14.6 A tudományelmélet változásai: Popper, Kuhn, Lakatos és Feyerabend – Wissenschaftstheorie im Wandel: Popper, Kuhn, Lakatos und Feyerabend

1. Képzeljünk el egy kutatócsoportot, amely kiszámítja egy kis test mozgását, majd mérőműszerrel ellenőrzi azt.

2. A mért pálya eltér a jóslattól, annak ellenére, hogy a csoport gondosan ellenőrizte számításait.

3. Lehet, hogy az elmélet hibás, lehet, hogy a műszert nem kalibrálták megfelelően, vagy lehet, hogy olyan erő hat, amelyet a számítás során nem vettek figyelembe.

4. Még mielőtt bárki is megismételné a kísérletet, ezért el kell dönteni arról, hogy mi tekinthető egyáltalán gyanúsnak.

5. Aki az elmélet azonnali elvetését követeli, az esetleg alábecsüli a kísérlet hibalehetőségét; aki minden kudarcot a mérőműszernek tulajdonít, az minden cáfolattal szemben védekezhet.

6. Ez a hipotetikus eset rávilágít a tudományelmélet egyik alapvető problémájára, azaz a tudományos ismeretek előfeltételeinek, módszereinek és érvényességi igényeinek filozófiai vizsgálatára.

7. Karl Popper a két világháború közötti időszakban, Bécsben dolgozta ki válaszát, amikor a tudományos állítások határainak kijelöléséről és azok tapasztalati ellenőrzéséről folyt a vita.

8. „A kutatás logikája” című műve 1934 végén jelent meg, 1935-ös évszámmal, és a figyelmet a végleges megerősítésről a cáfolat lehetőségére terelte.

9. A kiinduló gondolatot egy olyan állításon keresztül lehet megmagyarázni, miszerint egy bizonyos fajta összes teste meghatározott körülmények között ugyanúgy viselkedik.

10. Még egy hosszú sorozat egymással összhangban lévő megfigyelés sem bizonyítja, hogy minden, eddig még meg nem figyelt test is megfelel majd ennek a szabálynak.

11. Ezzel szemben egy ténylegesen ellentmondó eset logikailag ellentétben áll az általános állítással.

12. Ez a megerősítés és a cáfolat közötti aszimmetria elsősorban az állítások közötti viszonyra vonatkozik, nem pedig egy konkrét mérési jegyzőkönyv megbízhatóságára.

13. Éppen ezért meg kell különböztetnünk, hogy mi következik logikailag egy ellenpéldából, és mikor tekinthető egy megállapítás bizonyított ellenpéldának.

14. A falszifikálhatóság alatt Popper azt a tulajdonságot érti, hogy egy elmélet lehetséges megfigyelési eredmények révén ellentmondásba kerülhet a tapasztalattal.

15. Egy elméletnek tehát ki kell zárnia valamit ahhoz, hogy a világ egyáltalán ellentmondhasson neki.

16. Minél pontosabban határozza meg, hogy milyen eredmények várhatók milyen feltételek mellett, annál határozottabban teszi ki magát a vizsgálatnak.

17. Ebben az értelemben egy előrejelzés akkor kockázatos, ha egy lehetséges eltérő eredmény esetén megdőlne, nem pedig akkor, ha a kísérlet veszélyes vagy anyagilag költséges.

18. Ha az elmélet kiáll egy igényes vizsgálatot, akkor bebizonyította érvényességét, anélkül hogy ezáltal véglegesen igaznak bizonyult volna.

19. A „bizonyítás” itt egy ideiglenes vizsgálati sikert jelent, míg a „falszifikálhatóság” már a kísérlet előtt az állítás ellenőrizhető jellegére vonatkozik.

20. Popper elhatárolási kritériuma ezért sem a nem tudományos gondolatok értékéről, sem arról nem dönt, hogy egy állítás egyáltalán értelmes-e.

21. Kutatócsoportunk ebből először azt a következtetést vonhatná le, hogy az eltérő mérési eredménye megcáfolta az elméletet.

22. Popper maga azonban megkülönböztette a cáfolat logikai lehetőségét attól a módszertani eljárástól, amellyel a cáfolatot elismerik.

23. Még egy megfigyelésről szóló jelentés is téves lehet, és más kutatók számára ellenőrzés céljából hozzáférhetőnek kell maradnia.

24. Az ismétlés, egy függetlenül ellenőrzött műszer és a kísérleti feltételek pontosabb meghatározása ezért ugyanúgy része lehet a kritikai kutatásnak, mint az elmélet elleni támadás.

25. A kiegészítő feltételezéssel szembeni döntő kifogás nem az, hogy azt egy kudarc után vezették be, hanem az, hogy az esetleg csak megvédi az elméletet a további vizsgálatoktól.

26. Ha például a kutatócsoport egy eddig figyelmen kívül hagyott zavaró erőt feltételez, ennek a feltételezésnek saját, ellenőrizhető következményeinek kell lenniük.

27. A kritika hatékonyságát veszti, ha minden elképzelhető eltérést olyan magyarázattal hárítanak el, amely maga nem áll vizsgálat alá.

28. Ezzel azonban nyitott kérdés marad, hogy a tudományos közösségek valójában hogyan működnek hosszú távon, és miért védik gyakran a sikeres alapfeltevéseket a nehézségekkel szemben.

29. Thomas Kuhn, aki a fizikából a tudománytörténetbe került, ezt a kérdést tette középpontjába 1962-ben megjelent „A tudományos forradalmak szerkezete” című könyvében.

30. Figyelme egy olyan közösség képzésére és kutatási gyakorlatára irányult, amelyben számos előfeltételt már eleve megosztanak.

31. A hallgatók a sikeres problémamegoldásokból tanulják meg, mely változók fontosak, hogyan kell felépíteni egy kísérletet, és milyen típusú válasz tekinthető kielégítőnek.

32. Az ilyen példaértékű megoldásokat Kuhn paradigmáknak nevezte, bár ezt a szót kezdetben egy átfogóbb, közös meggyőződésekből és eljárásokból álló összefüggésre is alkalmazta.

33. Az 1969-es utószóban ezt a tágabb összefüggést – mint diszciplináris mátrixot – megkülönböztette a szűkebb értelemben vett példaértékű problémamegoldásoktól.

34. Ez a megkülönböztetés segít megérteni, hogy a tudomány egyszerre feltételezi a kifejezett feltételezéseket és a gyakorlat révén elsajátított készségeket.

35. Egy ilyen összefüggésen belül a kutatók Kuhn szerint túlnyomórészt normál tudományt űznek, vagyis a problémák pontos feldolgozását egy széles körben elismert alapon.

36. Mérési értékeket határoznak meg, kiterjesztik egy elmélet alkalmazhatóságát, és olyan nehézségeket oldanak meg, amelyek megoldását eleinte a megszokott keretek között várják.

37. Ezen keretekhez való ragaszkodás olyan mélységű vizsgálatot tesz lehetővé, amely folyamatos újrakezdés mellett aligha lenne elérhető.

38. Egy anomália, egy várakozásokkal ellentétes eredmény ezért gyakran először további kutatásra szoruló feladatként jelenik meg.

39. Ez érthető a mi csapatunk esetében is, amelynek tagjainak jó okuk lehet arra, hogy eleinte egy zavaró kölcsönhatást keressenek.

40. Nem minden sikertelen kísérlet rázza meg azonnal egy tudományág teljes rendjét.

41. A kitartás elősegítheti a megismerést, de ugyanez a szokás megnehezítheti egy alapvető hiba felismerését is.

42. Kuhn leírása szerint válság akkor alakul ki, amikor bizonyos nehézségek egyre inkább aláássák a megszokott problémamegoldásba vetett bizalmat.

43. Az átmenethez egy másik kutatási rendbe hozzátartozik az is, hogy egy alternatíva új irányt adhat a munkának.

44. Egy ilyen változás valószínűleg többet érint, mint az egyes képleteket, mert a fogalmak jelentése és a tudományos problémák fontossági sorrendje is megváltozik.

45. Kuhn „inkommensurabilitás” kifejezése azokat a nehézségeket jelöli, amelyekkel a versengő rendszerek egy teljesen közös mércével való értékelése jár.

46. Ebből nem következik a megértés teljes lehetetlensége, főleg mivel Kuhn később ezt a tézist erőteljesebben bizonyos fogalmi kapcsolatokra szabta.

47. A pontosság, a belső ellentmondásmentesség, a hatókör, az egyszerűség és a termékenység továbbra is közös értékekként irányíthatják az elméletválasztást.

48. Mivel azonban a kutatók ezeket az értékeket eltérően súlyozzák és értelmezik, azok nem alkotnak olyan algoritmust, amely minden vitatott döntést egyértelműen kiszámítana.

49. Csapatunk számára az ismerős elmélet egy korlátozott területen különösen pontos lehet, míg egy új elmélet további jelenségeket tesz érthetővé.

50. Az egyik csoport ekkor nagyobb hangsúlyt fektet a már bizonyított hatékonyságra, a másik pedig arra a lehetőségre, hogy eddig egymástól elkülönült problémákat együtt kezeljenek.

51. Az ilyen különbségek magyarázzák, miért juthatnak ésszerű tudósok ugyanazon eredmények alapján különböző előzetes következtetésekre.

52. Ezek azonban nem indokolják, hogy minden döntés egyformán indokolt lenne.

53. Kuhn állításával szemben továbbra is fennáll a kérdés, hogy hogyan lehet egy mélyreható fogalmi változáson átnyúló előrelépést értékelni, ha a mércék is változnak.

54. Ugyanígy a történelmi megállapítás, miszerint a kutatók ragaszkodnak az elméletekhez, még nem jelenti minden ilyen ragaszkodás igazolását.

55. A tudománytörténet egy folyamatot magyaráz, míg egy normatív vizsgálat emellett azt is felteszi a kérdést, hogy mely döntéseknek vannak jó indokai.

56. Imre Lakatos olyan értékelést keresett, amely figyelembe veszi a tudományos kitartást, és mégis megkülönbözteti a gyümölcsöző fejlődést a puszta védekezéstől.

57. Popper londoni School of Economics-i vitapartnerként ezt a feladatot a tudományos kutatási programok módszertanáról szóló, 1970-ben megjelent művében tárgyalta.

58. Nála az értékelés egysége egymással összekapcsolt elméletek sorozata, amelyek hosszabb időn át közös kutatási programot alkotnak.

59. Ennek kemény magját olyan alapfeltevések alkotják, amelyeket a programon dolgozó követői kezdetben kizárnak a cáfolatból.

60. Ezt a magot egy védőövezet veszi körül, amely változtatható segédfeltételezésekből áll, például a kiindulási feltételekről, a zavaró hatásokról vagy a különleges esetekre való alkalmazásról.

61. A „védő” szó itt egy módszertani munkamegosztásra utal, nem pedig arra, hogy a védett mag igaz lenne.

62. A program fejlesztéséhez emellett heurisztikus vezérgondolatok is tartoznak, vagyis utalások arra, hogy mely problémák és változások tűnnek ígéretesnek.

63. Lakatos szerint egy kutatási program akkor haladhat előre elméletileg, ha továbbfejlesztése további empirikus tartalommal bír, és új, ellenőrizhető várakozásokat nyit meg.

64. Ez a fejlődés akkor válik empirikusan haladóvá, ha e további tartalom legalább egy részét a megállapítások megerősítik.

65. Csapatunk ezért a feltételezett zavaró tényezőt kiindulópontként használhatná további kísérletekhez, ahelyett, hogy csupán utólag magyarázza a már ismert mérési értéket.

66. Ha az új feltételezés megváltozott körülmények között egy bizonyos további eltérést jósol, és ezt ténylegesen is megmérik, akkor a felülvizsgálat többet ért el, mint pusztán a régi eredmény megmentését.

67. Ha viszont egy program degenerálódik, akkor kiigazításai csupán a nehézségeket követik, anélkül, hogy ennek megfelelően sikeres új ismereteket eredményeznének.

68. Ez az értékelés időbeli lefolyást és az elvégzett munka összehasonlítását igényli.

69. Egyetlen anomália még nem jelzi, hogy a program kiterjeszti-e magyarázó erejét, vagy csupán egyre új kiutakat keres.

70. Éppen a folyamatra való tekintés teszi Lakatos megközelítését türelmessé, ugyanakkor korlátozza annak gyakorlati döntéshozatali erejét.

71. Egy ideig sikertelen program később talpra állhat, míg egy kezdetben ígéretes megközelítés hosszú távon kevés eredményt hoz.

72. A kutatók ezért nem tudják egyszerűen megállapítani, hány sikertelen kísérlet után kell abbahagyniuk munkájukat.

73. Lakatos megkülönböztette a program módszertani értékelését az azon dolgozóknak szóló közvetlen utasításoktól.

74. Megközelítése mindenesetre megköveteli, hogy a jelenlegi gyengeségeket nyíltan feltárják, ahelyett, hogy minden folytatódó munkát máris sikernek állítanának be.

75. Csapatunk számára ezáltal a kérdés a kudarcba fulladt kísérletről a magyarázatok eddigi és a jövőben ellenőrizhető fejlődésére helyeződik át.

76. Az, hogy ésszerű-e a szűkös forrásokat továbbra is befektetni, továbbra is egy bizonytalanságban hozandó döntés marad.

77. Paul Feyerabend felvette ezt a bizonytalanságot, és egyre inkább ellenezte azt az elképzelést, hogy egy általános módszertan kötelezően szabályozhatná a kutatás menetét.

78. Korai munkái még szoros párbeszédben álltak Popper kritikai tudományfelfogásával, míg az 1975-ös „Wider den Methodenzwang” (angol eredeti cím: „Against Method”) című műve alapvetően támadta az univerzális szabályok hatókörét.

79. Feyerabend azzal érvelt, hogy a tudományos újításokat néha éppen olyan eljárások tették lehetővé, amelyek a bevett szabályok szempontjából megengedhetetlennek tűntek.

80. Egy új elmélet is eleinte ütközhet az elismert eredményekkel, mert ezeket a régebbi feltételezések alapján írják le és értékelik.

81. Ha csak azt engedélyeznék, ami már összhangban áll a megszokott renddel, annak előfeltételeit aligha lehetne komolyan vizsgálni.

82. A módszertani pluralizmus ezért azt a lehetőséget jelenti, hogy különböző megközelítéseket és egymással versengő magyarázatokat érvényre juttathassunk.

83. Tudományos haszna abban áll, hogy egy alternatíva olyan gyengeségeket tud láthatóvá tenni, amelyek egyetlen megközelítés keretein belül rejtve maradnak.

84. A híressé vált „anything goes” mondás ebben az összefüggésben provokáció a kivétel nélküli módszertani törvények ellen.

85. Nem értelmezhető helyesen úgy, hogy bármely állítás ugyanolyan jól megalapozott lenne, mint egy gondosan ellenőrzött elmélet.

86. Feyerabend támadása mindazonáltal túlmutat azon a ártalmatlan követelésen, hogy alkalmanként próbáljunk ki egy másik kísérleti elrendezést.

87. Azt is vitatta, hogy a tudomány egy állítólagosan egyedülálló módszer alapján magától értetődően más ismeret-hagyományok felett állhatna, és a tudomány társadalmi tekintélyének kritikai vizsgálatát követelte.

88. Így a jó kutatás kérdéséhez egy politikai kérdés is társult, nevezetesen az, hogy ki dönthet az oktatásról, az életmódokról és a különböző tudásigények rangsoráról.

89. Az ő álláspontjával szembeni ellenvetés az, hogy az alternatívák iránti nyitottságnak kritériumokra van szüksége, ha meg akarja különböztetni a produktív eltérést a tetszőleges állítástól.

90. Egyes szabályszegések történelmi hasznából mindenesetre nem következik, hogy minden szabályszegés elősegíti az ismeretszerzést.

91. Ha visszatérünk kutatócsoportunkhoz, az eltérő mérés most már gazdagabb összefüggésbe kerül.

92. Meg kell vizsgálnia, hogy a megállapítás valójában milyen következtetést von le, milyen feltételezések támasztják alá a mérést, és milyen változások eredményeznek további megkülönböztethető elvárásokat.

93. Ugyanakkor meg kell értenie, hogy képzése hogyan sugall bizonyos kérdéseket, míg másokat eleinte láthatatlanná tesz.

94. E szokások történelmi eredete magyarázza hatékonyságukat, de még nem dönti el azok indokoltságát.

95. Egy versengő megközelítés megérdemli a vizsgálatot, ha megalapozott lehetőségeket nyit meg, még akkor is, ha sikere még nem biztos.

96. Aki ilyen módon folytatja a kutatást, ötvözheti a türelmet a kritikával anélkül, hogy kedvező kimenetelt ígérne.

97. Az eredeti mérési hiba tehát többet követel, mint a feladás és a ragaszkodás közötti választást: olyan kutatási gyakorlatot igényel, amely feltárja, mire támaszkodik, miben bukhat el, és milyen vizsgálat révén változtatná meg saját előfeltételeit.

1. Stellen wir uns ein Forschungsteam vor, das die Bewegung eines kleinen Körpers berechnet und anschließend mit einem Messgerät überprüft.

2. Die gemessene Bahn weicht von der Vorhersage ab, obwohl das Team seine Berechnungen sorgfältig kontrolliert hat.

3. Vielleicht ist die Theorie falsch, vielleicht wurde das Gerät unzureichend kalibriert, vielleicht wirkt eine Kraft, die bei der Berechnung unberücksichtigt blieb.

4. Noch bevor jemand das Experiment wiederholt, steht daher eine Entscheidung darüber an, was überhaupt als verdächtig gelten soll.

5. Wer verlangt, die Theorie sofort aufzugeben, unterschätzt möglicherweise die Fehleranfälligkeit des Versuchs; wer jeden Fehlschlag dem Gerät zuschreibt, könnte sich gegen jede Widerlegung absichern.

6. An diesem hypothetischen Fall zeigt sich ein Grundproblem der Wissenschaftstheorie, jener philosophischen Untersuchung der Voraussetzungen, Methoden und Geltungsansprüche wissenschaftlicher Erkenntnis.

7. Karl Popper entwickelte seine Antwort im Wien der Zwischenkriegszeit, als über die Abgrenzung wissenschaftlicher Aussagen und ihre Überprüfung durch Erfahrung gestritten wurde.

8. Seine „Logik der Forschung“ erschien Ende 1934 mit der Jahresangabe 1935 und verschob die Aufmerksamkeit von der endgültigen Bestätigung auf die Möglichkeit der Widerlegung.

9. Der Ausgangsgedanke lässt sich an der Behauptung erläutern, alle Körper einer bestimmten Art verhielten sich unter festgelegten Bedingungen auf dieselbe Weise.

10. Auch eine lange Reihe übereinstimmender Beobachtungen beweist nicht, dass jeder noch unbeobachtete Körper diese Regel erfüllen wird.

11. Ein tatsächlich widersprechender Fall steht dagegen logisch im Gegensatz zur allgemeinen Behauptung.

12. Diese Asymmetrie zwischen Bestätigung und Widerlegung betrifft zunächst die Beziehung von Aussagen, nicht die Zuverlässigkeit eines konkreten Messprotokolls.

13. Gerade deshalb müssen wir unterscheiden, was sich logisch aus einem Gegenbeispiel ergibt und wann ein Befund als gesichertes Gegenbeispiel gelten darf.

14. Mit Falsifizierbarkeit bezeichnet Popper die Eigenschaft einer Theorie, durch mögliche Beobachtungsbefunde in Widerspruch zur Erfahrung geraten zu können.

15. Eine Theorie muss also etwas ausschließen, damit die Welt ihr überhaupt widersprechen kann.

16. Je genauer sie festlegt, welche Ergebnisse unter welchen Bedingungen zu erwarten sind, desto entschiedener setzt sie sich einer Prüfung aus.

17. Eine Vorhersage ist in diesem Sinne riskant, wenn sie bei einem möglichen anderen Ergebnis scheitern würde, nicht wenn der Versuch gefährlich oder finanziell kostspielig ist.

18. Besteht die Theorie eine anspruchsvolle Prüfung, hat sie sich bewährt, ohne dadurch endgültig als wahr erwiesen zu sein.

19. Bewährung bezeichnet hier einen vorläufigen Prüfungserfolg, während Falsifizierbarkeit bereits vor dem Experiment den prüfbaren Charakter der Behauptung betrifft.

20. Poppers Abgrenzungskriterium entscheidet deshalb weder über den Wert jeder nichtwissenschaftlichen Überlegung noch darüber, ob eine Aussage überhaupt sinnvoll ist.

21. Unser Forschungsteam könnte daraus zunächst folgern, dass sein abweichender Messwert die Theorie erledigt habe.

22. Popper selbst unterschied jedoch die logische Möglichkeit der Falsifikation von dem methodischen Verfahren, mit dem eine Widerlegung anerkannt wird.

23. Auch der Bericht über eine Beobachtung kann falsch sein und muss anderen Forschern zur Kontrolle zugänglich bleiben.

24. Eine Wiederholung, ein unabhängig geprüftes Gerät und eine genauere Bestimmung der Versuchsbedingungen können daher ebenso zur kritischen Forschung gehören wie der Angriff auf die Theorie.

25. Der entscheidende Einwand gegen eine Zusatzannahme lautet nicht schon, dass sie nach einem Fehlschlag eingeführt wurde, sondern dass sie die Theorie möglicherweise nur vor weiterer Prüfung schützt.

26. Vermutet das Team beispielsweise eine bisher übersehene Störkraft, sollte diese Vermutung eigene überprüfbare Folgen haben.

27. Kritik verliert ihre Wirksamkeit, wenn jede denkbare Abweichung durch eine Erklärung aufgefangen wird, die sich selbst keiner Untersuchung aussetzt.

28. Damit bleibt allerdings offen, wie wissenschaftliche Gemeinschaften tatsächlich über lange Zeiträume arbeiten und weshalb sie erfolgreiche Grundannahmen häufig gegen Schwierigkeiten verteidigen.

29. Thomas Kuhn, der aus der Physik zur Wissenschaftsgeschichte gekommen war, machte diese Frage zum Zentrum seines 1962 veröffentlichten Buches „Die Struktur wissenschaftlicher Revolutionen“.

30. Sein Blick richtete sich auf die Ausbildung und Forschungspraxis einer Gemeinschaft, in der viele Voraussetzungen bereits geteilt werden.

31. Studenten lernen an gelungenen Problemlösungen, welche Größen wichtig sind, wie ein Versuch aufgebaut wird und welche Art von Antwort als befriedigend gilt.

32. Solche exemplarischen Lösungen bezeichnete Kuhn als Paradigmen, wobei er das Wort zunächst auch für einen umfassenderen Zusammenhang gemeinsamer Überzeugungen und Verfahren verwendete.

33. Im Nachwort von 1969 unterschied er diesen weiteren Zusammenhang als disziplinäre Matrix von den exemplarischen Problemlösungen im engeren Sinne.

34. Die Unterscheidung hilft zu verstehen, dass Wissenschaft zugleich ausdrückliche Annahmen und ein durch Übung erworbenes Können voraussetzt.

35. Innerhalb eines solchen Zusammenhangs betreiben Forscher nach Kuhn überwiegend Normalwissenschaft, also die genaue Bearbeitung von Problemen auf einer weithin anerkannten Grundlage.

36. Sie bestimmen Messwerte, erweitern die Anwendbarkeit einer Theorie und lösen Schwierigkeiten, deren Lösung sie zunächst innerhalb des vertrauten Rahmens erwarten.

37. Das Festhalten an diesem Rahmen ermöglicht eine Tiefe der Untersuchung, die bei einem dauernden Neubeginn kaum erreichbar wäre.

38. Eine Anomalie, ein Befund, der den Erwartungen widerspricht, erscheint deshalb häufig zuerst als Aufgabe für weitere Forschung.

39. Das ist an unserem Team nachvollziehbar, dessen Mitglieder gute Gründe haben könnten, zunächst nach einer störenden Wechselwirkung zu suchen.

40. Nicht jeder misslungene Versuch erschüttert gleich die gesamte Ordnung eines Faches.

41. Die Beharrlichkeit kann Erkenntnis fördern, doch dieselbe Gewohnheit kann es auch erschweren, einen grundlegenden Fehler zu erkennen.

42. Eine Krise entsteht in Kuhns Darstellung, wenn bestimmte Schwierigkeiten das Vertrauen in die gewohnte Problemlösung zunehmend untergraben.

43. Für den Übergang zu einer anderen Forschungsordnung kommt hinzu, dass eine Alternative die Arbeit neu ausrichten kann.

44. Ein solcher Wandel betrifft möglicherweise mehr als einzelne Formeln, weil sich auch die Bedeutung von Begriffen und die Gewichtung wissenschaftlicher Probleme verändern.

45. Kuhns Ausdruck Inkommensurabilität bezeichnet Schwierigkeiten, konkurrierende Ordnungen an einem vollständig gemeinsamen Maßstab zu messen.

46. Daraus folgt keine vollständige Unmöglichkeit der Verständigung, zumal Kuhn diese These später stärker auf bestimmte begriffliche Beziehungen zuschnitt.

47. Genauigkeit, innere Widerspruchsfreiheit, Reichweite, Einfachheit und Fruchtbarkeit können als gemeinsame Werte die Theoriewahl weiterhin orientieren.

48. Weil Forscher diese Werte unterschiedlich gewichten und auslegen, ergeben sie jedoch keinen Algorithmus, der jede strittige Entscheidung eindeutig ausrechnet.

49. Für unser Team könnte die vertraute Theorie besonders genau in einem begrenzten Bereich sein, während eine neue Theorie zusätzliche Phänomene verständlich macht.

50. Die eine Gruppe legt dann mehr Gewicht auf bereits nachgewiesene Leistungsfähigkeit, die andere auf die Aussicht, bisher getrennte Probleme gemeinsam zu behandeln.

51. Solche Unterschiede erklären, weshalb vernünftige Wissenschaftler angesichts derselben Befunde zu verschiedenen vorläufigen Urteilen kommen können.

52. Sie begründen allerdings nicht, dass jede Entscheidung gleichermaßen gerechtfertigt wäre.

53. Gegen Kuhn bleibt die Frage bestehen, wie ein Fortschritt über einen tiefen Begriffswechsel hinweg beurteilt werden kann, wenn sich auch die Maßstäbe verändern.

54. Ebenso wenig liefert die historische Feststellung, dass Forscher an Theorien festhalten, bereits eine Rechtfertigung jedes Festhaltens.

55. Wissenschaftsgeschichte erklärt einen Verlauf, während eine normative Untersuchung zusätzlich fragt, welche Entscheidungen gute Gründe für sich haben.

56. Imre Lakatos suchte nach einer Bewertung, die wissenschaftliche Beharrlichkeit berücksichtigt und dennoch zwischen fruchtbarer Entwicklung und bloßer Verteidigung unterscheidet.

57. Als Gesprächspartner Poppers an der Londoner School of Economics behandelte er diese Aufgabe in seiner 1970 veröffentlichten Darstellung der Methodologie wissenschaftlicher Forschungsprogramme.

58. Die Einheit der Bewertung ist bei ihm eine Folge miteinander verbundener Theorien, die über längere Zeit ein gemeinsames Forschungsprogramm bilden.

59. Dessen harter Kern besteht aus Grundannahmen, die seine Anhänger während der Arbeit am Programm zunächst von der Widerlegung ausnehmen.

60. Um diesen Kern liegt ein Schutzgürtel veränderbarer Hilfsannahmen, etwa über Anfangsbedingungen, störende Einflüsse oder die Anwendung auf besondere Fälle.

61. Das Wort Schutz bezeichnet hier eine methodische Arbeitsteilung, keine Garantie, dass der geschützte Kern wahr ist.

62. Zur Entwicklung des Programms gehören außerdem heuristische Leitideen, also Hinweise darauf, welche Probleme und Veränderungen aussichtsreich erscheinen.

63. Ein Forschungsprogramm kann nach Lakatos theoretisch fortschreiten, wenn seine Weiterentwicklung zusätzlichen empirischen Gehalt besitzt und neue überprüfbare Erwartungen eröffnet.

64. Empirisch fortschrittlich wird diese Entwicklung, wenn wenigstens ein Teil dieses zusätzlichen Gehalts durch Befunde bestätigt wird.

65. Unser Team könnte die vermutete Störkraft deshalb zum Ausgangspunkt weiterer Versuche machen, statt lediglich den bereits bekannten Messwert nachträglich passend zu erklären.

66. Wenn die neue Annahme unter veränderten Bedingungen eine bestimmte zusätzliche Abweichung vorhersagt und diese tatsächlich gemessen wird, hat die Revision mehr geleistet als eine Rettung des alten Ergebnisses.

67. Degeneriert ein Programm, folgen seine Anpassungen dagegen den Schwierigkeiten, ohne entsprechend erfolgreichen neuen Erkenntnisgewinn zu bringen.

68. Diese Bewertung verlangt einen zeitlichen Verlauf und einen Vergleich der geleisteten Arbeit.

69. Eine einzelne Anomalie sagt noch nicht, ob das Programm seine Erklärungskraft ausbauen wird oder nur immer neue Auswege sucht.

70. Gerade der Blick auf den Verlauf macht Lakatos' Ansatz geduldig, setzt seiner praktischen Entscheidungskraft aber Grenzen.

71. Ein zeitweilig erfolgloses Programm könnte sich später erholen, während ein zunächst verheißungsvoller Ansatz auf Dauer wenig hervorbringt.

72. Forscher können deshalb nicht einfach ablesen, nach wie vielen gescheiterten Versuchen sie ihre Arbeit einstellen müssen.

73. Lakatos unterschied die methodische Bewertung eines Programms von unmittelbaren Anweisungen an diejenigen, die daran arbeiten.

74. Sein Ansatz verlangt jedenfalls, die gegenwärtigen Schwächen offen auszuweisen, statt jede fortgesetzte Arbeit schon als Erfolg darzustellen.

75. Für unser Team verschiebt sich damit die Frage vom einen misslungenen Versuch zur bisherigen und künftig prüfbaren Entwicklung seiner Erklärungen.

76. Ob es vernünftig ist, knappe Mittel weiter zu investieren, bleibt eine zusätzliche Entscheidung unter Unsicherheit.

77. Paul Feyerabend griff diese Unsicherheit auf und wandte sich zunehmend gegen die Vorstellung, eine allgemeine Methodologie könne den Gang der Forschung verbindlich regeln.

78. Seine frühen Arbeiten standen noch in enger Auseinandersetzung mit Poppers kritischem Wissenschaftsverständnis, während „Wider den Methodenzwang“, im englischen Original „Against Method“ von 1975, die Reichweite universeller Vorschriften grundsätzlich angriff.

79. Feyerabend argumentierte, dass wissenschaftliche Neuerungen mitunter gerade durch Verfahren ermöglicht wurden, die aus der Sicht etablierter Regeln unzulässig erschienen.

80. Auch eine neue Theorie kann zunächst mit anerkannten Befunden in Konflikt geraten, weil diese Befunde mithilfe älterer Annahmen beschrieben und beurteilt werden.

81. Würde man nur zulassen, was bereits mit der vertrauten Ordnung übereinstimmt, könnte man deren Voraussetzungen kaum ernsthaft prüfen.

82. Methodenpluralismus bezeichnet deshalb die Möglichkeit, unterschiedliche Zugänge und konkurrierende Erklärungen zur Geltung zu bringen.

83. Sein wissenschaftlicher Nutzen besteht darin, dass eine Alternative Schwächen sichtbar machen kann, die innerhalb eines einzigen Ansatzes verborgen bleiben.

84. Die berühmt gewordene Formel „anything goes“ ist in diesem Zusammenhang eine Provokation gegen ausnahmslose Methodengesetze.

85. Sie lässt sich nicht angemessen als Behauptung verstehen, jede beliebige Aussage sei genauso gut begründet wie eine sorgfältig geprüfte Theorie.

86. Feyerabends Angriff reicht gleichwohl weiter als die harmlose Forderung, gelegentlich eine andere Versuchsanordnung auszuprobieren.

87. Er bestritt auch, dass Wissenschaft aufgrund einer vermeintlich einzigartigen Methode selbstverständlich über anderen Erkenntnistraditionen stehen dürfe, und verlangte eine kritische Prüfung ihrer gesellschaftlichen Autorität.

88. Damit kam zur Frage nach guter Forschung eine politische Frage hinzu, nämlich wer über Bildung, Lebensformen und den Rang verschiedener Wissensansprüche entscheiden darf.

89. Der Einwand gegen seine Position lautet, dass Offenheit für Alternativen Kriterien benötigt, wenn sie zwischen produktiver Abweichung und beliebiger Behauptung unterscheiden soll.

90. Aus dem historischen Nutzen mancher Regelverletzung folgt jedenfalls nicht, dass jede Regelverletzung Erkenntnis fördert.

91. Kehren wir zu unserem Forschungsteam zurück, so bekommt die abweichende Messung nun einen reicheren Zusammenhang.

92. Es muss prüfen, welche Aussage durch den Befund tatsächlich getroffen wird, welche Annahmen die Messung tragen und welche Veränderungen weitere unterscheidbare Erwartungen erzeugen.

93. Zugleich muss es verstehen, wie seine Ausbildung bestimmte Fragen nahelegt und andere zunächst unsichtbar macht.

94. Die historische Herkunft dieser Gewohnheiten erklärt ihre Wirksamkeit, entscheidet jedoch noch nicht über ihre Berechtigung.

95. Ein konkurrierender Ansatz verdient Untersuchung, wenn er begründete Möglichkeiten eröffnet, auch wenn sein Erfolg noch nicht feststeht.

96. Wer auf diese Weise weiterforscht, kann Geduld mit Kritik verbinden, ohne einen günstigen Ausgang zu versprechen.

97. Der ursprüngliche Messfehler verlangt damit mehr als die Wahl zwischen Aufgeben und Festhalten: Er verlangt eine Forschungspraxis, die kenntlich macht, worauf sie sich verlässt, woran sie scheitern könnte und durch welche Untersuchung sie ihre eigenen Voraussetzungen verändern würde.