15.7.4 Gilles Deleuze és Jean-François Lyotard: Új gondolkodási formák és a posztmodernról szóló vita – Gilles Deleuze und Jean-François Lyotard: Neue Denkformen und die Debatte um die Postmoderne

1. Képzeljünk el két felet, akik egy elszenvedett igazságtalanság miatt vitáznak, de abban sem értenek egyet, hogy mi minősülhet bizonyítéknak.

2. Az egyik fél egy olyan élményre hivatkozik, amely meghatározta az életét, míg a másik csak azokat a kijelentéseket ismeri el, amelyek a saját eljárási szabályai szerint dokumentálhatók.

3. Első pillantásra úgy tűnik, hogy csupán egy különösen makacs véleménykülönbségről van szó.

4. Alaposabb vizsgálat során azonban kiderül, hogy az érintettek a megengedett nyelv keretein belül egyáltalán nem tudják megfelelően megfogalmazni igényüket.

5. Amint megszólalnak, tapasztalatukat olyan fogalmakba fordítják, amelyek elrejtik a lényeget; ha hallgatnak, hallgatásukat bizonyíték hiányának tekintik.

6. Jean-François Lyotard egy ilyen helyzetet „ellentétnek” nevez, mert a konfliktusra nincs olyan ítélési szabály, amelyet mindkét fél elismerne.

7. Ezzel szemben egy szokásos jogvita eldönthető, amennyiben a felek közös szabályokkal rendelkeznek, és csupán azok alkalmazása vitatott.

8. A különbség politikailag jelentős, hiszen egy szabályozott eljárás igazságosság látszatát keltheti, és mégis éppen azt a hangot teheti hallhatatlanná, amelynek megsértéséről szó van.

9. Gilles Deleuze más oldalról közelíti meg a különbség problémáját.

10. Őt nem elsősorban a különböző szabályok közötti konfliktus foglalkoztatja, hanem az a filozófiai szokás, hogy a különbségeket kizárólag a már rögzített identitásoktól való eltérésekként értelmezik.

11. Mindkét gondolkodó ezzel olyan rendteremtő modellek ellen fordul, amelyek a sokféleséget elhamarkodottan egyetlen formába szorítják, de nem ugyanazt a projektet követik, és nem is kínálnak közös tanítást.

12. Éppen ezért rajtuk látható, mennyire félrevezetővé válhat a „posztmodern” kifejezés, amint különböző kérdéseket egy divatos jelszóba tömörít.

13. Deleuze és Lyotard olyan Franciaországban dolgoztak, amelynek szellemi életét az 1960-as évek óta erősen meghatározta a marxizmus, a pszichoanalízis, a strukturalizmus és az 1968. májusi események körüli konfliktusok.

14. Sok fiatalabb gondolkodó osztotta azt a tapasztalatot, hogy egy elmélet, amely felszabadulást ígért, maga is merevvé, bürokratikussá válhatott, vagy vakká az eltérő életformák iránt.

15. Ebből nem a politikától való egységes elfordulás következett, hanem olyan fogalmak keresése, amelyekkel az uralmat és a változást másképp lehetett leírni.

16. Deleuze 1968-ban jelentette meg főművét, a Különbség és ismétlés címűt, amelyben a létrejövés metafizikáját dolgozta ki, és nem csupán a meglévő dolgok elméletét.

17. Az év politikai megrázkódtatásai után kezdődött hosszú távú együttműködése Félix Guattari pszichoanalitikus és politikai aktivistával.

18. Az 1972-es Anti-Ödipus és az 1980-as Ezer sík ezért Deleuze és Guattari közös művei, nem pedig egy filozófus könyvei, akit egy alkalmi segítő támogatott.

19. Lyotard viszont a Socialisme ou Barbarie csoportban marxista politikát folytatott, mielőtt elhatárolódott a átfogó történelmi értelmezésektől és azoknak az előre megadott emancipációs út iránti igényétől.

20. Intellektuális fejlődése a fenomenológián, a politikai militáns tevékenységen, az esztétikán és a nyelvfilozófián keresztül vezetett, ezért a „posztmodern” kifejezés későbbi népszerűsége csak hiányosan fedi le munkásságát.

21. Deleuze filozófiájának kiindulópontját egy elterjedt gondolkodási mód segítségével lehet szemléltetni.

22. Aki két levelet hasonlít össze, általában először mindkét levelet egy-egy meghatározott dologként fogja fel, majd megállapítja a forma, a szín vagy a méretbeli különbségeket.

23. A különbség ekkor olyan tárgyak közötti viszonyként jelenik meg, amelyek identitása már előre meghatározott.

24. Deleuze felforgatja ezt a hierarchiát, és azt kérdezi, hogy a látszólag állandó tárgyak nem éppen maguk is a különbségek, feszültségek és fejlődési folyamatok eredményei-e.

25. Egy levél genetikai adottságokból, anyagcsere-folyamatokból, fényviszonyokból, sérülésekből és számtalan kölcsönhatásból jön létre, amelyek nem redukálhatók a kész példányra.

26. Identitása ezért nem egy változatlan mag, amely minden kapcsolatot megelőz, hanem egy mozgó mezőn belüli ideiglenes stabilizáció.

27. A különbség Deleuze-nál következésképpen többet jelent, mint az utólagos megállapítás, hogy egy dolog nem hasonlít egy másikra.

28. Produktív, mert a különböző erőkből, sebességekből és kapcsolatokból alakulnak ki egyáltalán a meghatározható formák.

29. Egy ilyen magyarázat azoknak a filozófiáknak szól, amelyek a különbözőséget elsősorban a hasonlóság, az ellentét vagy egy általános fogalom alá való besorolás révén teszik érthetővé.

30. Deleuze nem tagadja, hogy képesek vagyunk identitásokat felismerni és fogalmakat kialakítani, hanem a kérdést azok keletkezésére tereli.

31. Hasonlóan szokatlan az ismétlésről alkotott fogalma.

32. A mindennapi életben két folyamatot akkor nevezünk ismétlésnek, ha azok a lehető leginkább azonos módon zajlanak le, például amikor egy diák többször eljátszik ugyanazt a hangskálát.

33. Valójában minden egyes végigjátszás megváltoztatja a kezek tartását, a hallást, az elvárásokat és a hangszerhez fűződő viszonyt.

34. Ami külsőleg ugyanazon visszatérésének tűnik, így egy olyan tanulási folyamatot hordozhat, amelyben éppen az ismétlés révén jön létre valami új.

35. Deleuze-t ez a visszatérés és a változás közötti kapcsolat érdekli, nem pedig az a banális állítás, hogy egyetlen esemény sem hasonlít teljesen egy másikra.

36. Az ismétlés különbséget hoz létre, mert megváltozott körülmények között újra mozgásba hoz egy struktúrát, és ezzel más lehetőségeket valósít meg.

37. A hozzá tartozó „virtuális” fogalmat sem a digitális valósággal, sem puszta képzelettel nem szabad összetéveszteni.

38. A virtuális egy valós kapcsolatrendszer és változási lehetőségek összessége, amely nem előre kijelölt, de bizonyos formákban megvalósulhat.

39. Egy tanuló például nem egyszerűen rendelkezik kész előadások készletével, amelyből kiválaszt egy lehetőséget, hanem a feladattal, a testtel és a hanggal való szembesülés során fejleszt ki egy új, konkrét képességet.

40. A példa csupán egy szeletét mutatja be ennek a igényes tanításnak, de láthatóvá teszi, miért nem korlátozza Deleuze a valóságot a már megvalósultra.

41. Számára egy forma kialakulása nem egy korábban létező minta másolata.

42. Hanem egy aktualizálódás, amelynek során mind az eredmény, mind a lehetőségeinek tere meghatározódik.

43. A Guattarival közös munkákban ez a folyamatfilozófia kifejezetten társadalmi, politikai és anyagi kiterjedést nyer.

44. A szerkezet fogalma különböző alkotóelemekből álló ideiglenes egységet jelöl, amelyek együtt hatnak anélkül, hogy különbségeiket egyetlen lényben feladnák.

45. Egy iskola például nem csupán egy épületből vagy egy adminisztrációból áll, hanem emberekből, órarendekből, vizsgákból, helyiségekből, technikai eszközökből, szokásokból és elvárásokból, amelyek összekapcsolódása bizonyos cselekvéseket lehetővé tesz, másokat pedig megnehezít.

46. A struktúrának tehát van rendje, de ez a rend nem igényel sem mindenható központot, sem változatlan tervrajzot.

47. A híres rizóm is, amelynek neve a föld alatt vagy a talaj közelében növő hajtásrendszerekre utal, olyan kapcsolatokat tesz elképzelhetővé, amelyeknek nincs egyetlen törzse és nincs rögzített rangsora.

48. Deleuze és Guattari ezt a fa alakú modellekkel állítják szembe, amelyekben minden elágazást egy eredet vagy egy feljebb rendelt egység rendel el.

49. A rizóm azonban nem a káosz dicsőítése, hiszen elemei konkrét kapcsolódásokat, megszakításokat, sűrűsödéseket és határokat alkotnak.

50. Ugyanígy nem is lehet egyszerűen egyenlővé tenni az internettel, még akkor sem, ha a digitális hálózatok néhány tulajdonságát szemléletesen megmutatják.

51. Minden valós hálózat tartalmaz technikai szabványokat, tulajdonviszonyokat, hozzáférési korlátokat és hatalmi központokat, amelyeket egy romantikus metafora a határok nélküli összekapcsoltságról eltakarna.

52. A fogalom csak akkor nyeri el kritikai értékét, ha segít egy struktúra tényleges szerveződésének pontosabb vizsgálatában.

53. Ez a pontosság különösen fontos, mert az Anti-Ödipus-t gyakran félreértették úgy, mintha arra szólítana fel, hogy minden vágyat felszabadítsunk és minden rendet leromboljunk.

54. Deleuze és Guattari ugyan ellenzik azt a felfogást, miszerint a vágy eredetileg hiány lenne, amelyet a társadalmi hatóságnak megengedett keretek közé kell terelnie.

55. A vágyat azonban olyan produktív erőként írják le, amely kapcsolatokat, képeket, intézményeket és életformákat hoz létre.

56. Ebből azonban nem következik, hogy minden, ami után vágyakozunk, felszabadító lenne.

57. Az emberek vágyhatnak alávetettségi viszonyokra, ragaszkodhatnak merev identitásokhoz, vagy részt vehetnek olyan mozgalmakban, amelyek korlátozzák cselekvési lehetőségeiket.

58. A produktív különbség filozófiájának ezért olyan kritériumokra van szüksége, amelyekkel a nyitott kapcsolatok megkülönböztethetők a romboló vagy megszilárdító folyamatoktól.

59. Deleuze és Guattari olyan fogalmakkal vizsgálják ezeket a különbségeket, mint a területi kialakítás, a menekülési vonal és a létrejövés, anélkül, hogy ebből egy egyszerű politikai vizsgálati eljárást vezetnének le.

60. Éppen ezen a ponton merül fel egy komoly ellenvetés: az új fogalmak láthatóvá tehetik a figyelmen kívül hagyott folyamatokat, de puszta képi erejük még nem bizonyítja, hogy mely változás igazságos.

61. Aki a hierarchiákat bírálja, annak emellett meg kell magyaráznia, hogyan kell kötelező érvényű döntéseket hozni, ha az érdekek ütköznek, és nem minden kapcsolat lehetséges egyszerre.

62. Deleuze gondolkodása rálátást nyújt a keletkezésre, a mozgékonyságra és az alkotó eltérésre, de nem menti fel a politikai szereplőket céljaik indoklásának kötelezettsége alól.

63. Erőssége nem annyira egy kész társadalmi tervben rejlik, mint inkább abban, hogy nem keveri össze a meglévő formákat a lehetséges határaival.

64. Lyotard 1979-es A posztmodern tudás című műve egy másik kérdésből indul ki, nevezetesen a tudás legitimációjából a fejlett társadalmakban.

65. A könyv a tudásról szóló beszámolóként született, és többek között azt vizsgálta, hogyan változik a tudomány, az oktatás és a technikai információfeldolgozás társadalmi helyzete.

66. Lyotard híressé vált azzal a megállapításával, hogy csökken a bizalom a nagy narratívák iránt, amelyeket ő metanarratíváknak is nevez.

67. A nagy narratíva nem egyszerűen egy terjedelmes történet, hanem egy átfogó értelmezési minta, amely egy általános menetvonalon keresztül igazolja a tudást és az intézményeket.

68. Az ész fejlődése, az emberiség emancipációja vagy egy osztály törvényes felszabadítása vállalhatta magára ezeket a funkciókat.

69. Az egyes tudományos állítások e narratívák keretein belül helyet kaptak egy nagyobb vállalkozásban, amelynek célját ésszerűnek vagy történelmileg szükségesnek tartották.

70. Lyotard megfigyeli, hogy ezek az átfogó igazolások hitelességüket vesztik, miközben a tudást egyre inkább a teljesítmény, a hasznosíthatóság és a technikai hatékonyság alapján értékelik.

71. Diagnózisa sem a tudomány halálát, sem egy mindenütt azonos korszak kezdetét nem hirdeti.

72. A tudományos módszerek bizonyos területeken továbbra is megbízhatóan képesek megkülönböztetni a jobban és a rosszabban megalapozott állításokat.

73. Nyitott kérdés azonban, hogy miért kellene kizárólag a tudományos teljesítménynek meghatároznia, hogy milyen társadalmi célokat kövessenek, milyen kutatásokat finanszírozzanak, és milyen következményeket lehessen elfogadni.

74. Éppen azért, mert a tudomány saját állításait szakmai szabályok szerint vizsgálja, nem tudja ezekből a szabályokból közvetlenül levezetni a teljes vállalkozás értelmét.

75. A metanarratívák válsága azt sem jelenti, hogy minden kisebb narratíva hamis lenne, vagy hogy minden értelmezés egyenértékű lenne.

76. Inkább a nyelvi játékok, a tudásformák és az igények sokféleségére irányítja a figyelmet, amelyeket egyetlen, felülről irányító történet sem tud összeegyeztetni.

77. A „posztmodern” kifejezés Lyotardnál tehát az átfogó legitimációs igényekkel szembeni kritikai hozzáállást jelenti, nem pedig azt a vidám engedélyt, hogy a tényeket tetszés szerint kitaláljuk.

78. Aki ezt a diagnózist az igazság elutasításaként értelmezi, éppen azt az egyszerűsítést ismétel, amely ellen az irányul.

79. Az 1983-ban megjelent A vita című művében Lyotard tovább élesíti a kérdést azzal, hogy a mondatok különböző típusait és azok összekapcsolásának szabályait vizsgálja.

80. A leírás, a parancs, a kérdés, az elbeszélés és az ítélet nem csupán ugyanazon tartalom különböző megfogalmazásai, hanem különböző kapcsolatokat teremtenek a beszélő, a címzett és a tárgyak között.

81. Egy adott diskurzustípuson belül egy konfliktus akkor dönthető el, ha egyértelmű, mely bizonyítékok számítanak, és milyen célt követ az eljárás.

82. Ezzel szemben akkor alakul ki ellentét, ha a döntéshozatalra vonatkozó szabály eleve megfogalmazhatatlanná vagy bizonyíthatatlanná teszi az egyik fél igényét.

83. Ekkor az érintett személy nem csupán kárt szenved, hanem egyúttal elveszíti azokat az elismert eszközöket is, amelyekkel ezt a kárt jogtalanságként tudná bemutatni.

84. A bevezetőben említett hipotetikus eset jól illusztrálja ezt a kettős sérelmet, amennyiben az érintettek tapasztalatait a megengedett bizonyítási szabályok szisztematikusan elhallgattatják.

85. Lyotard szerint a megfelelő reakció nem az, hogy minden kijelentést egyformán érvényesnek nyilvánítsunk.

86. Inkább azt követeli meg, hogy figyelmet fordítsunk azokra a jelekre, amelyek arra utalnak, hogy valami még nem talált elismert kifejezési formát, valamint új beszédmódok kitalálására, amelyekben az igény hallhatóvá válhat.

87. Egy ilyen újítás nem garantál igazságos megoldást, hiszen az új fogalmakat is meg kell vizsgálni, vitatni és közös döntésekbe kell átültetni.

88. Lyotard gondolkodása megóvja a konfliktust attól, hogy egy látszólag semleges szabály alatt eltűnjön, de nyitva hagyja azt a nehéz kérdést, hogy a közös mércék milyen messzire terjedhetnek.

89. Általános szabályok nélkül fennáll a veszélye, hogy minden döntés csak az egyes esetekre vonatkozik, míg a jog és a demokratikus politika az esetek bizonyos fokú összehasonlíthatóságára támaszkodik.

90. Túl merev általános szabályok esetén viszont az a veszély fenyeget, hogy az újszerű jogsértések pusztán azért maradnak figyelmen kívül, mert a meglévő kategóriákban még nincs nevük.

91. Lyotard utalása a konfliktusra ezért maga is normatív érzékenységen alapul, még ha nem is dolgozza ki azt univerzális elvrendszerként.

92. Feltételezi, hogy a kényszerített hallgatást, a tanúskodási lehetőségek megsemmisítését és egy diskurzustípus egyeduralmát igazságtalanságként kell felismerni.

93. A végső indoklásokkal szembeni kritikája következésképpen nem szünteti meg a felelősséget, hanem a elkerülhetetlen bizonytalanság körülményei között igényesebbé teszi az ítélőképességet.

94. Deleuze és Lyotard abban egyetértenek, hogy éberen figyelnek azokra a gondolkodási formákra, amelyek túl gyorsan feltételezik az identitást, a rendet vagy az egységet.

95. Deleuze elsősorban azokat a folyamatokat vizsgálja, amelyekből formák, szubjektumok és új lehetőségek keletkeznek, míg Lyotard azt vizsgálja, hogyan legitimálódnak a tudásigények, és hogyan kapcsolódnak össze egymással összeegyeztethetetlen mondatrendek.

96. Az egyiknél a különbség termékenysége áll az előtérben, a másiknál pedig annak a veszélye, hogy egy konfliktust a nyelv döntése révén elhallgattatnak.

97. Mindkét perspektíva élesítheti a politikai kritikát, mindaddig, amíg fogalmaik nem szolgálnak felhatalmazásként a zavaroságra, a szabálytalanságra vagy a puszta állításra.

98. A különbségek komolyan vétele nem jelenti sem az identitások feloldását, sem a közös ítéletekről való lemondást.

99. Azt jelenti, hogy vizsgáljuk kategóriáink kialakulását, vegyük észre a kizárásokat, és minden döntésnél ellenőrizzük, hogy szabályaik milyen igényeket tesznek láthatóvá vagy rejtenek el.

100. Az ebből fakadó új gondolkodásmód nem az ész végéről szóló tan, hanem az a nagyobb kihívást jelentő feladat, hogy az ésszerűséget fogékonnyá tegyük a különbségekre anélkül, hogy lemondanánk az ítélkezés felelősségéről.

1. Man stelle sich zwei Parteien vor, die über ein erlittenes Unrecht streiten, aber nicht einmal darin übereinstimmen, was als Beweis gelten darf.

2. Die eine Seite beruft sich auf eine Erfahrung, die ihr Leben geprägt hat, während die andere nur solche Aussagen anerkennt, die nach ihren eigenen Verfahrensregeln dokumentiert werden können.

3. Auf den ersten Blick scheint lediglich ein besonders hartnäckiger Meinungsstreit vorzuliegen.

4. Bei genauerem Hinsehen zeigt sich jedoch, dass die Betroffenen ihren Anspruch innerhalb der zugelassenen Sprache gar nicht angemessen formulieren können.

5. Sobald sie reden, wird ihre Erfahrung in Begriffe übersetzt, die das Entscheidende ausblenden; schweigen sie, gilt ihr Schweigen als fehlender Beweis.

6. Jean-François Lyotard nennt eine solche Lage einen Widerstreit, weil für den Konflikt keine von beiden Seiten anerkannte Urteilsregel zur Verfügung steht.

7. Ein gewöhnlicher Rechtsstreit ist demgegenüber entscheidbar, sofern die Parteien über gemeinsame Regeln verfügen und nur deren Anwendung umstritten ist.

8. Der Unterschied ist politisch bedeutsam, denn ein geregeltes Verfahren kann den Anschein von Gerechtigkeit erzeugen und dennoch gerade jene Stimme unhörbar machen, um deren Verletzung es geht.

9. Gilles Deleuze nähert sich dem Problem des Unterschieds von einer anderen Seite.

10. Ihn beschäftigt nicht zuerst der Konflikt zwischen verschiedenen Regeln, sondern die philosophische Gewohnheit, Unterschiede nur als Abweichungen von bereits feststehenden Identitäten zu begreifen.

11. Beide Denker wenden sich damit gegen Ordnungsmodelle, die Vielheit vorschnell unter eine einzige Form bringen, doch sie verfolgen weder dasselbe Projekt noch bieten sie eine gemeinsame Lehre an.

12. Gerade deshalb lässt sich an ihnen erkennen, wie irreführend das Wort Postmoderne werden kann, sobald es unterschiedliche Fragen zu einer modischen Parole zusammenschiebt.

13. Deleuze und Lyotard arbeiteten in einem Frankreich, dessen intellektuelles Leben seit den 1960er Jahren stark von Marxismus, Psychoanalyse, Strukturalismus und den Konflikten um den Mai 1968 geprägt war.

14. Viele jüngere Denker teilten die Erfahrung, dass eine Theorie, die Befreiung versprach, selbst starr, bürokratisch oder blind für abweichende Lebensformen werden konnte.

15. Daraus folgte keine einheitliche Abkehr von Politik, sondern eine Suche nach Begriffen, mit denen Herrschaft und Veränderung anders beschrieben werden konnten.

16. Deleuze veröffentlichte 1968 sein Hauptwerk Differenz und Wiederholung, in dem er eine Metaphysik der Entstehung und nicht bloß eine Theorie vorhandener Dinge entwickelte.

17. Nach den politischen Erschütterungen jenes Jahres begann seine langjährige Zusammenarbeit mit dem Psychoanalytiker und politischen Aktivisten Félix Guattari.

18. Anti-Ödipus von 1972 und Tausend Plateaus von 1980 sind daher gemeinsame Werke von Deleuze und Guattari, nicht Bücher eines Philosophen, dem ein gelegentlicher Helfer zur Seite stand.

19. Lyotard hatte seinerseits in der Gruppe Socialisme ou Barbarie marxistische Politik betrieben, bevor er sich von umfassenden Geschichtsdeutungen und ihrem Anspruch auf einen vorgegebenen Weg der Emanzipation entfernte.

20. Seine intellektuelle Entwicklung verlief über Phänomenologie, politische Militanz, Ästhetik und Sprachphilosophie, weshalb die spätere Berühmtheit des Ausdrucks Postmoderne sein Werk nur unvollständig erfasst.

21. Der Ausgangspunkt von Deleuzes Philosophie lässt sich an einer verbreiteten Denkbewegung verdeutlichen.

22. Wer zwei Blätter miteinander vergleicht, nimmt gewöhnlich zuerst jedes Blatt als ein bestimmtes Ding und stellt anschließend Unterschiede in Form, Farbe oder Größe fest.

23. Differenz erscheint dabei als eine Beziehung zwischen Gegenständen, deren Identität schon feststeht.

24. Deleuze kehrt diese Rangordnung um und fragt, ob die scheinbar festen Gegenstände nicht selbst Ergebnisse von Unterschieden, Spannungen und Entwicklungsprozessen sind.

25. Ein Blatt entsteht aus genetischen Anlagen, Stoffwechselvorgängen, Lichtverhältnissen, Verletzungen und zahllosen Wechselwirkungen, die sich nicht auf das fertige Exemplar reduzieren lassen.

26. Seine Identität ist deshalb kein unveränderlicher Kern, der allen Beziehungen vorausliegt, sondern eine vorläufige Stabilisierung innerhalb eines beweglichen Feldes.

27. Differenz bezeichnet bei Deleuze folglich mehr als die nachträgliche Feststellung, dass ein Ding einem anderen nicht gleicht.

28. Sie ist produktiv, weil aus unterschiedlichen Kräften, Geschwindigkeiten und Beziehungen überhaupt erst bestimmbare Formen hervorgehen.

29. Eine solche Erklärung richtet sich gegen Philosophien, die das Verschiedene vor allem durch Ähnlichkeit, Gegensatz oder Einordnung unter einen allgemeinen Begriff verständlich machen.

30. Deleuze bestreitet nicht, dass wir Identitäten erkennen und Begriffe bilden können, sondern er verschiebt die Frage auf deren Entstehung.

31. Ähnlich ungewöhnlich ist sein Begriff der Wiederholung.

32. Im Alltag nennen wir zwei Vorgänge Wiederholungen, wenn sie möglichst gleich ablaufen, etwa wenn ein Schüler dieselbe Tonleiter mehrfach spielt.

33. Tatsächlich verändert jeder Durchgang die Haltung der Hände, das Gehör, die Erwartung und das Verhältnis zum Instrument.

34. Was äußerlich wie die Rückkehr desselben aussieht, kann somit einen Lernprozess tragen, in dem gerade durch das Wiederholen etwas Neues entsteht.

35. Deleuze interessiert sich für diese Verbindung von Wiederkehr und Veränderung, nicht für die banale Behauptung, kein Ereignis gleiche einem anderen vollkommen.

36. Wiederholung bringt Differenz hervor, weil sie ein Gefüge unter veränderten Bedingungen erneut in Bewegung setzt und dabei andere Möglichkeiten aktualisiert.

37. Der dazugehörige Begriff des Virtuellen darf weder mit digitaler Realität noch mit bloßer Einbildung verwechselt werden.

38. Virtuell ist eine reale Ordnung von Beziehungen und Veränderungsmöglichkeiten, die nicht fertig vorgezeichnet ist, sich aber in bestimmten Gestalten aktualisieren kann.

39. Ein Lernender besitzt beispielsweise nicht einfach einen Vorrat fertiger Aufführungen, aus dem er eine Möglichkeit auswählt, sondern entwickelt in der Auseinandersetzung mit Aufgabe, Körper und Klang eine neue konkrete Fähigkeit.

40. Das Beispiel erläutert nur einen Ausschnitt der anspruchsvollen Lehre, macht aber sichtbar, weshalb Deleuze das Wirkliche nicht auf das bereits Verwirklichte beschränkt.

41. Die Entstehung einer Form ist für ihn keine Kopie eines vorher vorhandenen Musters.

42. Sie ist eine Aktualisierung, bei der sich sowohl das Ergebnis als auch das Feld seiner Möglichkeiten bestimmt.

43. In den gemeinsamen Arbeiten mit Guattari erhält diese Prozessphilosophie eine ausdrücklich soziale, politische und materielle Reichweite.

44. Der Begriff des Gefüges bezeichnet eine vorläufige Einheit aus verschiedenartigen Bestandteilen, die gemeinsam wirken, ohne ihre Unterschiede in einem einzigen Wesen aufzugeben.

45. Eine Schule etwa besteht nicht nur aus einem Gebäude oder einer Verwaltung, sondern aus Menschen, Stundenplänen, Prüfungen, Räumen, technischen Medien, Gewohnheiten und Erwartungen, deren Verbindung bestimmte Handlungen ermöglicht und andere erschwert.

46. Ein Gefüge besitzt daher Ordnung, doch diese Ordnung braucht weder ein allmächtiges Zentrum noch einen unveränderlichen Bauplan.

47. Auch das berühmte Rhizom, dessen Name auf unterirdisch oder bodennah wachsende Sprosssysteme verweist, soll Verbindungen ohne einen einzigen Stamm und ohne festgelegte Rangfolge denkbar machen.

48. Deleuze und Guattari stellen es baumförmigen Modellen gegenüber, in denen jede Verzweigung von einem Ursprung oder einer übergeordneten Einheit her geordnet wird.

49. Das Rhizom ist dennoch kein Lob des Chaos, denn seine Elemente bilden konkrete Anschlüsse, Unterbrechungen, Verdichtungen und Grenzen.

50. Ebenso wenig lässt es sich einfach mit dem Internet gleichsetzen, auch wenn digitale Netze manche seiner Eigenschaften anschaulich erscheinen lassen.

51. Jedes wirkliche Netzwerk enthält technische Standards, Eigentumsverhältnisse, Zugangsschranken und Machtzentren, die eine romantische Metapher von grenzenloser Vernetzung verdecken würde.

52. Der Begriff gewinnt seinen kritischen Wert erst dann, wenn er hilft, die tatsächliche Organisation eines Gefüges genauer zu untersuchen.

53. Diese Genauigkeit ist besonders wichtig, weil Anti-Ödipus häufig als Aufforderung missverstanden wurde, jedes Begehren zu befreien und jede Ordnung niederzureißen.

54. Deleuze und Guattari wenden sich zwar gegen die Vorstellung, Begehren sei ursprünglich ein Mangel, den gesellschaftliche Autorität in zulässige Bahnen lenken müsse.

55. Sie beschreiben Begehren als produktive Kraft, die Beziehungen, Bilder, Institutionen und Lebensformen mit hervorbringt.

56. Daraus folgt jedoch nicht, dass alles Begehrte befreiend wäre.

57. Menschen können Unterwerfungsverhältnisse wünschen, an starren Identitäten festhalten oder an Bewegungen teilnehmen, die ihre Handlungsmöglichkeiten verringern.

58. Eine Philosophie produktiver Differenz benötigt deshalb Kriterien, mit denen sich öffnende Verbindungen von zerstörerischen oder verfestigenden Prozessen unterscheiden lassen.

59. Deleuze und Guattari untersuchen solche Unterschiede mit Begriffen wie Territorialisierung, Fluchtlinie und Werden, ohne daraus ein einfaches politisches Prüfverfahren zu gewinnen.

60. Gerade an diesem Punkt setzt ein ernsthafter Einwand an: Neue Begriffe können übersehene Prozesse sichtbar machen, doch ihre Bildkraft allein beweist noch nicht, welche Veränderung gerecht ist.

61. Wer Hierarchien kritisiert, muss zudem erklären, wie verbindliche Entscheidungen getroffen werden sollen, wenn Interessen kollidieren und nicht alle Verbindungen gleichzeitig möglich sind.

62. Deleuzes Denken eröffnet einen Blick für Entstehung, Beweglichkeit und schöpferische Abweichung, entbindet politische Akteure aber nicht von der Begründung ihrer Ziele.

63. Seine Stärke liegt weniger in einem fertigen Gesellschaftsentwurf als in der Weigerung, bestehende Formen mit den Grenzen des Möglichen zu verwechseln.

64. Lyotards Das postmoderne Wissen von 1979 setzt an einer anderen Frage an, nämlich an der Legitimation von Wissen in hoch entwickelten Gesellschaften.

65. Das Buch entstand als Bericht über Wissen und untersuchte unter anderem, wie Wissenschaft, Bildung und technische Informationsverarbeitung ihre gesellschaftliche Stellung verändern.

66. Berühmt wurde Lyotards Diagnose eines schwindenden Vertrauens in große Erzählungen, die er auch Metanarrative nennt.

67. Eine große Erzählung ist nicht einfach eine umfangreiche Geschichte, sondern ein umfassendes Deutungsmuster, das Wissen und Institutionen durch einen allgemeinen Verlauf rechtfertigt.

68. Der Fortschritt der Vernunft, die Emanzipation der Menschheit oder die gesetzmäßige Befreiung einer Klasse konnten solche Funktionen übernehmen.

69. Einzelne wissenschaftliche Aussagen erhielten innerhalb dieser Erzählungen einen Platz in einem größeren Unternehmen, dessen Ziel als vernünftig oder geschichtlich notwendig galt.

70. Lyotard beobachtet, dass diese umfassenden Rechtfertigungen an Glaubwürdigkeit verlieren, während Wissen zunehmend nach Leistung, Verwertbarkeit und technischer Effizienz beurteilt wird.

71. Seine Diagnose verkündet weder den Tod der Wissenschaft noch den Beginn eines überall gleichen Zeitalters.

72. Wissenschaftliche Verfahren können innerhalb bestimmter Bereiche weiterhin zuverlässig zwischen besser und schlechter begründeten Behauptungen unterscheiden.

73. Offen bleibt jedoch, weshalb wissenschaftliche Leistungsfähigkeit allein bestimmen sollte, welche gesellschaftlichen Ziele verfolgt, welche Forschungen finanziert und welche Folgen hingenommen werden dürfen.

74. Gerade weil eine Wissenschaft ihre eigenen Sätze nach fachlichen Regeln prüft, kann sie den Sinn des gesamten Unternehmens nicht ohne Weiteres aus denselben Regeln ableiten.

75. Die Krise der Metanarrative bedeutet auch nicht, dass jede kleinere Erzählung falsch oder jede Deutung gleichwertig wäre.

76. Sie richtet den Blick vielmehr auf die Verschiedenheit von Sprachspielen, Wissensformen und Ansprüchen, die nicht durch eine einzige übergeordnete Geschichte versöhnt werden können.

77. Das Wort postmodern bezeichnet bei Lyotard somit eine kritische Haltung gegenüber umfassenden Legitimationsansprüchen, nicht die fröhliche Erlaubnis, Tatsachen nach Belieben zu erfinden.

78. Wer die Diagnose als Absage an Wahrheit liest, wiederholt gerade jene Vereinfachung, gegen die sie sich richtet.

79. Im 1983 erschienenen Werk Der Widerstreit verschärft Lyotard die Frage, indem er unterschiedliche Arten von Sätzen und die Regeln ihrer Verknüpfung untersucht.

80. Beschreiben, befehlen, fragen, erzählen und urteilen sind nicht bloß verschiedene Formulierungen desselben Inhalts, denn sie stellen unterschiedliche Beziehungen zwischen Sprechenden, Adressaten und Gegenständen her.

81. Innerhalb einer bestimmten Diskursart kann ein Konflikt entschieden werden, wenn feststeht, welche Belege zählen und welches Ziel das Verfahren verfolgt.

82. Ein Widerstreit entsteht dagegen, wenn die Regel, nach der entschieden wird, den Anspruch einer Seite von vornherein unformulierbar oder unbeweisbar macht.

83. Dann erleidet jemand nicht nur einen Schaden, sondern verliert zugleich die anerkannten Mittel, diesen Schaden als Unrecht darzustellen.

84. Der hypothetische Fall vom Anfang zeigt diese doppelte Verletzung, sofern die Erfahrung der Betroffenen durch die zugelassenen Beweisregeln systematisch zum Verstummen gebracht wird.

85. Die angemessene Reaktion besteht für Lyotard nicht darin, alle Aussagen für gleich gültig zu erklären.

86. Sie verlangt vielmehr Aufmerksamkeit für Anzeichen, dass etwas noch keinen anerkannten Ausdruck gefunden hat, sowie die Erfindung neuer Redeweisen, in denen der Anspruch hörbar werden kann.

87. Eine solche Erfindung garantiert keine gerechte Lösung, denn auch neue Begriffe müssen geprüft, bestritten und in gemeinsame Entscheidungen übersetzt werden.

88. Lyotards Denken schützt den Konflikt davor, unter einer scheinbar neutralen Regel zu verschwinden, lässt aber die schwierige Frage offen, wie weit gemeinsame Maßstäbe reichen können.

89. Ohne allgemeine Regeln droht jede Entscheidung nur für den einzelnen Fall zu gelten, während Recht und demokratische Politik auf eine gewisse Vergleichbarkeit von Fällen angewiesen sind.

90. Mit zu starren allgemeinen Regeln droht umgekehrt, dass neuartige Verletzungen nur deshalb unbeachtet bleiben, weil sie in den vorhandenen Kategorien noch keinen Namen besitzen.

91. Lyotards Hinweis auf den Widerstreit ist daher selbst von einer normativen Sensibilität getragen, auch wenn er sie nicht als universales System von Grundsätzen ausarbeitet.

92. Er setzt voraus, dass erzwungenes Schweigen, die Vernichtung von Zeugnismöglichkeiten und die Alleinherrschaft einer Diskursart als Unrecht erkannt werden sollen.

93. Seine Kritik an letzten Begründungen hebt Verantwortung folglich nicht auf, sondern macht Urteilskraft unter Bedingungen unvermeidlicher Unsicherheit anspruchsvoller.

94. Deleuze und Lyotard treffen sich in ihrer Wachsamkeit gegenüber Denkformen, die Identität, Ordnung oder Einigkeit zu schnell voraussetzen.

95. Deleuze fragt vor allem nach den Prozessen, aus denen Formen, Subjekte und neue Möglichkeiten hervorgehen, während Lyotard untersucht, wie Wissensansprüche legitimiert und unvereinbare Satzordnungen miteinander verknüpft werden.

96. Beim einen steht die Produktivität der Differenz im Vordergrund, beim anderen die Gefahr, dass ein Konflikt durch die Sprache seiner Entscheidung zum Schweigen gebracht wird.

97. Beide Perspektiven können politische Kritik schärfen, solange ihre Begriffe nicht als Freibrief für Unübersichtlichkeit, Regellosigkeit oder bloße Behauptung dienen.

98. Unterschiede ernst zu nehmen heißt weder, jede Identität aufzulösen, noch auf gemeinsame Urteile zu verzichten.

99. Es heißt, die Entstehung unserer Kategorien zu untersuchen, ihre Ausschlüsse wahrzunehmen und bei jeder Entscheidung zu prüfen, welche Ansprüche ihre Regeln sichtbar machen oder verdecken.

100. Die neue Denkform, die sich daraus ergibt, ist keine Lehre vom Ende der Vernunft, sondern die anspruchsvollere Aufgabe, Vernunft für Differenzen empfänglich zu machen, ohne die Verantwortung des Urteilens abzugeben.