4-2-egri

1. A negyedik nagy fejezet második szakasza ott kezdődik, ahol az előző véget ért: a hajnali török kürtszónál, amely Eger alatt lezárja a várakozás idejét.

2. Míg az előző szakasz a jövő idejében játszódott, és minden csak közeledett, itt megérkezik a jelen, és a fenyegetésből valóság lesz.

3. A szakasz címe – megkezdődik a csata – első hallásra egyszerű bejelentés, mintha egy krónikás új sort kezdene.

4. A hosszú várakozás után azonban a „kezdődik” szó egyszerre megkönnyebbülés és rémület, mert véget ér a bizonytalanság, de vele együtt a béke utolsó napja is.

5. A cím mélyebb titka mégis az, hogy a harc nem mindenki számára ugyanabban az órában kezdődik.

6. A vár számára szeptemberben kezdődik, az első ágyúlövéssel, amely a Bolyki-torony oldalába csapódik.

7. Bornemissza Gergely számára már augusztusban megkezdődött, egy fényes délelőttön, amikor egy poros lovas egri pecsétes levelet hozott a házába.

8. Éva számára pedig egy diófa alatt kezdődik, egy üres pad mellett, ahol a fia helyén csak egy kis cipő marad.

9. A harc tehát nem egyszer kezdődik, hanem háromszor, három helyen és három szívben.

10. A „csata” szó a regényben ráadásul többet jelent fegyveres ütközetnél, mert harc folyik egy konyhaasztal mellett és egy anya lelkében is.

11. Van, akinek a harca a falon zajlik, van, akinek egy vitában, amelyet a feleségével folytat, és van, akinek két rossz között kell választania.

12. A szakasz három része ezért nem az idő rendjét követi, hanem a veszteség mélységét.

13. Az első rész szeptemberben, a falakon játszódik, a második egy visszatekintésben augusztusba, Gergely otthonába vezet vissza.

14. A harmadik rész Éva útját követi, amely újra szeptemberbe és végül Eger alá vezet, ahol a két szál ismét összeér.

15. A regény így előbb a nagyot mutatja meg, és csak azután azt, hogy mibe kerül ez a nagy dolog a kicsiben.

16. Az olvasó már ismeri a fal árát, mielőtt megtudná, ki fizeti meg.

17. Mindhárom részben van egy kis tárgy, amelyen keresztül a háború belép egy világba, és ez a három tárgy a szakasz vezérfonala.

18. Az első a golyó, amely kőport ver fel a toronyfalból, és zajjal és erőszakkal hozza be a háborút a várba.

19. A második a levél, egy összehajtogatott papírlap, amely hangtalanul hozza be a háborút egy lakóházba.

20. A harmadik a cipő, egy gyermekcipő a porban, amely egy anya szívébe hozza be a háborút.

21. A tárgyak egyre kisebbek és egyre csendesebbek, a fájdalom viszont egyre nagyobb.

22. A golyó követ talál, a levél egy házasságot, a cipő egy élet legbelsejét.

23. Minél csendesebben kezdődik a harc, annál mélyebbre hatol: ez a szakasz egyik legfontosabb tanulsága.

24. A történelmi háttér ismerős: 1552 szeptemberének közepén a török sereg megérkezett Eger alá, és megkezdte a vár körülzárását.

25. Ahmed pasa és Ali budai pasa itt egyesítette seregét, és a két név alatt olyan had mozdult, amilyet a vidék addig nem látott.

26. Az oszmán ostrom azonban nem rohammal kezdődött, hanem földmunkával, mint egy nagy építkezés.

27. Futóárkokat ástak, sánckosarakat töltöttek meg földdel, és ágyúállásokat építettek a környező dombokon.

28. A szultán hadserege ebben a mesterségben kora egyik legtapasztaltabb serege volt, és az ostromot szinte tudományként űzte.

29. Egernek ebben a helyzetben a földrajz volt az egyik legnagyobb gyengesége, mert a várat minden oldalról dombok veszik körül.

30. Aki a Királyszéken vagy a többi magaslaton áll, az belát a vár udvarára, és ágyúval oda is elér, ahová a falon át nem érhetne el.

31. A dombok, amelyek békében szőlőt termettek, most a támadók legjobb szövetségeseivé váltak.

32. A nagy ostrom hátterében azonban ott volt egy másik, szétszórtabb háború is, amely nem várakat, hanem falvakat és családokat sújtott.

33. A végvidéken a háború nem esemény volt, hanem állapot: portyázó csapatok, felgyújtott tanyák és elhurcolt emberek tartoztak a mindennapokhoz.

34. Ez a szétszórt háború ugyanolyan valóságos volt, mint az ágyúk harca, csak a krónikák nem jegyezték fel.

35. Gárdonyi érdeme, hogy mindkét háborút megmutatja, és a kettőt egyetlen család sorsában köti össze.

36. Gergely a nagy háborúban áll a falon, Éva és a kisfiú a kis háborúba kerül, és a két háború útja végül ugyanoda, Eger alá vezet.

37. A szakasz ezért nemcsak az ostrom kezdetéről szól, hanem arról is, hogyan lesz a történelemből személyes sors.

38. Az előző szakasz végén egy család még nem sejtette, hogy a fenyegetés az ő útjukat is megtalálta; itt kiderül, milyen alakban.

39. A háború soha nem csak egy helyen kezdődik: mindenütt elkezdődik, ahol egy embernek van mit veszítenie.

40. Ezt a hármas kezdetet követjük most végig, a falaktól a diófáig.

41. Az első rész a vár szemszögéből mutatja meg, hogyan fordul át a várakozás harcba.

42. A török had érkezését a regény már korábban megrajzolta, itt azonban új szempontból látjuk: az ostromló előbb berendezkedik, és csak azután öl.

43. Az első napon nem támadtak, hanem ástak, sáncot hordtak, és ágyúállásokat gyalultak a dombokba.

44. A völgy megtelt sátrakkal, mint a rét gombával eső után, és a falakról nézve egy idegen város nőtt ki a földből.

45. A várbeliek nézték, hogyan ácsolják odalent a halálukat, és nem tehettek ellene semmit.

46. Ez az első nap tehetetlensége, talán a legnehezebb érzés az egész ostromban, mert a harcban legalább cselekedni lehet.

47. Dobó István ezen a napon végigjárta a bástyákat, és mindenkihez egyetlen mondatot szólt, nem többet.

48. A jó parancsnok nem a nagy beszédben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a hangja az első ágyúszó előtt és után ugyanaz marad.

49. Este a török táborban ezer tűz gyulladt ki, és a szél idegen éneket hozott át a völgy fölött.

50. A várkápolnában ugyanekkor magyar zsoltárt énekeltek, halkabban, de nem kisebb hittel.

51. Két ének szólt egymás felé a völgy fölött, és egyik sem hallgatott el a másik előtt.

52. Ez a kép sokat elárul Gárdonyi szemléletéről, mert az ellenség nála nemcsak lő, hanem énekel is, és így ember marad.

53. A két ének két hitet, két világot és két reménységet szólaltat meg, és mindkettő ugyanahhoz az éghez fordul.

54. Hajnalban megszólalt az első ágyú, és a hangja semmihez sem hasonlított, amit a védők addig hallottak.

55. Nem dörgés volt, hanem ütés, amely a talpon át a gerincig futott fel, és a testben előbb szólalt meg, mint a fülben.

56. A golyó a Bolyki-torony oldalába vágódott, és a kőpor úgy szállt fel, mint a liszt a malomban.

57. Utána megszólalt a második, a harmadik, aztán mind, és a völgy úgy verte vissza a hangot, mintha egy második sereg felelne.

58. A háború tehát először a testbe hatol be, és csak azután a gondolatokba.

59. Ettől a hajnaltól kezdve nem volt többé csend Egerben, és a csend hiánya maga is fegyverré vált.

60. A török tüzérek nem szórták szét a lövéseiket, hanem reggeltől estig egyetlen falszakaszra gyűjtötték őket.

61. Ez a mesterség lényege: nem sok helyen sebezni, hanem egy helyen átütni.

62. A kő eleinte tartott, aztán megrepedt, aztán omlani kezdett, és minden repedéssel a remény is vékonyabb lett.

63. A tüzérség ugyanis nem elsősorban embert öl, hanem falat, és a fallal együtt azt a hitet, hogy mögötte biztonság van.

64. Ami az előző szakaszban szóval és pompával fenyegetett, az most vassá lett, és a vas ugyanarra a célra tör: a lélekre.

65. Dobó azonban megjegyezte magának, hova céloznak, és éjszakára oda vezényelte a legjobb embereit.

66. Amit a nappal lerombolt, azt az éjszaka újra felépítette földdel, rőzsével és törmelékkel, amelyet kosarakban hordtak a résbe.

67. Az egri védelem titka ezért nem az erő volt, hanem a fáradhatatlanság.

68. Az asszonyok is ott dolgoztak a sötétben, kötényben és kendőben, könyékig sárosan, és jelenlétük már most előre jelzi azt a szerepet, amelyet később a harcban játszanak.

69. Reggelre a rés eltűnt, és a török ágyúmester, aki este befejezett munkát hagyott maga után, nem hitt a szemének.

70. Ez a meglepetés talán többet ért minden visszavert rohamnál, mert az ellenség először érezte meg, hogy itt nem egyszerű kőfallal van dolga.

71. Néhány nap múlva a pasák megelégelték a várakozást, és elrendelték az első rohamokat.

72. Ezek még nem a nagy, mindent eldöntő ostromok voltak, hanem az első hullámok, amelyekkel a támadó a fal erejét és a védők idegeit próbálta ki.

73. Kürtök szóltak, dobok peregtek, és a lejtőn megindult a sokaság, pontos és kegyetlen rendben.

74. Elöl az önkéntesek jöttek, mögöttük a janicsárok, leghátul pedig a hajcsárok, korbáccsal a kezükben.

75. Aki elsőként ér fel a falra, annak arany jár, aki visszafordul, annak korbács: a birodalom két eszközzel, a jutalommal és a félelemmel hajtja előre katonáit.

76. A várban ezzel szemben senki sem kapott aranyat, és senkit sem hajtottak korbáccsal, mégis mindenki a helyén állt.

77. A magyarok a mellvéd mögött vártak, és nem lőttek, mert Dobó nem adott jelt.

78. Hagyta közel jönni a támadókat, ötven lépésre, harminc lépésre, húsz lépésre, amíg az arcokat is meg lehetett különböztetni.

79. A türelem a védekezésben ugyanaz, ami a támadásban a lendület, és ez a türelem az egyik legnehezebb katonai erény.

80. Akkor Dobó felemelte a kezét, és a szakállas puskák egyszerre szólaltak meg.

81. Az első sor eltűnt, mintha kaszával vágták volna le a füvet, de a második átlépett rajta, mert mögötte már jött a harmadik.

82. Ez a legborzasztóbb a nagy seregben: a halottak nem állítják meg az élőket.

83. A létrák nekicsapódtak a falnak, és a védők kővel, forró vízzel, olvasztott szurokkal és égő rőzsével fogadták a felkapaszkodókat.

84. A védekezés eszközei nem szépek, és Gárdonyi nem is szépíti őket, de az ostrom nem a szépség, hanem a megmaradás próbája.

85. A roham megtört, és a lejtő megtelt sebesültekkel, akiket társaik hurcoltak vissza a táborba.

86. A magyarok nem kiáltottak győzelmet, mert tudták, hogy ez csak a kezdet volt, és hogy a holnap nem lesz könnyebb.

87. Ez a józanság, amely az első siker után sem engedi meg az ujjongást, az egri védelem egyik legfontosabb vonása.

88. Másnap a pasa dühében új üteget állíttatott a Királyszékre, és onnan felülről kezdte verni a várat.

89. A magasból jövő lövés a legrosszabb, mert nem a falat találja el, hanem az udvart, ahol a védők pihennek, esznek és imádkoznak.

90. Az emberek hamarosan megtanulták a hangról megállapítani, hova esik a golyó, és a fedezék helyét szem nélkül is megtalálták.

91. A fül az ostromban a túlélés szervévé válik, és a szó szoros értelmében az él tovább, aki jól hall.

92. A gyerekek a törmelék között összeszedték az ólomdarabokat, és a kovácsokhoz vitték, hogy új golyót öntsenek belőlük.

93. Amit az ellenség küld, azt vissza lehet küldeni, csak meg kell olvasztani: ez a mondat a vár egész gazdálkodását összefoglalja.

94. A várban minden dolog kétszer élt, egyszer romként és egyszer nyersanyagként, és ebben a kettős életben már ott csírázik az a találékonyság, amely később az ostrom legnagyobb fegyvere lesz.

95. Aztán eljött a nap, amikor a külső vár egy egész szakasza leomlott, és amikor a por elült, be lehetett látni az udvarra.

96. A török táborban felharsant az öröm, mert azt hitték, hogy a vár kapuja most már nyitva áll.

97. A rés mögött azonban ott állt a második fal, amelyet Dobó hetekkel korábban emeltetett, amikor a jegyzékét írta.

98. Aki előre gondolkodik, kétszer nyer: egyszer az építéssel, egyszer az ellenség csalódásával.

99. A támadók így is benyomultak a résbe, és ott kézitusa támadt, kard kard ellen, kar kar ellen.

100. A rés keskeny volt, és ez mentette meg a védőket, mert egyszerre csak kevesen fértek be rajta, és a sokaság ereje a szűk helyen semmivé lett.

101. A szűk átjáró így az egyenlőtlen harc utolsó igazságszolgáltatása lett, és Mekcsey István egy tenyérnyit sem hátrált belőle.

102. Ezekben a napokban újabb levél érkezett a pasától, szép szavakkal és a szabad elvonulás ígéretével.

103. Az ostrom előtt a vár egy koporsóval felelt a hasonló üzenetre, most pedig Dobó felbontatlanul dobatta a levelet a tűzbe, a hírnök szeme láttára.

104. Nem gőgből tette, hanem azért, mert az ígéret elolvasása már maga a megingás első lépése.

105. A védekezés nemcsak a falat védi, hanem azt a gondolatot is, amely a falat tartja.

106. Esténként Dobó végigjárta az őrhelyeket, és mindenütt ugyanazt kérdezte: mire van szükséged?

107. Nem azt kérdezte, félsz-e, mert erre nem lehet jól válaszolni, és a jó kérdés néha többet ér egy hordó puskapornál.

108. Közben a föld alatt is megindult a munka, a falak egyre alacsonyabbak lettek, a védők egyre kevesebben, és a kimerülés napjai már a láthatáron álltak.

109. A vár mégis állt, és ez a „mégis” volt az egész ostrom lényege.

110. A falon álló férfiak között volt azonban egy, aki fél életét hagyta hátra, hogy itt lehessen, és a regény most az ő nyarába tér vissza.

111. A második rész egy visszatekintéssel kezdődik, és egy lakóházba visz, messze a völgytől, ahol még nem dörögnek az ágyúk.

112. Az üzenet nem éjszaka érkezett, ahogy a rossz hírek szoktak, hanem fényes délelőtt, amikor a ház körül minden a megszokott rendjében folyt.

113. Egy poros lovas hozta habos lovon, és a levélen egri pecsét volt.

114. Gergely egy darabig forgatta a kezében, mert tudta, hogy amíg fel nem töri, addig minden a régiben maradhat.

115. Ebben a kis habozásban benne van minden, amit az ember a történelem kapujában érez: tudja, hogy be kell lépnie, de még egy pillanatig a küszöbön marad.

116. A történelem ugyanis nem mindig dörögve érkezik, hanem néha egy összehajtogatott papírlapon.

117. Dobó levele rövid volt, amilyenek a katonák levelei szoktak lenni: nem kért, nem könyörgött, csak közölte, hogy jön a török, és Egerben kevesen vannak.

118. A végén egyetlen mondat állt: „Emberre van szükségem, nem katonára.”

119. Ez a mondat a barátság nyelvén szól, és visszautal arra az ifjúságra, amelyet a két férfi együtt töltött Török Bálint udvarában.

120. A levél nem parancs volt, hanem felszólítás, és Gergely tudta, hogy ez sokkal nehezebb.

121. A parancsot végrehajtja az ember, a felszólításra viszont felel, és a felelet mindig a saját döntése.

122. Gergely útja Egerbe így ugyanolyan önkéntes, mint azoké, akik Dobó kérdésére a várban maradtak.

123. A ház, amelyet el kell hagynia, éppen ebben a pillanatban a legteljesebb: Éva az ötödik hónapban járt, a kis Jancsi pedig az udvaron egy fadarabot húzott a porban, és lónak nevezte.

124. A gyermek semmit sem értett, és ez volt aznap a ház egyetlen tiszta öröme.

125. Éva a konyhaajtóban állt, tállal a kezében, és a férje arcáról olvasta ki a levelet, mielőtt egyetlen sorát is látta volna.

126. Csak annyit kérdezett, hogy mikor, és nem azt, hogy mi áll a levélben, mert a tartalmát már tudta.

127. Gergely azt felelte, hogy holnap hajnalban, és maga is csodálkozott, milyen könnyen mondta ki.

128. Ebéd közben nem beszéltek róla, mert mindketten féltek, hogy a szó véglegessé teszi a dolgot.

129. A hallgatást Éva törte meg egyetlen mondattal: „Veled megyek.”

130. Ez nem kérés volt, hanem bejelentés, és az az Éva mondta, aki gyermekként a török ló hátán ült, és férfiruhában járta be Konstantinápolyt.

131. Itt kezdődik a szakasz második csatája, amelyet nem karddal, hanem érvekkel vívnak, egy konyhaasztal két oldalán.

132. Gergely nem az asszony állapotára hivatkozott először, mert tudta, hogy azzal lehet a legkönnyebben megsérteni.

133. Arról beszélt, hogy az ostromlott vár nem hely, hanem csapda, amelynek nincs hátsó ajtaja, és hogy aki bemegy, az vagy győztesen jön ki, vagy sehogy.

134. Végül kimondta azt is, amit addig kerülgetett: hogy nem egy életről van szó, hanem háromról.

135. Éva erre elhallgatott, de aztán azt mondta, hogy egy anya a gyermekét a saját két kezével jobban megvédi, mint egy kamrában.

136. Ez a mondat előre jelzi mindazt, ami a következő hetekben történik, és a regény keserű iróniája, hogy éppen a két kéz nem lesz elég.

137. Éva nem az az asszony volt, akit egy tilalom megállít; ő legfeljebb elhalasztja, amit eltökélt.

138. Délután Gergely lement a műhelyébe, mert a búcsúzás legjobb formája a munka.

139. Salétromot öntött egy vászonzacskóba, mérőléceket és reszelőket válogatott ki, a keverés titkát pedig a fejében vitte magával.

140. Ez az ember nem a kardjával volt veszedelmes, hanem azzal, hogy másképp gondolkodott, mint a többiek, és Dobó éppen ezért hívta.

141. Hogy mire lesz képes ez a gondolkodás, azt a regény még elhallgatja, csak annyit enged sejteni, hogy a zacskóban több van puszta pornál.

142. Az utolsó éjszakán egyikük sem aludt, de mindketten úgy tettek, mintha aludnának, hogy a másiknak könnyebb legyen.

143. Éva a sötétben megkereste a férje kezét, és nem szorította meg, csak rátette a magáét.

144. Ez a mozdulat többet mondott minden fogadalomnál, amelyet valaha a templomban tettek.

145. Reggel Éva a saját kezével gombolta be a köpenyt a férje nyakán, pedig az régen tudott már egyedül gombolkozni.

146. Az ilyen fölösleges mozdulatokból áll a búcsú, és éppen ezért van rájuk szükség.

147. Az asszony megkérdezte, írni fog-e, és a férfi azt felelte: „Amíg lehet.”

148. Aztán Éva levette a nyakából a láncot a török gyűrűvel, és a férje tenyerébe tette, mert szerinte a gyűrű helye ott van, ahol a veszély.

149. Egyikük sem hitt komolyan a kő erejében, de mindketten hittek abban, hogy a másik gondol rá, és ez a különbség a babona és a szeretet között.

150. Ezzel a mozdulattal a gyűrű, amelyet Jumurdzsák húsz éve keres, a falak mögé kerül, és ez a döntés később az egész történet tengelyévé válik.

151. A gyermek mezítláb szaladt ki az udvarra, Gergely felemelte, megcsókolta és gyorsan letette, mert tudta, hogy itt a lassúság kegyetlenség volna.

152. Aztán a tenyerét egy pillanatra az asszony domborodó testére tette, ahol a másik gyermek volt, és nem mondott semmit.

153. Éva azonban megszólalt, és ezt mondta: „Ne halj meg, mert nem bocsátom meg.”

154. Ebben a mondatban a szeretet a harag nyelvén szól, mert csak így lehet kimondani anélkül, hogy a hang elcsukljon.

155. Gergely nem nézett vissza, mert a visszanézés maradásra csábít, Éva viszont addig nézett utána, amíg a por össze nem zárult az úton.

156. A jelenet az európai irodalom egyik legrégebbi képét idézi fel: Hektór búcsúját Andromakhétól és kisfiától, Asztüanaxtól az Iliász hatodik énekében.

157. Ott is a harcos, a feleség és a kisgyermek áll egymással szemben, és ott is a gyermek érzi meg elsőként, hogy valami idegen lépett a házba.

158. A különbségek azonban beszédesek: Hektór a saját városát védi, Gergely idegen falakhoz lovagol, Andromakhé otthon marad siratni, Éva viszont nem marad otthon.

159. Éva nem Pénelopé, aki húsz évig vár, és éjjelente felbontja a leplet, hanem az az asszony, aki az ura után indul, ha a várakozás elveszti értelmét.

160. Gergely útja a második naptól kezdve szembement az áradattal, mert mindenki felé jött: szekerek ágyneművel, dézsákkal, ketrecbe zárt tyúkokkal és gyalogló asszonyokkal.

161. Egy ilyen menekülő menet többet mond a hadi helyzetről bármelyik jelentésnél, és egy öreg, akit Gergely a törökről kérdezett, csak annyit felelt: „Mindenütt.”

162. Útközben egy kis csapat verődött össze mellette, egy deák, egy kovács és egy fiú, akinek az apját Temesvárnál ölték meg, és ezt a csapatot nem toborzó, hanem a szükség gyűjtötte össze.

163. Az utolsó estén megpillantották a várat, amelyről a szakértők már évekkel korábban megírták, hogy tarthatatlan, de a várakat nem a szakértők tartják meg, hanem azok, akik bemennek.

164. Dobó a falon fogadta, nem köszönte meg, hogy eljött, csak ennyit mondott: „Kevesen vagyunk, de te legalább itt vagy.”

165. Még aznap este Gergely három sort írt haza, hogy megérkezett, egészséges, és hogy Éva maradjon otthon, az asszony pedig, amikor elolvasta, összehajtotta a levelet, és csomagolni kezdett.

166. A harmadik rész Éva útját követi, és ezzel a regény legfájdalmasabb lapjai közé vezet.

167. Éva nem sietve indult el, hanem gondosan, ahogy az az asszony indul, aki tudja, hogy nem fog visszafordulni.

168. Kevés holmit vitt, de a szekrény aljából elővette a férfiruhát is, amelyet Konstantinápoly óta nem viselt, bár még nem tudta, mire lesz szüksége.

169. A legnehezebb döntés a kis Jancsi sorsa volt, mert az ország akkor nem volt olyan hely, ahol egy gyermeket bárkire rá lehetett bízni.

170. Éva ezért egy dajkával együtt magával vitte, és ez a döntés a regény egyik legszomorúbb döntése lett.

171. Nem rossz döntés volt, csak olyan, amelynek az ára később derült ki, mert egy anya mindig két rossz között választ, és sohasem tudja előre, melyik volt a kisebbik.

172. Az út eleinte könnyű volt: a szekér haladt, a gyermek aludt, és a nyár még nem fáradt el egészen.

173. Jancsi ekkor múlt kétéves, abban a korban járt, amikor a gyermek már mindent megnevez, de még semmit sem ért, és lónak mondta a tehenet, kutyának a bárányt.

174. Az anyja néha hátranyúlt, és megérintette a fiú lábát, csak azért, hogy tudja, ott van.

175. Ez a mozdulat vagy kétszázszor ismétlődött meg az úton, és a kétszázegyedik alkalommal már nem volt kit megérinteni.

176. Gárdonyi itt nem siet a bajjal, hanem hagyja, hogy az olvasó előbb megszeresse azt, amit el fog veszíteni.

177. Egy kis faluban szálltak meg, ahol a pap ismerte Gergely nevét, és az udvaron egy diófa alatt pad állt, ahová a dajka kiült a gyermekkel.

178. Éva bement a faluba hírekért, mert tudnia kellett, hol állnak a török csapatok, és melyik úton lehet még Egerbe jutni.

179. Egy órát volt távol, talán másfelet, és ez lett egész élete legdrágábban megfizetett órája.

180. Ugyanekkor érkezett a faluba Jumurdzsák, nem sereggel, hanem néhány emberrel, ahogy a portyázók járnak: észrevétlenül, mint a szél hordta pernye.

181. Arcát félig kendő takarta, mert fél szeme helyén régi seb volt, és ez a seb Gergely gyermekkorához kötötte.

182. Aki egy sebet visel valakitől, az nem felejt, és Jumurdzsák húsz éve kereste a holdsarlós gyűrűt, amely mindig ott volt, ahol ő nem.

183. Hite szerint a gyűrű viselőjét nem érheti halál, és az ilyen hitet érvekkel senkitől sem lehet elvenni.

184. Azon a napon azonban nem a gyermeket kereste, hanem élelmet és foglyot, ahogy máskor is.

185. A legnagyobb fájdalmakat nem a terv okozza, hanem az egybeesés, és ez a véletlen a történet legkegyetlenebb eleme.

186. A regény lemond a kényelmesebb bosszútörténetről, amelyben a gonosz évekig tervezi a csapást, és éppen ezzel teszi elviselhetetlenebbé a jelenetet.

187. Mert ha a véletlen is ilyen pontosan talál, akkor senki sincs biztonságban, és ez volt a végvidék igazi törvénye.

188. A török hadak előtt portyázó csapatok, az akindzsik jártak, akik falvakat dúltak fel, és embereket hurcoltak el.

189. Az elhurcoltakat vagy váltságdíj fejében engedték szabadon, vagy a rabszolgapiacokon adták el, és a határ menti falvakban sokan jobban féltek a rabságtól, mint a haláltól.

190. Éva szerencsétlensége így ezrek sorsa volt, csak ebben az egyben van neve, arca és hangja.

191. A dajka a diófa alatt ült, a gyermek a lába előtt játszott a lehullott zöld dióval, amikor a kutyák megugatták a bajt, és becsapódott a kapu.

192. A dajka felkapta a fiút, és a kamrába futott, de a kamrának nem volt ajtaja, csak függönye, és egy asszony futása meg egy lovas érkezése között nincs verseny.

193. Jumurdzsák nem kiabált, amikor megállt előttük, és ez ijesztőbb volt minden kiabálásnál.

194. Először nem is a gyermeket vette észre, hanem a nyakában függő kis ezüstláncot és az amulettet, amelyet az anyja tett rá a rontás ellen.

195. Az ilyen apró tárgyak elárulják a gyermek rangját, még akkor is, ha az anya csak védelemnek szánta őket.

196. Jumurdzsák megkérdezte, kié a fiú, és a rémült dajka kimondta a nevet, mert azt hitte, hogy egy nagy név megvédi a gyermeket: Bornemissza Gergely fia.

197. Régen a név valóban védett, mert a rangos fogolynak ára volt, de aki bosszút hordoz, annak a név nem érték, hanem cél.

198. A dajka később azt mondta, hogy a török ebben a pillanatban elmosolyodott.

199. Lehajolt a nyeregből, és úgy emelte fel a gyermeket, mint aki batyut vesz fel a földről, a kisfiú pedig nem a fájdalomtól sírt fel, hanem az idegen szagtól.

200. A dajka a kengyelbe kapaszkodott, és néhány lépésen át vonszolták, amíg egy csizma le nem rúgta, és ez az asszony többé soha nem tudott nyugodtan aludni.

201. Jumurdzsák nem gyújtotta fel a házat, és semmi mást nem vitt el, és aki csak egyetlen dolgot visz el, az pontosan tudja, mit akar.

202. Éva a falu felől jött vissza, és már messziről látta, hogy az emberek az udvar felé néznek, mert a tekintet előbb közli a hírt, mint a szó.

203. A kapuban a dajka térdelt a porban, és nem mert felnézni, Éva pedig szó nélkül elment mellette, be a házba, ki a kamrába, vissza az udvarra.

204. Így keres az ember, amikor már tudja, hogy nem fog találni.

205. A diófa alatt ott hevert a zöld dió, egy kis fakanál és a gyermek egyik cipője.

206. Ez a cipő törte meg végül, mert a nagy veszteséget mindig egy apró tárgy teszi valóságossá.

207. Nem sikoltott, ahogy a regényekben szokás, hanem leült a földre, és a cipőt a kezében tartotta.

208. Aztán három kérdést tett fel a dajkának: hányan voltak, milyen lovon jöttek, és merre mentek.

209. Ez a három kérdés megmutatja, ki volt Éva: a fájdalma nem megbénította, hanem irányt adott neki.

210. Amikor megtudta, hogy a vezetőnek csak fél szeme volt, egy pillanatra lehunyta a sajátját, mert ezt az embert gyermekkora óta ismerte.

211. A pap Isten kifürkészhetetlen útjairól beszélt neki, de Éva azt felelte, hogy nem Isten útjait keresi, hanem a törökét.

212. Ekkor tárul fel az a kegyetlen mértan, amely a következő hetek minden fordulatát meghatározza.

213. A gyűrű Gergely nyakában van, Egerben, a falak mögött, a gyermek pedig a másik oldalon, annál a seregnél, amely a vár alá vonul.

214. Éva éjszaka a tűz mellett ült, és úgy rakosgatta a lehetőségeket, mint az ember a rossz kártyalapokat.

215. Egyedül utánamenni annyi lett volna, mint rabságba futni, visszafordulni pedig annyi, mint feladni, és erre soha nem volt hajlandó.

216. Maradt a harmadik út, a legesztelenebb és mégis a legésszerűbb: tovább Egerbe, mert a világ minden pontja közül az ostromlott vár az egyetlen hely, ahol a gyermeke közelébe juthat.

217. Ettől a felismeréstől kezdve Éva már nem a férjéhez megy, hanem a fiához, és ez a fordulat az egész történetet megfordítja.

218. Gergelynek nem írt, mert tudta, hogy egy ilyen hír a falak között nem segít, hanem öl: a várvédő keze nem az övé többé, ha tudja, hogy odakint a gyermekét viszik.

219. Ez a hallgatás Éva egyik legnagyobb tette, és a regényben senki sem köszöni meg neki.

220. A dajkát nem szidta meg, csak annyit mondott neki, hogy menjen haza, és éljen, és ez a mondat több irgalmat rejt, mint a regény összes imádsága.

221. Jumurdzsák eközben gondot viselt a gyermekre, mert az élő fogoly értékes, és az volt a szándéka, hogy janicsárt neveltessen belőle.

222. Ez a szándék a birodalom egyik legismertebb intézményére utal, a gyermekadóra, a devsirmére, amely keresztény fiúkat szakított el a családjuktól, hogy a szultán katonáivá neveljék őket.

223. Hasonló sorsra jutottak a háborúban elrabolt gyermekek is, és a legkegyetlenebb gondolat az, hogy a fiú egy napon apja népe ellen harcolhatna.

224. Ha így olvassuk, Jumurdzsák maga is egy ilyen lánc szeme lehet, akinek a bosszúja egy másik, régi rablásból született, és ez az olvasat nem menti fel őt, csak megmutatja a láncot, amelynek mindketten részei.

225. Éva másnap útnak indult, és útközben már hallotta az ágyúszót, de nem dörgésnek, hanem tompa kopogásnak a föld alatt, ugyanazt a hangot, amely a falon a védők talpán át futott fel, és így a két háború most már hallhatóan is összeért.

226. A szakaszt nemcsak a cselekmény tartja össze, hanem néhány visszatérő motívum is, amelyek a három részt egyetlen szövetté fonják.

227. Az első a három tárgy: a golyó, a levél és a cipő, amelyek egyre kisebbek, és egyre mélyebbre hatolnak.

228. A háború egyre kisebb ajtókat keres magának: előbb a várkaput, aztán a ház ajtaját, végül egy anya szívét.

229. A második motívum a levél, amely a szakaszban háromszor tűnik fel, és mindháromszor másként hat.

230. Dobó levele hív, és Gergely követi a hívást; a pasa levele csábít, és felbontatlanul ég el a tűzben.

231. Gergely háromsoros levele pedig maradásra inti Évát, és éppen ezzel indítja útnak, mert az asszony nem a szavakat olvassa, hanem azt, ami mögöttük van.

232. Az írott szó ebben a szakaszban több embert mozdít meg, mint bármelyik ágyú, és ez egy regény részéről talán nem is véletlen vallomás.

233. A harmadik motívum a hang és a csend.

234. A falon minden hang: kürtszó, két ének, az első ágyú ütése és a becsapódások, amelyeket a védők füllel tanulnak meg olvasni.

235. A diófa alatt viszont csend van: Jumurdzsák nem kiabál, Éva nem sikolt, és a legnagyobb tett, amelyet véghezvisz, egy hallgatás.

236. A leghangosabb dolgok a falon történnek, a legszörnyűbbek a csendben.

237. A negyedik motívum a visszanézés, a tekintet, amely két ember között feszül.

238. Gergely nem néz vissza, Éva utána néz, a dajka nem mer felnézni, és a falusiak tekintete előbb hozza a hírt, mint a szavuk.

239. A tekintet ebben a szakaszban a kötődés mértéke: aki visszanéz, az marad, aki utána néz, az előbb-utóbb elindul.

240. Ide tartozik a szakasz talán legszebb mondata: minden várvédő mögött van egy kapu, amelyben valaki utána nézett.

241. Ez a mondat összeköti a két háborút, mert aki a falon áll, nemcsak követ véd, hanem valakit, aki nem áll mellette a falon.

242. Gergely esetében a keserű csavar az, hogy aki a kapuban utána nézett, az már nincs a kapuban.

243. Az ötödik motívum az érintés: a kéz, amely nem szorít, csak ráfekszik, a tenyér a domborodó testen, és az anya keze, amely hátranyúl a gyermek lábáért, amíg van kiért.

244. Ezek az érintések a háború ellenpontjai, mert a háború nem érint, hanem üt, ragad és elhurcol.

245. A hatodik motívum a szám és az egyes ember új alakban: a falon kétezren állnak kétszázezer ellen, az úton pedig egyetlen kétéves gyermek van, aki körül hamarosan minden forogni fog.

246. A legkisebb lesz a legsúlyosabb, és ez a regény egyik titkos törvénye.

247. A hetedik motívum a nemzedékek fonala, amely a patakparttól a diófáig vezet.

248. Egy gyermekkori kaland, egy elveszett gyűrű és egy régi seb most egy új gyermeket talál el, és a múlt kamatostul követeli a magáét.

249. A nyolcadik motívum az asszony a háborúban, aki ebben a szakaszban kétféle bátorságot mutat meg.

250. Az egyik a munka bátorsága: az egri asszonyok éjszaka földet hordanak a résbe, sárosan és névtelenül.

251. A másik a döntés bátorsága: Éva olvas az arcokból, dönt, hallgat és elindul, és egyik lépéséhez sem kér engedélyt senkitől.

252. Mindkét bátorság előre jelzi azt, ami a regény utolsó könyvében teljesedik ki, amikor az asszonyok is a falra állnak.

253. A motívumok mind ugyanabba az irányba mutatnak: a háború kívülről jön, de belül dől el.

254. A falat az ágyú töri, de az ember dönti el, hogy éjjel újraépíti-e.

255. A családot a levél választja szét, de a szeretet dönti el, hogy a szétválás vég-e vagy út.

256. A gyermeket a rabló viszi el, de az anya dönti el, hogy a fájdalma megbénítja-e vagy vezeti.

257. Ebben a hármas döntésben rejlik a szakasz erkölcsi magja: a harc kezdetét nem mi választjuk, de azt igen, hogyan állunk bele.

258. Gárdonyi hősei ezért nem a sors áldozatai, hanem olyan emberek, akik a sorssal szemben is cselekszenek.

259. Gárdonyi elbeszélő művészete ebben a szakaszban mindenekelőtt a párhuzamos szerkesztés művészete.

260. A regény a fal, a lakóház és a diófa között vált, és a visszatekintés az első ágyúlövés után tudatos döntés.

261. Mivel az olvasó már látta a falak harcát, a búcsú minden mondata súlyosabb, hiszen tudjuk, hová lovagol a férfi, és mi várja ott.

262. A tragikus irónia így nem a cselekmény végén, hanem a szerkezetben rejlik.

263. A második eszköz a lassítás a baj előtt: a gyermek lábát érintő kéz, a zöld dió, a pad a diófa alatt.

264. Az elbeszélő megállítja az időt, hogy a veszteségnek súlya legyen, maga a csapás pedig szinte néhány sorban lezajlik.

265. A harmadik eszköz az elhagyás: nincs sikoly, nincs ájulás, nincs hosszú panasz, csak egy cipő egy asszony kezében.

266. Gárdonyi tudja, hogy a fájdalmat nem a szavak bősége teszi hitelessé, hanem a szavak hiánya.

267. A negyedik eszköz a párbeszéd, amely maga is csatatér: a „Mikor?” kérdésre a „Holnap hajnalban” a válasz, és a legfontosabb dolgok kimondatlanok maradnak.

268. Ahogy a harcjelenetekben a várakozás, úgy a házaspár beszélgetésében a hallgatás hordozza a feszültséget.

269. Az ötödik eszköz a hasonlatok világa, amely szinte teljesen a békés, paraszti életből származik.

270. A sátrak úgy lepik el a völgyet, mint a gomba a rétet eső után, a kőpor úgy száll, mint a liszt, a sortűz úgy vág, mint a kasza a fűben.

271. A háborút a béke képeivel írja le, és az olvasó így a megszokotton méri le a pusztulást.

272. Ezekben a hasonlatokban ott van az is, amit a háború elvesz: a rét, a malom, a kaszálás, a hétköznapi munka nyugalma.

273. Történelem és képzelet itt is kéz a kézben jár: a dombokon álló ütegek, a rés és a mögötte emelt második fal megtalálhatók a forrásokban, Tinódi énekében is.

274. A búcsú, a diófa és a rablás viszont a regényíró találmánya, és Gárdonyi azért függeszti a kitalált sorsot a történelmi vázra, hogy a történelemnek szíve legyen.

275. A krónika megmondja, hány lövés érte a falat, a regény pedig azt, hány érintés maradt el egy gyermek lábáról.

276. A búcsújelenettel Gárdonyi egy magyar jelenetet a háborús költészet legrégebbi hagyományába helyez, Hektór és Andromakhé mellé.

277. Ugyanakkor ki is lép ebből a hagyományból, mert nála a búcsú nem a vég kezdete, hanem egy új út kezdete, amelyre az asszony is rálép.

278. A regény folytatásokban jelent meg, és a szakasz szerkezetén is érződik a tárcaregény ritmusa, amely minden részt nyitott kérdéssel zár.

279. Az első rész azzal végződik, hogy a vár „mégis” áll, a második egy összehajtogatott levéllel, a harmadik egy anyával, aki a vár felé indul.

280. A magyar iskolai olvasók számára a búcsú és a rablás azok közé a jelenetek közé tartozik, amelyeknél a gyerekek először értik meg, hogy a háború nem kaland.

281. Aki addig a várvédők bátorságát csodálta, itt megérti, hogy a bátorságnak ára van, és ezt az árat nemcsak a falon fizetik meg.

282. A német nyelvű olvasó előtt a szakasz a tizenhatodik századi határvidéket nem frontvonalként, hanem családok életvilágaként teszi láthatóvá.

283. Ebben rejlik a szakasz egyetemessége: minden háborúban vannak falak, és minden fal mögött vannak kapuk, amelyekben valaki vár.

284. A szakasz végén a három tárgy képe lekerekedik, de nem nyugszik meg.

285. A golyó eltalálta a falat, de a vár áll; a levél szétválasztott egy családot, de a szeretet tart; a cipő összetört egy szívet, de a törésből út lett.

286. A harc megkezdődött három helyen és három szívben, és egyik harc sem dőlt még el.

287. Gergely a falon nem tudja, hogy a fia abban a táborban van, amelyet lő; Éva tudja, és hallgat; Jumurdzsák pedig nem tudja, hogy a gyűrű, amelyet keres, a falak mögött van.

288. Mindenki csak egy darabot ismer az igazságból, és csak az olvasó látja egyben az egészet.

289. A helyzet közben napról napra kétségbeejtőbbé válik: kint egy asszony, aki be akar jutni, bent férfiak, akik egyre kevesebben vannak.

290. Egy éjszaka, egy újabb ágyúzással töltött nap után, csend borul a falakra, és csak a javítók munkájának zaja hallatszik.

291. Gergely egy bástyán áll, és a keze önkéntelenül az inge alá nyúl, ahol a lánc és a gyűrű lóg.

292. Nem hisz a talizmánban, de ez az egyetlen tárgy, amely az otthonhoz köti, és amelyet Éva keze tett a tenyerébe.

293. Odakint, valahol az Egerbe vezető úton, Éva a sötétben a kis cipőt tartja, amelyet a diófa alatt vett fel a porból.

294. A gyűrű, amelyet az ellenség keres, a várban van; a gyermek, akit a szülők keresnek, az ellenségnél.

295. E két kis tárgy között feszül ettől kezdve az egész történet, mint egy láthatatlan kötél a fal és a tábor között.

296. A gyűrű egy gyermekkor zsákmánya és egy megszállott ember hite, a cipő pedig egy gyermeké, aki még a saját nevét is alig tudja kimondani.

297. A regény nem mondja meg, mi lesz a kettőből, csak annyit sejtet, hogy egyszer még gazdát kell cserélniük.

298. Addig azonban a falnak állnia kell, az asszonynak el kell jutnia a várig, a gyermeknek pedig életben kell maradnia a tábor tüzei között.

299. A harc, amely ebben a szakaszban megkezdődött, nem a golyóval, nem a levéllel és nem a cipővel ér véget, hanem azzal, hogy a kis tárgyak és az emberek visszatalálnak a helyükre.

300. Egy gyűrű a fal mögött és egy cipő egy anya kezében: e két apró tárgy között kezdődik el igazán Eger csatája, amely nemcsak egy várért, hanem egy gyermekért is folyik.

1. Der zweite Abschnitt des vierten großen Kapitels beginnt dort, wo der vorige endete: beim morgendlichen Klang der türkischen Hörner, der unter Eger die Zeit des Wartens beschließt.

2. Während der vorige Abschnitt in der Zeitform der Zukunft spielte und alles erst näherkam, trifft hier die Gegenwart ein, und aus der Bedrohung wird Wirklichkeit.

3. Der Titel des Abschnitts – der Kampf beginnt – klingt auf den ersten Blick wie eine schlichte Ankündigung, so als beginne ein Chronist eine neue Zeile.

4. Nach dem langen Warten ist das Wort „beginnt“ jedoch Erleichterung und Schrecken zugleich, denn die Ungewissheit endet, mit ihr aber auch der letzte Tag des Friedens.

5. Das tiefere Geheimnis des Titels liegt jedoch darin, dass der Kampf nicht für alle zur selben Stunde beginnt.

6. Für die Burg beginnt er im September, mit dem ersten Kanonenschuss, der in die Flanke des Bolyki-Turms einschlägt.

7. Für Gergely Bornemissza hatte er schon im August begonnen, an einem hellen Vormittag, als ein staubiger Reiter einen Brief mit dem Siegel von Eger in sein Haus brachte.

8. Für Éva aber beginnt er unter einem Nussbaum, neben einer leeren Bank, wo an der Stelle ihres Sohnes nur ein kleiner Schuh zurückbleibt.

9. Der Kampf beginnt also nicht einmal, sondern dreimal, an drei Orten und in drei Herzen.

10. Das Wort „Kampf“ bedeutet im Roman zudem mehr als ein bewaffnetes Gefecht, denn gekämpft wird auch an einem Küchentisch und in der Seele einer Mutter.

11. Der eine kämpft auf der Mauer, der andere in einem Streit mit seiner Frau, und wieder eine andere muss zwischen zwei Übeln wählen.

12. Die drei Teile des Abschnitts folgen darum nicht der Ordnung der Zeit, sondern der Tiefe des Verlusts.

13. Der erste Teil spielt im September auf den Mauern, der zweite führt in einer Rückblende in den August zurück, in Gergelys Zuhause.

14. Der dritte Teil folgt Évas Weg, der wieder in den September und schließlich vor Eger führt, wo sich die beiden Fäden erneut berühren.

15. Der Roman zeigt so zuerst das Große und erst danach, was dieses Große im Kleinen kostet.

16. Der Leser kennt schon den Preis der Mauer, bevor er erfährt, wer ihn bezahlt.

17. In allen drei Teilen gibt es einen kleinen Gegenstand, durch den der Krieg in eine Welt eintritt, und diese drei Gegenstände bilden den Leitfaden des Abschnitts.

18. Der erste ist die Kugel, die Steinstaub aus der Turmmauer schlägt und den Krieg mit Lärm und Gewalt in die Burg bringt.

19. Der zweite ist der Brief, ein zusammengefaltetes Blatt Papier, das den Krieg lautlos in ein Wohnhaus trägt.

20. Der dritte ist der Schuh, ein Kinderschuh im Staub, der den Krieg in das Herz einer Mutter trägt.

21. Die Gegenstände werden immer kleiner und immer leiser, der Schmerz aber immer größer.

22. Die Kugel trifft Stein, der Brief eine Ehe, der Schuh den innersten Kern eines Lebens.

23. Je leiser der Kampf beginnt, desto tiefer dringt er ein: Das ist eine der wichtigsten Lehren des Abschnitts.

24. Der historische Hintergrund ist bekannt: Mitte September 1552 traf das türkische Heer vor Eger ein und begann, die Burg einzuschließen.

25. Ahmed Pascha und Ali, der Pascha von Buda, vereinigten hier ihre Heere, und unter diesen beiden Namen setzte sich eine Streitmacht in Bewegung, wie sie die Gegend noch nicht gesehen hatte.

26. Die osmanische Belagerung begann jedoch nicht mit dem Sturm, sondern mit Erdarbeit, wie eine große Baustelle.

27. Man hob Laufgräben aus, füllte Schanzkörbe mit Erde und baute auf den umliegenden Hügeln Geschützstellungen.

28. Das Heer des Sultans war in diesem Handwerk eines der erfahrensten seiner Zeit und betrieb die Belagerung beinahe wie eine Wissenschaft.

29. Für Eger war in dieser Lage die Geographie eine der größten Schwächen, denn die Burg ist auf allen Seiten von Hügeln umgeben.

30. Wer auf dem Königsstuhl oder den anderen Anhöhen steht, sieht in den Hof der Burg hinein und erreicht mit der Kanone auch Stellen, die durch die Mauer hindurch nicht zu treffen wären.

31. Die Hügel, die im Frieden Wein trugen, wurden nun zu den besten Verbündeten der Angreifer.

32. Im Hintergrund der großen Belagerung aber lag noch ein anderer, zerstreuterer Krieg, der nicht Burgen, sondern Dörfer und Familien traf.

33. Im Grenzland war der Krieg kein Ereignis, sondern ein Zustand: Streifscharen, niedergebrannte Gehöfte und verschleppte Menschen gehörten zum Alltag.

34. Dieser zerstreute Krieg war ebenso wirklich wie der Kampf der Kanonen, nur verzeichneten ihn die Chroniken nicht.

35. Es ist Gárdonyis Verdienst, dass er beide Kriege zeigt und sie im Schicksal einer einzigen Familie miteinander verknüpft.

36. Gergely steht im großen Krieg auf der Mauer, Éva und der kleine Junge geraten in den kleinen Krieg, und die Wege beider Kriege führen schließlich an denselben Ort, vor Eger.

37. Der Abschnitt handelt darum nicht nur vom Beginn der Belagerung, sondern auch davon, wie aus Geschichte persönliches Schicksal wird.

38. Am Ende des vorigen Abschnitts ahnte eine Familie noch nicht, dass die Bedrohung auch ihren Weg gefunden hatte; hier zeigt sich, in welcher Gestalt.

39. Ein Krieg beginnt nie nur an einem Ort: Er beginnt überall, wo ein Mensch etwas zu verlieren hat.

40. Diesem dreifachen Beginn folgen wir nun, von den Mauern bis zum Nussbaum.

41. Der erste Teil zeigt aus der Sicht der Burg, wie das Warten in Kampf umschlägt.

42. Die Ankunft des türkischen Heeres hat der Roman schon früher gezeichnet, hier aber sehen wir sie unter einem neuen Gesichtspunkt: Der Belagerer richtet sich zuerst ein und tötet erst danach.

43. Am ersten Tag griffen sie nicht an, sondern gruben, schütteten Schanzen auf und hobelten Geschützstellungen in die Hügel.

44. Das Tal füllte sich mit Zelten wie die Wiese nach dem Regen mit Pilzen, und von den Mauern aus gesehen wuchs eine fremde Stadt aus dem Boden.

45. Die Burgleute sahen zu, wie man drunten ihren Tod zimmerte, und konnten nichts dagegen tun.

46. Das ist die Ohnmacht des ersten Tages, vielleicht das schwerste Gefühl der ganzen Belagerung, denn im Kampf kann man wenigstens handeln.

47. István Dobó ging an diesem Tag die Basteien entlang und richtete an jeden einen einzigen Satz, nicht mehr.

48. Der gute Kommandant zeigt sich nicht in der großen Rede, sondern darin, dass seine Stimme vor und nach dem ersten Kanonenschuss dieselbe bleibt.

49. Am Abend entzündeten sich im türkischen Lager tausend Feuer, und der Wind trug einen fremden Gesang über das Tal herüber.

50. In der Burgkapelle sang man zur selben Zeit einen ungarischen Psalm, leiser, doch mit nicht geringerem Glauben.

51. Zwei Gesänge klangen über dem Tal einander zu, und keiner verstummte vor dem anderen.

52. Dieses Bild verrät viel über Gárdonyis Sichtweise, denn der Feind schießt bei ihm nicht nur, sondern singt auch, und so bleibt er Mensch.

53. Die beiden Gesänge bringen zwei Glauben, zwei Welten und zwei Hoffnungen zum Klingen, und beide wenden sich an denselben Himmel.

54. Im Morgengrauen sprach die erste Kanone, und ihr Laut glich nichts, was die Verteidiger bis dahin gehört hatten.

55. Es war kein Donner, sondern ein Schlag, der durch die Fußsohlen bis ins Rückgrat lief und im Körper früher zu vernehmen war als im Ohr.

56. Die Kugel schlug in die Flanke des Bolyki-Turms, und der Steinstaub stieg auf wie Mehl in der Mühle.

57. Danach sprach die zweite, die dritte, dann alle, und das Tal warf den Schall so zurück, als antwortete ein zweites Heer.

58. Der Krieg dringt also zuerst in den Körper ein und erst danach in die Gedanken.

59. Von diesem Morgen an gab es in Eger keine Stille mehr, und das Fehlen der Stille wurde selbst zur Waffe.

60. Die türkischen Kanoniere streuten ihre Schüsse nicht, sondern sammelten sie von morgens bis abends auf einen einzigen Mauerabschnitt.

61. Das ist das Wesen dieses Handwerks: nicht an vielen Stellen zu verwunden, sondern an einer Stelle durchzuschlagen.

62. Der Stein hielt anfangs, dann bekam er Risse, dann begann er zu bröckeln, und mit jedem Riss wurde auch die Hoffnung dünner.

63. Die Artillerie tötet nämlich nicht in erster Linie Menschen, sondern Mauern, und mit der Mauer den Glauben, dass hinter ihr Sicherheit sei.

64. Was im vorigen Abschnitt mit Worten und Prunk drohte, ist nun zu Eisen geworden, und das Eisen zielt auf dasselbe: auf die Seele.

65. Dobó aber merkte sich, wohin sie zielten, und befahl für die Nacht seine besten Leute dorthin.

66. Was der Tag niedergerissen hatte, baute die Nacht wieder auf, mit Erde, Reisig und Schutt, die man in Körben in die Bresche trug.

67. Das Geheimnis der Verteidigung von Eger war darum nicht die Kraft, sondern die Unermüdlichkeit.

68. Auch die Frauen arbeiteten im Dunkeln mit, in Schürzen und Kopftüchern, bis zu den Ellenbogen voller Schlamm, und ihre Gegenwart kündigt schon jetzt die Rolle an, die sie später im Kampf spielen werden.

69. Bis zum Morgen war die Bresche verschwunden, und der türkische Stückmeister, der am Abend vollendete Arbeit hinterlassen hatte, traute seinen Augen nicht.

70. Diese Überraschung war vielleicht mehr wert als jeder abgewehrte Sturm, denn der Feind spürte zum ersten Mal, dass er es hier nicht mit einer bloßen Steinmauer zu tun hatte.

71. Nach einigen Tagen hatten die Paschas das Warten satt und befahlen die ersten Sturmangriffe.

72. Dies waren noch nicht die großen, alles entscheidenden Stürme, sondern die ersten Wellen, mit denen der Angreifer die Kraft der Mauer und die Nerven der Verteidiger prüfte.

73. Hörner erklangen, Trommeln wirbelten, und am Hang setzte sich die Menge in Bewegung, in genauer und grausamer Ordnung.

74. Voran kamen die Freiwilligen, hinter ihnen die Janitscharen, ganz zuletzt aber die Treiber, die Peitsche in der Hand.

75. Wer als Erster die Mauer erreicht, dem gebührt Gold, wer umkehrt, dem die Peitsche: Das Reich treibt seine Soldaten mit zwei Mitteln voran, mit Lohn und mit Furcht.

76. In der Burg dagegen bekam niemand Gold, und niemand wurde mit der Peitsche getrieben, und dennoch stand jeder an seinem Platz.

77. Die Ungarn warteten hinter der Brustwehr und schossen nicht, denn Dobó gab kein Zeichen.

78. Er ließ die Angreifer nahe herankommen, auf 50 Schritt, auf 30 Schritt, auf 20 Schritt, bis man auch die Gesichter unterscheiden konnte.

79. Die Geduld ist in der Verteidigung dasselbe wie im Angriff der Schwung, und diese Geduld ist eine der schwersten soldatischen Tugenden.

80. Dann hob Dobó die Hand, und die Hakenbüchsen sprachen alle zugleich.

81. Die erste Reihe verschwand, als hätte man mit der Sense das Gras gemäht, doch die zweite stieg darüber hinweg, denn hinter ihr kam schon die dritte.

82. Das ist das Furchtbarste am großen Heer: Die Toten halten die Lebenden nicht auf.

83. Die Leitern schlugen gegen die Mauer, und die Verteidiger empfingen die Hinaufkletternden mit Steinen, heißem Wasser, geschmolzenem Pech und brennendem Reisig.

84. Die Mittel der Verteidigung sind nicht schön, und Gárdonyi beschönigt sie auch nicht, doch die Belagerung ist keine Probe der Schönheit, sondern des Fortbestehens.

85. Der Sturm brach, und der Hang füllte sich mit Verwundeten, die ihre Gefährten ins Lager zurückschleppten.

86. Die Ungarn riefen nicht Sieg, denn sie wussten, dass dies erst der Anfang war und dass das Morgen nicht leichter sein würde.

87. Diese Nüchternheit, die auch nach dem ersten Erfolg keinen Jubel erlaubt, ist einer der wichtigsten Züge der Verteidigung von Eger.

88. Am nächsten Tag ließ der Pascha im Zorn eine neue Batterie auf dem Königsstuhl aufstellen und begann, die Burg von oben zu beschießen.

89. Der Schuss aus der Höhe ist der schlimmste, denn er trifft nicht die Mauer, sondern den Hof, wo die Verteidiger ruhen, essen und beten.

90. Die Menschen lernten bald, am Klang zu erkennen, wohin die Kugel fallen würde, und fanden den Ort der Deckung auch ohne hinzusehen.

91. Das Ohr wird in der Belagerung zum Organ des Überlebens, und im wörtlichen Sinne lebt länger, wer gut hört.

92. Die Kinder sammelten zwischen dem Schutt die Bleistücke auf und brachten sie zu den Schmieden, damit man neue Kugeln daraus gieße.

93. Was der Feind schickt, kann man zurückschicken, man muss es nur einschmelzen: Dieser Satz fasst das ganze Wirtschaften der Burg zusammen.

94. In der Burg lebte jedes Ding zweimal, einmal als Trümmer und einmal als Rohstoff, und in diesem doppelten Leben keimt schon jene Findigkeit, die später die größte Waffe der Belagerung werden wird.

95. Dann kam der Tag, an dem ein ganzer Abschnitt der äußeren Burg einstürzte, und als der Staub sich gelegt hatte, konnte man in den Hof hineinsehen.

96. Im türkischen Lager brach Jubel aus, denn man glaubte, das Tor der Burg stehe nun offen.

97. Hinter der Bresche aber stand die zweite Mauer, die Dobó Wochen zuvor hatte errichten lassen, als er sein Verzeichnis schrieb.

98. Wer vorausdenkt, gewinnt zweimal: einmal durch den Bau, einmal durch die Enttäuschung des Feindes.

99. Die Angreifer drangen dennoch in die Bresche ein, und dort entstand ein Handgemenge, Schwert gegen Schwert, Arm gegen Arm.

100. Die Bresche war schmal, und das rettete die Verteidiger, denn es passten immer nur wenige zugleich hindurch, und die Kraft der Menge wurde an der engen Stelle zunichte.

101. Der enge Durchgang wurde so zur letzten Gerechtigkeit des ungleichen Kampfes, und István Mekcsey wich keine Handbreit aus ihm zurück.

102. In diesen Tagen traf ein weiterer Brief des Paschas ein, mit schönen Worten und dem Versprechen freien Abzugs.

103. Vor der Belagerung hatte die Burg auf eine ähnliche Botschaft mit einem Sarg geantwortet, nun aber ließ Dobó den Brief ungeöffnet ins Feuer werfen, vor den Augen des Boten.

104. Er tat es nicht aus Hochmut, sondern weil schon das Lesen des Versprechens der erste Schritt des Wankens ist.

105. Die Verteidigung schützt nicht nur die Mauer, sondern auch den Gedanken, der die Mauer hält.

106. Abends ging Dobó die Wachposten ab und fragte überall dasselbe: Was brauchst du?

107. Er fragte nicht, ob sie sich fürchteten, denn darauf kann man nicht gut antworten, und die gute Frage ist manchmal mehr wert als ein Fass Pulver.

108. Unterdessen begann auch unter der Erde die Arbeit, die Mauern wurden immer niedriger, die Verteidiger immer weniger, und die Tage der Erschöpfung standen schon am Horizont.

109. Die Burg stand dennoch, und dieses „dennoch“ war das Wesen der ganzen Belagerung.

110. Unter den Männern auf der Mauer war jedoch einer, der ein halbes Leben zurückgelassen hatte, um hier zu sein, und der Roman kehrt nun in seinen Sommer zurück.

111. Der zweite Teil beginnt mit einer Rückblende und führt in ein Wohnhaus, fern vom Tal, wo noch keine Kanonen donnern.

112. Die Nachricht kam nicht in der Nacht, wie schlechte Nachrichten es zu tun pflegen, sondern am hellen Vormittag, als rings um das Haus alles seinen gewohnten Gang ging.

113. Ein staubiger Reiter brachte sie auf einem schaumbedeckten Pferd, und auf dem Brief war das Siegel von Eger.

114. Gergely drehte ihn eine Weile in der Hand, denn er wusste, dass alles beim Alten bleiben konnte, solange er ihn nicht erbrach.

115. In diesem kleinen Zögern liegt alles, was der Mensch an der Pforte der Geschichte empfindet: Er weiß, dass er eintreten muss, doch er bleibt noch einen Augenblick auf der Schwelle.

116. Die Geschichte kommt nämlich nicht immer mit Donnern, sondern manchmal auf einem zusammengefalteten Blatt Papier.

117. Dobós Brief war kurz, wie die Briefe von Soldaten zu sein pflegen: Er bat nicht, er flehte nicht, er teilte nur mit, dass die Türken kämen und in Eger wenige seien.

118. Am Ende stand ein einziger Satz: „Ich brauche einen Menschen, keinen Soldaten.“

119. Dieser Satz spricht die Sprache der Freundschaft und weist auf jene Jugend zurück, die die beiden Männer gemeinsam am Hof von Bálint Török verbracht hatten.

120. Der Brief war kein Befehl, sondern eine Aufforderung, und Gergely wusste, dass eben das weit schwerer wog.

121. Einen Befehl führt man aus, auf eine Aufforderung aber antwortet man, und die Antwort ist immer die eigene Entscheidung.

122. Gergelys Weg nach Eger ist so ebenso freiwillig wie der jener, die auf Dobós Frage hin in der Burg blieben.

123. Das Haus, das er verlassen muss, ist gerade in diesem Augenblick am vollsten: Éva war im fünften Monat, und der kleine Jancsi zog im Hof ein Stück Holz durch den Staub und nannte es sein Pferd.

124. Das Kind verstand nichts, und das war an jenem Tag die einzige ungetrübte Freude des Hauses.

125. Éva stand in der Küchentür, eine Schüssel in der Hand, und las den Brief vom Gesicht ihres Mannes ab, ehe sie eine einzige Zeile davon gesehen hatte.

126. Sie fragte nur, wann, und nicht, was in dem Brief stehe, denn seinen Inhalt kannte sie schon.

127. Gergely antwortete, morgen bei Tagesanbruch, und wunderte sich selbst, wie leicht er es aussprach.

128. Beim Essen sprachen sie nicht davon, denn beide fürchteten, das Wort könnte die Sache endgültig machen.

129. Das Schweigen brach Éva mit einem einzigen Satz: „Ich gehe mit dir.“

130. Das war keine Bitte, sondern eine Ankündigung, und sie kam von jener Éva, die als Kind auf dem Rücken des türkischen Pferdes gesessen und in Männerkleidern Konstantinopel durchstreift hatte.

131. Hier beginnt die zweite Schlacht des Abschnitts, die nicht mit dem Schwert, sondern mit Argumenten ausgetragen wird, zu beiden Seiten eines Küchentisches.

132. Gergely berief sich nicht zuerst auf den Zustand seiner Frau, denn er wusste, dass man sie damit am leichtesten verletzen konnte.

133. Er sprach davon, dass eine belagerte Burg kein Ort sei, sondern eine Falle ohne Hintertür, und dass, wer hineingehe, entweder als Sieger herauskomme oder gar nicht.

134. Schließlich sprach er auch aus, worum er bis dahin herumgegangen war: dass es nicht um ein Leben gehe, sondern um drei.

135. Éva verstummte darauf, sagte dann aber, eine Mutter schütze ihr Kind mit den eigenen zwei Händen besser als in einer Kammer.

136. Dieser Satz kündigt alles an, was in den folgenden Wochen geschieht, und es ist die bittere Ironie des Romans, dass gerade die zwei Hände nicht ausreichen werden.

137. Éva war keine Frau, die ein Verbot aufhält; sie verschiebt allenfalls, was sie sich vorgenommen hat.

138. Am Nachmittag ging Gergely in seine Werkstatt hinunter, denn die beste Form des Abschiednehmens ist die Arbeit.

139. Er schüttete Salpeter in einen Leinenbeutel, suchte Messlatten und Feilen aus, das Geheimnis der Mischungen aber trug er im Kopf mit sich.

140. Dieser Mann war nicht mit seinem Schwert gefährlich, sondern damit, dass er anders dachte als die übrigen, und eben deshalb hatte Dobó ihn gerufen.

141. Wozu dieses Denken fähig sein wird, verschweigt der Roman noch, er lässt nur ahnen, dass in dem Beutel mehr steckt als bloßes Pulver.

142. In der letzten Nacht schlief keines von beiden, doch beide taten, als schliefen sie, damit es dem anderen leichter falle.

143. Éva suchte im Dunkeln die Hand ihres Mannes und drückte sie nicht, sondern legte nur die ihre darauf.

144. Diese Bewegung sagte mehr als alle Gelübde, die sie je in der Kirche abgelegt hatten.

145. Am Morgen knöpfte Éva den Mantel am Hals ihres Mannes mit eigener Hand zu, obwohl dieser sich längst allein zu knöpfen verstand.

146. Aus solchen überflüssigen Handgriffen besteht der Abschied, und gerade darum braucht man sie.

147. Die Frau fragte, ob er schreiben werde, und der Mann antwortete: „Solange es geht.“

148. Dann nahm Éva die Kette mit dem türkischen Ring vom Hals und legte sie ihrem Mann in die Hand, denn ihrer Meinung nach gehörte der Ring dorthin, wo die Gefahr war.

149. Keines von beiden glaubte im Ernst an die Kraft des Steins, doch beide glaubten daran, dass der andere an ihn dachte, und das ist der Unterschied zwischen Aberglaube und Liebe.

150. Mit dieser Geste gelangt der Ring, den Jumurdzsák seit 20 Jahren sucht, hinter die Mauern, und diese Entscheidung wird später zur Achse der ganzen Geschichte.

151. Das Kind lief barfuß in den Hof, Gergely hob es hoch, küsste es und setzte es rasch wieder ab, denn er wusste, dass Langsamkeit hier grausam wäre.

152. Dann legte er die Hand einen Augenblick lang auf den gewölbten Leib seiner Frau, wo das andere Kind war, und sagte nichts.

153. Éva aber sprach und sagte: „Stirb nicht, denn das verzeihe ich dir nicht.“

154. In diesem Satz spricht die Liebe in der Sprache des Zorns, denn nur so lässt sie sich aussprechen, ohne dass die Stimme bricht.

155. Gergely blickte nicht zurück, denn das Zurückblicken verführt zum Bleiben, Éva aber sah ihm nach, bis sich der Staub auf dem Weg wieder schloss.

156. Die Szene ruft eines der ältesten Bilder der europäischen Literatur wach: Hektors Abschied von Andromache und seinem kleinen Sohn Astyanax im sechsten Gesang der Ilias.

157. Auch dort stehen der Krieger, die Frau und das kleine Kind einander gegenüber, und auch dort spürt das Kind als Erstes, dass etwas Fremdes ins Haus getreten ist.

158. Die Unterschiede aber sind beredt: Hektor verteidigt seine eigene Stadt, Gergely reitet zu fremden Mauern, Andromache bleibt klagend zu Hause, Éva aber bleibt nicht zu Hause.

159. Éva ist keine Penelope, die 20 Jahre lang wartet und nachts das Tuch wieder auftrennt, sondern eine Frau, die ihrem Mann nachzieht, wenn das Warten seinen Sinn verliert.

160. Gergelys Weg lief vom zweiten Tag an gegen den Strom, denn alle kamen ihm entgegen: Wagen mit Bettzeug, Zubern, Hühnern in Käfigen und Frauen, die zu Fuß gingen.

161. Ein solcher Zug von Flüchtenden sagt über die Kriegslage mehr als jeder Bericht, und ein Alter, den Gergely nach den Türken fragte, antwortete nur: „Überall.“

162. Unterwegs fand sich ein kleiner Trupp um ihn zusammen, ein Student, ein Schmied und ein Junge, dessen Vater bei Temesvár erschlagen worden war, und diesen Trupp hatte kein Werber, sondern die Not zusammengeführt.

163. Am letzten Abend erblickten sie die Burg, von der die Fachleute schon Jahre zuvor geschrieben hatten, sie sei nicht zu halten, doch Burgen halten nicht die Fachleute, sondern die, die hineingehen.

164. Dobó empfing ihn auf der Mauer, dankte ihm nicht für sein Kommen und sagte nur: „Wir sind wenige, aber du bist wenigstens da.“

165. Noch am selben Abend schrieb Gergely drei Zeilen nach Hause, er sei angekommen, er sei gesund, und Éva solle zu Hause bleiben, die Frau aber faltete den Brief, als sie ihn gelesen hatte, zusammen und begann zu packen.

166. Der dritte Teil folgt Évas Weg und führt damit zu den schmerzlichsten Seiten des Romans.

167. Éva brach nicht in Hast auf, sondern sorgfältig, wie eine Frau aufbricht, die weiß, dass sie nicht umkehren wird.

168. Sie nahm wenig mit, holte aber vom Boden des Schrankes auch die Männerkleidung hervor, die sie seit Konstantinopel nicht getragen hatte, obwohl sie noch nicht wusste, wozu sie sie brauchen würde.

169. Die schwerste Entscheidung betraf den kleinen Jancsi, denn das Land war damals kein Ort, an dem man ein Kind einem Beliebigen anvertrauen konnte.

170. Éva nahm ihn deshalb zusammen mit einer Amme mit, und diese Entscheidung wurde eine der traurigsten des Romans.

171. Es war keine falsche Entscheidung, nur eine, deren Preis sich erst später zeigte, denn eine Mutter wählt immer zwischen zwei Übeln und weiß nie im Voraus, welches das kleinere war.

172. Der Weg war anfangs leicht: Der Wagen kam voran, das Kind schlief, und der Sommer war noch nicht ganz ermüdet.

173. Jancsi war damals gerade zwei Jahre alt geworden und stand in jenem Alter, in dem ein Kind schon alles benennt, aber noch nichts begreift, und er nannte die Kuh ein Pferd und das Lamm einen Hund.

174. Seine Mutter griff bisweilen nach hinten und berührte den Fuß des Jungen, nur um zu wissen, dass er da war.

175. Diese Bewegung wiederholte sich unterwegs an die 200 Mal, und beim 201. Mal war niemand mehr da, den man hätte berühren können.

176. Gárdonyi eilt hier nicht mit dem Unglück, sondern lässt den Leser erst lieb gewinnen, was er verlieren wird.

177. Sie nahmen in einem kleinen Dorf Quartier, wo der Pfarrer Gergelys Namen kannte, und im Hof stand unter einem Nussbaum eine Bank, auf die sich die Amme mit dem Kind setzte.

178. Éva ging ins Dorf, um Nachrichten einzuholen, denn sie musste wissen, wo die türkischen Truppen standen und auf welchem Weg man noch nach Eger gelangen konnte.

179. Eine Stunde war sie fort, vielleicht anderthalb, und das wurde die am teuersten bezahlte Stunde ihres ganzen Lebens.

180. Zur selben Zeit kam Jumurdzsák ins Dorf, nicht mit einem Heer, sondern mit einigen Männern, wie Streifscharen ziehen: unbemerkt, wie vom Wind getragene Flugasche.

181. Sein Gesicht verhüllte zur Hälfte ein Tuch, denn an der Stelle des einen Auges saß eine alte Wunde, und diese Wunde band ihn an Gergelys Kindheit.

182. Wer von jemandem eine Wunde trägt, vergisst nicht, und Jumurdzsák suchte seit 20 Jahren den Ring mit der Mondsichel, der immer dort war, wo er nicht war.

183. Nach seinem Glauben konnte den Träger des Ringes kein Tod ereilen, und einen solchen Glauben nimmt man niemandem mit Argumenten.

184. An jenem Tag aber suchte er nicht das Kind, sondern Nahrung und Gefangene, wie sonst auch.

185. Die größten Schmerzen verursacht nicht der Plan, sondern das Zusammentreffen, und dieser Zufall ist das grausamste Element der Geschichte.

186. Der Roman verzichtet auf die bequemere Rachegeschichte, in der der Böse den Schlag jahrelang plant, und macht die Szene gerade dadurch unerträglicher.

187. Denn wenn auch der Zufall so genau trifft, dann ist niemand in Sicherheit, und das war das wahre Gesetz des Grenzlandes.

188. Den türkischen Heeren zogen Streifscharen voraus, die Akindschis, die Dörfer verheerten und Menschen verschleppten.

189. Die Verschleppten wurden entweder gegen Lösegeld freigelassen oder auf den Sklavenmärkten verkauft, und in den Dörfern an der Grenze fürchteten viele die Gefangenschaft mehr als den Tod.

190. Évas Unglück war so das Schicksal von Tausenden, nur hat es in diesem einen Fall einen Namen, ein Gesicht und eine Stimme.

191. Die Amme saß unter dem Nussbaum, das Kind spielte ihr zu Füßen mit den heruntergefallenen grünen Nüssen, als die Hunde das Unheil anbellten und das Tor zuschlug.

192. Die Amme riss den Jungen hoch und lief in die Kammer, doch die Kammer hatte keine Tür, nur einen Vorhang, und zwischen dem Laufen einer Frau und dem Kommen eines Reiters gibt es keinen Wettstreit.

193. Jumurdzsák schrie nicht, als er vor ihnen hielt, und das war schrecklicher als jedes Geschrei.

194. Zuerst bemerkte er gar nicht das Kind, sondern das kleine Silberkettchen an seinem Hals und das Amulett, das ihm die Mutter gegen den bösen Blick umgehängt hatte.

195. Solche kleinen Dinge verraten den Stand eines Kindes, auch wenn die Mutter sie nur als Schutz gedacht hatte.

196. Jumurdzsák fragte, wessen der Junge sei, und die verängstigte Amme sprach den Namen aus, weil sie glaubte, ein großer Name werde das Kind schützen: der Sohn des Gergely Bornemissza.

197. Einst schützte der Name tatsächlich, denn ein vornehmer Gefangener hatte seinen Preis, doch wer Rache in sich trägt, dem ist ein Name kein Wert, sondern ein Ziel.

198. Die Amme sagte später, der Türke habe in diesem Augenblick gelächelt.

199. Er beugte sich aus dem Sattel und hob das Kind hoch, wie einer ein Bündel vom Boden aufnimmt, und der Kleine weinte nicht vor Schmerz, sondern vor dem fremden Geruch.

200. Die Amme klammerte sich an den Steigbügel und wurde einige Schritte mitgeschleift, bis ein Stiefel sie abstieß, und diese Frau konnte nie wieder ruhig schlafen.

201. Jumurdzsák zündete das Haus nicht an und nahm nichts anderes mit, und wer nur eine einzige Sache mitnimmt, weiß genau, was er will.

202. Éva kam vom Dorf zurück und sah schon von weitem, dass die Leute zum Hof hinüberblickten, denn der Blick teilt die Nachricht eher mit als das Wort.

203. Im Tor kniete die Amme im Staub und wagte nicht aufzublicken, Éva aber ging wortlos an ihr vorbei, ins Haus, in die Kammer, zurück in den Hof.

204. So sucht ein Mensch, wenn er schon weiß, dass er nicht finden wird.

205. Unter dem Nussbaum lagen die grünen Nüsse, ein kleiner Holzlöffel und einer der Schuhe des Kindes.

206. Dieser Schuh war es, der sie schließlich brach, denn den großen Verlust macht immer ein kleiner Gegenstand wirklich.

207. Sie schrie nicht auf, wie es in Romanen üblich ist, sondern setzte sich auf die Erde und hielt den Schuh in der Hand.

208. Dann stellte sie der Amme drei Fragen: wie viele es gewesen seien, auf was für Pferden sie gekommen und wohin sie geritten seien.

209. Diese drei Fragen zeigen, wer Éva war: Ihr Schmerz lähmte sie nicht, sondern gab ihr eine Richtung.

210. Als sie erfuhr, dass der Anführer nur ein Auge hatte, schloss sie für einen Augenblick das ihre, denn diesen Mann kannte sie seit ihrer Kindheit.

211. Der Pfarrer sprach zu ihr von Gottes unerforschlichen Wegen, doch Éva antwortete, sie suche nicht Gottes Wege, sondern die der Türken.

212. Da zeigt sich jene grausame Geometrie, die alle Wendungen der kommenden Wochen bestimmt.

213. Der Ring hängt an Gergelys Hals, in Eger, hinter den Mauern, das Kind aber ist auf der anderen Seite, bei dem Heer, das vor die Burg zieht.

214. Éva saß in der Nacht am Feuer und legte sich die Möglichkeiten zurecht wie einer die schlechten Karten.

215. Allein hinterherzureiten hätte bedeutet, in die Gefangenschaft zu laufen, umzukehren aber hätte Aufgeben bedeutet, und dazu war sie nie bereit.

216. Es blieb der dritte Weg, der unsinnigste und doch vernünftigste: weiter nach Eger, denn von allen Punkten der Welt ist die belagerte Burg der einzige Ort, an dem sie in die Nähe ihres Kindes gelangen kann.

217. Von dieser Erkenntnis an geht Éva nicht mehr zu ihrem Mann, sondern zu ihrem Sohn, und diese Wendung kehrt die ganze Geschichte um.

218. Gergely schrieb sie nicht, denn sie wusste, dass eine solche Nachricht zwischen den Mauern nicht hilft, sondern tötet: Die Hand eines Burgverteidigers gehört ihm nicht mehr, wenn er weiß, dass man draußen sein Kind fortführt.

219. Dieses Schweigen ist eine der größten Taten Évas, und im Roman dankt es ihr niemand.

220. Die Amme schalt sie nicht, sie sagte ihr nur, sie solle heimgehen und leben, und dieser Satz birgt mehr Barmherzigkeit als alle Gebete des Romans.

221. Jumurdzsák sorgte unterdessen für das Kind, denn ein lebender Gefangener ist wertvoll, und er hatte die Absicht, einen Janitscharen aus ihm erziehen zu lassen.

222. Diese Absicht verweist auf eine der bekanntesten Einrichtungen des Reiches, die Knabenlese, die Devşirme, die christliche Knaben ihren Familien entriss, um sie zu Soldaten des Sultans zu erziehen.

223. Ein ähnliches Schicksal traf auch die im Krieg geraubten Kinder, und der grausamste Gedanke ist, dass der Junge eines Tages gegen das Volk seines Vaters kämpfen könnte.

224. Liest man es so, könnte auch Jumurdzsák selbst ein Glied einer solchen Kette sein, dessen Rache aus einem anderen, alten Raub entstand, und diese Lesart spricht ihn nicht frei, sie zeigt nur die Kette, deren Teil beide sind.

225. Éva brach am nächsten Tag auf, und unterwegs hörte sie schon den Kanonendonner, doch nicht als Donner, sondern als dumpfes Klopfen unter der Erde, denselben Klang, der auf der Mauer durch die Fußsohlen der Verteidiger hinauflief, und so hatten sich die beiden Kriege nun auch hörbar berührt.

226. Der Abschnitt wird nicht nur von der Handlung zusammengehalten, sondern auch von einigen wiederkehrenden Motiven, die die drei Teile zu einem einzigen Gewebe verflechten.

227. Das erste sind die drei Gegenstände: die Kugel, der Brief und der Schuh, die immer kleiner werden und immer tiefer eindringen.

228. Der Krieg sucht sich immer kleinere Türen: zuerst das Burgtor, dann die Haustür, schließlich das Herz einer Mutter.

229. Das zweite Motiv ist der Brief, der im Abschnitt dreimal erscheint und jedes Mal anders wirkt.

230. Dobós Brief ruft, und Gergely folgt dem Ruf; der Brief des Paschas lockt und verbrennt ungeöffnet im Feuer.

231. Gergelys Brief aus drei Zeilen aber mahnt Éva zu bleiben und bringt sie gerade dadurch auf den Weg, denn die Frau liest nicht die Worte, sondern das, was hinter ihnen steht.

232. Das geschriebene Wort bewegt in diesem Abschnitt mehr Menschen als irgendeine Kanone, und für einen Roman ist das vielleicht kein zufälliges Bekenntnis.

233. Das dritte Motiv ist Klang und Stille.

234. Auf der Mauer ist alles Klang: Hörnerschall, zwei Gesänge, der Schlag der ersten Kanone und die Einschläge, die die Verteidiger mit dem Ohr lesen lernen.

235. Unter dem Nussbaum dagegen herrscht Stille: Jumurdzsák schreit nicht, Éva schreit nicht auf, und die größte Tat, die sie vollbringt, ist ein Schweigen.

236. Das Lauteste geschieht auf der Mauer, das Schlimmste in der Stille.

237. Das vierte Motiv ist das Zurückblicken, der Blick, der sich zwischen zwei Menschen spannt.

238. Gergely blickt nicht zurück, Éva sieht ihm nach, die Amme wagt nicht aufzublicken, und die Blicke der Dorfleute bringen die Nachricht früher als ihr Wort.

239. Der Blick ist in diesem Abschnitt das Maß der Bindung: Wer zurückblickt, bleibt, wer nachsieht, bricht früher oder später auf.

240. Hierher gehört vielleicht der schönste Satz des Abschnitts: Hinter jedem Burgverteidiger steht ein Tor, in dem jemand ihm nachgeblickt hat.

241. Dieser Satz verbindet die beiden Kriege, denn wer auf der Mauer steht, verteidigt nicht nur Stein, sondern jemanden, der nicht mit ihm auf der Mauer steht.

242. In Gergelys Fall liegt die bittere Wendung darin, dass die, die ihm im Tor nachsah, nicht mehr im Tor steht.

243. Das fünfte Motiv ist die Berührung: die Hand, die nicht drückt, sondern nur aufliegt, die Handfläche auf dem gewölbten Leib und die Hand der Mutter, die nach dem Fuß des Kindes greift, solange jemand da ist.

244. Diese Berührungen sind die Gegenpunkte des Krieges, denn der Krieg berührt nicht, er schlägt, packt und verschleppt.

245. Das sechste Motiv ist Zahl und Einzelner in neuer Gestalt: Auf der Mauer stehen 2.000 gegen 200.000, auf dem Weg aber ist ein einziges zweijähriges Kind, um das sich bald alles drehen wird.

246. Das Kleinste wird zum Gewichtigsten, und das ist eines der geheimen Gesetze des Romans.

247. Das siebte Motiv ist der Faden der Generationen, der vom Bachufer bis zum Nussbaum führt.

248. Ein Abenteuer der Kindheit, ein verlorener Ring und eine alte Wunde treffen nun ein neues Kind, und die Vergangenheit fordert das Ihre mit Zinsen zurück.

249. Das achte Motiv ist die Frau im Krieg, die in diesem Abschnitt zweierlei Mut zeigt.

250. Der eine ist der Mut der Arbeit: Die Frauen von Eger tragen nachts Erde in die Bresche, schlammbedeckt und namenlos.

251. Der andere ist der Mut der Entscheidung: Éva liest in den Gesichtern, entscheidet, schweigt und bricht auf, und für keinen ihrer Schritte bittet sie jemanden um Erlaubnis.

252. Beide Arten von Mut kündigen an, was sich im letzten Buch des Romans erfüllt, wenn auch die Frauen auf die Mauer treten.

253. Alle Motive weisen in dieselbe Richtung: Der Krieg kommt von außen, doch er entscheidet sich innen.

254. Die Mauer bricht die Kanone, doch der Mensch entscheidet, ob er sie nachts wieder aufbaut.

255. Die Familie trennt der Brief, doch die Liebe entscheidet, ob die Trennung ein Ende ist oder ein Weg.

256. Das Kind trägt der Räuber fort, doch die Mutter entscheidet, ob ihr Schmerz sie lähmt oder leitet.

257. In dieser dreifachen Entscheidung liegt der sittliche Kern des Abschnitts: Den Beginn des Kampfes wählen wir nicht, wohl aber, wie wir in ihn eintreten.

258. Gárdonyis Helden sind darum keine Opfer des Schicksals, sondern Menschen, die auch dem Schicksal gegenüber handeln.

259. Gárdonyis Erzählkunst ist in diesem Abschnitt vor allem die Kunst der parallelen Komposition.

260. Der Roman wechselt zwischen der Mauer, dem Wohnhaus und dem Nussbaum, und die Rückblende nach dem ersten Kanonenschuss ist eine bewusste Entscheidung.

261. Da der Leser den Kampf auf den Mauern schon gesehen hat, wiegt jeder Satz des Abschieds schwerer, denn wir wissen, wohin der Mann reitet und was ihn dort erwartet.

262. Die tragische Ironie liegt so nicht am Ende der Handlung, sondern im Bau.

263. Das zweite Mittel ist das Verlangsamen vor dem Unglück: die Hand, die den Fuß des Kindes berührt, die grünen Nüsse, die Bank unter dem Nussbaum.

264. Der Erzähler hält die Zeit an, damit der Verlust Gewicht hat, der Schlag selbst aber vollzieht sich beinahe in wenigen Zeilen.

265. Das dritte Mittel ist das Weglassen: kein Schrei, keine Ohnmacht, keine lange Klage, nur ein Schuh in der Hand einer Frau.

266. Gárdonyi weiß, dass nicht die Fülle der Worte den Schmerz glaubhaft macht, sondern ihr Fehlen.

267. Das vierte Mittel ist der Dialog, der selbst ein Schlachtfeld ist: Auf die Frage „Wann?“ lautet die Antwort „Morgen bei Tagesanbruch“, und die wichtigsten Dinge bleiben unausgesprochen.

268. Wie in den Kampfszenen das Warten, so trägt im Gespräch des Ehepaares das Schweigen die Spannung.

269. Das fünfte Mittel ist die Welt der Vergleiche, die fast ganz aus dem friedlichen, bäuerlichen Leben stammt.

270. Die Zelte bedecken das Tal wie Pilze die Wiese nach dem Regen, der Steinstaub steigt auf wie Mehl, die Salve mäht wie die Sense im Gras.

271. Er beschreibt den Krieg mit den Bildern des Friedens, und so misst der Leser die Zerstörung am Vertrauten.

272. In diesen Vergleichen steckt auch das, was der Krieg wegnimmt: die Wiese, die Mühle, die Mahd, die Ruhe der alltäglichen Arbeit.

273. Geschichte und Vorstellung gehen auch hier Hand in Hand: Die Batterien auf den Hügeln, die Bresche und die dahinter errichtete zweite Mauer finden sich in den Quellen, auch in Tinódis Gesang.

274. Der Abschied, der Nussbaum und der Raub dagegen sind Erfindungen des Romanciers, und Gárdonyi hängt das erfundene Schicksal an das historische Gerüst, damit die Geschichte ein Herz bekommt.

275. Die Chronik sagt, wie viele Schüsse die Mauer trafen, der Roman aber, wie viele Berührungen am Fuß eines Kindes ausblieben.

276. Mit der Abschiedsszene stellt Gárdonyi eine ungarische Szene in die älteste Überlieferung der Kriegsdichtung, neben Hektor und Andromache.

277. Zugleich tritt er aus dieser Überlieferung heraus, denn bei ihm ist der Abschied nicht der Anfang vom Ende, sondern der Anfang eines neuen Weges, den auch die Frau betritt.

278. Der Roman erschien in Fortsetzungen, und auch am Bau des Abschnitts spürt man den Rhythmus des Feuilletonromans, der jeden Teil mit einer offenen Frage beschließt.

279. Der erste Teil endet damit, dass die Burg „dennoch“ steht, der zweite mit einem zusammengefalteten Brief, der dritte mit einer Mutter, die zur Burg aufbricht.

280. Für die ungarischen Schulleser gehören der Abschied und der Raub zu jenen Szenen, bei denen Kinder zum ersten Mal begreifen, dass Krieg kein Abenteuer ist.

281. Wer bis dahin den Mut der Burgverteidiger bewunderte, begreift hier, dass Mut seinen Preis hat und dass dieser Preis nicht nur auf der Mauer bezahlt wird.

282. Dem deutschsprachigen Leser macht der Abschnitt das Grenzland des 16. Jahrhunderts nicht als Frontlinie, sondern als Lebenswelt von Familien sichtbar.

283. Darin liegt die Allgemeingültigkeit des Abschnitts: In jedem Krieg gibt es Mauern, und hinter jeder Mauer gibt es Tore, in denen jemand wartet.

284. Am Ende des Abschnitts rundet sich das Bild der drei Gegenstände ab, doch es kommt nicht zur Ruhe.

285. Die Kugel hat die Mauer getroffen, doch die Burg steht; der Brief hat eine Familie getrennt, doch die Liebe hält; der Schuh hat ein Herz gebrochen, doch aus dem Bruch ist ein Weg geworden.

286. Der Kampf hat begonnen, an drei Orten und in drei Herzen, und keiner dieser Kämpfe ist schon entschieden.

287. Gergely auf der Mauer weiß nicht, dass sein Sohn in dem Lager ist, auf das er schießt; Éva weiß es und schweigt; und Jumurdzsák weiß nicht, dass der Ring, den er sucht, hinter den Mauern ist.

288. Jeder kennt nur ein Stück der Wahrheit, und nur der Leser sieht das Ganze.

289. Die Lage wird unterdessen von Tag zu Tag verzweifelter: draußen eine Frau, die hineinwill, drinnen Männer, die immer weniger werden.

290. In einer Nacht, nach einem weiteren Tag des Beschusses, legt sich Stille über die Mauern, und nur die Geräusche derer, die ausbessern, sind zu hören.

291. Gergely steht auf einer Bastei, und seine Hand greift unwillkürlich unter das Hemd, wo die Kette und der Ring hängen.

292. Er glaubt nicht an den Talisman, doch es ist der einzige Gegenstand, der ihn mit zu Hause verbindet und den Évas Hand in die seine gelegt hat.

293. Draußen, irgendwo auf dem Weg nach Eger, hält Éva im Dunkeln den kleinen Schuh, den sie unter dem Nussbaum aus dem Staub aufgehoben hat.

294. Der Ring, den der Feind sucht, ist in der Burg; das Kind, das die Eltern suchen, ist beim Feind.

295. Zwischen diesen beiden kleinen Dingen spannt sich von nun an die ganze Geschichte, wie ein unsichtbares Seil zwischen Mauer und Lager.

296. Der Ring ist die Beute einer Kindheit und der Glaube eines Besessenen, der Schuh aber gehört einem Kind, das kaum seinen eigenen Namen aussprechen kann.

297. Der Roman sagt nicht, was aus beiden werden wird, er lässt nur ahnen, dass sie einmal noch den Besitzer wechseln müssen.

298. Bis dahin aber muss die Mauer stehen, die Frau muss die Burg erreichen, und das Kind muss zwischen den Feuern des Lagers am Leben bleiben.

299. Der Kampf, der in diesem Abschnitt begonnen hat, endet nicht mit der Kugel, nicht mit dem Brief und nicht mit dem Schuh, sondern damit, dass die kleinen Dinge und die Menschen an ihren Platz zurückfinden.

300. Ein Ring hinter der Mauer und ein Schuh in der Hand einer Mutter: Zwischen diesen beiden winzigen Dingen beginnt die Schlacht um Eger erst wirklich, die nicht nur um eine Burg, sondern auch um ein Kind geführt wird.