5-3-egri

1. Az ötödik nagy fejezet harmadik szakasza egyszerre zárja le az egri ostrom történetét és az egész regényt, és ami az előző szakaszban sarokpont volt, az itt feloldássá válik.

2. A fejezet címe két szót köt össze egy „és”-sel: az egyik nyilvános szó, a győzelem, a másik magánszó, az újraegyesülés.

3. A győzelem a krónikákba tartozik, az újraegyesülés egy család emlékezetébe, és a regény nem dönt a kettő között, hanem egymás mellé állítja őket.

4. Ezt az „és”-t azonban ki kell érdemelni, mert a győzelem nem hozza magától a másikat, és a vár felszabadulásának napján a család még nincs együtt.

5. A győzelem egy vég, az újraegyesülés egy újrakezdés, és a kettő között húzódik a szakasz egész útja.

6. Figyelemre méltó a cím nyelvtana is: nem újraegyesítésről beszél, hanem újraegyesülésről, vagyis nem arról, hogy valaki egyesíti a családot, hanem arról, hogy a család maga egyesül újra.

7. A család nem ajándékba kapja vissza önmagát, hanem tettekkel, türelemmel és idővel szerzi vissza, és ez a különbség meghatározza a szakasz egész menetét.

8. Az egész szakasz egy kis magyar szó, az „újra” jegyében áll, amelynek a németben a „wieder” felel meg.

9. Három mozgás bontja ki ezt az „újrát”: a visszavonulás, amikor a sereg hazaindul, a visszaadás, amikor két gyermek visszakerül az apjához, és a visszatérés, amikor a hétköznap visszaköltözik a házba.

10. Mindhárom mozgás az otthon felé vezet, és ez a szakasz rejtett törvénye: ami a háborúban szétszóródott, az a győzelem után hazatalál.

11. Ez még az ellenségre is érvényes, mert a török sereg is hazatér, és az alku túlsó partján egy török apa is visszakapja a fiát.

12. A győzelem önmagában semmit sem zár le, csak az „újra” adja meg az értelmét.

13. Az előző szakasz egy éjszakai képpel ért véget: a pincében lámpás égett, a falon két árnyék mozgott, és kint a völgyben, a tábor tüzei között aludt a gyermek.

14. A két árnyék között ott ült egy harmadik, aki még hiányzott, és ez a hiány az a kérdés, amelyre a mostani szakasz felel.

15. Az előző szakasz áttörése befelé vezetett: Éva bejutott a gyűrűn belülre, és a vár népe összeforrt a falakon.

16. A következő lépésnek kifelé kell vezetnie, mert a gyűrűnek a másik oldalról kell megnyílnia, különben a győzelem csak egy hosszabb fogság volna.

17. Ebben a szakaszban ez kétszer is megtörténik, és mindkétszer erőszak nélkül.

18. A nagy gyűrűt az idő, az ősz és a fáradtság oldja fel, a kicsit pedig, amely a gyermeket fogva tartja, két apa alkuja nyitja meg.

19. Amit egyetlen kard sem tudott kinyitni, azt kinyitotta a türelem és egy fehér kendő.

20. Az ötödik könyv három szakasza három kérdést tesz fel, és csak együtt adnak egész választ.

21. Az első szakasz azt kérdezte, hogyan állhat meg a kevés a sokkal szemben, és a válasz a fal, a lőpor és a lámpás mellett számoló ész volt.

22. A második szakasz azt kérdezte, kik tartoznak a kevesek közé, és a válasz az volt, hogy mindenki, aki a falra lép: férfi és nő, nemes és jobbágy.

23. A harmadik szakasz azt kérdezi, miért: miért kellett kiállni a harminckilenc napot, és miért kellett ennyi embernek meghalnia a falakon.

24. A regény válasza meglepően szerény: nem a dicsőségért, hanem a hétköznapért, egy házért és egy gyermekért.

25. Hogyan, kik és miért – ez a három kérdés az ötödik könyv hármashangzata, és a harmadik hang az, amely az egészet feloldja.

26. A szakasz megértéséhez érdemes felidézni, hogyan viselt háborút a tizenhatodik századi Oszmán Birodalom.

27. A szultán hadjáratai évszakhoz kötött vállalkozások voltak: a sereg tavasszal indult el Konstantinápolyból, és a tél beállta előtt haza kellett érnie.

28. Az utak, a folyók és a takarmány ritmusa szabta meg a háború naptárát, és ez ellen a legnagyobb pasa sem tehetett semmit.

29. Egy sereg, amely októberben még egy vár alatt fekszik, már nemcsak a várral harcol, hanem a saját hazaútjával is.

30. A végvári világnak volt egy másik, kevésbé ismert oldala is, amely nélkül a szakasz középső története nem érthető.

31. A magyar–török határvidéken a fogoly egyszerre volt zsákmány, zálog és fizetőeszköz.

32. A váltságdíj és a rabcsere mindkét oldal várainak mindennapjaihoz tartozott, és nem egy végvári katona inkább a foglyokból élt, mint a zsoldjából.

33. A szakasz közepén álló csere tehát nem a semmiből előhúzott regényes ötlet, hanem egy elterjedt gyakorlatra épül.

34. Gárdonyi azonban ezt a gyakorlatot üzletből emberi találkozássá változtatja, és éppen ebben áll írói tette.

35. A szakasz helye a regény szerkezetében is különös: a két szál, amely az előző szakaszban a falon egyesült, itt még egyszer szétválik.

36. A nagy történelem dél felé elvonul a völgyön át, a magánélet pedig ott marad a falakon, néhány fáradt ember kezében.

37. Az olvasó tekintete ezzel a hadseregről a családra, a völgyről a házra, a csatáról a gyermekre fordul.

38. Ez a fordulat nem gyengíti a regényt, hanem megadja a mértékét, mert csak most derül ki, mit védtek valójában a falak.

39. A győzelem a várért folyó háborút fejezi be, az újraegyesülés viszont az emberben folyó háborút.

40. Ez a mondat a szakasz kulcsa, és minden, ami következik, ennek a két háborúnak a lassú befejeződése.

41. A visszavonulás története a török tábor felől nézve kezdődik, és ez a nézőpontváltás már önmagában sokat elárul.

42. Október közepén megfordul az idő, a hegyekből hideg, nedves szél fúj, és a tábor sárba süllyed.

43. Az ellátmány egyre messzebbről érkezik, a szekereket magyar portyázók lesik, és a hatalmas sereg lassan önmaga terhévé válik.

44. Ami szeptemberben még félelmetes volt, a nagyság, az októberben gyengeséggé változik, mert minden szájat etetni, minden lovat takarmányozni kell.

45. Ezzel párhuzamosan megkezdődik a belső bomlás is: a janicsárok zúgolódnak, és a táborban babonás suttogás terjed egy várról, amelyet nem emberek védenek.

46. A két parancsnok, Ahmed és Ali, egymásra hárítja a felelősséget, és alig szólnak már egymáshoz.

47. A seregek nemcsak a falak alatt veszítenek csatát, hanem a vezéreik sátrai közötti keskeny földsávon is.

48. A védők legfontosabb szövetségesei láthatatlanok: a vérhas, amely több embert visz el a táborban, mint a magyar puskák, az éhség és a naptár.

49. Egyiket sem hívta senki, és egyik sem kerül bele hőskölteménybe, mégis ők döntik el a hadjáratot.

50. Dobó kezdettől fogva tudta ezt, amikor nem a török ágyúkat számolta, hanem a napokat, mert a várnak nem győznie kellett, hanem kitartania.

51. A kevesek nem azért győznek, mert erősebben ütnek, hanem azért, mert tovább állnak.

52. Ez a mondat az egész egri ostrom summája, és a visszavonulás története csak bebizonyítja.

53. Mielőtt azonban a sereg elvonul, még egyszer, utoljára mindent egy lapra tesz fel.

54. Október tizenkettedikén indul az utolsó nagy roham, mert beismerés nélkül visszavonulni csak egy utolsó kísérlet után lehet.

55. A Bolyky-torony körül újra leomlik a fal, és a rés olyan széles, hogy egy ostromban rendszerint ennyi is elég.

56. Egerben nem elég, mert a résben nem üresség áll, hanem emberek, akik nem hátrálnak.

57. Az emberfal, amely az előző szakaszokban kirajzolódott, itt teszi le az utolsó próbáját, és kiállja.

58. Amikor este a török kürtök visszavonulót fújnak, a hang már nem parancsnak hangzik, hanem beismerésnek.

59. A következő napokban a völgyben egyre kevesebb tűz ég, és a tábor bontása éjszaka, csendben kezdődik meg.

60. Szekerek, ágyúk és sebesültek indulnak útnak, amit nem lehet elvinni, azt felgyújtják, és reggelre füst tölti meg az egész völgyet.

61. Ezerötszázötvenkettő október tizennyolcadikán, harminckilenc napos ostrom után a szultán serege elhagyja Eger környékét.

62. Dobó azonban senkit sem enged ki a kapun, mert a színlelt visszavonulás a legrégibb hadicsel, és ő ismeri.

63. A bizalmatlanság az ostromlottak utolsó erénye, és nem szabad előbb letenni, mint a fegyvert.

64. Az üres falak előtti várakozás nehezebb a harcnál, mert a harcban legalább tudja az ember, mit kell tennie.

65. Csak amikor a felderítők a dombtetőn megállnak és integetnek, akkor válik kimondhatóvá, ami hetek óta kimondhatatlan volt: elmentek.

66. A falakon nem tör ki azonnal ujjongás, hanem tétova moraj fut végig, és valaki úgy kezd nevetni, mintha sírna.

67. Aztán megszólal a harang, és hetek óta először nem riadót jelez.

68. Az emberek ott teszik le a fegyvert, ahol állnak, és leülnek a földre, mert a fáradtság csak akkor jelentkezik, amikor már nem kell visszatartani.

69. Gárdonyi a győzelem pillanatát nem diadalként, hanem lelki átmenetként írja le, a halálfélelem és az öröm közötti üres térként.

70. Ebben a pontosságban van valami, ami csak azoknak ismerős, akik maguk is túléltek egy nagy veszedelmet.

71. Utána jön a mérleg, és a mérleg kíméletlen.

72. A kétezer védőnek kevesebb mint a fele maradt harcképes, a vár pedig inkább gerendákkal összetartott kőhalom, mint erődítmény.

73. Három napig temetik a halottakat, és a győzelem és a gyász ugyanannak a napnak két órája lesz.

74. Gárdonyi bátorsága abban áll, hogy a győzelmet a hiányon keresztül mutatja meg: az üres völgyön, a falak üres helyein, a hiányzó gyermeken.

75. Ezek közül a legsajátosabb az elhagyott tábor, amelyet a védők nem zsákmányért járnak be, hanem magyarázatért.

76. A hátrahagyott tárgyak emberekről árulkodnak, akiknek szintén volt otthonuk, anyjuk és imádságuk.

77. Ez a felismerés semmit sem vesz el a győzelemből, csak megtisztítja a gyűlölettől.

78. Az ellenség arca, amely hetekig csak tömeg volt a völgyben, most egyszerre emberivé válik, és ez előkészíti mindazt, ami a szakasz közepén történik.

79. A hír két nap alatt ér Kassára, egy hét alatt Bécsbe, és mindenütt hitetlenkedve fogadják, mert az ország addig csak vereségekről hallott.

80. A király dicsérő levelet küld, a dicséret azonban bőkezűbb, mint a pénz.

81. Tinódi Lantos Sebestyén még ugyanabban az évben megírja az ostrom énekét, és ezzel elkezdődik Eger második élete.

82. Katonai szempontból az eredmény korlátozott, hiszen a hódoltság határa alig mozdul, és Eger negyvennégy évvel később mégis elesik.

83. Lélekben azonban fordulópont, mert ebben az évben először sikerült megállítani a szultán seregét.

84. Temesvár, Drégely és Szolnok után Eger az első név, amely nem veszteséget, hanem reményt jelent.

85. Egy győzelem értékét nemcsak az méri, mennyi ideig tart, hanem az is, mit tesz lehetővé.

86. A regény ezt a fordulatot belülről mutatja meg: a török nem azért vonul el, mert csatában legyőzték, hanem mert elfáradt a hitében.

87. Az ilyen fáradtságot nem lehet rohammal kikényszeríteni, csak kitartással, és a kitartás nem látványos.

88. Ezért nincs a szakasz elején nagy csatajelenet, csak füst, üres völgy és hallgatás.

89. Este a nagy udvaron tüzet raknak, és a láng mellett senki sem beszél hőstettekről, hanem lisztről, ácsról és tetőnádról.

90. A vár népe már a holnapra gondol, egyetlen ember kivételével, aki a falon áll, és nem a völgybe néz.

91. Bornemissza Gergely a déli útra néz, amelyen a sereg elvonult, mert számára a török nem tűnt el, hanem elvitt valamit, amit még vissza kell követelni.

92. A völgy üres, de az ő szívében a tábor még áll, és benne egy sátor, amelyben a fia alszik.

93. A nyilvános győzelmet kivívták, a magánéleti még hátravan.

94. A vár nem azért győzött, mert erősebben ütött, hanem mert tovább állt.

95. Gergely és Éva előtt most egy másik ostrom áll, amelyben nem a falakat kell megtartani, hanem a reményt.

96. A béke első napján a szülők számára kezdődik a legnehezebb idő.

97. Az ostrom alatt a félelem hasznos volt, mert cselekvésre lehetett váltani a falon, a pincében, a lőporos hordók mellett.

98. A béke beálltával a félelem elveszíti hivatalát, és puszta fájdalommá lesz.

99. Gárdonyi ezt a fájdalmat nem panaszokkal, hanem tárgyakkal mutatja meg: egy kis vesszőparipa és egy túl kicsi takaró mindent elmond.

100. A szakasz legfontosabb alakja ekkor egy olyan szereplő, akire a vár eddig alig figyelt: egy török fiú a pincében.

101. A fiút az egyik roham során fogták el, ruhája finomabb a közkatonákénál, és ebből kiderül, hogy előkelő apja van.

102. Gyermek, nem ellenség, és a regény egyik csendes erkölcsi tengelye éppen ez a különbségtétel.

103. Amikor Gergely a rácsnál áll, nem gyűlöletet érez, hanem valami sokkal nehezebbet: ráismerést.

104. Ebben a pillanatban a regény úgy hajlik össze, mint egy tükör: két apa, két elveszett fiú, két tábor.

105. A tükörmotívum nem ebben a szakaszban születik, hanem az egész művön végighúzódik, és itt éri el a csúcspontját.

106. Az első könyvben Gergely és Éva maguk voltak elrabolt gyermekek, akiket egy török vitt el a patak mellől.

107. Most Gergely az apa, és a rács túloldaláról ugyanannak a sorsnak a másik fele néz vissza rá.

108. A gyermek, akit egykor elraboltak, felnőtt, és most neki kell eldöntenie, mit kezd egy gyermekkel, aki a kezében van.

109. Gergely nem ismétli meg a rablást, hanem megfordítja: a gyermeket nem tartja meg, hanem visszaadja, hogy a sajátját visszakapja.

110. Ehhez azonban Dobó engedélye kell, mert a fogoly a váré, nem az egyes katonáé.

111. Dobó a regényben eddig a szigorú számoló volt, aki napokat, lőport és embereket mért, és minden szabályt betartatott.

112. Most megmutatja a másik oldalát: nem alkalmaz egy szabályt, hanem lemond róla.

113. A nagy jellemek nem ott mutatkoznak meg, ahol a törvényt alkalmazzák, hanem ott, ahol tudják, mikor kell a törvénynek pihennie.

114. A fogoly a váré, a fiú azonban az apjáé – ezzel a gondolattal dől el, hogy a végvári szokás ezúttal egy emberi ügyet szolgál.

115. A határvidék gyakorlata szerint a foglyot váltságdíjért vagy cserében adták vissza, és külsőleg ez a csere sem különbözik ettől.

116. Gárdonyinál azonban az alku nem két sereg között köttetik, hanem egy apa és egy másik apa között.

117. A fehér kendős követ nem hadüzenetet visz, hanem egy apa üzenetét egy másik apának, és ez a különbség az egész jelenetet megváltoztatja.

118. Aztán jön a várakozás, két nap válasz nélkül, és ez a két nap hosszabb az egész harminckilenc napos ostromnál.

119. Éva nem alszik, hanem fel-alá jár, ahogyan azok járnak, akiknek a várakozás munkává lett.

120. Gergely azt teszi, amit mindig: dolgozik, hogy ne kelljen gondolkodnia, kaput javíttat, lőport számoltat, halottakat temettet.

121. A férfi rendet teremt, hogy elviselje a rendetlenséget, és ebben a megfigyelésben Gárdonyi mély emberismerete rejlik.

122. A két szülő két különböző módon várakozik, és a regény egyiket sem tartja jobbnak a másiknál.

123. A harmadik napon megérkezik a válasz, rövid, díszes és hűvös, de a lényeg benne áll: a cserét elfogadják.

124. A várban vannak, akik csapdától tartanak, és nem ok nélkül, hiszen a határvidéken a bizalom drága és ritka áru volt.

125. Gergely azonban tudja, hogy a török úr ugyanazt kockáztatja, mint ő, és éppen a kölcsönös kockázat teszi emberivé a vállalkozást.

126. A bizalom itt nem naivitás, hanem számítás, amely csak akkor válik be, ha mindkét fél ugyanannyit tesz fel.

127. Éva kéri, hogy vele mehessen, és Gergely nem tud nemet mondani, mert aki férfiruhában harcolt a bástyán, azt nem lehet otthon tartani, amikor a fiáért lovagolnak.

128. A csere színhelye a folyóparti régi malom, félúton a két tábor között, és a félút a diplomácia legrégibb találmánya.

129. A reggel ködös, a malomkerék áll, és egyik fél sem száll le a lóról, egyik sem nyúl a fegyveréhez.

130. Az álló malomkerék különös visszhangja az égő keréknek, amelyet az első szakaszban a török sorok közé gurítottak: ott a kerék a háborút szolgálta, itt a csend jele.

131. A víz, amely a két csapat között zúg, mindkét sereg számára ugyanaz a víz, és Gárdonyi ezt a képet nem magyarázza, csak odaállítja az olvasó elé.

132. A török fiút nem kötözik meg, mert Dobó megtiltotta, és a várban azt tartják: gyermeket nem vezetünk kötélen.

133. A fiú a víz szélén megáll, aztán elindul, és egyszer visszanéz.

134. Ez a visszapillantás a szakasz legtalányosabb mozdulata, mert nem tudjuk, a szabadságtól fél-e, vagy hagyott valamit a várban, talán egy jó szót, egy darab kenyeret, egy emberi arcot.

135. Gárdonyi nem válaszol erre a kérdésre, és éppen a válasz hiánya teszi a pillanatot felejthetetlenné.

136. Ugyanabban a pillanatban a túlsó oldalról egy katona a víz közepéig viszi a kisgyermeket, és ott átadja egy magyarnak.

137. A gyermek a víz közepén kézről kézre jár, és ez a világtörténelem azon ritka pillanatainak egyike, amikor két ellenség egyszerre tesz jót.

138. Éva a víz szélén veszi át a fiát, és a kavicsokra rogy vele, szó nélkül, kiáltás nélkül.

139. A kisfiú azonban megijed tőle, mert nem ismeri meg az anyját.

140. Ez a szakasz legkegyetlenebb és legigazabb részlete, mert megmutatja a győzelem határát.

141. A győzelem visszaadja a gyermeket, de nem adja vissza az elveszett időt, és ezt a veszteséget semmilyen alku nem pótolhatja.

142. Gergely nem siet hozzájuk, hanem hagyja, hogy először egymáséi legyenek, és csak azután teszi a kezét felesége vállára.

143. A túlsó parton ugyanabban az órában egy öreg török öleli magához a fiát, és Gárdonyi ezt sem hagyja ki, pedig kihagyhatná.

144. Egy szűkebb szívű író csak a magyar örömöt írta volna le, Gárdonyi a két partot egyszerre látja.

145. A csere a rablás ellenképe: ahol a negyedik könyvben erőszak volt, itt alku van, ahol éjszaka volt, itt reggel, ahol titok volt, itt nyílt part.

146. És halk visszhangja annak a rablásnak is, amellyel az első könyvben, a patak partján az egész regény elkezdődött.

147. A két csapat szó nélkül fordul vissza, és egyik sem néz a másik után, mert a háború nem ért véget, csak ezen a reggelen pihent.

148. Az ilyen szünetek nem változtatják meg a történelmet, csak lakhatóvá teszik.

149. A hazaúton felszáll a köd, és a gyermek elalszik az anyja karján, ahogy azok a gyermekek alszanak el, akik nem tudják, mi történt velük.

150. A várat falakkal tartották meg, a gyermeket emberséggel nyerték vissza.

151. A győzelem után nem a béke jön, hanem a takarítás, és a szakasz utolsó része ezzel a józan megállapítással kezdődik.

152. Törmelék, mészgödrök és halotti jegyzékek töltik ki az első heteket, és mindenki dolgozik, mert a munka az egyetlen orvosság a hallgatás ellen.

153. A halottak közös sírba kerülnek, nemes és jobbágy egymás mellé, és a halál megteszi, amire a törvény évszázadokon át nem volt képes.

154. Dobó betegen és sebesülten is megírja a jelentéseit, és aki ezeket olvassa, meglepődik, milyen szárazak.

155. A nagy tettek nyelve mindig szerényebb, mint a róluk szóló legendáké, és ez a szerénység rokona annak a hallgatásnak, amely az előző szakaszban a falakon uralkodott.

156. Gergely ezekben a napokban keveset beszél, de a fiát mindennap karjára veszi, és körbeviszi a bástyákon.

157. Megmutatja neki a falat, amelyet megtartottak, pedig a gyermek egy szót sem ért belőle.

158. Így születik az emlékezet: az apa elmondja annak, aki még nem érti, és a regény elmondja nekünk, akik már értjük.

159. Ebben a jelenetben a regény önmagáról is beszél, mert maga is ilyen apai elbeszélés, amely végigvezet a bástyákon.

160. Éva története ennél nehezebb, mert neki vissza kell térnie a saját testébe, amelyet az ostrom alatt elhagyott.

161. Hetekig nem tud aludni, mert a csend hangosabb számára az ágyúknál.

162. A gyermek, aki a víz partján nem ismerte meg, még mindig idegen tőle, és ez élete legnehezebb hónapja.

163. A visszanyert gyermeket még egyszer meg kell nyerni, és ezt a harcot nem lehet karddal megvívni.

164. Éva étellel, dalokkal, türelemmel és idővel vívja meg, ugyanazzal a szívóssággal, amellyel a bástyán harcolt.

165. Egy reggel a kisfiú magától nyújtja felé a kezét, és ezzel ér véget igazán az ostrom.

166. Gárdonyi ezt két mondatban intézi el, és ez a rövidség nem sietség, hanem pontosság.

167. A kinyújtott kéz a szakasz legkisebb mozdulata, és mégis ebben teljesedik be igazán a cím második szava, az újraegyesülés.

168. Mert a családot nem a folyóparti csere egyesítette újra, hanem ez a reggel, amikor a gyermek maga választotta az anyját.

169. Itt nyer értelmet a cím nyelvtana is: a családot nem egyesítik, hanem a család egyesül, belülről, a maga idejében.

170. Éva alakja ezzel lezárja azt az ívet, amely a regény elején kezdődött.

171. A patak mellett bátor kislány volt, aztán ellenálló menyasszony, aki nem engedte, hogy egy gyávához adják, végül férfiruhás harcos a bástyán.

172. Most gazdálkodó, számoló, a gazdatisztekkel vitatkozó úrnő, aki senkinek sem hagyja, hogy rászedje.

173. Aki férfiruhában bejutott egy ostromlott várba, azt egy hamis elszámolás nem ijeszti meg.

174. Az a rend, amely őt fiatal lányként majdnem egy gyávához kényszerítette, most úrnőnek ismeri el, és a regény iróniája halk, de kérlelhetetlen.

175. Éva végső alakja nem a szerelmes lány, hanem a felnőtt, cselekvő ember, és ebben Gárdonyi messze megelőzi kora regényeit.

176. Gergely tovább szolgál, mert a végvári ember nem mehet nyugalomba, amíg a határ ott húzódik az ablaka alatt.

177. Bejárja a környék várait, lőport vizsgál, aknákat tervez és fiatal katonákat tanít, mert az idősödő hősök legfőbb fegyvere a tanítás.

178. A történeti Bornemissza Gergely ezerötszázötvenháromban, Dobó távozása után Eger kapitánya lett, vagyis a vár, amelyet védett, rábízta magát.

179. A feltaláló ész, amely a pince lámpásánál gránátokat eszelt ki, így lett a vár gondviselője.

180. A család háza a vár alatt épül fel, egyszerű kőház tornác nélkül, és a szobák rendjét Éva maga rajzolja szénnel a földre.

181. Aki egyszer mindent elveszített, az nem nagy házat épít, hanem meleget.

182. A ház előtt diófa áll, és a diófa lassúságában a jövőbe vetett hit rejlik, mert aki diófát ültet, az unokáinak ülteti.

183. A környező falvakban a parasztok ott is vetnek, ahol már csak kémények állnak, mert a föld nem várhat a történelemre.

184. A ház, a fa és a vetés ugyanazt mondja más-más nyelven: az élet nem vár a győzelemre, hanem közvetlenül utána folytatódik.

185. A gyermek a kőpadlón tanul járni, aztán az udvaron futni, és első szava nem az apja, nem az anyja, hanem a kutya neve.

186. Az ilyen apróságok bizonyítják, hogy a regény ismeri a valóságot, és semmit sem akar szebbnek mutatni, mint amilyen.

187. A hétköznap visszatérése a regényben nem unalom, hanem diadal, talán az egyetlen igazi diadal az egész könyvben.

188. Itt kap választ a szakasz kérdése, hogy miért kellett kiállni a harminckilenc napot.

189. A hősiesség célja nem a hősiesség, hanem a hétköznap, amelyet megvéd.

190. Egy ház, amelyben reggel kenyeret sütnek, egy udvar, amelyben egy gyermek a kutyát kergeti – ezért álltak a falakon.

191. A régi talizmán, a gyűrű, amely gyermekkoruk óta kísérte őket, egy fiókba kerül, és ott is marad.

192. Jumurdzsák nevét többé nem ejtik ki a házban, mert a babona abban a pillanatban elveszíti hatalmát, amikor az ember már nem szorul rá.

193. A legyőzött ellenség legnagyobb büntetése az, hogy nem beszélnek róla többé.

194. Este a tűz mellett ülnek, és keveset beszélnek a múltról, mert amit ketten együtt éltek túl, azt nem kell felidézni, az magától is ott van a szobában.

195. Az olvasó szeretné, ha a történet itt érne véget, a diófa árnyékában, a küszöbön.

196. A történelem azonban tovább mesél ott, ahol a regény elhallgat.

197. Bornemissza Gergely kevéssel később török fogságba esett, és ezerötszázötvenötben Konstantinápolyban kivégezték, abban a városban, ahová egykor egy másik fogoly kiszabadítására indult.

198. Dobó Istvánt is utolérte a hálátlanság, mert később éppen az az udvar záratta börtönbe, amelynek nevében a várat tartotta.

199. Mindez nem teszi szomorúvá a könyv végét, mert a regény nem azt állítja, hogy a hősök örökké élnek, hanem azt, hogy megmarad, amit tettek.

200. A vár állt, a gyermek élt, és a nyelv, amelyen mindezt elmondják, ma is ugyanaz.

201. Ez a három egyszerű tény együtt adja ki azt, amit Gárdonyi győzelemnek nevez.

202. Az új élet nem a régi folytatása, hanem valami más, mert aki elveszítette és visszakapta a gyermekét, soha többé nem veszi magától értetődőnek a reggeleket.

203. Ez a boldogság nem az első könyv gondtalansága, hanem tudó boldogság, amely ismeri a saját árát.

204. A patak melletti két gyermekből férfi és nő lett, akik tudják, mibe kerül a béke.

205. A béke ára a harminckilenc nap, értéke pedig egy kinyújtott gyermekkéz.

206. Ha az egész szakaszt egyetlen szóval kellene összefoglalni, az az „újra” volna, minden formájában.

207. Visszavonulás, visszaadás, visszatérés, újjáépítés, újbóli elnyerés, ráismerés – a szakasz minden fontos eseménye ennek a kis szónak a jegyében áll.

208. Van azonban egy pillanat, amikor az „újra” megbicsaklik: amikor a gyermek nem ismeri meg az anyját.

209. Ez a meg nem ismerés minden „újra” fájdalmas határa, mert semmi sem tér vissza egészen úgy, ahogyan elment.

210. A regény nem tagadja ezt a határt, hanem beépíti a boldog befejezésbe, és ettől lesz a befejezés hiteles.

211. A második nagy motívum a nyitás és a zárás játéka, amely az előző szakaszokból ível át ide.

212. A nagy ostromgyűrű az idő által nyílik meg, a kicsi, amely a gyermeket őrzi, egy alku által, a családi kör pedig bezárul.

213. Az új ebben a szakaszban az, hogy minden, ami megnyílik vagy bezárul, erőszak nélkül történik.

214. Az ötödik könyv első két szakaszában ágyúk, aknák és rohamok döngették a kapukat, itt a kapuk maguktól nyílnak meg, mert valaki türelmesen várt előttük.

215. A harmadik motívum a víz, amely a szakaszban sokféle alakban jelenik meg.

216. Füst és köd lebeg a völgy fölött, amikor a sereg elvonul, és köd ül a folyón a csere reggelén, mintha a világ egy félig kimondott mondat volna.

217. A folyó egyszerre választ el és köt össze, mert két sereget választ el, de két apát köt össze.

218. Mindkét part mentén ugyanaz a víz folyik, és ez a kép többet mond a háborúról, mint sok csatajelenet.

219. A negyedik motívum a csend és a hiány, amely a győzelmet kíséri.

220. Az üres völgy, a falak üres helyei, a hiányzó gyermek, a többé ki nem mondott név – Gárdonyi a győzelmet azzal beszéli el, ami hiányzik.

221. Ez a módszer nem gyengíti az örömöt, hanem megmutatja, milyen teher alól szabadult fel.

222. Az ötödik motívum az ember a túlsó oldalon, aki ebben a szakaszban lép ki először a tömegből.

223. Az elhagyott tábor tárgyai, a fiú a pincében és az öreg török a túlsó parton három lépcső, amelyen az ellenség emberré válik.

224. Az ellenség emberiessége nem gyengíti a hőst, hanem hitelesíti, mert csak az a győzelem tiszta, amely nem gyűlöletből fakad.

225. A hatodik motívum a gyermek mint a dolgok mértéke.

226. Az ötödik könyv nem egy hadvezérrel, nem egy diadalmenettel ér véget, hanem egy gyermekkel, aki kinyújtja a kezét.

227. Aki tudni akarja, ért-e valamit egy győzelem, annak azt kell megkérdeznie, mit jelent a gyermekek számára.

228. A szakaszban két gyermek tér vissza két apához, és a regény ezzel a mértékkel méri meg az egész ostromot is.

229. A hetedik motívum a kicsi a nagy után, a győzelem utáni nap egyszerű dolgai.

230. Kenyér, takaró, egy diófacsemete, egy kutya neve – a győzelem utáni napon a kis dolgok azonnal elfoglalják a nagyok helyét.

231. És éppen ez a győzelem: hogy újra kis dolgokról lehet beszélni.

232. Az utolsó és legfontosabb motívum a fény, amely az ötödik könyv három szakaszát összefűzi.

233. Az első szakasz végén a pince mélyén egy lámpás égett, amelynek fényénél Gergely számolt, és ez volt az első az egri csillagok közül.

234. A második szakasz végén mellette egy második fény is kigyúlt, mert Éva odaült Gergely mellé, és a két árnyék egy csillagkép kezdete lett.

235. A harmadik szakaszban megérkezik a harmadik, legkisebb fény, a gyermek, és ezzel a csillagkép teljes.

236. A cím csillagai így nemcsak a falak hősei, hanem azok a fények is, amelyek egy család körül gyúlnak ki.

237. Egy csillag azért csillag, mert a sötétben látszik, és az egri csillagok a hosszú ostrom éjszakájában váltak láthatóvá.

238. Most, hogy az éjszaka elmúlt, kiderül, hogy a fényük nem alszik ki, csak csendesebb lesz.

239. A motívumok együtt egyetlen mozgást írnak le: a háborútól az otthon felé, a tömegtől az egyes ember felé, a lármától a csend felé.

240. Ez a mozgás megfordítja az ötödik könyv egész ívét, mert az ostrom kívülről befelé szorította össze a világot, a győzelem pedig belülről kifelé nyitja meg.

241. A kapuk kinyílnak, az utak újra járhatók, a parasztok kimennek a földekre, és a vár újra kapcsolatba kerül a világgal.

242. Az ostromlott vár zárt világ volt, a felszabadult vár nyitott ház.

243. Ebben a nyitásban teljesedik be az előző szakasz ígérete, hogy a következő áttörésnek kifelé kell vezetnie.

244. Csakhogy ez az áttörés már nem áttörés, hanem egyszerűen kilépés a szabadba.

245. A motívumok tehát nem díszítik a szakaszt, hanem hordozzák, ahogyan a gerendák tartották a megtépázott falakat.

246. A szakasz írói teljesítményének lényege a halk befejezés bátorsága.

247. Egy háborús regény ér itt véget csatajelenet, győzelmi ünnep és záróbeszéd nélkül, és a csúcspontja egy gyermek egy folyóparton.

248. Gárdonyi kortársai, akik a millenniumi ünnepségek hangulatában éltek, diadalmenetet várhattak volna, harsonákat, zászlókat és nagy szavakat.

249. Ehelyett a regény egy fiókba tett gyűrűt, egy diófát és egy kinyújtott kezet ad nekik.

250. A szerkezet elve egyszerű és mégis mesteri: a nyilvános történés kifut, a magánélet előtérbe lép.

251. Az elbeszélő tekintete a völgyről egy folyópartra szűkül, onnan egy asztalra, mint egy kamera, amely a távolból lassan a közelbe halad.

252. Az előző szakaszban Gárdonyi párhuzamos vágással kötötte össze a falat és Éva útját, itt a két szálat egymás után engedi kifutni.

253. Először a nagy történet búcsúzik el, aztán a kicsi kap teret, és az olvasó alig veszi észre, hogy a hangsúly közben megfordult.

254. A rövidség ebben a szakaszban tiszteletadás.

255. Két mondat a kinyújtott kézről, néhány mondat a jövőről, egy kép a víz közepén – a nagy írók keveset írnak a boldogságról, de pontosan.

256. Ahol egy gyengébb író kiszínezne, ott Gárdonyi elhallgat, és a hallgatásba beengedi az olvasót.

257. A szakasz az emberség mércéjét is felállítja.

258. Gárdonyi nemzeti regényt írt gyűlölet nélkül, és ezernyolcszázkilencvenkilencben, a millennium utóhangjában ez egyáltalán nem volt magától értetődő.

259. Az öreg török a túlsó parton, aki a fiát öleli, talán a regény legbátrabb képe, mert a nemzeti eposzban helyet ad az ellenség apai szeretetének.

260. Itt érdemes szétválasztani, mi történeti a szakaszban, és mi költői kiegészítés.

261. Történeti a török sereg elvonulása ezerötszázötvenkettő október tizennyolcadikán, Bornemissza Gergely kapitánysága ezerötszázötvenháromtól, fogságba esése ezerötszázötvennégyben, kivégzése ezerötszázötvenötben és Eger eleste ezerötszázkilencvenhatban.

262. Költői kiegészítésnek tekinthető viszont a csere a folyóparton, a ház a vár alatt, a diófa és a gyermek első szava.

263. A költészet nem hamisítja meg a történelmet, hanem lakhatóvá teszi a múltat, és embereket helyez oda, ahol a krónika csak számokat lát.

264. Ehhez a kérdéshez tartozik a szerző saját története is, amely különös módon kapcsolódik a szakasz „újrájához”.

265. Gárdonyi Géza ezernyolcszázkilencvenhétben költözött Egerbe, itt írta meg a regényt, és haláláig, ezerkilencszázhuszonkettőig a városban maradt.

266. A várban temették el, azon a helyen, amelyet regényében halhatatlanná tett, és sírján ez a felirat áll: „Csak a teste”.

267. A felirat azt mondja, hogy ami Gárdonyiból a sírban nyugszik, az csak a test, a többi a könyvben él tovább.

268. Így a szakasz „újrája” a végén még a szerzőt is magával ragadja, mert ő is hazatalált Egerbe, ahogyan hősei hazataláltak a vár alatti házba.

269. A regény utóélete jól ismert: az „egri csillagok” szólássá vált, a könyv iskolai olvasmány lett, ezerkilencszázhatvannyolcban film készült belőle, és a várat évente sok ezren keresik fel.

270. Kevésbé szembetűnő, hogy minden nemzedék mást olvas ki belőle.

271. A gyermekek a kalandot olvassák benne, a felnőttek a kitartást, az öregek a veszteséget.

272. Hogy a könyv mindhárom olvasatot elbírja, az nagyrészt éppen a halk befejezésnek köszönhető, mert a csend mindenkinek helyet hagy.

273. Egy harsány befejezés csak egyetlen nemzedéket szólítana meg, a csendes befejezés mindegyiket.

274. A német nyelvű olvasó számára is ez a szakasz a regény legközelebbi része.

275. Az egri ostrom részletei idegenek lehetnek számára, de az apa, aki a fiát keresi, minden nyelven ugyanaz az apa.

276. Ha visszatekintünk az ötödik könyvre, a három kérdés világosan egymásra épül.

277. A „hogyan” a falak és a találékonyság könyve volt, a „kik” az emberek és az összefogás könyve, a „miért” a család és a hétköznap könyve.

278. Az első két kérdésre a vár felelt, a harmadikra csak egy ház felelhetett.

279. Ez a sorrend nem véletlen, mert a harmadik kérdés nélkül az első kettő értelmetlen volna.

280. Az a hősiesség, amely nem tudja, miért harcol, puszta vakmerőség, Gárdonyi hősei pedig mindig tudták, miért.

281. Ezt a tudást most a regény is kimondja, nem szavakkal, hanem egy képpel.

282. Az a háborús regény, amely egy gyermekkel ér véget egy folyóparton, megértette, miért szabad egyáltalán háborút viselni.

283. Nem a dicsőségért, nem a hatalomért, nem a bosszúért, hanem azért, hogy a gyermekek hazatérhessenek.

284. A szakasz végén minden hazatért, ami hazatérhetett.

285. Az ellenség hazatért a maga országába, a gyermek az anyjához, a hétköznap a házba.

286. És a vár újra vár lett, mert újra élnek benne.

287. A gyűrű a másik oldalról nyílt meg, ahogyan az előző szakasz megjósolta, és egyetlen kard sem kellett hozzá.

288. Az utolsó kép ezért nem a falakon játszódik, hanem a vár alatti házban, egy őszi estén.

289. Az asztalon ugyanaz a lámpás ég, amelynek fényénél Gergely a pincében hetekig mért, számolt és tervezett.

290. Az első szakasz végén egyedül ült mellette, a második végén Éva ült mellé, és a falon két árnyék mozgott.

291. Most a falon nem két, hanem három árnyék áll, és a harmadik kicsi.

292. Gergely már nem lőpormennyiségeket számol, Éva már nem sodor kanócot, és a gyermek a lámpás fényében alszik.

293. A harmadik árnyék, amely az előző szakasz végén még csak gondolatként ült közöttük, most valóban ott van, és lélegzik.

294. Kint a völgyben nem égnek tábortüzek, csak a falvak néhány ablaka világít, ahol szintén hazatértek az emberek.

295. A lámpás volt az első az egri csillagok közül, és a második fény tette egy csillagkép kezdetévé.

296. A harmadik, legkisebb fénnyel a csillagkép teljes, és ez a csillagkép egy család.

297. A győzelem és az újraegyesülés, a cím két szava, ebben a képben végre egymásra talál, és a közöttük álló „és” most már ki van érdemelve.

298. Ugyanaz a lámpás, ugyanaz a fény, de más a feladata.

299. Hetekig az éjszaka ellen égett, hogy a vár el ne vesszen a sötétben.

300. Most már nem az éjszaka ellen ég, hanem csak azokért, akik körülötte ülnek.

1. Der dritte Abschnitt des fünften großen Kapitels schließt zugleich die Geschichte der Belagerung von Eger und den ganzen Roman ab, und was im vorigen Abschnitt Angelpunkt war, wird hier zur Auflösung.

2. Der Titel des Kapitels verbindet zwei Wörter mit einem „und“: Das eine ist ein öffentliches Wort, der Sieg, das andere ein privates, die Wiedervereinigung.

3. Der Sieg gehört in die Chroniken, die Wiedervereinigung in das Gedächtnis einer Familie, und der Roman entscheidet nicht zwischen beiden, sondern stellt sie nebeneinander.

4. Dieses „und“ muss jedoch erst verdient werden, denn der Sieg bringt das andere nicht von selbst mit sich, und am Tag der Befreiung der Burg ist die Familie noch nicht beisammen.

5. Der Sieg ist ein Ende, die Wiedervereinigung ein Wieder-Anfang, und zwischen beiden erstreckt sich der ganze Weg dieses Abschnitts.

6. Bemerkenswert ist auch die Grammatik des ungarischen Titels: Er spricht nicht von „újraegyesítés“, einem Wiedervereinigen durch jemanden, sondern von „újraegyesülés“, einem Sich-wieder-Vereinigen, also nicht davon, dass jemand die Familie vereint, sondern davon, dass die Familie selbst wieder zusammenfindet.

7. Die Familie bekommt sich nicht als Geschenk zurück, sondern gewinnt sich durch Taten, Geduld und Zeit zurück, und dieser Unterschied bestimmt den ganzen Gang des Abschnitts.

8. Der ganze Abschnitt steht im Zeichen eines kleinen ungarischen Wortes, des „újra“, dem im Deutschen das „wieder“ entspricht.

9. Drei Bewegungen entfalten dieses „Wieder“: der Rückzug, wenn das Heer heimkehrt, die Rückgabe, wenn zwei Kinder zu ihren Vätern zurückkommen, und die Rückkehr, wenn der Alltag wieder ins Haus einzieht.

10. Alle drei Bewegungen führen auf das Zuhause zu, und das ist das verborgene Gesetz des Abschnitts: Was im Krieg zerstreut wurde, findet nach dem Sieg heim.

11. Das gilt sogar für den Feind, denn auch das türkische Heer kehrt heim, und am anderen Ufer des Handels bekommt auch ein türkischer Vater seinen Sohn zurück.

12. Der Sieg allein schließt nichts ab, erst das „Wieder“ gibt ihm seinen Sinn.

13. Der vorige Abschnitt endete mit einem nächtlichen Bild: Im Keller brannte eine Laterne, an der Wand bewegten sich zwei Schatten, und draußen im Tal, zwischen den Feuern des Lagers, schlief das Kind.

14. Zwischen den beiden Schatten saß ein Dritter, der noch fehlte, und dieses Fehlen ist die Frage, auf die der jetzige Abschnitt antwortet.

15. Der Durchbruch des vorigen Abschnitts führte nach innen: Éva gelangte in den Ring hinein, und das Volk der Burg verschmolz auf den Mauern zu einer Einheit.

16. Der nächste Schritt muss nach außen führen, denn der Ring muss sich von der anderen Seite öffnen, sonst wäre der Sieg nur eine längere Gefangenschaft.

17. In diesem Abschnitt geschieht das gleich zweimal, und beide Male ohne Gewalt.

18. Den großen Ring lösen Zeit, Herbst und Müdigkeit auf, den kleinen aber, der das Kind gefangen hält, öffnet der Handel zwischen zwei Vätern.

19. Was kein Schwert öffnen konnte, öffneten die Geduld und ein weißes Tuch.

20. Die drei Abschnitte des fünften Buches stellen drei Fragen, und erst zusammen ergeben sie eine ganze Antwort.

21. Der erste Abschnitt fragte, wie das Wenige gegen das Viele bestehen kann, und die Antwort waren die Mauer, das Pulver und der Verstand, der bei der Laterne rechnete.

22. Der zweite Abschnitt fragte, wer zu den Wenigen gehört, und die Antwort lautete: jeder, der auf die Mauer tritt, Mann und Frau, Adliger und Leibeigener.

23. Der dritte Abschnitt fragt: Wofür? Wofür mussten die 39 Tage durchgestanden werden, und wofür mussten so viele Menschen auf den Mauern sterben?

24. Die Antwort des Romans ist überraschend bescheiden: nicht für den Ruhm, sondern für den Werktag, für ein Haus und für ein Kind.

25. Wie, wer und wofür – diese drei Fragen sind der Dreiklang des fünften Buches, und der dritte Ton ist der, der das Ganze auflöst.

26. Um den Abschnitt zu verstehen, lohnt es sich, zu vergegenwärtigen, wie das Osmanische Reich im 16. Jahrhundert Krieg führte.

27. Die Feldzüge des Sultans waren an die Jahreszeit gebundene Unternehmungen: Das Heer brach im Frühjahr aus Konstantinopel auf und musste vor Wintereinbruch wieder zu Hause sein.

28. Der Rhythmus der Straßen, der Flüsse und des Futters bestimmte den Kalender des Krieges, und dagegen vermochte auch der größte Pascha nichts.

29. Ein Heer, das im Oktober noch vor einer Burg liegt, kämpft nicht mehr nur gegen die Burg, sondern auch gegen den eigenen Heimweg.

30. Die Welt der Grenzburgen hatte noch eine andere, weniger bekannte Seite, ohne die die mittlere Geschichte des Abschnitts nicht zu verstehen ist.

31. Im ungarisch-osmanischen Grenzland war der Gefangene Beute, Pfand und Währung zugleich.

32. Lösegeld und Gefangenenaustausch gehörten auf beiden Seiten zum Alltag der Burgen, und mancher Grenzsoldat lebte eher von Gefangenen als von seinem Sold.

33. Der Tausch in der Mitte des Abschnitts ist also keine romanhafte Erfindung aus dem Nichts, sondern ruht auf einer verbreiteten Praxis.

34. Gárdonyi verwandelt diese Praxis jedoch aus einem Geschäft in eine menschliche Begegnung, und gerade darin besteht seine schriftstellerische Tat.

35. Auch der Ort des Abschnitts im Gefüge des Romans ist eigentümlich: Die beiden Fäden, die sich im vorigen Abschnitt auf der Mauer vereinten, trennen sich hier noch einmal.

36. Die große Geschichte zieht durch das Tal nach Süden ab, und das Privatleben bleibt auf den Mauern zurück, in den Händen einiger müder Menschen.

37. Der Blick des Lesers wendet sich damit vom Heer zur Familie, vom Tal zum Haus, von der Schlacht zum Kind.

38. Diese Wendung schwächt den Roman nicht, sondern gibt ihm sein Maß, denn erst jetzt zeigt sich, was die Mauern eigentlich verteidigt haben.

39. Der Sieg beendet den Krieg um die Burg, erst die Wiedervereinigung beendet den Krieg im Menschen.

40. Dieser Satz ist der Schlüssel des Abschnitts, und alles, was folgt, ist das langsame Ende dieser beiden Kriege.

41. Die Geschichte des Rückzugs beginnt aus der Sicht des türkischen Lagers, und dieser Wechsel des Blickpunkts verrät für sich schon viel.

42. Mitte Oktober schlägt das Wetter um, aus den Bergen weht ein kalter, feuchter Wind, und das Lager versinkt im Schlamm.

43. Der Nachschub kommt aus immer größerer Ferne, ungarische Streifscharen lauern den Wagen auf, und das gewaltige Heer wird langsam zur Last seiner selbst.

44. Was im September noch furchterregend war, die Größe, verwandelt sich im Oktober in Schwäche, denn jeder Mund will gefüttert, jedes Pferd versorgt werden.

45. Gleichzeitig beginnt auch der innere Zerfall: Die Janitscharen murren, und im Lager verbreitet sich abergläubisches Geflüster über eine Burg, die nicht von Menschen verteidigt werde.

46. Die beiden Befehlshaber, Ahmed und Ali, schieben einander die Verantwortung zu und sprechen kaum noch miteinander.

47. Heere verlieren Schlachten nicht nur unter den Mauern, sondern auch auf dem schmalen Streifen Erde zwischen den Zelten ihrer Führer.

48. Die wichtigsten Verbündeten der Verteidiger sind unsichtbar: die Ruhr, die im Lager mehr Menschen dahinrafft als die ungarischen Musketen, der Hunger und der Kalender.

49. Keinen von ihnen hat jemand gerufen, und keiner kommt in ein Heldengedicht, und doch entscheiden sie den Feldzug.

50. Dobó wusste das von Anfang an, als er nicht die türkischen Kanonen zählte, sondern die Tage, denn die Burg musste nicht siegen, sondern ausharren.

51. Die Wenigen siegen nicht, weil sie stärker schlagen, sondern weil sie länger stehen.

52. Dieser Satz ist die Summe der ganzen Belagerung von Eger, und die Geschichte des Rückzugs beweist ihn nur.

53. Bevor das Heer jedoch abzieht, setzt es noch einmal, ein letztes Mal, alles auf eine Karte.

54. Am 12. Oktober beginnt der letzte große Sturm, denn ein Rückzug ohne Eingeständnis ist nur nach einem letzten Versuch möglich.

55. Um den Bolyky-Turm stürzt die Mauer erneut ein, und die Bresche ist so breit, dass das bei einer Belagerung gewöhnlich genügt.

56. In Eger genügt es nicht, denn in der Bresche steht keine Leere, sondern Menschen, die nicht weichen.

57. Die Mauer aus Menschen, die sich in den vorigen Abschnitten abzeichnete, legt hier ihre letzte Probe ab und besteht sie.

58. Als am Abend die türkischen Hörner zum Rückzug blasen, klingt der Ton nicht mehr wie ein Befehl, sondern wie ein Eingeständnis.

59. In den folgenden Tagen brennen im Tal immer weniger Feuer, und der Abbau des Lagers beginnt nachts, in aller Stille.

60. Wagen, Geschütze und Verwundete machen sich auf den Weg, was sich nicht mitnehmen lässt, wird angezündet, und bis zum Morgen füllt Rauch das ganze Tal.

61. Am 18. Oktober 1552, nach 39 Tagen Belagerung, verlässt das Heer des Sultans die Umgebung von Eger.

62. Dobó aber lässt niemanden durch das Tor hinaus, denn der vorgetäuschte Rückzug ist die älteste Kriegslist, und er kennt sie.

63. Das Misstrauen ist die letzte Tugend der Belagerten, und man darf es nicht früher ablegen als die Waffe.

64. Das Warten vor leeren Mauern ist schwerer als der Kampf, denn im Kampf weiß man wenigstens, was zu tun ist.

65. Erst als die Kundschafter auf dem Hügelkamm anhalten und winken, wird aussprechbar, was seit Wochen unaussprechlich war: Sie sind fort.

66. Auf den Mauern bricht nicht sogleich Jubel aus, sondern ein zögerndes Raunen läuft entlang, und jemand beginnt so zu lachen, als weinte er.

67. Dann ertönt die Glocke, und zum ersten Mal seit Wochen meldet sie keinen Alarm.

68. Die Menschen legen die Waffen dort nieder, wo sie stehen, und setzen sich auf den Boden, denn die Erschöpfung meldet sich erst, wenn man sie nicht mehr zurückhalten muss.

69. Gárdonyi beschreibt den Augenblick des Sieges nicht als Triumph, sondern als seelischen Übergang, als den leeren Raum zwischen Todesangst und Freude.

70. In dieser Genauigkeit liegt etwas, das nur denen vertraut ist, die selbst eine große Gefahr überlebt haben.

71. Danach kommt die Bilanz, und die Bilanz ist unbarmherzig.

72. Von den 2.000 Verteidigern ist weniger als die Hälfte kampffähig geblieben, und die Burg ist eher ein von Balken zusammengehaltener Steinhaufen als eine Festung.

73. 3 Tage lang bestattet man die Toten, und Sieg und Trauer werden zu zwei Stunden desselben Tages.

74. Gárdonyis Kühnheit besteht darin, dass er den Sieg über die Abwesenheit zeigt: über das leere Tal, die leeren Plätze auf der Mauer, das fehlende Kind.

75. Am eigentümlichsten unter ihnen ist das verlassene Lager, das die Verteidiger nicht nach Beute durchstreifen, sondern nach einer Erklärung.

76. Die zurückgelassenen Dinge verraten Menschen, die ebenfalls ein Zuhause, eine Mutter und ein Gebet hatten.

77. Diese Erkenntnis nimmt dem Sieg nichts, sie reinigt ihn nur vom Hass.

78. Das Gesicht des Feindes, wochenlang nur Masse im Tal, wird nun mit einem Mal menschlich, und das bereitet alles vor, was in der Mitte des Abschnitts geschieht.

79. Die Nachricht erreicht in 2 Tagen Kaschau, in einer Woche Wien, und überall nimmt man sie ungläubig auf, denn das Land hatte bis dahin nur von Niederlagen gehört.

80. Der König schickt einen lobenden Brief, das Lob aber ist freigebiger als das Geld.

81. Sebestyén Tinódi Lantos schreibt noch im selben Jahr das Lied von der Belagerung, und damit beginnt Egers zweites Leben.

82. Militärisch ist das Ergebnis begrenzt, denn die Grenze des besetzten Gebiets verschiebt sich kaum, und Eger fällt 44 Jahre später doch.

83. Seelisch aber ist es ein Wendepunkt, denn in diesem Jahr gelang es zum ersten Mal, das Heer des Sultans aufzuhalten.

84. Nach Temesvár, Drégely und Szolnok ist Eger der erste Name, der nicht Verlust, sondern Hoffnung bedeutet.

85. Den Wert eines Sieges misst nicht nur, wie lange er währt, sondern auch, was er möglich macht.

86. Der Roman zeigt diese Wende von innen: Die Türken ziehen nicht ab, weil man sie in einer Schlacht besiegt hätte, sondern weil sie in ihrem Glauben müde geworden sind.

87. Eine solche Müdigkeit lässt sich nicht durch einen Sturm erzwingen, nur durch Ausdauer, und Ausdauer ist nicht spektakulär.

88. Deshalb gibt es am Anfang des Abschnitts keine große Schlachtszene, nur Rauch, ein leeres Tal und Schweigen.

89. Am Abend entzündet man im großen Hof ein Feuer, und an der Flamme spricht niemand von Heldentaten, sondern von Mehl, vom Zimmermann und von Schilf für die Dächer.

90. Das Volk der Burg denkt schon an morgen, mit Ausnahme eines einzigen Mannes, der auf der Mauer steht und nicht ins Tal blickt.

91. Gergely Bornemissza blickt auf die Straße nach Süden, auf der das Heer abgezogen ist, denn für ihn ist der Türke nicht verschwunden, sondern hat etwas mitgenommen, das noch zurückgefordert werden muss.

92. Das Tal ist leer, doch in seinem Herzen steht das Lager noch, und darin ein Zelt, in dem sein Sohn schläft.

93. Der öffentliche Sieg ist errungen, der private steht noch aus.

94. Die Burg hat nicht gesiegt, weil sie stärker schlug, sondern weil sie länger stand.

95. Vor Gergely und Éva liegt nun eine andere Belagerung, in der nicht die Mauern zu halten sind, sondern die Hoffnung.

96. Am ersten Tag des Friedens beginnt für die Eltern die schwerste Zeit.

97. Während der Belagerung war die Angst nützlich, denn man konnte sie in Handlung umwechseln, auf der Mauer, im Keller, bei den Pulverfässern.

98. Mit dem Eintritt des Friedens verliert die Angst ihr Amt und wird zu bloßem Schmerz.

99. Gárdonyi zeigt diesen Schmerz nicht durch Klagen, sondern durch Dinge: Ein kleines Steckenpferd und eine zu kleine Decke sagen alles.

100. Die wichtigste Gestalt des Abschnitts ist in diesem Augenblick eine Figur, auf die die Burg bisher kaum geachtet hat: ein türkischer Knabe im Keller.

101. Der Knabe wurde bei einem der Stürme gefangen, seine Kleidung ist feiner als die der gemeinen Soldaten, und daraus geht hervor, dass er einen vornehmen Vater hat.

102. Er ist ein Kind, kein Feind, und gerade diese Unterscheidung ist eine der stillen sittlichen Achsen des Romans.

103. Als Gergely am Gitter steht, empfindet er keinen Hass, sondern etwas viel Schwereres: Wiedererkennen.

104. In diesem Augenblick faltet sich der Roman wie ein Spiegel: zwei Väter, zwei verlorene Söhne, zwei Lager.

105. Das Spiegelmotiv entsteht nicht erst in diesem Abschnitt, sondern zieht sich durch das ganze Werk und erreicht hier seinen Höhepunkt.

106. Im ersten Buch waren Gergely und Éva selbst geraubte Kinder, die ein Türke vom Bach weggeführt hatte.

107. Jetzt ist Gergely der Vater, und von jenseits des Gitters blickt ihm die andere Hälfte desselben Schicksals entgegen.

108. Das Kind, das einst geraubt wurde, ist erwachsen geworden und muss nun selbst entscheiden, was es mit einem Kind anfängt, das in seiner Hand ist.

109. Gergely wiederholt den Raub nicht, sondern kehrt ihn um: Er behält das Kind nicht, sondern gibt es zurück, um sein eigenes zurückzubekommen.

110. Dazu braucht es jedoch Dobós Erlaubnis, denn der Gefangene gehört der Burg, nicht dem einzelnen Soldaten.

111. Dobó war im Roman bisher der strenge Rechner, der Tage, Pulver und Menschen bemaß und jede Regel durchsetzte.

112. Nun zeigt er seine andere Seite: Er wendet keine Regel an, sondern verzichtet auf eine.

113. Große Charaktere zeigen sich nicht dort, wo sie das Gesetz anwenden, sondern dort, wo sie wissen, wann das Gesetz ruhen muss.

114. Der Gefangene gehört der Burg, der Sohn aber seinem Vater – mit diesem Gedanken ist entschieden, dass der Brauch der Grenzburg diesmal einer menschlichen Sache dient.

115. Nach dem Brauch des Grenzlandes gab man Gefangene gegen Lösegeld oder im Austausch zurück, und äußerlich unterscheidet sich auch dieser Tausch nicht davon.

116. Bei Gárdonyi aber wird der Handel nicht zwischen zwei Heeren geschlossen, sondern zwischen einem Vater und einem anderen Vater.

117. Der Bote mit dem weißen Tuch überbringt keine Kriegsbotschaft, sondern die Botschaft eines Vaters an einen anderen Vater, und dieser Unterschied verwandelt die ganze Szene.

118. Dann kommt das Warten, 2 Tage ohne Antwort, und diese 2 Tage sind länger als die ganze Belagerung von 39 Tagen.

119. Éva schläft nicht, sondern geht auf und ab, wie jene gehen, denen das Warten zur Arbeit geworden ist.

120. Gergely tut, was er immer tut: Er arbeitet, um nicht denken zu müssen, lässt das Tor ausbessern, Pulver zählen, Tote bestatten.

121. Der Mann schafft Ordnung, um die Unordnung zu ertragen, und in dieser Beobachtung steckt Gárdonyis tiefe Menschenkenntnis.

122. Die beiden Eltern warten auf zwei verschiedene Weisen, und der Roman hält keine für besser als die andere.

123. Am dritten Tag kommt die Antwort, kurz, geschmückt und kühl, doch das Wesentliche steht darin: Der Tausch wird angenommen.

124. In der Burg gibt es Leute, die eine Falle fürchten, und nicht ohne Grund, denn im Grenzland war Vertrauen eine teure und seltene Ware.

125. Gergely aber weiß, dass der türkische Herr dasselbe aufs Spiel setzt wie er, und gerade das beiderseitige Wagnis macht das Unternehmen menschlich.

126. Vertrauen ist hier keine Naivität, sondern eine Rechnung, die nur aufgeht, wenn beide Seiten gleich viel einsetzen.

127. Éva bittet, mitkommen zu dürfen, und Gergely kann nicht Nein sagen, denn wer in Männerkleidung auf der Bastei gekämpft hat, den kann man nicht zu Hause halten, wenn man um seinen Sohn reitet.

128. Ort des Tausches ist die alte Mühle am Fluss, auf halbem Weg zwischen den beiden Lagern, und der halbe Weg ist die älteste Erfindung der Diplomatie.

129. Der Morgen ist neblig, das Mühlrad steht still, und keine Seite steigt vom Pferd, keine rührt die Waffe an.

130. Das stillstehende Mühlrad ist ein eigentümliches Echo des brennenden Rades, das im ersten Abschnitt in die türkischen Reihen gerollt wurde: Dort diente das Rad dem Krieg, hier ist es ein Zeichen der Stille.

131. Das Wasser, das zwischen den beiden Trupps rauscht, ist für beide Heere dasselbe Wasser, und Gárdonyi erklärt dieses Bild nicht, er stellt es nur vor den Leser hin.

132. Den türkischen Knaben fesselt man nicht, denn Dobó hat es verboten, und in der Burg gilt: Ein Kind führt man nicht am Strick.

133. Der Knabe bleibt am Rand des Wassers stehen, dann geht er los und blickt einmal zurück.

134. Dieser Blick zurück ist die rätselhafteste Bewegung des Abschnitts, denn wir wissen nicht, ob er die Freiheit fürchtet oder ob er in der Burg etwas zurückgelassen hat, vielleicht ein gutes Wort, ein Stück Brot, ein menschliches Gesicht.

135. Gárdonyi beantwortet diese Frage nicht, und gerade das Fehlen der Antwort macht den Augenblick unvergesslich.

136. Im selben Augenblick trägt von der anderen Seite ein Soldat das kleine Kind bis in die Mitte des Wassers und übergibt es dort einem Ungarn.

137. Das Kind geht in der Mitte des Wassers von Hand zu Hand, und das ist einer jener seltenen Augenblicke der Weltgeschichte, in denen zwei Feinde zugleich Gutes tun.

138. Éva nimmt ihren Sohn am Rand des Wassers entgegen und sinkt mit ihm auf die Kiesel nieder, ohne Wort, ohne Schrei.

139. Der Kleine aber erschrickt vor ihr, denn er erkennt seine Mutter nicht.

140. Das ist das grausamste und wahrste Detail des Abschnitts, denn es zeigt die Grenze des Sieges.

141. Der Sieg gibt das Kind zurück, aber nicht die verlorene Zeit, und diesen Verlust kann kein Handel ersetzen.

142. Gergely eilt nicht zu ihnen, sondern lässt sie erst einander gehören und legt erst danach die Hand auf die Schulter seiner Frau.

143. Am anderen Ufer schließt zur selben Stunde ein alter Türke seinen Sohn in die Arme, und Gárdonyi lässt auch das nicht aus, obwohl er es könnte.

144. Ein engherzigerer Schriftsteller hätte nur die ungarische Freude beschrieben, Gárdonyi sieht beide Ufer zugleich.

145. Der Tausch ist das Gegenbild des Raubes: Wo im vierten Buch Gewalt war, ist hier ein Handel, wo Nacht war, ist hier Morgen, wo Heimlichkeit war, ist hier ein offenes Ufer.

146. Und er ist ein leises Echo auch jenes Raubes, mit dem im ersten Buch, am Ufer des Baches, der ganze Roman begann.

147. Die beiden Trupps wenden sich wortlos um, und keiner sieht dem anderen nach, denn der Krieg ist nicht zu Ende, er ruhte nur an diesem Morgen.

148. Solche Pausen ändern die Geschichte nicht, sie machen sie nur bewohnbar.

149. Auf dem Heimweg hebt sich der Nebel, und das Kind schläft auf dem Arm der Mutter ein, wie Kinder einschlafen, die nicht wissen, was mit ihnen geschehen ist.

150. Die Burg hielt man mit Mauern, das Kind gewann man mit Menschlichkeit.

151. Nach dem Sieg kommt nicht der Friede, sondern das Aufräumen, und der letzte Teil des Abschnitts beginnt mit dieser nüchternen Feststellung.

152. Schutt, Kalkgruben und Totenlisten füllen die ersten Wochen, und alle arbeiten, denn die Arbeit ist die einzige Arznei gegen das Schweigen.

153. Die Toten kommen in ein gemeinsames Grab, Adliger und Leibeigener nebeneinander, und der Tod vollbringt, was das Gesetz jahrhundertelang nicht vermochte.

154. Dobó schreibt seine Berichte, obwohl er krank und verwundet ist, und wer sie liest, ist überrascht, wie trocken sie sind.

155. Die Sprache der großen Taten ist immer bescheidener als die der Legenden über sie, und diese Bescheidenheit ist verwandt mit jenem Schweigen, das im vorigen Abschnitt auf den Mauern herrschte.

156. Gergely spricht in diesen Tagen wenig, doch er nimmt seinen Sohn jeden Tag auf den Arm und trägt ihn über die Basteien.

157. Er zeigt ihm die Mauer, die sie gehalten haben, obwohl das Kind kein Wort davon versteht.

158. So entsteht Gedächtnis: Der Vater erzählt es einem, der es noch nicht versteht, und der Roman erzählt es uns, die wir es schon verstehen.

159. In dieser Szene spricht der Roman auch über sich selbst, denn er ist selbst ein solches väterliches Erzählen, das über die Basteien führt.

160. Évas Geschichte ist schwerer, denn sie muss in ihren eigenen Körper zurückkehren, den sie während der Belagerung verlassen hatte.

161. Wochenlang kann sie nicht schlafen, denn die Stille ist ihr lauter als die Kanonen.

162. Das Kind, das sie am Ufer nicht erkannte, ist ihr noch immer fremd, und das ist der schwerste Monat ihres Lebens.

163. Das zurückgewonnene Kind muss man noch einmal gewinnen, und diesen Kampf kann man nicht mit dem Schwert führen.

164. Éva führt ihn mit Essen, mit Liedern, mit Geduld und mit Zeit, mit derselben Zähigkeit, mit der sie auf der Bastei gekämpft hat.

165. Eines Morgens streckt der Kleine ihr von selbst die Hand entgegen, und damit endet die Belagerung wirklich.

166. Gárdonyi erledigt das in zwei Sätzen, und diese Kürze ist keine Eile, sondern Genauigkeit.

167. Die ausgestreckte Hand ist die kleinste Bewegung des Abschnitts, und doch erfüllt sich in ihr erst wirklich das zweite Wort des Titels, die Wiedervereinigung.

168. Denn nicht der Tausch am Flussufer hat die Familie wiedervereint, sondern dieser Morgen, an dem das Kind selbst seine Mutter wählte.

169. Hier gewinnt auch die Grammatik des Titels ihren Sinn: Die Familie wird nicht vereinigt, sie vereinigt sich, von innen, in ihrer eigenen Zeit.

170. Évas Gestalt schließt damit den Bogen, der am Anfang des Romans begann.

171. Am Bach war sie ein mutiges Mädchen, dann eine widerständige Braut, die sich nicht an einen Feigling verheiraten ließ, schließlich die Kämpferin in Männerkleidung auf der Bastei.

172. Jetzt ist sie eine wirtschaftende, rechnende, mit den Verwaltern streitende Herrin, die sich von niemandem übervorteilen lässt.

173. Wer in Männerkleidung in eine belagerte Burg gelangt ist, den erschreckt eine falsche Abrechnung nicht.

174. Jene Ordnung, die sie als junges Mädchen beinahe einem Feigling ausgeliefert hätte, erkennt sie jetzt als Herrin an, und die Ironie des Romans ist leise, aber unerbittlich.

175. Évas endgültige Gestalt ist nicht das verliebte Mädchen, sondern der erwachsene, handelnde Mensch, und darin ist Gárdonyi den Romanen seiner Zeit weit voraus.

176. Gergely dient weiter, denn ein Grenzburgmann kann nicht in den Ruhestand treten, solange die Grenze unter seinem Fenster verläuft.

177. Er bereist die Burgen der Gegend, prüft Pulver, entwirft Minen und unterweist junge Soldaten, denn die wichtigste Waffe alternder Helden ist das Lehren.

178. Der historische Gergely Bornemissza wurde 1553, nach Dobós Abschied, Hauptmann von Eger, die Burg, die er verteidigt hatte, vertraute sich also ihm an.

179. Der erfinderische Verstand, der bei der Kellerlaterne Granaten ersann, wurde so zum Hüter der Burg.

180. Das Haus der Familie entsteht unterhalb der Burg, ein schlichtes Steinhaus ohne Vorlaube, und die Anordnung der Zimmer zeichnet Éva selbst mit Kohle auf den Boden.

181. Wer einmal alles verloren hat, baut kein großes Haus, sondern ein warmes.

182. Vor dem Haus steht ein Nussbaum, und in der Langsamkeit des Nussbaums liegt der Glaube an die Zukunft, denn wer einen Nussbaum pflanzt, pflanzt ihn für seine Enkel.

183. In den Dörfern ringsum säen die Bauern auch dort, wo nur noch Schornsteine stehen, denn die Erde kann nicht auf die Geschichte warten.

184. Haus, Baum und Saat sagen dasselbe in verschiedenen Sprachen: Das Leben wartet nicht auf den Sieg, sondern setzt sich unmittelbar nach ihm fort.

185. Das Kind lernt auf dem Steinboden gehen, dann im Hof laufen, und sein erstes Wort ist weder Vater noch Mutter, sondern der Name des Hundes.

186. Solche Kleinigkeiten beweisen, dass der Roman die Wirklichkeit kennt und nichts schöner zeigen will, als es ist.

187. Die Rückkehr des Alltags ist im Roman keine Langeweile, sondern ein Triumph, vielleicht der einzige wahre Triumph des ganzen Buches.

188. Hier erhält die Frage des Abschnitts ihre Antwort, wofür die 39 Tage durchgestanden werden mussten.

189. Das Ziel des Heldentums ist nicht das Heldentum, sondern der Werktag, den es schützt.

190. Ein Haus, in dem morgens Brot gebacken wird, ein Hof, in dem ein Kind dem Hund nachjagt – dafür standen sie auf den Mauern.

191. Der alte Talisman, der Ring, der sie seit ihrer Kindheit begleitet hatte, kommt in eine Schublade und bleibt dort.

192. Den Namen Jumurdzsák spricht man im Haus nicht mehr aus, denn der Aberglaube verliert seine Macht in dem Augenblick, da der Mensch ihn nicht mehr braucht.

193. Die größte Strafe für den besiegten Feind ist, dass man nicht mehr über ihn spricht.

194. Abends sitzen sie am Feuer und sprechen wenig über die Vergangenheit, denn was zwei gemeinsam überlebt haben, muss man nicht heraufbeschwören, es ist von selbst im Zimmer.

195. Der Leser wünschte, die Geschichte endete hier, im Schatten des Nussbaums, auf der Schwelle.

196. Die Geschichte aber erzählt weiter, wo der Roman verstummt.

197. Gergely Bornemissza geriet wenig später in türkische Gefangenschaft und wurde 1555 in Konstantinopel hingerichtet, in jener Stadt, in die er einst aufgebrochen war, um einen anderen Gefangenen zu befreien.

198. Auch István Dobó ereilte der Undank, denn später ließ ihn gerade jener Hof einkerkern, in dessen Namen er die Burg gehalten hatte.

199. All das macht das Ende des Buches nicht traurig, denn der Roman behauptet nicht, dass die Helden ewig leben, sondern dass bleibt, was sie getan haben.

200. Die Burg stand, das Kind lebte, und die Sprache, in der man all das erzählt, ist heute noch dieselbe.

201. Diese drei schlichten Tatsachen ergeben zusammen das, was Gárdonyi Sieg nennt.

202. Das neue Leben ist keine Fortsetzung des alten, sondern etwas anderes, denn wer sein Kind verloren und wiederbekommen hat, nimmt die Morgen nie mehr als selbstverständlich.

203. Dieses Glück ist nicht die Sorglosigkeit des ersten Buches, sondern ein wissendes Glück, das seinen eigenen Preis kennt.

204. Aus den zwei Kindern am Bach sind ein Mann und eine Frau geworden, die wissen, was der Friede kostet.

205. Der Preis des Friedens sind die 39 Tage, sein Wert aber ist eine ausgestreckte Kinderhand.

206. Müsste man den ganzen Abschnitt in einem einzigen Wort zusammenfassen, so wäre es das „Wieder“ in allen seinen Formen.

207. Rückzug, Rückgabe, Rückkehr, Wiederaufbau, Wiedergewinnen, Wiedererkennen – jedes wichtige Ereignis des Abschnitts steht im Zeichen dieses kleinen Wortes.

208. Es gibt jedoch einen Augenblick, in dem das „Wieder“ ins Stocken gerät: als das Kind die Mutter nicht erkennt.

209. Dieses Nicht-Erkennen ist die schmerzliche Grenze jedes „Wieder“, denn nichts kehrt ganz so zurück, wie es ging.

210. Der Roman leugnet diese Grenze nicht, sondern baut sie in das glückliche Ende ein, und dadurch wird das Ende glaubwürdig.

211. Das zweite große Motiv ist das Spiel von Öffnen und Schließen, das sich aus den vorigen Abschnitten herüberspannt.

212. Der große Belagerungsring öffnet sich durch die Zeit, der kleine, der das Kind festhält, durch einen Handel, und der Familienkreis schließt sich.

213. Neu ist in diesem Abschnitt, dass alles, was sich öffnet oder schließt, ohne Gewalt geschieht.

214. In den ersten beiden Abschnitten des fünften Buches berannten Kanonen, Minen und Stürme die Tore, hier öffnen sie sich von selbst, weil jemand geduldig vor ihnen gewartet hat.

215. Das dritte Motiv ist das Wasser, das im Abschnitt in vielerlei Gestalt erscheint.

216. Rauch und Nebel schweben über dem Tal, als das Heer abzieht, und Nebel liegt auf dem Fluss am Morgen des Tausches, als wäre die Welt ein halb ausgesprochener Satz.

217. Der Fluss trennt und verbindet zugleich, denn er trennt zwei Heere, verbindet aber zwei Väter.

218. An beiden Ufern fließt dasselbe Wasser, und dieses Bild sagt mehr über den Krieg als manche Schlachtszene.

219. Das vierte Motiv sind die Stille und die Abwesenheit, die den Sieg begleiten.

220. Das leere Tal, die leeren Plätze auf der Mauer, das fehlende Kind, der nicht mehr ausgesprochene Name – Gárdonyi erzählt den Sieg durch das, was fehlt.

221. Diese Methode schwächt die Freude nicht, sondern zeigt, unter welcher Last sie sich befreit hat.

222. Das fünfte Motiv ist der Mensch auf der anderen Seite, der in diesem Abschnitt zum ersten Mal aus der Masse heraustritt.

223. Die Dinge im verlassenen Lager, der Knabe im Keller und der alte Türke am anderen Ufer sind drei Stufen, auf denen der Feind zum Menschen wird.

224. Die Menschlichkeit des Feindes schwächt den Helden nicht, sie beglaubigt ihn, denn nur der Sieg ist rein, der nicht aus Hass entspringt.

225. Das sechste Motiv ist das Kind als Maß der Dinge.

226. Das fünfte Buch endet nicht mit einem Feldherrn, nicht mit einem Triumphzug, sondern mit einem Kind, das die Hand ausstreckt.

227. Wer wissen will, ob ein Sieg etwas wert war, muss fragen, was er für die Kinder bedeutet.

228. Im Abschnitt kehren zwei Kinder zu zwei Vätern zurück, und mit diesem Maß misst der Roman auch die ganze Belagerung.

229. Das siebte Motiv ist das Kleine nach dem Großen, die schlichten Dinge des Tages nach dem Sieg.

230. Brot, eine Decke, ein Nussbaumsetzling, der Name eines Hundes – am Tag nach dem Sieg nehmen die kleinen Dinge sogleich den Platz der großen ein.

231. Und genau das ist der Sieg: dass man wieder über kleine Dinge sprechen kann.

232. Das letzte und wichtigste Motiv ist das Licht, das die drei Abschnitte des fünften Buches miteinander verknüpft.

233. Am Ende des ersten Abschnitts brannte tief im Keller eine Laterne, bei deren Licht Gergely rechnete, und sie war der erste der Sterne von Eger.

234. Am Ende des zweiten Abschnitts leuchtete neben ihr ein zweites Licht auf, denn Éva setzte sich zu Gergely, und die beiden Schatten wurden zum Anfang eines Sternbildes.

235. Im dritten Abschnitt kommt das dritte, kleinste Licht hinzu, das Kind, und damit ist das Sternbild vollständig.

236. Die Sterne des Titels sind so nicht nur die Helden der Mauern, sondern auch die Lichter, die rings um eine Familie aufleuchten.

237. Ein Stern ist ein Stern, weil er im Dunkeln sichtbar wird, und die Sterne von Eger wurden in der langen Nacht der Belagerung sichtbar.

238. Jetzt, da die Nacht vorüber ist, zeigt sich, dass ihr Licht nicht erlischt, sondern nur stiller wird.

239. Die Motive beschreiben zusammen eine einzige Bewegung: vom Krieg zum Zuhause, von der Masse zum einzelnen Menschen, vom Lärm zur Stille.

240. Diese Bewegung kehrt den ganzen Bogen des fünften Buches um, denn die Belagerung presste die Welt von außen nach innen zusammen, der Sieg aber öffnet sie von innen nach außen.

241. Die Tore öffnen sich, die Straßen werden wieder begehbar, die Bauern gehen auf die Felder hinaus, und die Burg tritt wieder in Verbindung mit der Welt.

242. Die belagerte Burg war eine geschlossene Welt, die befreite Burg ist ein offenes Haus.

243. In dieser Öffnung erfüllt sich das Versprechen des vorigen Abschnitts, dass der nächste Durchbruch nach außen führen muss.

244. Nur ist dieser Durchbruch kein Durchbruch mehr, sondern einfach ein Hinaustreten ins Freie.

245. Die Motive schmücken den Abschnitt also nicht, sondern tragen ihn, wie die Balken die zerzausten Mauern hielten.

246. Der Kern der schriftstellerischen Leistung dieses Abschnitts ist der Mut zum leisen Schluss.

247. Ein Kriegsroman endet hier ohne Schlachtszene, ohne Siegesfeier und ohne Schlussrede, und sein Höhepunkt ist ein Kind an einem Flussufer.

248. Gárdonyis Zeitgenossen, die in der Stimmung der Millenniumsfeiern lebten, hätten einen Triumphzug erwarten können, Posaunen, Fahnen und große Worte.

249. Stattdessen gibt ihnen der Roman einen Ring in einer Schublade, einen Nussbaum und eine ausgestreckte Hand.

250. Das Prinzip der Komposition ist einfach und doch meisterhaft: Das öffentliche Geschehen läuft aus, das private tritt in den Vordergrund.

251. Der Blick des Erzählers verengt sich vom Tal auf ein Flussufer und von dort auf einen Tisch, wie eine Kamera, die langsam aus der Ferne in die Nähe fährt.

252. Im vorigen Abschnitt verband Gárdonyi die Mauer und Évas Weg durch Parallelmontage, hier lässt er die beiden Fäden nacheinander auslaufen.

253. Zuerst verabschiedet sich die große Geschichte, dann erhält die kleine Raum, und der Leser bemerkt kaum, dass sich der Schwerpunkt dabei umgekehrt hat.

254. Die Kürze ist in diesem Abschnitt eine Ehrerbietung.

255. Zwei Sätze über die ausgestreckte Hand, wenige Sätze über die Zukunft, ein Bild in der Mitte des Wassers – große Schriftsteller schreiben wenig über das Glück, aber genau.

256. Wo ein schwächerer Autor ausmalen würde, verstummt Gárdonyi und lässt den Leser in das Schweigen hinein.

257. Der Abschnitt setzt auch einen Maßstab der Menschlichkeit.

258. Gárdonyi schrieb einen nationalen Roman ohne Hass, und 1899, im Nachklang des Millenniums, war das keineswegs selbstverständlich.

259. Der alte Türke am anderen Ufer, der seinen Sohn umarmt, ist vielleicht das mutigste Bild des Romans, denn er gibt im nationalen Epos der Vaterliebe des Feindes Raum.

260. Hier lohnt es sich, zu trennen, was im Abschnitt historisch und was dichterische Ergänzung ist.

261. Historisch sind der Abzug des türkischen Heeres am 18. Oktober 1552, Gergely Bornemisszas Hauptmannschaft ab 1553, seine Gefangennahme 1554, seine Hinrichtung 1555 und der Fall Egers 1596.

262. Als dichterische Ergänzung darf man dagegen den Tausch am Flussufer, das Haus unter der Burg, den Nussbaum und das erste Wort des Kindes ansehen.

263. Die Dichtung fälscht die Geschichte nicht, sie macht die Vergangenheit bewohnbar und setzt Menschen dorthin, wo die Chronik nur Zahlen sieht.

264. Zu dieser Frage gehört auch die eigene Geschichte des Autors, die auf eigentümliche Weise mit dem „Wieder“ des Abschnitts verbunden ist.

265. Géza Gárdonyi zog 1897 nach Eger, schrieb hier den Roman und blieb bis zu seinem Tod 1922 in der Stadt.

266. Er wurde in der Burg begraben, an dem Ort, den er in seinem Roman unsterblich gemacht hatte, und auf seinem Grab steht die Inschrift: „Nur sein Leib“.

267. Die Inschrift besagt, dass, was von Gárdonyi im Grab ruht, nur der Leib ist, das Übrige lebt im Buch weiter.

268. So erfasst das „Wieder“ des Abschnitts am Ende sogar den Autor, denn auch er fand heim nach Eger, wie seine Helden in das Haus unter der Burg heimfanden.

269. Das Nachleben des Romans ist bekannt: Die „Sterne von Eger“ wurden zur Redewendung, das Buch wurde zur Schullektüre, 1968 entstand ein Film danach, und die Burg wird jährlich von vielen Tausenden besucht.

270. Weniger augenfällig ist, dass jede Generation etwas anderes aus ihm herausliest.

271. Die Kinder lesen darin das Abenteuer, die Erwachsenen das Standhalten, die Alten den Verlust.

272. Dass das Buch alle drei Lesarten trägt, verdankt es zu einem großen Teil gerade dem leisen Schluss, denn die Stille lässt jedem Raum.

273. Ein lauter Schluss würde nur eine einzige Generation ansprechen, der stille Schluss spricht alle an.

274. Auch für den deutschsprachigen Leser ist dieser Abschnitt der zugänglichste Teil des Romans.

275. Die Einzelheiten der Belagerung von Eger mögen ihm fremd sein, doch der Vater, der seinen Sohn sucht, ist in jeder Sprache derselbe Vater.

276. Blickt man auf das fünfte Buch zurück, so bauen die drei Fragen klar aufeinander auf.

277. Das „Wie“ war das Buch der Mauern und des Erfindergeistes, das „Wer“ das Buch der Menschen und des Zusammenhalts, das „Wofür“ das Buch der Familie und des Werktags.

278. Auf die ersten beiden Fragen antwortete die Burg, auf die dritte konnte nur ein Haus antworten.

279. Diese Reihenfolge ist kein Zufall, denn ohne die dritte Frage wären die ersten beiden sinnlos.

280. Heldentum, das nicht weiß, wofür es kämpft, ist bloße Tollkühnheit, und Gárdonyis Helden wussten immer, wofür.

281. Dieses Wissen spricht nun auch der Roman aus, nicht mit Worten, sondern mit einem Bild.

282. Ein Kriegsroman, der mit einem Kind an einem Flussufer endet, hat verstanden, wofür Kriege überhaupt geführt werden dürfen.

283. Nicht für den Ruhm, nicht für die Macht, nicht für die Rache, sondern dafür, dass die Kinder heimkehren können.

284. Am Ende des Abschnitts ist alles heimgekehrt, was heimkehren konnte.

285. Der Feind ist in sein eigenes Land heimgekehrt, das Kind zu seiner Mutter, der Alltag in das Haus.

286. Und die Burg ist wieder eine Burg geworden, weil in ihr wieder gelebt wird.

287. Der Ring hat sich von der anderen Seite geöffnet, wie es der vorige Abschnitt vorhergesagt hatte, und kein einziges Schwert war dazu nötig.

288. Das letzte Bild spielt darum nicht auf den Mauern, sondern im Haus unter der Burg, an einem Herbstabend.

289. Auf dem Tisch brennt dieselbe Laterne, bei deren Schein Gergely im Keller wochenlang maß, rechnete und plante.

290. Am Ende des ersten Abschnitts saß er allein bei ihr, am Ende des zweiten setzte sich Éva zu ihm, und an der Wand bewegten sich zwei Schatten.

291. Jetzt stehen an der Wand nicht zwei, sondern drei Schatten, und der dritte ist klein.

292. Gergely rechnet keine Pulvermengen mehr, Éva dreht keine Lunten mehr, und das Kind schläft im Schein der Laterne.

293. Der dritte Schatten, der am Ende des vorigen Abschnitts nur als Gedanke zwischen ihnen saß, ist jetzt wirklich da und atmet.

294. Draußen im Tal brennen keine Lagerfeuer, nur einige Fenster der Dörfer leuchten, wo ebenfalls Menschen heimgekehrt sind.

295. Die Laterne war der erste der Sterne von Eger, und das zweite Licht machte sie zum Anfang eines Sternbildes.

296. Mit dem dritten, kleinsten Licht ist das Sternbild vollständig, und dieses Sternbild ist eine Familie.

297. Der Sieg und die Wiedervereinigung, die beiden Wörter des Titels, finden in diesem Bild endlich zueinander, und das „und“ zwischen ihnen ist nun verdient.

298. Dieselbe Laterne, dasselbe Licht, doch ihre Aufgabe ist eine andere.

299. Wochenlang brannte sie gegen die Nacht, damit die Burg nicht im Dunkel verloren gehe.

300. Jetzt brennt sie nicht mehr gegen die Nacht, sondern nur noch für die, die um sie sitzen.