5-2-egri

1. Az ötödik nagy fejezet második szakasza a regény sarokpontja, amelyben a védekezés kitartásából lassan a győzelem bizonyossága születik, és a mű minden szála egyetlen falszakaszon fut össze.

2. Míg az előző szakasz azt mutatta meg, hogyan állja a vár a rohamokat, ez a szakasz azt mutatja meg, kik állják: kiknek a kezében, vállán és szívében nyugszik a vár sorsa.

3. A fejezet címe – az áttörés – hadi fogalom, és első hallásra a támadó szótárához tartozik, nem a védőéhez.

4. Áttörni annyi, mint átszakítani egy vonalat, egy falat vagy egy hadsort, és pontosan ezt akarja a török sereg Eger alatt harminckilenc napon át.

5. Ágyúval, aknával, létrával és tömeges rohammal keresi az áttörést, és a hatalmas túlerő ellenére sem találja meg.

6. A fejezet finom iróniája abban rejlik, hogy az áttörések, amelyek valóban sikerülnek, nem az ostromlókéi, hanem a védőkéi.

7. Az első áttörés kívülről befelé vezet: Éva átjut az ostromgyűrűn, és bejut a várba, ahová a hatalmas sereg sem tudott bejutni.

8. A második áttörés alulról felfelé vezet: az egri asszonyok kilépnek a pincék homályából, és felmennek a falakra, ahol addig csak férfiak álltak.

9. A harmadik áttörés magában a regényben történik, mert a szerelmi szál itt tör be a hadi történetbe, és a kettő ettől kezdve elválaszthatatlan.

10. Van egy negyedik, csendes áttörés is: a vár lelkületében a puszta kitartásból lassan az a bizonyosság lesz, hogy Eger megtartható.

11. Az ellenség tehát kétszázezres hírével sem töri át a falat, egyetlen asszony viszont áttöri a gyűrűt.

12. Az ostrom egyetlen sikeres áttörése nem egy hadseregnek sikerült, hanem egy anyának.

13. Az előző fejezet végén Gergely a harc szüneteiben a messzeségbe nézett, és nem tudta, hogy Éva már közel jár.

14. Kisfiuk Jumurdzsák hatalmában volt a török táborban, a vár pedig napról napra fogyó erővel várta a következő rohamot.

15. A műhely lámpása, az egri csillagok első fénye, még égett, de körülötte hosszú és sötét volt az éjszaka.

16. Ebből a sötétségből lép elő most mindaz, amivel sem a török hadvezérek, sem a vár védői nem számoltak.

17. Az előző szakasz azt kérdezte, hogyan állhat meg a kevés a sok ellen, ez a szakasz pedig azt kérdezi, kik tartoznak valójában a kevesek közé.

18. A válasz egyszerű, és mégis felforgató: mindenki, aki a várban van, azok is, akiknek a neve semmilyen zsoldlistán nem szerepel.

19. Az előző szakasz három falról beszélt, a kőből, az emberekből, valamint a szellemből és tűzből épült falról, és láttuk, hogy minél jobban omlik a kő, annál magasabbra nő a másik kettő.

20. Ebben a szakaszban az emberekből épült fal megkapja hiányzó köveit, és csak most válik igazán hézagmentessé.

21. Az emberek fala akkor lesz teljes, amikor azok is beállnak a sorba, akikkel senki sem számolt.

22. A tizenhatodik századi végvár nem puszta katonai erődítmény volt, hanem kis város, amelyben családok, iparosok és a környező falvakból menekültek éltek.

23. Amikor a török sereg közeledett, a vidék népe a falak mögé húzódott, mert a vár volt az egyetlen hely, ahol az élet még remélhetett.

24. Egy ostromlott vár ezért mindig ostromlott közösség is, amelyben a katona mellett ott él az asszony, a gyermek és az öreg.

25. Az asszonyok részvétele az ostromokban nem volt kivételes csoda, hanem kényszerű szükség, csakhogy a krónikák ritkán jegyezték fel.

26. A hadtörténet a zászlókat, a vezéreket és a rohamokat számolja, a vizet hordó kezeket azonban nem.

27. Az 1552-es esztendő sötét sorában Szolnok és Eger két ellentétes mozdulatot mutat, amely a fejezet megértéséhez kulcsot ad.

28. Szolnokból a zsoldosok kifelé szöktek, és a vár szinte harc nélkül elesett, Egerbe viszont egy asszony befelé tört, és a vár megmaradt.

29. A két irány két kimenetelt jelent, és a regény világában a vár sorsa azon múlik, merre mozdulnak az emberek, amikor közeledik a veszély.

30. Aki kifelé fut, azt a félelem vezeti, aki befelé tör, azt a hűség, és Eger a hűség vára.

31. A regény szerkezetében ez a fejezet az a pont, ahol a két nagy szál, amelyet Gárdonyi hosszú fejezeteken át külön vezetett, végre összeér.

32. A negyedik könyv óta az olvasó két világban élt: a falak között, ahol Gergely harcol, és az utakon, ahol Éva a vár felé tart.

33. Most a két világ egyetlen világgá válik, és a magánélet sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a vár sorsával.

34. A fejezet két része ezt a kettős mozgást követi: az egyik Éva útját és harcát, a másik az egri asszonyok közösségét állítja a középpontba.

35. A két történet azonban nem két külön történet, hanem ugyanannak az áttörésnek két arca: az egyik egyetlen asszony útja, a másik sok asszonyé.

36. Éva kívülről érkezik, az egri asszonyok belülről lépnek elő, és a falon ugyanazon a helyen állnak meg.

37. A fejezet így a regény legnagyobb egyesítő mozdulata, amelyben család és nemzet, szerelem és kötelesség, egyén és közösség egymásra talál.

38. Gárdonyi ezt az egyesülést nem ünnepi beszédekkel, hanem munkával, hallgatással és apró mozdulatokkal ábrázolja.

39. A nagy szavak ideje az ostromban lejárt, és a regény ebben a fejezetben a tettek csendes nyelvén beszél.

40. A fejezet vezérgondolata ezért egyetlen mondatba sűríthető: az áttörés, amelyet az ellenség nem ért el, a vár belsejében ment végbe.

41. Éva útja a negyedik könyvben kezdődött, azon a napon, amikor Gergely a hívásnak engedve Egerbe sietett, és otthon hagyta a feleségét.

42. Nem sokkal később Jumurdzsák elrabolta kisfiukat, és a gyermek sorsa ettől kezdve összefonódott a varázsgyűrűével, amelyet a török gyermekkoruk óta keresett.

43. Éva ekkor olyan döntést hozott, amely minden korabeli illemszabálynak és józan számításnak ellentmondott: elindult a háború felé.

44. 1552 nyarán és őszén az ország útjain mindenki a török elől menekült, szekerekkel, batyukkal és gyermekekkel, a biztonságosabb vidékek felé.

45. Éva az áradattal szemben haladt, és ez a szembemenés az egész fejezet első és talán legmerészebb mozdulata.

46. Nem menedéket keresett, hanem a veszélyt, mert tudta, hogy férje és gyermeke sorsa ott dől el, ahol a veszély a legnagyobb.

47. Egy asszony a tizenhatodik századi Magyarországon nem utazhatott egyedül, különösen nem hadjárat idején, amikor az utakat portyázók és martalócok lepték el.

48. A férfiruha ezért nem regényes szeszély, hanem az életben maradás feltétele, és Gárdonyi gondosan megindokolja ezt a lépést.

49. A régi magyar balladák férfiruhás lányai már ismerték ezt a fogást, Éva azonban nem dalban, hanem hetekig tartó, fáradságos úton él vele.

50. Az álruha nem a lelkét változtatja meg, csak a külsejét, és a regény éppen ezt a kettősséget használja ki a következő jelenetekben.

51. Éva útja egy háborúban álló ország keresztmetszete: felégetett falvak, elhagyott szántók, menekülők és halottak szegélyezik.

52. Amit a vár védői a falakról csak sejtenek, azt Éva a saját szemével látja: a háborút nemcsak a várak, hanem a falvak is elszenvedik.

53. Ez a látvány Éva számára nem ismeretlen, hiszen gyermekkorában maga is átélte a török portyák pusztítását.

54. A kör így bezárul: a gyermek, aki a patakparton először találkozott a török erőszakkal, most felnőtt asszonyként megy elébe.

55. Az úton Évát nem a bátorság hajtja előre, hanem az a makacs hűség, amely nem kérdezi, lehetséges-e, amit tesz.

56. A bátorság legyőzi a félelmet, a hűség viszont nem is foglalkozik vele, és ez a különbség Éva alakjának kulcsa.

57. Éva a regényben félelmet, kimerültséget és kétséget is érez, és éppen ettől lesz hús-vér ember, nem pedig jelkép.

58. Minél közelebb ér Egerhez, annál sűrűbb lesz körülötte a háború, és annál keskenyebb az út, amelyen még járni lehet.

59. Végül megpillantja a völgyet, és benne azt, amit a vár védői hetek óta felülről látnak: a hatalmas tábort, a sátrak tengerét, a zászlókat és az ágyúkat.

60. Éva az egyetlen főszereplő, aki az ostromot kívülről is látja, és a regény ezt a nézőpontot egyedül neki engedi meg.

61. Kívülről a vár kicsinek és elveszettnek tűnik, kősziget a sátrak tengerében, és a látvány bármely józan embert visszafordulásra bírna.

62. Éva nem fordul vissza, mert számára a vár nem erődítmény, hanem az a hely, ahol a férje áll.

63. Az ostromgyűrű több sorban veszi körül a várat, és egy ostromlott erősségbe bejutni gyakran nehezebb, mint kitörni belőle.

64. A kitörő mögött ott van a vár, amely fedezi, a bejutni akaró viszont egyedül áll az ellenség és a saját zárt kapuk között.

65. A vár kapuja ugyanis nemcsak az ellenség előtt van zárva, hanem minden idegen előtt is, akiről nem tudni, barát-e vagy kém.

66. Az ostrom világában a bizalmatlanság nem erkölcsi hiba, hanem az életben maradás szabálya, és Éva ennek a szabálynak is ki van szolgáltatva.

67. A történeti források több esetről tudnak, amikor hírvivők éjszaka, kötélen, rejtett úton vagy a sötétség leple alatt jutottak be ostromlott várakba.

68. Gárdonyi tehát nem csodát ír le, hanem a ritkát választja, és a ritka a történelmi regény jogos területe.

69. Az átjutáshoz álruha, lélekjelenlét és szerencse kell egyszerre, és a regény egyiket sem hallgatja el, de egyiket sem nagyítja fel.

70. A feszültség nem abból fakad, hogy az olvasó nem tudja, sikerül-e Évának, hanem abból, hogy nem tudja, mikor és milyen áron.

71. Gárdonyi korán elárulja, hogy Éva úton van, és ezzel a meglepetés helyett a várakozás erejére épít.

72. A várakozás az olvasót beavatottá teszi, mert többet tud, mint a várban álló férj, és ez a tudás minden oldalt megterhel.

73. Magát az átjutást a regény szűkszavúan beszéli el, rövid mondatokban, kevés jelzővel, szinte lélegzetvisszafojtva.

74. A részletezés itt megtörné a feszültséget, és az író tudja, hogy a sötétben tett lépéseket nem szabad teljes fénybe állítani.

75. A jelenet ereje abban áll, hogy az olvasó képzelete tölti ki, amit a szöveg elhallgat.

76. A kapu motívuma ezen a ponton különös jelentést kap, mert a kapu egyszerre jelent oltalmat és bezártságot.

77. Aki Eger kapuján belép, nem menekül meg, hanem az ország akkori legveszélyesebb helyére lép, ahonnan nincs visszaút.

78. Éva tudatosan választja ezt a bezártságot, mert a vár falain kívül a szabadság számára értelmetlen volna.

79. Ebben rejlik a fejezet egyik legmélyebb paradoxona: a szabad választás a legszűkebb börtönbe vezet, és mégis ez a választás a szabadság legtisztább formája.

80. A török sereg hetek óta a kaput döngeti, és nem jut be, Éva viszont bejut, mert nem erővel, hanem hűséggel kopogtat.

81. Ez persze költői kép, de a regény logikájában mély igazságot rejt: a vár annak nyílik meg, aki hozzá tartozik.

82. Éva megérkezésének híre gyorsan terjed a várban, még ha eleinte senki sem tudja is, ki az a fiatal legény, aki kívülről jött.

83. Maga a tény azonban, hogy valaki átjutott a gyűrűn, felér egy kisebb győzelemmel.

84. Ha egy ember átjutott, akkor a gyűrű nem tökéletes, és a tökéletlen gyűrű nem börtön, csak akadály.

85. Egy gyűrű, amelyen egy ember átjutott, már nem gyűrű, csak sokaság.

86. Az ostromlott közösségnek nem érvekre, hanem jelekre van szüksége, és Éva érkezése ilyen jellé válik.

87. A regény vallásos rétege itt halkan megszólal, mert a jel mögött sokan a gondviselés kezét sejtik, jóllehet Gárdonyi nem beszél csodáról.

88. Az író hite szemérmes, és inkább a szereplők tetteiben, mint a szavaikban mutatkozik meg.

89. Az áttörés iránya is jelentést hordoz: minden ostromban a támadó akar befelé jutni, a védő pedig kifelé tekint.

90. Éva befelé tör, mint a támadó, de nem pusztítani jön, hanem erősíteni, és ezzel az ostrom mozgásrendjét a visszájára fordítja.

91. Ugyanazt az utat, amelyen a török erőszakkal próbál bejutni, ő szeretettel teszi meg, és a vár az egyiket visszaveti, a másikat befogadja.

92. Ez a különbség a fejezet egyik rejtett tanítása: aki uralkodni akar egy helyen, azt a hely kiveti magából, aki hozzá akar tartozni, annak utat nyit.

93. Éva útjával a regény egyik leghosszabb íve ér célba, amely a negyedik könyvben egy elhagyott otthonból indult.

94. Az út azonban nem ér véget a kapuban, mert a várban Évára újabb, belső út vár: az ismeretlenségtől a felismerésig.

95. A külső áttörés után tehát egy belső következik, és ez talán még nehezebb, mint az első volt.

96. A várban Éva nem asszonyként, hanem fiatal vitézként lép a védők közé, és álruháját egy ideig itt sem veti le.

97. Ennek oka nem játékos titkolózás, hanem a helyzet komolysága, mert egy asszony érkezése a harc közepén zavart kelthetne.

98. Van egy mélyebb oka is: Éva nem akarja, hogy a férje érte aggódjon, amikor a várnak Gergely minden figyelmére szüksége van.

99. A szív és a kötelesség feszültsége, amely a negyedik könyvben Gergelyt tépte szét, most Éva vállára nehezedik.

100. Éva hallgat, és ez a hallgatás a szeretet egyik legnehezebb formája, mert lemond a vigaszról azért, hogy a másikat ne terhelje.

101. Férj és feleség így ugyanabban a várban, talán csak néhány lépésnyire egymástól harcol, és a férj nem tudja, ki áll a közelében.

102. Az olvasó ismét többet tud, mint a hős, és ez a helyzet gyengédséggel és aggodalommal tölti meg a jeleneteket.

103. Gergely nem ismeri fel azonnal a feleségét, és ez nem a figyelmetlenség jele, hanem annak, mennyire megváltoztatta Évát az út.

104. A por, a hetek, a férfiruha és a kimerültség más arcot rajzoltak rá, és a szenvedés, mint mindig, átformálta az embert.

105. Ugyanakkor Gergely is más, mint akitől Éva elbúcsúzott, mert a hetek óta tartó ostrom rajta is nyomot hagyott.

106. Két megváltozott ember néz egymásra a füstben, és az egymásra ismerés pillanata ezért egyben a megváltozott másik elfogadása is.

107. Amikor a felismerés megtörténik, Gárdonyi nem nyújtja el a jelenetet, hanem néhány mondattal lezárja.

108. A századforduló olvasója itt hosszú párbeszédet, könnyeket és ünnepélyes szavakat várt volna, és a szerző éppen ezt tagadja meg tőle.

109. Az öröm rövid, mert a falon várnak rájuk, és a gyermek még mindig kint van a táborban.

110. A háború nem tiltja meg a szeretetet, csak nem hagy neki időt, és ez talán a legkegyetlenebb vonása.

111. Az elhallgatott jelenet mégis erősebb a megírtnál, mert az olvasó képzelete hozzáteszi mindazt, amit a szöveg megvon tőle.

112. Ebben a rövid pillanatban az egész regény összesűrűsödik: a patakparti gyerekek, a titokban összeházasodott szerelmesek és az aggódó szülők egyszerre néznek egymásra.

113. A két gyermek, aki egykor együtt menekült a török elől, most együtt áll ellene, és a kör, amely a patakparton kezdődött, a várfalon zárul.

114. A kör azonban még nem teljes, mert a harmadik, a gyermek hiányzik, és a hiánya mindkettőjük gondolataiban jelen van.

115. Éva jelenléte megváltoztatja Gergely magatartását, mert a mérnök számításaiba olyan tényező kerül, amelyet nem lehet kiszámítani.

116. Ez a tényező a félelem, nem a saját életéért, hanem azért, akit szeret, és aki most ugyanazon a falon áll, mint ő.

117. Aki egyedül van, az bátrabb, mert csak a maga életét kockáztatja, és ez a regény egyik fájdalmas felismerése.

118. A szeretet tehát nemcsak erősít, hanem sebezhetővé is tesz, és Gárdonyi nem hallgatja el ezt az árnyoldalt.

119. Gergely mégsem gyengül el, hanem megtanul együtt élni ezzel a félelemmel, ahogyan a vár is együtt él a repedéseivel.

120. Éva a várban először a sebesültek mellett talál feladatot, mert a kötözés és a vízhordás minden ostrom legsürgetőbb munkája.

121. Később a falra is felmegy, és követ, forró vizet és lövedéket hord azoknak, akiknek a kezét a harc köti le.

122. A legszorultabb pillanatokban fegyvert is fog, de a regény ezt nem ünnepli, csupán feljegyzi.

123. Gárdonyi sehol sem állítja, hogy Éva úgy vív, mint egy katona, csak azt, hogy nem hátrál meg.

124. Ez a mértéktartás írói bölcsesség, mert a túlzás hősnő helyett operai figurát csinálna belőle.

125. A meg nem hátrálás pedig éppen az a tulajdonság, amely az ostrom sorsát eldönti, és ebben Éva semmivel sem marad el a férfiak mögött.

126. Éva indítéka nem elsősorban a haza szeretete, hanem a férje és az elrabolt gyermeke iránti hűség.

127. Ez a személyes indíték Gárdonyi egyik legbátrabb döntése, mert kiemeli a nőalakot a nemzeti allegóriák sorából.

128. A regényben a nagy eszmék mindig kicsi, megnevezhető kötelékeken keresztül válnak érthetővé: a haza itt egy gyermek arca és egy férfi keze.

129. A magánügy és a közös ügy a várban mégis egybeesik, mert a gyermek sorsa a vár sorsától függ.

130. Aki a várat tartja, a gyermek visszaszerzésének reményét is tartja, és Éva ezért minden kővel, amelyet felhord, a fiáért is dolgozik.

131. Ha a vár elesik, a gyermek örökre a táborban marad, ha megáll, van remény: ilyen egyszerű és ilyen kegyetlen a számítás.

132. Éva életútja visszatekintve a fokozatos önállósodás útja, amely a regény első lapjaitól ide, a várfalig vezet.

133. A patakparti kislány már bátrabb volt a koránál, és nem hagyta magára a pajtását a veszélyben.

134. A királyné udvarában ellenállt annak a házasságnak, amelyet a gyáva Fürjes Ádámmal akartak rákényszeríteni, és a saját szívét követte.

135. A titkos esküvő után feleség és anya lett, és most, a legnagyobb veszélyben, a vár védőjévé válik.

136. Minden lépése egy-egy korlát áttörése volt: a félelemé, az illemé, a hatalomé és végül az ostromgyűrűé.

137. Éva élete így maga is áttörések sorozata, és a fejezet címe az ő egész életútjára is ráillik.

138. Az irodalomtörténet sokáig egyedül Gergelyt tekintette a regény hősének, holott a mű második felében gyakran Éva viszi előre a cselekményt.

139. Gergely a falhoz van kötve, Éva viszont szabadon mozog, dönt és cselekszik, és ez a szereposztás a korabeli regények megszokott rendjét fordítja meg.

140. A várban azonban Éva egyre kevesebbet beszél önmagáról, és egyre inkább a közösség részévé válik.

141. A beszéd fogyása a regényben a beilleszkedés jele, mert a várban a szó helyét a mozdulat, a pillantás és a szolgálat veszi át.

142. A felismerés után az álruha elveszíti értelmét, és Éva a férfiak sorából az asszonyok közé lép át, akik ekkor már a falakon dolgoznak.

143. Az álruha levetése nem visszalépés, hanem hazaérkezés, mert Évának többé nem kell másnak lennie, mint aki valójában.

144. Az asszonyok nem faggatják, honnan jött, mert az ostrom alatt a múlt kérdései elveszítik a súlyukat, és a kötény mindenkit testvérré tesz.

145. Éva azért jött, hogy a férjét és a gyermekét keresse, és olyan közösséget talált, amelyben mindkettejük reménye biztonságban van.

146. Az egri asszonyok története ott kezdődik, ahol a várvédelem munkamegosztása értelmét veszti.

147. A hosszú ostrom során eljön az a pont, amikor a falakon már nincs annyi ép férfi, ahány kőnek és lándzsának kéz kellene.

148. Addig az asszonyok munkája a föld alatt, a pincék félhomályában folyt, ahol a sebesülteket ápolták és a kenyeret sütötték.

149. Most kilépnek a nyílt falszakaszra, és ez a néhány lépcsőfok a fejezet második nagy áttörése.

150. Dobó nem parancsolja meg nekik, mert ilyen parancsot egyetlen kapitány sem adhat ki tiszta lelkiismerettel.

151. Az asszonyok maguktól jönnek, és éppen ez az önkéntesség adja meg az egri ostrom legsajátosabb színét.

152. A férfiak eleinte vissza akarják küldeni őket, félig gyengédségből, félig szégyenből, ahogyan ilyenkor szokás.

153. Az asszonyok logikája azonban kegyetlenül egyszerű: ha a vár elesik, a pince nem menedék, hanem csapda, és a rabszíj sem asszonynak való hely.

154. Aki ezt egyszer végiggondolta, annak a fal már nem a veszély helye, hanem az egyetlen értelmes hely.

155. A munka, amelyet a falakon végeznek, mindenekelőtt testi munka, és a regény nem szégyelli megmutatni a súlyát, a szagát és a fájdalmát.

156. A lépcsőn emberláncot alkotnak, és kézről kézre adják a köveket, mert így kevesebb erő vész el.

157. Az ilyen lánc sebességét nem a legerősebb, hanem a legfáradtabb tagja szabja meg, és mégsem szakad el, mert a fáradt mellé mindig odaáll valaki.

158. A lánc a közösség legtisztább képe: senki sem viszi egyedül a terhet, és senki sem hagyja el a helyét.

159. A köveket a leomlott házfalakból, az istállók romjaiból és a temető kerítéséből törik ki, és a vár így lassan felemészti önmagát.

160. Minden kő, amely a mellvéden végzi, valahonnan hiányzik, és az ostrom végére a vár belseje kiürül, hogy a pereme megteljen.

161. A falon üstök állnak, alattuk tűz, bennük forró víz és olvasztott szurok, és a füst feketére festi az asszonyok arcát.

162. A mellvéden a kövek rendes rakásokban állnak, ahogyan a jó gazdasszony a tűzifát rakja a kamrában.

163. Az ostrom nem törli el a háztartás rendjét, hanem felviszi a falakra, és ez az átvitel a jelenet titka.

164. Az előző szakaszban a tárgyak változtak fegyverré, a hordó, a korsó és a malomkerék, most az emberek változnak át: a gazdasszonyból harcos lesz.

165. A kötény teherhordó zsákká, a merítőkanál fegyverré, a dézsa hadiszerré válik, és a konyha eszközei a vár védelmét szolgálják.

166. Amikor a roham megindul, és a létrák a falnak csapódnak, az asszonyok nem céloznak, hanem egyszerűen elengedik a követ a mellvéd fölött.

167. A magasság dolgozik helyettük, és a nehézségi erő, amely az előző szakaszban a gránátot és a kereket vitte, most az asszonyok szövetségese.

168. A forró vizet hosszú nyelű merítőkkel öntik le, hogy ne kelljen kihajolniuk a lőrés fölé, és a regény ezt a gyakorlati részletet is megőrzi.

169. Az asszonyok arcán nem diadal ül, hanem szigorú, összeszorított figyelem, mert tudják, hogy odalent is emberek vannak.

170. A fiatal lány, aki csukott szemmel önti le a forró vizet, és mégsem hibázza el, a jelenet egyik legemberibb képe.

171. A regény itt sem engedi meg magának a mámort, és ezzel többet mond a háborúról, mint sok csataleírás.

172. A fejezet legismertebb alakja az az asszony, aki a férje holtteste mellől felveszi a kardot, és a helyére áll.

173. A jelenetet a krónikás hagyomány őrizte meg, és a nemzeti emlékezet ebből formálta meg az egri nő alakját.

174. Gárdonyinál azonban a kar remeg, a mozdulat esetlen, és az asszony úgy üt, ahogyan fát szokás hasítani, két kézzel fogva a markolatot.

175. Éppen az esetlenség teszi hihetővé a hőstettet, mert hihetőség nélkül nincs igazi hősiesség, csak díszlet.

176. A másik felejthetetlen alak az anya, aki tizenhét éves fia holttestét a saját kendőjével takarja le, mintha ágyat vetne neki.

177. Nem borul rá, nem jajgat, hanem visszamegy a kövekhez, és estig egyetlen szót sem szól.

178. Van a gyásznak olyan állapota, amelyben a munka az egyetlen forma, amely még megtartja az embert, és Gárdonyi ezt pontosan tudja.

179. Az első elesett asszony nem a falon hal meg, hanem a lépcső alján, kővel a kötényében, és a lánc egy szívdobbanásnyi szünet után újra megindul.

180. Ez a szívdobbanásnyi szünet minden gyászszertartás, amelyre az ostrom időt hagy, és a rövidség itt nem közöny, hanem tisztelet.

181. A vár védelme azonban nemcsak a bástyákon dől el, hanem a kemencék mellett, a kötszertépő asztaloknál és a lisztes zsákok között is.

182. Csaknem hat héten át kellett kenyeret sütni olyan közösségnek, amelyről senki sem tudta, hányan ülnek még asztalhoz másnap.

183. A sebesültek ellátása is asszonykézre maradt, mert kevés volt a borbély, és a sebeket borral mosták, a törött csontot deszkák közé kötötték.

184. Ezek a módszerek a mai fülnek szörnyűen hangzanak, akkor azonban ez volt minden, amit a tudás nyújtani tudott, és ennyi is életeket mentett.

185. A puskaport is asszonyok hordták, kis vászonzacskókban, mert egyetlen szikra a lépcsőn az egész bástyát a levegőbe röpíthette volna.

186. A porhordó asszony ezért mindig lassan járt, akkor is, amikor körülötte mindenki futott, és ez a lassúság nagyobb bátorság volt a rohanásnál.

187. Gergely tüzes szerszámaihoz is kellettek kezek: zsinórt sodortak, kanócot áztattak, hordókat csavartak rongyba.

188. A leleményesség hőse egy férfi, de találmányait sok névtelen kéz szerelte össze, és ezek között sok asszonykéz is volt.

189. Az előző szakasz harmadik fala, a szellem és a tűz fala, így az asszonyok kezén keresztül is épült.

190. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem minden asszony ment fel a falra, és ezt a regény sem hallgatja el.

191. Akadt, aki a pincében maradt a kisgyermekekkel, mert tőlük elmenni nem hősiesség, hanem hűtlenség lett volna.

192. A hűség tehát kétféle formát ölt: az egyik a falra visz, a másik a pincében tart, és a regény mindkettőt egyformán tiszteli.

193. Dobó egy este végigmegy a bástyákon, megáll az asszonyok előtt, és dicsérő beszéd helyett csak leveszi a süvegét.

194. Ez a néma mozdulat többet mond bármilyen oklevélnél, mert elismeri, amit a hadvezérek ritkán vallanak be: hogy a várat nemcsak katonák tartják.

195. A török hadvezetés számításai a várőrség létszámából indultak ki, és a hadi számtan szerint Egerben kétezer védő állt.

196. A falak mögött azonban jóval több ember élt, és mindegyik védett valamit: egy gyermeket, egy házat, egy nevet vagy egy emléket.

197. A zsoldlista katonákat számolt, a valóságban azonban egy egész közösség állt szemben az ostromlóval, és ez a tévedés a török kudarc egyik oka lett.

198. A két szám különbsége nem statisztikai kérdés, hanem a történet erkölcsi magja.

199. Tinódi Lantos Sebestyén már 1553-ban, alig néhány hónappal az ostrom után megénekelte az egri asszonyok tetteit.

200. A krónikák és az énekek azonban alig őriztek meg neveket, és az egri asszonyok többsége névtelen maradt a történelemben.

201. A névtelenség nem a jelentéktelenség jele, hanem a korabeli írásbeliség szűkösségéé, amely csak a nemeseket és a vezéreket tartotta számon.

202. Gárdonyi ezt a hiányt tölti ki, amikor a névtelen asszonyoknak arcot, mozdulatot és sorsot ad.

203. Az irodalom ott dolgozik, ahol a forrás elnémul, és ezzel nem meghamisítja a múltat, hanem lakhatóvá teszi.

204. A regény asszonyai ezért nem a történelem pontos képmásai, hanem annak az igazságnak a hordozói, amelyet a krónika csak sejtetni tudott.

205. A krónika a katonákat számolja, a regény a kezeket.

206. A fejezet motívumai szorosan egymásba fonódnak, és együtt azt a gondolatot bontják ki, amelyet a cím egyetlen szóba sűrít.

207. Az első és legfontosabb motívum maga az áttörés, amely a fejezetben különböző irányokban megy végbe.

208. Éva kívülről befelé tör, az asszonyok alulról felfelé, és mindkét mozdulat a vár szíve felé irányul.

209. Az ellenség ugyanezekben az irányokban próbálkozik: kívülről a kapukon és a réseken át, alulról az aknákon és a létrákon keresztül.

210. Ugyanazok a mozdulatok ellentétes eredményre vezetnek, mert a vár nem az irányt, hanem a szándékot ítéli meg.

211. Aki erővel akar bejutni, azt visszaveti, aki hozzá akar tartozni, annak utat talál, és ez a fejezet rejtett erkölcsi törvénye.

212. A második motívum a gyűrű és a kör ellentéte, amely a regény egészén végighúzódik, de itt kap különös súlyt.

213. Az ostromgyűrű vasból és emberekből álló gyűrű, amely azért zár körül, hogy elpusztítson.

214. A közösség és a család köre ezzel szemben azért zár körül, hogy megóvjon, és a kettő között folyik a fejezet igazi küzdelme.

215. Éva áttörése a vasgyűrűt szakítja meg, és ugyanezzel a mozdulattal a család körét félig bezárja.

216. A kör másik fele, a gyermek, még a gyűrűn túl van, és a regény hátralévő része arról szól, hogyan lehet őt is visszahozni a körbe.

217. A gyűrű motívuma Jumurdzsák varázsgyűrűjében is jelen van, amely gyermekkoruk óta kíséri a szereplőket, és amelynek sorsa a gyermekével is összefonódott.

218. A kis gyűrű, az ostromgyűrű és a család köre így hármas képpé áll össze, és mindhárom azt kérdezi, ki kinek a hatalmában van.

219. A harmadik motívum az álruha és a leleplezés, amely a regényben többször visszatér, de itt nyeri el végső értelmét.

220. Az ostromban lehullanak az álarcok: Éva leveti a férfiruhát, az asszonyok levetik a kímélendő gyengék szerepét, és mindenki az lesz, aki valójában.

221. A vár így az igazság helye is, mert a halál közelében nincs értelme a színlelésnek.

222. A negyedik motívum a hallgatás, a fejezet legfinomabb szövete.

223. Éva hallgat, amíg álruhában van, az anya hallgat a fia halála után, Dobó hallgat, amikor leveszi a süvegét.

224. Az ostromlott közösség nyelve a mozdulat, a pillantás és a szolgálat, és Gárdonyi ezt a néma nyelvet ritka pontossággal jegyzi le.

225. A hallgatás itt nem az üresség, hanem a teljesség jele: az érzés olyan nagy, hogy a szó már nem fér el benne.

226. Az ötödik motívum az otthon és az erőd egymásba olvadása.

227. Az asszonyok a háztartás rendjét viszik fel a falakra, a kötényt, a dézsát, az üstöt és a kenyeret, és a bástya így otthonná válik.

228. Ugyanakkor az otthon erőddé lesz, mert a konyha és a pince a védelem részévé válik, és nincs többé hátország.

229. A vár ház lesz, a ház vár, és ebben a kölcsönösségben rejlik Eger erejének titka.

230. A hatodik motívum a hősiesség fogalmának kitágítása, amely az előző szakasz gondolatát folytatja.

231. Ott a hősiesség a kitartó munkában és a részletek iránti figyelemben mutatkozott meg, itt a nemek közötti határon is átlép.

232. Hős az, aki követ hord, aki sebet köt be, aki kenyeret süt, és aki a puskaporral lassan megy, amikor mindenki fut.

233. A hősiesség e felfogása nem kisebbíti a harcosok érdemét, csak odaállítja mellé azokét, akiket addig senki sem látott.

234. A hetedik motívum a szeretet kettős arca, amely erőt ad és sebezhetővé tesz.

235. Éva a szeretet erejéből jut át a gyűrűn, Gergely pedig a szeretet miatt fél, amikor feleségét a falon látja.

236. A regény nem oldja fel ezt az ellentmondást, hanem együtt tartja, mert az emberi élet is együtt tartja.

237. A nyolcadik motívum a magánélet és a nemzeti ügy viszonya, amely a regény egyik alapkérdése.

238. A negyedik könyvben ez a viszony ellentétként jelent meg, mert Gergelynek választania kellett a család és a vár között.

239. Ebben a fejezetben az ellentét feloldódik, mert a család a várba költözik, és a vár védelme a család védelmévé válik.

240. A várat nem a falakért védték, hanem azokért, akik mögöttük álltak, és ez a gondolat itt kap először arcot.

241. A kilencedik motívum a fény, amely az előző szakaszban a műhely lámpásában és az égő kerékben lobbant fel.

242. Ebben a fejezetben a fény szelídebb: az üstök alatti tűz, a kápolna alatti pince mécsesei és a felismerés pillanata a füstben.

243. Ezek a kis fények nem pusztítanak, hanem melegítenek, gyógyítanak, és segítenek egymásra ismerni.

244. Az egri csillagok így nemcsak égő, hanem melegítő csillagok is, és ez a fejezet a regény címének szelídebb oldalát mutatja meg.

245. A motívumok együtt egyetlen gondolatot szolgálnak: a vár ereje nem a köveiben, hanem a benne élők összetartozásában rejlik.

246. Az előző szakasz három falának képe itt teljesedik ki, mert az emberekből épült fal most minden rétegével áll.

247. Katonák, asszonyok, öregek és egy család alkotják, és ebben a falban nincs rés, amelyen az ellenség átjuthatna.

248. A kőfalat az ágyú átüti, az emberek falát azonban csak a széthúzás törhetné át, és Egerben a széthúzás nem kapott erőre.

249. Ez az áttörés, amely nem történt meg, legalább olyan fontos, mint azok, amelyek megtörténtek.

250. A fejezet motívumhálója így maga is egy vár, amelyben minden elem a másikat tartja.

251. Ez a fejezet Gárdonyi elbeszélői mesterségének egyik csúcsa, mert két hosszú szálat vezet egyetlen pontba anélkül, hogy a varrás látszana.

252. A negyedik könyv óta váltakozva követi a vár és az út eseményeit, és a váltások egyre gyorsabbak, ahogy a két szál közeledik egymáshoz.

253. Ez az eljárás a későbbi film párhuzamos vágására emlékeztet, amely két helyszínt addig váltogat, amíg a kettő egyetlen képbe nem olvad.

254. Gárdonyi 1899-ben még nem ismerhette ezt a technikát, de a jó elbeszélő ösztöne olyasmit talál meg, amit a későbbi művészetek elméletbe foglalnak.

255. A fejezet másik nagy eszköze az elhagyás: a felismerés néhány mondat, az első elesett asszony halála két mondat, Dobó elismerése egyetlen mozdulat.

256. A rövidség ezekben a pillanatokban nem szűkszavúság, hanem tisztelet, mert a legnagyobb érzések előtt a nyelv meghajol.

257. A mondatok ezekben a fejezetekben rövidek és fáradtak, mint az emberek, akikről szólnak, és ez tudatos írói döntés.

258. Gárdonyi nőábrázolása a maga korában meglepően modern, mert az asszony nála nem a háború áldozata és nem a hős jutalma, hanem a történelem cselekvő részese.

259. A regény olyan időben született, amikor Magyarországon is nyilvános vita folyt a nők társadalmi szerepéről, tanulásáról és munkájáról.

260. Egy 1895-ös rendelet megnyitotta a nők előtt a magyar egyetemek néhány karát, és ez a változás a századforduló szellemi légkörének része volt.

261. Gárdonyi azonban nem vitairatot írt, és nem állított fel elméletet a nemek szerepéről, hanem egyszerűen ábrázolt.

262. Az elméletek elavulnak, a jól megfigyelt emberi helyzetek azonban nem, és ezért nem avult el a regény nőábrázolása sem.

263. Az európai olvasónak a harcoló asszonyról elsőként Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz alakja jut eszébe, akit hit és küldetés vezetett a csatába.

264. Éva azonban nem Jeanne d’Arc: nincs látomása, nincs zászlója, nincs égi megbízatása, csak egy elrabolt gyermeke van.

265. Az orléans-i szűz hősiessége küldetés, Éváé hűség, és ez a különbség a két alakot két különböző világba helyezi.

266. A küldetés kiválasztottá teszi az embert, a hűség viszont bárki számára elérhető, és Éva ezért közelebb áll az olvasóhoz, mint a szentté avatott hősnő.

267. A magyar emlékezetben az egri asszonyok egy hosszú sor elején állnak, amely a következő évszázadokon át folytatódott.

268. Legismertebb folytatójuk Zrínyi Ilona, aki 1685 és 1688 között csaknem három évig védte Munkács várát a császári sereggel szemben.

269. Egertől Munkácsig ível az a női vonal, amely a magyar hősi emlékezetet a férfiak hőstettei mellett az asszonyok helytállásával is gazdagította.

270. Gárdonyi regénye ezt a vonalat nem kitalálta, hanem megerősítette, és a tizenkilencedik század végén új életet lehelt belé.

271. Már előtte, 1867-ben Székely Bertalan megfestette Egri nők című képét, amely az asszonyokat a harc hevében ábrázolja.

272. A festmény emlékművet állít, a regény embert mutat, és a kettő együtt alakította ki azt a képet, amelyet a magyar olvasó ma is magában hord.

273. Az utókor hajlamos volt szoborrá merevíteni az egri asszonyokat, lobogó hajjal és forró üsttel a kezükben.

274. A regény ezzel szemben megőrizte a hólyagos tenyeret, a füsttől csípő szemet és a sajgó derekat.

275. A szobor tiszteletet ébreszt, a részlet rokonságot, és a rokonság tovább tart a tiszteletnél.

276. Az 1968-as film Éva alakját és az asszonyok harcát nemzedékek számára tette látható képpé, és sokan ma is a film képein keresztül emlékeznek a regényre.

277. Az iskolai olvasmány révén Éva a magyar irodalom egyik legismertebb nőalakja lett, akit gyerekek és felnőttek egyaránt ismernek.

278. Sokan éppen tőle tanulták meg, hogy a bátorság nem férfitulajdonság, hanem emberi tulajdonság.

279. A történeti Bornemissza Gergely valóban az egri védők között volt, Cecey Éva alakja azonban nagyrészt az író képzeletének szülötte.

280. Gárdonyi egyetlen kitalált asszonyalakban sűrítette össze mindazt, amit a névtelen egri asszonyok a valóságban tettek.

281. A német nyelvű olvasó számára az egri ostrom nem része az iskolai emlékezetnek, és ezért tisztábban láthatja a regény szerkezetét.

282. Ő nem a gyermekkori olvasmány emlékét keresi benne, hanem egy idegen történetet fedez fel, amely mégis ismerős kérdéseket tesz fel.

283. Kik védik a közösséget a veszély órájában, és kinek a munkáját jegyzi fel a történelem: ezek a kérdések ma is érvényesek.

284. A fejezet végére a cím minden jelentése kibomlott, és az áttörés szó egészen más értelmet kapott, mint amit első hallásra sejtetett.

285. Az ellenség nem törte át a falat, a vár azonban áttörte a saját belső határait: férfi és nő, front és pince, szerelem és kötelesség között.

286. Az emberekből épült fal most hézag nélkül áll, és a kövei között ott van egy család is.

287. A vár még nem győzött, mert az ostrom tart, a rohamok még nem értek véget, és az erők a végsőkig kimerültek.

288. A gyermek még mindig a táborban van, Jumurdzsák hatalmában, és a család köre ezért még nyitott.

289. Ennek a fejezetnek az áttörése befelé vezetett, a következőnek kifelé kell vezetnie: a gyűrűnek a másik oldalról kell megnyílnia.

290. A remény azonban már nem puszta remény, hanem tapasztalat, mert aki egyszer átjutott a gyűrűn, tudja, hogy a gyűrű nem örök.

291. A fejezet utolsó képe nem a csata, hanem egy éjszaka a roham után, amikor a lárma elcsitul, és a vár rövid időre lélegzethez jut.

292. A falakon az asszonyok a kövek között ülnek, és a vödör körbejár, előbb a sebesültek, aztán a többiek között.

293. A vár egyik pincéjében ugyanaz a lámpás ég, amelynek fényénél Bornemissza Gergely hetek óta mér, számol és tervez.

294. Ezen az éjszakán azonban nem egyedül ül az asztalnál, mert mellette Éva kanócot sodor, csendesen, szó nélkül.

295. A falon két árnyék mozog a lámpás fényében, és a két árnyék időnként összeér, amikor egyikük a másik felé hajol.

296. Nem beszélnek a gyermekről, de mindketten rá gondolnak, és a gondolat ott ül közöttük, mint egy harmadik, aki még hiányzik.

297. Kint a völgyben a tábor tüzei égnek, és valahol közöttük, az egyik sátorban alszik a fiuk.

298. Az előző szakasz végén a pince mélyén pislákoló lámpás volt az első az egri csillagok közül.

299. Most mellette egy második fény is ég, mert két ember, aki egymásért mindenen áttört, ugyanabba a fénybe hajol.

300. Egyetlen csillagból így egy csillagkép kezdete lesz, és ez a csendes kép, két árnyék egy lámpás körül, a fejezet legszebb áttörése: a szeretet áttörése a sötétségen.

1. Der zweite Abschnitt des fünften großen Kapitels ist der Angelpunkt des Romans, in dem aus dem Ausharren der Verteidigung langsam die Gewissheit des Sieges hervorgeht und alle Fäden des Werkes auf einem einzigen Mauerabschnitt zusammenlaufen.

2. Während der vorige Abschnitt zeigte, wie die Burg den Stürmen standhält, zeigt dieser, wer ihnen standhält: in wessen Händen, auf wessen Schultern und in wessen Herzen das Schicksal der Burg ruht.

3. Der Titel des Kapitels – der Durchbruch – ist ein militärischer Begriff und gehört auf den ersten Blick zum Wortschatz des Angreifers, nicht zu dem des Verteidigers.

4. Durchbrechen heißt, eine Linie, eine Mauer oder eine Schlachtreihe zu zerreißen, und genau das will das türkische Heer vor Eger 39 Tage lang.

5. Mit Kanone, Mine, Leiter und Massensturm sucht es den Durchbruch und findet ihn trotz der gewaltigen Übermacht nicht.

6. Die feine Ironie des Kapitels liegt darin, dass die Durchbrüche, die tatsächlich gelingen, nicht den Belagerern gehören, sondern den Verteidigern.

7. Der erste Durchbruch führt von außen nach innen: Éva gelangt durch den Belagerungsring und kommt in die Burg, in die auch das gewaltige Heer nicht hineinkam.

8. Der zweite Durchbruch führt von unten nach oben: Die Frauen von Eger treten aus dem Dunkel der Keller und steigen auf die Mauern, auf denen bis dahin nur Männer standen.

9. Der dritte Durchbruch geschieht im Roman selbst, denn hier bricht der Liebesfaden in die Kriegsgeschichte ein, und beide sind von nun an untrennbar.

10. Es gibt auch einen vierten, stillen Durchbruch: In der Gesinnung der Burg wird aus dem bloßen Ausharren langsam die Gewissheit, dass Eger zu halten ist.

11. Der Feind durchbricht also trotz seines Rufes von 200.000 Mann die Mauer nicht, eine einzige Frau aber durchbricht den Ring.

12. Der einzige gelungene Durchbruch der Belagerung gelang nicht einem Heer, sondern einer Mutter.

13. Am Ende des vorigen Kapitels blickte Gergely in den Pausen des Kampfes in die Ferne und wusste nicht, dass Éva schon nahe war.

14. Ihr kleiner Sohn war im türkischen Lager in Jumurdzsáks Gewalt, und die Burg erwartete mit von Tag zu Tag schwindender Kraft den nächsten Sturm.

15. Die Laterne der Werkstatt, das erste Licht der Sterne von Eger, brannte noch, doch um sie herum war die Nacht lang und dunkel.

16. Aus diesem Dunkel tritt nun all das hervor, womit weder die türkischen Heerführer noch die Verteidiger der Burg gerechnet hatten.

17. Der vorige Abschnitt fragte, wie das Wenige gegen das Viele bestehen kann, dieser Abschnitt aber fragt, wer eigentlich zu den Wenigen gehört.

18. Die Antwort ist einfach und doch umstürzend: alle, die in der Burg sind, auch jene, deren Name in keiner Soldliste steht.

19. Der vorige Abschnitt sprach von drei Mauern, der aus Stein, der aus Menschen und der aus Geist und Feuer, und wir sahen, dass die beiden anderen umso höher wachsen, je mehr der Stein einstürzt.

20. In diesem Abschnitt erhält die aus Menschen gebaute Mauer ihre fehlenden Steine und wird erst jetzt wirklich lückenlos.

21. Die Mauer aus Menschen wird vollständig, wenn auch jene sich in die Reihe stellen, mit denen niemand gerechnet hat.

22. Die Grenzburg des 16. Jahrhunderts war keine bloße militärische Befestigung, sondern eine kleine Stadt, in der Familien, Handwerker und Flüchtlinge aus den umliegenden Dörfern lebten.

23. Als das türkische Heer nahte, zog sich das Volk der Gegend hinter die Mauern zurück, denn die Burg war der einzige Ort, an dem das Leben noch hoffen durfte.

24. Eine belagerte Burg ist darum immer auch eine belagerte Gemeinschaft, in der neben dem Soldaten die Frau, das Kind und der Greis leben.

25. Die Beteiligung der Frauen an den Belagerungen war kein außergewöhnliches Wunder, sondern eine erzwungene Notwendigkeit, nur verzeichneten die Chroniken sie selten.

26. Die Kriegsgeschichte zählt die Fahnen, die Anführer und die Stürme, die Wasser tragenden Hände jedoch nicht.

27. In der dunklen Reihe des Jahres 1552 zeigen Szolnok und Eger zwei entgegengesetzte Bewegungen, die einen Schlüssel zum Verständnis des Kapitels liefern.

28. Aus Szolnok flohen die Söldner hinaus, und die Burg fiel fast kampflos, nach Eger hingegen brach eine Frau hinein, und die Burg hielt stand.

29. Die beiden Richtungen bedeuten zwei Ausgänge, und in der Welt des Romans hängt das Schicksal der Burg davon ab, wohin sich die Menschen bewegen, wenn die Gefahr naht.

30. Wer hinausläuft, den führt die Furcht, wer hineindrängt, den führt die Treue, und Eger ist die Burg der Treue.

31. Im Aufbau des Romans ist dieses Kapitel der Punkt, an dem die beiden großen Fäden, die Gárdonyi über lange Kapitel hinweg getrennt geführt hat, endlich zusammentreffen.

32. Seit dem vierten Buch lebte der Leser in zwei Welten: zwischen den Mauern, wo Gergely kämpft, und auf den Wegen, auf denen Éva zur Burg unterwegs ist.

33. Nun werden die beiden Welten zu einer einzigen, und das Schicksal des Privatlebens verflicht sich untrennbar mit dem Schicksal der Burg.

34. Die beiden Teile des Kapitels folgen dieser doppelten Bewegung: Der eine stellt Évas Weg und Kampf in den Mittelpunkt, der andere die Gemeinschaft der Frauen von Eger.

35. Die beiden Geschichten sind jedoch keine zwei getrennten Geschichten, sondern zwei Gesichter desselben Durchbruchs: Die eine ist der Weg einer einzigen Frau, die andere der vieler Frauen.

36. Éva kommt von außen, die Frauen von Eger treten von innen hervor, und auf der Mauer bleiben sie an derselben Stelle stehen.

37. Das Kapitel ist so die größte vereinende Bewegung des Romans, in der Familie und Nation, Liebe und Pflicht, Einzelner und Gemeinschaft zueinanderfinden.

38. Gárdonyi stellt diese Vereinigung nicht mit Festreden dar, sondern mit Arbeit, Schweigen und kleinen Bewegungen.

39. Die Zeit der großen Worte ist in der Belagerung vorüber, und der Roman spricht in diesem Kapitel die stille Sprache der Taten.

40. Der Leitgedanke des Kapitels lässt sich darum in einen einzigen Satz verdichten: Der Durchbruch, den der Feind nicht erreichte, vollzog sich im Inneren der Burg.

41. Évas Weg begann im vierten Buch, an jenem Tag, als Gergely dem Ruf folgend nach Eger eilte und seine Frau zu Hause zurückließ.

42. Wenig später raubte Jumurdzsák ihren kleinen Sohn, und das Schicksal des Kindes verflocht sich von da an mit dem des Zauberrings, den der Türke seit ihrer Kindheit suchte.

43. Éva traf da eine Entscheidung, die allen Anstandsregeln der Zeit und jeder nüchternen Berechnung widersprach: Sie machte sich auf den Weg zum Krieg.

44. Im Sommer und Herbst 1552 floh auf den Wegen des Landes jeder vor den Türken, mit Wagen, Bündeln und Kindern, den sichereren Gegenden zu.

45. Éva ging gegen die Flut an, und dieses Entgegengehen ist die erste und vielleicht kühnste Bewegung des ganzen Kapitels.

46. Sie suchte keine Zuflucht, sondern die Gefahr, denn sie wusste, dass das Schicksal ihres Mannes und ihres Kindes dort entschieden wird, wo die Gefahr am größten ist.

47. Eine Frau konnte im Ungarn des 16. Jahrhunderts nicht allein reisen, schon gar nicht zur Zeit eines Feldzugs, wenn streifende Trupps und Marodeure die Wege bevölkerten.

48. Die Männerkleidung ist darum keine romanhafte Laune, sondern die Bedingung des Überlebens, und Gárdonyi begründet diesen Schritt sorgfältig.

49. Die Mädchen in Männertracht aus den alten ungarischen Balladen kannten diesen Kunstgriff bereits, Éva aber bedient sich seiner nicht im Lied, sondern auf einem wochenlangen, mühseligen Weg.

50. Die Verkleidung verändert nicht ihre Seele, nur ihr Äußeres, und der Roman nutzt gerade diese Doppelheit in den folgenden Szenen.

51. Évas Weg ist ein Querschnitt durch ein Land im Krieg: Niedergebrannte Dörfer, verlassene Äcker, Flüchtende und Tote säumen ihn.

52. Was die Verteidiger der Burg von den Mauern aus nur ahnen, sieht Éva mit eigenen Augen: Den Krieg erleiden nicht nur die Burgen, sondern auch die Dörfer.

53. Dieser Anblick ist Éva nicht unbekannt, denn in ihrer Kindheit erlebte sie selbst die Verwüstung durch türkische Streifzüge.

54. So schließt sich der Kreis: Das Kind, das am Bachufer zum ersten Mal der türkischen Gewalt begegnete, geht ihr nun als erwachsene Frau entgegen.

55. Auf dem Weg treibt Éva nicht der Mut voran, sondern jene hartnäckige Treue, die nicht fragt, ob möglich ist, was sie tut.

56. Der Mut besiegt die Furcht, die Treue aber beschäftigt sich gar nicht erst mit ihr, und dieser Unterschied ist der Schlüssel zu Évas Gestalt.

57. Éva empfindet im Roman auch Furcht, Erschöpfung und Zweifel, und gerade dadurch wird sie zu einem Menschen aus Fleisch und Blut und nicht zu einem Sinnbild.

58. Je näher sie Eger kommt, desto dichter wird der Krieg um sie herum und desto schmaler der Weg, auf dem man noch gehen kann.

59. Schließlich erblickt sie das Tal und darin das, was die Verteidiger der Burg seit Wochen von oben sehen: das gewaltige Lager, das Meer der Zelte, die Fahnen und die Kanonen.

60. Éva ist die einzige Hauptgestalt, die die Belagerung auch von außen sieht, und der Roman gesteht diese Sicht allein ihr zu.

61. Von außen wirkt die Burg klein und verloren, eine Steininsel im Meer der Zelte, und der Anblick würde jeden nüchternen Menschen zur Umkehr bewegen.

62. Éva kehrt nicht um, denn für sie ist die Burg keine Festung, sondern der Ort, an dem ihr Mann steht.

63. Der Belagerungsring umgibt die Burg in mehreren Reihen, und in eine belagerte Festung hineinzugelangen ist oft schwerer, als aus ihr auszubrechen.

64. Hinter dem, der ausbricht, steht die Burg, die ihn deckt, wer aber hineinwill, steht allein zwischen dem Feind und den eigenen verschlossenen Toren.

65. Das Tor der Burg ist nämlich nicht nur vor dem Feind verschlossen, sondern auch vor jedem Fremden, von dem man nicht weiß, ob er Freund oder Spion ist.

66. In der Welt der Belagerung ist Misstrauen kein sittlicher Fehler, sondern eine Regel des Überlebens, und auch dieser Regel ist Éva ausgeliefert.

67. Die geschichtlichen Quellen kennen mehrere Fälle, in denen Boten bei Nacht, an Seilen, auf verborgenen Wegen oder im Schutz der Dunkelheit in belagerte Burgen gelangten.

68. Gárdonyi beschreibt also kein Wunder, sondern wählt das Seltene, und das Seltene ist das rechtmäßige Gebiet des historischen Romans.

69. Für das Durchkommen braucht es Verkleidung, Geistesgegenwart und Glück zugleich, und der Roman verschweigt keines davon, bauscht aber auch keines auf.

70. Die Spannung entspringt nicht daraus, dass der Leser nicht weiß, ob es Éva gelingt, sondern daraus, dass er nicht weiß, wann und um welchen Preis.

71. Gárdonyi verrät früh, dass Éva unterwegs ist, und baut damit statt auf die Überraschung auf die Kraft der Erwartung.

72. Die Erwartung macht den Leser zum Eingeweihten, denn er weiß mehr als der Gatte in der Burg, und dieses Wissen belastet jede Seite.

73. Das Durchkommen selbst erzählt der Roman wortkarg, in kurzen Sätzen, mit wenigen Beiwörtern, beinahe mit angehaltenem Atem.

74. Ausführlichkeit würde hier die Spannung brechen, und der Dichter weiß, dass man Schritte im Dunkeln nicht ins volle Licht stellen darf.

75. Die Kraft der Szene liegt darin, dass die Einbildungskraft des Lesers ausfüllt, was der Text verschweigt.

76. Das Motiv des Tores erhält an dieser Stelle eine besondere Bedeutung, denn das Tor bedeutet zugleich Schutz und Eingeschlossensein.

77. Wer durch das Tor von Eger tritt, rettet sich nicht, sondern betritt den damals gefährlichsten Ort des Landes, von dem es keinen Rückweg gibt.

78. Éva wählt dieses Eingeschlossensein bewusst, denn die Freiheit außerhalb der Burgmauern wäre für sie sinnlos.

79. Darin liegt eines der tiefsten Paradoxe des Kapitels: Die freie Wahl führt in das engste Gefängnis, und doch ist diese Wahl die reinste Form der Freiheit.

80. Das türkische Heer rennt seit Wochen gegen das Tor an und kommt nicht hinein, Éva aber gelangt hinein, denn sie klopft nicht mit Gewalt, sondern mit Treue an.

81. Das ist freilich ein dichterisches Bild, doch in der Logik des Romans birgt es eine tiefe Wahrheit: Die Burg öffnet sich dem, der zu ihr gehört.

82. Die Nachricht von Évas Ankunft verbreitet sich rasch in der Burg, auch wenn anfangs niemand weiß, wer der junge Bursche ist, der von draußen kam.

83. Schon die Tatsache jedoch, dass jemand durch den Ring gelangt ist, kommt einem kleinen Sieg gleich.

84. Wenn ein Mensch hindurchkam, ist der Ring nicht vollkommen, und ein unvollkommener Ring ist kein Gefängnis, nur ein Hindernis.

85. Ein Ring, durch den ein Mensch hindurchkam, ist kein Ring mehr, sondern nur noch eine Menge.

86. Die belagerte Gemeinschaft braucht keine Gründe, sondern Zeichen, und Évas Ankunft wird zu einem solchen Zeichen.

87. Die religiöse Schicht des Romans erklingt hier leise, denn hinter dem Zeichen ahnen viele die Hand der Vorsehung, obgleich Gárdonyi nicht von einem Wunder spricht.

88. Der Glaube des Dichters ist schamhaft und zeigt sich eher in den Taten der Gestalten als in ihren Worten.

89. Auch die Richtung des Durchbruchs trägt Bedeutung: In jeder Belagerung will der Angreifer hinein, und der Verteidiger blickt hinaus.

90. Éva dringt hinein wie der Angreifer, doch sie kommt nicht, um zu zerstören, sondern um zu stärken, und kehrt damit die Bewegungsordnung der Belagerung um.

91. Denselben Weg, auf dem der Türke mit Gewalt hineinzugelangen versucht, legt sie in Liebe zurück, und die Burg wirft den einen zurück und nimmt die andere auf.

92. Dieser Unterschied ist eine der verborgenen Lehren des Kapitels: Wer über einen Ort herrschen will, den stößt der Ort aus, wer zu ihm gehören will, dem öffnet er einen Weg.

93. Mit Évas Weg erreicht einer der längsten Bögen des Romans sein Ziel, der im vierten Buch in einem verlassenen Zuhause begann.

94. Der Weg endet jedoch nicht am Tor, denn in der Burg erwartet Éva ein neuer, innerer Weg: von der Unerkanntheit bis zum Wiedererkennen.

95. Auf den äußeren Durchbruch folgt also ein innerer, und dieser ist vielleicht noch schwerer als der erste.

96. In der Burg tritt Éva nicht als Frau, sondern als junger Recke unter die Verteidiger und legt ihre Verkleidung auch hier eine Zeit lang nicht ab.

97. Der Grund dafür ist nicht spielerische Geheimniskrämerei, sondern der Ernst der Lage, denn die Ankunft einer Frau mitten im Kampf könnte Verwirrung stiften.

98. Es gibt auch einen tieferen Grund: Éva will nicht, dass ihr Mann sich um sie sorgt, wenn die Burg Gergelys ganze Aufmerksamkeit braucht.

99. Die Spannung zwischen Herz und Pflicht, die im vierten Buch Gergely zerriss, lastet nun auf Évas Schultern.

100. Éva schweigt, und dieses Schweigen ist eine der schwersten Formen der Liebe, denn es verzichtet auf Trost, um den anderen nicht zu belasten.

101. Mann und Frau kämpfen so in derselben Burg, vielleicht nur wenige Schritte voneinander entfernt, und der Mann weiß nicht, wer in seiner Nähe steht.

102. Der Leser weiß wieder mehr als der Held, und diese Lage erfüllt die Szenen mit Zärtlichkeit und Sorge.

103. Gergely erkennt seine Frau nicht sogleich, und das ist kein Zeichen der Unaufmerksamkeit, sondern dafür, wie sehr der Weg Éva verändert hat.

104. Der Staub, die Wochen, die Männerkleidung und die Erschöpfung haben ihr ein anderes Gesicht gezeichnet, und das Leiden hat, wie immer, den Menschen umgeformt.

105. Zugleich ist auch Gergely ein anderer als der, von dem Éva Abschied nahm, denn die wochenlange Belagerung hat auch an ihm Spuren hinterlassen.

106. Zwei veränderte Menschen blicken einander im Rauch an, und der Augenblick des Wiedererkennens ist darum zugleich die Annahme des veränderten anderen.

107. Als das Wiedererkennen geschieht, dehnt Gárdonyi die Szene nicht aus, sondern schließt sie mit wenigen Sätzen ab.

108. Der Leser der Jahrhundertwende hätte hier ein langes Zwiegespräch, Tränen und feierliche Worte erwartet, und gerade das verweigert ihm der Verfasser.

109. Die Freude ist kurz, denn auf der Mauer wartet man auf sie, und das Kind ist noch immer draußen im Lager.

110. Der Krieg verbietet die Liebe nicht, er lässt ihr nur keine Zeit, und das ist vielleicht sein grausamster Zug.

111. Die verschwiegene Szene ist dennoch stärker als die geschriebene, denn die Einbildungskraft des Lesers fügt all das hinzu, was der Text ihr vorenthält.

112. In diesem kurzen Augenblick verdichtet sich der ganze Roman: Die Kinder vom Bachufer, die heimlich vermählten Liebenden und die sorgenden Eltern blicken einander zugleich an.

113. Die beiden Kinder, die einst gemeinsam vor dem Türken flohen, stehen ihm nun gemeinsam entgegen, und der Kreis, der am Bachufer begann, schließt sich auf der Burgmauer.

114. Der Kreis ist jedoch noch nicht vollständig, denn der Dritte, das Kind, fehlt, und sein Fehlen ist in den Gedanken beider gegenwärtig.

115. Évas Anwesenheit verändert Gergelys Verhalten, denn in die Berechnungen des Ingenieurs tritt eine Größe, die sich nicht berechnen lässt.

116. Diese Größe ist die Furcht, nicht um das eigene Leben, sondern um die, die er liebt und die nun auf derselben Mauer steht wie er.

117. Wer allein ist, ist mutiger, weil er nur sein eigenes Leben wagt, und das ist eine der schmerzlichen Erkenntnisse des Romans.

118. Die Liebe stärkt also nicht nur, sondern macht auch verwundbar, und Gárdonyi verschweigt diese Schattenseite nicht.

119. Gergely wird dennoch nicht schwach, sondern lernt, mit dieser Furcht zu leben, so wie auch die Burg mit ihren Rissen lebt.

120. Éva findet in der Burg zuerst bei den Verwundeten eine Aufgabe, denn das Verbinden und das Wassertragen sind die dringendste Arbeit jeder Belagerung.

121. Später steigt sie auch auf die Mauer und trägt Steine, heißes Wasser und Geschosse zu denen, deren Hände der Kampf bindet.

122. In den bedrängtesten Augenblicken greift sie auch zur Waffe, doch der Roman feiert das nicht, er verzeichnet es nur.

123. Gárdonyi behauptet nirgends, dass Éva wie ein Soldat ficht, sondern nur, dass sie nicht zurückweicht.

124. Dieses Maßhalten ist dichterische Weisheit, denn die Übertreibung würde statt einer Heldin eine Opernfigur aus ihr machen.

125. Das Nichtzurückweichen aber ist genau die Eigenschaft, die über das Schicksal der Belagerung entscheidet, und darin steht Éva den Männern in nichts nach.

126. Évas Beweggrund ist nicht in erster Linie die Liebe zum Vaterland, sondern die Treue zu ihrem Mann und zu ihrem geraubten Kind.

127. Dieser persönliche Beweggrund ist eine der kühnsten Entscheidungen Gárdonyis, denn er hebt die Frauengestalt aus der Reihe der nationalen Allegorien heraus.

128. Im Roman werden die großen Ideen stets durch kleine, benennbare Bindungen verständlich: Das Vaterland ist hier das Gesicht eines Kindes und die Hand eines Mannes.

129. Die private Sache und die gemeinsame Sache fallen in der Burg dennoch zusammen, denn das Schicksal des Kindes hängt vom Schicksal der Burg ab.

130. Wer die Burg hält, hält auch die Hoffnung, das Kind zurückzugewinnen, und darum arbeitet Éva mit jedem Stein, den sie hinaufträgt, auch für ihren Sohn.

131. Fällt die Burg, bleibt das Kind für immer im Lager, hält sie stand, gibt es Hoffnung: So einfach und so grausam ist die Rechnung.

132. Évas Lebensweg ist im Rückblick ein Weg allmählicher Selbständigkeit, der von den ersten Seiten des Romans hierher, bis zur Burgmauer, führt.

133. Das kleine Mädchen am Bachufer war schon mutiger, als es seinem Alter entsprach, und ließ seinen Spielgefährten in der Gefahr nicht allein.

134. Am Hof der Königin widersetzte sie sich der Ehe, die man ihr mit dem feigen Ádám Fürjes aufzwingen wollte, und folgte ihrem eigenen Herzen.

135. Nach der heimlichen Hochzeit wurde sie Ehefrau und Mutter, und nun, in der größten Gefahr, wird sie zur Verteidigerin der Burg.

136. Jeder ihrer Schritte war der Durchbruch einer Schranke: der Furcht, der Sitte, der Macht und schließlich des Belagerungsrings.

137. Évas Leben ist so selbst eine Folge von Durchbrüchen, und der Titel des Kapitels passt auch auf ihren ganzen Lebensweg.

138. Die Literaturgeschichte betrachtete lange allein Gergely als den Helden des Romans, obwohl in der zweiten Hälfte des Werkes oft Éva die Handlung vorantreibt.

139. Gergely ist an die Mauer gebunden, Éva dagegen bewegt sich frei, entscheidet und handelt, und diese Rollenverteilung kehrt die gewohnte Ordnung der damaligen Romane um.

140. In der Burg aber spricht Éva immer weniger von sich selbst und wird immer mehr Teil der Gemeinschaft.

141. Das Schwinden der Rede ist im Roman ein Zeichen der Eingliederung, denn in der Burg treten Bewegung, Blick und Dienst an die Stelle des Wortes.

142. Nach dem Wiedererkennen verliert die Verkleidung ihren Sinn, und Éva tritt aus der Reihe der Männer zu den Frauen über, die zu dieser Zeit schon auf den Mauern arbeiten.

143. Das Ablegen der Verkleidung ist kein Rückschritt, sondern ein Heimkommen, denn Éva muss nicht mehr jemand anderes sein, als sie in Wahrheit ist.

144. Die Frauen fragen sie nicht aus, woher sie kam, denn während der Belagerung verlieren die Fragen nach der Vergangenheit ihr Gewicht, und die Schürze macht jede zur Schwester.

145. Éva kam, um ihren Mann und ihr Kind zu suchen, und fand eine Gemeinschaft, in der die Hoffnung auf beide geborgen ist.

146. Die Geschichte der Frauen von Eger beginnt dort, wo die Arbeitsteilung der Burgverteidigung ihren Sinn verliert.

147. Im Laufe der langen Belagerung kommt der Punkt, an dem auf den Mauern nicht mehr so viele unversehrte Männer stehen, wie Steine und Lanzen Hände bräuchten.

148. Bis dahin fand die Arbeit der Frauen unter der Erde statt, im Halbdunkel der Keller, wo man die Verwundeten pflegte und das Brot buk.

149. Nun treten sie auf den offenen Mauerabschnitt hinaus, und diese wenigen Treppenstufen sind der zweite große Durchbruch des Kapitels.

150. Dobó befiehlt es ihnen nicht, denn einen solchen Befehl kann kein Hauptmann mit reinem Gewissen erteilen.

151. Die Frauen kommen von selbst, und gerade diese Freiwilligkeit verleiht der Belagerung von Eger ihre eigentümlichste Färbung.

152. Die Männer wollen sie anfangs zurückschicken, halb aus Zärtlichkeit, halb aus Scham, wie es in solchen Fällen üblich ist.

153. Die Logik der Frauen ist jedoch grausam einfach: Fällt die Burg, ist der Keller keine Zuflucht, sondern eine Falle, und auch der Sklavenstrick ist kein Ort für Frauen.

154. Wer das einmal zu Ende gedacht hat, für den ist die Mauer nicht mehr der Ort der Gefahr, sondern der einzige sinnvolle Ort.

155. Die Arbeit, die sie auf den Mauern verrichten, ist vor allem körperliche Arbeit, und der Roman scheut sich nicht, ihr Gewicht, ihren Geruch und ihren Schmerz zu zeigen.

156. Auf der Treppe bilden sie eine Menschenkette und reichen die Steine von Hand zu Hand, weil so weniger Kraft verloren geht.

157. Das Tempo einer solchen Kette bestimmt nicht ihr stärkstes, sondern ihr müdestes Glied, und doch reißt sie nicht, denn neben die Müde tritt immer jemand.

158. Die Kette ist das reinste Bild der Gemeinschaft: Niemand trägt die Last allein, und niemand verlässt seinen Platz.

159. Die Steine brechen sie aus den eingestürzten Hauswänden, aus den Trümmern der Ställe und aus der Friedhofsmauer, und so zehrt die Burg sich langsam selbst auf.

160. Jeder Stein, der auf der Brustwehr endet, fehlt anderswo, und am Ende der Belagerung leert sich das Innere der Burg, damit sich ihr Rand füllt.

161. Auf der Mauer stehen Kessel, darunter Feuer, darin heißes Wasser und geschmolzenes Pech, und der Rauch färbt die Gesichter der Frauen schwarz.

162. Auf der Brustwehr liegen die Steine in ordentlichen Haufen, so wie eine gute Hausfrau das Brennholz in der Kammer schichtet.

163. Die Belagerung tilgt die Ordnung des Haushalts nicht, sondern trägt sie auf die Mauern hinauf, und diese Übertragung ist das Geheimnis der Szene.

164. Im vorigen Abschnitt verwandelten sich die Dinge in Waffen, das Fass, der Krug und das Mühlrad, nun verwandeln sich die Menschen: Aus der Hausfrau wird eine Kämpferin.

165. Die Schürze wird zum Tragesack, die Schöpfkelle zur Waffe, der Zuber zum Kriegsgerät, und die Geräte der Küche dienen der Verteidigung der Burg.

166. Wenn der Sturm einsetzt und die Leitern gegen die Mauer schlagen, zielen die Frauen nicht, sondern lassen den Stein einfach über der Brustwehr los.

167. Die Höhe arbeitet für sie, und die Schwerkraft, die im vorigen Abschnitt die Granate und das Rad trug, ist nun die Verbündete der Frauen.

168. Das heiße Wasser gießen sie mit langstieligen Schöpfkellen hinab, um sich nicht über die Scharte hinauslehnen zu müssen, und der Roman bewahrt auch diese praktische Einzelheit.

169. Auf den Gesichtern der Frauen liegt kein Triumph, sondern eine strenge, verbissene Aufmerksamkeit, denn sie wissen, dass auch dort unten Menschen sind.

170. Das junge Mädchen, das mit geschlossenen Augen das heiße Wasser hinabgießt und dennoch nicht fehlgeht, ist eines der menschlichsten Bilder der Szene.

171. Der Roman gestattet sich auch hier keinen Rausch und sagt damit mehr über den Krieg als manche Schlachtbeschreibung.

172. Die bekannteste Gestalt des Kapitels ist jene Frau, die neben dem Leichnam ihres Mannes das Schwert aufhebt und an seinen Platz tritt.

173. Die Szene hat die Chronikenüberlieferung bewahrt, und das nationale Gedächtnis formte daraus die Gestalt der Frau von Eger.

174. Bei Gárdonyi aber zittert der Arm, die Bewegung ist ungeschickt, und die Frau schlägt zu, wie man Holz spaltet, mit beiden Händen am Griff.

175. Gerade die Ungeschicklichkeit macht die Heldentat glaubhaft, denn ohne Glaubhaftigkeit gibt es kein wirkliches Heldentum, nur Kulisse.

176. Die andere unvergessliche Gestalt ist die Mutter, die den Leichnam ihres 17-jährigen Sohnes mit ihrem eigenen Tuch zudeckt, als bereitete sie ihm das Bett.

177. Sie wirft sich nicht über ihn, sie klagt nicht, sondern geht zu den Steinen zurück und spricht bis zum Abend kein einziges Wort.

178. Es gibt einen Zustand der Trauer, in dem die Arbeit die einzige Form ist, die den Menschen noch hält, und Gárdonyi weiß das genau.

179. Die erste gefallene Frau stirbt nicht auf der Mauer, sondern am Fuß der Treppe, einen Stein in der Schürze, und die Kette setzt sich nach einer Pause von einem Herzschlag wieder in Bewegung.

180. Diese Pause von einem Herzschlag ist die ganze Trauerfeier, für die die Belagerung Zeit lässt, und die Kürze ist hier nicht Gleichgültigkeit, sondern Ehrerbietung.

181. Die Verteidigung der Burg entscheidet sich jedoch nicht nur auf den Basteien, sondern auch an den Backöfen, an den Tischen, an denen man Verbandszeug reißt, und zwischen den Mehlsäcken.

182. Fast 6 Wochen lang musste Brot gebacken werden für eine Gemeinschaft, von der niemand wusste, wie viele sich am nächsten Tag noch zu Tisch setzen würden.

183. Auch die Versorgung der Verwundeten blieb Frauenhänden überlassen, denn Wundärzte gab es wenige, und man wusch die Wunden mit Wein und band gebrochene Knochen zwischen Bretter.

184. Diese Verfahren klingen für heutige Ohren entsetzlich, doch damals war das alles, was das Wissen zu bieten hatte, und auch das rettete Leben.

185. Auch das Pulver trugen Frauen herbei, in kleinen Leinensäckchen, denn ein einziger Funke auf der Treppe hätte die ganze Bastei in die Luft jagen können.

186. Die Frau mit dem Pulver ging darum stets langsam, auch wenn um sie herum alle liefen, und diese Langsamkeit war ein größerer Mut als das Rennen.

187. Auch Gergelys Feuerwerkszeug brauchte Hände: Man drehte Schnüre, tränkte Lunten, wickelte Fässer in Lumpen.

188. Der Held des Erfindungsgeistes ist ein Mann, doch seine Erfindungen setzten viele namenlose Hände zusammen, und darunter waren viele Frauenhände.

189. Die dritte Mauer des vorigen Abschnitts, die Mauer aus Geist und Feuer, wurde so auch durch die Hände der Frauen errichtet.

190. Zur Wahrheit gehört auch, dass nicht alle Frauen auf die Mauer stiegen, und auch das verschweigt der Roman nicht.

191. Manche blieben mit den kleinen Kindern im Keller, denn von ihnen fortzugehen wäre kein Heldentum, sondern Treulosigkeit gewesen.

192. Die Treue nimmt also zwei Formen an: Die eine führt auf die Mauer, die andere hält im Keller, und der Roman achtet beide gleichermaßen.

193. Dobó geht eines Abends die Basteien entlang, bleibt vor den Frauen stehen und nimmt statt einer Lobrede nur seine Mütze ab.

194. Diese stumme Geste sagt mehr als jede Urkunde, denn sie erkennt an, was Heerführer selten eingestehen: dass eine Burg nicht nur von Soldaten gehalten wird.

195. Die Berechnungen der türkischen Heerführung gingen von der Stärke der Besatzung aus, und nach der Kriegsarithmetik standen in Eger 2.000 Verteidiger.

196. Hinter den Mauern aber lebten weit mehr Menschen, und jeder von ihnen verteidigte etwas: ein Kind, ein Haus, einen Namen oder eine Erinnerung.

197. Die Soldliste zählte Soldaten, in Wirklichkeit aber stand dem Belagerer eine ganze Gemeinschaft gegenüber, und dieser Irrtum wurde zu einer der Ursachen des türkischen Scheiterns.

198. Der Unterschied zwischen den beiden Zahlen ist keine statistische Frage, sondern der sittliche Kern der Geschichte.

199. Sebestyén Tinódi Lantos besang die Taten der Frauen von Eger schon 1553, kaum wenige Monate nach der Belagerung.

200. Die Chroniken und Gesänge haben jedoch kaum Namen bewahrt, und die Mehrzahl der Frauen von Eger blieb in der Geschichte namenlos.

201. Die Namenlosigkeit ist kein Zeichen der Bedeutungslosigkeit, sondern eines der Knappheit des damaligen Schriftwesens, das nur die Adligen und die Anführer verzeichnete.

202. Gárdonyi füllt diese Lücke, indem er den namenlosen Frauen Gesicht, Bewegung und Schicksal gibt.

203. Die Dichtung arbeitet dort, wo die Quelle verstummt, und verfälscht damit die Vergangenheit nicht, sondern macht sie bewohnbar.

204. Die Frauen des Romans sind darum keine genauen Abbilder der Geschichte, sondern Trägerinnen jener Wahrheit, die die Chronik nur ahnen lassen konnte.

205. Die Chronik zählt die Soldaten, der Roman die Hände.

206. Die Motive des Kapitels sind eng ineinander verflochten und entfalten gemeinsam den Gedanken, den der Titel in ein einziges Wort verdichtet.

207. Das erste und wichtigste Motiv ist der Durchbruch selbst, der sich im Kapitel in verschiedenen Richtungen vollzieht.

208. Éva bricht von außen nach innen durch, die Frauen von unten nach oben, und beide Bewegungen richten sich auf das Herz der Burg.

209. Der Feind versucht es in denselben Richtungen: von außen durch die Tore und Breschen, von unten durch die Minen und über die Leitern.

210. Dieselben Bewegungen führen zu entgegengesetzten Ergebnissen, denn die Burg beurteilt nicht die Richtung, sondern die Absicht.

211. Wer mit Gewalt hineinwill, den wirft sie zurück, wer zu ihr gehören will, dem findet sie einen Weg, und das ist das verborgene sittliche Gesetz des Kapitels.

212. Das zweite Motiv ist der Gegensatz von Ring und Kreis, der sich durch den ganzen Roman zieht, hier aber besonderes Gewicht erhält.

213. Der Belagerungsring ist ein Ring aus Eisen und Menschen, der einschließt, um zu vernichten.

214. Der Kreis der Gemeinschaft und der Familie dagegen schließt ein, um zu bewahren, und zwischen beiden wird der eigentliche Kampf des Kapitels ausgetragen.

215. Évas Durchbruch zerreißt den eisernen Ring und schließt mit derselben Bewegung den Kreis der Familie zur Hälfte.

216. Die andere Hälfte des Kreises, das Kind, ist noch jenseits des Rings, und der verbleibende Teil des Romans handelt davon, wie auch es in den Kreis zurückgeholt werden kann.

217. Das Motiv des Rings ist auch in Jumurdzsáks Zauberring gegenwärtig, der die Gestalten seit ihrer Kindheit begleitet und dessen Schicksal sich auch mit dem des Kindes verflocht.

218. Der kleine Ring, der Belagerungsring und der Kreis der Familie fügen sich so zu einem dreifachen Bild, und alle drei fragen, wer in wessen Gewalt ist.

219. Das dritte Motiv ist Verkleidung und Enthüllung, das im Roman mehrfach wiederkehrt, hier aber seinen endgültigen Sinn gewinnt.

220. In der Belagerung fallen die Masken: Éva legt die Männerkleidung ab, die Frauen legen die Rolle der schonungsbedürftigen Schwachen ab, und jeder wird, was er in Wahrheit ist.

221. Die Burg ist so auch ein Ort der Wahrheit, denn in der Nähe des Todes hat Verstellung keinen Sinn.

222. Das vierte Motiv ist das Schweigen, das feinste Gewebe des Kapitels.

223. Éva schweigt, solange sie verkleidet ist, die Mutter schweigt nach dem Tod ihres Sohnes, Dobó schweigt, als er seine Mütze abnimmt.

224. Die Sprache der belagerten Gemeinschaft ist die Bewegung, der Blick und der Dienst, und Gárdonyi zeichnet diese stumme Sprache mit seltener Genauigkeit auf.

225. Das Schweigen ist hier nicht Zeichen der Leere, sondern der Fülle: Das Gefühl ist so groß, dass das Wort keinen Platz mehr darin hat.

226. Das fünfte Motiv ist das Ineinanderfließen von Heim und Festung.

227. Die Frauen tragen die Ordnung des Haushalts auf die Mauern, die Schürze, den Zuber, den Kessel und das Brot, und die Bastei wird so zum Zuhause.

228. Zugleich wird das Zuhause zur Festung, denn Küche und Keller werden Teil der Verteidigung, und es gibt kein Hinterland mehr.

229. Die Burg wird Haus, das Haus Burg, und in dieser Wechselseitigkeit liegt das Geheimnis der Kraft Egers.

230. Das sechste Motiv ist die Erweiterung des Begriffs des Heldentums, die den Gedanken des vorigen Abschnitts fortführt.

231. Dort zeigte sich das Heldentum im beharrlichen Arbeiten und in der Aufmerksamkeit für die Einzelheiten, hier überschreitet es auch die Grenze zwischen den Geschlechtern.

232. Ein Held ist, wer Steine trägt, wer Wunden verbindet, wer Brot bäckt und wer mit dem Pulver langsam geht, wenn alle laufen.

233. Diese Auffassung des Heldentums schmälert das Verdienst der Kämpfer nicht, sondern stellt ihm nur das Verdienst derer zur Seite, die bis dahin niemand sah.

234. Das siebte Motiv ist das doppelte Gesicht der Liebe, die Kraft verleiht und verwundbar macht.

235. Éva gelangt aus der Kraft der Liebe durch den Ring, und Gergely fürchtet sich der Liebe wegen, als er seine Frau auf der Mauer sieht.

236. Der Roman löst diesen Widerspruch nicht auf, sondern hält ihn zusammen, weil auch das menschliche Leben ihn zusammenhält.

237. Das achte Motiv ist das Verhältnis von Privatleben und nationaler Sache, eine der Grundfragen des Romans.

238. Im vierten Buch erschien dieses Verhältnis als Gegensatz, denn Gergely musste zwischen Familie und Burg wählen.

239. In diesem Kapitel löst sich der Gegensatz auf, denn die Familie zieht in die Burg ein, und die Verteidigung der Burg wird zur Verteidigung der Familie.

240. Man verteidigte die Burg nicht der Mauern wegen, sondern derer wegen, die hinter ihnen standen, und dieser Gedanke erhält hier zum ersten Mal ein Gesicht.

241. Das neunte Motiv ist das Licht, das im vorigen Abschnitt in der Laterne der Werkstatt und im brennenden Rad aufflammte.

242. In diesem Kapitel ist das Licht sanfter: das Feuer unter den Kesseln, die Öllämpchen im Keller unter der Kapelle und der Augenblick des Wiedererkennens im Rauch.

243. Diese kleinen Lichter zerstören nicht, sondern wärmen, heilen und helfen, einander zu erkennen.

244. Die Sterne von Eger sind so nicht nur brennende, sondern auch wärmende Sterne, und dieses Kapitel zeigt die sanftere Seite des Romantitels.

245. Die Motive dienen zusammen einem einzigen Gedanken: Die Kraft der Burg liegt nicht in ihren Steinen, sondern in der Zusammengehörigkeit derer, die in ihr leben.

246. Das Bild der drei Mauern aus dem vorigen Abschnitt vollendet sich hier, denn die aus Menschen gebaute Mauer steht nun mit all ihren Schichten.

247. Soldaten, Frauen, Greise und eine Familie bilden sie, und in dieser Mauer gibt es keine Bresche, durch die der Feind gelangen könnte.

248. Die Steinmauer durchschlägt die Kanone, die Mauer aus Menschen aber könnte nur die Zwietracht durchbrechen, und in Eger gewann die Zwietracht keine Kraft.

249. Dieser Durchbruch, der nicht geschah, ist mindestens ebenso wichtig wie jene, die geschahen.

250. Das Motivgeflecht des Kapitels ist so selbst eine Burg, in der jedes Element das andere hält.

251. Dieses Kapitel ist einer der Gipfel von Gárdonyis Erzählkunst, denn er führt zwei lange Fäden in einen einzigen Punkt, ohne dass die Naht sichtbar wird.

252. Seit dem vierten Buch verfolgt er abwechselnd die Ereignisse in der Burg und auf dem Weg, und die Wechsel werden immer rascher, je näher die beiden Fäden einander kommen.

253. Dieses Verfahren erinnert an die Parallelmontage des späteren Films, die zwei Schauplätze so lange abwechseln lässt, bis beide zu einem einzigen Bild verschmelzen.

254. Gárdonyi konnte diese Technik 1899 noch nicht kennen, doch der Instinkt des guten Erzählers findet etwas, was spätere Künste in eine Theorie fassen.

255. Das andere große Mittel des Kapitels ist das Weglassen: Das Wiedererkennen umfasst wenige Sätze, der Tod der ersten gefallenen Frau zwei Sätze, Dobós Anerkennung eine einzige Geste.

256. Die Kürze ist in diesen Augenblicken nicht Wortkargheit, sondern Ehrerbietung, denn vor den größten Gefühlen verneigt sich die Sprache.

257. Die Sätze sind in diesen Kapiteln kurz und müde wie die Menschen, von denen sie handeln, und das ist eine bewusste dichterische Entscheidung.

258. Gárdonyis Frauendarstellung ist für ihre Zeit überraschend modern, denn die Frau ist bei ihm nicht Opfer des Krieges und nicht Lohn des Helden, sondern handelnde Teilnehmerin der Geschichte.

259. Der Roman entstand in einer Zeit, in der auch in Ungarn öffentlich über die gesellschaftliche Rolle der Frauen, ihre Bildung und ihre Arbeit gestritten wurde.

260. Eine Verordnung von 1895 öffnete den Frauen einige Fakultäten der ungarischen Universitäten, und diese Veränderung war Teil der geistigen Atmosphäre der Jahrhundertwende.

261. Gárdonyi schrieb jedoch keine Streitschrift und stellte keine Lehre über die Rollen der Geschlechter auf, sondern schilderte einfach.

262. Lehren veralten, gut beobachtete menschliche Lagen jedoch nicht, und darum ist auch die Frauendarstellung des Romans nicht veraltet.

263. Dem europäischen Leser kommt bei der kämpfenden Frau zuerst die Gestalt der Jeanne d’Arc in den Sinn, der Jungfrau von Orléans, die Glaube und Sendung in die Schlacht führten.

264. Éva aber ist keine Jeanne d’Arc: Sie hat keine Vision, keine Fahne, keinen himmlischen Auftrag, sie hat nur ein geraubtes Kind.

265. Das Heldentum der Jungfrau von Orléans ist Sendung, das Évas ist Treue, und dieser Unterschied versetzt die beiden Gestalten in zwei verschiedene Welten.

266. Die Sendung macht den Menschen zum Auserwählten, die Treue aber ist jedem erreichbar, und darum steht Éva dem Leser näher als die heiliggesprochene Heldin.

267. Im ungarischen Gedächtnis stehen die Frauen von Eger am Anfang einer langen Reihe, die sich durch die folgenden Jahrhunderte fortsetzte.

268. Ihre bekannteste Fortsetzerin ist Ilona Zrínyi, die zwischen 1685 und 1688 fast drei Jahre lang die Burg Munkács gegen das kaiserliche Heer verteidigte.

269. Von Eger bis Munkács spannt sich jene weibliche Linie, die das ungarische Heldengedächtnis neben den Heldentaten der Männer um das Standhalten der Frauen bereicherte.

270. Gárdonyis Roman hat diese Linie nicht erfunden, sondern bekräftigt und ihr am Ende des 19. Jahrhunderts neues Leben eingehaucht.

271. Schon vor ihm, im Jahr 1867, malte Bertalan Székely sein Bild „Egri nők“ (Die Frauen von Eger), das die Frauen in der Hitze des Kampfes darstellt.

272. Das Gemälde errichtet ein Denkmal, der Roman zeigt den Menschen, und beide zusammen formten jenes Bild, das der ungarische Leser noch heute in sich trägt.

273. Die Nachwelt neigte dazu, die Frauen von Eger zu Standbildern erstarren zu lassen, mit wehendem Haar und dem heißen Kessel in der Hand.

274. Der Roman dagegen bewahrte die blasigen Handflächen, die vom Rauch brennenden Augen und den schmerzenden Rücken.

275. Das Standbild weckt Ehrfurcht, das Detail Verwandtschaft, und die Verwandtschaft hält länger an als die Ehrfurcht.

276. Der Film von 1968 machte Évas Gestalt und den Kampf der Frauen für Generationen zu einem sichtbaren Bild, und viele erinnern sich noch heute über die Bilder des Films an den Roman.

277. Durch die Schullektüre wurde Éva zu einer der bekanntesten Frauengestalten der ungarischen Literatur, die Kinder und Erwachsene gleichermaßen kennen.

278. Viele haben gerade von ihr gelernt, dass Mut keine männliche, sondern eine menschliche Eigenschaft ist.

279. Der geschichtliche Gergely Bornemissza war tatsächlich unter den Verteidigern Egers, die Gestalt der Éva Cecey aber ist großenteils ein Kind der dichterischen Einbildungskraft.

280. Gárdonyi verdichtete in einer einzigen erfundenen Frauengestalt all das, was die namenlosen Frauen von Eger in Wirklichkeit taten.

281. Für den deutschsprachigen Leser gehört die Belagerung von Eger nicht zum schulischen Gedächtnis, und darum kann er den Aufbau des Romans klarer sehen.

282. Er sucht darin nicht die Erinnerung an eine Kinderlektüre, sondern entdeckt eine fremde Geschichte, die doch vertraute Fragen stellt.

283. Wer verteidigt die Gemeinschaft in der Stunde der Gefahr, und wessen Arbeit verzeichnet die Geschichte: Diese Fragen gelten auch heute.

284. Am Ende des Kapitels haben sich alle Bedeutungen des Titels entfaltet, und das Wort Durchbruch hat einen ganz anderen Sinn erhalten, als es beim ersten Hören ahnen ließ.

285. Der Feind hat die Mauer nicht durchbrochen, die Burg aber hat ihre eigenen inneren Grenzen durchbrochen: zwischen Mann und Frau, Front und Keller, Liebe und Pflicht.

286. Die aus Menschen gebaute Mauer steht nun lückenlos, und unter ihren Steinen ist auch eine Familie.

287. Die Burg hat noch nicht gesiegt, denn die Belagerung dauert an, die Stürme sind noch nicht zu Ende, und die Kräfte sind bis zum Äußersten erschöpft.

288. Das Kind ist noch immer im Lager, in Jumurdzsáks Gewalt, und der Kreis der Familie ist darum noch offen.

289. Der Durchbruch dieses Kapitels führte nach innen, der nächste muss nach außen führen: Der Ring muss sich von der anderen Seite öffnen.

290. Die Hoffnung aber ist nicht mehr bloße Hoffnung, sondern Erfahrung, denn wer einmal durch den Ring kam, weiß, dass der Ring nicht ewig ist.

291. Das letzte Bild des Kapitels ist nicht die Schlacht, sondern eine Nacht nach dem Sturm, wenn der Lärm verstummt und die Burg für eine kurze Zeit zu Atem kommt.

292. Auf den Mauern sitzen die Frauen zwischen den Steinen, und der Eimer geht herum, zuerst bei den Verwundeten, dann bei den Übrigen.

293. In einem der Keller der Burg brennt dieselbe Laterne, bei deren Schein Gergely Bornemissza seit Wochen misst, rechnet und plant.

294. In dieser Nacht aber sitzt er nicht allein am Tisch, denn neben ihm dreht Éva Lunten, still und ohne ein Wort.

295. An der Wand bewegen sich im Schein der Laterne zwei Schatten, und die beiden Schatten berühren sich bisweilen, wenn einer sich zum anderen neigt.

296. Sie sprechen nicht über das Kind, doch beide denken an es, und der Gedanke sitzt zwischen ihnen wie ein Dritter, der noch fehlt.

297. Draußen im Tal brennen die Feuer des Lagers, und irgendwo zwischen ihnen, in einem der Zelte, schläft ihr Sohn.

298. Am Ende des vorigen Abschnitts war die im Keller flackernde Laterne der erste der Sterne von Eger.

299. Nun brennt neben ihr ein zweites Licht, denn zwei Menschen, die füreinander alles durchbrochen haben, neigen sich in dasselbe Licht.

300. Aus einem einzigen Stern wird so der Anfang eines Sternbildes, und dieses stille Bild, zwei Schatten um eine Laterne, ist der schönste Durchbruch des Kapitels: der Durchbruch der Liebe durch die Dunkelheit.