5.4.3 A tudás határai – Die Grenzen des Wissens

1. A skót filozófus, David Hume az empirizmust a legszélsőségesebb végkövetkeztetéséig vitte.

2. Hume a 18. században élt, és nyugodt, barátságos, ugyanakkor rettenthetetlen gondolkodónak számított.

3. Locke-hoz és Berkeley-hez hasonlóan Hume is abból indult ki, hogy minden tudás a tapasztalatból származik.

4. Hume azonban olyan szigorúan vizsgálta ezt az alapelvet, hogy megdöbbentő eredményekre jutott.

5. Legmerészebb vizsgálata egy olyan fogalomra irányult, amelyet mindennap használunk.

6. Ez a fogalom az ok, vagyis az a képzet, hogy egy dolog egy másikat okoz.

7. Hiszünk abban, hogy egy meglökött golyó egy második golyót mozgásba hoz.

8. Hisszük, hogy a tűz okozza a meleget, és hogy a kenyér csillapítja az éhséget.

9. Hume ekkor egy egyszerű, de rendkívül kényelmetlen kérdést tett fel.

10. Honnan tudjuk valójában, hogy egy ok szükségszerűen előidézi a hatását?

11. Ha az egyik golyó eltalálja a másikat, mit látunk valójában a saját szemünkkel?

12. Először az egyik mozgást látjuk, majd a másodikat.

13. Tehát csupán két különálló esemény időbeli egymásutánját látjuk.

14. Azt a titokzatos erőt, amelynek az egyiket a másikra kényszerítenie kellene, soha nem látjuk.

15. Ezt az összekötő szükségszerűséget egyetlen érzékszervünkkel sem érzékelhetjük.

16. Hume ebből azt a következtetést vonta le, hogy az ok szükségszerűségét egyáltalán nem tapasztalhatjuk meg.

17. Mindig csak azt tapasztaljuk, hogy két esemény eddig rendszeresen követte egymást.

18. Honnan származik akkor az a szilárd meggyőződésünk, hogy a hatásnak be kell következnie?

19. Hume válasza egyszerre híres és meglepő.

20. A meggyőződés nem az ésszerűségből fakad, hanem kizárólag a szokásból.

21. Mivel ezer alkalommal láttuk, hogy az egyikre a másik következett, a jövőben is ezt várjuk.

22. Az ok és a hatás közötti kapcsolat tehát nem a külső dolgokban rejlik.

23. Kizárólag a várakozásunkban rejlik, amelyet az ismételt tapasztalatok formáltak.

24. A logikai szükségszerűség helyébe így egy puszta lelki szokás lép.

25. Ez Hume híres kritikája az ok fogalmával szemben, az úgynevezett kauzalitáskritika.

26. Ez a kritika nemcsak a mindennapi életet érinti, hanem az egész természettudományt is.

27. Minden természeti törvény azon a feltételezésen alapul, hogy azonos okok azonos hatásokat eredményeznek.

28. Hume szerint azonban ezt a feltételezést semmilyen biztos bizonyíték nem támasztja alá.

29. Ehhez szorosan kapcsolódik egy második probléma, amelyet indukciós problémának neveznek.

30. Az indukció azt jelenti, hogy sok egyedi esetből általános szabályra következtetünk.

31. Ezer alkalommal láttuk felkelni a napot, és ebből arra következtetünk, hogy mindig fel fog kelni.

32. De mivel lehet bizonyítani, hogy a jövő egyáltalán hasonlítani fog a múltra?

33. Bármely bizonyítási kísérlet már eleve feltételezné azt, amit éppen bizonyítania kellene.

34. Feltételezni kellene, hogy a természet állandó marad, de éppen ez nem biztos.

35. Így a múltból a jövőre vonatkozó következtetés logikailag megalapozatlan marad.

36. Hume ezzel rámutatott, hogy még a legbiztosabb várakozásaink sem nyugszanak kényszerítő erejű tudáson.

37. Ez a felismerés egyenesen az emberi megismerés iránti mély szkepticizmushoz vezet.

38. A szkepticizmus itt a tudásunk hatókörével kapcsolatos alapvető kételyt jelenti.

39. Hume nem tagadta, hogy holnap felkel a nap, hiszen ő maga is ezt várta.

40. Csak azt tagadta, hogy ezt a tudást teljes bizonyossággal bizonyítani tudjuk.

41. Ezzel Hume egyértelmű határt húzott az emberi értelem területének köré.

42. Ezen a határon belül helyezkednek el a tiszta fogalmak közötti kapcsolatok, mint például a matematikában.

43. Az, hogy két és két négy, biztos, mert kizárólag a jelek jelentésétől függ.

44. Az ilyen igazságok bizonyosak, de semmit sem mondanak el a valós világról.

45. E határon kívül helyezkednek el a tényekről és a világról szóló összes állítások.

46. Ezek az állítások soha nem szigorúan bizonyosak, mert mindig a tapasztalattól függenek.

47. A világban fellelhető okokról tehát nincs teljesen biztos tudás.

48. Ez a szigorú határvonal meghúzása az empirizmus egyik legnagyobb vívmánya volt.

49. Hume maga ebből nem borús, hanem nyugodt következtetést vont le.

50. A mindennapi életben – mondta – nyugodtan követjük a szokást és a természetet, nem pedig a kételyt.

51. Senki sem kételkedhet komolyan reggeli közben abban, hogy a kenyér táplálni fogja.

52. A szkepticizmus a tanulószobába tartozik, az élet viszont a természetes elvárásoké.

53. Ennek ellenére Hume által az ok-fogalomra mért csapás tartós szálka maradt a gondolkodásban.

54. A német filozófus, Immanuel Kant később bevallotta, hogy Hume mély álmából ébresztette fel.

55. Kant annyira komolyan vette Hume kérdését, hogy az egész ismeretelméletet újragondolta.

56. Így a szkeptikus skót a filozófia egyik legnagyobb fordulatának hajtóerejévé vált.

57. Az empirizmus Hume-mal elérte végső határait, és egyúttal feltárta azokat is.

58. A puszta tapasztalatból önmagában nem nyerhető biztos tudás a szükségszerűségekről.

59. Ezzel felvetődött egy alapvető kérdés, amelyet a gondolkodás többé nem tudott elkerülni.

60. Hogy mégis hogyan lehetséges a világról szóló biztos tudás, arra a következő korszaknak kellett választ adnia.

1. Der schottische Philosoph David Hume führte den Empirismus zu seinem schärfsten Ende.

2. Hume lebte im achtzehnten Jahrhundert und galt als ruhiger, freundlicher und zugleich unerschrockener Denker.

3. Wie Locke und Berkeley ging auch Hume davon aus, dass alles Wissen aus Erfahrung stammt.

4. Doch Hume prüfte diesen Grundsatz so streng, dass er an erschütternde Ergebnisse geriet.

5. Seine kühnste Untersuchung galt einem Begriff, den wir täglich gebrauchen.

6. Dieser Begriff ist die Ursache, also die Vorstellung, dass eine Sache eine andere bewirkt.

7. Wir glauben, dass eine angestoßene Kugel eine zweite Kugel zur Bewegung bringt.

8. Wir glauben, dass Feuer die Wärme verursacht und dass Brot den Hunger stillt.

9. Hume stellte nun eine einfache, aber höchst unbequeme Frage.

10. Woher wissen wir eigentlich, dass eine Ursache ihre Wirkung mit Notwendigkeit hervorbringt?

11. Wenn eine Kugel die andere trifft, was sehen wir dann tatsächlich mit eigenen Augen?

12. Wir sehen zuerst die eine Bewegung und danach die zweite Bewegung.

13. Wir sehen also nur ein zeitliches Nacheinander von zwei einzelnen Ereignissen.

14. Die geheimnisvolle Kraft, die das eine das andere erzwingen soll, sehen wir niemals.

15. Diese verbindende Notwendigkeit lässt sich mit keinem Sinn wahrnehmen.

16. Hume folgerte daraus, dass wir die Notwendigkeit der Ursache gar nicht erfahren können.

17. Wir erfahren stets nur, dass zwei Ereignisse bisher regelmäßig aufeinander folgten.

18. Woher kommt dann unsere feste Überzeugung, dass die Wirkung kommen muss?

19. Humes Antwort ist berühmt und überraschend zugleich.

20. Die Überzeugung kommt nicht aus der Vernunft, sondern allein aus der Gewohnheit.

21. Weil wir tausendmal sahen, dass auf das eine das andere folgte, erwarten wir es auch künftig.

22. Die Verbindung zwischen Ursache und Wirkung liegt also nicht in den Dingen draußen.

23. Sie liegt allein in unserer Erwartung, die durch wiederholte Erfahrung geprägt wurde.

24. An die Stelle einer logischen Notwendigkeit tritt damit eine bloße seelische Gewohnheit.

25. Das ist Humes berühmte Kritik am Begriff der Ursache, die sogenannte Kausalitätskritik.

26. Diese Kritik trifft nicht nur den Alltag, sondern auch die gesamte Naturwissenschaft.

27. Jedes Naturgesetz beruht auf der Annahme, dass gleiche Ursachen gleiche Wirkungen haben.

28. Nach Hume ist diese Annahme jedoch durch keinen sicheren Beweis gedeckt.

29. Eng damit verbunden ist ein zweites Problem, das man das Induktionsproblem nennt.

30. Induktion bedeutet, von vielen einzelnen Fällen auf eine allgemeine Regel zu schließen.

31. Wir sahen die Sonne tausendmal aufgehen und schließen daraus, dass sie immer aufgehen wird.

32. Doch womit lässt sich beweisen, dass die Zukunft der Vergangenheit überhaupt gleichen wird?

33. Jeder Beweisversuch würde bereits voraussetzen, was er erst beweisen soll.

34. Man müsste annehmen, dass die Natur gleichförmig bleibt, doch genau das ist nicht gesichert.

35. So bleibt der Schluss von der Vergangenheit auf die Zukunft logisch ohne festen Grund.

36. Hume zeigte damit, dass selbst unsere sichersten Erwartungen auf keinem zwingenden Wissen ruhen.

37. Diese Einsicht führt geradewegs in eine tiefe Skepsis gegenüber dem menschlichen Erkennen.

38. Skepsis bedeutet hier den grundsätzlichen Zweifel an der Reichweite unseres Wissens.

39. Hume bestritt nicht, dass die Sonne morgen aufgeht, denn er erwartete es selbst.

40. Er bestritt nur, dass wir dieses Wissen mit voller Sicherheit beweisen können.

41. Damit zog Hume eine klare Grenze um das Gebiet der menschlichen Vernunft.

42. Innerhalb dieser Grenze liegen die Beziehungen zwischen reinen Begriffen, wie in der Mathematik.

43. Dass zwei und zwei vier ergibt, ist sicher, weil es allein vom Sinn der Zeichen abhängt.

44. Solche Wahrheiten sind gewiss, sagen aber nichts über die wirkliche Welt aus.

45. Außerhalb dieser Grenze liegen alle Aussagen über Tatsachen und über die Welt.

46. Diese Aussagen sind nie streng sicher, weil sie immer von der Erfahrung abhängen.

47. Über Ursachen in der Welt gibt es also kein vollkommen sicheres Wissen.

48. Diese strenge Grenzziehung war eine der größten Leistungen des Empirismus überhaupt.

49. Hume selbst zog daraus keinen düsteren, sondern einen gelassenen Schluss.

50. Im Alltag, sagte er, folgen wir ruhig der Gewohnheit und der Natur, nicht dem Zweifel.

51. Niemand kann beim Frühstück ernsthaft daran zweifeln, dass Brot ihn nähren wird.

52. Die Skepsis gehört in die Studierstube, das Leben aber gehört der natürlichen Erwartung.

53. Trotzdem blieb Humes Erschütterung des Ursachenbegriffs ein bleibender Stachel im Denken.

54. Der deutsche Philosoph Immanuel Kant bekannte später, Hume habe ihn aus tiefem Schlaf geweckt.

55. Kant nahm Humes Frage so ernst, dass er die ganze Erkenntnistheorie neu durchdachte.

56. So wurde der skeptische Schotte zum Antrieb für eine der größten Wenden der Philosophie.

57. Der Empirismus hatte mit Hume seine äußerste Grenze erreicht und zugleich offengelegt.

58. Aus der reinen Erfahrung allein lässt sich kein sicheres Wissen über Notwendigkeiten gewinnen.

59. Damit war eine Grundfrage gestellt, an der das Denken nicht mehr vorbeikam.

60. Wie sicheres Wissen über die Welt dennoch möglich sei, sollte die nächste Epoche beantworten.