1-1-egri

1. A regény első könyvének első nagy fejezete ott kezdődik, ahol az áttekintő fejezet elhallgatott: a patak partján, abban a pillanatban, amikor a víz csobogását egy idegen nesz nyomja el.

2. A fejezet címe első olvasásra egyszerű és ártatlan: a gyerekek első találkozása.

3. Ha azonban jobban megnézzük, különös ellentmondás rejlik benne, hiszen a két gyermek ezen a nyári napon már régóta ismeri egymást.

4. Gergely és Éva szövetsége évek óta tart, a patakpart az ő közös birodalmuk, s játékaiknak megvan a maguk kipróbált rendje.

5. Kivel találkoznak hát itt először, ha nem egymással?

6. A fejezet válasza az, hogy a világgal: az idegennel, a halálfélelemmel, a saját bátorságukkal és azzal a történelemmel, amely eddig csak a felnőttek suttogásában létezett.

7. A cím tehát nem egyetlen találkozást jelöl, hanem első találkozások egész láncolatát, amelyek egyetlen nap alatt követik egymást.

8. Délután a gyermekek először látnak eleven törököt, s egy szóból, amelyet eddig csak hallottak, ember lesz, akit látnak.

9. Néhány perccel később először tapasztalják meg, milyen az, amikor a felnőtt ereje nem véd, hanem fenyeget.

10. Aztán Gergely először találkozik önmagával, azzal a fiúval, aki a rémületben sem veszíti el a fejét.

11. A menekülés után először tartanak a kezükben kincset, és először sejtik meg, hogy minden kincsnek múltja van.

12. Este pedig először látják felégetve azt a falut, amelyet addig a világ legbiztosabb helyének hittek.

13. Végül először hallanak felnőtt szájából olyan szót, amely nem vigasztal, hanem kimondja az igazat.

14. És mégis, a cím szó szerinti értelmében is igaz marad: ezen a napon a két gyermek valóban először találkozik egymással – a veszedelemben.

15. Addig játszótársak voltak, ettől a naptól kezdve szövetségesek, akik tudják, mit ér a másik, amikor minden elveszni látszik.

16. A magyar nyelv maga is sokat elárul erről a kettősségről, ha közelebbről megnézzük a „találkozás” szót.

17. A szó töve a „talál” ige, amely egyszerre jelenti azt, hogy valamit megtalálunk, és azt, hogy valamit eltalálunk, ahogy a nyíl célba talál.

18. A „találkozik” tehát annyit tesz: egymásra találnak, egymást megtalálják, de benne rezeg a találat, az ütés emléke is.

19. A német nyelv meglepő módon ugyanezt tudja: a „treffen” ige egyszerre jelenti azt, hogy valakivel találkozunk, és azt, hogy valamit eltalálunk.

20. A német „Begegnung” szóban pedig ott lapul a „gegen”, vagyis a „szemben, ellen” szócska: akivel találkozunk, azzal szemtől szemben állunk.

21. Két nyelv, két különböző eredetű szó, mégis ugyanaz a tudás: a találkozás lehet ölelés, de lehet ütközés is.

22. Ezen a nyári napon a történelem nem köszön be a gyermekekhez, hanem eltalálja őket.

23. S a fejezet legnagyobb fordulata az, hogy a két gyermek életében először visszaüt – s hogy utána haza is talál.

24. A találkozás tehát nem akkor történik meg, amikor keressük a világot, hanem akkor, amikor a világ megtalál minket.

25. Gergely és Éva nem kalandot keresni indultak, csak rákot fogni és koszorút fonni, s a kaland mégis rájuk talált.

26. A fejezet négy része ennek az egyetlen napnak négy arcát mutatja meg: egy idillt, egy betörést, egy fordulatot és egy hazatérést.

27. Mind a négy rész ugyanazt a kérdést teszi fel más-más oldalról: mi történik a gyermekkel, amikor először találkozik azzal, ami nagyobb nála?

28. Az áttekintő fejezet a gyermekkor egész világát mutatta meg, a korral, a faluval és a szereplőkkel együtt.

29. Ez a fejezet szűkebbre fogja a képet, és egyetlen nap tükrében vizsgálja, hogyan lép át két gyermek a mesék világából a történelembe.

30. A világgal ugyanis nem akkor találkozunk, amikor keressük, hanem amikor ő talál ránk.

31. A fejezet első feltűnő sajátossága, hogy minden, amiről beszél, egyetlen nyári nap alatt történik.

32. A patakparti déli fénytől az éjszakáig, amelyet Gergely álmatlanul tölt a szalmán, alig telik el több fél napnál.

33. Az ókori drámaelmélet azt tanította, hogy a tragédia cselekménye lehetőleg a nap egyetlen körülfordulása alatt játszódjék le.

34. Arisztotelész ezt nem szigorú szabálynak szánta, de a későbbi korok az idő egységének nevezték, és a klasszikus dráma egyik alaptörvényévé tették.

35. Gárdonyi regénye nem dráma, s a fejezet sem tragédia, mégis ugyanazt az erőt meríti ebből a sűrítésből.

36. Ami egyetlen nap alatt történik, azt az olvasó nem krónikaként, hanem egyetlen lélegzetre éli át.

37. A napszakok a fejezetben nemcsak az időt jelzik, hanem a hangulatot is hordozzák.

38. A dél a teljesség órája: a nap magasan jár, a meleg elálmosít, s minden élő a hűs vizet és az árnyékot keresi.

39. A délután a fenyegetés ideje, amikor a madarak elhallgatnak, és a fák közül patadobogás hallatszik.

40. A lemenő nap a hazaút fénye, amely felé Gergely a lovat fordítja, abban a hitben, hogy a nap vége a kaland vége is.

41. Az este pedig a füst és a felismerés órája, amikor a falu fölött nem a vacsora párája, hanem a pusztulás szürkesége terül el.

42. A fény tehát óráról órára fogy, miközben a gyermekek tudása óráról órára gyarapszik.

43. Ez a fordított arány a fejezet rejtett szerkezete: minél sötétebb lesz a táj, annál világosabban látnak.

44. A nap nemcsak időben, hanem térben is kerek egészet alkot, mert a gyermekek útja kört ír le.

45. A patakparttól az erdő sűrűjébe vezet, onnan a tisztásra és a rétre, majd vissza a völgybe, ahonnan elindultak.

46. A mesék útja is gyakran kör: a hős elmegy, próbát áll, és hazatér, s a hazatérés a jutalom.

47. Ebben a fejezetben azonban a kör térben bezárul, valójában mégis nyitva marad.

48. A gyermekek ugyanarra a helyre érkeznek vissza, ahonnan elindultak, csakhogy az a hely már nem ugyanaz.

49. S ők maguk sem ugyanazok, akik délben még a víz fölé hajoltak.

50. A kör, amely a mesében megnyugtat, itt nyugtalanít: azt mutatja meg, hogy vissza lehet menni egy helyre, de egy időbe nem.

51. A régi görög bölcs mondása szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, s a fejezet ezt a gondolatot egy kis magyar patak partján írja újra.

52. Másnap ugyanaz a víz csobog a meder kövein, de a két gyermek, aki belelépne, már nem az, aki előző nap fürdött benne.

53. A nap rövidsége és hatásának hosszúsága között szinte felmérhetetlen a különbség.

54. Ami néhány óra alatt történik, annak a visszhangja tizenkilenc évvel később, 1552-ben, Eger falain is hallatszik.

55. A regény későbbi nagy jelenetei újra meg újra visszanyúlnak ehhez a naphoz, ahogy a folyó minden kanyarulata is a forrásának vizét viszi.

56. Az ellenség, a gyűrű, a szövetség és a bátorság mind itt születik, egyetlen nyári délután leforgása alatt.

57. A gyermekkor határa nem fal, hanem küszöb, s ez a nap az a küszöb, amelyen Gergely és Éva átlép.

58. Utána a gyermekek még sokáig gyermekek maradnak, játszanak, nevetnek és civódnak, de a játékuk mögött ott áll a tudás.

59. Tudják már, hogy a patakpart nem a világ vége, hanem a világ széle, s hogy a szélen túl is van valami.

60. Egy nap elég ahhoz, hogy véget vessen a gyermekkornak, de nem elég ahhoz, hogy el lehessen felejteni.

61. A fejezet első része, a patakparti játék, a regény legismertebb idillje, s mégis érdemes új szemmel nézni rá.

62. Az idill ugyanis nem csupán szép kép, hanem egy kis világ a maga rendjével, törvényeivel és munkamegosztásával.

63. A két gyermek szövetsége a regény első közössége: kicsiny, kétfős állam, amelynek határa a patak két partja.

64. Ebben az államban mindenkinek megvan a maga dolga: a fiú épít és véd, a leány gyönyörködik, gyűjt és nevet ad a dolgoknak.

65. A kavicsgát a fiú műve, a tenger, amelyet a leány a pocsolyában lát, a leányé: az egyik a dolgot teremti meg, a másik az értelmét.

66. Ez a munkamegosztás a regény egész szerelmi történetét előlegezi: Gergely kezével, Éva szavával és tekintetével alakítja a világot.

67. Később, Eger ostromában is így lesz: a férfi a falakat védi, az asszony értelmet ad a védelemnek, s végül maga is fegyvert fog.

68. Az első rész feltűnő apró részlete, hogy a gyermekeket itt még becenevükön szólítják: Gergőnek és Vicuskának.

69. A becenév a biztonság nyelve, az otthoné és a dajkáé, amelyen a felnőttek a kicsinyeikhez beszélnek.

70. Mihelyt azonban betör a történelem, a fejezet többi részében már teljes nevükön lépnek elénk: Gergelyként és Évaként.

71. Mintha a nevük is együtt nőne a veszedelemmel, s a játék becézése helyére a sors komoly megszólítása lépne.

72. Az idill másik rejtett kincse egy mondat, amelyet a fiú a szunnyadó leánykának mond.

73. Azt ígéri, hogy ha nagy lesz, vitéz lesz, és akkor senki sem bánthatja őt.

74. Ez a gyermeki ígéret a regény első fogadalma, s egyben egy hosszú lánc első szeme.

75. Gárdonyi regénye ugyanis a fogadalmak regénye is: később Gergely Török Bálintnak is megfogadja, hogy kiszabadítja, s Eger védői is esküvel kötelezik el magukat.

76. A legelső fogadalmat azonban nem király és nem főúr hallja, hanem egy félálomban szendergő kislány, aki talán egyetlen szavát sem érti.

77. S mégis ez a legtartósabb mind közül, mert nem a becsület írja elő, hanem a szív mondja ki magától.

78. A fejezet alapján azt is mondhatjuk: a hősiesség nem a csatatéren kezdődik, hanem egy ígéretben, amelyet valaki egy másik embernek tesz.

79. Az idill azonban nem zárt kert, hanem olyan táj, amelynek széle van.

80. A patakpart körül az erdő áll, s az erdő szélén, ahol a fák megritkulnak, egyszer csak megmozdul az árnyék.

81. Ez a sötét folt a lombok között az első jel, hogy a gyermekek kis birodalmának határa nem a patak partja, hanem az erdő szegélye.

82. A tizenhatodik századi Magyarországon a határ nem vonal volt a térképen, hanem mindenütt ott húzódott, ahol a béke véget ért.

83. Nem délen kezdődött, messze a Duna túlpartján, hanem minden falu szélén, minden erdő szegélyén, minden útkanyar mögött.

84. Az idill széle tehát maga a határ, és a fejezet az idillt éppen ezen a szélen mutatja meg.

85. Mielőtt bármi történnék, a természet jelez: a madarak elhallgatnak, a csend hirtelen mélyebb lesz.

86. Ez az első a fejezet két nagy csendje közül, a figyelmeztető csend, amely a veszély előtt jár.

87. A gyermekek nem értik ezt a jelet, mert még sohasem volt szükségük rá; a végvidék felnőtt embere már régen megtanulta olvasni.

88. A gyermekkor ártatlansága ezért nem pusztán jóság, hanem tudatlanság is: nem ismeri a jeleket, amelyekből a veszély kiolvasható.

89. Ezen a napon a gyermekek ezt a nyelvet is megtanulják, és soha többé nem felejtik el.

90. Gárdonyi a patakparti jelenetet lassan, szinte időtlenül beszéli el, mintha az olvasót is rá akarná venni, hogy megpihenjen ebben a békében.

91. A lassúság egyúttal az a mérték, amelyhez a későbbi rohanás igazodik: csak aki látta a nyugalmat, érzi meg a vágta sebességét.

92. Az idill kicsiny tárgyai – a rák, a kavics, a virágkoszorú – mind a gyermeki birtoklás jelei, ártatlan kincsek, amelyekért senkinek sem kell szenvednie.

93. Néhány órával később a gyermekek egészen másfajta kincset tartanak majd a kezükben, olyat, amelyért sokan szenvedtek.

94. A kavicstól az aranyig vezető út a fejezet egyik rejtett íve: a játék kincsétől a zsákmány kincséig.

95. A virágkoszorú pedig, amelyen a leányka keze épp dolgozik, félig fonva hullik az ölébe, amikor meghallják a patadobogást.

96. Egyetlen tárgy, amely a béke befejezetlenségét jelzi: a koszorú sohasem készül el.

97. Az olvasó, aki ismeri a folytatást, ebben a félbemaradt koszorúban az egész gyermekkor sorsát látja.

98. A gyermekkor nem ér véget, hanem félbeszakad, mint egy mozdulat, amelyet valaki megállít.

99. S ami félbeszakad, az tovább él az emlékezetben, mert befejezetlen, és a befejezetlen dolgok nem hagyják nyugodni az embert.

100. Az idill tehát nem olyan hely, ahol nincs veszély, hanem olyan hely, ahol még nem vették észre.

101. A fejezet második része azzal a pillanattal kezdődik, amelyet a magyar olvasók nemzedékei talán a legjobban ismernek az egész regényből.

102. A lombok szétnyílnak, s a tisztás szélén megjelenik a lovas, aki idegen ruhát visel, idegen nyelven beszél, és egyetlen szemmel néz.

103. A két gyermek eddig csak hallott a törökről: a felnőttek beszédében, a dajka meséiben, az esti imákban.

104. A „török” szó a végvidéki gyermek számára nem egy nép neve volt, hanem a félelem neve, olyan, mint a farkasé vagy a sárkányé.

105. Most ez a szó emberré válik, akinek arca, lova, kardja és szaga van.

106. Gárdonyi érdeme, hogy ezt az embert később nem hagyja puszta rémalaknak, hanem történetet, hitet és szenvedélyt ad neki.

107. Ezen a délutánon azonban a gyermekek még nem láthatnak mögé: számukra Jumurdzsák egyelőre csak az a pillantás, amely rájuk szegeződik.

108. Itt kezdődik a fejezet egyik legmélyebb motívuma, a látás versengése.

109. Az egyik oldalon áll a félszemű férfi, aki a világot egyetlen szemmel nézi, s aki ebben a világban csak zsákmányt keres.

110. A másik oldalon áll a hétéves fiú, akinek két szeme a rémületben is mindent lát: a ló remegő orrlyukait, a kantár fogását, a fényt a kard hegyén.

111. Jumurdzsák egyetlen szeme nemcsak testi sérülés, hanem jelkép is: a beszűkült tekintet jelképe.

112. Aki csak azt látja, amit meg akar szerezni, az vak mindarra, ami nem zsákmány.

113. A török két gyermeket lát, nem két ellenfelet, s ez a tévedés lesz a veszte.

114. Gergely viszont nem azt látja, amit akar, hanem azt, ami van, s ez a különbség a gyengét erőssé teszi.

115. A fejezet ebben a párharcban a regény egész hadtudományát előlegezi: a jobban látó fél legyőzheti a nagyobbat.

116. A találkozás második sajátossága, hogy nyelv nélkül megy végbe.

117. A török beszél, kemény, torokhangú szavakat mond, de a gyermekek egyetlen szót sem értenek belőle.

118. Két nép első találkozása itt nem párbeszéd, hanem két értetlenség szembenállása.

119. Az érthetetlen szó minden fenyegetésnél félelmetesebb, mert nem lehet rá felelni, nem lehet kérni, nem lehet alkudni.

120. A regény későbbi fejezeteiben éppen ez a fiú tanulja meg a török nyelvet, s a nyelvtudás, amely itt hiányzik, később ablakot nyit neki az ellenség gondolataira.

121. Aki egyszer tehetetlenül állt az érthetetlen szó előtt, az megtanulja, hogy a nyelv megértése is a szabadság egyik formája.

122. A délután legmélyebb tapasztalata azonban nem a félelem, hanem a kicsiség.

123. A gyermek eddig is tudta, hogy kicsi, de a felnőttek világa eddig mindig érte volt, nem ellene.

124. Most először tapasztalja meg, hogy egy felnőtt keze nem felemel, hanem lefog, s hogy a felnőtt ereje ellen nincs mit tenni.

125. Gergely levegőbe emelt apró ökle ennek a felismerésnek a képe: a mozdulat értelmetlen, és mégsem lehet nem megtenni.

126. Éva sikolya pedig, amely végigszalad az erdőn, és nem hoz segítséget, a magára hagyottság első élménye.

127. A két gyermek ekkor találkozik azzal, amit a felnőttek történelemnek neveznek: egy olyan erővel, amely nem kérdez, és nem hallgat meg senkit.

128. A történelem első arca a gyermek számára nem a csata, hanem a tehetetlenség.

129. S aki egyszer megízlelte ezt a tehetetlenséget, egész életében azon lesz, hogy ne kelljen még egyszer átélnie – sem neki, sem azoknak, akiket szeret.

130. Ebben a gondolatban benne van Bornemissza Gergely egész pályájának titkos indítéka.

131. Ebben a jelenetben villan fel először az a tárgy is, amely a regény egyik leghosszabb szálává nő: a holdas-csillagos talizmán.

132. Gergely csak egy pillanatra látja meg a török mellén, egy csillanást a köpeny nyílásában, amelynek jelentését még nem értheti.

133. A gyermek szeme mégis elraktározza, ahogy ezen a napon mindent elraktároz, mert a félelem élesebbé teszi az emlékezetet.

134. A regény kedveli az ilyen elsuhanó első pillantásokat, amelyeknek a súlya csak évek múltán derül ki.

135. A találkozás harmadik, legfontosabb pillanata azonban nem kívül, hanem belül történik.

136. Miközben a ló már vágtat, és Éva a török köpenyébe fúrja az arcát, Gergely fejében megmozdul valami.

137. Nem sír és nem könyörög, hanem figyel és számol, mintha a rémület csak a testét foglalta volna el, az eszét nem.

138. Ebben a pillanatban találkozik először a saját bátorságával, amely nem harsány és nem hősies, hanem csendes és figyelmes.

139. A bátorság itt nem tettként születik meg, hanem odafigyelésként, még mielőtt bármit tehetne.

140. Ez a regény egyik legfinomabb lélektani megfigyelése: a félelem és a bátorság nem egymás ellentétei, hanem egy időben élhetnek ugyanabban a gyermekben.

141. Gergely fél, reszket a térde, szárad a torka, s közben valahol mélyen benne egy nyugodt hang már azt kérdezi: hogyan tovább?

142. Ez a két réteg, a reszkető test és a számoló ész, egész életében együtt marad benne, egészen az egri falakig.

143. A fejezet második része így a vereség pillanatában már a fordulat előjelét mutatja meg.

144. A gyermek, akit elraboltak, már nem csak áldozat, hanem megfigyelő is, és a megfigyelőből hamarosan cselekvő lesz.

145. A bátorság nem a tettel kezdődik, hanem azzal, hogy valaki odanéz, ahová a félelem nem engedné.

146. A fejezet harmadik része a regény első nagy fordulatát hozza, azt, amelyet a régi poétika peripetiának nevezett: a helyzet hirtelen az ellentétébe fordul át.

147. Aki az imént még zsákmány volt, lovas lesz, s aki rabolt, azt kirabolják.

148. A fordulat kulcsa nem a gyermekek ereje, hanem a rabló nyugalma.

149. Jumurdzsák nem siet, nem vigyáz, hátat fordít, s a gyermekkézre szabott kötelet sem nézi meg még egyszer.

150. Az erős ember legnagyobb gyengesége az, hogy nem tartja ellenfélnek azt, aki gyengébb nála.

151. A lebecsülés a gyengék fegyvere: amíg valakit nem vesznek komolyan, addig szabadon cselekedhet.

152. Ez a tanulság messzire mutat, mert 1552-ben a török hadvezérek Eger kicsiny várát is ugyanígy lebecsülik majd.

153. A gyermekek szökése és Eger védelme között így rejtett híd feszül, amelyet a figyelmes olvasó csak évekkel később fedez fel.

154. A szökés azonban nem egyetlen ember műve, hanem kettőé.

155. Gergely oldja ki a csomót, ő fogja meg a kantárt, ő ugrik a nyeregbe, s ő sarkallja vágtára a lovat.

156. Éva szerepe csendesebb, de nélküle a menekülés nem sikerülhetne: ő az, aki kérdés nélkül engedelmeskedik.

157. Amikor a fiú azt súgja, hogy ne sírjon és ne nézzen rá, a kislány abbahagyja a sírást, és elfordítja a tekintetét.

158. Egy ilyen kicsi gyermektől ez a fegyelem nagyobb tett, mint bármilyen vakmerő mozdulat.

159. A bizalom itt nem érzés, hanem cselekvés: Éva a hallgatásával és a mozdulatlanságával harcol.

160. Ebben a jelenetben születik meg kettejük szövetségének mintája, amely egész életükön át érvényes marad: az egyik lát és cselekszik, a másik bízik és kitart.

161. A menekülés után a gyermekek a zsákmánnyal is találkoznak, és a zsákmány három részből áll: a lóból, az aranyból és a gyűrűből.

162. A három tárgy három különböző időmértéket hordoz, és ez a különbség a fejezet egyik rejtett tanítása.

163. A ló a napé: hazaviszi őket, megmenti az életüket, s estére nem több, mint egy fáradt, szép állat a leégett házak között.

164. Az arany a falué: Gergely még aznap este odaadja azoknak, akiknek semmijük sem maradt, s ezzel az arany kilép a történetből.

165. A gyűrű pedig az egész életé: megmarad, elkíséri a fiút, és évtizedeken át összeköti azzal, akitől elvette.

166. A legkisebb és legkevésbé értékes tárgy bizonyul a legnehezebbnek.

167. A tanulság egyszerű és mély: amit az ember odaad, az felszabadítja, amit megtart, az megköti.

168. Gergely aranya nem hagy nyomot az életében, a gyűrűje azonban egy ellenséget köt hozzá, aki soha nem felejt.

169. A zsákmány megtalálása egyben újabb első találkozás: a gyermekek most szembesülnek először azzal, hogy a gazdagságnak története van.

170. Éva a fényt látja, a csillogást, a szép színeket, ahogy a gyermek szeme mindig a ragyogásra figyel.

171. Gergely elkomorodik, mert megsejti, hogy az erszényben nem kincs lapul, hanem mások elvesztett élete.

172. A két gyermek ugyanarra a tárgyra néz, és két különböző dolgot lát: a leány a szépséget, a fiú a múltat.

173. Mindkét látás igaz, és a regénynek később mindkettőre szüksége lesz.

174. Miután a gyűrűt eltette, Gergely egyetlen mondatot mond Évának: „Ne mondd el senkinek.”

175. Ez az első titok, amelyet a két gyermek együtt őriz, s amely a felnőttek világától elválasztja, egymáshoz pedig közelebb köti őket.

176. A közös titok a szövetség pecsétje: aki titkot oszt meg valakivel, az a sorsát is megosztja vele.

177. A menekülés után Gergely csak lassan veszi észre, hogy remeg a térde, és vérzik a keze.

178. A test utólag nyújtja be a számlát azért, amit a lélek a veszély percében megengedett magának.

179. Gárdonyi hősei nem fáradhatatlan bajnokok, hanem emberek, akikben a bátorság után is ott marad a remegés.

180. Ebben a remegésben nincs szégyen, hanem igazság, és az olvasó éppen ezért hisz a hősnek.

181. A harmadik rész végén a gyermekek győztesként indulnak haza, és ez a győzelem valódi.

182. Kijátszottak egy felnőtt harcost, megszerezték a lovát és a kincsét, és élve kerültek ki abból, amiből sokan nem kerültek ki élve.

183. Gergely már azt tervezgeti, hogyan meséli el mindezt este, s hogy vajon elhiszik-e neki.

184. Az olvasó azonban, aki többet tud a gyermekeknél, már érzi, hogy a hazavezető út más helyre visz, mint amelyet elhagytak.

185. Az erős azért veszít, mert nem néz oda; a gyenge azért győz, mert nem tehet mást, mint hogy mindenre odanéz.

186. A fejezet negyedik része a regény második nagy fordulatát hozza, amely az elsőt egy csapásra az ellentétébe fordítja.

187. A gyermekek győztesként érkeznek egy legyőzött faluba.

188. A maguk kis háborúját megnyerték, a nagyot azonban, amelyet a felnőttek vívtak, ugyanezen a napon elvesztették.

189. A két fordulat egymásnak feszül, s a feszültségük adja a fejezet igazi drámáját.

190. A regény egyetlen szerkezeti megoldással mondja ki azt, amit egyetlen tétel sem tudna ilyen erővel kimondani: a magánboldogság és a közös szerencsétlenség egymás mellett létezik.

191. Ez a kettősség egészen a regény végéig kíséri a hősöket, amikor Eger falai között a család újra egymásra talál, miközben a vár körül a halottakat temetik.

192. Különös iróniája a napnak, hogy a gyermekek éppen akkor találkoztak egyetlen törökkel az erdőben, amikor a faluban egy egész csapat dúlt.

193. A fejezet nem mondja ki, de a két eseményt könnyű összekötni: a magányos lovas nyilván annak a portyázó csapatnak volt a tagja, amely a vidéket végigjárta.

194. A gyermekek tehát a nagy veszedelemnek csak egyetlen szilánkjával találkoztak, s azt le tudták győzni; a veszedelem egészével szemben a falu tehetetlen maradt.

195. Ebben rejlik a fejezet legkeményebb tanítása: amit egy ember legyőzhet, az még nem a történelem, csak annak egy darabja.

196. A hazatérés jelenete ugyanazzal kezdődik, amivel a délutáni veszedelem kezdődött: a csenddel.

197. A völgyben nincs kolompszó, nincs kutyaugatás, nincs asszonyi beszéd a kútnál.

198. Ez a fejezet második nagy csendje, de ez már nem figyelmeztet, hanem gyászol.

199. Az első csend a veszély előtt járt, a második a veszély után marad; a fejezet e két csend közé van kifeszítve, mint egy húr két pont közé.

200. A két csend között szól minden, ami hangos: a patadobogás, a sikoly, a vágta, az átok.

201. A fejezet a falu pusztulását nem holttestekkel, hanem tárgyakkal és hiányokkal mutatja meg: egy beszakadt tetővel, egy magányos kemencével, egy kifeszített templomajtóval.

202. A hiány a legpontosabb tanú: nem mesél, nem túloz, csak ott van, ahol azelőtt valami más volt.

203. A történelmi háttér ismerete különös élt ad ennek a képnek.

204. Az 1533-as esztendő ugyanis hivatalosan a béke éve volt: Habsburg Ferdinánd követei ekkor kötöttek Konstantinápolyban békét Szulejmán szultánnal.

205. A nagyhatalmak asztalánál tehát éppen akkor hallgattak el a fegyverek, amikor a déli végeken tovább égtek a falvak.

206. A béke, amelyet a paloták kötnek, nem ér el a patakpartig.

207. Ennek oka nemcsak a távolság volt, hanem a határvidéki hadviselés természete is.

208. A török portyázó lovasok jelentős része nem rendes zsoldból élt, hanem abból, amit zsákmányolt.

209. A portya számukra nem háborús kaland volt, hanem megélhetés, s az a béke, amely megtiltotta volna, a kenyerüket vette volna el.

210. Ebből érthető, miért lóg egy magányos lovas nyergén nehéz, arannyal teli iszák: ez nem egy rabló szeszélye, hanem egy egész rendszer terméke.

211. A falvaknak ezért a hivatalos béke sem hozott nyugalmat, csak azt a keserű tapasztalatot, hogy a nagy döntések másutt születnek, a következményeik pedig itt.

212. A zsákmány legértékesebb része pedig, ahogy az áttekintő fejezet már megmutatta, maga az ember volt, akit kötélen hajtottak dél felé.

213. A hazatérés közepén egy kérdés áll, és ezt a kérdést nem Gergely teszi fel, hanem Éva.

214. A kislány azt kérdezi az apjától, miért nem jött senki segíteni.

215. Ez a gyermeki kérdés a fejezet legpolitikusabb mondata, mert azt kérdezi, amit a felnőttek nem mernek megkérdezni.

216. Hol van a király, hol vannak az urak, hol van az ország, amikor egy falut felégetnek?

217. Az öreg Cecey hosszan hallgat, mielőtt felel, s a hallgatása maga is válasz.

218. Amit végül mond, nem vigasztal, hanem megmutatja a gyermeknek az ország valódi állapotát.

219. Talán ez a nap legfontosabb első találkozása: a gyermek először hallja a felnőttek igazságát, leplezetlenül.

220. A felnőttek addig mesével, tilalommal és imádsággal védték a gyermekeket a valóságtól; ezen az estén a valóság átlépte a védőgátat.

221. Figyelemre méltó, hogy a kérdező Éva, s nem a fiú, aki cselekedett.

222. Gergely azt látja, ami van; Éva azt kérdezi, miért van úgy.

223. Gergely pedig ugyanazon az éjszakán megfogalmazza magában első felnőtt gondolatát: hogy a menekülésük nem hőstett volt, hanem szerencse.

224. Ez a gondolat azonban nem kicsinyíti a fiút, hanem felnöveszti.

225. Aki tudja, hogy szerencséje volt, az adósnak érzi magát azokkal szemben, akiknek nem volt.

226. Ebből az adósságtudatból nő ki a felelősség, amely később a várvédő katonát egész életén át hajtja.

227. Az aranyat is ezért adja oda szó nélkül: nem jótékonyságból, hanem mert érzi, hogy nem egészen az övé.

228. A hazatérés legcsendesebb pillanata az, amikor Gergely megtalálja az anyját a sok arc között, és csak annyit mond: „Itt vagyok.”

229. E szavak mögött ott van a nap minden rémülete és minden megkönnyebbülése, s az olvasó, aki tudja, mi következik, összeszorult szívvel hallja őket.

230. Az anya ezen az estén még él, de a végvidéken egy megmenekült este sem ígér biztonságot a következőre: egyetlen ember megmenekülése még nem mindenki megmenekülése.

231. Ha a fejezet szereplőit egyenként nézzük, mindegyikük ezen a napon kapja meg azt a vonást, amely egész életén át meghatározza.

232. Gergely három lépcsőben találkozik önmagával: először a félelmével, aztán a bátorságával, végül a felelősségével.

233. A félelem az erdőben éri, a bátorság a menekülésben, a felelősség a leégett falu éjszakáján.

234. E három lépcső együtt a későbbi egri tiszt teljes arcképét adja, csak még kicsiben, egyetlen nap vázlatfüzetében.

235. Aki ismeri Gergely későbbi életét, e vázlaton már felismeri a vonásait: a figyelmet, a lelkiismeretet és azt a csendes makacsságot, amely nem adja fel.

236. Éva alakját könnyű volna a védett, gyámolításra szoruló kislány szerepére szűkíteni, a fejezet azonban többet mutat.

237. Éva bízik, kitart és kapaszkodik, amikor a ló vágtat; hátranéz, amikor a fiú nem mer; és kérdez, amikor a felnőttek hallgatnak.

238. Ereje nem a tett, hanem a hűség és a kérdés, s mindkettő a regény későbbi könyveiben válik igazán láthatóvá.

239. Az a leány, aki itt kérdés nélkül engedelmeskedik, felnőttként férfiruhát ölt, és a saját akaratából indul az ostromlott Eger felé.

240. A gyermekkori bizalom és a felnőttkori elszántság nem ellentétei egymásnak, hanem ugyanannak a hűségnek két életkora.

241. Jumurdzsák számára a nap nem vereséggel, hanem szégyennel végződik.

242. Egy felnőtt harcos, akit két gyermek foszt meg a lovától és a talizmánjától, nemcsak vagyont veszít, hanem becsületet is.

243. A szégyen pedig hosszabb életű minden sebnél: évtizedekig hajtja az embert, és nem hagy neki nyugtot.

244. Ezen a napon születik meg az ellenség, aki a regény későbbi könyveiben újra meg újra Gergely nyomába ered, egészen Konstantinápolyig és Egerig.

245. Az első találkozás tehát nemcsak barátságot pecsétel meg, hanem ellenségeskedést is teremt: ugyanaz a nap adja Gergelynek a társát és az üldözőjét.

246. A fejezet motívumai szinte észrevétlenül fonódnak egymásba, s némelyikük az első és az utolsó jelenet között tükröződik.

247. A víz a fejezet elején a játék eleme: fürdenek benne, gátat raknak, rákot fognak.

248. A fejezet végén ugyanaz a víz vödrökben jár kézről kézre, hogy eloltsa a még parázsló szénakazlat.

249. Ugyanaz az elem délben játék, este mentés: a béke és a háború ugyanazokat a dolgokat használja, csak más célra.

250. A csend, mint láttuk, kétszer szólal meg: egyszer figyelmeztetésként, egyszer gyászként.

251. A látás motívuma a félszemű férfi és a mindent látó gyermek párharcában csúcsosodik ki.

252. A nyomok motívuma pedig csendesen végigkíséri az egész napot.

253. Nyomot hagy a fűben a vonszolt gyermek, nyomot hagy az erdőben a menekülő ló, és nyomot hagy a falu sarában a portyázók csapata.

254. A fejezet olvasója olyan, mint egy nyomolvasó, aki a lenyomatokból rakja össze, mi történt.

255. A fejezet egész szerkezete egy régi mesére emlékeztet, amelyet Európa-szerte minden gyermek ismer.

256. A Grimm testvérek Jancsi és Juliskájában is két gyermek kerül a sűrű erdőbe, egy gonosz felnőtt hatalmába.

257. Ott is a kisebbek ravaszsága győz a nagyobb erő fölött, és ott is a gonosz kincseivel térnek haza a gyermekek.

258. A mesében azonban a hazatérés a boldog vég: otthon már nem vár rájuk semmi rossz, és az élet gond nélkül folytatódik.

259. Gárdonyinál éppen fordítva történik: míg a gyermekek távol voltak, a gonosz az otthonukat látogatta meg.

260. A mese a hazatéréssel végződik, a regény a hazatéréssel kezdődik.

261. Ez a különbség a mese és a történelem különbsége: a mesében a gonosz egyetlen alak, akit le lehet győzni, a történelemben egy egész világ, amely újra meg újra visszatér.

262. A fejezet így a mesei formát nem utánozza, hanem felhasználja, hogy aztán annál élesebben mutassa meg, hol ér véget a mese.

263. A magyar olvasó, aki gyermekként Jancsiról és Juliskáról hallott mesét, itt mintegy ugyanannak a történetnek a felnőtt változatát kapja.

264. S ez a változat nem kegyetlenebb, csak igazabb: nem veszi el a gyermekek győzelmét, de azt sem hazudja, hogy ez a győzelem mindent megold.

265. A mese ott végződik, ahol a gyermekek hazaérnek; a történelem ott kezdődik.

266. A fejezet művészi ereje nemcsak abban rejlik, amit elbeszél, hanem abban is, ahogyan az elbeszélés tempója a nap ritmusát követi.

267. A patakparti rész lassú és ráérős, hosszú mondatokkal, amelyek maguk is úgy hömpölyögnek, mint a nyári délután.

268. Az elrablás jelenetében a mondatok hirtelen megrövidülnek, sokszor csak néhány szóból állnak, mintha az elbeszélő is elakadó lélegzettel beszélne.

269. A menekülés részében a mondatok egymásba futnak, egymást sürgetik, s a szöveg maga is vágtat.

270. A hazatérés pedig lépésben halad, a ló mellett gyalog, mert a pusztulást nem lehet vágtában megnézni.

271. A négy rész tempója így egy lélegzetvétel görbéjét rajzolja ki: nyugodt belégzés, elakadó lélegzet, kapkodó zihálás és végül a mély, fájdalmas kifújás.

272. A forma itt nem díszíti a tartalmat, hanem együtt lélegzik vele.

273. A fejezet másik jellegzetes elbeszélői eszköze az előreutalás, amely szinte minden részben felbukkan.

274. Az elbeszélő újra meg újra kimondja, hogy a gyermekek nem sejthetik, mi vár rájuk, mit jelent a gyűrű, hová vezet a hazaút.

275. Ezzel az olvasót a gyermekek fölé emeli: többet tud, mint ők, és éppen ezért jobban fél értük, mint ők maguk.

276. A drámaelmélet ezt drámai iróniának nevezi: a néző látja a veszélyt, amelyet a szereplő nem lát.

277. Gárdonyi ezzel az olvasót a gyermekek mellé állítja, mint egy láthatatlan felnőttet, aki védeni szeretné őket, de nem tud beavatkozni.

278. Az olvasó így maga is átéli azt a tehetetlenséget, amelyet a gyermekek az erdőben átéltek, csak a másik oldalról.

279. Figyelemre méltó a fejezet tapintata a borzalom ábrázolásában is.

280. A pusztulást nem vérrel és holttestekkel mutatja meg, hanem tárgyakkal: a szétszórt gyapjúval, a törött padokkal, a kiáltott nevekkel, amelyekre nem jön válasz.

281. A felnőttek világa így a gyermeki szem számára is elviselhető adagban tárul fel, de egyetlen igazság sem marad rejtve.

282. A tanító Gárdonyi pontosan tudta, mennyit bír el egy tízéves olvasó, s mennyit kell mégis megtudnia.

283. Ez a tapintat nem gyávaság, hanem tisztelet: a gyermek olvasót komolyan veszi, de nem sebzi meg.

284. A fejezet hatása ezért nemzedékeken át különösen mély maradt.

285. Sok olvasó emlékezetében ez az egyetlen nap Gergely egész gyermekkorává nőtt, holott valójában csak néhány óráig tart.

286. Az emlékezet így maga is azt teszi, amit a fejezet: egyetlen napba sűrít egy egész életkort.

287. S talán ez a legnagyobb dicséret, amelyet egy elbeszélés kaphat: hogy olvasói nem órákban, hanem életekben mérik.

288. A rövid idő és a hosszú emlékezet közötti feszültség a fejezet titkos mértéke.

289. Ha visszatekintünk erre az egyetlen napra, első találkozások láncolatát látjuk: az ellenséggel, a bátorsággal, a szerencsével és az igazsággal.

290. Két fordulatot látunk, amelyek egymásnak feszülnek, és egy kört, amely térben bezárul, de az időben nyitva marad.

291. Cecey szavai szerint a portyázók nem utoljára jártak erre, s a végvidék népe tudja, hogy az ilyen jóslat ritkán téved.

292. A veszteség, amely a fiút valóban félárvává teszi, még előtte áll, s a regény már a következő lapokon közelebb lép hozzá.

293. Most azonban még este van Keresztesfalván, és a füst lassan elül a völgy fölött.

294. A falu szélén, a letiport vetés mellett, a puha földben ott vannak a portyázók lovainak nyomai, mind egy irányba fordulva: dél felé.

295. Mellettük, halványabban, egyetlen nyom vezet az ellenkező irányba: annak a lónak a nyoma, amely az erdőből két gyermeket hozott haza.

296. Egy fiú áll ott a szürkületben, és a dél felé vezető nyomokat nézi, azokat, amelyeken ma a falu elhurcolt embereit hajtották el.

297. A következő eső elmossa majd a nyomokat, de a fiú ezen a napon megtanulta, hogyan kell az utat megjegyezni.

298. Ezen a dél felé vezető úton egyszer ő maga is végiglovagol majd, egészen Konstantinápoly faláig.

299. Nem rabként megy majd, hanem azért, hogy egy rabot kiszabadítson, mert aki egyszer látta, hogyan hajtják el az embereket, az nem tud többé nyugodtan élni, amíg valaki fogságban sínylődik.

300. Az első találkozás találat volt, amely egy gyermeket eltalált; a válasz rá egy egész életen át tart.

1. Das erste große Kapitel des ersten Buches beginnt dort, wo das Überblickskapitel verstummte: am Ufer des Baches, in dem Augenblick, in dem ein fremdes Geräusch das Plätschern des Wassers übertönt.

2. Der Titel des Kapitels ist beim ersten Lesen schlicht und unschuldig: die erste Begegnung der Kinder.

3. Sieht man jedoch genauer hin, verbirgt sich darin ein seltsamer Widerspruch, denn die beiden Kinder kennen einander an diesem Sommertag schon lange.

4. Das Bündnis zwischen Gergely und Éva besteht seit Jahren, das Bachufer ist ihr gemeinsames Reich, und ihre Spiele haben ihre eigene, erprobte Ordnung.

5. Wem also begegnen sie hier zum ersten Mal, wenn nicht einander?

6. Die Antwort des Kapitels lautet: der Welt – dem Fremden, der Todesangst, dem eigenen Mut und jener Geschichte, die bisher nur im Flüstern der Erwachsenen existierte.

7. Der Titel bezeichnet also nicht eine einzige Begegnung, sondern eine ganze Kette erster Begegnungen, die an einem einzigen Tag aufeinander folgen.

8. Am Nachmittag sehen die Kinder zum ersten Mal einen leibhaftigen Türken, und aus einem Wort, das sie bisher nur gehört hatten, wird ein Mensch, den sie sehen.

9. Wenige Minuten später erfahren sie zum ersten Mal, wie es ist, wenn die Kraft eines Erwachsenen nicht schützt, sondern droht.

10. Dann begegnet Gergely zum ersten Mal sich selbst, jenem Jungen, der auch im Entsetzen den Kopf nicht verliert.

11. Nach der Flucht halten sie zum ersten Mal einen Schatz in den Händen und ahnen zum ersten Mal, dass jeder Schatz eine Vergangenheit hat.

12. Und am Abend sehen sie zum ersten Mal jenes Dorf verbrannt, das sie bis dahin für den sichersten Ort der Welt gehalten hatten.

13. Schließlich hören sie zum ersten Mal aus dem Mund eines Erwachsenen ein Wort, das nicht tröstet, sondern die Wahrheit ausspricht.

14. Und doch bleibt der Titel auch in seinem wörtlichen Sinn wahr: An diesem Tag begegnen die beiden Kinder einander tatsächlich zum ersten Mal – in der Gefahr.

15. Bis dahin waren sie Spielgefährten, von diesem Tag an sind sie Verbündete, die wissen, was der andere wert ist, wenn alles verloren scheint.

16. Die ungarische Sprache selbst verrät viel über diese Doppeldeutigkeit, wenn man das Wort „találkozás“ näher betrachtet.

17. Sein Stamm ist das Verb „talál“, das zugleich bedeutet, etwas zu finden und etwas zu treffen, so wie der Pfeil ins Ziel trifft.

18. „Találkozik“ heißt also: sie finden zueinander, sie finden einander, doch darin schwingt auch der Treffer mit, die Erinnerung an den Schlag.

19. Die deutsche Sprache weiß überraschenderweise dasselbe: Das Verb „treffen“ bedeutet zugleich, jemandem zu begegnen und etwas zu treffen.

20. Und im deutschen Wort „Begegnung“ steckt das Wörtchen „gegen“: Wem man begegnet, dem steht man von Angesicht zu Angesicht gegenüber.

21. Zwei Sprachen, zwei Wörter verschiedener Herkunft, und doch dasselbe Wissen: Eine Begegnung kann eine Umarmung sein, aber auch ein Zusammenstoß.

22. An diesem Sommertag grüßt die Geschichte die Kinder nicht, sie trifft sie.

23. Und die größte Wendung des Kapitels ist, dass die beiden Kinder zum ersten Mal in ihrem Leben zurückschlagen – und danach auch den Weg nach Hause finden.

24. Die Begegnung geschieht also nicht, wenn wir die Welt suchen, sondern wenn die Welt uns findet.

25. Gergely und Éva waren nicht aufgebrochen, um ein Abenteuer zu suchen, sondern nur, um Krebse zu fangen und Kränze zu flechten, und doch fand das Abenteuer sie.

26. Die vier Teile des Kapitels zeigen die vier Gesichter dieses einzigen Tages: ein Idyll, einen Einbruch, eine Wende und eine Heimkehr.

27. Alle vier Teile stellen dieselbe Frage von verschiedenen Seiten: Was geschieht mit einem Kind, wenn es zum ersten Mal dem begegnet, was größer ist als es selbst?

28. Das Überblickskapitel zeigte die ganze Welt der Kindheit, mitsamt der Zeit, dem Dorf und den Figuren.

29. Dieses Kapitel fasst das Bild enger und untersucht im Spiegel eines einzigen Tages, wie zwei Kinder aus der Welt der Märchen in die Geschichte hinübertreten.

30. Der Welt begegnet man nämlich nicht, wenn man sie sucht, sondern wenn sie einen findet.

31. Die erste auffällige Eigenheit des Kapitels ist, dass alles, wovon es erzählt, an einem einzigen Sommertag geschieht.

32. Vom Mittagslicht am Bachufer bis zur Nacht, die Gergely schlaflos auf dem Stroh verbringt, vergeht kaum mehr als ein halber Tag.

33. Die antike Dramentheorie lehrte, dass sich die Handlung einer Tragödie möglichst innerhalb eines einzigen Umlaufs der Sonne abspielen solle.

34. Aristoteles meinte das nicht als strenge Regel, doch spätere Zeiten nannten es die Einheit der Zeit und machten es zu einem Grundgesetz des klassischen Dramas.

35. Gárdonyis Roman ist kein Drama, und das Kapitel ist keine Tragödie, und doch schöpft es aus dieser Verdichtung dieselbe Kraft.

36. Was an einem einzigen Tag geschieht, erlebt der Leser nicht als Chronik, sondern in einem einzigen Atemzug.

37. Die Tageszeiten zeigen im Kapitel nicht nur die Zeit an, sondern tragen auch die Stimmung.

38. Der Mittag ist die Stunde der Fülle: Die Sonne steht hoch, die Wärme macht schläfrig, und alles Lebendige sucht das kühle Wasser und den Schatten.

39. Der Nachmittag ist die Zeit der Bedrohung, wenn die Vögel verstummen und zwischen den Bäumen Hufschlag zu hören ist.

40. Die sinkende Sonne ist das Licht des Heimwegs, dem Gergely das Pferd zuwendet, im Glauben, das Ende des Tages sei auch das Ende des Abenteuers.

41. Und der Abend ist die Stunde des Rauchs und der Erkenntnis, wenn über dem Dorf nicht der Dunst des Abendessens, sondern das Grau der Verwüstung liegt.

42. Das Licht nimmt also von Stunde zu Stunde ab, während das Wissen der Kinder von Stunde zu Stunde wächst.

43. Dieses umgekehrte Verhältnis ist der verborgene Bau des Kapitels: Je dunkler die Landschaft wird, desto klarer sehen sie.

44. Der Tag bildet nicht nur zeitlich, sondern auch räumlich ein rundes Ganzes, denn der Weg der Kinder beschreibt einen Kreis.

45. Er führt vom Bachufer in das Dickicht des Waldes, von dort auf die Lichtung und die Wiese und dann zurück ins Tal, aus dem sie aufgebrochen waren.

46. Auch der Weg der Märchen ist oft ein Kreis: Der Held zieht aus, besteht eine Prüfung und kehrt heim, und die Heimkehr ist der Lohn.

47. In diesem Kapitel jedoch schließt sich der Kreis räumlich, bleibt in Wahrheit aber offen.

48. Die Kinder kehren an denselben Ort zurück, von dem sie aufgebrochen sind, nur ist dieser Ort nicht mehr derselbe.

49. Und sie selbst sind nicht mehr dieselben, die sich am Mittag noch über das Wasser beugten.

50. Der Kreis, der im Märchen beruhigt, beunruhigt hier: Er zeigt, dass man an einen Ort zurückkehren kann, nicht aber in eine Zeit.

51. Nach dem Wort des alten griechischen Weisen kann man nicht zweimal in denselben Fluss steigen, und das Kapitel schreibt diesen Gedanken am Ufer eines kleinen ungarischen Baches neu.

52. Am nächsten Tag plätschert dasselbe Wasser über die Steine des Bettes, doch die beiden Kinder, die hineinstiegen, sind nicht mehr die, die am Tag zuvor darin badeten.

53. Zwischen der Kürze des Tages und der Länge seiner Wirkung ist der Unterschied beinahe unermesslich.

54. Was in wenigen Stunden geschieht, dessen Widerhall ist 19 Jahre später, 1552, noch auf den Mauern von Eger zu hören.

55. Die späteren großen Szenen des Romans greifen immer wieder auf diesen Tag zurück, so wie jede Biegung eines Flusses das Wasser seiner Quelle führt.

56. Der Feind, der Ring, das Bündnis und der Mut – sie alle werden hier geboren, im Verlauf eines einzigen Sommernachmittags.

57. Die Grenze der Kindheit ist keine Mauer, sondern eine Schwelle, und dieser Tag ist die Schwelle, über die Gergely und Éva treten.

58. Danach bleiben die Kinder noch lange Kinder, sie spielen, lachen und zanken, doch hinter ihrem Spiel steht das Wissen.

59. Sie wissen nun, dass das Bachufer nicht das Ende der Welt ist, sondern ihr Rand, und dass es auch jenseits des Randes etwas gibt.

60. Ein Tag genügt, um eine Kindheit zu beenden, aber er genügt nicht, um sie zu vergessen.

61. Der erste Teil des Kapitels, das Spiel am Bach, ist das bekannteste Idyll des Romans, und doch lohnt es sich, es mit neuen Augen zu betrachten.

62. Das Idyll ist nämlich nicht bloß ein schönes Bild, sondern eine kleine Welt mit eigener Ordnung, eigenen Gesetzen und eigener Arbeitsteilung.

63. Das Bündnis der beiden Kinder ist die erste Gemeinschaft des Romans: ein winziger Staat mit zwei Bürgern, dessen Grenze die beiden Ufer des Baches sind.

64. In diesem Staat hat jeder seine Aufgabe: Der Junge baut und beschützt, das Mädchen staunt, sammelt und gibt den Dingen Namen.

65. Der Kieseldamm ist das Werk des Jungen, das Meer, das das Mädchen in der Pfütze sieht, das des Mädchens: Der eine erschafft das Ding, die andere seinen Sinn.

66. Diese Arbeitsteilung nimmt die ganze Liebesgeschichte des Romans vorweg: Gergely gestaltet die Welt mit den Händen, Éva mit Worten und Blicken.

67. Später, bei der Belagerung von Eger, wird es ebenso sein: Der Mann verteidigt die Mauern, die Frau gibt der Verteidigung ihren Sinn und greift schließlich selbst zur Waffe.

68. Eine auffällige kleine Einzelheit des ersten Teils ist, dass die Kinder hier noch mit ihren Kosenamen gerufen werden: Gergő und Vicuska.

69. Der Kosename ist die Sprache der Geborgenheit, des Zuhauses und der Amme, in der die Erwachsenen zu ihren Kleinen sprechen.

70. Sobald jedoch die Geschichte einbricht, treten sie uns in den übrigen Teilen des Kapitels mit vollem Namen entgegen: als Gergely und Éva.

71. Es ist, als wüchsen auch ihre Namen mit der Gefahr, und an die Stelle der Koseform des Spiels träte die ernste Anrede des Schicksals.

72. Der andere verborgene Schatz des Idylls ist ein Satz, den der Junge zu dem schlummernden Mädchen spricht.

73. Er verspricht, dass er, wenn er groß ist, ein Held sein wird und dass ihr dann niemand etwas antun kann.

74. Dieses kindliche Versprechen ist das erste Gelübde des Romans und zugleich das erste Glied einer langen Kette.

75. Gárdonyis Roman ist nämlich auch ein Roman der Gelübde: Später gelobt Gergely auch Bálint Török, ihn zu befreien, und auch die Verteidiger Egers binden sich durch einen Eid.

76. Das allererste Gelübde aber hört kein König und kein Fürst, sondern ein im Halbschlaf schlummerndes kleines Mädchen, das vielleicht kein einziges Wort davon versteht.

77. Und doch ist es das beständigste von allen, denn nicht die Ehre schreibt es vor, sondern das Herz spricht es von selbst aus.

78. Nach diesem Kapitel kann man auch sagen: Das Heldentum beginnt nicht auf dem Schlachtfeld, sondern in einem Versprechen, das jemand einem anderen Menschen gibt.

79. Das Idyll ist jedoch kein geschlossener Garten, sondern eine Landschaft, die einen Rand hat.

80. Rings um das Bachufer steht der Wald, und am Waldrand, wo die Bäume sich lichten, regt sich auf einmal der Schatten.

81. Dieser dunkle Fleck zwischen dem Laub ist das erste Zeichen, dass die Grenze des kleinen Reiches der Kinder nicht das Bachufer ist, sondern der Saum des Waldes.

82. Im Ungarn des 16. Jahrhunderts war die Grenze keine Linie auf der Landkarte, sondern verlief überall dort, wo der Friede endete.

83. Sie begann nicht im Süden, weit jenseits der Donau, sondern am Rand jedes Dorfes, am Saum jedes Waldes, hinter jeder Wegbiegung.

84. Der Rand des Idylls ist also die Grenze selbst, und das Kapitel zeigt das Idyll genau an diesem Rand.

85. Bevor irgendetwas geschieht, gibt die Natur ein Zeichen: Die Vögel verstummen, die Stille wird plötzlich tiefer.

86. Dies ist die erste der beiden großen Stillen des Kapitels, die warnende Stille, die der Gefahr vorausgeht.

87. Die Kinder verstehen dieses Zeichen nicht, weil sie es noch nie gebraucht haben; der erwachsene Mensch des Grenzlandes hat längst gelernt, es zu lesen.

88. Die Unschuld der Kindheit ist deshalb nicht nur Güte, sondern auch Unwissenheit: Sie kennt die Zeichen nicht, aus denen die Gefahr herauszulesen ist.

89. An diesem Tag lernen die Kinder auch diese Sprache, und sie vergessen sie nie wieder.

90. Gárdonyi erzählt die Szene am Bach langsam, beinahe zeitlos, als wolle er auch den Leser dazu bringen, in diesem Frieden auszuruhen.

91. Die Langsamkeit ist zugleich das Maß, an dem sich die spätere Hast ausrichtet: Nur wer die Ruhe gesehen hat, spürt die Geschwindigkeit des Galopps.

92. Die kleinen Gegenstände des Idylls – der Krebs, der Kiesel, der Blumenkranz – sind alle Zeichen kindlichen Besitzes, unschuldige Schätze, für die niemand leiden muss.

93. Wenige Stunden später werden die Kinder einen ganz anderen Schatz in den Händen halten, einen, für den viele gelitten haben.

94. Der Weg vom Kiesel zum Gold ist einer der verborgenen Bögen des Kapitels: vom Schatz des Spiels zum Schatz der Beute.

95. Und der Blumenkranz, an dem die Hand des Mädchens gerade arbeitet, fällt halb geflochten in ihren Schoß, als sie den Hufschlag hören.

96. Ein einziger Gegenstand, der die Unvollendetheit des Friedens anzeigt: Der Kranz wird nie fertig.

97. Der Leser, der die Fortsetzung kennt, sieht in diesem unvollendeten Kranz das Schicksal der ganzen Kindheit.

98. Die Kindheit endet nicht, sie wird unterbrochen, wie eine Bewegung, die jemand anhält.

99. Und was unterbrochen wird, lebt in der Erinnerung weiter, weil es unvollendet ist, und unvollendete Dinge lassen den Menschen nicht zur Ruhe kommen.

100. Das Idyll ist also kein Ort, an dem es keine Gefahr gibt, sondern ein Ort, an dem man sie noch nicht bemerkt hat.

101. Der zweite Teil des Kapitels beginnt mit jenem Augenblick, den Generationen ungarischer Leser vielleicht am besten aus dem ganzen Roman kennen.

102. Das Laub teilt sich, und am Rand der Lichtung erscheint der Reiter, der fremde Kleidung trägt, eine fremde Sprache spricht und mit einem einzigen Auge blickt.

103. Die beiden Kinder hatten bisher nur vom Türken gehört: in den Gesprächen der Erwachsenen, in den Märchen der Amme, in den Abendgebeten.

104. Das Wort „Türke“ war für das Kind des Grenzlandes nicht der Name eines Volkes, sondern der Name der Furcht, wie der des Wolfes oder des Drachen.

105. Nun wird dieses Wort zu einem Menschen, der ein Gesicht, ein Pferd, einen Säbel und einen Geruch hat.

106. Gárdonyis Verdienst ist es, diesen Menschen später nicht bloß als Schreckgestalt stehen zu lassen, sondern ihm eine Geschichte, einen Glauben und eine Leidenschaft zu geben.

107. An diesem Nachmittag aber können die Kinder noch nicht hinter ihn blicken: Für sie ist Jumurdzsák vorerst nur jener Blick, der sich auf sie heftet.

108. Hier beginnt eines der tiefsten Motive des Kapitels, der Wettstreit des Sehens.

109. Auf der einen Seite steht der einäugige Mann, der die Welt mit einem einzigen Auge betrachtet und der in dieser Welt nur Beute sucht.

110. Auf der anderen Seite steht der siebenjährige Junge, dessen zwei Augen selbst im Entsetzen alles sehen: die bebenden Nüstern des Pferdes, den Griff am Zügel, das Licht auf der Säbelspitze.

111. Jumurdzsáks einziges Auge ist nicht nur eine körperliche Verletzung, sondern auch ein Sinnbild: das Sinnbild des verengten Blicks.

112. Wer nur sieht, was er an sich bringen will, ist blind für alles, was nicht Beute ist.

113. Der Türke sieht zwei Kinder, nicht zwei Gegner, und dieser Irrtum wird ihm zum Verhängnis.

114. Gergely dagegen sieht nicht, was er will, sondern was ist, und dieser Unterschied macht den Schwachen stark.

115. In diesem Zweikampf nimmt das Kapitel die ganze Kriegskunst des Romans vorweg: Die Seite, die besser sieht, kann die größere besiegen.

116. Die zweite Eigenheit dieser Begegnung ist, dass sie ohne Sprache geschieht.

117. Der Türke spricht, sagt harte, kehlige Worte, doch die Kinder verstehen kein einziges davon.

118. Die erste Begegnung zweier Völker ist hier kein Gespräch, sondern das Gegenüber zweier Verständnislosigkeiten.

119. Das unverständliche Wort ist furchtbarer als jede Drohung, denn man kann nicht darauf antworten, nicht bitten, nicht verhandeln.

120. In den späteren Kapiteln des Romans lernt gerade dieser Junge die türkische Sprache, und die Sprachkenntnis, die hier fehlt, öffnet ihm später ein Fenster in die Gedanken des Feindes.

121. Wer einmal ohnmächtig vor dem unverständlichen Wort stand, lernt, dass auch das Verstehen einer Sprache eine Form der Freiheit ist.

122. Die tiefste Erfahrung des Nachmittags ist jedoch nicht die Angst, sondern die Kleinheit.

123. Das Kind wusste auch bisher, dass es klein ist, doch die Welt der Erwachsenen war bisher immer für es da, nicht gegen es.

124. Nun erfährt es zum ersten Mal, dass die Hand eines Erwachsenen nicht emporhebt, sondern niederhält, und dass gegen die Kraft eines Erwachsenen nichts auszurichten ist.

125. Gergelys in die Luft erhobene kleine Faust ist das Bild dieser Erkenntnis: Die Bewegung ist sinnlos, und doch kann man sie nicht unterlassen.

126. Und Évas Schrei, der durch den ganzen Wald läuft und keine Hilfe bringt, ist die erste Erfahrung des Verlassenseins.

127. Die beiden Kinder begegnen in diesem Augenblick dem, was die Erwachsenen Geschichte nennen: einer Kraft, die nicht fragt und niemanden anhört.

128. Das erste Gesicht der Geschichte ist für das Kind nicht die Schlacht, sondern die Hilflosigkeit.

129. Und wer diese Hilflosigkeit einmal gekostet hat, wird sein ganzes Leben lang danach trachten, sie nicht noch einmal erleben zu müssen – weder er selbst noch die, die er liebt.

130. In diesem Gedanken liegt der geheime Beweggrund der ganzen Laufbahn des Gergely Bornemissza.

131. In dieser Szene blitzt auch zum ersten Mal jener Gegenstand auf, der zu einem der längsten Fäden des Romans heranwächst: der Talisman mit Mond und Sternen.

132. Gergely sieht ihn nur für einen Augenblick an der Brust des Türken, ein Aufblitzen im Ausschnitt des Mantels, dessen Bedeutung er noch nicht verstehen kann.

133. Das Auge des Kindes speichert es dennoch, wie es an diesem Tag alles speichert, denn die Angst schärft das Gedächtnis.

134. Der Roman liebt solche vorbeihuschenden ersten Blicke, deren Gewicht sich erst nach Jahren erweist.

135. Der dritte und wichtigste Augenblick der Begegnung aber geschieht nicht außen, sondern innen.

136. Während das Pferd schon galoppiert und Éva ihr Gesicht in den Mantel des Türken vergräbt, regt sich in Gergelys Kopf etwas.

137. Er weint nicht und fleht nicht, sondern beobachtet und rechnet, als hätte das Entsetzen nur seinen Körper erobert, nicht aber seinen Verstand.

138. In diesem Augenblick begegnet er zum ersten Mal seinem eigenen Mut, der nicht laut und nicht heldenhaft ist, sondern still und aufmerksam.

139. Der Mut wird hier nicht als Tat geboren, sondern als Aufmerksamkeit, noch bevor er irgendetwas tun könnte.

140. Das ist eine der feinsten psychologischen Beobachtungen des Romans: Angst und Mut sind keine Gegensätze, sondern können gleichzeitig in demselben Kind leben.

141. Gergely hat Angst, seine Knie zittern, seine Kehle ist trocken, und dabei fragt tief in ihm schon eine ruhige Stimme: Wie weiter?

142. Diese beiden Schichten, der zitternde Körper und der rechnende Verstand, bleiben sein ganzes Leben lang in ihm beisammen, bis zu den Mauern von Eger.

143. Der zweite Teil des Kapitels zeigt so im Augenblick der Niederlage schon den Vorboten der Wende.

144. Das Kind, das man geraubt hat, ist nicht mehr nur Opfer, sondern auch Beobachter, und aus dem Beobachter wird bald ein Handelnder.

145. Der Mut beginnt nicht mit der Tat, sondern damit, dass jemand dorthin blickt, wohin die Angst es nicht erlauben würde.

146. Der dritte Teil des Kapitels bringt die erste große Wende des Romans, jene, die die alte Poetik Peripetie nannte: Die Lage schlägt plötzlich in ihr Gegenteil um.

147. Wer eben noch Beute war, wird Reiter, und wer raubte, wird beraubt.

148. Der Schlüssel der Wende ist nicht die Kraft der Kinder, sondern die Gelassenheit des Räubers.

149. Jumurdzsák eilt nicht, gibt nicht acht, kehrt den Rücken zu und prüft auch den für Kinderhände bemessenen Strick kein zweites Mal.

150. Die größte Schwäche des Starken ist, dass er den Schwächeren nicht für einen Gegner hält.

151. Die Unterschätzung ist die Waffe der Schwachen: Solange man jemanden nicht ernst nimmt, kann er frei handeln.

152. Diese Lehre weist weit voraus, denn 1552 werden die türkischen Heerführer auch die kleine Burg Eger ebenso unterschätzen.

153. Zwischen der Flucht der Kinder und der Verteidigung von Eger spannt sich so eine verborgene Brücke, die der aufmerksame Leser erst Jahre später entdeckt.

154. Die Flucht ist jedoch nicht das Werk eines einzigen Menschen, sondern das von zweien.

155. Gergely löst den Knoten, er fasst den Zügel, er springt in den Sattel, und er treibt das Pferd zum Galopp an.

156. Évas Rolle ist stiller, doch ohne sie könnte die Flucht nicht gelingen: Sie ist es, die ohne Frage gehorcht.

157. Als der Junge flüstert, sie solle nicht weinen und ihn nicht ansehen, hört das Mädchen auf zu weinen und wendet den Blick ab.

158. Für ein so kleines Kind ist diese Disziplin eine größere Tat als jede tollkühne Bewegung.

159. Das Vertrauen ist hier kein Gefühl, sondern ein Handeln: Éva kämpft mit ihrem Schweigen und ihrer Reglosigkeit.

160. In dieser Szene entsteht das Muster ihres Bündnisses, das ihr ganzes Leben lang gültig bleibt: Der eine sieht und handelt, die andere vertraut und hält aus.

161. Nach der Flucht begegnen die Kinder auch der Beute, und die Beute besteht aus drei Teilen: dem Pferd, dem Gold und dem Ring.

162. Die drei Gegenstände tragen drei verschiedene Zeitmaße in sich, und dieser Unterschied ist eine der verborgenen Lehren des Kapitels.

163. Das Pferd gehört dem Tag: Es trägt sie heim, rettet ihr Leben, und am Abend ist es nicht mehr als ein müdes, schönes Tier zwischen den abgebrannten Häusern.

164. Das Gold gehört dem Dorf: Gergely gibt es noch am selben Abend denen, denen nichts geblieben ist, und damit tritt das Gold aus der Geschichte heraus.

165. Der Ring aber gehört dem ganzen Leben: Er bleibt, begleitet den Jungen und verbindet ihn über Jahrzehnte mit dem, dem er ihn genommen hat.

166. Der kleinste und am wenigsten wertvolle Gegenstand erweist sich als der schwerste.

167. Die Lehre ist einfach und tief: Was man weggibt, macht frei; was man behält, bindet.

168. Gergelys Gold hinterlässt keine Spur in seinem Leben, sein Ring aber bindet einen Feind an ihn, der niemals vergisst.

169. Das Finden der Beute ist zugleich eine weitere erste Begegnung: Die Kinder werden nun zum ersten Mal damit konfrontiert, dass Reichtum eine Geschichte hat.

170. Éva sieht das Licht, das Glitzern, die schönen Farben, wie das Auge des Kindes immer auf den Glanz achtet.

171. Gergely verdüstert sich, weil er ahnt, dass im Beutel kein Schatz steckt, sondern das verlorene Leben anderer.

172. Die beiden Kinder blicken auf denselben Gegenstand und sehen zwei verschiedene Dinge: das Mädchen die Schönheit, der Junge die Vergangenheit.

173. Beide Sichtweisen sind wahr, und der Roman wird später beide brauchen.

174. Nachdem er den Ring eingesteckt hat, sagt Gergely einen einzigen Satz zu Éva: „Sag es niemandem.“

175. Das ist das erste Geheimnis, das die beiden Kinder gemeinsam hüten und das sie von der Welt der Erwachsenen trennt, aneinander aber enger bindet.

176. Das gemeinsame Geheimnis ist das Siegel des Bündnisses: Wer mit jemandem ein Geheimnis teilt, teilt mit ihm auch sein Schicksal.

177. Nach der Flucht bemerkt Gergely erst langsam, dass seine Knie zittern und seine Hand blutet.

178. Der Körper stellt hinterher die Rechnung für das, was sich die Seele im Augenblick der Gefahr erlaubt hat.

179. Gárdonyis Helden sind keine unermüdlichen Recken, sondern Menschen, in denen nach dem Mut das Zittern zurückbleibt.

180. In diesem Zittern liegt keine Schande, sondern Wahrheit, und gerade deshalb glaubt der Leser dem Helden.

181. Am Ende des dritten Teils machen sich die Kinder als Sieger auf den Heimweg, und dieser Sieg ist echt.

182. Sie haben einen erwachsenen Krieger überlistet, ihm Pferd und Schatz abgenommen und sind lebend aus dem herausgekommen, woraus viele nicht lebend herauskamen.

183. Gergely malt sich schon aus, wie er all das am Abend erzählen wird und ob man es ihm wohl glauben wird.

184. Der Leser jedoch, der mehr weiß als die Kinder, spürt bereits, dass der Heimweg an einen anderen Ort führt als den, den sie verlassen haben.

185. Der Starke verliert, weil er nicht hinsieht; der Schwache siegt, weil er nichts anderes tun kann, als auf alles zu sehen.

186. Der vierte Teil des Kapitels bringt die zweite große Wende des Romans, die die erste mit einem Schlag in ihr Gegenteil verkehrt.

187. Die Kinder kommen als Sieger in ein besiegtes Dorf.

188. Ihren kleinen Krieg haben sie gewonnen, den großen aber, den die Erwachsenen führten, hat man am selben Tag verloren.

189. Die beiden Wenden stemmen sich gegeneinander, und ihre Spannung ergibt das eigentliche Drama des Kapitels.

190. Mit einer einzigen erzählerischen Anordnung sagt der Roman, was keine These mit solcher Kraft sagen könnte: Privates Glück und gemeinsames Unglück bestehen nebeneinander.

191. Diese Doppelheit begleitet die Helden bis zum Ende des Romans, wenn die Familie in den Mauern von Eger wieder zueinanderfindet, während man rings um die Burg die Toten begräbt.

192. Es ist eine seltsame Ironie des Tages, dass die Kinder gerade dann im Wald einem einzelnen Türken begegneten, als im Dorf eine ganze Schar wütete.

193. Das Kapitel spricht es nicht aus, doch die beiden Ereignisse lassen sich leicht verbinden: Der einsame Reiter gehörte offenbar zu jener Streifschar, die die Gegend durchzog.

194. Die Kinder begegneten also nur einem einzigen Splitter der großen Gefahr, und den konnten sie besiegen; gegen die Gefahr als Ganzes blieb das Dorf machtlos.

195. Darin liegt die härteste Lehre des Kapitels: Was ein Einzelner besiegen kann, ist noch nicht die Geschichte, sondern nur ein Stück von ihr.

196. Die Szene der Heimkehr beginnt mit demselben, womit die Gefahr am Nachmittag begann: mit der Stille.

197. Im Tal gibt es kein Glockengeläut, kein Hundegebell, kein Frauengespräch am Brunnen.

198. Dies ist die zweite große Stille des Kapitels, doch sie warnt nicht mehr, sie trauert.

199. Die erste Stille ging der Gefahr voraus, die zweite bleibt nach ihr zurück; das Kapitel ist zwischen diese beiden Stillen gespannt wie eine Saite zwischen zwei Punkte.

200. Zwischen den beiden Stillen erklingt alles, was laut ist: der Hufschlag, der Schrei, der Galopp, der Fluch.

201. Das Kapitel zeigt die Verwüstung des Dorfes nicht durch Leichen, sondern durch Dinge und Lücken: ein eingestürztes Dach, einen einsamen Ofen, eine aufgebrochene Kirchentür.

202. Die Lücke ist der genaueste Zeuge: Sie erzählt nicht, übertreibt nicht, sie ist nur dort, wo vorher etwas anderes war.

203. Die Kenntnis des historischen Hintergrunds verleiht diesem Bild eine besondere Schärfe.

204. Das Jahr 1533 war nämlich offiziell ein Jahr des Friedens: Die Gesandten Ferdinands von Habsburg schlossen damals in Konstantinopel Frieden mit Sultan Süleyman.

205. Am Tisch der Großmächte schwiegen also gerade dann die Waffen, als an den südlichen Grenzen die Dörfer weiter brannten.

206. Der Friede, den die Paläste schließen, reicht nicht bis ans Bachufer.

207. Der Grund dafür war nicht nur die Entfernung, sondern auch die Natur der Kriegführung im Grenzland.

208. Ein bedeutender Teil der türkischen Streifreiter lebte nicht von regulärem Sold, sondern von dem, was er erbeutete.

209. Der Streifzug war für sie kein Kriegsabenteuer, sondern Broterwerb, und ein Friede, der ihn verboten hätte, hätte ihnen das Brot genommen.

210. Daraus wird verständlich, warum am Sattel eines einsamen Reiters ein schwerer, mit Gold gefüllter Ranzen hängt: Das ist nicht die Laune eines Räubers, sondern das Erzeugnis eines ganzen Systems.

211. Den Dörfern brachte deshalb auch der offizielle Friede keine Ruhe, nur die bittere Erfahrung, dass die großen Entscheidungen anderswo fallen, ihre Folgen aber hier.

212. Der wertvollste Teil der Beute aber war, wie das Überblickskapitel bereits gezeigt hat, der Mensch selbst, den man am Strick nach Süden trieb.

213. In der Mitte der Heimkehr steht eine Frage, und diese Frage stellt nicht Gergely, sondern Éva.

214. Das Mädchen fragt seinen Vater, warum niemand zu Hilfe gekommen sei.

215. Diese kindliche Frage ist der politischste Satz des Kapitels, denn sie fragt, was die Erwachsenen nicht zu fragen wagen.

216. Wo ist der König, wo sind die Herren, wo ist das Land, wenn ein Dorf niedergebrannt wird?

217. Der alte Cecey schweigt lange, ehe er antwortet, und sein Schweigen ist selbst eine Antwort.

218. Was er schließlich sagt, tröstet nicht, sondern zeigt dem Kind den wahren Zustand des Landes.

219. Vielleicht ist dies die wichtigste erste Begegnung des Tages: Das Kind hört zum ersten Mal die Wahrheit der Erwachsenen, unverhüllt.

220. Bis dahin hatten die Erwachsenen die Kinder mit Märchen, Verboten und Gebeten vor der Wirklichkeit geschützt; an diesem Abend überschritt die Wirklichkeit den Schutzdamm.

221. Bemerkenswert ist, dass Éva die Fragende ist und nicht der Junge, der gehandelt hat.

222. Gergely sieht, was ist; Éva fragt, warum es so ist.

223. Gergely aber formt in derselben Nacht seinen ersten erwachsenen Gedanken: dass ihre Flucht keine Heldentat war, sondern Glück.

224. Dieser Gedanke verkleinert den Jungen jedoch nicht, sondern lässt ihn wachsen.

225. Wer weiß, dass er Glück hatte, fühlt sich denen gegenüber in der Schuld, die es nicht hatten.

226. Aus diesem Gefühl der Verpflichtung erwächst die Verantwortung, die den späteren Burgverteidiger sein ganzes Leben lang antreibt.

227. Deshalb gibt er auch das Gold wortlos weg: nicht aus Wohltätigkeit, sondern weil er spürt, dass es nicht ganz ihm gehört.

228. Der stillste Augenblick der Heimkehr ist der, in dem Gergely seine Mutter unter den vielen Gesichtern findet und nur sagt: „Ich bin da.“

229. Hinter diesen Worten stehen aller Schrecken und alle Erleichterung des Tages, und der Leser, der weiß, was folgt, hört sie mit beklommenem Herzen.

230. Die Mutter lebt an diesem Abend noch, doch im Grenzland verspricht kein geretteter Abend Sicherheit für den nächsten: Die Rettung eines Einzelnen ist noch nicht die Rettung aller.

231. Betrachtet man die Figuren des Kapitels einzeln, so erhält jede von ihnen an diesem Tag jenen Zug, der sie ihr ganzes Leben lang bestimmt.

232. Gergely begegnet sich selbst in drei Stufen: zuerst seiner Angst, dann seinem Mut, schließlich seiner Verantwortung.

233. Die Angst erreicht ihn im Wald, der Mut in der Flucht, die Verantwortung in der Nacht des abgebrannten Dorfes.

234. Diese drei Stufen zusammen ergeben das vollständige Bildnis des späteren Offiziers von Eger, nur noch im Kleinen, im Skizzenbuch eines einzigen Tages.

235. Wer Gergelys späteres Leben kennt, erkennt auf dieser Skizze schon seine Züge: die Aufmerksamkeit, das Gewissen und jene stille Beharrlichkeit, die nicht aufgibt.

236. Évas Gestalt ließe sich leicht auf die Rolle des beschützten, hilfsbedürftigen kleinen Mädchens verengen, doch das Kapitel zeigt mehr.

237. Éva vertraut, hält aus und klammert sich fest, wenn das Pferd galoppiert; sie blickt zurück, wenn der Junge es nicht wagt; und sie fragt, wenn die Erwachsenen schweigen.

238. Ihre Stärke ist nicht die Tat, sondern die Treue und die Frage, und beides wird in den späteren Büchern des Romans erst wirklich sichtbar.

239. Das Mädchen, das hier ohne Frage gehorcht, wird als Erwachsene Männerkleidung anlegen und aus eigenem Willen zum belagerten Eger aufbrechen.

240. Kindliches Vertrauen und erwachsene Entschlossenheit sind keine Gegensätze, sondern zwei Lebensalter derselben Treue.

241. Für Jumurdzsák endet der Tag nicht mit einer Niederlage, sondern mit einer Schande.

242. Ein erwachsener Krieger, dem zwei Kinder Pferd und Talisman nehmen, verliert nicht nur Besitz, sondern auch Ehre.

243. Und die Schande ist langlebiger als jede Wunde: Sie treibt einen Menschen jahrzehntelang und lässt ihm keine Ruhe.

244. An diesem Tag wird der Feind geboren, der in den späteren Büchern des Romans Gergely immer wieder nachsetzt, bis nach Konstantinopel und bis nach Eger.

245. Die erste Begegnung besiegelt also nicht nur eine Freundschaft, sondern schafft auch eine Feindschaft: Derselbe Tag gibt Gergely seine Gefährtin und seinen Verfolger.

246. Die Motive des Kapitels verflechten sich beinahe unmerklich, und manche von ihnen spiegeln sich zwischen der ersten und der letzten Szene.

247. Das Wasser ist am Anfang des Kapitels das Element des Spiels: Man badet darin, baut Dämme, fängt Krebse.

248. Am Ende des Kapitels geht dasselbe Wasser in Eimern von Hand zu Hand, um den noch glimmenden Heuschober zu löschen.

249. Dasselbe Element ist mittags Spiel, abends Rettung: Frieden und Krieg benutzen dieselben Dinge, nur zu anderen Zwecken.

250. Die Stille meldet sich, wie gesehen, zweimal: einmal als Warnung, einmal als Trauer.

251. Das Motiv des Sehens gipfelt im Zweikampf zwischen dem einäugigen Mann und dem alles sehenden Kind.

252. Und das Motiv der Spuren begleitet still den ganzen Tag.

253. Eine Spur hinterlässt im Gras das fortgezerrte Kind, eine Spur im Wald das fliehende Pferd, und eine Spur im Schlamm des Dorfes die Streifschar.

254. Der Leser des Kapitels gleicht einem Fährtenleser, der aus den Abdrücken zusammensetzt, was geschehen ist.

255. Der ganze Bau des Kapitels erinnert an ein altes Märchen, das in ganz Europa jedes Kind kennt.

256. Auch in „Hänsel und Gretel“ der Brüder Grimm geraten zwei Kinder in den dichten Wald, in die Gewalt eines bösen Erwachsenen.

257. Auch dort siegt die List der Kleineren über die größere Kraft, und auch dort kehren die Kinder mit den Schätzen des Bösen heim.

258. Im Märchen aber ist die Heimkehr das glückliche Ende: Zu Hause wartet nichts Böses mehr auf sie, und das Leben geht sorgenlos weiter.

259. Bei Gárdonyi geschieht es genau umgekehrt: Während die Kinder fort waren, hat das Böse ihr Zuhause heimgesucht.

260. Das Märchen endet mit der Heimkehr, der Roman beginnt mit ihr.

261. Dieser Unterschied ist der Unterschied zwischen Märchen und Geschichte: Im Märchen ist das Böse eine einzige Gestalt, die man besiegen kann, in der Geschichte eine ganze Welt, die immer wieder zurückkehrt.

262. Das Kapitel ahmt die Märchenform also nicht nach, sondern benutzt sie, um dann umso schärfer zu zeigen, wo das Märchen endet.

263. Der ungarische Leser, der als Kind das Märchen von Hänsel und Gretel hörte, erhält hier gleichsam die erwachsene Fassung derselben Geschichte.

264. Und diese Fassung ist nicht grausamer, nur wahrer: Sie nimmt den Kindern ihren Sieg nicht, aber sie lügt auch nicht, dass dieser Sieg alles löst.

265. Das Märchen endet dort, wo die Kinder heimkommen; die Geschichte beginnt dort.

266. Die künstlerische Kraft des Kapitels liegt nicht nur in dem, was es erzählt, sondern auch darin, wie das Tempo der Erzählung dem Rhythmus des Tages folgt.

267. Der Teil am Bach ist langsam und gemächlich, mit langen Sätzen, die selbst dahinströmen wie der Sommernachmittag.

268. In der Szene der Entführung werden die Sätze plötzlich kurz, oft bestehen sie nur aus wenigen Wörtern, als spräche auch der Erzähler mit stockendem Atem.

269. Im Teil der Flucht laufen die Sätze ineinander, drängen einander, und der Text selbst galoppiert.

270. Und die Heimkehr bewegt sich im Schritt, zu Fuß neben dem Pferd, denn die Verwüstung kann man nicht im Galopp betrachten.

271. Das Tempo der vier Teile zeichnet so die Kurve eines Atemzugs: ruhiges Einatmen, stockender Atem, hastiges Keuchen und schließlich das tiefe, schmerzliche Ausatmen.

272. Die Form schmückt hier den Inhalt nicht, sie atmet mit ihm.

273. Das andere kennzeichnende Erzählmittel des Kapitels ist die Vorausdeutung, die in beinahe jedem Teil auftaucht.

274. Der Erzähler spricht immer wieder aus, dass die Kinder nicht ahnen können, was sie erwartet, was der Ring bedeutet, wohin der Heimweg führt.

275. Damit hebt er den Leser über die Kinder: Er weiß mehr als sie und fürchtet deshalb mehr um sie als sie selbst.

276. Die Dramentheorie nennt dies dramatische Ironie: Der Zuschauer sieht die Gefahr, die die Figur nicht sieht.

277. Gárdonyi stellt den Leser damit neben die Kinder, wie einen unsichtbaren Erwachsenen, der sie schützen möchte, aber nicht eingreifen kann.

278. So erlebt der Leser selbst jene Ohnmacht, die die Kinder im Wald erlebten, nur von der anderen Seite.

279. Bemerkenswert ist auch der Takt des Kapitels in der Darstellung des Grauens.

280. Die Verwüstung zeigt es nicht durch Blut und Leichen, sondern durch Dinge: die verstreute Wolle, die zerbrochenen Bänke, die gerufenen Namen, auf die keine Antwort kommt.

281. Die Welt der Erwachsenen enthüllt sich so in einer Dosis, die auch das Kinderauge ertragen kann, doch keine einzige Wahrheit bleibt verborgen.

282. Der Lehrer Gárdonyi wusste genau, wie viel ein zehnjähriger Leser verkraften kann und wie viel er dennoch erfahren muss.

283. Dieser Takt ist keine Feigheit, sondern Respekt: Er nimmt den kindlichen Leser ernst, aber er verwundet ihn nicht.

284. Die Wirkung des Kapitels blieb deshalb über Generationen besonders tief.

285. In der Erinnerung vieler Leser ist dieser eine Tag zu Gergelys ganzer Kindheit angewachsen, obwohl er in Wahrheit nur wenige Stunden dauert.

286. Das Gedächtnis tut so selbst, was das Kapitel tut: Es verdichtet ein ganzes Lebensalter in einen einzigen Tag.

287. Und vielleicht ist das das größte Lob, das eine Erzählung erhalten kann: dass ihre Leser sie nicht in Stunden, sondern in Leben messen.

288. Die Spannung zwischen der kurzen Zeit und der langen Erinnerung ist das geheime Maß des Kapitels.

289. Blickt man auf diesen einen Tag zurück, sieht man eine Kette erster Begegnungen: mit dem Feind, mit dem Mut, mit dem Glück und mit der Wahrheit.

290. Man sieht zwei Wenden, die sich gegeneinanderstemmen, und einen Kreis, der sich im Raum schließt, in der Zeit aber offen bleibt.

291. Nach Ceceys Worten waren die Streifscharen nicht zum letzten Mal hier, und das Volk des Grenzlandes weiß, dass eine solche Prophezeiung selten irrt.

292. Der Verlust, der den Jungen wirklich zur Halbwaise macht, steht ihm noch bevor, und der Roman rückt ihm schon auf den nächsten Seiten näher.

293. Jetzt aber ist es noch Abend in Keresztesfalva, und der Rauch legt sich langsam über dem Tal.

294. Am Rand des Dorfes, neben der niedergetretenen Saat, sind im weichen Boden die Spuren der Pferde der Streifschar zu sehen, alle in dieselbe Richtung gewandt: nach Süden.

295. Daneben führt, schwächer, eine einzige Spur in die entgegengesetzte Richtung: die Spur des Pferdes, das aus dem Wald zwei Kinder heimgebracht hat.

296. Ein Junge steht dort in der Dämmerung und betrachtet die Spuren, die nach Süden führen, jene, auf denen man heute die verschleppten Menschen des Dorfes fortgetrieben hat.

297. Der nächste Regen wird die Spuren verwischen, doch der Junge hat an diesem Tag gelernt, wie man sich einen Weg einprägt.

298. Diesen Weg nach Süden wird er einst selbst entlangreiten, bis an die Mauern von Konstantinopel.

299. Er wird nicht als Gefangener gehen, sondern um einen Gefangenen zu befreien, denn wer einmal gesehen hat, wie man Menschen forttreibt, kann nicht mehr ruhig leben, solange jemand in Gefangenschaft schmachtet.

300. Die erste Begegnung war ein Treffer, der ein Kind getroffen hat; die Antwort darauf dauert ein ganzes Leben.