formulierung nicht mühelos übertragbar ist, beweist noch keine prinzipielle Unübersetzbarkeit.

56. Es zeigt zunächst, welche Arbeit nötig ist, um zwischen unterschiedlichen Möglichkeiten des Ausdrucks eine begründete Beziehung herzustellen.

57. Humboldts Deutungen von Sprachunterschieden bleiben dabei selbst prüfbar, und aus einer sprachlichen Eigenart lässt sich weder ein unveränderlicher Nationalcharakter noch eine Rangordnung des menschlichen Wertes ableiten.

58. Die Möglichkeit, den eigenen Blick durch fremde Ausdrucksweisen zu verändern, verbindet Humboldts Sprachdenken mit seinem Verständnis von Bildung.

59. Bildung bezeichnet für ihn die Entfaltung menschlicher Kräfte in einer vielfältigen Auseinandersetzung mit der Welt, deren Gegenstände und Menschen eigene Ansprüche stellen.

60. Individualität, die bestimmte Eigenart eines Menschen, entwickelt sich in dieser Beziehung und bedeutet deshalb mehr als den Rückzug auf persönliche Vorlieben.

61. Eine fremde Sprache kann zur Bildung beitragen, weil sie vertraute Zuordnungen unterbricht und den Lernenden zwingt, seine bisherigen Ausdrucksgewohnheiten zu überprüfen.

62. Freiheit und Verschiedenheit der Erfahrungen werden dabei zu Bedingungen einer Entwicklung, die sich nicht vollständig durch ein einheitliches Ausbildungsziel vorzeichnen lässt.

63. Humboldts Tätigkeit in der preußischen Bildungsreform gab solchen Fragen einen institutionellen Zusammenhang, ohne dass die daraus entstandenen Einrichtungen das Werk eines einzigen Mannes gewesen wären.

64. Zwischen sprachlicher Überlieferung und persönlicher Eigenständigkeit besteht für ihn somit eine produktive Spannung, die weder durch völlige Anpassung noch durch die Vorstellung voraussetzungsloser Selbsterschaffung aufgelöst wird.

65. Friedrich Schleiermacher richtet diese Spannung auf die besondere Aufgabe, eine fremde Äußerung angemessen zu verstehen.

66. Als protestantischer Theologe und Übersetzer Platons arbeitete er an Texten, deren sprachliche Form ebenso anspruchsvoll war wie ihr religiöser oder philosophischer Gehalt.

67. Seine 1799 erschienenen Reden „Über die Religion“ eröffneten außerdem eine eigene Auseinandersetzung mit der religiösen Erfahrung und ihrer Beziehung zur gebildeten Öffentlichkeit.

68. Die Theorie des Verstehens, die Hermeneutik, reicht bei ihm jedoch über die Erklärung religiöser Texte hinaus und betrifft grundsätzlich menschliche Rede.

69. Verstehen wird zur methodischen Aufgabe, weil Missverständnisse auch dort entstehen können, wo man die eigene Vertrautheit mit der Sprache für ausreichend hält.

70. Schleiermacher entwickelte seine Überlegungen in verschiedenen Entwürfen und Vorlesungen, sodass die überlieferten Formulierungen nicht überall dieselbe Gestalt besitzen.

71. „Hermeneutik und Kritik“ erschien 1838 als Edition nachgelassener Materialien und darf daher nicht wie ein von ihm selbst abschließend ausgearbeitetes Buch behandelt werden.

72. Den Ausgangspunkt bildet die doppelte Zugehörigkeit einer Äußerung zur gemeinsamen Sprache und zum besonderen Denken ihres Urhebers.

73. Die grammatische Auslegung untersucht, welche Bedeutungen, Satzverbindungen und sprachlichen Gebrauchsweisen eine Formulierung in ihrem Zusammenhang ermöglicht.

74. Dabei geht es um mehr als die Feststellung, ob ein Satz nach heutigen Regeln korrekt gebaut ist.

75. Die psychologische oder, in bestimmten Fassungen, technische Auslegung fragt dagegen nach der individuellen Hervorbringung, durch die ein Autor gerade diese Gedankenfolge und diese Darstellung gestaltet.

76. Beide Seiten ergänzen einander, weil sich eine persönliche Absicht nur in sprachlichen Formen erschließen lässt und eine sprachlich mögliche Bedeutung noch nicht bestimmt, was in einem konkreten Text gemeint ist.

77. Beim Briefbeispiel würde die Kenntnis der üblichen Höflichkeitsform zunächst verhindern, dass aus einer konventionellen Wendung vorschnell auf einen unterwürfigen Charakter geschlossen wird.

78. Die besondere Art, wie der Schreiber anschließend widerspricht oder Zugeständnisse macht, könnte dennoch Aufschluss darüber geben, wie er die gemeinsame Form für seine eigene Mitteilung verwendet.

79. Die individuelle Auslegung verlangt somit Aufmerksamkeit für den besonderen Zusammenhang eines Textes und erlaubt kein beliebiges Erfinden verborgener Gefühle.

80. Wer einer Formulierung einen geheimen Beweggrund zuschreibt, muss zeigen können, welche sprachlichen oder historischen Anhaltspunkte diese Deutung tragen.

81. Schleiermachers Begriff der Divination bezeichnet den Versuch, die individuelle Gestalt einer Äußerung durch ein vorwegnehmendes Erfassen zu erschließen.

82. Man versucht, sich in die Hervorbringung des anderen hineinzudenken, obwohl noch nicht jedes Einzelstück der Erklärung gesichert ist.

83. Eine solche Vermutung kann den Blick auf bisher übersehene Beziehungen lenken, enthält aber zugleich die Gefahr, eigene Vorstellungen in den fremden Text einzutragen.

84. Deshalb verbindet Schleiermacher das divinatorische Vorgehen mit dem komparativen, also vergleichenden Verfahren, durch das Vermutungen an anderen Äußerungen und Zusammenhängen geprüft werden.

85. Der Einfall eröffnet einen möglichen Deutungsweg, während die Prüfung entscheiden muss, wie weit dieser Weg tatsächlich trägt.

86. Am gedachten Brief wird die Bewegung zwischen Vermutung und Prüfung besonders anschaulich, wenn der Leser seine anfängliche Vorstellung von Unterordnung zunächst als vorläufige Deutung behandelt.

87. Er liest nun den ganzen Brief und bemerkt, dass mehrere Forderungen des Empfängers zurückgewiesen werden, obwohl der Abschluss unverändert respektvoll klingt.

88. Dadurch erhält die Höflichkeitsform einen anderen Platz im Gesamtzusammenhang, und zugleich verändert sich das Verständnis der Beziehung zwischen den Beteiligten.

89. Ein Vergleich mit weiteren Briefen könnte anschließend zeigen, ob die Wendung unabhängig von persönlicher Nähe regelmäßig verwendet wurde.

90. Sollte der Schreiber sie an einer Stelle auffällig verändern, müsste auch die zunächst gewonnene Erklärung als bloße Konvention erneut präzisiert werden.

91. Dieses wechselseitige Erschließen von Teilen und Ganzem nennt man den hermeneutischen Zirkel, weil das Verständnis eines einzelnen Ausdrucks vom Textganzen abhängt, dessen Verständnis seinerseits aus den einzelnen Ausdrücken gewonnen wird.

92. Die Bewegung ist kein fehlerhafter logischer Kreis, sofern das angenommene Ganze vorläufig bleibt und durch neue Beobachtungen korrigiert werden kann.

93. Mehrere Deutungen können dennoch übrig bleiben, wobei diejenige besser begründet ist, die den Wortlaut, den Aufbau und die gesicherten Umstände mit weniger unbelegten Zusatzannahmen verständlich macht.

94. Damit gewinnt die Eigenständigkeit des Lesers einen anderen Sinn, als ihn die Vorstellung einer unmittelbaren Durchschauung fremder Gedanken nahelegt.

95. Er versteht besser, wenn er seine eigenen Erwartungen bemerkt und sie durch die Ausdrucksweise des anderen verändern lässt.

96. Herders Aufmerksamkeit für geschichtliche Besonderheit, Humboldts Verständnis schöpferischer Sprachtätigkeit und Schleiermachers Verfahren kontrollierter Auslegung lassen sich an dieser Aufgabe miteinander verbinden.

97. Ihre Verbindung liegt in einem gemeinsamen Problem, während die jeweiligen Antworten ihre eigenen Voraussetzungen und Grenzen behalten.

98. Der einzelne Mensch denkt in einer Sprache, die er mit anderen teilt, und kann gerade durch ihre Verwendung etwas ausdrücken, das diese anderen noch nicht gedacht haben.

99. Wer diesen Ausdruck verstehen möchte, braucht genügend Gemeinsamkeit, um überhaupt beginnen zu können, und genügend Offenheit, um das Fremde nicht vorschnell dem Bekannten anzugleichen.

100. Der alte Brief hat dann seinen Sinn nicht deshalb preisgegeben, weil die Entfernung zu seinem Schreiber verschwunden wäre, sondern weil der Leser gelernt hat, an welchen Stellen sie für das Verstehen entscheidend ist.