14.8 Quine, Kripke és Putnam: tapasztalat, jelentés és valóság – Quine, Kripke und Putnam: Erfahrung, Bedeutung und Wirklichkeit

1. Képzeljünk el egy olvasónőt, aki egy beszélgetésből ismeri a „Feynman” nevet, de annak viselőjéről alig tud többet, mint hogy állítólag híres fizikus volt.

2. Felteheti magának a kérdést, hogy Feynman képviselt-e egy bizonyos elméletet, noha sem életrajzát, sem tudományos eredményeit nem tudná megbízhatóan leírni.

3. Ha később megtudja, hogy egyik feltételezése téves volt, általában kijavítja az erről a személyről alkotott képét, ahelyett, hogy azt állítaná, eddig egy másik emberről beszélt.

4. Nyilvánvalóan egy név képes megragadni tárgyát, miközben a róla szóló tudás változik.

5. Ezzel megkérdőjeleződik egy jól ismert magyarázat, miszerint szavaink kizárólag azokkal a leírásokkal érik el a világot, amelyeket hozzájuk kapcsolunk.

6. Mennyit járul hozzá saját tudásunk a jelentéshez, és mennyit köszönhetünk a minket meghaladó összefüggéseknek?

7. Az ilyen kérdések új élességet nyertek a háború utáni analitikus filozófiában, amikor saját megkülönböztetései alapvető kritika tárgyává váltak.

8. Willard Van Orman Quine kezdetben a nyelv és a tapasztalat közötti kapcsolattal foglalkozott, amely a logikai empirizmusban kiemelt helyet foglalt el.

9. 1951-es „Two Dogmas of Empiricism” című esszéjében kétségbe vonta, hogy a kétféle igazságot filozófiailag megalapozott határvonal választaná el egymástól.

10. Analitikusnak azt az állítást tekintették, amelynek igazsága kizárólag a kifejezések jelentésén alapult, míg a szintetikus állítás emellett a világról is állított valamit.

11. Aki azt mondja, hogy egyetlen agglegény sem házas, az látszólag csupán egy nyelvi jelentést fejt ki.

12. Hogy egy bizonyos szomszéd házas-e, azt viszont megfelelő érdeklődés útján kell kiderítenünk.

13. A különbség annyira magától értetődőnek tűnik, hogy Quine kétségei első pillantásra a megértés egyik alapvető képességének támadásaként tűnhetnek.

14. Kérdése azonban e határvonal meghúzásának indoklására és az arra háruló ismeretelméleti terhelésre vonatkozik.

15. Ha a agglegényekre vonatkozó állítás a szó jelentése alapján igaz, akkor meg kell tudnunk magyarázni, miért jelent ugyanazt az „agglegény” és a „házasulatlan férfi” a szóban forgó használatban.

16. Ezt a jelentésbeli egyenlőséget szinonimiának nevezzük, de a neve még nem ad önálló mércét arra, hogy mikor áll fenn.

17. A szótár a már meglévő nyelvhasználatot rögzíti, ezért nem tudja egyszerűen biztosítani annak filozófiai alapját.

18. Az a magyarázat is kevés segítséget nyújt, miszerint két kifejezés akkor szinonim, ha azok egymással való felcserélhetősége analitikus igazságot eredményez, mert ez előfeltételezi éppen azt az analitikus jelleget, amelyet meg kell magyarázni.

19. Quine ilyen magyarázati kísérleteket vizsgál, hogy megmutassa, milyen könnyen kerülnek körforgásba.

20. Ezzel sem azt állítja, hogy a szótárak haszontalanok lennének, sem azt, hogy az emberek egyáltalán nem értenék meg egymást.

21. Rudolf Carnap azzal érvelhetett volna, hogy egy konstruált nyelv kifejezetten meghatározott szabályai nagyon is meghatározzák, mely mondatok tekinthetők benne analitikusnak.

22. Quine számára azonban továbbra is nyitott kérdés maradt, hogy miért kellene az ilyen szabályok kiválasztásának és módosításának alapvetően más ismeretalapra épülnie, mint a tudományos meggyőződések változásának.

23. Ez a kérdés Quine második kritikai érvén keresztül nyer jelentőséget, nevezetesen azon elképzelésen, miszerint minden értelmes empirikus állításnak megvan a maga, elkülöníthető ellenőrzési mércéje.

24. Vegyünk egy kitalált példát: egy kutatócsoportot, amely egy elméletből levezet egy bizonyos mérőműszer-kijelzésre vonatkozó előrejelzést.

25. Ha a kijelzés elmarad, az elmélet lehet, hogy téves, de lehet, hogy a vizsgált anyaggal, a kísérleti elrendezéssel vagy a műszer kalibrálásával kapcsolatos feltételezés is hibás.

26. A várakozás egymással összefüggő előfeltételek halmazából származik.

27. Egy ellentmondó megfigyelés ezért elsősorban azt mutatja, hogy ezt a halmazt korrekcióra szorul, anélkül, hogy önmagában meghatározná, hol kell ezt végrehajtani.

28. Megerősítő holizmusnak nevezzük azt a nézetet, miszerint az empirikus vizsgálat az ilyen állítások közötti összefüggésekre vonatkozik.

29. A görög eredetű „holizmus” szó egy egészre utal, bár egy konkrét kísérlet esetében általában egy korlátozott elméleti részlet a döntő.

30. Quine korai megfogalmazásai kiterjednek tudásunk teljes hálójára, de ebből nem következik olyan használható utasítás, hogy minden mérés során egyszerre ellenőrizzük az összes meggyőződést.

31. Az, hogy egy változtatás mennyire ésszerű, többek között attól függ, hogy magyarázza-e az új tapasztalatokat, lehetővé teszi-e további vizsgálatokat, és megszünteti-e az elkerülhető bonyodalmakat.

32. Aki egy készüléket hibásnak nyilvánít, annak ezt a feltételezést is képesnek kell lennie vizsgálni, ahelyett, hogy minden kellemetlen mérés alkalmával újra előhozné.

33. A különböző felülvizsgálatok lehetősége ezért nem jelenti azt, hogy bármilyen kifogás egyenértékű lenne.

34. A különösen mélyen gyökerező meggyőződéseket általában meghagyjuk, mert azok cseréje messzemenő következményekkel járna tudásunk más részeire nézve.

35. Quine ezt a különböző mértékű gyökerezést egy háló képével írja le, amelyben nem minden csomópontot lehet ugyanolyan könnyen megváltoztatni.

36. Még az alapvető logikai vagy matematikai állítások egyes megfigyelésektől való látszólagos függetlensége is csak e hálózat keretein belül nyer értelmet nála.

37. Vitatható marad, hogy egy ilyen magyarázat megragadja-e e mondatok különleges érvényességét, vagy csupán érthetővé teszi, miért ragaszkodunk hozzájuk.

38. Az 1969-es „Epistemology Naturalized” című művében Quine ennek megfelelően a tudáselmélet helyét is áthelyezte.

39. A tudáselméletnek a tudományos kutatás keretein belül kellene vizsgálnia az ismeretet, ahelyett, hogy egy állítólag előfeltételek nélküli álláspontból a tudomány egészét igazolná.

40. Az ember ebben az összefüggésben olyan lényként jelenik meg, aki az érzékszervi ingerekre reagál, és ebből a közvetlenül adottnál messze túlmutató világképet alakít ki.

41. A pszichológia és más empirikus tudományok vizsgálhatják, hogy ez az átmenet valójában hogyan jön létre.

42. A naturalizmus itt azt jelenti, hogy a filozófiai vizsgálódás maga is a legjobb tudományos ismereteink keretein belül működik, és nem hivatkozik azokon kívüli felsőbb bíróságra.

43. Egy komoly ellenvetés szerint a meggyőződések kialakulásának magyarázata még nem dönti el, hogy mely meggyőződések jól megalapozottak.

44. Aki meg tudja magyarázni, miért esik valaki tévedésbe, azzal még nem nyert olyan mércét, amely megkülönbözteti a tévedést a tudástól.

45. Míg Quine megrengette a jelentésbeli igazság és a tapasztalati tudás közötti határt, addig Saul Kripke egy másik összetévesztést állított a középpontba.

46. Az 1970-ben Princetonban tartott előadásait először 1972-ben „Naming and Necessity” címmel tették közzé, majd 1980-ban új előszóval könyv formájában jelentek meg.

47. Kripke felvetette azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy a tulajdonnevek hogyan jelölik azok viselőit.

48. A bevezető példánk olvasója rávilágít arra, miért nem mindig elegendőek ehhez a saját leírásai.

49. Még ha Feynmanról való tudása csekély vagy részben téves is, a nevével csatlakozhat mások beszédéhez.

50. Kripke magyarázata ezért a név eredeti bevezetésére és a nyelvi közösségen belüli továbbadására irányítja a figyelmet.

51. Aki átveszi a nevet, általában azt szándékozik, hogy ugyanarra a személyre használja, mint azok, akiktől megtanulta.

52. Ez a történelmi kapcsolat olyan hivatkozást kaphat, amelyet egy-egy beszélő magánképzeletei önmagukban nem biztosítanának.

53. Ugyanakkor egy továbbadási lánc nem ad automatikusan választ minden nehéz referenciakérdésre.

54. Előfordulhat, hogy elterjed egy tévedés, egy név jelentése megváltozhat, és magának a szándéknak, hogy valakit megjelöljünk, is kellően határozottnak kell lennie.

55. Kripke gondolatai így inkább egy kutatási problémát vetnek fel, ahelyett, hogy a neveket egy kivétel nélkül működő mechanizmus révén magyaráznák.

56. Második döntő lépése arra a kérdésre vonatkozik, hogy kit jelöl egy név, amikor elgondolkodunk azon, hogyan alakulhattak volna másképp a dolgok.

57. Feynman választhatott volna más szakmát is, és ezt a lehetőséget ugyanazon személyre vonatkozó lehetőségként értelmeznénk.

58. A „híres fizikus, akiről hallottam” leírás viszont megváltozott körülmények között másra is illeszkedhetne.

59. Kripke egy kifejezést akkor nevez merevnek, ha az a vizsgált lehetséges helyzetekben ugyanazt a tárgyat jelöli, amennyiben az ott létezik.

60. A merev jelölés nem állítja, hogy a tárgy tulajdonságai változatlanok lennének, sem azt, hogy annak szükségszerűen léteznie kell.

61. A „lehetséges világok” kifejezés itt a valóság lehetséges teljes megjelenési módjait jelenti, nem pedig ténylegesen felfedezett bolygókat vagy rejtett párhuzamos univerzumokat.

62. Egy ilyen lehetőséget úgy vizsgálhatunk, hogy bizonyos viszonyokat megváltoztatunk, miközben rögzítjük, mely tárgyról beszélünk.

63. Csak ezen az alapon válik érthetővé, miért különböző fogalmak a szükségszerűség és a bizonyosság.

64. A szükségszerű igazság minden releváns lehetséges helyzetben érvényes; egy kontingens igazság pedig hamis is lehetett volna.

65. Az a priori és az a posteriori közötti megkülönböztetés viszont a megismerés módját érinti.

66. Az a priori azt jelenti, hogy egy ismeret igazolása nem különleges tapasztalaton alapul, míg az a posteriori az empirikus vizsgálattól való függőséget jelöli.

67. Aki egy állítást csak megfigyelés útján ismer fel, azzal még nem bizonyította, hogy a valóság másképp is alakulhatott volna.

68. Ugyanígy egy mondat nem azért szükségszerűen igaz, mert annak mondója különösen biztosnak érzi magát benne.

69. Kripke híres példája ezeket a megkülönböztetéseket a hajnalcsillag és az esti csillag azonosságával kapcsolja össze.

70. A két hagyományos elnevezés a Vénusz bolygóra utal, amely különböző időpontokban látható az égen.

71. Azt, hogy a különböző megjelenések mögött ugyanaz a mennyei test áll, csillagászati ismeretek alapján kellett megállapítani.

72. Ha mindkét kifejezést e bolygó szilárd nevének tekintjük, akkor azok megváltozott körülmények között is továbbra is a Vénuszt jelölik.

73. Ugyanaz a tárgy ilyen körülmények között nem lehet önmagától eltérő.

74. Ebben az értelemben az identitásállítás szükséges, bár felismerése tapasztalatot igényel, és ezért a posteriori módon valósul meg.

75. Más megfigyelők hasonló megjelenési körülmények között két különböző égitestet láthattak volna, de ez esetben más tárgyakkal állnának szemben.

76. Döntő fontosságú, hogy ne váltsunk észrevétlenül a ténylegesen megnevezett tárgyak és azok a körülmények között, amelyek között az emberek eredetileg azonosították őket.

77. Az analitikus és szintetikus, valamint az a priori és az a posteriori mellett így létezik egy harmadik tengely is: a szükségszerű és a kontingens, amelynek feladata nem redukálható a másik kettőre.

78. Az első megkülönböztetés az igazság állítólagos okát érinti a jelentésben vagy a világviszonyokban, a második az ismerethez való hozzáférést, a harmadik pedig a valós lehetőségek mozgásterét.

79. Éppen azért, mert ezek a kérdések gyakran együtt merülnek fel, könnyen előfordulhat, hogy elhamarkodottan egyenlővé tesszük őket.

80. Kripke szükségszerű identitása megmutatja, miért lehet összeegyeztethető az empirikus felfedezés és a metafizikai szükségszerűség.

81. Egy ilyen szükségszerűséget nem lehet pusztán meggyőződésünk erősségéből levezetni.

82. A filozófiai munka inkább abból áll, hogy pontosan meghatározzuk, mit jelölnek a kifejezések, és milyen lehetőségeket veszünk figyelembe ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban.

83. Ezáltal az identitással és a valósággal kapcsolatos kérdések önálló helyet kapnak az analitikus filozófián belül, amely túlmutat a nyelvi szabályok vizsgálatán.

84. Hilary Putnam az 1970-es évekbeli szemantikai munkáiban szintén azt vizsgálta, hogy szavaink hogyan kapcsolódnak a tárgyakhoz.

85. 1975-ös „The Meaning of ‘Meaning’” című esszéjében ehhez egy gondolatkísérletet végzett, amely „ikertest” néven vált ismertté.

86. Feltételezzünk egy, a Földhöz nagyrészt hasonló világot, amelyen egy folyadék rendelkezik a vízünk ismerős, látható tulajdonságaival és mindennapi funkcióival.

87. Összetétele azonban más lenne, amelyet Putnam a hipotetikus XYZ képlettel jelöl, míg a földi víz H2O.

88. Ezen felül az eset a beszélőket olyan időbe helyezi, amikor ezek az összetételek még ismeretlenek számukra.

89. Az érvelés kedvéért feltételezzük, hogy a folyadékról alkotott belső elképzeléseik megegyeznek, annak ellenére, hogy különböző anyagokkal kerülnek kapcsolatba.

90. Ezek a feltételezések egy filozófiai kísérleti felállást alkotnak, és nem állítják, hogy egy ilyen világ létezése kémiailag bizonyított lenne.

91. Ha mindkét beszélő „vizet” mond, Putnam magyarázata szerint arra az anyagra utalnak, amellyel a saját közösségük ténylegesen foglalkozik.

92. A tiszta, iható folyadékra vonatkozó egybehangzó elképzelés tehát nem elegendő ahhoz, hogy ugyanazt a nyelvi hivatkozást meghatározza.

93. Ezáltal nyomás alá kerül az a feltételezés, miszerint a jelentést teljes mértékben az egyes ember belső állapota határozza meg.

94. Szemantikai externalizmusnak nevezzük azt a nézetet, miszerint legalább bizonyos jelentéseket a környezet vagy a társadalmi összefüggések is meghatároznak.

95. Az érvelés a jelentés ezen függőségére vonatkozik, és nem helyezi át a gondolkodást térbeli értelemben a fejből, sem nem vitatja a belső elképzelések szerepét.

96. A társadalmi tényezőt egy második bolygó nélkül is szemléltetni lehet.

97. Egy beszélő beszélhet aranyról, noha nem lenne képes megkülönböztetni egy kifinomult hamisítványt az igazi aranytól.

98. Szóhasználata egy nyelvi munkamegosztásba ágyazódik, amelyen belül szakértők végeznek olyan vizsgálatokat, amelyeket a közösség más tagjai maguk nem tudnak elvégezni.

99. Ha egy mintát hamisítványként ismernének fel, helyesbíthetné az adott tárgyra vonatkozó állítását, miközben továbbra is ugyanazt a szót használná.

100. A közös beszéd éppen azért teszi lehetővé a tárgyilagos helyesbítést, mert az egyes egyéneknek nem kell már eleve rendelkezniük azzal a teljes tudással, amely segít meghatározni a tárgyakat.

101. A jelentés és a környezet közötti ez a kapcsolat azonban nem bizonyítja, hogy minden tartalom kizárólag külső körülmények által lenne meghatározva.

102. Inkább felveti azt a további kérdést, hogy a saját gondolatainkról való tudás hogyan egyeztethető össze az ilyen függőségekkel.

103. Putnam realizmusról alkotott nézeteinek későbbi változásai – köztük az ideiglenesen képviselt belső realizmus és annak későbbi felülvizsgálata – azt is mutatják, hogy műve nem alkot változatlan tanítást.

104. Quine tudományos naturalizmusa, Kripke szükségszerű identitásokról szóló vizsgálata és Putnam externalizmusa ezért eltérő válaszokat adnak egy elszigetelt belső perspektíva határaira vonatkozóan.

105. Az olvasó, aki kijavítja Feynmanról alkotott téves elképzelését, továbbra is ugyanarról a személyről beszélhet, mert a megértést olyan kapcsolatok is alátámasztják, amelyeket ő sem ismer teljes mértékben, sem pedig egyedül határozott meg.

1. Stellen wir uns eine Leserin vor, die den Namen „Feynman“ aus einem Gespräch kennt, aber über seinen Träger kaum mehr weiß, als dass er ein berühmter Physiker gewesen sein soll.

2. Sie kann sich fragen, ob Feynman eine bestimmte Theorie vertreten hat, obwohl sie weder seine Lebensgeschichte noch seine wissenschaftlichen Leistungen zuverlässig beschreiben könnte.

3. Erfährt sie später, dass eine ihrer Annahmen falsch war, wird sie gewöhnlich ihre Vorstellung von dieser Person berichtigen, statt zu behaupten, sie habe bisher über einen anderen Menschen gesprochen.

4. Offenbar kann ein Name seinen Gegenstand festhalten, während sich das Wissen über ihn verändert.

5. Damit wird eine vertraute Erklärung fragwürdig, nach der unsere Wörter die Welt ausschließlich über die Beschreibungen erreichen, die wir mit ihnen verbinden.

6. Wie viel trägt unser eigenes Wissen zur Bedeutung bei, und wie viel verdanken wir Zusammenhängen, die über uns hinausreichen?

7. Solche Fragen erhielten in der analytischen Philosophie der Nachkriegszeit eine neue Schärfe, als ihre eigenen Unterscheidungen zum Gegenstand grundlegender Kritik wurden.

8. Willard Van Orman Quine setzte zunächst bei der Beziehung zwischen Sprache und Erfahrung an, die im logischen Empirismus einen besonderen Rang besaß.

9. In seinem Aufsatz „Two Dogmas of Empiricism“ von 1951 bezweifelte er, dass sich zwei Arten von Wahrheit durch eine philosophisch tragfähige Grenze voneinander scheiden ließen.

10. Als analytisch galt eine Aussage, deren Wahrheit allein auf der Bedeutung ihrer Ausdrücke beruhen sollte, während eine synthetische Aussage zusätzlich etwas über die Welt behauptete.

11. Wer sagt, dass kein Junggeselle verheiratet ist, scheint nur eine sprachliche Bedeutung zu entfalten.

12. Ob ein bestimmter Nachbar verheiratet ist, müssen wir dagegen durch geeignete Erkundigungen herausfinden.

13. Der Unterschied wirkt so selbstverständlich, dass Quines Zweifel zunächst wie ein Angriff auf eine elementare Fähigkeit des Verstehens erscheinen können.

14. Seine Frage betrifft jedoch die Begründung dieser Grenzziehung und die erkenntnistheoretische Last, die sie tragen soll.

15. Wenn die Aussage über Junggesellen aufgrund der Wortbedeutung wahr ist, müssen wir erklären können, warum „Junggeselle“ und „unverheirateter Mann“ in der betreffenden Verwendung bedeutungsgleich sind.

16. Diese Bedeutungsgleichheit heißt Synonymie, doch ihr Name liefert noch keinen unabhängigen Maßstab dafür, wann sie besteht.

17. Ein Wörterbuch verzeichnet einen schon vorhandenen Sprachgebrauch und kann deshalb nicht ohne Weiteres dessen philosophische Grundlage bereitstellen.

18. Auch die Erklärung, zwei Ausdrücke seien synonym, wenn ihre Austauschbarkeit eine analytische Wahrheit ergebe, hilft wenig, weil sie die gerade zu erklärende Analytizität voraussetzt.

19. Quine verfolgt solche Erklärungsversuche, um zu zeigen, wie leicht sie im Kreis laufen.

20. Er behauptet damit weder, dass Wörterbücher nutzlos seien, noch, dass Menschen einander überhaupt nicht verstehen könnten.

21. Rudolf Carnap konnte entgegenhalten, dass ausdrücklich festgelegte Regeln einer konstruierten Sprache sehr wohl bestimmen, welche Sätze in ihr analytisch gelten.

22. Für Quine blieb dennoch offen, weshalb die Wahl und Änderung solcher Regeln auf einer grundsätzlich anderen Erkenntnisbasis stehen sollte als die Änderung wissenschaftlicher Überzeugungen.

23. Diese Frage gewinnt ihr Gewicht durch Quines zweiten Angriffspunkt, die Vorstellung, jede sinnvolle empirische Aussage besitze ihren eigenen, isolierbaren Prüfmaßstab.

24. Nehmen wir als erfundenes Beispiel ein Forschungsteam, das aus einer Theorie die Vorhersage einer bestimmten Anzeige auf einem Messgerät ableitet.

25. Wenn die Anzeige ausbleibt, könnte die Theorie falsch sein, aber auch eine Annahme über das untersuchte Material, die Versuchsanordnung oder die Kalibrierung des Geräts.

26. Die Erwartung stammt aus einem Bündel miteinander verbundener Voraussetzungen.

27. Eine widersprechende Beobachtung zeigt daher zunächst, dass dieses Bündel eine Korrektur benötigt, ohne von sich aus festzulegen, an welcher Stelle sie erfolgen muss.

28. Bestätigungsholismus nennt man die Auffassung, dass empirische Prüfung solche Zusammenhänge von Aussagen betrifft.

29. Das griechisch gebildete Wort „Holismus“ lenkt auf ein Ganzes, wobei für einen konkreten Versuch meist ein begrenzter Theorieausschnitt entscheidend ist.

30. Quines frühe Formulierungen reichen bis zum gesamten Geflecht unseres Wissens, doch daraus folgt keine brauchbare Anweisung, bei jeder Messung sämtliche Überzeugungen zugleich zu überprüfen.

31. Wie vernünftig eine Änderung ist, hängt unter anderem davon ab, ob sie neue Erfahrungen erklärt, zusätzliche Prüfungen ermöglicht und vermeidbare Verwicklungen beseitigt.

32. Wer ein Gerät für defekt erklärt, muss diese Vermutung ebenfalls untersuchen können, statt sie bei jeder unangenehmen Messung erneut vorzuschieben.

33. Die Möglichkeit verschiedener Revisionen bedeutet deshalb keine Gleichwertigkeit beliebiger Ausreden.

34. Besonders tief verankerte Überzeugungen lassen wir gewöhnlich bestehen, weil ihr Austausch weitreichende Folgen für andere Teile unseres Wissens hätte.

35. Quine beschreibt diese unterschiedliche Verankerung mit dem Bild eines Netzes, in dem nicht jeder Knoten gleich leicht verändert werden kann.

36. Selbst die scheinbare Unabhängigkeit grundlegender logischer oder mathematischer Sätze von einzelnen Beobachtungen erhält bei ihm ihren Sinn innerhalb dieses Geflechts.

37. Umstritten bleibt, ob eine solche Erklärung die besondere Geltung dieser Sätze erfasst oder nur verständlich macht, weshalb wir an ihnen festhalten.

38. In „Epistemology Naturalized“ von 1969 verschob Quine entsprechend auch den Ort der Erkenntnistheorie.

39. Sie sollte Erkenntnis innerhalb wissenschaftlicher Untersuchung erforschen, statt von einem vermeintlich voraussetzungslosen Standpunkt aus die Wissenschaft insgesamt zu begründen.

40. Der Mensch erscheint dabei als ein Wesen, das auf sinnliche Einwirkungen reagiert und daraus ein weit über das unmittelbar Gegebene hinausreichendes Weltbild entwickelt.

41. Psychologie und andere empirische Wissenschaften können untersuchen, wie dieser Übergang tatsächlich zustande kommt.

42. Naturalismus heißt hier, dass die philosophische Untersuchung selbst innerhalb unseres besten wissenschaftlichen Wissens arbeitet und keinen höheren Gerichtshof außerhalb davon beansprucht.

43. Ein ernsthafter Einwand lautet, dass eine Erklärung der Entstehung von Überzeugungen noch nicht entscheidet, welche Überzeugungen gut begründet sind.

44. Wer verständlich machen kann, warum jemand einem Irrtum verfällt, hat damit noch keinen Maßstab gewonnen, der den Irrtum vom Wissen unterscheidet.

45. Während Quine die Grenze zwischen Bedeutungswahrheit und Erfahrungswissen erschütterte, rückte Saul Kripke eine andere Verwechslung ins Zentrum.

46. Seine 1970 in Princeton gehaltenen Vorträge wurden unter dem Titel „Naming and Necessity“ zunächst 1972 veröffentlicht und erschienen 1980 als Buch mit einem neuen Vorwort.

47. Kripke nahm die scheinbar einfache Frage auf, wie Eigennamen ihre Träger bezeichnen.

48. Die Leserin unseres Anfangsbeispiels macht sichtbar, weshalb ihre eigenen Beschreibungen dafür nicht immer ausreichen.

49. Selbst wenn ihr Wissen über Feynman dürftig oder teilweise falsch ist, kann sie mit seinem Namen an die Rede anderer Menschen anschließen.

50. Kripkes Erklärung lenkt deshalb auf eine ursprüngliche Einführung des Namens und auf seine Weitergabe innerhalb einer Sprachgemeinschaft.

51. Wer den Namen übernimmt, beabsichtigt gewöhnlich, ihn für dieselbe Person zu verwenden wie diejenigen, von denen er ihn gelernt hat.

52. Diese historische Verbindung kann einen Bezug erhalten, den die privaten Vorstellungen eines einzelnen Sprechers allein nicht sichern würden.

53. Allerdings liefert eine Weitergabekette nicht automatisch die Antwort auf jede schwierige Frage der Bezugnahme.

54. Eine Verwechslung kann sich verbreiten, ein Name kann seinen Gebrauch ändern, und die Absicht, jemanden zu bezeichnen, muss selbst hinreichend bestimmt sein.

55. Kripkes Überlegungen eröffnen damit ein Forschungsproblem, anstatt Namen durch einen ausnahmslos arbeitenden Mechanismus zu erklären.

56. Ihr zweiter entscheidender Schritt betrifft die Frage, wen ein Name bezeichnet, wenn wir überlegen, wie die Dinge anders hätten verlaufen können.

57. Feynman hätte einen anderen Beruf wählen können, und wir würden diese Möglichkeit als eine Möglichkeit für denselben Menschen verstehen.

58. Die Beschreibung „der berühmte Physiker, von dem ich gehört habe“ könnte unter veränderten Umständen dagegen auf jemanden anderen passen.

59. Kripke nennt einen Ausdruck starr, wenn er in den betrachteten möglichen Situationen denselben Gegenstand bezeichnet, sofern dieser dort existiert.

60. Starre Bezeichnung behauptet weder, dass die Eigenschaften des Gegenstands unveränderlich seien, noch, dass er notwendig existieren müsse.

61. Mit „möglichen Welten“ sind hier vollständige Weisen gemeint, wie die Wirklichkeit hätte sein können, nicht tatsächlich entdeckte Planeten oder verborgene Paralleluniversen.

62. Wir können eine solche Möglichkeit betrachten, indem wir bestimmte Verhältnisse verändern und dabei festhalten, von welchem Gegenstand wir sprechen.

63. Erst auf dieser Grundlage wird verständlich, weshalb Notwendigkeit und Gewissheit verschiedene Begriffe sind.

64. Eine notwendige Wahrheit gilt in allen einschlägigen möglichen Situationen; eine kontingente Wahrheit hätte auch falsch sein können.

65. Die Unterscheidung zwischen a priori und a posteriori betrifft dagegen unsere Erkenntnisweise.

66. A priori heißt, dass die Rechtfertigung eines Wissens nicht auf besonderer Erfahrung beruht, während a posteriori die Abhängigkeit von empirischer Untersuchung bezeichnet.

67. Wer eine Aussage erst durch Beobachtung erkennt, hat damit noch nicht gezeigt, dass die Wirklichkeit auch anders hätte beschaffen sein können.

68. Ebenso wenig ist ein Satz deshalb notwendig wahr, weil sein Sprecher sich seiner besonders sicher fühlt.

69. Kripkes berühmter Fall verbindet diese Unterscheidungen mit der Identität des Morgensterns und des Abendsterns.

70. Die beiden traditionellen Bezeichnungen beziehen sich auf den Planeten Venus, der zu unterschiedlichen Zeiten am Himmel sichtbar sein kann.

71. Dass hinter den verschiedenen Erscheinungen derselbe Himmelskörper steht, musste durch astronomische Erkenntnis erschlossen werden.

72. Verwenden wir beide Ausdrücke als starre Namen für diesen Planeten, so bezeichnen sie auch unter veränderten Umständen weiterhin Venus.

73. Derselbe Gegenstand kann unter solchen Umständen nicht von sich selbst verschieden sein.

74. In diesem Sinn ist die Identitätsaussage notwendig, obwohl ihre Erkenntnis Erfahrung verlangt und deshalb a posteriori erfolgt.

75. Andere Beobachter hätten zwei verschiedene Himmelskörper unter ähnlichen Erscheinungsbedingungen sehen können, doch damit hätten sie andere Gegenstände vor sich.

76. Entscheidend ist, dass wir nicht unbemerkt zwischen den tatsächlich benannten Gegenständen und den Bedingungen wechseln, unter denen Menschen sie ursprünglich identifiziert haben.

77. Neben analytisch und synthetisch sowie a priori und a posteriori steht damit eine dritte Achse, notwendig und kontingent, deren Aufgabe sich nicht auf die beiden anderen reduzieren lässt.

78. Die erste Unterscheidung betrifft den behaupteten Grund einer Wahrheit in Bedeutung oder Weltverhältnissen, die zweite den Erkenntniszugang und die dritte den Spielraum wirklicher Möglichkeiten.

79. Gerade weil diese Fragen oft gemeinsam auftreten, liegt ihre vorschnelle Gleichsetzung nahe.

80. Kripkes notwendige Identität zeigt, weshalb empirische Entdeckung und metaphysische Notwendigkeit miteinander vereinbar sein können.

81. Eine solche Notwendigkeit lässt sich nicht schon aus der Stärke unserer Überzeugung ableiten.

82. Die philosophische Arbeit besteht vielmehr darin, genau zu bestimmen, was die Ausdrücke bezeichnen und welche Möglichkeiten für diese Gegenstände erwogen werden.

83. Damit erhalten Fragen nach Identität und Wirklichkeit innerhalb der analytischen Philosophie einen eigenständigen Platz, der über die Untersuchung sprachlicher Regeln hinausreicht.

84. Hilary Putnam untersuchte in seinen semantischen Arbeiten der 1970er Jahre ebenfalls, wie unsere Wörter mit Gegenständen verbunden sind.

85. Sein Aufsatz „The Meaning of ‘Meaning’“ von 1975 führte dafür ein Gedankenexperiment aus, das als Zwillingserde bekannt wurde.

86. Angenommen wird eine der Erde weitgehend ähnliche Welt, auf der eine Flüssigkeit die vertrauten sichtbaren Eigenschaften und alltäglichen Funktionen unseres Wassers besitzt.

87. Ihre Zusammensetzung sei jedoch eine andere, die Putnam mit der hypothetischen Formel XYZ bezeichnet, während irdisches Wasser H2O ist.

88. Zusätzlich versetzt der Fall die Sprecher in eine Zeit, in der ihnen diese Zusammensetzungen noch unbekannt sind.

89. Für das Argument sollen ihre inneren Vorstellungen von der jeweiligen Flüssigkeit übereinstimmen, obwohl sie mit verschiedenen Stoffen in Berührung stehen.

90. Diese Annahmen bilden eine philosophische Versuchsanordnung und behaupten keine nachgewiesene chemische Möglichkeit einer solchen Welt.

91. Wenn beide Sprecher „Wasser“ sagen, beziehen sie sich nach Putnams Erklärung auf den Stoff, mit dem ihre jeweilige Gemeinschaft tatsächlich umgeht.

92. Die übereinstimmende Vorstellung einer klaren, trinkbaren Flüssigkeit genügt dann nicht, um denselben sprachlichen Bezug zu bestimmen.

93. Damit gerät die Annahme unter Druck, die Bedeutung werde vollständig durch einen inneren Zustand des einzelnen Menschen festgelegt.

94. Semantischer Externalismus nennt man die Auffassung, dass zumindest bestimmte Bedeutungen von der Umwelt oder von gesellschaftlichen Zusammenhängen mitbestimmt werden.

95. Das Argument betrifft diese Abhängigkeit der Bedeutung und verlegt weder das Denken räumlich aus dem Kopf noch bestreitet es die Rolle innerer Vorstellungen.

96. Der gesellschaftliche Anteil lässt sich ohne einen zweiten Planeten verdeutlichen.

97. Eine Sprecherin kann über Gold reden, obwohl sie nicht imstande wäre, eine raffinierte Fälschung von echtem Gold zu unterscheiden.

98. Ihre Wortverwendung ist in eine sprachliche Arbeitsteilung eingebettet, innerhalb deren Fachleute Prüfungen vornehmen, die andere Mitglieder der Gemeinschaft nicht selbst beherrschen.

99. Würde eine Probe als Fälschung erkannt, könnte sie ihre Behauptung über den Gegenstand berichtigen und dabei weiterhin dasselbe Wort verwenden.

100. Das gemeinsame Sprechen ermöglicht gerade deshalb sachliche Korrektur, weil jeder Einzelne nicht schon über das ganze Wissen verfügen muss, das seine Gegenstände bestimmen hilft.

101. Diese Verbindung von Bedeutung und Umwelt beweist allerdings nicht, dass sämtliche Inhalte ausschließlich durch äußere Umstände bestimmt werden.

102. Sie wirft vielmehr die weitere Frage auf, wie das Wissen um die eigenen Gedanken mit solchen Abhängigkeiten vereinbar ist.

103. Putnams spätere Änderungen seiner Auffassung von Realismus, darunter der zeitweilig vertretene interne Realismus und dessen spätere Revision, zeigen zudem, dass sein Werk keine unveränderliche Lehre bildet.

104. Quines wissenschaftlicher Naturalismus, Kripkes Untersuchung notwendiger Identitäten und Putnams Externalismus geben deshalb unterschiedliche Antworten auf die Grenzen einer isolierten Innenperspektive.

105. Die Leserin, die ihre falsche Vorstellung von Feynman berichtigt, kann weiterhin über denselben Menschen sprechen, weil Verstehen auch von Beziehungen getragen wird, die sie weder vollständig kennt noch allein festgelegt hat.