5 Nyelvfilozófia: Hogyan jelenthetnek valamit a szavak? – Sprachphilosophie: Wie können Wörter etwas bedeuten?

1. Képzeljük el, hogy egy asztalon két hasonló csésze áll, amelyek közül az egyik közelebb van az ablakhoz.

2. Egy nő megkéri vendégét, hogy vegye el az ablak melletti csészét.

3. A férfi a szóban forgó edényt veszi el, noha a nő sem rá mutat, sem annak alakját nem rajzolja le.

4. A kérés hangjai és a csésze alakja között nincs olyan hasonlóság, amelyből a férfi le tudná következtetni a helyes választást.

5. Ennek ellenére megérti a kijelentést, még akkor is, ha ezt a mondatot még soha nem hallotta tőle.

6. Felismer egy tárgyat, és egyúttal egy kérést is, hogy tegyen vele valamit.

7. Az, hogy mindkettő néhány szóval sikerül, magától értetődőnek tűnik, amíg senki sem nyúl a rossz csészéhez.

8. Éppen ez a látszólag jelentéktelen hiba lehetősége vet fel azt a kérdést, hogy egyáltalán mi alapján adnak a szavak konkrét jelentést.

9. Úgy tűnik, a hangok önmagukban nem elegendőek ehhez.

10. Aki nem ért németül, pontosan hallhatná a hangok sorozatát, és mégis tanácstalanul állna az asztal előtt.

11. Még egy különösen érthető kiejtés sem adná át neki a döntő különbségeket.

12. Ezzel szemben a látogató ugyanazt a kérést más hangon vagy írásos üzenet formájában megértené.

13. Tehát képesnek kell lennie arra, hogy a változó fizikai megjelenési formákon túl is felismerje a kifejezést.

14. A hallható vagy látható forma érzékelhetővé teszi a nyelvet, de még nem magyarázza meg, hogy mit értünk alatta.

15. Ezt az összefüggést megtanulják, de abból, hogy valamit megtanultak, még nem következik a jelentésének magyarázata.

16. Tisztázni kell, hogy a résztvevőknek mire kell képesnek lenniük ahhoz, hogy az észlelt jelekből érthető kérés szülessen.

17. A csésze leesése példáján megkülönböztethetők ennek a teljesítménynek három oldala, amelyek a beszélgetés során általában együtt hatnak.

18. Egy kifejezés jelentése elsősorban az, amit egy nyelven belül kifejez.

19. A „csésze” szóval a látogató tud mit kezdeni, még akkor is, ha a két edényt még nem látta.

20. A vonatkozás viszont a használt kifejezés és az itt szóban forgó tárgy közötti kapcsolatra utal.

21. A „csésze az ablaknál” kifejezésnek ebben a helyzetben az egyik edényt kell megjelölnie.

22. Végül egy kijelentés az, amikor valaki egy kifejezést konkrét körülmények között használ.

23. A kéréshez ezért szükség van egy beszélő személyre, egy megszólított látogatóra és egy asztalra, amelynél a megkülönböztetésnek jelentősége van.

24. Ezek a munkadefiníciók segítenek különböző kérdéseket feltenni anélkül, hogy máris teljes magyarázatot adnának a nyelvi jelentésre.

25. Kézenfekvő, hogy a szavakat olyan címkéknek képzeljük el, amelyeket a dolgokra ragasztanak.

26. Esetünkben ez elsőre elegendőnek tűnik, hiszen végül is a látogatónak fel kell ismernie egy csészét.

27. A „csésze” szó azonban nem kizárólag ehhez az egy edényhez kapcsolódik.

28. A másikra is alkalmazható, míg csak a pontosabb meghatározás szűkíti le a választást.

29. Az ablakhoz fűződő kapcsolat két dolgot köt össze, amelyeket a látogatónak a helyzetben egymáshoz kell rendelnie.

30. Még ha nem is állna csésze az asztalon, megértené, mit kér tőle a nő.

31. Felismerhetné, hogy a kérés teljesíthetetlen, ahelyett, hogy a szavakat értelmetlen hangoknak tekintené.

32. A kifejezés érthetősége és egy megfelelő tárgy jelenléte ezért nem egyszerűen egyenértékűek.

33. A megfelelő tárgy kiválasztása sem dönti el még azt, hogy valaki mit értett meg.

34. Tegyük fel, hogy a látogató az ablak melletti csészéért nyúl, mert az az övé, és amúgy is abból akart inni.

35. Kézmozdulata ekkor egybeesik a nő kívánságával, noha lehet, hogy egyáltalán nem figyelt a szavaira.

36. Egy véletlenül megfelelő eredmény ezért önmagában nem bizonyítja a sikeres megértést.

37. Fordítva viszont megértheti a kérést, és mégis ott hagyhatja a csészét, mert túl forrónak tartja.

38. Ebben az esetben a cselekvés elmulasztása nem cáfolja meg a megértését.

39. Döntő fontosságú többek között az, hogy a kijelentésből ki tudja-e következtetni a választást és a kért cselekvést.

40. A megértés így cselekvési és válaszadási lehetőségeket nyit meg számára anélkül, hogy egy meghatározott fizikai reakciót kényszerítene ki.

41. Most fel lehetne hozni azt az ellenvetést, hogy ez a megértésről szóló beszéd csupán egy rejtélyes belső dimenziót ad hozzá a megfigyelhető folyamatokhoz.

42. Lehet, hogy az emberek bizonyos hangokat hallanak, és eddigi tapasztalataik alapján rendszeresen reagálnak rájuk.

43. A nő egy mozdulatot vár, a látogató végrehajtja azt, és a magyarázathoz ennél többet nem is kell feltételezni.

44. Ezt a nézetet alátámasztja, hogy a begyakorolt reakciók gyakran hosszú gondolkodás nélkül zajlanak le.

45. A mindennapi érintkezésben senkinek nem kell először jelentéselméletet kidolgoznia, mielőtt átadna egy csészét.

46. A tanult reakciókon alapuló magyarázat ezért többet érdemel, mint egy mellékes elutasítást.

47. Ez leírja annak egy fontos részét, ami a megértést lehetővé teszi.

48. Kérdéses azonban, hogy képes-e lefedni a megértő válasz és a kiszámítható félreértés közötti különbséget is.

49. Tegyük fel, hogy a látogató összekeveri a két csésze helyzetét, és rendszeresen azt veszi fel, amelyik távolabb van az ablaktól.

50. Reakciója ilyenkor rendszeres lenne, és egy figyelmes megfigyelő számára jól előre jelezhető.

51. Ennek ellenére – a kéréshez és az asztalon lévő elrendezéshez viszonyítva – ez lenne a helytelen választás.

52. A reakció gyakorisága még nem magyarázza meg, miért tekinthető hibának.

53. Ehhez figyelembe kell vennünk, hogy a szavak milyen megkülönböztetést igényelnek, és hogy a kiválasztott csésze megfelel-e ennek.

54. A visszatérő mozdulatok puszta leírása nyitva hagyja ezt a kapcsolatot a kérés tartalmával.

55. Ha ezt kiegészítjük azzal a képességgel, hogy figyelembe vegyük az ilyen különbségeket és kijavítsuk a hibákat, akkor a magyarázat meggyőzőbbé válik.

56. Ekkor azonban a megtanult anyag többet foglal magában, mint egy hang és egy mozdulat közötti szilárd kapcsolatot.

57. A nő szándéka sem képes önmagában pótolni ezt a hiányt.

58. Képzeljük el, hogy titokban „az ablak melletti csészének” nevezi az ablaktól távolabb álló csészét.

59. Kívánsága egyértelmű lenne, és ő magában pontosan tudná, melyik edényt szeretné.

60. A látogatónak azonban mégsem lenne felismerhető oka arra, hogy a szavakat ebben a különleges értelemben értelmezze.

61. Az, hogy a látogató a ténylegesen az ablak mellett álló csészét választotta volna, a nő titkos kívánsága miatt sem minősülne nyelvi hibának.

62. Egy magánjellegű meghatározás közös megegyezéssé válhat, ha közlik és megértik.

63. Ilyen megegyezés nélkül ez csupán azt magyarázza, mit szándékozik a nő, nem pedig azt, mit ért a látogató a kéréséből.

64. A beszélőnek ezért olyan kifejezési lehetőségekre kell támaszkodnia, amelyek a megszólított személy számára érthetőek.

65. Ez a hozzáférhetőség nem követeli meg, hogy minden kérés előtt minden szót kifejezetten meghatározzanak.

66. Mindketten ismerhetik a csészéket, az ablakokat és a térbeli különbségeket anélkül, hogy ismereteiket teljes körű magyarázatokban tudnák kifejteni.

67. Gyakorlott viszonyuk elegendő közös alapot biztosít az egyértelmű esetben.

68. Ha a helyzet tisztázatlanná válik – például azért, mert mindkét csésze ugyanolyan közel áll az ablakhoz –, ugyanaz a megfogalmazás már nem biztosítja a kívánt választást.

69. Ilyenkor egy visszakérdezés rávilágíthat arra, hogy hiányzik a szükséges meghatározás.

70. A letört fülre vonatkozó kiegészítés azonosíthatná a tárgyat, feltéve, hogy ez a jellemző csak az egyik csészére vonatkozik.

71. A visszakérdezés nem utólag teremt értelmet az összes szónak, hanem rámutat arra, hogy ebben a helyzetben hol van szükség további tisztázásra azok alkalmazása tekintetében.

72. A nyelvi megértés így hallgatólagos gyakorlaton alapulhat, és egyúttal nyitott maradhat a kifejezett javításokra.

73. Ezzel a kiinduló kérdés az egyes hangok feltételezett erejéről áttevődik azokra a kapcsolatokra, amelyekben a kifejezések érthetővé válnak.

74. A szavaknak felismerhetőnek kell lenniük, használatukat el kell sajátítani, és a konkrét helyzetnek kellő mértékben alátámasztania kell a szándékolt választást.

75. Sem a tárgy önmagában, sem a szándék önmagában, sem a megfigyelt kézmozdulat nem magyarázza meg a teljes eseményt.

76. Csak ezek összekapcsolása révén válik világossá, miért jár sikerrel a kérés, és mi miatt bukhat el.

77. Ebből nem következik kész válasz minden kifejezésre és minden elképzelhető beszélgetési helyzetre.

78. A csésze-példa azonban megmutatja, miért kell egy jelentésmagyarázatnak figyelembe vennie az érthető tévedéseket és az indokolt helyesbítéseket is.

79. A csésze nem a mondattól kapja az alakját, és a mondat sem a csésze alakjától kapja a jelentését.

80. Kettőjük között egy megtanult szóhasználat áll, amelynek segítségével az egyik ember a másiknak valami meghatározottat tud közölni a közös környezetükről.

1. Stellen wir uns vor, auf einem Tisch stehen zwei ähnliche Tassen, von denen eine näher am Fenster steht.

2. Eine Frau bittet ihren Besucher, die Tasse am Fenster zu nehmen.

3. Er greift nach dem gemeinten Gefäß, obwohl sie weder darauf zeigt noch dessen Aussehen nachzeichnet.

4. Zwischen den Lauten ihrer Bitte und der Form der Tasse besteht keine Ähnlichkeit, an der er die richtige Wahl ablesen könnte.

5. Trotzdem kann er die Äußerung verstehen, auch wenn er diesen Satz noch nie von ihr gehört hat.

6. Er erkennt einen Gegenstand und zugleich eine Bitte, etwas mit ihm zu tun.

7. Dass beides in wenigen Worten gelingt, erscheint selbstverständlich, solange niemand zur falschen Tasse greift.

8. Gerade diese unscheinbare Möglichkeit eines Fehlers führt zu der Frage, wodurch die Wörter überhaupt etwas Bestimmtes zu verstehen geben.

9. Die Laute allein reichen dafür offenbar nicht aus.

10. Wer kein Deutsch versteht, könnte ihre Abfolge genau hören und dennoch ratlos vor dem Tisch stehen.

11. Auch eine besonders deutliche Aussprache würde ihm die entscheidenden Unterscheidungen nicht vermitteln.

12. Umgekehrt könnte der Besucher dieselbe Bitte in einer anderen Stimme oder als geschriebene Nachricht verstehen.

13. Er muss also einen Ausdruck über wechselnde körperliche Erscheinungsformen hinweg wiedererkennen können.

14. Die hörbare oder sichtbare Gestalt macht Sprache wahrnehmbar, erklärt aber noch nicht, was mit ihr verstanden wird.

15. Diese Verbindung ist erlernt, doch aus der bloßen Feststellung, dass etwas gelernt wurde, ergibt sich noch keine Erklärung seiner Bedeutung.

16. Zu klären bleibt, was die Beteiligten können müssen, damit aus wahrgenommenen Zeichen eine verständliche Bitte wird.

17. Am Tassenfall lassen sich drei Seiten dieser Leistung auseinanderhalten, die im Gespräch gewöhnlich zusammenwirken.

18. Die Bedeutung eines Ausdrucks ist zunächst das, was er innerhalb einer Sprache zu verstehen gibt.

19. Mit dem Wort „Tasse“ weiß der Besucher etwas anzufangen, auch wenn er die beiden Gefäße noch nicht gesehen hat.

20. Der Bezug betrifft dagegen die Beziehung des verwendeten Ausdrucks zu dem Gegenstand, von dem hier die Rede ist.

21. Die Wendung „die Tasse am Fenster“ soll in dieser Situation eines der beiden Gefäße kenntlich machen.

22. Eine Äußerung ist schließlich der konkrete Gebrauch eines Ausdrucks durch jemanden unter bestimmten Umständen.

23. Zur Bitte gehören deshalb eine sprechende Person, ein angesprochener Besucher und ein Tisch, an dem die Unterscheidung etwas ausmacht.

24. Diese Arbeitsbestimmungen helfen, verschiedene Fragen zu stellen, ohne bereits eine vollständige Erklärung sprachlicher Bedeutung zu liefern.

25. Es liegt nahe, sich Wörter wie Etiketten vorzustellen, die an Dinge angeheftet werden.

26. Für unseren Fall scheint das zunächst auszureichen, denn schließlich soll der Besucher eine Tasse erkennen.

27. Doch das Wort „Tasse“ klebt nicht ausschließlich an diesem einen Gefäß.

28. Es lässt sich auch auf das andere anwenden, während erst die nähere Bestimmung die Auswahl eingrenzt.

29. Die Beziehung zum Fenster verbindet dabei zwei Dinge, die der Besucher in der Situation zueinander einordnen muss.

30. Selbst wenn auf dem Tisch keine Tasse stünde, könnte er verstehen, was die Frau von ihm verlangt.

31. Er könnte die Bitte als unerfüllbar erkennen, statt die Wörter für bedeutungslose Geräusche zu halten.

32. Die Verständlichkeit des Ausdrucks und das Vorhandensein eines passenden Gegenstands lassen sich daher nicht einfach gleichsetzen.

33. Auch die Wahl des richtigen Gegenstands entscheidet noch nicht darüber, was jemand verstanden hat.

34. Nehmen wir an, der Besucher greift zur Tasse am Fenster, weil sie seine eigene ist und er ohnehin daraus trinken wollte.

35. Seine Handbewegung stimmt dann mit dem Wunsch der Frau überein, obwohl er ihre Worte möglicherweise gar nicht beachtet hat.

36. Ein zufällig passendes Ergebnis belegt deshalb für sich genommen keine gelungene Verständigung.

37. Umgekehrt könnte er die Bitte verstehen und die Tasse stehen lassen, weil er sie für zu heiß hält.

38. Sein Unterlassen widerlegt in diesem Fall nicht sein Verständnis.

39. Entscheidend ist unter anderem, ob er die Auswahl und die verlangte Handlung aus der Äußerung erschließen kann.

40. Verstehen eröffnet ihm damit Möglichkeiten des Handelns und des Antwortens, ohne eine bestimmte körperliche Reaktion zu erzwingen.

41. Nun könnte man einwenden, diese Rede vom Verstehen füge den beobachtbaren Vorgängen nur ein geheimnisvolles Inneres hinzu.

42. Vielleicht hören Menschen bestimmte Laute und reagieren aufgrund ihrer bisherigen Erfahrungen regelmäßig auf sie.

43. Die Frau erwartet eine Bewegung, der Besucher führt sie aus, und mehr müsse zur Erklärung gar nicht angenommen werden.

44. Für diese Auffassung spricht, dass eingeübte Reaktionen oft ohne langes Nachdenken ablaufen.

45. Im gewöhnlichen Umgang muss niemand erst eine Theorie der Bedeutung entwerfen, bevor er eine Tasse reicht.

46. Die Erklärung durch erlernte Reaktionen verdient deshalb mehr als eine beiläufige Zurückweisung.

47. Sie beschreibt einen wichtigen Teil dessen, was Verständigung möglich macht.

48. Fraglich ist jedoch, ob sie auch den Unterschied zwischen einer verständigen Antwort und einem vorhersehbaren Missverständnis erfassen kann.

49. Angenommen, der Besucher verwechselt die Lage der beiden Tassen und greift zuverlässig nach derjenigen, die weiter vom Fenster entfernt steht.

50. Seine Reaktion wäre dann regelmäßig und für eine aufmerksame Beobachterin gut vorherzusagen.

51. Trotzdem wäre sie, gemessen an der Bitte und der Anordnung auf dem Tisch, die falsche Auswahl.

52. Die Häufigkeit einer Reaktion erklärt noch nicht, weshalb sie als Fehler gelten kann.

53. Dafür müssen wir berücksichtigen, welche Unterscheidung die Worte verlangen und ob die ausgewählte Tasse ihr entspricht.

54. Eine bloße Beschreibung wiederkehrender Bewegungen lässt diese Beziehung zum Inhalt der Bitte offen.

55. Wird sie um die Fähigkeit ergänzt, solche Unterschiede zu beachten und Fehler zu berichtigen, gewinnt sie an Erklärungskraft.

56. Dann umfasst das Erlernte allerdings mehr als eine feste Verbindung zwischen einem Laut und einer Bewegung.

57. Die Absicht der Frau kann diese Lücke ebenfalls nicht allein schließen.

58. Stellen wir uns vor, sie nennt für sich heimlich die fensterferne Tasse „die Tasse am Fenster“.

59. Ihr Wunsch wäre bestimmt, und sie könnte im Stillen genau wissen, welches Gefäß sie haben möchte.

60. Der Besucher hätte dennoch keinen erkennbaren Grund, die Wörter in diesem besonderen Sinn aufzufassen.

61. Seine Wahl der tatsächlich am Fenster stehenden Tasse wäre durch ihren geheimen Wunsch nicht zu einem sprachlichen Fehler geworden.

62. Eine private Festlegung kann zur gemeinsamen Vereinbarung werden, wenn sie mitgeteilt und verstanden wird.

63. Ohne eine solche Verständigung erklärt sie nur, was die Frau beabsichtigt, nicht, was ihre Bitte dem Besucher zu verstehen gibt.

64. Die sprechende Person muss sich daher auf Ausdrucksmöglichkeiten stützen, die für die angesprochene Person zugänglich sind.

65. Diese Zugänglichkeit verlangt nicht, dass vor jeder Bitte alle Wörter ausdrücklich definiert werden.

66. Beide können mit Tassen, Fenstern und räumlichen Unterschieden vertraut sein, ohne ihre Kenntnisse in vollständigen Erklärungen darlegen zu können.

67. Ihr geübter Umgang stellt für den übersichtlichen Fall genügend Gemeinsamkeit bereit.

68. Wird die Lage unklar, etwa weil beide Tassen gleich nah am Fenster stehen, trägt dieselbe Formulierung die gewünschte Auswahl jedoch nicht mehr.

69. Dann kann eine Rückfrage sichtbar machen, dass die nötige Bestimmung fehlt.

70. Eine Ergänzung über den abgebrochenen Henkel könnte den Gegenstand kenntlich machen, sofern dieses Merkmal nur auf eine der Tassen zutrifft.

71. Die Rückfrage erzeugt nicht erst rückwirkend die Bedeutung sämtlicher Wörter, sondern zeigt, an welcher Stelle ihre Anwendung in dieser Situation weiterer Klärung bedarf.

72. Sprachliche Verständigung kann somit auf stillschweigender Übung beruhen und zugleich für ausdrückliche Korrekturen offenbleiben.

73. Damit verschiebt sich die Ausgangsfrage von der vermeintlichen Kraft einzelner Laute zu den Beziehungen, in denen Ausdrücke verständlich werden.

74. Die Wörter müssen wiedererkennbar sein, ihr Gebrauch muss erlernt sein, und die konkrete Lage muss die beabsichtigte Auswahl hinreichend tragen.

75. Weder der Gegenstand allein noch die Absicht allein noch die beobachtete Handbewegung erklärt das ganze Geschehen.

76. Erst ihre Verbindung lässt erkennen, weshalb die Bitte gelingt und woran sie scheitern kann.

77. Daraus folgt keine fertige Antwort für jeden Ausdruck und jede denkbare Gesprächssituation.

78. Der Tassenfall zeigt aber, warum eine Erklärung von Bedeutung auch verständlichen Irrtum und begründete Berichtigung berücksichtigen muss.

79. Die Tasse erhält ihre Form nicht durch den Satz, und der Satz erhält seine Bedeutung nicht durch die Form der Tasse.

80. Zwischen beiden liegt ein erlernter Umgang mit Worten, durch den ein Mensch einem anderen etwas Bestimmtes über ihre gemeinsame Umgebung zu verstehen geben kann.