6.6 Idegen tudat: Honnan tudjuk, hogy mások is tapasztalnak? – Fremdes Bewusstsein: Woher wissen wir, dass andere erleben?

1. Képzeljük el, hogy egy nő megbotlik a lépcsőn, és térdre esik.

2. Eltorzítja az arcát, szorosan fogja a sérült lábát, és azt mondja, hogy fáj.

3. Egy járókelő megáll, és segítséget kínál neki.

4. Nem várja meg, hogy a nő bizonyítsa, valóban fájdalmat érez-e.

5. Számára a nő fájdalma része annak a helyzetnek, amelyet éppen észlel.

6. Ennek ellenére ő nem érez sem a szúrást, sem az égő érzést, amelyet a nő esetleg átél.

7. Még ha ő maga is szenvedett már hasonló sérülést, most nincs hozzáférése a nő fájdalmához a nő saját perspektívájából.

8. Pontosan ez a kapcsolat a mindennapi biztonságérzet és a különböző hozzáférési módok között teszi bonyolulttá az idegen tudat kérdését.

9. Az idegen tudat alatt itt más lények élményét értjük, függetlenül attól, hogy ismerősek-e számunkra vagy ismeretlenek.

10. Azt állítani, hogy a nő fájdalmat érez, többet jelent annál, hogy megállapítjuk: az arca megváltozik.

11. Arra utal, hogy valami kellemetlen jelen van számára, hogy az esés számára egy bizonyos módon érződik.

12. Ennek során három kérdést kell megkülönböztetnünk.

13. Az, hogy egyáltalán tapasztal-e valamit, más kérdés, mint az, hogy éppen fájdalmat érez-e.

14. Még pontosabb lenne az a kérdés, hogy milyen erős ez a fájdalom, és hogyan éli meg ő.

15. Az első vagy a második megállapításra vonatkozó jó indokok nem adnak automatikusan pontos választ a harmadikra.

16. A nehézség egy része abból adódik, hogy összekeverjük ezeket a tudásunkkal szemben támasztott különböző követelményeket.

17. Egy kézenfekvő válasz a saját tapasztalatunkból indul ki.

18. Ha megütöm a térdemet, fájdalmat érzek, és talán megpróbálom védeni az érzékeny területet.

19. Ha másnál hasonló sérülést és hasonló reakciót figyelek meg, akkor hasonló állapotra gyanakszom.

20. Egy ilyen analógiai következtetés egy ismert esetből átvisz egy összefüggést egy másikra, amely fontos szempontokban hasonlít rá.

21. Döntő fontosságú ebben az, hogy mely hasonlóságok szólnak az átvitel mellett.

22. Egy pusztán hasonló mozdulat kevéssé lenne meggyőző, ha teljesen más összefüggésben fordulna elő.

23. A lépcsőn történt esés esetében viszont a zuhanás, a kímélő testtartás és a nő kijelentése összhangban állnak egymással.

24. A közös fizikai adottságok további okot adnak arra, hogy hasonló érzékelési lehetőségeket feltételezzünk.

25. Az önmagammal való összehasonlításnak azonban vannak határai.

26. Számos saját fájdalmamat ismerem, de ezzel eleinte csupán egyetlen személy élményét ismerem.

27. A következtetés feltételezi, hogy az általam ismert összefüggés másokra is érvényes.

28. Éppen ezt a feltételezést szeretné kétségbe vonni az, aki mások tudatának bizonyítékát keresi.

29. További megfigyelések rámutathatnak arra, hogy az emberek hasonló körülmények között hasonlóan reagálnak, anélkül, hogy saját perspektívájukból hozzáférhetővé tennék számunkra az élményüket.

30. Ezért túlzás lenne azt állítani, hogy az analógia alapján levont következtetés minden elképzelhető bizonytalanságot kiküszöböl.

31. De megmagyarázza, miért nem tekinthető a mások fájdalmának feltételezése egyáltalán nem önkényes kitalációnak.

32. Erőssége attól függ, hogy az összehasonlított esetek az élmény szempontjából fontos tekintetben egyeznek-e meg.

33. Lehet, hogy már egy ilyen következtetés elképzelése is csak hiányosan írja le mindennapi viselkedésünket.

34. A járókelő általában nem észlel először egy semleges arckifejezést, hogy aztán kiszámítsa a rejtett okot.

35. Látja, hogy a nő szenved, ahogyan láthatja, hogy valaki habozik vagy örül.

36. Az a nézet, amely a kifejezést hangsúlyozza, komolyan veszi ezt az élményt.

37. A eltorzult arc és a fájdalomkiáltás számára olyan módok, amelyekben egy ember élménye megnyilvánul.

38. A kifejezés ekkor több, mint egy tetszőleges kísérőjel, mert egy közös helyzetben egy személy érthető viselkedéséhez tartozik.

39. Ha a nő egy kérdésre válaszul megmutatja a fájó helyet, állapota a kölcsönös interakció során tovább tárul fel.

40. Az, hogy így felismerjük a fájdalmat, azonban nem jelenti azt, hogy mi magunk is érezzük azt, sem azt, hogy az egyenértékű lenne a látható viselkedéssel.

41. Itt komoly ellenvetés merül fel a kifejezésről alkotott felfogással szemben.

42. Képzeljük el ugyanezt a jelenetet egy begyakorolt előadásként, amelyben egy színésznő meggyőzően játssza el az esést és a fájdalmat.

43. A látható mozdulatok és a kimondott szavak nagyon hasonlíthatnának a valódi balesetben tapasztaltakra.

44. Ennek ellenére a fájdalomnak kizárólag ezen előadás alapján történő tulajdonítása nem lenne indokolt.

45. A kifogás rámutat arra, hogy a kifejezést meg kell érteni, és a kontextusa megváltoztathatja az értelmezést.

46. A fájdalom kifejezése lehet egy átélt állapot megnyilvánulása, de lehet egy előadás vagy megtévesztés része is.

47. Jeleként alapot szolgáltat egy ítélethez, míg egy kényszerítő erejű bizonyítéknak ki kellene zárnia a tévedés lehetőségét.

48. Aki egy adott helyzetben konkrét okkal feltételezi a megtévesztést, annak ezért felül kell vizsgálnia az eredeti feltételezést.

49. A színészkedés lehetőségéből azonban nem következik, hogy minden fájdalomkifejezés egyformán gyanús lenne.

50. A színészkedésre utaló jel gyengíti érveinket, mert megfelelő magyarázatot kínál a kifejezésre a állított fájdalom nélkül.

51. Ezzel szemben a puszta megjegyzés, hogy bárki bármikor megtéveszthet, eleinte semmit sem változtat a megfigyelt baleseten.

52. A szkeptikus álláspont mindazonáltal olyan bizonyítékot követel, amely a teljesen rejtett megtévesztést is kizárja.

53. Ezzel a tévedhetetlenséget teszi a tudás feltételévé.

54. Ez a mérce számos más mindennapi megállapításra is vonatkozna, amelyek esetében a gondos vizsgálat sem ígér abszolút tévedhetetlenséget.

55. Ennek elutasítása még nem bizonyítja, hogy egy bizonyos ítélet mások élményeiről helyes lenne.

56. Ugyanakkor teret hagy a megalapozott megkülönböztetésnek egy jól alátámasztott ítélet, egy kétes gyanú és egy puszta lehetőség között.

57. Az egyszerű viselkedési szabályok határai még egyértelműbbé válnak, ha valaki elrejti a fájdalmát.

58. Gondoljunk csak egy nőre, aki egy esés után a lehető legnyugodtabb marad, mert nem akar gyengeséget mutatni a körülötte állók előtt.

59. Egy mozdulatlan arc ebben az esetben nem bizonyítaná, hogy semmi sem fáj neki.

60. Hasonlóképpen előfordulhat, hogy valaki képtelen érthetően beszélni, vagy a kérdéseinkre a várt módon reagálni.

61. Egy jel hiánya csak akkor utal egyértelműen egy állapot ellen, ha az adott körülmények között ezzel a jelzéssel számolni lehetne.

62. Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy az érintett személynek egyáltalán milyen kifejezési lehetőségei vannak.

63. Emellett a saját fájdalomkifejezési módunk sem válhat mások számára az egyetlen mércévé.

64. Ami első pillantásra érzéketlenségnek tűnik, az a megértésünk vagy a rendelkezésre álló kommunikáció határai lehetnek.

65. Nem emberi lények esetében ugyanaz az alapvető kérdés merül fel, de az okokat másképp kell súlyozni.

66. Az, hogy egy állat nem nyelvi úton válaszol a kérdésünkre, nem dönti el, hogy tapasztal-e valamit.

67. Utalások lehetnek arra, hogyan reagál megterhelő helyzetekre, hogyan védi az érzékeny testrészeit, vagy hogyan igazítja viselkedését a megváltozott körülményekhez.

68. A test felépítése szintén szólhat az összehasonlítás mellett, feltéve, hogy megmagyarázzuk, mely jellemzői relevánsak a feltételezett érzékelés szempontjából.

69. E jellemzők egyike sem nyújt önmagában általános garanciát az élményre.

70. Egy mozgó tárgy talán kikerül egy akadályt, bár ehhez már egy egyszerű mechanikai felépítés is elegendő.

71. Ezzel szemben az emberhez hasonló arckifejezés hiánya nem lenne megfelelő indok arra, hogy egy más felépítésű lényt érzéketlennek tekintsünk.

72. A feladat abban áll, hogy több jelzés jelentőségét az adott összefüggésben vizsgáljuk meg, ahelyett, hogy mindenhol egyetlen emberi kifejezési formát követelnénk.

73. Így nőhet a tulajdonítás bizonyossága, ha különböző okok illeszkednek egymáshoz, és a kézenfekvő ellenlehetőségeket is megvizsgálják.

74. Egy esés esetén a sérülés jellege, az arckifejezés, az önbevallás és a kérdésekre adott reakció együttesen a fájdalomra utalnak.

75. Hogy pontosan mit érez a nő, részben bizonytalannak maradhat.

76. Leírása is érthetőbbé teszi a fájdalmat a járókelő számára, anélkül, hogy az ő élményévé tenné.

77. A két megközelítés közötti különbség tehát megmarad, még akkor is, ha jól megértik egymást.

78. Ebből nem az élményük teljes elzárkózása következik, hanem egy határ annak tekintetében, hogy mások számára milyen módon válik hozzáférhetővé.

79. A járókelő tudhatja, hogy a nő szenved, anélkül, hogy tudná, milyen érzés abban a pillanatban a nő bőrébe bújni.

80. Amikor a nő megmutatja neki, hol fáj a térde, egy idegen élmény válik felismerhetővé, anélkül, hogy emiatt megszűnne az övé lenni.

1. Stellen wir uns vor, eine Frau stolpert auf einer Treppe und fällt auf das Knie.

2. Sie verzieht das Gesicht, hält das verletzte Bein fest und sagt, dass es weh tut.

3. Ein Passant bleibt stehen und bietet ihr Hilfe an.

4. Er wartet nicht auf einen Beweis dafür, dass sie tatsächlich Schmerzen empfindet.

5. Ihr Schmerz gehört für ihn zur Situation, die er gerade wahrnimmt.

6. Dennoch spürt er weder das Stechen noch das Brennen, das sie möglicherweise erlebt.

7. Auch wenn er selbst schon eine ähnliche Verletzung hatte, hat er jetzt keinen Zugang zu ihrem Schmerz aus ihrer eigenen Perspektive.

8. Gerade diese Verbindung von alltäglicher Sicherheit und unterschiedlichem Zugang macht die Frage nach fremdem Bewusstsein schwierig.

9. Mit fremdem Bewusstsein ist hier das Erleben anderer Wesen gemeint, unabhängig davon, ob sie uns vertraut oder unbekannt sind.

10. Zu behaupten, dass die Frau Schmerzen hat, bedeutet mehr als festzustellen, dass sich ihr Gesicht verändert.

11. Gemeint ist, dass ihr etwas unangenehm gegenwärtig ist, dass der Sturz sich für sie auf eine bestimmte Weise anfühlt.

12. Dabei müssen wir zwischen drei Fragen unterscheiden.

13. Ob sie überhaupt etwas erlebt, ist eine andere Frage als die, ob sie gerade Schmerzen hat.

14. Noch genauer wäre die Frage, wie stark dieser Schmerz ist und wie er sich für sie anfühlt.

15. Gute Gründe für die erste oder zweite Zuschreibung geben uns nicht automatisch eine genaue Antwort auf die dritte.

16. Ein Teil der Schwierigkeit entsteht, wenn wir diese verschiedenen Ansprüche an unser Wissen vermischen.

17. Eine naheliegende Antwort beginnt bei der eigenen Erfahrung.

18. Wenn ich mir das Knie stoße, empfinde ich Schmerzen und versuche vielleicht, die empfindliche Stelle zu schützen.

19. Beobachte ich bei jemand anderem eine ähnliche Verletzung und eine ähnliche Reaktion, vermute ich einen ähnlichen Zustand.

20. Ein solcher Analogieschluss überträgt einen Zusammenhang aus einem bekannten Fall auf einen anderen, der ihm in wichtigen Hinsichten ähnelt.

21. Entscheidend ist dabei, welche Ähnlichkeiten für die Übertragung sprechen.

22. Eine bloß ähnliche Bewegung wäre wenig überzeugend, wenn sie in einem völlig anderen Zusammenhang aufträte.

23. Im Treppenfall passen dagegen der Sturz, die Schonhaltung und die Äußerung der Frau zueinander.

24. Die gemeinsame körperliche Beschaffenheit gibt einen zusätzlichen Grund, vergleichbare Möglichkeiten des Empfindens anzunehmen.

25. Doch der Vergleich mit mir selbst hat eine Grenze.

26. Ich kenne zahlreiche eigene Schmerzen, aber damit zunächst nur das Erleben einer einzigen Person.

27. Der Schluss setzt voraus, dass der bei mir bekannte Zusammenhang auch für andere gilt.

28. Gerade diese Voraussetzung möchte jemand bezweifeln, der nach einem Beweis für fremdes Bewusstsein sucht.

29. Weitere Beobachtungen können zeigen, dass Menschen unter ähnlichen Umständen ähnlich reagieren, ohne uns ihr Erleben aus ihrer Perspektive zugänglich zu machen.

30. Es wäre deshalb zu viel behauptet, der Analogieschluss beseitige jede denkbare Unsicherheit.

31. Er erklärt aber, weshalb die Annahme fremden Schmerzes keineswegs eine beliebige Erfindung ist.

32. Seine Stärke hängt davon ab, ob die verglichenen Fälle in den für das Erleben wichtigen Hinsichten übereinstimmen.

33. Vielleicht beschreibt schon die Vorstellung eines solchen Schlusses unseren alltäglichen Umgang nur unvollständig.

34. Der Passant nimmt gewöhnlich nicht zuerst eine neutrale Gesichtsbewegung wahr, um anschließend eine verborgene Ursache zu errechnen.

35. Er sieht die Frau leiden, so wie er jemanden zögern oder sich freuen sehen kann.

36. Eine Auffassung, die den Ausdruck betont, nimmt diese Erfahrung ernst.

37. Das verzogene Gesicht und der Schmerzensruf gelten ihr als Weisen, in denen sich das Erleben eines Menschen zeigt.

38. Ausdruck ist dabei mehr als ein beliebiges Begleitzeichen, weil er zum verständlichen Verhalten einer Person in einer gemeinsamen Situation gehört.

39. Wenn die Frau auf eine Nachfrage hin die schmerzende Stelle zeigt, erschließt sich ihr Zustand im wechselseitigen Umgang weiter.

40. Dass wir Schmerz so erkennen können, bedeutet allerdings weder, dass wir ihn selbst empfinden, noch, dass er mit sichtbarem Verhalten gleichzusetzen ist.

41. Hier trifft die Ausdrucksauffassung ein ernsthafter Einwand.

42. Stellen wir uns dieselbe Szene als geprobte Aufführung vor, in der eine Darstellerin den Sturz und den Schmerz überzeugend spielt.

43. Die sichtbaren Bewegungen und die gesprochenen Worte könnten denen des wirklichen Unfalls sehr ähnlich sein.

44. Trotzdem wäre die Zuschreibung von Schmerzen durch diesen Auftritt allein nicht gerechtfertigt.

45. Der Einwand zeigt, dass Ausdruck verstanden werden muss und sein Zusammenhang die Deutung verändern kann.

46. Eine Schmerzäußerung kann Ausdruck eines empfundenen Zustands sein, aber auch Bestandteil einer Darstellung oder einer Täuschung.

47. Als Anzeichen liefert sie einen Grund für ein Urteil, während ein zwingender Beweis die Möglichkeit eines Irrtums ausschließen müsste.

48. Wer in einer bestimmten Lage einen konkreten Grund zur Annahme einer Täuschung hat, muss deshalb die ursprüngliche Zuschreibung überprüfen.

49. Aus der Möglichkeit des Vorspielens folgt jedoch nicht, dass jede Schmerzäußerung gleich verdächtig ist.

50. Der Hinweis auf eine Aufführung schwächt unsere Gründe, weil er eine passende Erklärung für den Ausdruck ohne den behaupteten Schmerz bietet.

51. Die bloße Bemerkung, irgendjemand könnte immer täuschen, verändert am beobachteten Unfall dagegen zunächst nichts.

52. Eine skeptische Position verlangt dennoch einen Nachweis, der auch eine vollkommen verborgene Täuschung ausschließt.

53. Sie macht damit die Unfehlbarkeit zur Bedingung des Wissens.

54. Dieser Maßstab würde auch viele andere alltägliche Erkenntnisse treffen, bei denen sorgfältige Prüfung keine absolute Irrtumslosigkeit verspricht.

55. Ihn zurückzuweisen beweist nicht schon, dass ein bestimmtes Urteil über fremdes Erleben richtig ist.

56. Es lässt aber Raum für die begründete Unterscheidung zwischen einem gut gestützten Urteil, einem zweifelhaften Verdacht und einer bloßen Möglichkeit.

57. Noch deutlicher wird die Grenze einfacher Verhaltensregeln, wenn ein Mensch seinen Schmerz verbirgt.

58. Denken wir an eine Frau, die nach einem Sturz möglichst ruhig bleibt, weil sie vor den Umstehenden keine Schwäche zeigen möchte.

59. Ein unbewegtes Gesicht würde in diesem Fall nicht beweisen, dass ihr nichts weh tut.

60. Ebenso kann eine Person außerstande sein, verständlich zu sprechen oder auf unsere Fragen in der erwarteten Weise zu reagieren.

61. Ein fehlendes Zeichen spricht nur dann deutlich gegen einen Zustand, wenn unter den gegebenen Bedingungen mit diesem Zeichen zu rechnen wäre.

62. Deshalb müssen wir prüfen, welche Möglichkeiten des Ausdrucks die betreffende Person überhaupt hat.

63. Auch darf die eigene Art, Schmerzen zu zeigen, nicht zum einzigen Maßstab für andere werden.

64. Was zunächst wie Empfindungslosigkeit aussieht, kann eine Grenze unseres Verstehens oder der verfügbaren Verständigung sein.

65. Bei nichtmenschlichen Wesen stellt sich dieselbe Grundfrage, doch die Gründe müssen anders gewichtet werden.

66. Dass ein Tier unsere Frage nicht sprachlich beantwortet, entscheidet nicht, ob es etwas erlebt.

67. Hinweise können sein, wie es auf belastende Situationen reagiert, empfindliche Körperstellen schützt oder sein Verhalten an veränderte Umstände anpasst.

68. Körperliche Organisation kann ebenfalls für einen Vergleich sprechen, sofern erklärt wird, welche ihrer Merkmale für die vermutete Empfindung relevant sind.

69. Keines dieser Merkmale für sich liefert eine allgemeine Garantie des Erlebens.

70. Ein beweglicher Gegenstand weicht vielleicht einem Hindernis aus, obwohl dafür schon eine einfache mechanische Anordnung genügt.

71. Umgekehrt wäre das Fehlen eines menschenähnlichen Gesichtsausdrucks ein schlechter Grund, ein anders gebautes Wesen für empfindungslos zu halten.

72. Die Aufgabe besteht darin, die Bedeutung mehrerer Hinweise im jeweiligen Zusammenhang zu prüfen, statt eine einzige menschliche Ausdrucksform überall zu verlangen.

73. So kann die Sicherheit einer Zuschreibung wachsen, wenn verschiedene Gründe zusammenpassen und naheliegende Gegenmöglichkeiten geprüft werden.

74. Beim Sturz sprechen Verletzungssituation, Ausdruck, Selbstauskunft und die Reaktion auf Nachfragen gemeinsam für Schmerzen.

75. Was genau die Frau empfindet, kann dabei teilweise unbestimmt bleiben.

76. Auch ihre Beschreibung macht den Schmerz für den Passanten verständlicher, ohne ihn zu seinem Erlebnis zu machen.

77. Der Unterschied zwischen ihren Zugängen bleibt also bestehen, selbst wenn sie einander gut verstehen.

78. Daraus folgt keine vollständige Abschottung ihres Erlebens, sondern eine Grenze der Art, wie es anderen zugänglich wird.

79. Der Passant kann wissen, dass sie leidet, ohne zu wissen, wie es sich anfühlt, in diesem Augenblick sie zu sein.

80. Wenn sie ihm zeigt, wo das Knie schmerzt, wird ein fremdes Erlebnis erkennbar, ohne deshalb aufzuhören, ihres zu sein.