15.7.3 Jacques Derrida: Írás, különbség és dekonstrukció – Jacques Derrida: Schrift, Differenz und Dekonstruktion

1. Egy írásbeli ígéret túlélheti a feladóját, ismeretlen címzetthez juthat, és mégis ígéretként értelmezhető.

2. Pontosan azért, mert elszakad az eredeti helyzettől, olvasható marad, de minden új kontextusban olyan lehetőségek kerülnek előtérbe, amelyekre az íráskor talán nem gondoltak.

3. Jacques Derrida számára ez az elszakadhatóság nem egy sajnálatos baleset, amely csak az írást érinti, míg a beszélt szó biztosan megőrzi jelentését.

4. Inkább a jelentésalkotás általános feltételét teszi láthatóvá: egy jelnek ismételhetőnek kell lennie, különben sem felismerhető, sem megérthető nem lenne.

5. Ami azonban megismételhető, azt máshol, később és más emberek is felhasználhatják.

6. A jelentés azért lehetséges, mert a jelek túlmutatnak eredetükön, de éppen ez a lehetőség akadályozza meg, hogy egy jelenbeli szándék véglegesen uralja őket.

7. Derrida gondolkodása ebből a feszültségből indul ki, és nyomon követi annak következményeit filozófiai szövegekben, nyelvi ellentétekben, végül pedig a jog és a felelősség kérdéseiben is.

8. Dekonstrukciója sem egy szöveg megsemmisítése, sem pedig engedély arra, hogy bármilyen tetszőleges jelentést tulajdonítsunk neki.

9. Ez egy alapos olvasat, amely azt vizsgálja, miből táplálkozik egy fogalmi rend, mit szorít a perifériára, és hol válnak bizonytalanná saját megkülönböztetései.

10. A beszéd és az írás közötti látszólag egyszerű ellentét ehhez különösen termékeny kiindulópontot nyújt.

11. Az európai filozófia hosszú hagyományában az élő beszédet tekintették a gondolkodás közvetlenebb kifejeződésének.

12. A beszélő jelen van, elmagyarázhatja, mire gondol, és saját hangjának hangzásában úgy tűnik, hogy még önmagát is közvetlenül megérti.

13. Az írás ezzel szemben másodlagos rögzítésnek tűnik, amely szerzője nélkül kering, és védtelen marad a félreértésekkel szemben.

14. Derrida a hang írás feletti előnyben részesítését fonocentrizmusnak nevezi, és összekapcsolja azt a logocentrizmussal, vagyis egy olyan alapvető jelentés keresésével, amely elvileg teljes mértékben jelen kell, hogy legyen.

15. Kritikája nem állítja, hogy a beszélgetés és a levél minden tekintetben ugyanaz lenne.

16. Pontosabban azt kérdezi, hogy az írás állítólagos hiányosságai nem hatnak-e már a beszédben is, és hogy a rangsor ezért nem egy instabil előfeltevésen alapul-e.

17. A beszélt szónak is felismerhető jelekből kell állnia, amelyek nem csak egyszer és kizárólag egyetlen helyzetben működnek.

18. Aki megérti egy szót, az változó mondatokban, hangokban és helyzetekben is felismeri azt ugyanazon szóként.

19. Ez a felismerhetőség bizonyos mértékű függetlenséget igényel az adott beszélőtől, még akkor is, ha hangszíne és magyarázatai továbbra is fontosak a megértéshez.

20. A beszélő jelenléte korlátozhatja az értelmezéseket, de nem változtatja szavait szándékának teljesen átlátható közvetítésévé.

21. Már egy kérdésre adott válasz is ismét jelekből áll, amelyeket meg lehet magyarázni, idézni, félreérteni és újra kifejteni.

22. Még a belső beszédben sem létezik a gondolat egyszerűen osztatlan tulajdonként, hiszen olyan nyelvi formákat ölt, amelyek egy közösen megtanult világból származnak.

23. Derrida ezzel a jelenlét metafizikája ellen száll szembe, amely alatt azt a filozófiai hajlamot érti, hogy az igazságot és az értelmet egy tiszta jelenléthez kötik.

24. Ez a hajlam nemcsak kifejezett tanokban nyilvánul meg, hanem olyan értékelésekben is, mint az eredet a származás előtt, az identitás a különbség előtt vagy a jelenlét a távollét előtt.

25. Az ilyen ellentétpárok ritkán semleges felosztások, mert az egyik oldal általában alapvetőnek, a másik pedig utólagosnak, hiányosnak vagy veszélyesnek tűnik.

26. Ebben a rendben az írás a beszéd kiegészítője, amelyre azért van szükség, mert az emlékezet és a közvetlen jelen nem elegendő.

27. Éppen kiegészítésként azonban elárulja, hogy az állítólag teljes eredeti máris kiegészítésre szorul.

28. Derrida egy ilyen kiegészítést „supplement”-nek nevez, amely szó egyszerre utal hozzáadásra és helyettesítésre is.

29. Ha valamit csupán kiegészítenek, az már teljesnek tűnik, de ha a kiegészítés egy hiányt pótol, akkor ez a teljesség soha nem volt olyan töretlen, mint ahogy állították.

30. A másodlagos írás így feltárja az elsődleges beszéd függőségét, anélkül hogy emiatt egyszerűen az ellentét új uralkodójává válna.

31. Egy puszta fordítás, amely szerint az írás most jó, a beszéd pedig rossz lenne, érintetlenül hagyná a régi rangsort, és csupán az előjeleket cserélné fel.

32. A dekonstrukció ezért kettős mozdulatot hajt végre: először kiemeli az alárendelt fogalom elnyomott jelentését, majd megvizsgálja azt a határt, amelynek tisztán el kellene választania a két oldalt.

33. Eközben a szöveg fogalmaival dolgozik, és nem valamiféle támadhatatlan helyről, a nyelv és a történelem határain kívülről.

34. Egy meggyőző dekonstruktív olvasatnak ezért meg kell mutatnia, hogy a szöveg mely megfogalmazásokban, példákban és érvelési átmenetekben feltételez többet, mint amit a kinyilvánított rendje megenged.

35. Nem állíthatja egyszerűen, hogy egy mű ellentmondásos, hanem be kell bizonyítania azt a produktív feszültséget, amelynek köszönhetően a mű egyáltalán képes megfogalmazni saját gondolatait.

36. Derrida Ferdinand de Saussure-ral folytatott vitájában ez a módszer különösen világosan megmutatkozik.

37. Saussure nyelvészete a jel értékét más jelektől való különbségei révén magyarázza, és ezzel elválasztja a jelentést a hang és a dolog közötti természetes kapcsolattól.

38. Ugyanakkor az írást a beszélt nyelv ábrázolásaként kezeli, és arra figyelmeztet, hogy ne keverjük össze a képet a tárgyával.

39. Derrida azt kérdezi, hogy maga a relációs jelelmélet még megengedi-e, hogy a hangot a jelentés természetes közelségeként, az írott jelet pedig puszta levezetésként kezeljük.

40. Ha minden jel értéke csak a különbségek hálójában nyer értelmet, akkor a beszélt jel sem merítheti jelentését egy elszigetelt önjelenlétből.

41. Ezt az összefüggést Derrida a „différance” műszóban sűríti össze, amely franciául ugyanúgy hangzik, mint a „különbség” szokásos szava, írásmódjában azonban az „a” betűvel különbözik.

42. A hangtalan „a” azt mutatja meg, hogy éppen ott hiányzik a hallható különbség, ahol az írás láthatóvá teszi a különbséget.

43. Ugyanakkor a kifejezés két olyan mozgást kapcsol össze, amelyek a francia „différer” igében rejlenek: a megkülönböztetést és a halasztást.

44. Egy jel azért jelent valamit, mert különbözik más jelektől, de jelentése eközben további jelekre, magyarázatokra és kontextusokra utal.

45. Ha egy ismeretlen szót keresünk a szótárban, nem a jelentést találjuk meg mint nyelv nélküli dolgot, hanem más szavakat, amelyek megértése viszont a megtanult megkülönböztetéseken alapul.

46. Ez a hivatkozási összefüggés nem teszi lehetetlenné a megértést, viszont lehetetlenné teszi azt a képzeletet, hogy a jelentés egy végső, teljesen jelenbeli ponton rögzíthető lenne.

47. A halasztás ezért nem azt jelenti, hogy örökké semmit sem értünk meg, hanem azt, hogy minden elért jelentés megőrzi időbeli és relációs horizontját.

48. Még a jelen pillanat sem zárul le pontszerűen, hiszen magában hordozza a múltra vonatkozó emlékeket és a jövőre vonatkozó várakozásokat.

49. Derrida annak a hatékony örökségét, ami már nincs jelen vagy még nem jelen, nyomnak nevezi.

50. A nyom nem egy egykor teljes mértékben létező eredeti halvány lenyomata, hanem a távollévő részvételét jelöli minden adott jelenben.

51. A „fa” szó jelentését nem csupán egy pillanatnyilag látható fa adja, hanem az olyan szavakkal való különbségek is, mint a „cserje”, a „faanyag” vagy a „törzs”, valamint a korábbi használatok, amelyek hatása a mai nyelvhasználatban is érezhető.

52. Ebből azonban nem következik, hogy a fák csupán szavakból állnának, vagy hogy a nyelven kívül semmi sem létezne.

53. Derrida gyakran félreértett kijelentése, miszerint nincs a szövegen kívüli valóság, nem tagadja a testek, a dolgok és az események valóságát.

54. Ez a kijelentés az ellen irányul, hogy teljesen közvetlen hozzáférést nyerhetnénk hozzájuk, amely jelek, különbségek, összefüggések és értelmezési formák nélkül is megvalósulhatna.

55. A fájdalom valós, még akkor is, ha közlése kudarcot vallhat, és éppen az a nehézség, hogy megértsük mások fájdalmát, mutatja meg a pontos értelmezés etikai jelentőségét.

56. A világ tehát nem tűnik el a szavak játéka mögött, hanem olyan kapcsolatokban találkozik velünk, amelyek nyelvi és történelmi közvetítését nem lehet egyszerűen félresöpörni.

57. Ez a közvetítés egyúttal megmagyarázza, miért lehet egy szöveg elég stabil ahhoz, hogy el lehessen olvasni, anélkül hogy csupán egyetlen lehetséges értelmezése lenne.

58. A bevezető példában szereplő írásbeli ígéret nem veszíti el minden értelmét, amint elhagyja az íróasztalt.

59. A szöveg szövegezése, a szövegtípus, a közös nyelvi szabályok és a felismerhető körülmények szűk határokat szabnak a számos értelmezésnek.

60. Mindazonáltal egy új helyzet felvetheti a kérdést, hogy az ígéret olyan körülmények között is érvényes-e, amelyeket sem az író, sem az első címzett nem látott előre.

61. Derrida egy jelnek azt a képességét, hogy megváltozott összefüggésekben ismétlődjön, iterabilitásnak nevezi.

62. A kifejezés az ismétlést az eltérősséggel köti össze, hiszen minden újbóli használat megőrzi valami felismerhetőt, és egyúttal megváltoztatja annak kapcsolatait.

63. Az aláírásnak felismerhetőnek kell lennie ahhoz, hogy aláírásnak minősüljön, noha éppen ismételhető formája elvileg másolható vagy hamisítható is.

64. A visszaélés lehetősége nem külső tényezőként kapcsolódik egy teljesen zárt jelhez, hanem éppen ahhoz az ismételhetőséghez kapcsolódik, amely lehetővé teszi annak szabályszerű használatát.

65. Ennek megfelelően az ígéret nem csupán kockázatként, hanem feltételként is feltételezi alkotójának távollétét ahhoz, hogy később még teljesíthessen valamit.

66. Az a elmélet, amely a jelentést kizárólag a beszélő aktuális szándékán keresztül magyarázza, alábecsüli a jelek ezen önálló hatékonyságát.

67. Ebből azonban nem következik, hogy a szándékok jelentéktelenek lennének, hiszen azok azokhoz a bizonyítékokhoz tartoznak, amelyek alapján egy értelmezés ellenőrizheti saját hihetőségét.

68. A beszédaktus-elméletet tárgyalva Derrida inkább élesíti azt a kérdést, hogy a konvenció, a kontextus és az ismételhetőség hogyan hatnak együtt.

69. Egy ígéret nem csupán egy magánjellegű gondolat révén valósul meg, hanem érthető formákra és társadalmi szabályokra szorul, amelyek már az egyes beszédaktus előtt is léteztek.

70. Mivel egyetlen leírás sem képes előre minden lehetséges körülményt lefedni, a kontextus hatékony, de soha nem zárul le egyszer és mindenkorra.

71. Ezen a ponton érthetővé válik, miért nem a dekonstrukció egy mechanikus módszer, amelynek rögzített lépéssorozata van.

72. A különböző szövegek eltérő módon rendezik fogalmaikat, és feszültségeiket minden esetben az adott érvelés keretében kell láthatóvá tenni.

73. Az olvasó eközben nem egy nyilvánvaló mondat mögött rejtőző titkos mondatot keres, mintha egyedül ő birtokolná a végső igazság kulcsát.

74. Inkább azt követi nyomon, hogy egy mű hogyan húz határokat, hogyan kezeli a kivételeket, és hogyan használ olyan fogalmakat, amelyek egyszerre tűnnek úgy, mintha egy állítólagos elválasztáson belül és kívül is helyezkednének el.

75. Az ilyen fogalmakat Derrida időnként eldönthetetlennek nevezi, mert nem lehet őket ellentmondásmentesen a vizsgált ellentét egyetlen oldalához sem rendelni.

76. A dönthetetlenség itt sem teljes tudatlanságot, sem az összes állítás egyenértékűségét nem jelenti.

77. Olyan helyzetet jelöl, amelyben a meglévő szabály nem képes a konkrét esetet maradék nélkül lefedni, noha a döntés mégis szükséges marad.

78. Aki egy szerződés értelmét értékeli, nem hagyhatja figyelmen kívül a szöveget, és nem tehet úgy, mintha az értelmezés nélkül is magától érthető lenne.

79. A jobb értelmezésnek figyelembe kell vennie a nyelvi részleteket, a keletkezés összefüggéseit, az intézményi szabályokat és a lehetséges következményeket, még akkor is, ha ez a vizsgálat nem eredményez tévedhetetlen bizonyosságot.

80. Derrida bonyolult stílusa gyakran ilyen összefüggéseket kíván bemutatni, de szójátékai nem mentesítik az olvasót a világos indoklás kötelezettsége alól.

81. A jogról és az igazságosságról szóló későbbi műveiben Derrida a szabály és az egyedi eset közötti feszültséget kifejezetten a politikai és erkölcsi következményekkel járó döntésekre vetíti át.

82. A pozitív jog történelmileg kialakult, értelmezhető és megváltoztatható szabályokból áll, ezért kritizálható és reformálható.

83. Az igazságosságot viszont nem lehet teljes mértékben egy meglévő előírás helyes végrehajtásával egyenértékűnek tekinteni.

84. Ha egy bíró csupán úgy hajtana végre egy programot, mint egy számológép, akkor ellenőrizetlen maradna, hogy az általános szabály igazságos-e ebben az egyedi esetben.

85. Ha viszont minden szabályt figyelmen kívül hagyna egy személyes megérzés kedvéért, a döntés önkényes lenne, és éppen ezért igazságtalan.

86. A felelősségteljes ítélkezésnek tiszteletben kell tartania a szabályt, és egyúttal újra kell értelmeznie azt egy egyedülálló eset számára, anélkül, hogy rendelkezne egy olyan, minden bizonytalanságot kiküszöbölő, felülrendelt képletet, amely minden bizonytalanságot kiküszöböl.

87. Ez a lezárhatatlanság nem ürügy a tétlenségre, hiszen a döntés elhalasztása is következményekkel jár, és fennálló igazságtalanságot eredményezhet.

88. Inkább fokozza azt az igényt, hogy megvizsgáljuk az érveket, meghallgassuk másokat, és a meghozott döntést nyitottá tegyük a kritikára.

89. A dekonstrukció így politikai élességet nyer, mert megmutatja, hogy a rendek megváltoztathatók, és hogy kizárt előfeltételeiket újra napirendre lehet tűzni.

90. Ugyanakkor nem nyújt kész programot az igazságos intézményekre vonatkozóan, és nem helyettesíti sem a történeti kutatást, sem a demokratikus vitát.

91. Egy súlyos ellenvetés szerint Derrida eltúlozza a jelek mozgékonyságát, és alábecsüli, mennyire megbízhatóan kommunikálnak az emberek szokásos körülmények között.

92. Valójában az ígéretek, a törvények és a tudományos állítások használhatatlanok lennének, ha jelentésük minden egyes használatkor teljesen szétesne.

93. Legerőteljesebb tézise azonban nem feltétlenül értelmezhető így, hiszen az ismételhetőség éppen egy felismerhető állandóságot feltételez, miközben annak teljes körű elsajátítását tagadja.

94. A konvenciók és a kontextusok korlátozott mértékben biztosítják a jelentést, de ennek biztosítása történelmi teljesítmény marad, amelyet új esetekben felül lehet vizsgálni, és szükség esetén módosítani lehet.

95. Egy további kifogás a kritika mércéjére vonatkozik: aki egy hierarchiát dekonstruál, annak meg kell magyaráznia, miért igazságtalanok annak következményei, vagy miért elégtelenek annak fogalmai.

96. Derrida későbbi művei erre nem egy zárt erkölcsi rendszerrel válaszolnak, hanem azzal a követeléssel, hogy igazságot tegyünk az egyénnek, aki nem olvad be teljesen az általánosságba.

97. Ez a válasz továbbra is igényes és vitatott marad, mert a konkrét esetre való nyitottság még nem dönti el, mely intézmények vagy cselekedetek előnyösebbek.

98. Megakadályozza azonban, hogy a filozófiai bizonytalanságot elhamarkodottan összetévesszék a felelőtlenséggel.

99. Az írásbeli ígéret éppen azért kötelező érvényű, mert túllép eredetén, és érvényes lehet egy olyan jövőben, amelyet senki sem tud teljes mértékben ellenőrizni.

100. Jelentősége az ismételhető formákból táplálkozik, de az, hogy mi igényli a hűséget hozzá, mindig újra eldől a szöveg, a megváltozott kontextus és a felelősség közötti feszültségmezőben.

1. Eine schriftliche Zusage kann ihren Absender überleben, an einen unbekannten Empfänger gelangen und dennoch als Zusage verstanden werden.

2. Gerade weil sie sich aus der ursprünglichen Situation löst, bleibt sie lesbar, doch mit jedem neuen Zusammenhang treten Möglichkeiten hervor, die beim Schreiben vielleicht nicht bedacht wurden.

3. Für Jacques Derrida ist diese Ablösbarkeit kein bedauerlicher Unfall, der nur der Schrift widerfährt, während das gesprochene Wort seine Bedeutung sicher bewahrt.

4. Sie macht vielmehr eine allgemeine Bedingung des Bedeutens sichtbar: Ein Zeichen muss wiederholbar sein, sonst könnte es weder erkannt noch verstanden werden.

5. Was wiederholt werden kann, kann jedoch auch anderswo, später und von anderen Menschen verwendet werden.

6. Bedeutung ist deshalb möglich, weil Zeichen über ihren Ursprung hinausreichen, aber eben diese Möglichkeit verhindert, dass eine gegenwärtige Absicht sie endgültig beherrscht.

7. Derridas Denken setzt bei dieser Spannung an und verfolgt ihre Folgen durch philosophische Texte, sprachliche Gegensätze und schließlich auch durch Fragen des Rechts und der Verantwortung.

8. Seine Dekonstruktion ist weder die Zerstörung eines Textes noch eine Erlaubnis, ihm jeden beliebigen Sinn zuzuschreiben.

9. Sie ist eine genaue Lektüre, die untersucht, wovon eine begriffliche Ordnung lebt, was sie an den Rand drängt und wo ihre eigenen Unterscheidungen unsicher werden.

10. Der scheinbar einfache Gegensatz zwischen Rede und Schrift bietet dafür einen besonders ergiebigen Ausgangspunkt.

11. In einem langen Strang der europäischen Philosophie galt die lebendige Rede als der unmittelbarere Ausdruck des Denkens.

12. Ein Sprecher ist anwesend, kann erläutern, was er meint, und scheint im Klang seiner eigenen Stimme sogar sich selbst unmittelbar zu verstehen.

13. Schrift erscheint demgegenüber als abgeleitete Aufzeichnung, die ohne ihren Urheber zirkuliert und gegen Missverständnisse wehrlos bleibt.

14. Derrida bezeichnet die Bevorzugung der Stimme vor der Schrift als Phonozentrismus und verbindet sie mit dem Logozentrismus, also mit der Suche nach einem tragenden Sinn, der im Prinzip vollständig gegenwärtig sein soll.

15. Seine Kritik behauptet nicht, ein Gespräch und ein Brief seien in jeder Hinsicht dasselbe.

16. Sie fragt genauer, ob die angeblichen Mängel der Schrift nicht bereits in der Rede wirksam sind und ob die Rangordnung daher auf einer instabilen Voraussetzung beruht.

17. Auch das gesprochene Wort muss aus wiedererkennbaren Zeichen bestehen, die nicht nur ein einziges Mal und ausschließlich in einer einzigen Lage funktionieren.

18. Wer ein Wort versteht, erkennt es als dasselbe Wort in wechselnden Sätzen, Stimmen und Situationen wieder.

19. Diese Wiedererkennbarkeit verlangt eine gewisse Unabhängigkeit vom jeweiligen Sprecher, selbst wenn dessen Tonfall und Erläuterungen für das Verständnis wichtig bleiben.

20. Die Gegenwart des Sprechers kann Deutungen begrenzen, aber sie verwandelt seine Worte nicht in einen vollkommen durchsichtigen Transport seiner Absicht.

21. Schon die Antwort auf eine Nachfrage besteht wieder aus Zeichen, die erklärt, zitiert, missverstanden und abermals erläutert werden können.

22. Selbst im inneren Sprechen ist der Gedanke nicht einfach als ungeteiltes Eigentum vorhanden, denn er nimmt sprachliche Formen an, die aus einer gemeinsam erlernten Welt stammen.

23. Derrida richtet sich damit gegen die Metaphysik der Präsenz, worunter er die philosophische Neigung versteht, Wahrheit und Sinn an eine reine Gegenwart zu binden.

24. Diese Neigung zeigt sich nicht nur in ausdrücklichen Lehren, sondern auch in Wertungen wie Ursprung vor Ableitung, Identität vor Unterschied oder Anwesenheit vor Abwesenheit.

25. Solche Gegensatzpaare sind selten neutrale Einteilungen, weil eine Seite gewöhnlich als grundlegend und die andere als nachträglich, mangelhaft oder gefährlich erscheint.

26. Die Schrift ist in dieser Ordnung ein Zusatz zur Rede, den man braucht, weil Gedächtnis und unmittelbare Gegenwart nicht ausreichen.

27. Gerade als Zusatz verrät sie jedoch, dass das angeblich vollständige Ursprüngliche schon einer Ergänzung bedarf.

28. Derrida nennt eine solche Ergänzung ein Supplement, wobei das Wort zugleich an ein Hinzufügen und an ein Ersetzen erinnert.

29. Wenn etwas nur ergänzt wird, scheint es bereits vollständig zu sein, doch wenn die Ergänzung eine Lücke schließt, war diese Vollständigkeit nie so ungebrochen wie behauptet.

30. Die nachrangige Schrift legt auf diese Weise eine Abhängigkeit der vorrangigen Rede frei, ohne deshalb einfach zur neuen Herrscherin des Gegensatzes zu werden.

31. Eine bloße Umkehrung, nach der Schrift nun gut und Rede schlecht wäre, ließe die alte Rangordnung unangetastet und tauschte nur ihre Vorzeichen aus.

32. Dekonstruktion vollzieht daher eine doppelte Bewegung: Sie hebt zunächst die verdrängte Bedeutung des untergeordneten Begriffs hervor und prüft anschließend die Grenze, die beide Seiten sauber trennen sollte.

33. Dabei arbeitet sie mit den Begriffen eines Textes und nicht von einem unangreifbaren Ort außerhalb aller Sprache und Geschichte.

34. Eine überzeugende dekonstruktive Lektüre muss deshalb zeigen, an welchen Formulierungen, Beispielen und argumentativen Übergängen ein Text mehr voraussetzt, als seine erklärte Ordnung zulässt.

35. Sie kann nicht einfach verkünden, ein Werk widerspreche sich, sondern muss die produktive Spannung nachweisen, durch die das Werk seinen eigenen Gedanken überhaupt formulieren kann.

36. In Derridas Auseinandersetzung mit Ferdinand de Saussure wird dieses Verfahren besonders deutlich.

37. Saussures Sprachwissenschaft erklärt den Wert eines Zeichens durch seine Unterschiede zu anderen Zeichen und löst Bedeutung damit von einer natürlichen Verbindung zwischen Laut und Sache.

38. Zugleich behandelt sie die Schrift als Darstellung der gesprochenen Sprache und warnt davor, das Abbild mit seinem Gegenstand zu verwechseln.

39. Derrida fragt, ob die relationale Zeichentheorie selbst noch erlaubt, den Laut als natürliche Nähe zum Sinn und das Schriftzeichen als bloße Ableitung zu behandeln.

40. Wenn jedes Zeichen seinen Wert erst in einem Geflecht von Unterschieden erhält, kann auch das gesprochene Zeichen seine Bedeutung nicht aus einer isolierten Selbstgegenwart beziehen.

41. Diesen Zusammenhang verdichtet Derrida im Kunstwort différance, das im Französischen genauso klingt wie das gewöhnliche Wort für Differenz, sich aber in der Schreibweise durch den Buchstaben a unterscheidet.

42. Das lautlose a führt vor, dass ein hörbarer Unterschied gerade dort fehlt, wo die Schrift einen Unterschied sichtbar macht.

43. Zugleich verbindet der Ausdruck zwei Bewegungen, die im französischen Verb différer angelegt sind: das Unterscheiden und das Aufschieben.

44. Ein Zeichen bedeutet, weil es von anderen Zeichen verschieden ist, doch seine Bestimmung verweist dabei auf weitere Zeichen, Erklärungen und Kontexte.

45. Schlägt man ein unbekanntes Wort nach, findet man nicht den Sinn als sprachlose Sache, sondern andere Wörter, deren Verständnis wiederum auf erlernten Unterscheidungen beruht.

46. Dieser Verweisungszusammenhang macht Verständigung nicht unmöglich, wohl aber die Vorstellung, Bedeutung könne in einem letzten, vollkommen gegenwärtigen Punkt stillgestellt werden.

47. Das Aufschieben besagt daher nicht, dass wir bis in alle Ewigkeit nichts verstehen, sondern dass jeder erreichte Sinn einen zeitlichen und relationalen Horizont behält.

48. Auch ein gegenwärtiger Augenblick ist nicht punktförmig abgeschlossen, denn er trägt Erinnerungen an Vergangenes und Erwartungen des Kommenden in sich.

49. Derrida nennt die wirksame Hinterlassenschaft dessen, was nicht mehr oder noch nicht anwesend ist, eine Spur.

50. Eine Spur ist kein schwacher Abdruck eines einst vollständig vorhandenen Originals, sondern bezeichnet die Mitwirkung von Abwesendem an jeder bestimmten Gegenwart.

51. Das Wort „Baum“ erhält seinen Sinn nicht nur durch einen augenblicklich sichtbaren Baum, sondern durch Unterschiede zu Wörtern wie Strauch, Holz oder Stamm und durch frühere Verwendungen, die im aktuellen Gebrauch nachwirken.

52. Trotzdem folgt daraus nicht, dass Bäume nur aus Wörtern bestünden oder dass außerhalb der Sprache nichts existiere.

53. Derridas viel missverstandene Rede davon, es gebe kein Außerhalb des Textes, bestreitet nicht die Wirklichkeit von Körpern, Dingen und Ereignissen.

54. Sie richtet sich gegen die Vorstellung, wir könnten einen völlig unvermittelten Zugang zu ihnen gewinnen, der ohne Zeichen, Unterschiede, Zusammenhänge und Formen der Auslegung auskäme.

55. Ein Schmerz ist wirklich, auch wenn seine Mitteilung misslingen kann, und gerade die Schwierigkeit, fremden Schmerz zu verstehen, zeigt die ethische Bedeutung genauer Auslegung.

56. Die Welt verschwindet somit nicht hinter einem Spiel der Wörter, sondern begegnet uns in Beziehungen, deren sprachliche und geschichtliche Vermittlung nicht einfach abgestreift werden kann.

57. Diese Vermittlung erklärt zugleich, weshalb ein Text stabil genug sein kann, um gelesen zu werden, ohne nur eine einzige mögliche Anwendung zu besitzen.

58. Die schriftliche Zusage aus dem Anfangsbeispiel verliert nicht jeden Sinn, sobald sie den Schreibtisch verlässt.

59. Wortlaut, Textsorte, gemeinsame Sprachregeln und erkennbare Umstände setzen vielen Deutungen enge Grenzen.

60. Dennoch kann eine neue Lage die Frage aufwerfen, ob die Zusage auch unter Bedingungen gilt, die weder der Schreiber noch der erste Empfänger vorausgesehen hat.

61. Derrida nennt die Fähigkeit eines Zeichens, in veränderten Zusammenhängen wiederholt zu werden, Iterabilität.

62. Der Ausdruck verbindet Wiederholung mit Andersheit, denn jede erneute Verwendung wahrt etwas Erkennbares und verändert zugleich dessen Beziehungen.

63. Eine Unterschrift muss wiedererkennbar sein, um als Unterschrift zu gelten, obwohl gerade ihre wiederholbare Form grundsätzlich auch kopiert oder gefälscht werden kann.

64. Die Möglichkeit des Missbrauchs kommt nicht erst von außen zu einem vollkommen geschlossenen Zeichen hinzu, sondern hängt mit derselben Wiederholbarkeit zusammen, die seinen geregelten Gebrauch ermöglicht.

65. Entsprechend setzt die Zusage die Abwesenheit ihres Urhebers nicht nur als Risiko voraus, sondern auch als Bedingung dafür, dass sie später noch etwas leisten kann.

66. Eine Theorie, die Bedeutung ausschließlich durch die aktuelle Absicht eines Sprechers erklärt, unterschätzt diese eigenständige Wirksamkeit von Zeichen.

67. Daraus folgt jedoch nicht, dass Absichten belanglos wären, denn sie gehören zu den Belegen, an denen eine Auslegung ihre Plausibilität prüfen kann.

68. In seiner Auseinandersetzung mit der Sprechakttheorie verschärft Derrida vielmehr die Frage, wie Konvention, Kontext und Wiederholbarkeit zusammenwirken.

69. Ein Versprechen gelingt nicht durch einen privaten Gedanken allein, sondern benötigt verständliche Formen und gesellschaftliche Regeln, die schon vor dem einzelnen Sprechakt bestanden.

70. Weil keine Beschreibung sämtliche möglichen Umstände im Voraus erfassen kann, ist der Kontext wirksam, aber niemals ein für alle Mal vollständig abgeschlossen.

71. An diesem Punkt wird verständlich, warum Dekonstruktion keine mechanische Methode mit einer festen Schrittfolge ist.

72. Verschiedene Texte ordnen ihre Begriffe auf verschiedene Weise, und ihre Spannungen müssen jeweils an der besonderen Argumentation sichtbar gemacht werden.

73. Der Leser sucht dabei nicht nach einem geheimen Satz hinter dem offen dastehenden Satz, als besäße allein er den Schlüssel zur endgültigen Wahrheit.

74. Er verfolgt vielmehr, wie ein Werk Grenzen zieht, Ausnahmen behandelt und Begriffe verwendet, die zugleich innerhalb und außerhalb einer behaupteten Trennung zu liegen scheinen.

75. Solche Begriffe nennt Derrida bisweilen unentscheidbar, weil sie sich nicht widerspruchsfrei einer einzigen Seite des untersuchten Gegensatzes zuordnen lassen.

76. Unentscheidbarkeit bedeutet hier weder völlige Unkenntnis noch die Gleichwertigkeit aller Behauptungen.

77. Sie bezeichnet eine Lage, in der die vorhandene Regel den besonderen Fall nicht ohne einen Rest erfasst, obwohl eine Entscheidung dennoch erforderlich bleibt.

78. Wer den Sinn eines Vertrages beurteilt, darf den Wortlaut weder ignorieren noch so tun, als wende er sich ohne Auslegung von selbst an.

79. Die bessere Auslegung muss sprachliche Einzelheiten, Entstehungszusammenhang, institutionelle Regeln und mögliche Folgen verantworten, auch wenn diese Prüfung keine unfehlbare Gewissheit erzeugt.

80. Derridas schwieriger Stil will häufig solche Abhängigkeiten vorführen, doch seine Wortspiele entbinden den Leser nicht von der Pflicht zu klaren Gründen.

81. In späteren Arbeiten über Recht und Gerechtigkeit überträgt Derrida die Spannung zwischen Regel und besonderem Fall ausdrücklich auf Entscheidungen mit politischen und moralischen Folgen.

82. Positives Recht besteht aus geschichtlich entstandenen, auslegbaren und veränderbaren Regeln, weshalb es kritisiert und reformiert werden kann.

83. Gerechtigkeit lässt sich dagegen nicht vollständig mit dem korrekten Vollzug einer vorhandenen Vorschrift gleichsetzen.

84. Würde ein Richter nur wie eine Rechenmaschine ein Programm ausführen, bliebe ungeprüft, ob die allgemeine Regel diesem einzelnen Fall gerecht wird.

85. Ignorierte er umgekehrt jede Regel zugunsten einer persönlichen Eingebung, wäre die Entscheidung willkürlich und gerade deshalb ungerecht.

86. Verantwortliches Urteilen muss die Regel achten und sie zugleich für einen einzigartigen Fall neu auslegen, ohne für dieses Verhältnis eine übergeordnete Formel zu besitzen, die jede Unsicherheit beseitigt.

87. Diese Unabschließbarkeit ist kein Vorwand für Untätigkeit, denn auch das Verschieben einer Entscheidung hat Folgen und kann bestehendes Unrecht fortsetzen.

88. Sie steigert vielmehr den Anspruch, Gründe zu prüfen, anderen zuzuhören und eine getroffene Entscheidung für Kritik offen zu halten.

89. Dekonstruktion erhält damit eine politische Schärfe, weil sie zeigt, dass Ordnungen veränderbar sind und dass ihre ausgeschlossenen Voraussetzungen erneut zur Sprache gebracht werden können.

90. Sie liefert allerdings kein fertiges Programm gerechter Institutionen und ersetzt weder historische Forschung noch demokratische Auseinandersetzung.

91. Ein gewichtiger Einwand lautet, Derrida übertreibe die Beweglichkeit von Zeichen und unterschätze, wie zuverlässig Menschen sich unter gewöhnlichen Bedingungen verständigen.

92. Tatsächlich wären Versprechen, Gesetze und wissenschaftliche Aussagen unbrauchbar, wenn ihre Bedeutung mit jedem Gebrauch völlig zerfiele.

93. Seine stärkste These muss jedoch nicht so verstanden werden, denn Wiederholbarkeit setzt gerade eine erkennbare Beständigkeit voraus, während sie deren restlose Beherrschung bestreitet.

94. Konventionen und Kontexte sichern Bedeutung begrenzt, aber ihre Sicherung bleibt eine geschichtliche Leistung, die in neuen Fällen geprüft und gegebenenfalls verändert werden kann.

95. Ein weiterer Einwand betrifft den Maßstab der Kritik: Wer eine Hierarchie dekonstruiert, muss erklären, weshalb ihre Folgen ungerecht oder ihre Begriffe unzulänglich sind.

96. Derridas spätere Arbeiten antworten darauf nicht mit einem geschlossenen Moralsystem, sondern mit der Forderung, dem nicht vollständig im Allgemeinen aufgehenden Einzelnen gerecht zu werden.

97. Diese Antwort bleibt anspruchsvoll und umstritten, weil Offenheit für den besonderen Fall noch nicht entscheidet, welche Institutionen oder Handlungen vorzuziehen sind.

98. Sie verhindert jedoch, dass philosophische Unsicherheit vorschnell mit Verantwortungslosigkeit verwechselt wird.

99. Die schriftliche Zusage bindet gerade deshalb, weil sie ihren Ursprung überschreiten und in einer Zukunft gelten kann, die niemand vollständig kontrolliert.

100. Ihre Bedeutung lebt von wiederholbaren Formen, doch was Treue zu ihr verlangt, entscheidet sich immer neu im Spannungsfeld von Wortlaut, verändertem Zusammenhang und Verantwortung.