3-2-egri

1. A harmadik nagy fejezet második szakasza ott veszi fel a fonalat, ahol az első letette: egy fiatal pár éppen kivívta a maga szabadságát, s most egy másik ember szabadságáért indul útnak.

2. A szűk szobából, a kolostorkertből és a falusi templomból az elbeszélés kilép az országútra, s a regény legszűkebb teréből egyszerre a legtágabba jutunk.

3. Az út a Duna mentén délnek, a Balkán hegyein át a tengerig és a szultán városáig vezet, oda, ahol a regény legnagyobb foglya évek óta a kövek mögött ül.

4. Érdemes azonban mindenekelőtt a szakasz címénél megállni, mert az többet árul el, mint első olvasásra gondolnánk.

5. A cím nem szabadítást ígér, hanem szabadítási kísérletet, s ebben az egyetlen szóban már benne rejlik a kudarc, mielőtt még egyetlen lovat felnyergeltek volna.

6. Aki sikert akar elbeszélni, nem beszél kísérletről; aki kísérletet mond, az előre jelzi, hogy itt valamit próbára tesznek, nem pedig elérnek.

7. A magyar „kísérlet” szó ráadásul kettős jelentésű: jelent merész próbálkozást, és jelenti azt is, amit a tudós végez a műhelyében, amikor kérdést intéz a világhoz.

8. Ez a kettősség kulcsot ad a szakasz megértéséhez, mert a konstantinápolyi vállalkozás valóban úgy épül fel, mint egy nagy, veszedelmes kísérlet.

9. Van kísérleti elrendezése: terv, álruha, eszközök, felderítés; van zavaró tényezője, amellyel senki sem számolt; és van eredménye, amely nemleges.

10. A nemleges eredmény azonban nem üres eredmény, s ezt minden kutató tudja: a sikertelen kísérlet is tanít, sokszor többet, mint a sikeres.

11. Gergely, aki később Egerben gránátokkal, lőporos hordókkal és égő malomkerékkel kísérletezik, itt, Konstantinápolyban végzi el élete első nagy kísérletét.

12. Konstantinápoly így a kísérleti műhely, Eger pedig a próba, ahol ugyanaz az ember ugyanazzal az eszével már nem veszít.

13. A szakasznak van azonban egy második, mélyebb titka is, amelyet csak a végén fed fel, s amely minden kalandregényi várakozást a feje tetejére állít.

14. Ennek az útnak a végén ugyanis nem a fogoly lesz szabad, hanem azok, akik érte jöttek.

15. Hogy ez mit jelent, azt majd a torony udvarán, egy holdfényes éjszakán tudjuk meg; előbb azonban meg kell értenünk, miért volt ez a vállalkozás egyáltalán szükséges.

16. Enyingi Török Bálint, a Dunántúl egyik leghatalmasabb ura, 1541-ben, Buda elestének napjaiban meghívást kapott a szultán sátrába.

17. A meghívás vendégséget ígért, a sátorból azonban nem vezetett vissza út: a nagyurat visszatartották, és vasra verve vitték el a birodalom szívébe.

18. Fogsága így egy megszegett szóval kezdődött, s ez a körülmény, mint látni fogjuk, az egész szakasz rejtett alaphangja lesz.

19. Török Bálintot soha nem vádolták meg semmivel és nem is ítélték el, mert a fogsága nem büntetés volt, hanem politika.

20. A Porta zálogként tartotta: olyan ember volt, akinek puszta léte a börtönben is sakkban tartotta a birtokait, a rokonait és a híveit.

21. A Héttornyot, ahol őrizték, II. Mehmed építtette 1458-ban, öt évvel azután, hogy a város török kézre került; a hely természetét a fejezet egészéről szóló áttekintés már bemutatta.

22. Ide most csak annyi tartozik, hogy a falak közé zárt magyar főúr körül lassan megváltozott a világ, amely akár el is felejthette volna őt.

23. 1547-ben Drinápolyban békét kötöttek: Ferdinánd király évi harmincezer forint adót vállalt, a szultán pedig néhány évre megállította a hadait.

24. Papíron nyugalom volt, valójában feszült várakozás, amelyben mindkét fél a következő háborúra gyűjtötte az erejét.

25. Figyelemre méltó, hogy a szabadítók útja éppen Drinápolyon át vezet, azon a városon át, amelynek nevét ez a törékeny béke viseli.

26. A béke idején egy hivatalos szabadítási kísérlet egyenesen háborút jelentett volna, ezért erre egyetlen udvar, egyetlen király sem vállalkozhatott.

27. Amit az állam nem tehetett meg, azt csak magánemberek kockáztathatták: védelem, hátország és követ nélkül, egyedül a saját bátorságukra hagyatkozva.

28. És még valamit tudnia kell az olvasónak: a béke nem tartott sokáig, s néhány évvel később a nagy hadjárat, amely Temesvárt és Drégelyt elsöpri, Eger falai alatt akad meg.

29. A szabadítási kísérlet tehát a vihar előtti utolsó lélegzetvételbe esik, abba a csöndbe, amelyben még lehetett álmodni, de már nem sokáig.

30. Török Bálint nevéhez egy vár is kötődik, amely később a magyar történelem leghíresebb hősi pusztulásának színhelye lesz: Szigetvár, amely az ő birtoka volt.

31. 1566-ban Zrínyi Miklós ott áll ellen a szultánnak, s így a fogoly oroszlán öröksége végül hősi kezekbe kerül.

32. De térjünk vissza a kis csapathoz, amely a vállalkozásra indul, mert benne minden tagnak megvan a maga feladata.

33. Gergely a fej: ő tervez, számol és dönt, s az ő józansága tartja kordában a többiek indulatait.

34. Mekcsey István a kar, a nyílt bátorság embere, akinek a várakozás nehezebb minden csatánál.

35. Sárközi, a cigány, a kis eszközök mestere: pecsétet hamisít, alkudozik, megveszteget, s a csillagokból olvas, amikor a számítás már nem segít.

36. Éva a szív és a bátorság, aki férfiruhában lovagol a férje mellett, s aki nélkül ez az út csak küldetés volna, nem közös sors.

37. És ott van Török Jancsi, a fogoly édes fia, akinek a szeretete a legerősebb mind között, és éppen ezért a legtehetetlenebb.

38. Kis társaság ez, amelyben mindenki hoz magával valamit, de senki sem elég egymagában: ebben már Eger közösségének csírája rejlik.

39. A szakasz nagy kérdése pedig az, hogy meddig terjed az ember tartozása azzal szemben, aki felnevelte, s ki mentheti fel őt ez alól a tartozás alól.

40. Mielőtt a regény megmutatná, hogyan kell egy várat megtartani, megmutatja, hogyan bukik el a legjobb szándék is egy fal előtt.

41. A vállalkozás gondolata nem hirtelen fellángolásból született, hanem abból a csöndes, makacs érzésből, amelyet a hála szokott az emberben hagyni.

42. Gergely számára Török Bálint nem egyszerűen hűbérúr volt, hanem az az ember, aki az árva fiút a házába fogadta, és katonát nevelt belőle.

43. Az ilyen adósságot nem lehet pénzzel törleszteni, csak tettel, s a tett ebben az esetben egy egész birodalmon át vezető utat jelent.

44. Az ország hozzászokott a nagyúr hiányához, ahogy az emberek a legnagyobb veszteségekhez is hozzászoknak, de a fogadott fiú nem tudott hozzászokni.

45. A kísérlet első szakasza a készülődés, s Gárdonyi ezt a szakaszt nem ugorja át, hanem türelmesen, szinte mesteremberi gonddal írja le.

46. Térkép, pénz, lovak, áru, hamis levelek: a hősiesség itt aprómunkából áll, s aki ezt unalmasnak tartja, az nem érti, miből lesz a siker.

47. Gergely ebben a szakaszban már úgy gondolkodik, mint egy hadmérnök, aki egy vár ostromát vagy védelmét tervezi: minden lépést előre végiggondol, minden lehetőséget számba vesz.

48. Ugyanaz az elme dolgozik itt, amely néhány év múlva Eger falain az ellenséges aknákat figyeli és tüzes szerkezeteket eszel ki.

49. A csapat kereskedőnek álcázza magát, s a szerep kedvéért posztót, késeket és apró ezüstholmit visz magával.

50. Ez a szakasz első hamis szava: egy kitalált élet, amelyet valódi tárgyak tesznek hihetővé, s amelyet minden alkunál újra el kell játszani.

51. Az álruha itt nem jelmez, hanem munka, mert aki rosszul alkuszik, elárulja magát, s egy leleplezett kereskedő már halott ember.

52. Sárközi tanítja meg a fiatalokat alkudozni, és ebben a leckében több életbölcsesség van, mint sok nemesi nevelésben.

53. A cigány kisember a nagy terv szolgálatában áll: gyáva, ha kardot lát, de bátor, ha viaszról, pecsétről és emberi gyarlóságról van szó.

54. Gárdonyi ebben az alakban azt mutatja meg, hogy a hősi vállalkozásokat gyakran a nem hősi emberek tartják életben.

55. Éva férfiruhát ölt és levágatja a haját, s ezzel a lépéssel az a pár, amely az imént a saját szabadságáért harcolt, most együtt indul egy másik ember szabadságáért.

56. Jelenléte erő és veszély egyszerre: erőt ad a férjének, de minden karavánszerájban, minden közös éjszakai szálláson leleplezés fenyegeti.

57. Gergely ellenkezett, amikor Éva vele akart tartani, de a vita úgy ért véget, ahogy házasságuk elején minden vita: Éva akaratával.

58. Az út a Duna mentén vezet délnek, a hódoltság szélén át, ahol a falvak neve még magyar, de az adót már a török szedi.

59. Nándorfehérvárnál, az egykori magyar végvárnál, amely harminc évvel korábban elesett, érzik meg először a birodalom valódi méretét.

60. Innen Nis, Szófia és Drinápoly következik, hegyek, szurdokok, karavánszerájok, s minden állomással egy kicsit távolabb kerülnek önmaguktól.

61. Az úton Gergely legfontosabb felismerése nem földrajzi, hanem politikai: a török nem vad horda, hanem írástudó, rendezett, hivatalnokokkal működő állam.

62. Aki ezt megérti, az többé nem hisz abban, hogy egyetlen merész csellel le lehet győzni a birodalmat, s ez a felismerés már előre árnyékot vet a vállalkozásra.

63. Drinápoly után a táj kitárul, s a levegőben megjelenik a tenger sós lehelete, amelyet a szárazföldi magyarok közül sokan még sohasem éreztek.

64. A tenger látványa alázatra tanít: a folyónak mindig van túlpartja, a tengernek nincs, s aki ezt először látja, halkabban kezd beszélni.

65. Ez az alázat nem gyengeség, hanem a helyes mérték első megsejtése, amely nélkül a kísérlet puszta vakmerőség maradna.

66. Konstantinápoly aztán úgy tárul fel előttük, hogy már puszta nagysága is fenyegetés: több ember lakik benne, mint az összes magyar városban együttvéve.

67. Gergely hallgat, mert megérti, hogy Buda elvesztése nem véletlen szerencsétlenség volt, hanem egy ilyen erő természetes következménye.

68. A város ábrázolásában Gárdonyi a saját úti tapasztalataiból merít, de itt nem a látvány a fontos, hanem az, amit a látvány a szereplőkkel tesz.

69. Kicsinek érzik magukat, és ez a kicsiség lesz a kísérlet legpontosabb mérőeszköze.

70. Aztán kezdődik a felderítés, amely a szabadítás első fele, s amelyben Gergely valóban úgy jár el, mint egy kísérletező, aki a műszereit hangolja.

71. Megszámolja a kapukat, megjegyzi az őrségváltás idejét, figyeli a vízhordók útját, megbecsüli a falak magasságát.

72. A régi gyermeki szokás, hogy mindent megfigyel és megjegyez, itt már módszerré érett, s ez a módszer lesz később Eger egyik legnagyobb kincse.

73. Sárközi közben pénzzel nyitja meg a szájakat, és a hírek lassan összeállnak egy képpé, amely egyre pontosabb és egyre sötétebb.

74. Megtudják, hogy a foglyot nem a legmélyebb kazamatában tartják, hanem egy toronyszobában, s ez a hír reményt ad.

75. Megtudják azt is, hogy a szultán személyes parancsa őrzi, s ez a második hír elveszi azt, amit az első adott.

76. Gárdonyi így építi fel a feszültséget: minden új értesülés közelebb visz a célhoz, és minden új értesülés reménytelenebbé teszi.

77. A kísérleti elrendezésbe itt már belopózik egy olyan mennyiség, amelyet egyetlen számítás sem tud kiküszöbölni: a hatalom akarata.

78. Közben a város éli a maga életét: a bazárban fügét árulnak, a mecsetekből szól a müezzin, a kútnál egy anya ringatja a gyermekét.

79. A nagy birodalom nem gyűlöletből él, hanem szokásokból, s ez a hétköznapiság jobban megrendíti a magyarokat, mint bármilyen fenyegetés.

80. Mert a birodalom nem egyetlen ember, akit meg lehetne téveszteni, hanem ezernyi szokás, amely rendíthetetlenül megy tovább a maga útján.

81. A terv végül egy vitából születik meg, mert Mekcsey erőt akar, Gergely pedig cselt.

82. Kettejük vitájában két hősi életforma feszül egymásnak, s a regény egyiket sem veti meg, csak megmutatja, mikor melyiknek van itt az ideje.

83. Most a csel ideje van, mert erőszakra nincs elég ember, s egy maroknyi kard semmit sem ér a Héttorony őrségével szemben.

84. Egerben majd mindkettőre szükség lesz: Mekcsey karjára a falakon és Gergely eszére a falak mögött, s a két barát ott egészíti ki igazán egymást.

85. A csel eszköze a papír: egy hamis parancslevél, amelyhez Sárközi éjszakákon át gyertyafénynél készíti a viaszpecsétet.

86. A hamis levél a szakasz második hamis szava, és sokkal veszedelmesebb az elsőnél, mert nem egy kereskedő életét, hanem a szultán akaratát hamisítja.

87. Aki a szultán nevével visszaél, az a birodalom legmélyebb rendjét sérti meg, s ennek ára nem börtön, hanem halál.

88. A kísérleti elrendezés most teljes: megvan a felderítés, begyakorolták a szerepet, készen áll az eszköz, és kész a terv.

89. Csak egyetlen mennyiség hiányzik a számításból, s erről a szereplők semmit sem tudnak, az olvasó viszont már sejti.

90. A búcsú estéjén Éva sokáig fogja a férje kezét, és nézi az ujján a vékony gyűrűt, amelyet a falusi templomban húzott rá.

91. „Ne feledd, hogy már nem csak magadért felelsz” – ez a mondat köti össze a titkos esküvőt a konstantinápolyi vállalkozással.

92. Az esküvő ígérete itt kötelességgé válik, s a szerelem, amely az előző szakaszban ellenállás volt, most felelősség lesz.

93. Ugyanebben az órában, anélkül hogy bárki sejtené, a talizmán egykori gazdája már a város utcáin jár.

94. A reggel, amelyen Gergely a pecsétes irattal a kapuhoz lép, tiszta és szélcsendes, s a falak sárga köve melegen fénylik a korai napsütésben.

95. A hamis levél megteszi, amit vártak tőle: az első kapu kinyílik, és a kísérlet első szakasza sikerrel zárul.

96. Csakhogy a Héttorony nem egyetlen kapuból áll, és a foglyig vezető utolsó lépéseket nem nappal, hanem éjszaka kell majd megtenni.

97. A nyitott kapu az egész szakasz legcsalókább képe, mert azt sugallja, hogy a nehezén már túl vannak.

98. Egy kapu, amely kinyílik, még nem út, s ezt a tanulságot a szereplők csak később értik meg, az olvasó azonban már itt megérezheti.

99. Az első szakasz tehát reménnyel zárul, de ez a remény olyan, mint a tenger reggeli simasága: nem a nyugalom jele, hanem a szélé, amely még nem támadt fel.

100. A kísérleti elrendezés hibátlan volt; csak éppen a világ nem tudta, hogy neki is a terv szerint kellene viselkednie.

101. Minden kísérletben van egy tényező, amellyel a kísérletező nem számolt, s ebben a vállalkozásban ennek a tényezőnek egyetlen szeme van.

102. Jumurdzsák nem a magyarokat üldözi, nem is a foglyot őrzi, és nem a szultán parancsára jár: egyetlen tárgyat keres, egy gyűrűt.

103. A holdsarlós, csillagos talizmán, amelyet a gyermek Gergely a rabló nyergéből vitt el, azóta a fiú, majd a férfi birtokában van.

104. Az országúton így egyszerre két vállalkozás halad: az egyik egy embert akar hazavinni, a másik egy tárgyat.

105. Mindkét fél meg van győződve róla, hogy a boldogsága azon múlik, amit elvesztett, s ebben a magyarok és üldözőjük különös módon hasonlítanak egymásra.

106. A regény azonban nem teszi egyenlővé a hűséget és a babonát: az egyik egy élő emberhez köt, a másik egy darab ezüsthöz.

107. Mégis elgondolkodtató, hogy mindkét vállalkozás ugyanarra a sorsra jut: egyik sem éri el a célját, és mindkettő folytatódik, csak más formában.

108. Az üldöző először csak érzésként jelenik meg: Gergely egy karavánszerájban, a tűz füstjén túl, arc nélkül érzi, hogy figyelik.

109. A veszély, amelyet nem lehet megnevezni, a legnehezebben elviselhető, mert az ember minden árnyékban ugyanazt látja.

110. Mekcsey a józan ész hangján tanácsolja, hogy Gergely dobja el a gyűrűt, mert amíg nála van, addig a baj is velük utazik.

111. Gergely nem dobja el, és ebben a döntésben nemcsak a gyermekkori dac szól, hanem a hadvezér számítása is.

112. Aki a csalit tartja a kezében, az határozza meg a vadászat irányát, s így az üldözött egy kicsit maga is vadász marad.

113. Ez a gondolat a kísérlet nyelvén is megfogalmazható: a zavaró tényezőt nem lehet kiküszöbölni, de lehet számolni vele, és lehet irányítani.

114. A két összecsapás, amelyet az üldözés hoz, szándékosan ellentétes képekbe van foglalva: az egyik sötétben, a másik fényes nappal történik.

115. Az elhagyott malomnál, hajnal előtt, nem lehet tudni, hányan támadnak, s a félelem a sötétségben megsokszorozza az ellenséget.

116. Gergely ilyenkor nem kiabál, hanem halkan, rövid szavakkal parancsol, s ebből a halk hangból már az a parancsnok beszél, akire Eger falai várnak.

117. Reggelre csak a letaposott fű marad, s a török eltűnik, de nem menekül: visszahúzódik, mint a farkas, amely az alkalomra vár.

118. A gázlónál viszont Jumurdzsák már nem rejtőzik, hanem kilovagol eléjük, és magyarul szólítja meg őket.

119. „Add vissza, ami az enyém, és mehettek tovább” – az ajánlat egyszerű, sőt csábító, hiszen egy darab ezüstöt kér az életükért.

120. Gergely azonban tudja, hogy ennek az ígéretnek annyi az értéke, mint a szélnek, mert aki a gyűrűt visszakapja, annak nincs többé szüksége tanúra.

121. Itt keresztezi egymást a szakasz két szála: a török szava ugyanolyan megbízhatatlan, mint az a meghívás, amely annak idején Török Bálintot a szultán sátrába csalta.

122. Gergely tanult a nevelőapja sorsából: aki egyszer látta, mi lesz a megszegett szóból, az nem köt alkut egy fegyveres ember ígéretére.

123. „Gyere érte” – feleli, s ahol a szavak semmit sem érnek, ott a tett beszél: a gázlóban megvillannak a kardok, és felfröccsen a víz.

124. Ebben a jelenetben Éva pisztolyt süt el, s ez a lövés több, mint harci mozzanat: az a nő, aki az előző szakaszban szóval állt ellen, most fegyverrel áll ellen.

125. A lövés hangja tovább szól, mint a hatása, és messze előre, Eger falaiig visszhangzik, ahol Éva újra harcolni fog.

126. A zűrzavarban egy pillanatra egymás szemébe néz a fél szemű török és a fiatal férfi, akit valaha gyermekként a nyergébe dobott.

127. Jumurdzsák nem ismeri fel, s ez a fel nem ismerés a jelenet legkeserűbb pontja, mert ami az áldozat egész életét meghatározta, az a rablónak semmiség volt.

128. A jelenet azonban még ennél is többet mond, ha arra gondolunk, ki áll még a gázlóban: Éva, a másik elrabolt gyermek, fiúruhában, pisztollyal a kezében.

129. A rabló egyszerre áll szemben mindkét egykori áldozatával, és egyiket sem látja, csak a gyűrűt, amely nincs a kezében.

130. Ennél pontosabban aligha lehetne ábrázolni a megszállottságot: aki egyetlen dolgot keres, annak a világ többi része láthatatlanná válik.

131. A gázlót végül a magyarok hagyják el elsőként; nem győzött senki, csak mindenki élt tovább, s ez a döntetlen jellemző az egész üldözésre.

132. Az üldözés igazi fegyvere ugyanis nem a kard, hanem az idő, és Gárdonyi pontosan tudja, hogy a hajsza nem a támadásokból áll, hanem a köztük lévő órákból.

133. Ettől fogva minden éjszakát őrséggel töltenek, s a kimerültség lassan nagyobb ellenség lesz, mint maga a török.

134. Ez a tapasztalat is előkészület: Eger ostroma is heteken át tart, és ott is a virrasztás, a fáradtság és a várakozás lesz a legkeményebb próba.

135. Sárközi a csillagokból vért jósol, Mekcsey kineveti, de éjszakára a kardját maga mellé fekteti, s ebben a kis mozdulatban benne van a férfi egész jelleme.

136. Az üldözés során a csapat összekovácsolódik, mert a közösen elviselt félelem erősebben köt, mint a közösen átélt öröm.

137. A kísérlet szempontjából a zavaró tényező így váratlan hasznot is hoz: megedzi azokat, akiket meg akart akadályozni.

138. Jumurdzsák ebben a szakaszban nem a gonosz megtestesülése, hanem egy kétségbeesett ember, aki a saját balszerencséjét egy elveszett tárgyra fogja.

139. Éppen ettől lesz igazán félelmetes: a gonosz ember megállhat, a kétségbeesett soha.

140. A tengerpart felé közeledve a nyom elvékonyodik, s a nagyvárosban végül eltűnik, mint egy csepp a zsúfolt bazár tömegében.

141. A világváros elrejti a vadászt és a vadat, s a szereplők egy időre megfeledkezhetnek a fél szemű árnyékról.

142. A regény itt egy időre elengedi a fél szemű alakot, de csak azért, hogy a visszatérése annál erősebb legyen.

143. A gyűrű Gergelynél marad, a bőrzacskóban a mellén, s vele együtt marad a fenyegetés is.

144. Az olvasó érzi, hogy ez a szál nem szakadt el, csak elhalasztódott, és valahol a regény későbbi részében újra meg fog feszülni.

145. S valóban: évekkel később a fél szemű török nem gyűrűt, hanem gyermeket rabol el, Gergely és Éva kisfiát, hogy azzal zsarolja vissza a talizmánját.

146. A kör így bezárul: aki valaha két gyermeket rabolt el, az a gyermekek gyermekét is elrabolja, s a múlt harmadszor is visszatér.

147. A konstantinápolyi üldözés tehát nem mellékszál, hanem híd a gyermekkor és az ostrom között, amelyen a regény legsötétebb alakja átkel.

148. Ez a híd teszi lehetővé, hogy a nagy történelem és a magánsors egyetlen szövetté fonódjon össze.

149. Érdemes azt is megfigyelni, hogy Gárdonyi az üldözés során sohasem engedi, hogy a kaland elfedje a fő kérdést.

150. A kardcsapások között is ott áll a torony a láthatáron, és minden megtett mérföld közelebb visz egy olyan találkozáshoz, amelynek kimenetelét senki sem sejti.

151. A zavaró tényező tehát nem vonja el a figyelmet a kísérletről, hanem élesíti: minél nagyobb a veszély, annál drágább lesz a cél.

152. Aki ennyi éjszakát virrasztott és ennyi veszélyt vállalt egy ember szabadságáért, az már nem fordulhat vissza anélkül, hogy megpróbálta volna.

153. Ebben rejlik a szakasz egyik csendes tragikuma: a megtett út súlya kötelez, s egyre nehezebb elfogadni, hogy talán hiába volt.

154. Amikor tehát a csapat a Héttorony előtt áll, már nem ugyanaz, amely elindult: fáradtabb, sebzettebb, de összetartóbb.

155. A zavaró tényező átalakította a kísérletezőket, még mielőtt a kísérlet eredménye megszületett volna.

156. Mögöttük pedig, valahol a sikátorok homályában, egy ember a gyűrűjéért imádkozik, és nem tudja, hogy imája tárgya egyszer már karnyújtásnyira volt tőle.

157. A szakasz ezen a ponton különös egyensúlyba kerül: a magyarok közel vannak a céljukhoz, a török közel volt az övéhez, s egyiküké sem teljesül.

158. Az üldözés a kísérlet második szakasza volt, s a tanulsága az, hogy a világ nem laboratórium: mindig van benne valaki, aki a maga kísérletét végzi.

159. Ami ezután következik, az már nem az országúton dől el, hanem egy toronyszoba rácsa előtt, holdfényben, suttogva.

160. A zavaró tényező nem tűnik el a kísérletből – csak láthatatlanná válik, és kivár.

161. A Héttorony előtt a várakozás hetei következnek, és ezek a hetek talán nehezebbek, mint az egész hosszú út.

162. Figyelnek, fizetnek, hallgatnak, és megtanulják, hogy a megvesztegetett őr fölött mindig ott áll egy másik, akit nem lehet megvesztegetni.

163. A birodalom nem egyetlen zár, amelyet egy kulccsal ki lehet nyitni, hanem zárak láncolata, s minden kinyitott zár mögött egy újabb vár.

164. Ebben a várakozásban lép előtérbe Török Jancsi alakja, a fiúé, aki nap mint nap körbejárja a tornyot, és a köveket nézi.

165. Ő nem hőstettre vágyik, hanem az apja hangjára, s ez a vágy tisztább és fájdalmasabb minden hősi elszántságnál.

166. Jancsi az az alak, akin a szakasz megmutatja, mit jelent a kudarc egyetlen ember számára: Gergely egy célt veszít el, Jancsi egy apát.

167. Gergely nevelt fiú, Jancsi édes fiú, s a regény finoman megkülönbözteti a két gyermeki szeretet természetét.

168. A nevelt fiú hálából cselekszik, és tervet kovácsol; az édes fiú a vére szerint szeret, és csak nézni tudja a falat.

169. A hamis levél megnyitotta az első kaput, de a fogolyig vezető utolsó lépéseket éjszaka kell megtenni, amikor az őrök fáradtak és a kövek szürkék.

170. A terv egy csónakkal számol, amely a sötétben a Márvány-tengeren várakozik, s amely a kiszabadított foglyot a part mentén messzire vihetné.

171. Egy éjszaka aztán bejutnak a torony belső udvarára, s a holdfény ferdén hull a kövekre, amelyek nappal sárgán fénylettek, most pedig szürkén hallgatnak.

172. Minden árnyék őrnek látszik, minden nesz riasztásnak, s a szívük úgy dobog, mint egykor a gyermekeké a török nyergében.

173. Ez az a pillanat, amelyért ezer kilométert lovagoltak, virrasztottak, alkudoztak és hazudtak.

174. A rácson túl megjelenik az öreg nagyúr arca, s ekkor történik az, amivel a kísérletben senki sem számolt.

175. Török Bálint nem akar szökni.

176. Ez az egyetlen rövid mondat a szakasz sarokköve, amelyen az egész szabadítási kísérlet értelme megfordul.

177. Az öreg rab nem félelemből és nem fáradtságból mond nemet, hanem józan belátásból, amelyet a fiatalok nem akarnak meghallani.

178. Tudja, hogy a szökését bosszú követné: nem rajta, hanem a családján, a birtokain és azokon a magyar foglyokon, akik még a szultán kezében vannak.

179. Az ő szabadsága mások rabságába kerülne, s ezt az árat nem hajlandó másokkal megfizettetni.

180. Ebben a pillanatban derül ki a szakasz mély titka: nem a szabadítók szabadítják ki a foglyot, hanem a fogoly szabadítja fel a szabadítókat.

181. Felmenti őket a tartozásuk alól, hazaküldi őket, hogy éljenek, s ezzel visszaadja nekik azt az életet, amelyet érte kockára tettek.

182. A szakasz elején feltett kérdésre, hogy ki mentheti fel az embert a hála tartozása alól, itt érkezik meg a válasz: egyedül az, akinek tartozik.

183. Török Bálint visszautasítása nem megadás, hanem egy nagyúr utolsó uralkodói tette: még egyszer rendelkezik emberek sorsáról, ezúttal az üdvükre.

184. Egész életében birtokokról, várakról és seregekről döntött; utolsó döntése arról szól, hogy mások szabadok maradjanak.

185. Az előző szakaszban Éva nemet mondott a hatalomnak, és kinyitott egy kalitkát; itt Török Bálint mond nemet a saját megmentésére, és bezár egy ajtót.

186. A két nem egymás tükörképe, és mindkettő a szabadság tette, mert a szabadság nemcsak az, hogy kimehetünk, hanem az is, hogy a maradást választjuk.

187. A világirodalom ismer egy híres foglyot, aki ugyanígy visszautasította a szökést: Szókratészt, akinek Kritón az athéni börtönben felkínálta a menekülés lehetőségét.

188. Platón dialógusában Szókratész a törvények iránti hűségből marad, mert úgy érzi, a szökéssel mindazt megtagadná, amit életében tanított.

189. Török Bálint nem egy elvért marad, hanem emberekért: a görög bölcs egy eszmének tartozik hűséggel, a magyar főúr élő embereknek.

190. Ebben a különbségben van valami, ami nagyon jellemző Gárdonyira: az erkölcs nála mindig arcot visel, és sohasem absztrakció.

191. Jancsi sír, könyörög, rázza a rácsot, s ebben a gyermeki kétségbeesésben ott van mindaz, amit a felnőttek magukba fojtanak.

192. Az apa a rácson át a fia kezére teszi a kezét, és csendesen beszél hozzá, ahogy csak az beszél, aki már mindent eldöntött.

193. „Menj haza, élj, és őrizd meg a nevünket” – ez a mondat a szakasz egyetlen igaz szava a sok hamis levél, hamis név és hamis szerep között.

194. A hamis szavak kapukat nyitottak, de az utolsó ajtóról nem ők döntöttek, hanem ez az egy igaz szó, amelyet egy apa mond a fiának.

195. A regény ezzel csendes, de éles választ ad arra, amit az előző szakasz a három szóval elkezdett: az igaz szó erősebb minden hamisítványnál, még akkor is, ha kudarcot hoz.

196. Jancsit az apja nem börtönre, hanem hazatérésre ítéli, s ez a büntetésnek látszó parancs valójában megbízatás.

197. A név megőrzése egy nemzedék feladata: az apa a kövek mögött marad, a fiú továbbviszi azt, amit a kövek nem tarthatnak fogva.

198. A csapat üres kézzel hagyja el az udvart; senki sem bukott le, senki sem esett el, mégis vereséget szenvedtek.

199. A csónak üresen fordul vissza a sötét vízen, és ez a kép, amelyet a regény csak sejtet, talán az egész szakasz legszomorúbb képe.

200. Másnap a városban ünnepséget tartanak, dobszóval és zenével, és a birodalom fénye hidegebbnek tűnik minden sötétségnél.

201. A három útitárs háromféleképpen viseli a kudarcot: Sárközi a csillagokra hivatkozik, Mekcsey haragszik, Éva hallgat.

202. A jóslat, a harag és a hallgatás a veszteségre adott három ősi válasz, s Gárdonyi egyiket sem ítéli el, csak egymás mellé állítja őket.

203. Éva hallgatása a legmélyebb, mert ő már gyermekkorában megtanulta, hogy vannak veszteségek, amelyekről nem lehet beszélni.

204. Gergely az indulás előtt még egyszer visszanéz a toronyra, s nem esküszik, nem fogadkozik, csak megjegyzi – az emlékezet nála mindig fegyverré érik.

205. A valóságos Török Bálint 1550 táján halt meg a Héttoronyban, anélkül hogy valaha újra magyar földet látott volna.

206. A krónika csak ennyit jegyez fel: fogságban hunyt el; a regény azonban arcot, hangot és döntést ad ennek a száraz bejegyzésnek.

207. Gárdonyi legnagyobb ajándéka a történelmi alaknak az, hogy a sorsát választottnak mutatja, nem elszenvedettnek.

208. A fogoly, aki csak meghal a börtönben, áldozat; a fogoly, aki a börtönben maradást választja, hős.

209. A hazaút hosszú és néma, s a fél szemű árnyék újra megjelenik az országúton, mert a gyűrű még mindig Gergelynél van.

210. Amikor a határon túl újra ismerős lesz a táj, még a nyárfák és a gémeskutak látványa sem hozza meg a hazatérés örömét.

211. Jancsi ettől fogva csendesebb, keményebb és öregebb lesz, mert egyetlen éjszaka alatt többet tanult, mint sok ember egy egész élet alatt.

212. A mérleg keserű, és egyetlen mondatba sűríthető: elindultak, hogy hazahozzanak egy embert, és egy gyűrűt hoztak haza.

213. S a gyűrűvel együtt a veszedelmet is, amely egy napon Gergely és Éva otthonának küszöbén fog kopogtatni.

214. A kísérlet eredménye tehát nemleges, de ahogy a jó kutató tudja, a nemleges eredmény is eredmény, csak olvasni kell tudni belőle.

215. Gergely ebből a kísérletből három tanulságot visz haza, amelyek később életeket mentenek meg.

216. Az első az, hogy a bátorság kevés, ha nincs mellette számítás, és a számítás is kevés, ha nem számol a hatalom akaratával.

217. A második az, hogy az ellenség nem egy ember, hanem egy rendszer, amelyet nem lehet egyetlen csellel legyőzni, csak kitartással kifárasztani.

218. A harmadik az, hogy vannak kapuk, amelyeket kívülről nem lehet kinyitni, s akkor az embernek a saját kapuját kell belülről megtartania.

219. Ebből a harmadik tanulságból születik meg Eger: aki nem tudott kinyitni egy idegen kaput, megtanulja zárva tartani a sajátját.

220. A sikertelen kísérletnek is van eredménye, csak haza kell vinni – és Gergely hazaviszi, egészen Eger falaiig.

221. Ha a szakaszt a motívumai felől olvassuk, először a kapuk tűnnek fel, mert a regénynek kevés része van, amelyben ennyi kapu, ajtó és rács szerepelne.

222. Van kapu, amely hamis levélre kinyílik, van ajtó, amely mögött mindig egy újabb ajtó vár, és van rács, amelyen át egy apa és egy fiú kezet foghat, de nem ölelkezhet.

223. A kapukat ebben a szakaszban mind kívülről közelítik meg, s mind a birodalomhoz tartoznak; Egerben majd a kapu belülről védett lesz, és a magyaroké.

224. A kapu motívuma így a regény szerkezetét is kirajzolja: a harmadik könyv a kívülről ostromolt kapuk könyve, a negyedik és ötödik a belülről tartott kapué.

225. A második nagy motívum a papír és a szó, amely a szakaszt az előzőhöz köti, és egyben szembe is állítja vele.

226. Az előző szakaszt három igaz szó nyerte meg, ezt hamis szavakkal próbálják megnyerni: hamis névvel, hamis mesterséggel, hamis pecséttel, hamis paranccsal.

227. Mindeközben a háttérben két megbízhatatlan szó áll: az a megszegett meghívás, amely Török Bálintot fogságba juttatta, és Jumurdzsák üres ígérete a gázlónál.

228. A hamisság a hatalom nyelve, és a szabadítók kénytelenek ezt a nyelvet beszélni, ha be akarnak jutni a hatalom házába.

229. Csakhogy hamis nyelven csak kapukat lehet nyitni, szíveket nem, és a döntő pillanatban egy igaz szó dönt, amely nem a hatalomé, hanem egy apáé.

230. A harmadik motívum a gyűrű, amely ebben a szakaszban különös szerepet kap: ez az egyetlen dolog, amely Konstantinápolyból hazatér.

231. A foglyot nem hozták haza, az ellenség talizmánját viszont igen, s a regény ebben a keserű cserében sűríti össze az egész vállalkozás iróniáját.

232. A gyűrű a múlt vándorló maradéka, amely nem hagyja nyugodni sem a régi gazdáját, sem az újat, és amely mindig oda húz, ahol a legnagyobb a veszély.

233. A negyedik motívum a szerep és az álruha: ebben a szakaszban szinte senki sem utazik a saját nevén és a saját ruhájában.

234. Gergely kereskedő, Mekcsey testőr, Sárközi szolga, Éva apród, s valódi arcukat csak éjszaka, egymás között mutathatják meg.

235. Egyetlen ember van, aki a szakasz csúcspontján szerep nélkül, a saját nevén és a saját hangján szól: a rab a rács mögött.

236. Paradox módon éppen a fogoly lehet leginkább önmaga, mert neki már nincs mit rejtegetnie, és a méltóságán kívül nincs mit veszítenie.

237. Az ötödik motívum az apák és fiúk viszonya, amely a szakaszban két változatban jelenik meg: az édes fiúéban és a nevelt fiúéban.

238. Jancsi a vérség, Gergely a választás, s a regény mindkettőt egyformán igaznak tartja, csak másként fájdalmasnak.

239. A háttérben pedig ott áll egy harmadik fiú is, aki még meg sem született: Gergely és Éva gyermeke, akit majd a fél szemű török rabol el.

240. Aki itt látta, milyen az az apa, aki a fia jövőjéért lemond a saját szabadságáról, az később maga is apaként tudni fogja, mit kell tennie.

241. A hatodik motívum a fény, amely ugyanazt a falat kétféle arccal mutatja: nappal sárgán, melegen, szinte barátságosan, éjjel szürkén és kérlelhetetlenül.

242. A Héttorony ebben a kettősségben a birodalom jelképe lesz, amely nappal gazdag, színes és vendégszerető, éjjel pedig lakat és börtön.

243. A szépség itt nem vigasz, hanem a közöny egyik formája: a fal akkor is szép, amikor mögötte egy ember lemond a szabadságáról.

244. A hetedik motívum az út és a mozdulatlanság ellentéte, amely a szakasz egész mozgását meghatározza.

245. A szabadítók ezer kilométert tesznek meg, a fogoly egyetlen lépést sem, s a végén mégis az a legszabadabb, aki meg sem mozdult.

246. A szabadság tehát nem a mozgás mértéke, hanem a döntésé, s ez a gondolat messze túlmutat a kalandregény határain.

247. A nyolcadik motívum a tenger, amely az odaúton a határtalanság élménye, a kudarc éjszakáján pedig a sötét víz, amelyen egy üres csónak fordul vissza.

248. A tenger nem a magyarok eleme, s a regény ezzel is jelzi, hogy ebben a világban a hősei idegenek, akiknek a bátorsága itt nem talál szilárd talajt.

249. A kilencedik motívum a barátság és a szerepek megosztása a kis csapaton belül, amely az egész vállalkozást egyáltalán lehetővé teszi.

250. Gergely és Mekcsey vitái nem gyengítik, hanem erősítik a barátságukat, mert csak az vitatkozik ilyen hevesen, aki biztos a másik hűségében.

251. Sárközi, a kisember, Éva, az asszony, és Jancsi, a fiú: a csapat tagjai más-más rendből jönnek, és mégis egy ügy tartja össze őket.

252. Ez a vegyes társaság a regény társadalmi eszményének kicsinyített mása, amely Egerben nagyban is megvalósul, ahol nemes és jobbágy, férfi és asszony együtt védi a falat.

253. Végül a tizedik motívum a múlt visszatérése, amely a szakaszt a gyermekkor nagy jelenetéhez köti.

254. A patak, az erdő, a fél szemű lovas és a zsákmányolt talizmán nem emlékként, hanem cselekvő erőként van jelen az országúton és a gázlóban.

255. A két gyermek, akit egykor elraboltak, most felnőttként áll a rablójával szemben, s a gyermekkor itt felnőtt alakban tér vissza.

256. Ez a visszatérés azonban nem ismétlés: a gyermekek akkor menekültek, a felnőttek most megállnak és szembenéznek.

257. A motívumok hálója így egyetlen irányba mutat: a kívülről ostromolt világtól a belülről megtartott világ felé.

258. A kapu, a szó, a gyűrű, az álruha, a fény és a tenger mind azt mondják, hogy ez a szakasz az idegenben végzett kísérlet, amelynek tanulságát otthon kell hasznosítani.

259. Gárdonyi ezeket a motívumokat sohasem magyarázza, csak elhelyezi, és az olvasóra bízza, hogy észrevegye a köztük futó szálakat.

260. Egy kapu, amely kinyílik, még nem út – ez a szakasz motívumainak közös tanulsága.

261. A szakasz szerkezete három lépésben halad: előkészület, zavar, eredmény, s mindhárom alfejezet egy küszöbön ér véget.

262. Az első a kinyíló kapu előtt, a második a Héttorony árnyékában, a harmadik a bezáruló kapu előtt, s a küszöb így az egész szakasz alapformája lesz.

263. A három alfejezet három műfaji hangon szól: az első útleírás, a második üldözéses kalandtörténet, a harmadik elégia.

264. Ez a műfaji váltás nem törés, hanem ív: az olvasót a kíváncsiságtól a feszültségen át a gyászig vezeti.

265. Gárdonyi legnagyobb írói bátorsága itt az, hogy a kalandregény minden eszközével a célig vezeti az olvasót, aztán megtagadja tőle a célt.

266. A megtagadás azonban nem véletlenből vagy túlerőből fakad, hanem egy ember döntéséből, s ezért a kudarc nem baleset, hanem erkölcsi tett.

267. Ez a megoldás különbözteti meg a szakaszt a legtöbb korabeli kalandtörténettől, ahol a kudarc mindig a gonosz műve, és a jó mindig győz.

268. Az európai hagyomány ismer egy legendát, amely szinte előképe ennek a szakasznak: Blondelét, a trubadúrét, aki toronyról toronyra járva kereste fogságba esett urát, Oroszlánszívű Richárdot.

269. Ott is egy fogoly oroszlánról és egy hűséges emberről van szó, aki idegen falak alatt keresi azt, akit szolgált.

270. A legendában azonban Richárdot kiváltják, és hazatér; Gárdonyi oroszlánja marad, és a magyar regény ezzel megtagadja a legenda mesebeli végét.

271. Schiller balladájában, a „Kezességben” a hűség bizonyítéka meglágyítja a zsarnok szívét; itt a hűség semmit sem lágyít meg, mert a birodalomnak nincs szíve, amelyet meg lehetne indítani.

272. A zsarnok ember, akit meg lehet győzni; a birodalom gépezet, amely csak a saját törvényei szerint mozog.

273. Gárdonyi realizmusa éppen abban áll, hogy ezt a különbséget komolyan veszi, és nem enged a költői igazságszolgáltatás kísértésének.

274. Mégsem lesz a szakasz reménytelen, mert a regény a kudarcban is megtalálja azt, ami megmarad: a hűséget, a tapasztalatot és a döntés méltóságát.

275. Az elbeszélő hangja ebben a szakaszban visszafogottabb, mint máshol, mintha maga is tisztelné a rab döntését, és nem akarná szavakkal megzavarni.

276. A nagy jeleneteket rövid mondatokkal írja meg, s a rácson átnyújtott kéz és a halk szavak mellé nem tesz magyarázatot.

277. Ez a tartózkodás teszi a jelenetet emlékezetessé, mert a ki nem mondott fájdalom tovább él az olvasóban, mint a kimondott.

278. Az olvasó ugyanakkor végig többet tud, mint a szereplők: tudja, hogy az árnyék a közelben jár, és sejti, hogy a történelem nem engedi meg a szabadulást.

279. Ez a tudás nem csökkenti, hanem növeli a feszültséget, mert az olvasó már nem azt kérdezi, sikerül-e, hanem azt, hogy mit hagy maga után a kudarc.

280. Sok fiatal olvasó ebben a szakaszban tapasztalja meg először, hogy egy könyvnek nem kell jól végződnie ahhoz, hogy jó legyen.

281. A rácson átnyújtott kéz jelenete a regény legcsendesebb és legerősebb pillanatai közé tartozik, s sokan tovább emlékeznek rá, mint bármelyik csatára.

282. Ez a szakasz arra is megtanítja az olvasót, hogy a hősiesség nem mindig a cselekvésben, hanem néha a lemondásban mutatkozik meg.

283. A kalandregény díszletei között így mély erkölcsi tanítás rejtőzik, amely nem prédikál, csak megmutatja, mit tesz egy ember, amikor a legnehezebbet választja.

284. A szabadítási kísérlet végén érdemes még egyszer visszatekinteni a kísérlet egész menetére.

285. Az elrendezés jó volt, a zavaró tényezőt kiállták, az eredmény nemleges lett – és éppen ez a nemleges eredmény a legértékesebb, amit a csapat hazavisz.

286. A harmadik könyv két szabadítást beszélt el: az elsőt egy nem nyerte meg, a másodikat egy nem vesztette el, és mindkét nem a szabadság tette volt.

287. Éva kiszabadult a selyemkalitkából, mert nemet mondott; Török Bálint a kőbörtönben maradt, mert nemet mondott, s mindketten azt választották, amit a lelkiismeretük diktált.

288. A harmadik könyv ezzel lezárul, s az út, amely északra, hazafelé vezet, valójában már az Egerbe vezető út.

289. Nyitott számlák maradnak: a gyűrű, a fél szemű árnyék és mindaz a tudás, amelyet Gergely a birodalom szívéből hozott magával.

290. Mindegyik számlát Eger falai alatt fogják kiegyenlíteni, s a regény gondoskodik róla, hogy egyik se maradjon kifizetetlen.

291. Érdemes azonban még egyszer visszatérni a Héttoronyhoz, azon a reggelen, amely a kudarc éjszakáját követte.

292. Török Bálint a toronyszoba keskeny ablakánál áll, s a felkelő nap a falakat ismét sárgára festi, mintha éjjel semmi sem történt volna.

293. A keze még emlékszik a fia kezére a rácson át, de a kő, amelyen éjjel nyugodott, már ismét hideg.

294. Kint a Márvány-tengeren egy kis csónak siklik nyugat felé – talán halászbárka, talán az, amely éjjel üresen fordult vissza –, s egyre kisebb lesz, míg végül beleolvad a reggeli fénybe.

295. Ő az egyetlen ebben a hatalmas városban, aki tudja, hogy ezen az éjszakán nem veszített, hanem döntött.

296. Nem lépett ki egy ajtón, hogy sok más ajtó nyitva maradhasson: a fia háza, a hívei otthona és a fogolytársai reménye.

297. A fogoly oroszlán nem ordít és nem rázza a rácsot; csendesen áll az ablaknál, és méltóságában szabadabb, mint az egész város, amely őrzi.

298. A kísérlet elbukott, de az eredménye útra kelt, és északra vándorol a Balkán poros útjain, egy fiatal férfi emlékezetében és egy fiatal asszony hallgatásában.

299. Oda vándorol, ahol néhány év múlva kétszázezer ember fog egy kis vár kapuján dörömbölni, s ahol ez a kapu nem nyílik meg.

300. Mert az a férfi, aki Konstantinápolyban nem tudott kívülről kinyitni egy kaput, Egerben megtanulja, hogyan kell egyet belülről megtartani.

1. Der zweite Abschnitt des dritten großen Kapitels nimmt den Faden dort auf, wo der erste ihn abgelegt hat: Ein junges Paar hat eben seine eigene Freiheit errungen und bricht nun für die Freiheit eines anderen Menschen auf.

2. Aus der engen Kammer, dem Klostergarten und der Dorfkirche tritt die Erzählung hinaus auf die Landstraße, und aus dem engsten Raum des Romans gelangen wir mit einem Schlag in seinen weitesten.

3. Der Weg führt die Donau entlang nach Süden, über die Berge des Balkans bis ans Meer und in die Stadt des Sultans, dorthin, wo der größte Gefangene des Romans seit Jahren hinter den Steinen sitzt.

4. Es lohnt sich jedoch, vor allem beim Titel des Abschnitts innezuhalten, denn er verrät mehr, als man beim ersten Lesen vermuten würde.

5. Der Titel verspricht keine Befreiung, sondern einen Befreiungsversuch, und in diesem einzigen Wort steckt das Scheitern bereits, bevor noch ein einziges Pferd gesattelt ist.

6. Wer einen Erfolg erzählen will, spricht nicht von einem Versuch; wer „Versuch“ sagt, kündigt im Voraus an, dass hier etwas geprüft und nicht erreicht wird.

7. Das ungarische Wort „kísérlet“ ist zudem doppeldeutig: Es bedeutet ein kühnes Wagnis, und es bezeichnet auch das, was der Gelehrte in seiner Werkstatt tut, wenn er eine Frage an die Welt richtet – das Experiment.

8. Diese Doppelheit liefert den Schlüssel zum Verständnis des Abschnitts, denn das Unternehmen von Konstantinopel ist tatsächlich aufgebaut wie ein großes, gefährliches Experiment.

9. Es hat seine Versuchsanordnung: Plan, Verkleidung, Werkzeuge, Erkundung; es hat seine Störgröße, mit der niemand gerechnet hat; und es hat sein Ergebnis, das negativ ausfällt.

10. Ein negatives Ergebnis ist jedoch kein leeres Ergebnis, und das weiß jeder Forscher: Auch das misslungene Experiment lehrt, oft mehr als das gelungene.

11. Gergely, der später in Eger mit Granaten, Pulverfässern und einem brennenden Mühlrad experimentieren wird, führt hier, in Konstantinopel, das erste große Experiment seines Lebens durch.

12. Konstantinopel ist so die Versuchswerkstatt, Eger aber die Bewährung, wo derselbe Mann mit demselben Verstand nicht mehr verliert.

13. Der Abschnitt hat jedoch noch ein zweites, tieferes Geheimnis, das er erst am Ende enthüllt und das jede Erwartung an einen Abenteuerroman auf den Kopf stellt.

14. Am Ende dieses Weges wird nämlich nicht der Gefangene frei, sondern jene, die um seinetwillen gekommen sind.

15. Was das bedeutet, erfahren wir erst im Hof des Turms, in einer mondhellen Nacht; zuvor aber müssen wir verstehen, warum dieses Unternehmen überhaupt nötig war.

16. Bálint Török von Enying, einer der mächtigsten Herren Transdanubiens, erhielt 1541, in den Tagen des Falls von Buda, eine Einladung in das Zelt des Sultans.

17. Die Einladung versprach Gastfreundschaft, doch aus dem Zelt führte kein Weg zurück: Man hielt den großen Herrn fest und brachte ihn in Eisen in das Herz des Reiches.

18. Seine Gefangenschaft begann also mit einem gebrochenen Wort, und dieser Umstand wird, wie wir sehen werden, zum verborgenen Grundton des ganzen Abschnitts.

19. Bálint Török wurde nie irgendeiner Sache angeklagt und auch nie verurteilt, denn seine Gefangenschaft war keine Strafe, sondern Politik.

20. Die Pforte hielt ihn als Pfand: Er war ein Mensch, dessen bloße Existenz im Kerker seine Güter, seine Verwandten und seine Anhänger in Schach hielt.

21. Die Sieben Türme, in denen man ihn bewachte, ließ Mehmed II. im Jahr 1458 errichten, 5 Jahre nachdem die Stadt in türkische Hand gefallen war; das Wesen dieses Ortes hat der Überblick über das ganze Kapitel bereits geschildert.

22. Hierher gehört nur so viel, dass sich um den zwischen die Mauern gesperrten ungarischen Magnaten langsam die Welt veränderte, die ihn ebenso gut hätte vergessen können.

23. Im Jahr 1547 wurde in Adrianopel Frieden geschlossen: König Ferdinand verpflichtete sich zu einem jährlichen Tribut von 30.000 Gulden, und der Sultan hielt seine Heere für einige Jahre an.

24. Auf dem Papier herrschte Ruhe, in Wirklichkeit ein gespanntes Warten, in dem beide Seiten ihre Kräfte für den nächsten Krieg sammelten.

25. Bemerkenswert ist, dass der Weg der Befreier gerade über Adrianopel führt, über jene Stadt, deren Namen dieser zerbrechliche Frieden trägt.

26. In Friedenszeiten hätte ein amtlicher Befreiungsversuch geradezu Krieg bedeutet, und darum konnte sich kein Hof und kein König darauf einlassen.

27. Was der Staat nicht tun durfte, konnten nur Privatleute wagen: ohne Schutz, ohne Rückhalt und ohne Gesandten, allein auf den eigenen Mut gestellt.

28. Und noch etwas muss der Leser wissen: Der Frieden hielt nicht lange, und einige Jahre später wird der große Feldzug, der Temesvár und Drégely hinwegfegt, unter den Mauern von Eger zum Stehen kommen.

29. Der Befreiungsversuch fällt also in den letzten Atemzug vor dem Sturm, in jene Stille, in der man noch träumen konnte, doch nicht mehr lange.

30. Mit dem Namen Bálint Töröks ist auch eine Burg verbunden, die später zum Schauplatz des berühmtesten heldenhaften Untergangs der ungarischen Geschichte wird: Szigetvár, das zu seinen Besitzungen gehörte.

31. 1566 leistet Miklós Zrínyi dort dem Sultan Widerstand, und so fällt das Erbe des gefangenen Löwen am Ende in heldenhafte Hände.

32. Doch kehren wir zu der kleinen Schar zurück, die zu dem Unternehmen aufbricht, denn in ihr hat jedes Mitglied seine eigene Aufgabe.

33. Gergely ist der Kopf: Er plant, rechnet und entscheidet, und seine Besonnenheit hält die Leidenschaften der anderen im Zaum.

34. István Mekcsey ist der Arm, der Mann der offenen Tapferkeit, dem das Warten schwerer fällt als jede Schlacht.

35. Sárközi, der Zigeuner, ist der Meister der kleinen Mittel: Er fälscht Siegel, feilscht, besticht und liest in den Sternen, wenn die Berechnung nicht mehr weiterhilft.

36. Éva ist Herz und Mut zugleich, sie reitet in Männerkleidung an der Seite ihres Mannes, und ohne sie wäre dieser Weg nur ein Auftrag, kein gemeinsames Schicksal.

37. Und da ist Jancsi Török, der leibliche Sohn des Gefangenen, dessen Liebe die stärkste von allen ist und gerade deshalb die ohnmächtigste.

38. Es ist eine kleine Gesellschaft, in der jeder etwas mitbringt, doch keiner allein genügt: Darin liegt bereits der Keim der Gemeinschaft von Eger.

39. Die große Frage des Abschnitts aber lautet, wie weit die Schuld eines Menschen gegenüber dem reicht, der ihn großgezogen hat, und wer ihn aus dieser Schuld entlassen darf.

40. Bevor der Roman zeigt, wie man eine Burg hält, zeigt er, wie selbst die beste Absicht vor einer Mauer scheitert.

41. Der Gedanke an das Unternehmen entstand nicht aus einem plötzlichen Aufflammen, sondern aus jenem stillen, hartnäckigen Gefühl, das die Dankbarkeit im Menschen zu hinterlassen pflegt.

42. Für Gergely war Bálint Török nicht einfach ein Lehnsherr, sondern der Mann, der den verwaisten Jungen in sein Haus aufgenommen und einen Soldaten aus ihm gemacht hatte.

43. Eine solche Schuld lässt sich nicht mit Geld tilgen, nur mit einer Tat, und die Tat bedeutet in diesem Fall einen Weg quer durch ein ganzes Reich.

44. Das Land hatte sich an das Fehlen des großen Herrn gewöhnt, wie sich Menschen selbst an die größten Verluste gewöhnen, doch der Ziehsohn konnte sich nicht daran gewöhnen.

45. Die erste Phase des Experiments ist die Vorbereitung, und Gárdonyi überspringt sie nicht, sondern beschreibt sie geduldig, beinahe mit handwerklicher Sorgfalt.

46. Karte, Geld, Pferde, Waren, falsche Briefe: Das Heldentum besteht hier aus Kleinarbeit, und wer das langweilig findet, versteht nicht, woraus Erfolg entsteht.

47. Gergely denkt in dieser Phase bereits wie ein Kriegsbaumeister, der die Belagerung oder Verteidigung einer Burg plant: Er durchdenkt jeden Schritt im Voraus und zieht jede Möglichkeit in Betracht.

48. Hier arbeitet derselbe Verstand, der einige Jahre später auf den Mauern von Eger die feindlichen Minengänge belauschen und feurige Vorrichtungen ersinnen wird.

49. Die Schar tarnt sich als Kaufleute und führt um der Rolle willen Tuch, Messer und kleines Silbergerät mit sich.

50. Das ist das erste falsche Wort des Abschnitts: ein erfundenes Leben, das durch echte Gegenstände glaubhaft wird und das bei jedem Handel aufs Neue gespielt werden muss.

51. Die Verkleidung ist hier kein Kostüm, sondern Arbeit, denn wer schlecht feilscht, verrät sich, und ein entlarvter Kaufmann ist bereits ein toter Mann.

52. Sárközi bringt den jungen Leuten das Feilschen bei, und in dieser Lektion steckt mehr Lebensweisheit als in mancher adligen Erziehung.

53. Der kleine Mann aus dem Zigeunervolk steht im Dienst des großen Plans: feige, wenn er ein Schwert sieht, doch mutig, wenn es um Wachs, Siegel und menschliche Schwäche geht.

54. Gárdonyi zeigt an dieser Gestalt, dass heldenhafte Unternehmungen oft von unheldenhaften Menschen am Leben gehalten werden.

55. Éva legt Männerkleidung an und lässt sich das Haar schneiden, und mit diesem Schritt bricht das Paar, das eben noch um seine eigene Freiheit gekämpft hat, nun gemeinsam für die Freiheit eines anderen auf.

56. Ihre Anwesenheit ist Kraft und Gefahr zugleich: Sie gibt ihrem Mann Kraft, doch in jeder Karawanserei, in jedem gemeinsamen Nachtlager droht ihr die Entlarvung.

57. Gergely widersprach, als Éva ihn begleiten wollte, doch der Streit endete, wie am Anfang ihrer Ehe jeder Streit endete: mit Évas Willen.

58. Der Weg führt die Donau entlang nach Süden, am Rand des besetzten Gebiets vorbei, wo die Namen der Dörfer noch ungarisch sind, die Steuer aber schon der Türke einzieht.

59. Bei Belgrad, der einstigen ungarischen Grenzfestung, die 30 Jahre zuvor gefallen war, spüren sie zum ersten Mal das wahre Ausmaß des Reiches.

60. Von hier folgen Niš, Sofia und Adrianopel, Berge, Schluchten, Karawansereien, und mit jeder Station entfernen sie sich ein wenig weiter von sich selbst.

61. Gergelys wichtigste Erkenntnis unterwegs ist keine geographische, sondern eine politische: Die Türken sind keine wilde Horde, sondern ein schriftkundiger, geordneter, von Beamten gelenkter Staat.

62. Wer das begreift, glaubt nicht mehr daran, dass man das Reich mit einer einzigen kühnen List überwinden kann, und diese Erkenntnis wirft schon im Voraus einen Schatten auf das Unternehmen.

63. Hinter Adrianopel öffnet sich die Landschaft, und in der Luft erscheint der salzige Hauch des Meeres, den viele der binnenländischen Ungarn noch nie gespürt hatten.

64. Der Anblick des Meeres lehrt Demut: Ein Fluss hat immer ein jenseitiges Ufer, das Meer hat keines, und wer das zum ersten Mal sieht, beginnt leiser zu sprechen.

65. Diese Demut ist keine Schwäche, sondern das erste Erahnen des richtigen Maßes, ohne das der Versuch bloße Tollkühnheit bliebe.

66. Konstantinopel tut sich dann vor ihnen so auf, dass schon seine bloße Größe eine Drohung ist: Mehr Menschen wohnen darin als in allen ungarischen Städten zusammen.

67. Gergely schweigt, denn er begreift, dass der Verlust von Buda kein zufälliges Unglück war, sondern die natürliche Folge einer solchen Macht.

68. Bei der Darstellung der Stadt schöpft Gárdonyi aus seinen eigenen Reiseerfahrungen, doch wichtig ist hier nicht der Anblick, sondern das, was der Anblick mit den Gestalten macht.

69. Sie fühlen sich klein, und diese Kleinheit wird zum genauesten Messinstrument des Versuchs.

70. Dann beginnt die Erkundung, die erste Hälfte der Befreiung, bei der Gergely tatsächlich wie ein Experimentator vorgeht, der seine Instrumente stimmt.

71. Er zählt die Tore, merkt sich die Zeit der Wachablösung, beobachtet den Weg der Wasserträger und schätzt die Höhe der Mauern.

72. Die alte kindliche Gewohnheit, alles zu beobachten und sich einzuprägen, ist hier zur Methode gereift, und diese Methode wird später einer der größten Schätze von Eger sein.

73. Sárközi öffnet unterdessen mit Geld die Münder, und die Nachrichten fügen sich langsam zu einem Bild, das immer genauer und immer dunkler wird.

74. Sie erfahren, dass man den Gefangenen nicht in der tiefsten Kasematte hält, sondern in einer Turmkammer, und diese Nachricht gibt Hoffnung.

75. Sie erfahren aber auch, dass ihn der persönliche Befehl des Sultans bewacht, und diese zweite Nachricht nimmt, was die erste gegeben hat.

76. So baut Gárdonyi die Spannung auf: Jede neue Nachricht führt näher ans Ziel, und jede neue Nachricht macht es hoffnungsloser.

77. In die Versuchsanordnung schleicht sich hier bereits eine Größe ein, die keine Berechnung ausschalten kann: der Wille der Macht.

78. Unterdessen lebt die Stadt ihr eigenes Leben: Im Basar verkauft man Feigen, von den Moscheen ruft der Muezzin, am Brunnen wiegt eine Mutter ihr Kind.

79. Das große Reich lebt nicht vom Hass, sondern von Gewohnheiten, und diese Alltäglichkeit erschüttert die Ungarn mehr als jede Drohung.

80. Denn das Reich ist nicht ein einzelner Mensch, den man täuschen könnte, sondern tausendfache Gewohnheit, die unbeirrbar ihren Gang weitergeht.

81. Der Plan entsteht schließlich aus einem Streit, denn Mekcsey will Gewalt, Gergely aber List.

82. In ihrem Streit prallen zwei heldische Lebensformen aufeinander, und der Roman verachtet keine von beiden, sondern zeigt nur, wann welche an der Zeit ist.

83. Jetzt ist die Zeit der List, denn für Gewalt fehlen die Männer, und eine Handvoll Schwerter ist gegen die Wache der Sieben Türme nichts wert.

84. In Eger wird man beides brauchen: Mekcseys Arm auf den Mauern und Gergelys Verstand hinter den Mauern, und dort erst ergänzen sich die beiden Freunde wirklich.

85. Das Werkzeug der List ist das Papier: ein falscher Befehlsbrief, für den Sárközi nächtelang bei Kerzenlicht das Wachssiegel anfertigt.

86. Der falsche Brief ist das zweite falsche Wort des Abschnitts und weit gefährlicher als das erste, denn er fälscht nicht das Leben eines Kaufmanns, sondern den Willen des Sultans.

87. Wer den Namen des Sultans missbraucht, verletzt die tiefste Ordnung des Reiches, und der Preis dafür ist nicht der Kerker, sondern der Tod.

88. Die Versuchsanordnung ist nun vollständig: Die Erkundung ist gemacht, die Rolle ist einstudiert, das Werkzeug liegt bereit, der Plan steht.

89. Nur eine einzige Größe fehlt in der Rechnung, und davon wissen die Gestalten nichts, der Leser aber ahnt es bereits.

90. Am Abend des Abschieds hält Éva lange die Hand ihres Mannes und betrachtet an seinem Finger den schmalen Ring, den sie ihm in der Dorfkirche angesteckt hat.

91. „Vergiss nicht, dass du nicht mehr nur für dich selbst einstehst“ – dieser Satz verbindet die heimliche Hochzeit mit dem Unternehmen von Konstantinopel.

92. Das Versprechen der Hochzeit wird hier zur Pflicht, und die Liebe, die im vorigen Abschnitt Widerstand war, wird nun zur Verantwortung.

93. In derselben Stunde, ohne dass es jemand ahnt, geht der einstige Besitzer des Talismans bereits durch die Gassen der Stadt.

94. Der Morgen, an dem Gergely mit dem gesiegelten Schriftstück ans Tor tritt, ist klar und windstill, und der gelbe Stein der Mauern leuchtet warm im frühen Sonnenlicht.

95. Der falsche Brief tut, was man von ihm erwartet hat: Das erste Tor öffnet sich, und die erste Phase des Versuchs endet mit einem Erfolg.

96. Nur besteht der Siebenturm nicht aus einem einzigen Tor, und die letzten Schritte bis zum Gefangenen wird man nicht bei Tag, sondern bei Nacht tun müssen.

97. Das offene Tor ist das trügerischste Bild des ganzen Abschnitts, denn es legt nahe, dass das Schwerste schon hinter ihnen liegt.

98. Ein Tor, das sich öffnet, ist noch kein Weg, und diese Lehre begreifen die Gestalten erst später, der Leser aber kann sie hier schon erspüren.

99. Die erste Phase endet also mit Hoffnung, doch diese Hoffnung gleicht der morgendlichen Glätte des Meeres: Sie ist kein Zeichen der Ruhe, sondern des Windes, der sich noch nicht erhoben hat.

100. Die Versuchsanordnung war fehlerlos; nur wusste die Welt nicht, dass auch sie sich an den Plan zu halten hätte.

101. In jedem Experiment gibt es eine Größe, mit der der Experimentator nicht gerechnet hat, und in diesem Unternehmen hat diese Größe ein einziges Auge.

102. Jumurdzsák verfolgt nicht die Ungarn, er bewacht auch nicht den Gefangenen, und er handelt nicht auf Befehl des Sultans: Er sucht einen einzigen Gegenstand, einen Ring.

103. Der Talisman mit Mondsichel und Sternen, den der kleine Gergely aus dem Sattel des Räubers davontrug, ist seither im Besitz des Jungen und dann des Mannes.

104. Auf der Landstraße ziehen so zwei Unternehmen zugleich dahin: Das eine will einen Menschen heimholen, das andere einen Gegenstand.

105. Beide Seiten sind überzeugt, dass ihr Glück an dem hängt, was sie verloren haben, und darin gleichen sich die Ungarn und ihr Verfolger auf seltsame Weise.

106. Der Roman setzt Treue und Aberglauben jedoch nicht gleich: Die eine bindet an einen lebenden Menschen, der andere an ein Stück Silber.

107. Dennoch gibt es zu denken, dass beide Unternehmen dasselbe Schicksal ereilt: Keines erreicht sein Ziel, und beide gehen weiter, nur in anderer Gestalt.

108. Der Verfolger erscheint zuerst nur als Gefühl: Gergely spürt in einer Karawanserei, jenseits des Rauchs vom Feuer, gesichtslos, dass man ihn beobachtet.

109. Die Gefahr, die man nicht benennen kann, ist am schwersten zu ertragen, denn man sieht in jedem Schatten dasselbe.

110. Mekcsey rät mit der Stimme des gesunden Menschenverstandes, Gergely solle den Ring wegwerfen, denn solange er ihn bei sich trage, reise auch das Unheil mit ihnen.

111. Gergely wirft ihn nicht weg, und in dieser Entscheidung spricht nicht nur der Trotz der Kindheit, sondern auch die Berechnung des Feldherrn.

112. Wer den Köder in der Hand hält, bestimmt die Richtung der Jagd, und so bleibt der Verfolgte ein wenig selbst ein Jäger.

113. Dieser Gedanke lässt sich auch in der Sprache des Experiments fassen: Die Störgröße kann man nicht ausschalten, aber man kann mit ihr rechnen und sie lenken.

114. Die beiden Zusammenstöße, die die Verfolgung mit sich bringt, sind bewusst in gegensätzliche Bilder gefasst: Der eine geschieht in der Dunkelheit, der andere am helllichten Tag.

115. An der verlassenen Mühle, vor Tagesanbruch, lässt sich nicht sagen, wie viele angreifen, und die Angst vervielfacht den Feind in der Dunkelheit.

116. Gergely schreit in solchen Augenblicken nicht, sondern befiehlt leise, in kurzen Worten, und aus dieser leisen Stimme spricht bereits jener Befehlshaber, auf den die Mauern von Eger warten.

117. Am Morgen bleibt nur das zertretene Gras, und der Türke ist verschwunden, doch er flieht nicht: Er zieht sich zurück wie der Wolf, der auf die Gelegenheit wartet.

118. An der Furt aber verbirgt sich Jumurdzsák nicht mehr, sondern reitet ihnen entgegen und spricht sie auf Ungarisch an.

119. „Gib zurück, was mein ist, und ihr könnt weiterziehen“ – das Angebot ist einfach, ja verlockend, denn es verlangt ein Stück Silber für ihr Leben.

120. Gergely aber weiß, dass dieses Versprechen so viel wert ist wie der Wind, denn wer den Ring zurückerhält, braucht keinen Zeugen mehr.

121. Hier kreuzen sich die beiden Fäden des Abschnitts: Das Wort des Türken ist genauso unzuverlässig wie jene Einladung, die einst Bálint Török in das Zelt des Sultans lockte.

122. Gergely hat aus dem Schicksal seines Ziehvaters gelernt: Wer einmal gesehen hat, was aus einem gebrochenen Wort wird, schließt keinen Handel auf das Versprechen eines Bewaffneten.

123. „Komm und hol ihn dir“, antwortet er, und wo Worte nichts wert sind, spricht die Tat: In der Furt blitzen die Säbel auf, und das Wasser spritzt empor.

124. In dieser Szene feuert Éva eine Pistole ab, und dieser Schuss ist mehr als ein Kampfgeschehen: Die Frau, die im vorigen Abschnitt mit dem Wort Widerstand leistete, leistet ihn nun mit der Waffe.

125. Der Knall des Schusses klingt länger nach als seine Wirkung und hallt weit voraus bis zu den Mauern von Eger, wo Éva wieder kämpfen wird.

126. Im Getümmel blicken sich für einen Augenblick der einäugige Türke und der junge Mann in die Augen, den er einst als Kind in seinen Sattel geworfen hat.

127. Jumurdzsák erkennt ihn nicht, und dieses Nichterkennen ist der bitterste Punkt der Szene, denn was das ganze Leben des Opfers bestimmt hat, war für den Räuber eine Nichtigkeit.

128. Doch die Szene sagt noch mehr, wenn man bedenkt, wer außerdem in der Furt steht: Éva, das andere geraubte Kind, in Knabenkleidern, die Pistole in der Hand.

129. Der Räuber steht beiden einstigen Opfern zugleich gegenüber und sieht keines von ihnen, sondern nur den Ring, den er nicht in der Hand hat.

130. Genauer ließe sich die Besessenheit kaum darstellen: Wer nur ein einziges Ding sucht, dem wird der ganze Rest der Welt unsichtbar.

131. Die Furt verlassen am Ende die Ungarn zuerst; gesiegt hat niemand, alle leben bloß weiter, und dieses Unentschieden kennzeichnet die ganze Verfolgung.

132. Die eigentliche Waffe der Verfolgung ist nämlich nicht der Säbel, sondern die Zeit, und Gárdonyi weiß genau, dass eine Hetzjagd nicht aus den Angriffen besteht, sondern aus den Stunden dazwischen.

133. Von da an verbringen sie jede Nacht mit Wachen, und die Erschöpfung wird allmählich zu einem größeren Feind als der Türke selbst.

134. Auch diese Erfahrung ist Vorbereitung: Auch die Belagerung von Eger dauert Wochen, und auch dort werden Nachtwache, Müdigkeit und Warten die härteste Probe sein.

135. Sárközi weissagt aus den Sternen Blut, Mekcsey lacht ihn aus, doch für die Nacht legt er sein Schwert neben sich, und in dieser kleinen Bewegung liegt der ganze Charakter des Mannes.

136. Während der Verfolgung schweißt sich die Schar zusammen, denn gemeinsam ertragene Angst bindet stärker als gemeinsam erlebte Freude.

137. Vom Experiment her gesehen bringt die Störgröße so auch einen unerwarteten Nutzen: Sie härtet jene, die sie aufhalten wollte.

138. Jumurdzsák ist in diesem Abschnitt nicht die Verkörperung des Bösen, sondern ein verzweifelter Mensch, der sein eigenes Unglück einem verlorenen Gegenstand zuschreibt.

139. Gerade das macht ihn wahrhaft furchterregend: Ein böser Mensch kann innehalten, ein verzweifelter niemals.

140. Je näher sie der Küste kommen, desto dünner wird die Spur, und in der großen Stadt verschwindet sie schließlich wie ein Tropfen im Gedränge des Basars.

141. Die Weltstadt verbirgt den Jäger und das Wild, und die Gestalten können den einäugigen Schatten für eine Weile vergessen.

142. Der Roman lässt die einäugige Gestalt hier für eine Weile los, doch nur, damit ihre Wiederkehr umso stärker wirkt.

143. Der Ring bleibt bei Gergely, im Lederbeutel auf seiner Brust, und mit ihm bleibt auch die Bedrohung.

144. Der Leser spürt, dass dieser Faden nicht gerissen ist, sondern nur aufgeschoben, und dass er sich irgendwo im späteren Teil des Romans wieder spannen wird.

145. Und tatsächlich: Jahre später raubt der einäugige Türke nicht einen Ring, sondern ein Kind, den kleinen Sohn von Gergely und Éva, um damit seinen Talisman zurückzuerpressen.

146. So schließt sich der Kreis: Wer einst zwei Kinder geraubt hat, raubt auch das Kind der Kinder, und die Vergangenheit kehrt ein drittes Mal wieder.

147. Die Verfolgung auf dem Weg nach Konstantinopel ist also kein Nebenstrang, sondern eine Brücke zwischen Kindheit und Belagerung, über die die dunkelste Gestalt des Romans hinübergeht.

148. Diese Brücke macht es möglich, dass die große Geschichte und das private Schicksal zu einem einzigen Gewebe verflochten werden.

149. Bemerkenswert ist auch, dass Gárdonyi während der Verfolgung nie zulässt, dass das Abenteuer die Hauptfrage verdeckt.

150. Auch zwischen den Säbelhieben steht der Turm am Horizont, und jede zurückgelegte Meile führt näher an eine Begegnung heran, deren Ausgang niemand ahnt.

151. Die Störgröße lenkt also nicht vom Experiment ab, sondern schärft den Blick darauf: Je größer die Gefahr, desto teurer wird das Ziel.

152. Wer so viele Nächte gewacht und so viele Gefahren auf sich genommen hat für die Freiheit eines Menschen, kann nicht mehr umkehren, ohne es versucht zu haben.

153. Darin liegt eine der stillen Tragiken des Abschnitts: Das Gewicht des zurückgelegten Weges verpflichtet, und es wird immer schwerer anzunehmen, dass er vielleicht vergeblich war.

154. Als die Schar also vor den Sieben Türmen steht, ist sie nicht mehr dieselbe, die aufgebrochen ist: müder, verwundeter, doch fester zusammengeschweißt.

155. Die Störgröße hat die Experimentierenden verwandelt, noch bevor das Ergebnis des Experiments feststand.

156. Hinter ihnen aber, irgendwo im Dämmer der Gassen, betet ein Mensch um seinen Ring und weiß nicht, dass der Gegenstand seines Gebets schon einmal nur eine Armlänge von ihm entfernt war.

157. Der Abschnitt gerät an diesem Punkt in ein eigentümliches Gleichgewicht: Die Ungarn sind ihrem Ziel nahe, der Türke war dem seinen nahe, und keinem von beiden erfüllt es sich.

158. Die Verfolgung war die zweite Phase des Experiments, und ihre Lehre lautet, dass die Welt kein Laboratorium ist: Immer gibt es darin jemanden, der sein eigenes Experiment betreibt.

159. Was danach folgt, entscheidet sich nicht mehr auf der Landstraße, sondern vor dem Gitter einer Turmkammer, im Mondlicht, im Flüsterton.

160. Die Störgröße verschwindet nicht aus dem Experiment – sie wird nur unsichtbar und wartet ab.

161. Vor den Sieben Türmen folgen Wochen des Wartens, und diese Wochen sind vielleicht schwerer als der ganze lange Weg.

162. Sie beobachten, zahlen, schweigen und lernen, dass über dem bestochenen Wächter immer noch ein anderer steht, den man nicht bestechen kann.

163. Das Reich ist kein einzelnes Schloss, das sich mit einem Schlüssel öffnen ließe, sondern eine Kette von Schlössern, und hinter jedem geöffneten Schloss wartet ein neues.

164. In diesem Warten tritt die Gestalt von Jancsi Török hervor, des Sohnes, der Tag für Tag den Turm umkreist und die Steine betrachtet.

165. Er sehnt sich nicht nach einer Heldentat, sondern nach der Stimme seines Vaters, und diese Sehnsucht ist reiner und schmerzlicher als jede heldenhafte Entschlossenheit.

166. Jancsi ist die Gestalt, an der der Abschnitt zeigt, was das Scheitern für einen einzelnen Menschen bedeutet: Gergely verliert ein Ziel, Jancsi einen Vater.

167. Gergely ist der Ziehsohn, Jancsi der leibliche Sohn, und der Roman unterscheidet fein die Natur der beiden kindlichen Lieben.

168. Der Ziehsohn handelt aus Dankbarkeit und schmiedet einen Plan; der leibliche Sohn liebt aus dem Blut heraus und kann die Mauer nur ansehen.

169. Der falsche Brief hat das erste Tor geöffnet, doch die letzten Schritte bis zum Gefangenen muss man in der Nacht tun, wenn die Wächter müde und die Steine grau sind.

170. Der Plan rechnet mit einem Boot, das in der Dunkelheit auf dem Marmarameer wartet und den befreiten Gefangenen die Küste entlang weit fortbringen könnte.

171. In einer Nacht gelangen sie schließlich in den inneren Hof des Turms, und das Mondlicht fällt schräg auf die Steine, die bei Tag gelb geleuchtet hatten und nun grau schweigen.

172. Jeder Schatten sieht aus wie ein Wächter, jedes Geräusch wie ein Alarm, und ihr Herz schlägt wie einst das der Kinder im Sattel des Türken.

173. Das ist der Augenblick, für den sie tausend Kilometer geritten sind, gewacht, gefeilscht und gelogen haben.

174. Jenseits des Gitters erscheint das Gesicht des alten großen Herrn, und da geschieht, womit im Experiment niemand gerechnet hat.

175. Bálint Török will nicht fliehen.

176. Dieser einzige kurze Satz ist der Eckstein des Abschnitts, an dem sich der Sinn des ganzen Befreiungsversuchs umkehrt.

177. Der alte Gefangene sagt nicht aus Furcht und nicht aus Müdigkeit Nein, sondern aus nüchterner Einsicht, die die Jungen nicht hören wollen.

178. Er weiß, dass seiner Flucht die Rache folgen würde: nicht an ihm, sondern an seiner Familie, seinen Gütern und jenen ungarischen Gefangenen, die noch in der Hand des Sultans sind.

179. Seine Freiheit würde die Knechtschaft anderer kosten, und diesen Preis ist er nicht bereit, andere zahlen zu lassen.

180. In diesem Augenblick enthüllt sich das tiefe Geheimnis des Abschnitts: Nicht die Befreier befreien den Gefangenen, sondern der Gefangene befreit die Befreier.

181. Er entlässt sie aus ihrer Schuld, schickt sie heim, damit sie leben, und gibt ihnen damit jenes Leben zurück, das sie für ihn aufs Spiel gesetzt haben.

182. Auf die zu Beginn des Abschnitts gestellte Frage, wer einen Menschen aus der Schuld der Dankbarkeit entlassen darf, kommt hier die Antwort: allein der, dem er sie schuldet.

183. Bálint Töröks Weigerung ist keine Kapitulation, sondern die letzte Herrscherhandlung eines großen Herrn: Noch einmal verfügt er über das Schicksal von Menschen, diesmal zu ihrem Heil.

184. Sein ganzes Leben lang hat er über Güter, Burgen und Heere entschieden; seine letzte Entscheidung gilt dem, dass andere frei bleiben.

185. Im vorigen Abschnitt sagte Éva Nein zur Macht und öffnete einen Käfig; hier sagt Bálint Török Nein zu seiner eigenen Rettung und schließt eine Tür.

186. Die beiden Neins sind Spiegelbilder, und beide sind Taten der Freiheit, denn Freiheit ist nicht nur, dass man hinausgehen kann, sondern auch, dass man das Bleiben wählt.

187. Die Weltliteratur kennt einen berühmten Gefangenen, der die Flucht ebenso ablehnte: Sokrates, dem Kriton im Kerker von Athen die Möglichkeit zur Flucht anbot.

188. In Platons Dialog bleibt Sokrates aus Treue zu den Gesetzen, weil er fühlt, dass er mit der Flucht all das verleugnen würde, was er in seinem Leben gelehrt hat.

189. Bálint Török bleibt nicht um eines Prinzips, sondern um der Menschen willen: Der griechische Weise ist einer Idee die Treue schuldig, der ungarische Magnat lebenden Menschen.

190. In diesem Unterschied liegt etwas für Gárdonyi sehr Bezeichnendes: Die Sittlichkeit trägt bei ihm immer ein Gesicht und ist nie eine Abstraktion.

191. Jancsi weint, fleht, rüttelt am Gitter, und in dieser kindlichen Verzweiflung liegt all das, was die Erwachsenen in sich hinunterwürgen.

192. Der Vater legt seine Hand durch das Gitter auf die Hand des Sohnes und spricht leise zu ihm, wie nur einer spricht, der schon alles entschieden hat.

193. „Geh heim, lebe und bewahre unseren Namen“ – dieser Satz ist das einzige wahre Wort des Abschnitts zwischen den vielen falschen Briefen, falschen Namen und falschen Rollen.

194. Die falschen Worte haben Tore geöffnet, doch über die letzte Tür entschieden nicht sie, sondern dieses eine wahre Wort, das ein Vater zu seinem Sohn spricht.

195. Der Roman gibt damit eine stille, aber scharfe Antwort auf das, was der vorige Abschnitt mit den drei Worten begonnen hat: Das wahre Wort ist stärker als jede Fälschung, selbst wenn es ein Scheitern bringt.

196. Jancsi wird von seinem Vater nicht zum Kerker, sondern zur Heimkehr verurteilt, und dieser Befehl, der wie eine Strafe aussieht, ist in Wahrheit ein Auftrag.

197. Die Bewahrung des Namens ist die Aufgabe einer Generation: Der Vater bleibt hinter den Steinen, der Sohn trägt weiter, was die Steine nicht gefangen halten können.

198. Die Schar verlässt den Hof mit leeren Händen; niemand ist aufgeflogen, niemand ist gefallen, und doch haben sie eine Niederlage erlitten.

199. Das Boot kehrt auf dem dunklen Wasser leer um, und dieses Bild, das der Roman nur ahnen lässt, ist vielleicht das traurigste des ganzen Abschnitts.

200. Am nächsten Tag feiert man in der Stadt ein Fest mit Trommeln und Musik, und der Glanz des Reiches scheint kälter als jede Finsternis.

201. Die drei Gefährten tragen das Scheitern auf dreierlei Weise: Sárközi beruft sich auf die Sterne, Mekcsey zürnt, Éva schweigt.

202. Weissagung, Zorn und Schweigen sind die drei uralten Antworten auf den Verlust, und Gárdonyi verurteilt keine davon, er stellt sie nur nebeneinander.

203. Évas Schweigen ist das tiefste, denn sie hat schon als Kind gelernt, dass es Verluste gibt, über die man nicht sprechen kann.

204. Gergely blickt vor dem Aufbruch noch einmal zum Turm zurück, und er schwört nicht, er gelobt nichts, er prägt es sich nur ein – das Gedächtnis reift bei ihm immer zur Waffe.

205. Der wirkliche Bálint Török starb um 1550 in den Sieben Türmen, ohne jemals wieder ungarischen Boden zu sehen.

206. Die Chronik verzeichnet nur so viel: Er starb in Gefangenschaft; der Roman aber gibt diesem trockenen Eintrag ein Gesicht, eine Stimme und eine Entscheidung.

207. Gárdonyis größtes Geschenk an die historische Gestalt ist, dass er ihr Schicksal als gewählt zeigt, nicht als erlitten.

208. Der Gefangene, der im Kerker bloß stirbt, ist ein Opfer; der Gefangene, der das Bleiben im Kerker wählt, ist ein Held.

209. Der Heimweg ist lang und stumm, und der einäugige Schatten taucht auf der Landstraße wieder auf, denn der Ring ist noch immer bei Gergely.

210. Als hinter der Grenze die Landschaft wieder vertraut wird, bringt selbst der Anblick der Pappeln und Ziehbrunnen nicht die Freude der Heimkehr.

211. Jancsi wird von da an stiller, härter und älter, denn er hat in einer einzigen Nacht mehr gelernt als mancher Mensch in einem ganzen Leben.

212. Die Bilanz ist bitter und lässt sich in einen einzigen Satz fassen: Sie zogen aus, einen Menschen heimzuholen, und brachten einen Ring heim.

213. Und mit dem Ring auch die Gefahr, die eines Tages an der Schwelle des Hauses von Gergely und Éva anklopfen wird.

214. Das Ergebnis des Experiments ist also negativ, doch wie der gute Forscher weiß, ist auch ein negatives Ergebnis ein Ergebnis – man muss es nur lesen können.

215. Gergely trägt aus diesem Experiment drei Lehren heim, die später Leben retten werden.

216. Die erste lautet, dass Mut zu wenig ist, wenn keine Berechnung danebensteht, und dass auch die Berechnung zu wenig ist, wenn sie nicht mit dem Willen der Macht rechnet.

217. Die zweite lautet, dass der Feind kein Mensch ist, sondern ein System, das man nicht mit einer einzigen List besiegen, sondern nur durch Ausdauer ermüden kann.

218. Die dritte lautet, dass es Tore gibt, die man von außen nicht öffnen kann, und dass man dann das eigene Tor von innen halten muss.

219. Aus dieser dritten Lehre wird Eger geboren: Wer ein fremdes Tor nicht öffnen konnte, lernt, das eigene geschlossen zu halten.

220. Auch ein misslungener Versuch hat ein Ergebnis, man muss es nur heimtragen – und Gergely trägt es heim, bis an die Mauern von Eger.

221. Liest man den Abschnitt von seinen Motiven her, fallen zuerst die Tore auf, denn wenige Teile des Romans enthalten so viele Tore, Türen und Gitter.

222. Es gibt ein Tor, das sich auf einen falschen Brief hin öffnet, eine Tür, hinter der immer eine weitere Tür wartet, und ein Gitter, durch das sich Vater und Sohn die Hand reichen, aber nicht umarmen können.

223. Die Tore dieses Abschnitts werden alle von außen angegangen und gehören alle dem Reich; in Eger wird das Tor von innen verteidigt werden und den Ungarn gehören.

224. So zeichnet das Motiv des Tores auch den Aufbau des Romans nach: Das dritte Buch ist das Buch der von außen berannten Tore, das vierte und fünfte das Buch des von innen gehaltenen Tores.

225. Das zweite große Motiv sind Papier und Wort, die den Abschnitt mit dem vorigen verbinden und ihn zugleich in Gegensatz zu ihm stellen.

226. Den vorigen Abschnitt gewannen drei wahre Worte, diesen versucht man mit falschen Worten zu gewinnen: mit falschem Namen, falschem Gewerbe, falschem Siegel, falschem Befehl.

227. Im Hintergrund stehen dabei zwei unzuverlässige Worte: jene gebrochene Einladung, die Bálint Török in die Gefangenschaft brachte, und Jumurdzsáks leeres Versprechen an der Furt.

228. Die Falschheit ist die Sprache der Macht, und die Befreier sind gezwungen, diese Sprache zu sprechen, wenn sie in das Haus der Macht eindringen wollen.

229. Nur lassen sich mit einer falschen Sprache bloß Tore öffnen, keine Herzen, und im entscheidenden Augenblick entscheidet ein wahres Wort, das nicht der Macht gehört, sondern einem Vater.

230. Das dritte Motiv ist der Ring, der in diesem Abschnitt eine eigentümliche Rolle erhält: Er ist das Einzige, was aus Konstantinopel heimkehrt.

231. Den Gefangenen brachte man nicht heim, den Talisman des Feindes aber sehr wohl, und in diesem bitteren Tausch verdichtet der Roman die ganze Ironie des Unternehmens.

232. Der Ring ist ein wandernder Rest der Vergangenheit, der weder den alten noch den neuen Besitzer zur Ruhe kommen lässt und der stets dorthin zieht, wo die Gefahr am größten ist.

233. Das vierte Motiv sind Rolle und Verkleidung: In diesem Abschnitt reist beinahe niemand unter eigenem Namen und in eigener Kleidung.

234. Gergely ist Kaufmann, Mekcsey Leibwächter, Sárközi Diener, Éva Page, und ihr wahres Gesicht können sie nur nachts, untereinander, zeigen.

235. Es gibt nur einen einzigen Menschen, der auf dem Höhepunkt des Abschnitts ohne Rolle, unter eigenem Namen und mit eigener Stimme spricht: der Gefangene hinter dem Gitter.

236. Paradoxerweise kann gerade der Gefangene am meisten er selbst sein, denn er hat nichts mehr zu verbergen und außer seiner Würde nichts mehr zu verlieren.

237. Das fünfte Motiv ist das Verhältnis von Vätern und Söhnen, das im Abschnitt in zwei Spielarten erscheint: in der des leiblichen Sohnes und in der des Ziehsohnes.

238. Jancsi steht für das Blut, Gergely für die Wahl, und der Roman hält beides für gleichermaßen wahr, nur auf verschiedene Weise schmerzlich.

239. Im Hintergrund aber steht noch ein dritter Sohn, der noch gar nicht geboren ist: das Kind von Gergely und Éva, das der einäugige Türke einmal rauben wird.

240. Wer hier gesehen hat, wie ein Vater ist, der für die Zukunft seines Sohnes auf die eigene Freiheit verzichtet, wird später selbst als Vater wissen, was er zu tun hat.

241. Das sechste Motiv ist das Licht, das dieselbe Mauer mit zwei Gesichtern zeigt: bei Tag gelb, warm, beinahe freundlich, bei Nacht grau und unerbittlich.

242. In dieser Doppelheit wird der Siebenturm zum Sinnbild des Reiches, das bei Tag reich, farbig und gastfreundlich ist, bei Nacht aber Schloss und Kerker.

243. Die Schönheit ist hier kein Trost, sondern eine Form der Gleichgültigkeit: Die Mauer ist auch dann schön, wenn hinter ihr ein Mensch auf seine Freiheit verzichtet.

244. Das siebte Motiv ist der Gegensatz von Weg und Stillstand, der die ganze Bewegung des Abschnitts bestimmt.

245. Die Befreier legen tausend Kilometer zurück, der Gefangene keinen einzigen Schritt, und am Ende ist doch derjenige der Freieste, der sich nicht von der Stelle gerührt hat.

246. Die Freiheit ist also nicht ein Maß der Bewegung, sondern der Entscheidung, und dieser Gedanke weist weit über die Grenzen des Abenteuerromans hinaus.

247. Das achte Motiv ist das Meer, das auf dem Hinweg die Erfahrung der Grenzenlosigkeit ist, in der Nacht des Scheiterns aber das dunkle Wasser, auf dem ein leeres Boot umkehrt.

248. Das Meer ist nicht das Element der Ungarn, und der Roman zeigt auch damit an, dass seine Helden in dieser Welt Fremde sind, deren Mut hier keinen festen Boden findet.

249. Das neunte Motiv ist die Freundschaft und die Verteilung der Rollen innerhalb der kleinen Schar, die das ganze Unternehmen überhaupt erst möglich macht.

250. Die Streitgespräche zwischen Gergely und Mekcsey schwächen ihre Freundschaft nicht, sondern stärken sie, denn nur wer sich der Treue des anderen sicher ist, streitet so heftig.

251. Sárközi, der kleine Mann, Éva, die Frau, und Jancsi, der Sohn: Die Mitglieder der Schar kommen aus verschiedenen Ständen, und doch hält sie eine gemeinsame Sache zusammen.

252. Diese gemischte Gesellschaft ist ein verkleinertes Abbild des gesellschaftlichen Ideals des Romans, das sich in Eger im Großen verwirklicht, wo Adliger und Leibeigener, Mann und Frau gemeinsam die Mauer verteidigen.

253. Das zehnte Motiv schließlich ist die Wiederkehr der Vergangenheit, die den Abschnitt an die große Szene der Kindheit bindet.

254. Der Bach, der Wald, der einäugige Reiter und der erbeutete Talisman sind auf der Landstraße und in der Furt nicht als Erinnerung, sondern als handelnde Kraft gegenwärtig.

255. Die beiden Kinder, die einst geraubt wurden, stehen nun als Erwachsene ihrem Räuber gegenüber, und die Kindheit kehrt hier in erwachsener Gestalt zurück.

256. Diese Wiederkehr ist jedoch keine Wiederholung: Die Kinder flohen damals, die Erwachsenen bleiben jetzt stehen und blicken dem Feind ins Gesicht.

257. Das Netz der Motive weist so in eine einzige Richtung: von der von außen berannten Welt zur von innen gehaltenen Welt.

258. Das Tor, das Wort, der Ring, die Verkleidung, das Licht und das Meer sagen alle, dass dieser Abschnitt das in der Fremde unternommene Experiment ist, dessen Lehre daheim fruchtbar gemacht werden muss.

259. Gárdonyi erklärt diese Motive nie, er setzt sie nur, und überlässt es dem Leser, die Fäden zu bemerken, die zwischen ihnen verlaufen.

260. Ein Tor, das sich öffnet, ist noch kein Weg – das ist die gemeinsame Lehre der Motive dieses Abschnitts.

261. Der Aufbau des Abschnitts schreitet in drei Schritten voran: Vorbereitung, Störung, Ergebnis, und jedes der drei Unterkapitel endet an einer Schwelle.

262. Das erste vor dem sich öffnenden Tor, das zweite im Schatten der Sieben Türme, das dritte vor dem sich schließenden Tor, und so wird die Schwelle zur Grundform des ganzen Abschnitts.

263. Die drei Unterkapitel sprechen in drei Gattungstönen: Das erste ist Reisebericht, das zweite Verfolgungsabenteuer, das dritte Elegie.

264. Dieser Gattungswechsel ist kein Bruch, sondern ein Bogen: Er führt den Leser von der Neugier über die Spannung bis zur Trauer.

265. Gárdonyis größter schriftstellerischer Mut besteht hier darin, dass er den Leser mit allen Mitteln des Abenteuerromans bis ans Ziel führt und ihm dann das Ziel verweigert.

266. Die Verweigerung entspringt jedoch nicht dem Zufall oder der Übermacht, sondern der Entscheidung eines Menschen, und darum ist das Scheitern kein Unfall, sondern eine sittliche Tat.

267. Diese Lösung unterscheidet den Abschnitt von den meisten Abenteuergeschichten der Zeit, in denen das Scheitern stets das Werk des Bösen ist und das Gute stets siegt.

268. Die europäische Überlieferung kennt eine Legende, die geradezu ein Vorbild dieses Abschnitts ist: die von Blondel, dem Troubadour, der von Turm zu Turm zog, um seinen in Gefangenschaft geratenen Herrn, Richard Löwenherz, zu suchen.

269. Auch dort geht es um einen gefangenen Löwen und um einen treuen Menschen, der unter fremden Mauern den sucht, dem er gedient hat.

270. In der Legende aber wird Richard ausgelöst und kehrt heim; Gárdonyis Löwe bleibt, und der ungarische Roman verweigert damit der Legende ihr märchenhaftes Ende.

271. In Schillers Ballade „Die Bürgschaft“ erweicht der Beweis der Treue das Herz des Tyrannen; hier erweicht die Treue nichts, denn das Reich hat kein Herz, das man rühren könnte.

272. Der Tyrann ist ein Mensch, den man überzeugen kann; das Reich ist ein Räderwerk, das sich nur nach seinen eigenen Gesetzen bewegt.

273. Gárdonyis Realismus besteht gerade darin, dass er diesen Unterschied ernst nimmt und der Versuchung der poetischen Gerechtigkeit nicht nachgibt.

274. Dennoch wird der Abschnitt nicht hoffnungslos, denn der Roman findet auch im Scheitern das, was bleibt: die Treue, die Erfahrung und die Würde der Entscheidung.

275. Die Stimme des Erzählers ist in diesem Abschnitt zurückhaltender als anderswo, als achtete auch er die Entscheidung des Gefangenen und wollte sie nicht mit Worten stören.

276. Die großen Szenen schreibt er in kurzen Sätzen, und neben die durch das Gitter gereichte Hand und die leisen Worte setzt er keine Erklärung.

277. Diese Zurückhaltung macht die Szene unvergesslich, denn der unausgesprochene Schmerz lebt im Leser länger fort als der ausgesprochene.

278. Der Leser weiß zugleich die ganze Zeit mehr als die Gestalten: Er weiß, dass der Schatten in der Nähe ist, und ahnt, dass die Geschichte die Befreiung nicht zulässt.

279. Dieses Wissen mindert die Spannung nicht, sondern steigert sie, denn der Leser fragt nicht mehr, ob es gelingt, sondern was das Scheitern hinterlassen wird.

280. Viele junge Leser erfahren in diesem Abschnitt zum ersten Mal, dass ein Buch nicht gut ausgehen muss, um gut zu sein.

281. Die Szene der durch das Gitter gereichten Hand gehört zu den stillsten und stärksten Augenblicken des Romans, und viele erinnern sich länger an sie als an irgendeine Schlacht.

282. Dieser Abschnitt lehrt den Leser auch, dass sich Heldentum nicht immer im Handeln zeigt, sondern manchmal im Verzicht.

283. Zwischen den Kulissen des Abenteuerromans verbirgt sich so eine tiefe sittliche Lehre, die nicht predigt, sondern nur zeigt, was ein Mensch tut, wenn er das Schwerste wählt.

284. Am Ende des Befreiungsversuchs lohnt es sich, noch einmal auf den ganzen Verlauf des Experiments zurückzublicken.

285. Die Anordnung war gut, der Störgröße hat man standgehalten, das Ergebnis fiel negativ aus – und gerade dieses negative Ergebnis ist das Wertvollste, was die Schar heimbringt.

286. Das dritte Buch hat zwei Befreiungen erzählt: Die erste wurde durch ein Nein gewonnen, die zweite durch ein Nein verloren, und beide Neins waren Taten der Freiheit.

287. Éva ist dem seidenen Käfig entkommen, weil sie Nein sagte; Bálint Török ist im steinernen Kerker geblieben, weil er Nein sagte, und beide wählten, was ihr Gewissen ihnen gebot.

288. Damit schließt das dritte Buch, und der Weg, der nach Norden, heimwärts führt, ist in Wahrheit schon der Weg nach Eger.

289. Offene Rechnungen bleiben: der Ring, der einäugige Schatten und all das Wissen, das Gergely aus dem Herzen des Reiches mitgebracht hat.

290. Jede dieser Rechnungen wird unter den Mauern von Eger beglichen werden, und der Roman sorgt dafür, dass keine unbezahlt bleibt.

291. Es lohnt sich jedoch, noch einmal zu den Sieben Türmen zurückzukehren, an jenem Morgen, der auf die Nacht des Scheiterns folgte.

292. Bálint Török steht am schmalen Fenster seiner Turmkammer, und die aufgehende Sonne färbt die Mauern wieder gelb, als wäre in der Nacht nichts geschehen.

293. Seine Hand erinnert sich noch an die Hand des Sohnes durch das Gitter, doch der Stein, auf dem sie in der Nacht lag, ist schon wieder kalt.

294. Draußen auf dem Marmarameer gleitet ein kleines Boot nach Westen – vielleicht ein Fischerkahn, vielleicht jenes, das in der Nacht leer umkehrte – und wird immer kleiner, bis es schließlich im Morgenlicht vergeht.

295. Er ist der Einzige in dieser gewaltigen Stadt, der weiß, dass er in dieser Nacht nicht verloren, sondern entschieden hat.

296. Er ist nicht durch eine Tür gegangen, damit viele andere Türen offen bleiben konnten: das Haus seines Sohnes, das Heim seiner Getreuen und die Hoffnung seiner Mitgefangenen.

297. Der gefangene Löwe brüllt nicht und rüttelt nicht am Gitter; er steht still am Fenster und ist in seiner Würde freier als die ganze Stadt, die ihn bewacht.

298. Der Versuch ist gescheitert, doch sein Ergebnis hat sich auf den Weg gemacht und wandert auf den staubigen Straßen des Balkans nach Norden, im Gedächtnis eines jungen Mannes und im Schweigen einer jungen Frau.

299. Es wandert dorthin, wo in einigen Jahren 200.000 Menschen an das Tor einer kleinen Burg pochen werden und wo dieses Tor sich nicht öffnen wird.

300. Denn der Mann, der in Konstantinopel ein Tor nicht von außen öffnen konnte, lernt in Eger, wie man eines von innen hält.