11.2 Hatalom, legitimitás és beleegyezés – Herrschaft, Legitimität und Zustimmung

1. Képzeljünk el egy polgárnőt, aki a helyi vízellátás felújítására kivetett új illeték ellen szavazott, és most átutalja a követelt összeget.

2. Ő túl drágának tartja az intézkedést, és más megoldást részesített volna előnyben.

3. Ennek ellenére az illetékes hatóság úgy döntött, hogy neki is fizetnie kell.

4. Talán azért fizet, mert további költségektől tart, talán elismeri a döntéshozatali eljárást, talán minden fenntartása ellenére is úgy véli, hogy tartozik ezzel az összeggel.

5. Kívülről nézve az átutalás mindhárom esetben ugyanúgy néz ki.

6. Az állami hatalom igazolása szempontjából azonban számít, hogy milyen indok vezérli.

7. Az, hogy egy döntést végre lehet hajtani, még nem magyarázza meg, miért kellene valakinek követnie azt.

8. Éppen a polgár ellentmondása teszi láthatóvá, mit igényel a politikai kötelező érvény: egy döntésnek azokat is köteleznie kell, akik tévesnek tartják.

9. A hatalom itt elsősorban azt a tényleges képességet jelenti, hogy befolyásoljuk mások viselkedését, vagy akaratuk ellenére valamit érvényesítsünk.

10. A politikai tekintély ezen túlmenően azt a jogosultságot is magában foglalja, hogy mások helyett döntéseket hozzunk.

11. Egy illetékes szerv nem önkényes, hatalmas szereplőként követeli meg az engedelmeskedést, hanem egy olyan tisztség nevében, amelynek utasításainak kötelező érvényűnek kell lenniük.

12. Uralomról akkor beszélünk, ha egy ilyen utasítás- és engedelmeskedési viszony tartósan kialakult.

13. Az, hogy az igényelt jogosultság indokolt-e, a legitimitás kérdését jelenti.

14. Normatív értelemben a legitimitás ezért az uralom gyakorlására vonatkozó megalapozott jogosultságot jelenti.

15. Ettől meg kell különböztetni egy rend tényleges elismerését, amely meggyőződésen, szokáson vagy alternatívák hiányán alapulhat.

16. A szankciótól való félelem arra késztetheti az embert, hogy elkerülje a megtagadással járó hátrányt.

17. Ez önmagában nem alapoz meg erkölcsi kötelezettséget a fizetésre.

18. A hatáskör elismerése ennél tovább megy, hiszen a polgár elismeri, hogy egy szerv bizonyos határok között döntéseket hozhat.

19. Ezáltal egy határozatot kötelező érvényűnek tekinthet anélkül, hogy annak tartalmát jóváhagyná.

20. Az, hogy erkölcsileg is be kell-e tartania azt, megköveteli a kötelezettség okainak és hatályának vizsgálatát.

21. Egy hatóság lehet illetékes, és mégis túllépheti hatáskörét egy adott döntés során.

22. Ezért a jogos engedelmesség kérdésére sem egy hatóság léte, sem a büntetés puszta várakozása nem ad választ.

23. Egy kézenfekvő megközelítés a hozzájárulásból indul ki.

24. Aki saját akaratából korlátozott döntési jogkört biztosít másoknak, úgy tűnik, saját oka van arra, hogy elfogadja azok döntéseit.

25. Ezzel az illetőt olyan személyként tiszteli, akivel nem lehet egyszerűen, az ő közreműködése nélkül rendelkezni.

26. A kifejezett hozzájárulásnak azonban szintén szüksége van egy meghatározható tárgyra: egy feladatra vonatkozó felhatalmazás nem teszi lehetővé bármilyen utasítás kiadását.

27. Ezenkívül a hozzájárulásnak kellően önkéntesnek és tájékozottnak kell lennie, ha kötelezettséget hordoz.

28. A fenyegetéssel kicsikart nyilatkozat a beleegyezés látszatát keltheti anélkül, hogy annak jogalapját is magában hordozná.

29. Az állami uralom esetében további nehézség merül fel, mivel az emberek általában egy már meglévő rendbe születnek bele.

30. Későbbi elkötelezettségüket ezért nem lehet egyszerűen egy általuk kötött szerződésre visszavezetni.

31. Most azt lehetne mondani, hogy a polgárnő hallgatólagosan beleegyezett a rendbe azzal, hogy a községben maradt.

32. A hallgatólagos beleegyezés olyan hozzájárulást jelent, amely magatartásból, nem pedig kifejezett nyilatkozatból ismerhető fel.

33. Ahhoz, hogy egy magatartás ilyen jelentéssel bírhasson, az illetőnek meg kell értenie, mibe egyezik bele, és komoly lehetősége kell, hogy legyen másképp cselekedni.

34. Akinek elköltözése csak a munkája, szoros kapcsolatai és megszokott életkörülményeinek elvesztésével járna, annak nincs egyszerű választása a beleegyezés és az elutasítás között.

35. Maradását olyan kötődések és függőségek indokolhatják, amelyeknek kevés közük van a politikai beleegyezéshez.

36. Ugyanígy a hallgatás sem tekinthető beleegyezésnek, ha az ellenkezés hatástalan, vagy hátrányokkal járhat.

37. Minél kevésbé létezik egy magatartásnak valódi alternatívája, annál gyengébb az értéke, mint az önkéntes beleegyezés jele.

38. Egy rendszer nem igazolható pusztán azzal, hogy alig hagy teret az embereknek az elutasításuk kifejezésére.

39. A vizsgált esetben a polgárnő legalábbis részt vett a szavazáson.

40. A döntéshozatalban való részvétel azonban nem azonos az eredményének jóváhagyásával.

41. Ellenző szavazatával éppen azt próbálhatta megakadályozni, aminek jogosságát vitatja.

42. Az eljárásban való részvétel sem jelenti automatikusan, hogy minden lehetséges eredményt kötelező érvényűnek ismer el.

43. Egy másik indoklás ezért nem a feltételezett beleegyezést emeli ki, hanem a közös döntés méltányosságát.

44. Ha a résztvevők egyenjogúként vehetnek részt a folyamatban, és a határozatok ellenőrizhetők maradnak, akkor indokolt, hogy a vitát ezen eljárás keretében kötelező erejűen döntsék el.

45. Ennek oka az, hogy senki sem tarthat igényt a végső döntésre pusztán azért, mert meg van győződve saját ítéletéről.

46. Hogy a konkrét eljárás méltó-e erre az igényre, azt azonban még meg kell vizsgálni, és ez nem vezethető le pusztán a szavazat leadásából.

47. Ha minden határozat csak azokat kötelezné, akik támogatják annak tartalmát, a közös tervek meghiúsulhatnának az egyes hozzájárulások megtagadása miatt.

48. Példánkban az állampolgárnő kívánhatna megbízható vízellátást, és mégis elutasíthatna minden finanszírozást, amint saját magának kellene fizetnie.

49. Ellenzése ekkor nem lenne elegendő ok arra, hogy a terhet másokra hárítsa.

50. Más lenne a helyzet, ha az adó fizetése veszélyeztetné a megélhetését, vagy éppen olyan csoportot terhelne, amelynek érdekeit alapvetően figyelmen kívül hagyják.

51. Az a tény, hogy emberek részt vettek egy eljárásban, önmagában nem indokolja az ilyen beavatkozásokat.

52. Aki elismeri a döntéshozatali jogkört, az ezzel még nem biztosít a döntéshozó szervnek korlátlan rendelkezési jogot az élete felett.

53. A tisztességes részvétel hozzájárulhat a kötődés kialakulásához, míg a jogkör tárgyi határai továbbra is saját indoklást igényelnek.

54. Egy másik nézet azt vizsgálja, hogy az emberek milyen szabályokat fogadnának el méltányos feltételek mellett.

55. Ez a hipotetikus beleegyezés nem állítás arról, hogy mit mondtak vagy választottak valójában.

56. Inkább azt vizsgálja, hogy egy szabály elfogadható lenne-e olyan helyzetben is, amelyben senki sem hagyhatja figyelmen kívül mások érdekeit pusztán azért, mert erősebb pozícióban van.

57. A vízellátás közös finanszírozása e feltétel mellett elfogadható lehetne, bár annak mértékéről továbbra is vita folyik.

58. Döntő fontosságú lenne, hogy az indokok figyelembe veszik-e a polgárt, mint egyenjogú érintettet, ahelyett, hogy ellenvetését zavaró tényezőként hárítanák el.

59. Az elméleti beleegyezés azonban nem helyettesíti az adott személy tényleges nyilatkozatát.

60. Aki ezt a tisztességes gondolatkísérletet megfogalmazza, saját értékeléseit elrejtheti annak előfeltételei között, majd a kívánt eredményt szükségszerűnek tüntetheti fel.

61. Hasznossága ezért az indokok vizsgálatában rejlik, nem pedig egy olyan beleegyezés kitalálásában, amelyet a polgár soha nem adott meg.

62. A nyilvános indoklás ennek megfelelően áthelyezi a követelményt: a döntést azok számára kell indokolni, akiket az kötelez.

63. Adóügyekben a határozatra való hivatkozás önmagában nem elegendő ehhez.

64. Meg kellene magyarázni, miért igényel a közös feladat kötelező hozzájárulást, miért elfogadható ez a terhelés, és hogyan lehet figyelembe venni az indokolt kifogásokat.

65. Az emberek ugyanazokat a körülményeket alaposan értékelhetik, és mégis eltérően súlyozhatják, hogy mennyibe kerülhet egy fejlesztés.

66. Ha a tényleges egyetértés lenne minden legitim döntés előfeltétele, akkor még egy megalapozatlan vagy önös érdekű elutasítás is megkapná azt a hatalmat, hogy minden mást megakadályozzon.

67. Ezzel szemben egy hatóság nem nyilváníthatja egyszerűen elegendőnek az indokait csak azért, mert maga meg van győződve azokról.

68. Az indoklás megköveteli, hogy az érintett személy kifogását lehetséges utalásként kezeljük egy indokolatlan terhelésre.

69. A beleegyezés keresése ellen felhozott legerősebb kifogás a már megkapott előnyökre hivatkozik.

70. A polgár igénybe veszi a vízellátást, mások pedig hozzájárulnak annak fenntartásához.

71. Igazságtalannak tűnik, hogy igénybe vegyük mások hozzájárulását, miközben a sajátunkat pusztán a beleegyezés hiányára hivatkozva megtagadjuk.

72. Ez a gondolat azonban azt feltételezi, hogy maga az együttműködés kellően méltányos, és a kért teljesítés azzal elfogadható arányban áll.

73. Aki másnak kérés nélkül előnyt biztosít, azzal nem szerez jogot arra, hogy tetszése szerint meghatározza annak árát.

74. Éppen azoknál a szolgáltatásoknál, amelyeket alig lehet elkerülni, a hasznot nem szabad önkéntes megrendelésként kezelni.

75. Mindazonáltal a közös intézménytől való függőség, méltányos feltételekkel párosulva, olyan együttműködési okokat teremthet, amelyek túlmutatnak a személyes beleegyezésen.

76. Tehát a haszonból önmagában nem következik átfogó engedelmességi kötelezettség, míg a beleegyezés hiánya önmagában szintén nem zárja ki a korlátozott hozzájárulási kötelezettséget.

77. Ezzel három kérdés merül fel, amelyeket a fizetési felszólítás első ránézésre összekeverni látszik.

78. Egy politikai rend összességében jogos lehet, annak ellenére, hogy egy-egy határozat rosszul indokolt.

79. Egy elfogadható határozat viszont egy adott személy számára olyan terhet jelenthet, amely különös figyelmet vagy kivételt igényel.

80. Ennek a személynek az erkölcsi kötelezettsége ezért nem vezethető le egyszerűen a rendszerről alkotott általános ítéletből.

81. A polgár számára a tisztességes részvétel, az ellenőrizhető hatáskör és az ésszerű hozzájárulás együttesen fizetési okot jelenthetnek, annak ellenére, hogy továbbra is elutasítja a választott megoldást.

82. Ezen feltételek egyike sem ad önmagában teljes magyarázatot arra, hogy miért kell az embereknek betartaniuk a politikai rendelkezéseket.

83. A hozzájárulás akkor lenne kötelező, mert a korlátozott közös döntéshozatali jog az ő kifogása ellenére is igazolható.

84. Az, hogy a pénz a település számlájára kerül, nem bizonyítja ezt az igazolást; az csak abban nyilvánul meg, hogy a település mit tud felhozni az ellenkező álláspontot képviselő polgárnővel szemben igénye indokaként.

1. Stellen wir uns eine Bürgerin vor, die gegen eine neue Abgabe für die Erneuerung der örtlichen Wasserversorgung gestimmt hat und nun den geforderten Betrag überweist.

2. Sie hält die Maßnahme für zu teuer und hätte eine andere Lösung bevorzugt.

3. Dennoch hat die zuständige Stelle beschlossen, dass auch sie zahlen muss.

4. Vielleicht zahlt sie, weil sie zusätzliche Kosten fürchtet, vielleicht erkennt sie das Entscheidungsverfahren an, vielleicht hält sie ihren Beitrag trotz aller Bedenken für geschuldet.

5. Von außen sieht die Überweisung in allen drei Fällen gleich aus.

6. Für die Rechtfertigung staatlicher Herrschaft macht es jedoch einen Unterschied, welcher Grund sie trägt.

7. Dass sich eine Entscheidung durchsetzen lässt, erklärt noch nicht, warum jemand ihr folgen sollte.

8. Gerade der Widerspruch der Bürgerin macht sichtbar, was politische Verbindlichkeit beansprucht: Eine Entscheidung soll auch diejenigen binden, die sie für falsch halten.

9. Macht bezeichnet hier zunächst die tatsächliche Fähigkeit, das Verhalten anderer zu beeinflussen oder gegen ihren Willen etwas durchzusetzen.

10. Politische Autorität beansprucht darüber hinaus eine Befugnis, Entscheidungen für andere zu treffen.

11. Eine zuständige Stelle verlangt die Abgabe nicht als beliebiger mächtiger Akteur, sondern im Namen eines Amtes, dessen Anordnungen verbindlich sein sollen.

12. Herrschaft liegt vor, wenn ein solches Verhältnis des Anordnens und Befolgens auf Dauer eingerichtet ist.

13. Ob die beanspruchte Befugnis gerechtfertigt ist, bezeichnet die Frage nach ihrer Legitimität.

14. Im normativen Sinn meint Legitimität deshalb die begründete Berechtigung zur Ausübung von Herrschaft.

15. Davon zu unterscheiden ist die tatsächliche Anerkennung einer Ordnung, die auf Überzeugung, Gewohnheit oder fehlenden Alternativen beruhen kann.

16. Die Furcht vor einer Sanktion kann sie dazu bewegen, den mit einer Verweigerung verbundenen Nachteil zu vermeiden.

17. Sie begründet für sich genommen keine moralische Pflicht zur Zahlung.

18. Die Anerkennung einer Zuständigkeit geht weiter, denn die Bürgerin gesteht einer Stelle zu, innerhalb bestimmter Grenzen Entscheidungen zu treffen.

19. Damit kann sie einen Beschluss als verbindlich behandeln, ohne seinen Inhalt gutzuheißen.

20. Ob sie ihn auch moralisch befolgen soll, verlangt eine Prüfung der Gründe für diese Bindung und ihrer Reichweite.

21. Ein Amt kann zuständig sein und seine Befugnisse dennoch in einer bestimmten Entscheidung überschreiten.

22. Deshalb ist die Frage nach berechtigtem Gehorsam weder durch die Existenz einer Behörde noch durch die bloße Erwartung einer Strafe beantwortet.

23. Ein naheliegender Versuch setzt bei der Zustimmung an.

24. Wer anderen aus freien Stücken eine begrenzte Entscheidungsbefugnis einräumt, scheint einen eigenen Grund zu haben, ihre Entscheidungen zu akzeptieren.

25. Das achtet die Person als jemanden, über den nicht einfach ohne sein Zutun verfügt werden darf.

26. Auch eine ausdrückliche Zustimmung braucht allerdings einen bestimmbaren Gegenstand: Die Ermächtigung zu einer Aufgabe erlaubt nicht jede beliebige Anordnung.

27. Sie muss zudem hinreichend freiwillig und informiert sein, wenn sie eine Verpflichtung tragen soll.

28. Eine unter Drohung erlangte Erklärung kann den Anschein des Einverständnisses erzeugen, ohne dessen rechtfertigende Kraft zu besitzen.

29. Bei staatlicher Herrschaft kommt eine weitere Schwierigkeit hinzu, weil Menschen gewöhnlich in eine bereits bestehende Ordnung hineingeboren werden.

30. Ihre spätere Bindung lässt sich deshalb nicht ohne Weiteres auf einen von ihnen geschlossenen Vertrag zurückführen.

31. Man könnte nun sagen, die Bürgerin habe der Ordnung stillschweigend zugestimmt, indem sie in der Gemeinde wohnen geblieben sei.

32. Stillschweigende Zustimmung meint ein Einverständnis, das durch ein Verhalten statt durch eine ausdrückliche Erklärung erkennbar wird.

33. Damit ein Verhalten diese Bedeutung tragen kann, muss die Person verstehen können, worin sie einwilligt, und eine ernsthafte Möglichkeit haben, anders zu handeln.

34. Wer nur unter Verlust seiner Arbeit, seiner engen Beziehungen und seiner vertrauten Lebensumgebung fortziehen könnte, hat keine einfache Wahl zwischen Zustimmung und Ablehnung.

35. Sein Bleiben kann aus Bindungen und Abhängigkeiten entstehen, die mit politischem Einverständnis wenig zu tun haben.

36. Ebenso wenig darf Schweigen als Zustimmung gelten, wenn Widerspruch wirkungslos ist oder Nachteile erwarten lässt.

37. Je weniger ein Verhalten eine echte Alternative hat, desto schwächer ist sein Wert als Zeichen einer freiwilligen Ermächtigung.

38. Eine Ordnung kann nicht schon dadurch berechtigt werden, dass sie den Menschen kaum Raum lässt, ihre Ablehnung auszudrücken.

39. Im Ausgangsfall hat die Bürgerin immerhin an der Abstimmung teilgenommen.

40. Doch die Beteiligung an einer Entscheidung ist nicht dasselbe wie die Zustimmung zu ihrem Ergebnis.

41. Sie könnte mit ihrer Gegenstimme gerade versucht haben, eine Belastung zu verhindern, deren Berechtigung sie bestreitet.

42. Auch die Teilnahme am Verfahren bedeutet nicht automatisch, dass sie jedes mögliche Ergebnis als bindend anerkennt.

43. Eine andere Begründung hebt deshalb nicht ein vermutetes Einverständnis hervor, sondern die Fairness der gemeinsamen Entscheidung.

44. Wenn die Beteiligten als Gleichberechtigte mitwirken können und Beschlüsse überprüfbar bleiben, spricht etwas dafür, den Streit durch dieses Verfahren verbindlich zu entscheiden.

45. Der Grund liegt dann darin, dass niemand allein deshalb die letzte Entscheidung für sich beanspruchen darf, weil er vom eigenen Urteil überzeugt ist.

46. Ob das konkrete Verfahren diesen Anspruch verdient, bleibt jedoch zu prüfen und kann nicht aus der bloßen Abgabe einer Stimme abgelesen werden.

47. Würde jeder Beschluss nur diejenigen verpflichten, die seinen Inhalt befürworten, könnten gemeinsame Vorhaben an der Verweigerung einzelner Beiträge scheitern.

48. In unserem Beispiel könnte die Bürgerin eine verlässliche Wasserversorgung wünschen und dennoch jede Finanzierung ablehnen, sobald sie selbst zahlen müsste.

49. Ihr Widerspruch wäre dann kein hinreichender Grund, die Belastung anderen zu überlassen.

50. Anders läge der Fall, wenn die Abgabe ihre Existenz gefährdete oder gerade eine Gruppe belasten sollte, deren Anliegen grundsätzlich unberücksichtigt bleiben.

51. Ein Verfahren, an dem Menschen beteiligt waren, rechtfertigt solche Eingriffe nicht allein durch diese Beteiligung.

52. Wer eine Entscheidungsbefugnis anerkennt, räumt der entscheidenden Stelle daher noch keine unbegrenzte Verfügung über sein Leben ein.

53. Faire Mitwirkung kann Bindung begründen helfen, während die sachlichen Grenzen der Befugnis weiterhin einer eigenen Rechtfertigung bedürfen.

54. Eine weitere Auffassung fragt danach, welchen Regeln Menschen unter fairen Bedingungen zustimmen könnten.

55. Diese hypothetische Zustimmung ist keine Behauptung darüber, was sie tatsächlich gesagt oder gewählt haben.

56. Sie prüft vielmehr, ob eine Regel auch aus einer Lage vertretbar wäre, in der niemand die Interessen anderer bloß wegen seiner stärkeren Stellung übergehen darf.

57. Eine gemeinsame Finanzierung der Wasserversorgung könnte unter dieser Voraussetzung zustimmungsfähig sein, obwohl über ihren Umfang weiter gestritten wird.

58. Entscheidend wäre, ob die Gründe die Bürgerin als gleichberechtigte Betroffene berücksichtigen, statt ihren Widerspruch als lästige Störung abzutun.

59. Allerdings ersetzt eine gedachte Zustimmung keine wirkliche Erklärung der Person.

60. Wer das faire Gedankenexperiment entwirft, kann eigene Wertungen in dessen Voraussetzungen verstecken und anschließend das gewünschte Ergebnis als notwendig ausgeben.

61. Sein Nutzen liegt deshalb in der Prüfung von Gründen, nicht in der Erfindung eines Einverständnisses, das die Bürgerin niemals gegeben hat.

62. Öffentliche Rechtfertigung verschiebt den Anspruch entsprechend: Die Entscheidung muss gegenüber den Menschen begründbar sein, die durch sie gebunden werden.

63. Im Abgabenfall reicht der Hinweis auf den Beschluss selbst dafür nicht aus.

64. Zu erklären wäre, weshalb die gemeinsame Aufgabe einen verpflichtenden Beitrag verlangt, warum diese Belastung zumutbar ist und wie begründete Einwände berücksichtigt werden können.

65. Menschen können dieselben Umstände sorgfältig beurteilen und dennoch verschieden gewichten, wie viel eine Verbesserung kosten darf.

66. Wäre tatsächliche Einigkeit die Voraussetzung jeder legitimen Entscheidung, erhielte auch eine unbegründete oder eigennützige Ablehnung die Kraft, alle anderen zu blockieren.

67. Umgekehrt darf eine Stelle ihre Gründe nicht einfach für ausreichend erklären, nur weil sie selbst von ihnen überzeugt ist.

68. Rechtfertigung verlangt, den Einwand der gebundenen Person als möglichen Hinweis auf eine unberechtigte Belastung zu behandeln.

69. Der stärkste Einwand gegen die Suche nach Zustimmung beruft sich auf bereits empfangene Vorteile.

70. Die Bürgerin nutzt die Wasserversorgung, und andere tragen zu ihrer Erhaltung bei.

71. Es erscheint unfair, deren Beiträge in Anspruch zu nehmen und den eigenen allein mit dem Hinweis auf fehlendes Einverständnis zu verweigern.

72. Der Gedanke setzt jedoch voraus, dass die Zusammenarbeit selbst hinreichend fair ist und die verlangte Leistung in einem vertretbaren Verhältnis zu ihr steht.

73. Wer einem anderen ungefragt einen Vorteil verschafft, erwirbt dadurch nicht die Befugnis, nach Belieben dessen Preis festzusetzen.

74. Gerade bei Leistungen, denen man kaum ausweichen kann, darf der Nutzen nicht wie eine freiwillige Bestellung behandelt werden.

75. Dennoch kann die Abhängigkeit von einer gemeinsamen Einrichtung zusammen mit fairen Bedingungen Gründe zur Mitwirkung schaffen, die über persönliche Zustimmung hinausgehen.

76. Aus dem Nutzen allein folgt also keine umfassende Gehorsamspflicht, während fehlende Zustimmung allein eine begrenzte Beitragspflicht ebenfalls nicht ausschließt.

77. Damit treten drei Fragen auseinander, die der Zahlungsbescheid zunächst zusammenzuziehen scheint.

78. Eine politische Ordnung kann im Ganzen berechtigt sein, obwohl ein einzelner Beschluss schlecht begründet ist.

79. Ein vertretbarer Beschluss kann wiederum für eine bestimmte Person eine Belastung erzeugen, die besondere Rücksicht oder eine Ausnahme verlangt.

80. Die moralische Pflicht dieser Person lässt sich daher nicht einfach aus einem allgemeinen Urteil über die Ordnung ablesen.

81. Für die Bürgerin können faire Mitwirkung, überprüfbare Zuständigkeit und ein zumutbarer Beitrag zusammen einen Grund zur Zahlung ergeben, obwohl sie die gewählte Lösung weiterhin ablehnt.

82. Keine dieser Bedingungen liefert allein eine vollständige Erklärung dafür, weshalb Menschen politische Anordnungen befolgen sollen.

83. Die Abgabe wäre dann verbindlich, weil eine begrenzte gemeinsame Entscheidungsbefugnis auch gegenüber ihrem Einwand gerechtfertigt werden kann.

84. Dass das Geld auf dem Konto der Gemeinde eingeht, beweist diese Rechtfertigung nicht; sie zeigt sich erst darin, was die Gemeinde der widersprechenden Bürgerin als Grund für ihren Anspruch entgegenhalten kann.