14.7 A mindennapi nyelv filozófiája: Ryle, Austin és Strawson – Philosophie der gewöhnlichen Sprache: Ryle, Austin und Strawson

1. Gilbert Ryle 1949-es „The Concept of Mind” című könyvében találkozunk egy látogatóval, akinek megmutatják az egyetem épületeit és létesítményeit, majd ő azt szeretné tudni, hogy hol is van maga az egyetem.

2. Ryle ezzel nem egy utazó valódi félreértéséről számol be, hanem egy olyan esetet vázol fel, amelyben egy bizonyos fajta filozófiai zavar válik láthatóvá.

3. A látogató ugyan észrevette az egyes létesítményeket, de azok mellett egy további dolgot vár, amelyet ugyanazzal a pillantással meg lehetne találni.

4. Ami hiányzik neki, az az a megértés, hogy ezek a létesítmények és tevékenységeik hogyan alkotnak egyetemet.

5. Egy további bejárás ezért nem adna választ a kérdésére, amíg a keresett létesítményt egy újabb épület mintájára fogja fel.

6. Ryle egy ilyen összetévesztést kategóriahibának nevez, mert olyan kifejezéseket kezel, amelyek logikai funkciói eltérőek, mintha ugyanolyan típusú tárgyakat jelölnének.

7. A nehézség itt a kérdés megértésében rejlik, még mielőtt eldönthető lenne, melyik megfigyelés adhatna rá választ.

8. Ez a figyelem a kérdéseink előfeltételeire egy olyan filozófiai munkamódszert alakított ki, amely különösen a 20. század közepi évtizedekben Oxfordban tűnt ki.

9. Már az 1930-as években is kidolgoztak ott olyan fogalomelemzési módszereket, amelyek a második világháború után nagyobb hatást fejthettek ki.

10. Gilbert Ryle-t, John Langshaw Austint és Peter Frederick Strawsont az a meggyőződés kötötte össze, hogy a megszokott nyelvi megkülönböztetéseket a filozófiai elméletek túl gyorsan elsimíthatják.

11. Egyetemi tanárként és a „Mind” folyóirat szerkesztőjeként Ryle azok közé tartozott, akik alakították ezt az intellektuális környezetet, míg Austin munkája nagymértékben táplálkozott a nyelvi esetek közös vizsgálatából beszélgetések és előadások során.

12. Wittgenstein hasonló cambridge-i kutatásai ugyanazon filozófiai korszak fontos részét képezték, anélkül azonban, hogy az oxfordi gondolkodók emiatt egységes iskola követőinek tekinthetők lennének.

13. A „mindennapi nyelv filozófiája” elnevezés egy közös érdeklődési kört jelöl, amely mögött a filozófiai elemzés feladatáról és hatóköréről szóló eltérő nézetek húzódnak meg.

14. A mindennapi nyelv itt elsősorban azt a nyelvet jelenti, amellyel az emberek – a kifejezetten kidolgozott filozófiai rendszereken kívül – állítanak, magyaráznak, ígérnek vagy kételkednek.

15. Kutatása azt vizsgálja, milyen körülmények között érthetők meg az ilyen kijelentések, és milyen különbségeket tesz velük egy jártas beszélő.

16. Aki a szándékos és a véletlen cselekvés közötti különbséget vizsgálja, többet vizsgál, mint azokat a szavakat, amelyekkel mindkettőt leírjuk.

17. Ugyanakkor azt is vizsgálja, hogy mit tekintünk cselekvésnek, milyen magyarázatot követelünk, és mikor tűnik helyénvalónak a bocsánatkérés.

18. A nyelv így gazdag anyagot nyújt a filozófiai munkához, mert benne tükröződnek az ismétlődő emberi helyzetekkel kapcsolatos tapasztalatok.

19. Ebből azonban nem következik garancia arra, hogy minden hagyományos beszédmód helyesen ragadja meg a valóságot.

20. Egy nyelvi különbség tanulságos lehet, még akkor is, ha eddigi használata korrekcióra szorul.

21. Elsősorban az a döntő, hogy egyáltalán észrevegyük-e, mielőtt egy elmélet megítélné jelentését, vagy egy új megkülönböztetéssel helyettesítené.

22. Ryle a kategóriák kérdését egy olyan emberképre vetíti át, amely a testet és az elmét a folyamatok két, egymás mellett létező hordozójának tekinti.

23. Ebben a képen, amelyet ő bírál, a test nyilvánosan látható mozgásokat hajt végre, míg egy rejtett elme gondolkodik, dönt és irányítja a testi folyamatokat.

24. Ryle híres „szellem a gépben” kifejezése éppen ez ellen a második, titkos folyamat elképzelése ellen irányul, amelynek állítólag a látható életnek a valódi szellemi minőségét kellene adnia.

25. A gyanú az, hogy a gondolkodásról és az akaratról szóló beszédet itt a testi dolgokról szóló beszéd mintájára félreértik.

26. Ha valakit figyelmesnek vagy megértőnek írunk le, Ryle szerint gyakran arról beszélünk, hogyan kezeli egy helyzetet, és mire képes megváltozott körülmények között.

27. Ehhez nem kell először felfedeznünk egy további tárgyat, amely cselekedetei mögött rejtőzne.

28. Az egyetemi példa azt hivatott érthetővé tenni, hogy egy értelmes tulajdonítás hogyan torzulhat el egy további, hasonló tárgy várakozása miatt.

29. Önmagában azonban nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy minden, az elme és a test viszonyára vonatkozó kérdés ilyen tévedésen alapulna.

30. Ryles kritikája különösen kézzelfoghatóvá válik ott, ahol egy cselekvést ügyesnek vagy intelligensnek ítélnek.

31. Képzeljünk el egy tapasztalt kerékpárosnőt, aki egy egyenetlen úton tartja az egyensúlyát, és mozgását a változó akadályokhoz igazítja.

32. Rendelkezhet ezzel a képességgel anélkül, hogy minden korrekció előtt magában elismételne egy mondatot a helyes súlyáthelyezésről.

33. Az, hogy tudjuk, bizonyos szabályok érvényesek, és az, hogy tudjuk, hogyan kell valamit csinálni, ezért megkülönböztethető formái az emberi tudásnak.

34. Aki ezeket egyenlőnek tekinti, annak meg kell magyaráznia, hogy a szabály gondolati megértése hogyan vezet annak megfelelő alkalmazásához.

35. A szabály önmagában még nem árulja el, hogy a lehetséges alkalmazások közül melyik illik az adott helyzethez.

36. Éppen a kiválasztás és az alkalmazás igényel olyan képességet, amelyet a további mondatok puszta ismerete még nem magyaráz meg.

37. Ryle ezért ellenzi azt az intellektualista elképzelést, miszerint minden intelligens cselekvésnek előzetes intelligens gondolkodásnak kell vezérelnie.

38. Még a gondolkodás is lehet körültekintő vagy ügyetlen, így minőségét – ugyanazon előfeltétel alapján – ismét egy előzetes gondolkodással kellene megmagyarázni.

39. Ebből regresszió, magyarázati lánc alakul ki, amely mindig egy újabb lépést igényel, és soha nem éri el a magyarázandó kiindulási pontot.

40. Bizonyos értelmes tevékenységeknek tehát lehetségesnek kell lenniük ilyen előzetes gondolati iránymutatás nélkül, ha az intelligens cselekvés egyáltalán megkezdődhet.

41. Ezzel nem vitatjuk sem azt, hogy az emberek terveznek, sem azt, hogy a kifejezett szabályok segítenek a tanulásban és a nehéz döntések meghozatalában.

42. A kifogás inkább azt az állítást érinti, miszerint a képesség teljes egészében egy már kialakult elméleti tudáskészletből vezethető le.

43. Egy képesség ráadásul nem kizárólag azokból a teljesítményekből áll, amelyeket valaki eddig mutatott.

44. Aki egy nyelvet elsajátított, képes megérteni olyan új mondatokat, amelyek eddigi tapasztalatai között még nem fordultak elő, és adott körülmények között megfelelően válaszolni is tud rájuk.

45. Ryle ezért a hajlam fogalmával dolgozik, amely egy képesség vagy hajlam arra, hogy bizonyos feltételek mellett meghatározott módon cselekedjen.

46. Egy hajlam létezhet anélkül, hogy alkalom lenne annak gyakorlására, és sokféle viselkedésformában nyilvánulhat meg.

47. A kerékpárosnő nem veszíti el képességeit pusztán attól, hogy éppen mozdulatlanul ül, vagy egy rendkívüli akadály miatt elesik.

48. Ryle figyelme az ilyen összefüggésekre oda vezetett, hogy gondolkodását gyakran a filozófiai behaviorizmushoz sorolták, amely a mentális tulajdonságokat viselkedésükhöz fűződő kapcsolataik alapján magyarázza.

49. Ez a besorolás továbbra is vitatott, különösen akkor, ha azt a benyomást kelti, hogy Ryle tagadná minden belső élményt, vagy a gondolkodást látható izommozgásokkal azonosítaná.

50. Fogalmi kritikája továbbra is nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a testi folyamatok hogyan teszik lehetővé a képességeket, és hogyan magyarázható meg megfelelően egy élmény szubjektív jellege.

51. A beszéd esetében a képesség és a cselekvés közötti kapcsolatot egy másik, jól ismert tapasztalat alapján is nyomon lehet követni.

52. Ha valaki komolyan megígéri, hogy másnap reggel segít, az más, mintha csupán azt jósolná, hogy valószínűleg megjelenik.

53. Egy ígéret kötelezővé teszi a beszélőt, és a másiknak különleges okot ad arra, hogy számítson a segítségére.

54. Austin azokat a kijelentéseket, amelyek megfelelő körülmények között cselekvést hajtanak végre, performatívnak nevezi.

55. Vizsgálati tárgyai közé így nemcsak a világról szóló kijelentések tartoznak, hanem a nyelvi kötelezettségvállalások és az elismert jogosultságok gyakorlása is.

56. Az alapul szolgáló előadási anyagot halála után, 1962-ben „How to Do Things with Words” címmel tették közzé; ehhez tartoztak az 1955-ben a Harvardon tartott előadások is.

57. A performatív kijelentés azonban nem csupán bizonyos szavak hangzása révén nyeri el funkcióját.

58. Aki színészként a színpadon ígéretet tesz, az általában nem vállal ezzel megfelelő kötelezettséget a közönség felé.

59. Austin ezért azokat a sikerfeltételeket vizsgálja, amelyek alapján egy ténylegesen végrehajtott beszédaktus megkülönböztethető puszta látszatától.

60. Bizonyos intézményi cselekményeknél megfelelő személyeknek kell részt venniük, és elismert eljárásokat kell betartani, míg egy ígéret esetében többek között a vállalás komolysága játszik szerepet.

61. A megfelelő jogosultsággal nem rendelkező személy nem nyithatja meg hivatalosan egy ülést pusztán azzal, hogy kimondja a szokásos nyitószavakat.

62. Ezzel szemben aki egy valódi beszélgetés során ígéretet tesz, bár titokban nem szándékozik teljesíteni azt, másfajta hibát követett el.

63. Austin megkülönböztetése szerint egy ilyen őszintétlen ígéret is létrejöhet ígéretként, bár visszaélésszerűen hajtották végre.

64. A cselekmény sikertelenségét és annak őszintétlen végrehajtását ezért nem szabad egy kalap alá venni.

65. A későbbi ígéret megszegését is meg kell különböztetni attól a kérdéstől, hogy eredetileg egyáltalán tettek-e ígéretet.

66. Ez az elemzés magyarázza a tévedés különböző fajtáit anélkül, hogy minden egyes esetre máris jogi vagy erkölcsi értékelést adna.

67. Kezdetben Austin a performatív kijelentéseket szembeállítja a konstatív kijelentésekkel, amelyekkel valamit megállapítanak vagy leírnak.

68. Vizsgálatának további menetében azonban ez az ellentét túl egyszerűnek bizonyul, mert a megállapítás is nyelvi cselekvés, és a performatív kijelentések is tényeken alapulnak.

69. A pontosabb elemzés érdekében megkülönbözteti a lokúciót, az illokúciót és a perlokúciót, mint a beszéd különböző aspektusait.

70. Egy saját hipotetikus eset segíthet megkülönböztetni ezt a három perspektívát, amikor egy kísérőnő egy befagyott tó partján felhívja a figyelmet a jég csekély vastagságára.

71. A lokúcióhoz tartozik, hogy érthető szavakat mond ki, amelyeknek meghatározott tartalma van, jelen esetben a jég állapotára vonatkozó tartalom.

72. Az illokúció azt a cselekvést érinti, amelyet ezzel végrehajt, amennyiben figyelmeztetése ebben a helyzetben figyelmeztetésként értendő és értelmezhető.

73. A perlokúcióhoz azok a következmények tartoznak, amelyeket ezzel a beszélgetőpartnerében kivált, például hogy az megijed, eláll a szándékától, vagy bizalmatlankodik iránta.

74. Ugyanaz a nyelvi tartalom egy időjárás-jelentésben közleményként szolgálhat, míg a tóra való első lépés előtt figyelmeztetésként funkcionál.

75. A kísérő megérthette a figyelmeztetést, és mégis továbbmehet, így a figyelmeztetés végrehajtása és a kívánt meggyőző hatás eltér egymástól.

76. Ez a megkülönböztetés megakadályozza, hogy minden figyelmen kívül hagyott figyelmeztetést úgy kezeljünk, mintha egyáltalán nem is történt volna.

77. Ezzel szemben az, hogy valaki megijed, nem elegendő bizonyíték arra, hogy figyelmeztették, hiszen egy véletlen kiáltás is kiválthatja ugyanazt a reakciót.

78. A nyelvi cselekvéseknek tehát van egy olyan szerkezete, amely kizárólag a közvetlenül megfigyelt következményekből nem olvasható ki.

79. Az igazság eközben önálló kérdés marad, mert a jégről szóló állítás igaz lehet vagy hamis, függetlenül attól, hogy valaki figyel-e rá.

80. Austin szintén 1962-ben, posztumusz kiadott „Sense and Sensibilia” című könyve az észleléssel kapcsolatos kérdésekben a különbségekre irányítja a figyelmet, és bírálja a megtévesztés eseteiből származó filozófiai általánosításokat.

81. A tükörképet, a perspektívából adódó rövidülést és a hallucinációt nem szabad pusztán azért azonos jellegű élményeknek tekinteni, mert mindegyikben van valami, ami nem egyezik meg a közvetlen látás egyszerű képével.

82. Strawsonnál az, amit egy beszélő tesz, arra a kérdésre vezet, hogy szavai segítségével hogyan emel ki egy bizonyos tárgyat.

83. 1950-es „On Referring” című esszéje azon igény ellen irányul, hogy az ilyen hivatkozásokat teljes mértékben Russell jelöléselméletével lehessen lefedni.

84. A jelölés olyan kifejezés, amely leírás segítségével választ ki egy tárgyat, például a „jelenlegi francia király” kifejezés.

85. Russell egy ilyen, a király kopaszságára vonatkozó állítást úgy elemzi, mint azt a kijelentést, hogy pontosan egy ilyen király létezik, és hogy ő kopasz.

86. Ha a király nincs jelen, az így elemzett állítás hamis, mert létezésének feltétele nem teljesül.

87. Strawson ezzel szemben azt állítja, hogy meg kell különböztetni egy érthető mondatot és annak egy adott alkalomra való használatát.

88. Meg lehet érteni a királyra vonatkozó kifejezést, annak ellenére, hogy a kísérlet, hogy egy jelenlegi beszélgetési helyzetben vele utaljunk egy személyre, kudarcot vall.

89. Aki ilyen helyzetben a király dús hajáról akar beszélni, az Strawson elemzése szerint általában feltételezi, hogy létezik egy megfelelő király.

90. Egy ilyen előfeltevés a kijelentés használatának előfeltétele, amelyet meg kell különböztetni attól, amit kifejezetten állítanak.

91. A beszélgetőtárs ezért először is kijavíthatná az előfeltevést, ahelyett, hogy a hajról szóló kijelentést szokásos téves információként kezelné.

92. Strawson ilyen esetekben azt az álláspontot képviseli, hogy a kijelentés sem igaz, sem hamis állítást nem eredményez.

93. Hogy ez az értékelés milyen messzire terjed, vitatott maradt, és Strawson későbbi gondolatai is megkövetelik az adott használat alapos vizsgálatát.

94. Kritikája sem a formális logikát nem utasítja el, sem azt nem bizonyítja, hogy minden jelölés minden kontextusban kizárólag az azonosító hivatkozás célját szolgálná.

95. Az ilyen használatok vizsgálatából kiindulva Strawson 1959-es „Individuals” című művében kidolgozza egy leíró metafizika kiterjedtebb projektjét, amelynek célja gondolkodásunk alapvető struktúráinak leírása.

96. Ide tartoznak azok a kapcsolatok, amelyek révén felismerjük a dolgokat, és a személyeket olyan lényekként értelmezzük, akiknek mind fizikai, mind szellemi tulajdonságaik vannak.

97. Azonban azt, hogy a feltárt struktúrák minden emberre közös-e, nem lehet kizárólag néhány angol nyelvű kifejezésmód ismerete alapján megállapítani, főleg mivel a nyelvhasználat összefügg az életkörülményekkel és a társadalmi rendekkel.

98. A bevett fogalmak is őrizhetnek előítéleteket, ezért a használatuk leírását meg kell különböztetni a tárgyi és erkölcsi megfelelőségük vizsgálatától.

99. Aki emlékszik Ryles egyetemi jelenetére, most már láthatja, hogy egy kérdés pontosítása sem helyettesíti az új megfigyelést, sem teszi feleslegessé minden további vizsgálatot.

100. A pontosítás tisztázza, hogy egyáltalán mit keresünk, így a kutatás és a kritika egy adott tárgyra összpontosíthat, ahelyett, hogy egy nyelvi eredetű elvárást követne egyre tovább.

1. In Gilbert Ryles Buch „The Concept of Mind“ von 1949 begegnet uns ein Besucher, der sich Gebäude und Einrichtungen einer Universität zeigen lässt und anschließend wissen möchte, wo denn die Universität selbst sei.

2. Ryle berichtet damit kein wirkliches Missverständnis eines Reisenden, sondern entwirft einen Fall, an dem eine bestimmte Art philosophischer Verwirrung sichtbar werden soll.

3. Der Besucher hat die einzelnen Einrichtungen durchaus wahrgenommen, erwartet jedoch neben ihnen ein weiteres Ding, das mit demselben Blick gefunden werden könnte.

4. Was ihm fehlt, ist das Verständnis dafür, wie diese Einrichtungen und ihre Tätigkeiten als Universität zusammengehören.

5. Eine zusätzliche Besichtigung würde seine Frage deshalb nicht beantworten, solange er die gesuchte Einrichtung nach dem Muster eines weiteren Gebäudes auffasst.

6. Ryle nennt eine solche Verwechslung einen Kategorienfehler, weil sie Ausdrücke, deren logische Funktionen verschieden sind, behandelt, als bezeichneten sie Gegenstände derselben Art.

7. Die Schwierigkeit liegt hier im Verständnis der Frage, noch bevor sich entscheiden lässt, welche Beobachtung eine Antwort liefern könnte.

8. Diese Aufmerksamkeit für die Voraussetzungen unserer Fragen prägte eine philosophische Arbeitsweise, die besonders im Oxford der mittleren Jahrzehnte des zwanzigsten Jahrhunderts hervortrat.

9. Schon in den 1930er Jahren wurden dort Wege der Begriffsanalyse entwickelt, die nach dem Zweiten Weltkrieg eine größere Wirkung entfalteten.

10. Gilbert Ryle, John Langshaw Austin und Peter Frederick Strawson verband die Überzeugung, dass vertraute sprachliche Unterscheidungen durch philosophische Theorien vorschnell eingeebnet werden können.

11. Als Hochschullehrer und Herausgeber der Zeitschrift „Mind“ gehörte Ryle zu den Personen, die dieses intellektuelle Umfeld mitgestalteten, während Austins Arbeit stark vom gemeinsamen Prüfen sprachlicher Fälle in Gesprächen und Vorlesungen lebte.

12. Wittgensteins verwandte Untersuchungen in Cambridge bildeten einen wichtigen Teil derselben philosophischen Epoche, ohne dass sich die Oxford-Denker deshalb als einheitliche Anhängerschule verstehen ließen.

13. Die Bezeichnung „Philosophie der gewöhnlichen Sprache“ benennt eine gemeinsame Aufmerksamkeit, hinter der unterschiedliche Auffassungen über Aufgabe und Reichweite philosophischer Analyse stehen.

14. Gewöhnliche Sprache bedeutet dabei zunächst die Sprache, mit der Menschen außerhalb eigens entworfener philosophischer Systeme etwas behaupten, erklären, versprechen oder bezweifeln.

15. Ihre Untersuchung fragt danach, unter welchen Umständen solche Äußerungen verständlich sind und welche Unterschiede ein kundiger Sprecher mit ihnen macht.

16. Wer nach dem Unterschied zwischen einer absichtlichen und einer versehentlichen Handlung fragt, untersucht mehr als die Wörter, mit denen wir beide beschreiben.

17. Er untersucht zugleich, was wir als Handlung zurechnen, welche Erklärung wir verlangen und wann eine Entschuldigung angemessen erscheint.

18. Die Sprache enthält auf diese Weise ein reiches Material für philosophische Arbeit, weil sich in ihr Erfahrungen mit wiederkehrenden menschlichen Situationen niedergeschlagen haben.

19. Daraus folgt allerdings keine Garantie, dass jede überlieferte Redeweise die Wirklichkeit richtig erfasst.

20. Ein sprachlicher Unterschied kann aufschlussreich sein, obwohl seine bisherige Verwendung einer Korrektur bedarf.

21. Entscheidend ist zunächst, ihn überhaupt wahrzunehmen, bevor eine Theorie seine Bedeutung beurteilt oder durch eine neue Unterscheidung ersetzt.

22. Ryle überträgt die Frage nach Kategorien auf ein Bild des Menschen, das Körper und Geist als zwei nebeneinander bestehende Träger von Vorgängen auffasst.

23. In diesem von ihm angegriffenen Bild vollzieht der Körper öffentlich sichtbare Bewegungen, während ein verborgener Geist denkt, entscheidet und die körperlichen Abläufe lenkt.

24. Ryles bekannte Wendung vom „Gespenst in der Maschine“ richtet sich gegen diese Vorstellung eines zweiten, geheimen Geschehens, das dem sichtbaren Leben seine eigentliche geistige Qualität verleihen soll.

25. Der Verdacht lautet, dass die Sprache über Denken und Wollen hier nach dem Muster der Sprache über körperliche Dinge missverstanden wird.

26. Wenn wir jemanden als aufmerksam oder einsichtig beschreiben, sprechen wir nach Ryle häufig über die Art, wie er mit einer Situation umgeht, und über das, was er unter veränderten Bedingungen vermag.

27. Wir brauchen dabei nicht zuerst einen zusätzlichen Gegenstand zu entdecken, der hinter seinem Handeln verborgen wäre.

28. Das Universitätsbeispiel soll verständlich machen, wie eine sinnvolle Zuschreibung durch die Erwartung eines weiteren gleichartigen Gegenstandes entstellt werden kann.

29. Es liefert für sich genommen jedoch keinen Beweis, dass jede Frage nach dem Verhältnis von Geist und Körper auf einem solchen Irrtum beruht.

30. Besonders greifbar wird Ryles Kritik dort, wo eine Handlung als geschickt oder intelligent beurteilt wird.

31. Man stelle sich eine erfahrene Radfahrerin vor, die auf einem unebenen Weg das Gleichgewicht hält und ihre Bewegung an wechselnde Hindernisse anpasst.

32. Sie kann diese Fähigkeit besitzen, ohne vor jeder Korrektur einen Satz über die richtige Gewichtsverlagerung innerlich aufzusagen.

33. Wissen, dass bestimmte Regeln gelten, und wissen, wie man etwas tut, sind deshalb unterscheidbare Formen menschlichen Wissens.

34. Wer sie gleichsetzt, muss erklären, wie das gedankliche Erfassen einer Regel zu ihrer angemessenen Anwendung führt.

35. Die Regel allein verrät noch nicht, welche ihrer möglichen Anwendungen in der jeweiligen Situation passt.

36. Gerade das Auswählen und Anwenden verlangt eine Fähigkeit, die durch den bloßen Besitz weiterer Sätze nicht bereits erklärt ist.

37. Ryle wendet sich deshalb gegen die intellektualistische Vorstellung, jede intelligente Ausführung müsse durch eine vorherige intelligente Überlegung angeleitet werden.

38. Auch das Überlegen kann umsichtig oder ungeschickt ausfallen, sodass seine Qualität nach derselben Voraussetzung wiederum durch eine vorgängige Überlegung erklärt werden müsste.

39. Daraus entsteht ein Regress, eine Erklärungskette, die immer einen weiteren Schritt verlangt und den zu erklärenden Anfang niemals erreicht.

40. Manche verständige Tätigkeit muss folglich ohne eine solche vorgeschaltete gedankliche Anleitung möglich sein, wenn intelligentes Handeln überhaupt beginnen können soll.

41. Damit wird weder bestritten, dass Menschen planen, noch dass ausdrückliche Regeln beim Lernen und bei schwierigen Entscheidungen helfen.

42. Der Einwand trifft vielmehr die Behauptung, das Können lasse sich insgesamt aus einem schon fertigen Vorrat theoretischen Wissens ableiten.

43. Eine Fähigkeit besteht zudem nicht ausschließlich aus den Leistungen, die jemand bisher gezeigt hat.

44. Wer eine Sprache beherrscht, kann neue Sätze verstehen und unter Umständen angemessen antworten, die in seiner bisherigen Erfahrung noch nicht vorkamen.

45. Ryle arbeitet deshalb mit dem Begriff der Disposition, einer Fähigkeit oder Neigung, unter bestimmten Bedingungen auf bestimmte Weise zu handeln.

46. Eine Disposition kann vorhanden sein, während die Gelegenheit zu ihrer Ausübung fehlt, und sie kann sich in vielen unterschiedlichen Verhaltensweisen äußern.

47. Die Radfahrerin verliert ihr Können nicht schon dadurch, dass sie gerade stillsitzt oder bei einem außergewöhnlichen Hindernis stürzt.

48. Ryles Aufmerksamkeit für solche Beziehungen hat dazu geführt, dass sein Denken häufig dem philosophischen Behaviorismus zugerechnet wurde, der mentale Zuschreibungen über ihre Beziehungen zum Verhalten erklärt.

49. Die Einordnung bleibt umstritten, besonders wenn sie den Eindruck erweckt, Ryle bestreite jedes innere Erleben oder setze Denken mit sichtbaren Muskelbewegungen gleich.

50. Seine begriffliche Kritik lässt weiterhin die Frage offen, wie körperliche Vorgänge Fähigkeiten ermöglichen und wie der subjektive Charakter eines Erlebnisses angemessen erklärt werden kann.

51. Beim Sprechen lässt sich die Verbindung zwischen Können und Handeln an einer weiteren vertrauten Erfahrung verfolgen.

52. Wenn jemand ernsthaft verspricht, am nächsten Morgen zu helfen, geschieht etwas anderes, als wenn er lediglich voraussagt, dass er wahrscheinlich erscheinen werde.

53. Ein Versprechen legt den Sprecher fest und gibt dem anderen einen besonderen Grund, mit seiner Hilfe zu rechnen.

54. Austin bezeichnet Äußerungen, durch die unter geeigneten Umständen eine Handlung vollzogen wird, als performativ.

55. Zu seinen Untersuchungsgegenständen gehören damit nicht nur Aussagen über die Welt, sondern auch das sprachliche Eingehen von Verpflichtungen und das Ausüben anerkannter Befugnisse.

56. Die zugrunde liegende Vorlesungsarbeit wurde nach seinem Tod 1962 unter dem Titel „How to Do Things with Words“ veröffentlicht; zu ihr gehörten die 1955 in Harvard gehaltenen Vorlesungen.

57. Eine performative Äußerung erhält ihre Funktion jedoch nicht durch den Klang bestimmter Wörter allein.

58. Wer als Schauspieler auf der Bühne ein Versprechen spricht, übernimmt dadurch gewöhnlich keine entsprechende Verpflichtung gegenüber dem Publikum.

59. Austin untersucht deshalb Bedingungen des Gelingens, durch die sich ein tatsächlich vollzogener Sprechakt von seinem bloßen Anschein unterscheiden lässt.

60. Bei bestimmten institutionellen Handlungen müssen geeignete Personen beteiligt sein und anerkannte Verfahren eingehalten werden, während bei einem Versprechen unter anderem die Ernsthaftigkeit der Übernahme eine Rolle spielt.

61. Eine Person ohne die entsprechende Befugnis kann eine Sitzung nicht allein dadurch offiziell eröffnen, dass sie die üblichen Eröffnungsworte ausspricht.

62. Wer dagegen in einem wirklichen Gespräch etwas verspricht, obwohl er seine Zusage heimlich nicht erfüllen will, hat einen anderen Fehler begangen.

63. Nach Austins Unterscheidung kann ein solches unaufrichtiges Versprechen als Versprechen zustande gekommen sein, obwohl es missbräuchlich vollzogen wurde.

64. Das Misslingen einer Handlung und ihre unaufrichtige Ausführung dürfen daher nicht zusammengeworfen werden.

65. Auch ein späterer Wortbruch ist von der Frage zu unterscheiden, ob ursprünglich überhaupt ein Versprechen gegeben wurde.

66. Diese Analyse erklärt verschiedene Arten des Fehlgehens, ohne für jeden Fall schon eine rechtliche oder moralische Bewertung festzulegen.

67. Anfangs stellt Austin den performativen Äußerungen die konstativen gegenüber, mit denen etwas festgestellt oder beschrieben wird.

68. Im weiteren Gang seiner Untersuchung erweist sich die Gegenüberstellung jedoch als zu einfach, weil auch eine Feststellung eine sprachliche Handlung ist und auch performative Äußerungen von Tatsachen abhängen.

69. Für eine genauere Analyse unterscheidet er die Lokution, die Illokution und die Perlokution als verschiedene Aspekte des Sprechens.

70. Ein eigener hypothetischer Fall kann diese drei Perspektiven auseinanderhalten, wenn eine Begleiterin am Rand eines zugefrorenen Sees auf die geringe Dicke des Eises hinweist.

71. Zur Lokution gehört, dass sie verständliche Wörter mit einem bestimmten Gehalt äußert, hier einen Gehalt über den Zustand des Eises.

72. Die Illokution betrifft den Akt, den sie damit vollzieht, sofern ihr Hinweis in dieser Situation als Warnung gemeint und verstanden wird.

73. Zur Perlokution gehören die Folgen, die sie dadurch bei ihrem Gegenüber hervorruft, etwa dass er erschrickt, von seinem Vorhaben ablässt oder ihr misstraut.

74. Derselbe sprachliche Gehalt könnte in einem Wetterbericht als Mitteilung dienen, während er vor dem ersten Schritt auf den See die Funktion einer Warnung erhält.

75. Der Begleiter kann die Warnung verstanden haben und trotzdem weitergehen, sodass ihr Vollzug und der gewünschte Überzeugungserfolg auseinanderfallen.

76. Diese Unterscheidung verhindert, dass jede missachtete Warnung als überhaupt nicht erfolgte Warnung behandelt wird.

77. Umgekehrt genügt das Erschrecken eines Menschen nicht zum Nachweis, dass er gewarnt wurde, denn auch ein zufälliger Ruf kann dieselbe Reaktion auslösen.

78. Sprachliche Handlungen besitzen demnach eine Struktur, die sich aus den unmittelbar beobachteten Folgen allein nicht ablesen lässt.

79. Wahrheit bleibt dabei eine eigene Frage, weil die Behauptung über das Eis zutreffen oder falsch sein kann, unabhängig davon, ob jemand auf sie hört.

80. Austins ebenfalls 1962 postum veröffentlichtes Buch „Sense and Sensibilia“ verfolgt die Aufmerksamkeit für Unterschiede bei Fragen der Wahrnehmung und kritisiert philosophische Verallgemeinerungen aus Fällen der Täuschung.

81. Eine Spiegelung, eine perspektivische Verkürzung und eine Halluzination dürfen nicht schon deshalb als gleichartige Erfahrungen gelten, weil bei ihnen jeweils etwas mit dem einfachen Bild unvermittelten Sehens nicht übereinstimmt.

82. Was ein Sprecher tut, führt bei Strawson zur Frage, wie er mit seinen Worten einen bestimmten Gegenstand herausgreift.

83. Sein Aufsatz „On Referring“ von 1950 richtet sich gegen den Anspruch, solche Bezugnahme vollständig durch Russells Theorie der Kennzeichnungen zu erfassen.

84. Eine Kennzeichnung ist ein Ausdruck, der einen Gegenstand mithilfe einer Beschreibung auswählt, etwa der Ausdruck „der gegenwärtige König von Frankreich“.

85. Russell analysiert eine entsprechende Aussage über die Kahlheit dieses Königs als Behauptung, dass genau ein solcher König existiert und dass er kahl ist.

86. Fehlt der König, ist die so analysierte Aussage falsch, weil ihre Existenzbedingung nicht erfüllt wird.

87. Strawson macht dagegen geltend, dass ein verständlicher Satz und seine Verwendung zu einer bestimmten Gelegenheit unterschieden werden müssen.

88. Man kann den Ausdruck über den König verstehen, obwohl der Versuch, mit ihm in einer gegenwärtigen Gesprächssituation auf eine Person Bezug zu nehmen, scheitert.

89. Wer in einer solchen Situation über die Haarpracht des Königs sprechen will, setzt nach Strawsons Analyse normalerweise voraus, dass es einen passenden König gibt.

90. Eine solche Präsupposition ist eine vorausgesetzte Bedingung des Äußerungsgebrauchs, die von dem zu unterscheiden ist, was ausdrücklich behauptet wird.

91. Der Gesprächspartner könnte deshalb zunächst die Voraussetzung berichtigen, statt die Aussage über die Haare als gewöhnliche falsche Auskunft zu behandeln.

92. Strawson vertritt für solche Fälle die Auffassung, dass die Äußerung weder eine wahre noch eine falsche Aussage zustande bringt.

93. Wie weit diese Bewertung trägt, blieb umstritten, und auch Strawsons spätere Überlegungen verlangen einen sorgfältigen Blick auf die jeweilige Verwendung.

94. Seine Kritik verwirft weder die formale Logik noch beweist sie, dass jede Kennzeichnung in jedem Zusammenhang ausschließlich der identifizierenden Bezugnahme dient.

95. Aus der Untersuchung solcher Verwendungen entwickelt Strawson in „Individuals“ von 1959 das weitergehende Projekt einer deskriptiven Metaphysik, die grundlegende Strukturen unseres Denkens beschreiben soll.

96. Dazu gehören die Beziehungen, durch die wir Dinge wiedererkennen und Personen als Wesen verstehen, denen sowohl körperliche als auch geistige Eigenschaften zukommen.

97. Ob die ermittelten Strukturen allen Menschen gemeinsam sind, lässt sich allerdings nicht allein durch die Vertrautheit einiger englischer Redeweisen sichern, zumal Sprachgebrauch mit Lebensbedingungen und sozialen Ordnungen zusammenhängt.

98. Auch eingespielte Begriffe können Vorurteile bewahren, weshalb die Beschreibung ihres Gebrauchs von der Prüfung ihrer sachlichen und moralischen Angemessenheit unterschieden werden muss.

99. Wer sich an Ryles Universitätsszene erinnert, kann nun sehen, dass die Berichtigung einer Frage weder eine neue Beobachtung ersetzt noch jede weitere Untersuchung überflüssig macht.

100. Sie klärt, was überhaupt gesucht wird, sodass Forschung und Kritik an einem bestimmten Gegenstand ansetzen können, statt eine sprachlich erzeugte Erwartung immer weiter zu verfolgen.