2-2-egri

1. A regény második könyvének második nagy fejezete ott kezdődik, ahol az első véget ért: egy útelágazásnál Buda alatt, ahol egy közös történet két, majd három irányba szakad szét.

2. Egy fedett szekér dél felé indul, egy fiú észak felé tűnik el, és a város, amely mindkettőjüket összekötötte, idegen kézben marad mögöttük.

3. A bukás fejezete az összehúzódás fejezete volt, amelyben minden egyre szűkebb térbe és egyre rövidebb időbe szorult; ez a fejezet a szétválásé, amelyben minden kitágul.

4. A fejezet címe – elválás és fejlődés – első hallásra két egymást követő dolgot nevez meg, mintha az egyik úgy következnék a másik után, mint ok után az okozat.

5. A magyar nyelv azonban ennél mélyebb titkot őriz a két szóban, és ez a titok a fejezet megértésének kulcsa.

6. Az „elválás” szó mélyén a „válik” ige rejlik, és ugyanez az ige azt is jelenti: valamivé lenni, valamivé alakulni.

7. Aki elválik, az válik is valamivé: a nyelv egyetlen szóban őrzi meg a szétszakadást és az alakulást.

8. A cím második szava ugyanerre felel, mert a „fejlődik” rokona a „fejt” igének, amely azt jelenti, hogy valamit kibontunk a burkából, ahogy a borsót kifejtik a héjából.

9. A német nyelv szerencsés módon ugyanazt a képet őrzi: az „Ent-wicklung” szó szerint kigöngyölítést, a burokból való kibontást jelent.

10. A két címszó tehát ugyanazt a mozgást írja le két oldalról: kívülről nézve elválás, belülről nézve fejlődés.

11. Az „és” a címben ezért nem egymás mellé helyez, hanem összeköt: azt jelenti, hogy „általa”.

12. Gergely tizenöt éven át burokban élt: előbb az anyja óvta, azután Török Bálint háza, amely nevet, rangot és helyet adott neki a világban.

13. Budán ez a burok széttört, és ami benne növekedett, annak most nélküle kell megállnia.

14. A nyelv ígérete azonban nem mindenkire érvényes, és a fejezet éppen ezt az ígéretet teszi próbára.

15. Ugyanaz az elválás, amely Gergelyt növekedésre készteti, Török Bálintot megdermeszti, mert nem minden burok nyílik ki: van, amelyik egyre szorosabbra záródik.

16. Nem minden elválás fejleszt, és ez a fejezet legkomolyabb tanulsága, amely a cím látszólagos derűje mögött rejlik.

17. A fejezet kérdése így kettős: mi lesz azokból az emberekből, akiket a történelem szétszakít, és mi tartja össze őket a távolságon át?

18. Az első kérdésre a fejezet három különböző választ ad, a másodikra egyetlenegyet, de azt sokféle alakban.

19. Az egyik út a megdermedésbe vezet, egy távoli börtön falai közé, ahol az idő megáll.

20. A másik út a növekedésbe vezet, a végvárak világába, ahol egy fiúból néhány év alatt férfi és katona lesz.

21. A harmadik út rejtve fut, és csak a fejezet végén lép elő, amikor visszavezet a kiindulóponthoz, és láthatóvá teszi, mennyit változott mindkét utazó.

22. Ez a harmadik út Cecey Éváé, a patakparti kislányé, aki közben szintén felnőtt, csak éppen senki sem látta, hogyan.

23. Az elválás pillanatában a szereplők egyike sem tudja, hová vezet az útja, és ez a bizonytalanság adja meg a fejezet sajátos, halk feszültségét.

24. A fejezet nem harsány, hiszen nincs benne sem ostrom, sem csata, sem nagy cselszövés, csak az idő munkája, amely csendben dolgozik.

25. Aki a regényt a nagy jelenetek kedvéért olvassa, könnyen átlapozza ezt a részt, pedig nélküle a későbbi nagy jelenetek súlytalanok maradnának.

26. Egerben ugyanis nem egy tizenöt éves apród áll majd a falon, hanem egy férfi, és a kettő közötti különbséget ez a fejezet teremti meg.

27. A fejezet így a regény csendes műhelye, ahol nem a történelem készül, hanem azok az emberek, akik majd a történelmet csinálják.

28. Ebben a műhelyben a legfontosabb szerszám a hiány: a hiányzó gazda, a hiányzó otthon, a hiányzó gyermekkori társ.

29. A hiány nem üresség, hanem erőtér, amely mindent maga felé húz, ami még megmaradt.

30. Ezért a fejezetben az elszakadtak soha nem szakadnak el egészen, mert a hiány maga köti őket egymáshoz.

31. Gárdonyi ebben a részben arra tanít, hogy a veszteségnek két arca van: az egyik azt mutatja, mi tűnt el, a másik azt, mivé lesz, aki megmaradt.

32. A bukás fejezete megmutatta, hogyan veszít el egy nemzet egy várost; az elválás fejezete azt mutatja meg, mit tud kezdeni egy ember azzal, ami elveszett.

33. Az első út dél felé visz, és a szultáni sereggel együtt indul el, amelynek közepén egy fedett szekér halad.

34. Török Bálint útja a Duna mentén, majd a Balkán hegyein át, Drinápolyon keresztül vezet Konstantinápolyba, és onnan a Héttorony falai közé.

35. A térképen ez az út egyszerű vonal, a fogoly számára azonban lépcsősor, amely minden nappal mélyebbre vezet.

36. Elhaladt Nándorfehérvár mellett, amely 1456-ban Hunyadi János diadalát látta, 1521-ben pedig elesett, és ezzel megnyitotta a délről Magyarországra vezető kaput.

37. A fogoly tehát visszafelé járta be az ország romlásának útját, a legutolsó állomástól a legelsőig.

38. Ez az utazás a fejlődés fordítottja: minden állomás elvett tőle valamit, ahelyett hogy adott volna.

39. Előbb az országot vették el tőle, amikor átlépte a határt, azután a nyelvet, amikor körülötte már csak idegen szó hangzott.

40. Később a hírt vették el tőle, végül a naptárt, mert a börtönben a napoknak már nem volt nevük.

41. Gergely burka kinyílt, Török Bálinté bezárult, és minél messzebbre jutott, annál szorosabb lett körülötte.

42. A fejezet első szakasza ezért a fejlődés ellenképe: egy ember, akit nem kibontanak, hanem egyre mélyebbre göngyölnek.

43. Török Bálint egész életében a cselekvés embere volt, aki sereget gyűjtött, pártot választott, várakat erősített és döntéseket hozott.

44. Az ilyen ember számára a fogság legsúlyosabb része nem a fal és nem a lakat, hanem a tétlenség.

45. A Héttoronyban nincs mit elrendelni, nincs kit vezetni, és nincs mi ellen harcolni, csak a napok egyformasága ellen.

46. A fogság tőle éppen azt az erényt követeli, amelyet soha nem kellett gyakorolnia: a türelmet.

47. A kard embere így élete végén olyan iskolába kerül, amelyben a kard semmit sem ér.

48. Ha ez az ember fejlődik még, akkor csak befelé fejlődhet, mert kifelé minden út el van zárva előtte.

49. Az emberek fölötti úrból a fogságban önmaga fölötti úr lesz, és ez a változás talán nehezebb minden hadjáratnál.

50. Az első hónapok levelei még a régi embert mutatják, aki a távolból is rendelkezni próbál, mintha a kormányrúd még a kezében volna.

51. A levelek elmaradásával azonban ez a szerep is véget ér, és a főúr olyan helyzetbe kerül, amelyben szerszámai közül már csak a méltóság marad.

52. A méltóság szerszám nélküli hatalom: nem változtat meg semmit a világon, de megakadályozza, hogy a világ megváltoztassa az embert.

53. Török Bálint így végül nem fejlődik, hanem megmarad, és a megmaradás a fogoly egyetlen lehetséges győzelme.

54. A fogsággal a regényben két óra kezd el járni, amelyeknek ettől fogva semmi közük egymáshoz.

55. Az egyik a Héttoronyban jár, és úgy múlik rajta az idő, hogy közben semmi sem történik: a napok telnek, de nem haladnak.

56. A másik a végvárakban jár, és ott egyetlen hét több újdonságot hoz, mint a fogolynak egy egész esztendő.

57. Ugyanaz a kilenc esztendő az egyik embernek egyetlen hosszú nap, a másiknak egy egész ifjúság.

58. A fogság megállítja az időt, az ifjúság felgyorsítja, és a két óra között egyetlen ígéret feszül.

59. Otthon, a szigetvári házban eközben mások kezdenek felnőni azokhoz a feladatokhoz, amelyeket a távollévő hátrahagyott.

60. Pemflinger Katalin fejlődését senki sem veszi észre, pedig az övé a fejezet egyik legnagyobb átalakulása.

61. A feleségből úrnő lesz, a várakozóból cselekvő, és a birtok, amelyet addig csak lakott, most a vállára nehezedik.

62. A hátramaradók fejlődése csendes, mert nem indulnak el sehová, és a világ csak azok változását szokta észrevenni, akik útra kelnek.

63. A két fiú, János és Ferenc, Gergely gyermekkori pajtásai, ugyanazt az apát veszítik el, és nekik is nélküle kell felnőniük.

64. A három fiú három különböző úton indul el, de mindhárman ugyanannak a hiánynak a gyermekei.

65. Az apa nélkül felnövő nemzedék a tizenhatodik századi Magyarországon nem kivétel volt, hanem szabály, és a regény ezt a szabályt egyetlen házon mutatja meg.

66. A délre és az északra vezető út között azonban nemcsak hiány feszül, hanem kötelék is.

67. Ez a kötelék a fogadalom, amelyet Gergely tett, és amely a Héttorony és a végvidék között úgy feszül, mint egy kifeszített húr.

68. A fogadalom a regényben nem egyszeri pillanat, hanem állandó erő, amely évekig működik, anélkül hogy bárki látná.

69. Ez az egyetlen, ami a megállt és a rohanó időt összeköti: álljanak bár a fogoly napjai, és rohanjanak bár a fiú évei, a fogadalom mindkét időben ugyanaz marad.

70. A Héttorony és a végvár között több mint ezer kilométer, két birodalom és a Balkán hegyláncai húzódnak, a húr mégsem szakad el.

71. A fogoly valószínűleg sohasem tudta meg, hogy valahol északon egy fiú az ő szabadságáért tanul.

72. A hűségnek ez a legtisztább formája: az, amelyről a megajándékozott nem is tud.

73. A főúr élete 1550 körül ért véget a Héttoronyban, tanúk nélkül, és halálának napját senki sem jegyezte fel.

74. A megállt óra így végül egészen megállt, a fogadalom azonban tovább járt, mert nem a fogoly életéhez volt kötve, hanem az adott szóhoz.

75. A regény ezt a halált nem a második könyvbe helyezi, hanem nyitva hagyja, hogy a harmadik könyvben még egyszer útra kelhessenek érte.

76. Az elválás első formája tehát a megdermedés: egy élet, amely nem ér véget, csak nem halad tovább.

77. Ez a forma azért kegyetlen, mert a remény benne nem hal meg, csak nem táplálkozik semmiből.

78. A regény azonban a megdermedt életnek is értelmet ad, mert a fogoly puszta léte feladatot ró azokra, akik szabadok maradtak.

79. Amíg Török Bálint él, addig Gergely nem lehet egészen szabad, mert szabadsága egy részével a fogolynak tartozik.

80. A megdermedt és a növekvő élet így egymásra van utalva: az egyik célt ad, a másik reményt.

81. A fogoly a fiúnak irányt ad, a fiú a fogolynak értelmet, még ha erről egyikük sem beszélhet a másikkal.

82. Ez a láthatatlan kölcsönösség a fejezet első szakaszának rejtett vigasza, amely nélkül a délre vezető út csak gyászmenet volna.

83. Gárdonyi ezt a vigaszt nem mondja ki, hanem a szerkezetbe építi, mert a fogoly szakasza után azonnal a fiú szakasza következik.

84. Az olvasó így a megállt órától rögtön a rohanó órához lép, és a kettő közötti különbségben érzi meg a fejezet lényegét.

85. Az elválás, amely a fiút az életbe taszítja, a férfit életben tartja, de nem engedi élni.

86. A délen megállt pontról a fejezet észak felé fordul, ahol egy vonal kezd mozogni, és egyre gyorsabban halad előre.

87. Gergely a nádasból indult el, gazda nélkül, és azzal a tudattal, hogy az az ember, aki eddig tartást adott neki, már nem áll mögötte.

88. A burok, amely széttört, egyszerre volt védelem és korlát, és a fiú most mindkettőt elveszítette.

89. A védelem elvesztése fáj, a korlát elvesztése megrémít, mert aki eddig azért tudta, ki ő, mert megmondták neki, annak most magának kell kitalálnia.

90. A régi rendben az apród azt tudta magáról, hogy kinek az apródja; a gazda eltűnésével ez a meghatározás is eltűnt.

91. Gergelynek tehát nemcsak mesterséget kell tanulnia, hanem saját formát is kell adnia magának, amely nem kölcsönzött, hanem az övé.

92. A fogoly feleségének jóindulata ugyan otthont és iskolát biztosít neki, de a formát ez sem adhatja meg, azt csak ő maga szerezheti meg.

93. A tanulóévek, amelyeket a fejezet második szakasza felvázol, három rétegben rakódnak egymásra, mint a fal kövei.

94. Az első réteg az iskola, a fej munkája, amelyben a fiú olyan tudást sajátít el, amelyet senki sem gondolhat végig helyette.

95. A második réteg a szolgálat, a kéz munkája, amelyben a háború mesterségét a végeken, a gyakorlatban tanulja meg.

96. A harmadik réteg a nélkülözés, a szív munkája, amelyben megtanulja kibírni azt, amin változtatni nem tud.

97. Ez a három réteg együtt pótolja azt a tartást, amelyet egykor a gazda háza adott.

98. A külső vázból belső váz lett: ami eddig kívülről tartotta, az most belülről tartja.

99. A természet ismeri ezt a fordulatot: a rák páncélban él, a gerinces állat a csontjaiban hordja a tartását, és ezért mozoghat szabadabban.

100. A regény figyelmes olvasója ezekben a rétegekben már az egri falak anyagát ismeri fel.

101. A fejezet második szakaszának legfontosabb gondolata azonban nem a tanulás tartalma, hanem az, hogy a fiú tanító nélkül tanul.

102. Természetesen vannak mesterei, tisztjei és példaképei, de az a tanító, akire igazán szüksége volna, messze van.

103. A távollévő gazda mégis tovább tanít, mégpedig a hiányával, mert a hiány arra kényszeríti a fiút, hogy maga döntsön.

104. Aki mellett mindig ott áll valaki, aki megmondja, mit tegyen, az engedelmességet tanul; aki egyedül marad, az felelősséget.

105. A vállon nyugvó kéz, amely Budán még ott volt, most hiányzik, és a fiú maga kezd egyenesen állni.

106. A hiányzó kézből így saját tartás lesz, és ez a fejlődés legrejtettebb, de legfontosabb lépése.

107. Dobó István alakja ezen az úton útjelzőként áll, aki nem az apa helyére lép, hanem a cél helyére.

108. Az apa a múlt, a cél a jövő, és a fiú fejlődése éppen abban áll, hogy tekintetét az egyikről a másikra helyezi át.

109. Figyelemre méltó, hogy Gergely nem akármilyen katona lesz, hanem olyan, aki lőporral, számokkal és mértékkel dolgozik.

110. A foglalkozás ebben az esetben nem véletlen, hanem a gyermekkor folytatása, mert már a pataknál is ő volt az, aki kigondolt valamit, amikor az erő nem volt elég.

111. A hétéves fiú, aki a török lovát és a kincset megszerezte, már akkor a leleményével győzött, nem a karjával.

112. A fejlődés tehát nem új embert teremt, hanem kibontja azt, ami a gyermekben már benne volt, pontosan úgy, ahogy a szó jelentése ígéri.

113. Ami a pataknál ösztön volt, az a végvárakban tudássá, ami ott játék volt, az itt mesterséggé érik.

114. A regény ezzel azt állítja, hogy az ember nem lesz más, mint ami volt, csak több lesz belőle.

115. Ez a felfogás egyszerre derűs és szigorú, mert ígéri, hogy semmi sem vész el, de azt is, hogy semmi sem kapható ingyen.

116. A fogadalom a tanulás irányát is meghatározza, mert a fiú nem pályáért tanul, hanem feladatért.

117. Aki pályáért tanul, az azt sajátítja el, amit a vizsgán kérdeznek; aki feladatért, az azt, amit egyszer a valóság fog kérdezni.

118. A feladatért tanuló ember gyorsabban halad, mert minden ismeretnél tudja, mire fogja használni.

119. Ez a célirányosság adja Gergely fejlődésének különös sebességét, amely a regény olvasóját néha meg is lepi.

120. A fejlődésnek társadalmi arca is van, mert a vagyontalan apród a szolgálat révén olyan helyre jut, ahová a születése sohasem vitte volna.

121. A végvárak világa a tehetségesek felvonója volt, amely lassan, de biztosan emelt, ha valaki elég sokáig életben maradt.

122. A személyes fejlődés és a társadalmi emelkedés itt egyetlen mozgás, és ez a regény mély demokratikus hitének egyik forrása.

123. Gergelyből nem lesz nagyúr, de lesz valaki, akire a rangosabbak is hallgatnak, és ez több, mint amit a születése ígért.

124. A fejlődés eközben nem egyenes vonalban halad, hanem kitérőkkel, amelyeket a regény csak jelez, de nem részletez.

125. A fiú elfárad, szegény, néha kétségbe esik, és a fogadalom ilyenkor nem lelkesíti, hanem egyszerűen megtartja.

126. Az ígéret legfontosabb szolgálata nem a lelkesedés, hanem az, hogy a rossz napokon is megmondja, miért kell folytatni.

127. A lelkesedés a jó napok üzemanyaga, a fogadalom a rosszaké, és egy hosszú tanulóidőben a rossz napok vannak többségben.

128. A fejezet második szakasza így a kitartás rejtett iskolája is, amely nélkül a későbbi hosszú próbák elképzelhetetlenek volnának.

129. Az évek során a fiú arca is megváltozik, de ezt a változást ő maga nem veszi észre, mert belülről élte át, lépésről lépésre.

130. A fejlődést soha nem az látja, aki fejlődik, mert ő minden nap csak egy kicsit látja magát másnak, mint tegnap.

131. Ehhez olyan szem kell, amely valamikor látta, és azóta nem – és a fejezet harmadik szakasza éppen ilyen szemet hoz a történetbe.

132. Mielőtt azonban ez a szem megjelenne, a fiú fejlődése még egy fordulatot vesz: akit eddig óvtak, az maga kezd óvni másokat.

133. Ez a fordulat zárja le a burok történetét, mert aki mások burka lesz, az végleg kinőtt a sajátjából.

134. A régi gazda háza egykor Gergelyt védte, a jövőben Gergely fog egy egész várat védeni, és ez a kör a regény egyik legszebb íve.

135. A fejezet második szakasza tehát a fejlődés ábrázolása, de nem lélektani tanulmányként, hanem mesterségek, évek és próbák sorozataként.

136. Gárdonyi nem a fiú lelkébe néz bele, hanem a kezére, és abból olvassa ki, mivé lett.

137. A kéz, amely a pataknál még kavicsot dobált, most lőport mér, és a kettő között az egész fejlődés elfér.

138. Ez az írói eljárás a néptanító tapasztalatából fakad, aki tudja, hogy a gyermek fejlődését nem a vallomásaiból, hanem a munkájából lehet megítélni.

139. Gergely nem annak ellenére lesz felnőtt, hogy elveszítette a gazdáját, hanem azért, mert elveszítette.

140. És felnőtt is marad, mert vissza akarja kapni azt, akit elveszített.

141. Mialatt az olvasó Gergelyt kísérte, a fejezetben egy harmadik vonal is futott, rejtve, a színfalak mögött.

142. Cecey Éva fejlődését a regény nem mutatja meg, hanem csak az eredményét tárja az olvasó elé, egyetlen találkozás pillanatában.

143. Éva elválása más természetű volt, mint Gergelyé: őt nem egy gazdától választották el, hanem a gyermekkortól, a szülői háztól és a falu szabadságától.

144. Az ő burka nem tört szét, hanem kicserélték egy drágábbra, de szűkebbre, és ez a burok a királyné udvara volt.

145. A falusi nemeskisasszonyból udvarhölgy lett, és ez a változás kívülről emelkedésnek látszott, belülről azonban új kötöttségnek bizonyult.

146. Az udvar Izabella királyné és a gyermek király körül Erdélybe húzódott, Gyulafehérvárra, messze attól a vidéktől, ahol Éva felnőtt.

147. A fejezet itt különös párhuzamot rajzol, amely első olvasásra rejtve marad: két fogság áll egymással szemben.

148. Török Bálint a Héttoronyban falak között él kötelességek nélkül, Éva az udvarban kötelességek között él falak nélkül.

149. Egyikük sem rendelkezhet önmagáról, csak az egyik láncát mindenki látja, a másikét senki.

150. Az aranyozott rend is rend, és aki benne él, annak életéről ugyanúgy mások döntenek, mint a fogolyéról.

151. Éva fejlődése mégis másképp alakul, mint a fogolyé, mert az udvar, bár korlátoz, figyelni és ítélni tanít.

152. A fogoly befelé fejlődik, mert kifelé nem lehet; Éva befelé fejlődik, mert kifelé nem szabad.

153. A különbség az, hogy a fogoly fejlődése a megmaradást szolgálja, Éváé pedig a cselekvést készíti elő.

154. Amit az udvari évek alatt magába gyűjtött, azt később egyetlen döntésben fogja elkölteni, és ez a döntés az egész regény irányát megváltoztatja.

155. A fejezet harmadik szakaszával válik teljessé az, amit a szereplők földrajzának nevezhetünk.

156. 1541 után az ország három részre szakadt, és a fejezet három főszereplője pontosan erre a három részre oszlik szét.

157. Török Bálint az Oszmán Birodalomban él, abban a világban, amely alá az ország közepe került.

158. Gergely a királyi Magyarország végvárai között él, abban a részben, amely harcol.

159. Éva a királyné erdélyi udvarában él, abban a részben, amely visszahúzódott, és a régi formákat őrzi.

160. A szereplők térképe így az ország térképe, és Gárdonyi a három részre szakadást nem politikai földrajzként, hanem egy szétszakított háznép történeteként beszéli el.

161. Aki a regényt olvassa, észrevétlenül megtanulja az ország felosztását, mert minden részéhez egy arcot kapcsol.

162. Aki pedig arcokat ismer, az a felosztást sohasem fogadja el véglegesnek, mert az arcok egymás felé fordulnak.

163. A viszontlátás ebben a szerkezetben mérőpont, mert a fejlődést nem lehet önmagán megmérni, csak egy szilárd ponthoz viszonyítva.

164. Ez a szilárd pont a gyermekkor patakja, amelyhez mindketten visszatérnek, amikor egymásra néznek.

165. Amit egymásban látnak, az nem csupán a jelen, hanem a távolság is, amely a pataktól a jelenig húzódik.

166. A viszontlátás így a fejezet két rejtett vonalát egyszerre teszi láthatóvá, mint amikor egy sötét szobában hirtelen világosság gyúl, és egyszerre két alak lép elő.

167. Ennek a találkozásnak geometriai alakja is van, és Gergely, aki a mértant a végvárakban tanulta meg, talán mindenkinél jobban értené.

168. A pataknál metszették egymást először az útjaik, azután szétfutottak, és a viszontlátás a második metszéspont.

169. Két egyenes csak egyszer metszheti egymást, és ha két út másodszor is találkozik, akkor az nem egyenes, hanem ív.

170. Ezt a gondolatot a fejezet végén még egyszer felvesszük, mert az egész regény szerkezetének egyik kulcsa.

171. A viszontlátással megkettőződik Gergely kötődése, mert a gyermekkori barátságból szerelem lesz, és a fiú ettől fogva két fonalon függ.

172. Az egyik fonal délre, a Héttorony felé vezet, a másik keletre, az erdélyi udvar felé, és a kettő egyelőre két különböző irányba húzza.

173. Hogy ez a két irány egyszer egyetlen úttá olvad, azt a fejezet még nem mondja ki, csak sejteti.

174. A szerelem Gárdonyinál nem a fejlődés jutalma, hanem a mértéke: aki szeretni tud, az már felnőtt.

175. A patakparti gyermekek nem ebben az értelemben szerették egymást, csak összetartoztak, és a különbséget éppen az elmúlt évek teremtették meg.

176. Az összetartozásból azért lehet szerelem, mert a két ember közben külön-külön valakivé vált, és csak két valaki tud igazán egymásé lenni.

177. Az elválás tehát nem akadálya volt a szerelemnek, hanem feltétele, és ez a fejezet egyik legmeglepőbb igazsága.

178. A „válik” ige kettős jelentése itt teljesedik be a legszebben: mivel elváltak, válhattak egymás számára azzá, amivé lettek.

179. A viszontlátás fénye fölött azonban már árnyék is húzódik, mert az udvarhölgy sorsáról nem ő maga dönt.

180. A királyné jóindulatú akarata és egy rangos, de jelentéktelen kérő ott áll a háttérben, és a következő fejezet ebből a felhőből támaszt vihart.

181. Fürjes Ádám alakja ebben a fejezetben csak felbukkan, de már most jól látható rajta, mi a fejlődés ellentéte.

182. Fürjes ma ugyanaz, aki tegnap volt, és ez neki elég, mert a rangja helyette fejlődik: ahogy a családja emelkedik, úgy emelkedik ő is, anélkül hogy megmozdulna.

183. Gergely és Fürjes között így nem két férfi, hanem két életelv áll szemben: az egyik azzá lesz, amit megszerzett, a másik az marad, amit kapott.

184. Éva választása ezért nemcsak érzelmi döntés, hanem a fejlődés melletti állásfoglalás is.

185. Aki a fejlődő embert választja, az a bizonytalan jövőt választja a biztos jelen helyett, és ehhez magának is fejlett embernek kell lennie.

186. Éva udvari évei így a fejezet végén értelmet nyernek: ott tanulta meg, hogy a biztonság ára néha túl magas.

187. A viszontlátás ezért a fejezet csúcspontja, de nem nyugvópontja, mert új feszültséget teremt, ahelyett hogy feloldaná a régit.

188. A két fiatal most már tudja, kicsoda a másik, de még nem tudja, mit kezdjen ezzel a tudással egy olyan világban, amely nem kérdezi meg őket.

189. A fejezet ezt a kérdést nyitva hagyja, és a nyitott kérdés átvezet a regény harmadik könyvébe.

190. A viszontlátás nem az elválás vége, hanem a bizonyítéka: csak a másik arcán látszik meg, mit tettek velünk az évek.

191. Amíg a három szereplő a maga útját járta, az ország is járta a magáét, és ez az út meglepően hasonlított az övékhez.

192. Az 1541 és 1552 közötti évtized a magyar történelemben az elválás és a fejlődés évtizede volt, pontosan úgy, ahogy a fejezet címe mondja.

193. 1542-ben a birodalmi rendek nagy sereget küldtek Brandenburgi Joachim vezetésével, hogy visszafoglalja Pestet és Budát.

194. A vállalkozás néhány hét után kudarcba fulladt, és a betegségtől, rossz ellátástól és egyenetlenségtől meggyengült sereg visszavonult.

195. Ez volt az első kísérlet Buda visszaszerzésére, és egyben az első jele annak, hogy az elválás tartós lesz.

196. Száznegyvenöt évnek kellett eltelnie, amíg egy ostrom sikerrel járt, és a közbülső kísérletek mind ugyanígy végződtek.

197. 1543-ban Szulejmán újra hadba vonult, és egyetlen nyár alatt elfoglalta Siklóst, Pécset, Esztergomot és Székesfehérvárt.

198. Esztergom az ország egyházi központja volt, Székesfehérvár a királyok koronázó- és temetkezési helye, és mindkettő a félhold alá került.

199. Pécs eleste azonban a regény olvasója számára különös jelentést hordoz, mert a Mecsek vidéke Gergely és Éva gyermekkorának tája volt.

200. A patak, amelynek partján minden elkezdődött, 1543 után már a határ túloldalán folyt, a hódoltság földjén.

201. A gyermekkor tája így maga is elvált a két fiataltól, és oda már csak az emlékezetben térhettek vissza.

202. Ez a veszteség csendes, a regény nem is emeli ki, de aki ismeri a dátumokat, az érzi, hogy a viszontlátás egy elveszett patak emlékéről is szól.

203. 1544-ben Visegrád, Nógrád és Hatvan is elesett, és a határ egészen a Felvidék pereméig nyomult előre.

204. Ez éppen az a vidék volt, ahol Gergely a mesterségét tanulta: a határ közelebb jött hozzá, miközben ő a határhoz nőtt fel.

205. 1547-ben Drinápolyban fegyverszünetet kötöttek, amelyben Ferdinánd évi harmincezer arany adót vállalt a Portának.

206. A történelem rímje, hogy az ország szétszakítását éppen abban a városban pecsételték meg, amelyen Török Bálint fogolyként áthaladt.

207. A szerződés papíron is elismerte azt, amit a fegyverek már elvégeztek: az elválást, amelyből nem volt visszatérés.

208. A fogoly számára ez azt jelentette, hogy a két uralkodó alkuja az ő sorsát nem érintette, mert a nagy politika már nem számolt vele.

209. Az ország azonban nemcsak elvált, hanem fejlődött is, mert ezekben az években épült ki az új végvárrendszer, és formálódott meg az új katonarend.

210. Ugyanaz a folyamat, amely Gergelyt katonává tette, az országot határrá tette: a kettő együtt nőtt fel.

211. 1549-ben Dobó Istvánt Eger várkapitányává nevezték ki, és a vár, ahol egykor minden szál találkozik, megkapta a parancsnokát.

212. Ekkor még senki sem sejtette, hogy ez a kinevezés a század egyik legfontosabb döntése lesz, mert a legnagyobb döntések mindig hétköznapinak látszanak.

213. Az évtized végén Erdély Ferdinánd kezére került, és a Porta 1552-ben nagy hadjárattal felelt, amely a regény negyedik könyvébe vezet.

214. Az évtized tehát nem nyugalom volt, hanem két vihar közötti tanulóidő, az ország tanulóideje.

215. Gergely életrajza és a kor története így párhuzamosan halad, és a regény ezt a párhuzamot nem magyarázza, hanem hagyja, hogy az olvasó maga fedezze fel.

216. Amikor Gergely tizenöt éves volt, az ország elvesztette a fővárosát; amikor huszonhat lesz, meg kell mutatnia, hogy meg tud tartani egy várat.

217. A kettő között tizenegy év telik el, és ez a tizenegy év az ő ifjúsága és az ország kényszerű nagykorúsága.

218. Egy ország, amelynek nincs közös fővárosa és nincs közös királya, kénytelen megtanulni, hogy ott, ahol a központ már nem tudja megtartani, a várak és az emberek tartják meg.

219. Ez a tanulság a végvári nemzedék legfontosabb öröksége, és a regény hőse ennek a nemzedéknek a megtestesítője.

220. A központ eltűnésével a felelősség szétoszlott, és minden várkapitány, minden hadnagy egy darab országért felelt.

221. Ez a szétosztott felelősség gyengeség volt a nagy háborúban, de erő a kis helyeken, és a regény a kis helyek erejéről szól.

222. Az ország elválása így nemcsak veszteség volt, hanem egy újfajta ember kialakulásának kényszerű feltétele is.

223. Ez az újfajta ember nem a hatalmas főúr, hanem a megbízható tiszt, aki nem a birtokáért, hanem a rábízott helyért harcol.

224. Török Bálint a régi típus utolsó nagy alakja volt, Gergely az új típus első irodalmi hőse, és a fejezet a kettő közötti váltást is ábrázolja.

225. Amíg a fogoly a Héttoronyban már semmit sem tudott meg Magyarországról, Magyarország megtanult nélküle élni – és egy fiú megtanult érte élni.

226. A fejezet szétfutó szálait néhány visszatérő motívum tartja össze, amelyek közül a legfontosabb a fonal képe.

227. Az elválás nem szakadás, mert az elvált emberek között fonalak maradnak kifeszítve, és minél nagyobb a távolság, annál erősebb a feszültség.

228. Ez a feszültség a fejezet elbeszélői feszültsége is, mert az olvasó érzi azt az erőt, amellyel a fonalak a szereplőket húzzák.

229. A távolság nem vágja el a fonalakat, hanem megfeszíti őket.

230. Az első fonal a fogadalom, a leghosszabb, amely északról egészen a Márvány-tenger partjáig ér.

231. A második az emlékezet, a legrégibb, amely a pataktól a viszontlátásig húzódik, és amelyet egyikük sem engedett el.

232. A harmadik a gyűrű, a legveszélyesebb, mert ezen a fonalon az ellenség is húz.

233. Jumurdzsák a gyermekkori kaland óta egyetlen tárgyhoz kötődik, és ez a kötődés az évek alatt nem gyengült, hanem megszállottsággá erősödött.

234. Ő is elvált valamitől, de nem fejlődött általa, hanem megrekedt, és ez a fejezet legsötétebb változata a címben megnevezett mozgásnak.

235. Akit a veszteség nem feldolgozásra, hanem üldözésre késztet, azt a veszteség nem felszabadítja, hanem rabul ejti – ezt a harmadik könyv üldözési jelenetei mutatják meg.

236. A negyedik fonal a hír, a legtörékenyebb, amely levelekből, énekekből és szóbeszédből szövődik, és amely néha hónapokra elszakad.

237. A hír hiánya a fejezetben ugyanolyan súlyos, mint maga a hír, mert a hallgatásban minden lehetséges, a legrosszabb is.

238. A második nagy motívum a két óra, amelyhez a viszontlátás egy harmadikat is hozzátesz.

239. A Héttorony ideje áll, a végvárak ideje rohan, a viszontlátás ideje pedig egy pillanatra megtorpan, hogy évek férjenek el benne.

240. A fejezet így három időtempó tanulmánya: a megdermedt, a sietős és a megtorpanó időé.

241. A harmadik motívum a burok és a ház, amely a fejezet szinte minden lapján visszatér.

242. Az anya öle, Török Bálint háza, a királyné udvara, a Héttorony és a végvár mind burok, amely véd vagy bezár, és néha mindkettőt egyszerre teszi.

243. A fejlődés ebben a képben azt jelenti, hogy az ember egyik burokból a másikba költözik, amíg végül maga lesz ház mások számára.

244. Egerben teljesedik be ez a kép, amikor Gergely egy egész ostromlott közösség burkává válik.

245. A negyedik motívum a hátramaradók csendes fejlődése, amelyről a regény keveset beszél, de amelyet mégis érzékeltet.

246. Pemflinger Katalin úrnővé, a Cecey szülők öregekké válnak, és mindegyikük a maga módján alkalmazkodik a megváltozott világhoz.

247. Aki marad, az is változik, csak lassabban, és a változását senki sem ünnepli.

248. Az ötödik motívum a változatlanoké, akik a fejlődés ellenképét mutatják.

249. Fürjes mozgás nélkül marad, Jumurdzsák mozgás közben is változatlan: az egyik el sem indul, a másik elindul, de sehová sem érkezik meg.

250. A fejezet így kis jellemtan is az elválásról: van, aki belenő, van, aki megdermed benne, és van, aki belebetegszik.

251. A hatodik motívum az égtájaké, amelyek a fejezetben erkölcsi jelentést kapnak.

252. Dél a fogság iránya, észak a növekedésé, kelet az udvaré, ahol a régi formák őrződnek.

253. A nyugat, ahonnan a segítséget várták, az egész fejezetben néma marad, és ez a hallgatás keserűbben beszél minden panasznál.

254. Gárdonyi nem vádolja Európát, csak megmutatja, hogy a magyar szereplők útjai egyszer sem vezetnek nyugat felé.

255. A hetedik motívum az apáké és a fiúké, amely a bukás fejezetében az elküldéssel kezdődött, itt pedig az apa nélküli felnövéssel folytatódik.

256. Török Bálint két vér szerinti fia és fogadott fia ugyanabban a hiányban nő fel, de mindegyikük másképp tölti ki.

257. A vér szerinti fiúk az apa nevét és vagyonát öröklik, a fogadott fiú az apa ügyét, és ez az örökség a legnehezebb.

258. A név és a vagyon magától száll át, az ügyet azonban vállalni kell, különben elvész.

259. Ezért lehet Gergely igazibb örököse a főúrnak, mint a saját fiai, anélkül hogy ez a fiúkat bármiben is kisebbítené.

260. Az örökség nem a vérben, hanem a vállalásban dől el, és ez a fejezet egyik legcsendesebb, de legmélyebb igazsága.

261. A fejezet szerkezete a bukás fejezetének tükörképe, és a két rész csak együtt olvasva mutatja meg teljes értelmét.

262. Ha Buda elestének fejezete olyan volt, mint egy ökölbe záródó kéz, akkor az elválás fejezete olyan, mint egy kinyíló kéz.

263. A tér kitágul, a sátorból három országrész lesz, az idő kinyúlik, az órákból évek lesznek.

264. A fejezet végén azonban a kéz újra összezárul egyetlen pillanat, a viszontlátás körül, amelyben a szétszórt évek egy pontba gyűlnek.

265. Kinyílás és összezárulás: ez a fejezet lélegzete, és ez a lélegzet az olvasóban is megismétlődik.

266. A fejlődés elbeszélése minden regényíró számára próbatétel, mert az érés láthatatlan, és a láthatatlant nehéz megírni.

267. Gárdonyi a fejlődést nem folyamatként mutatja meg, hanem két kép közötti távolságként: a nádasban rejtőző fiú és a viszontlátás fiatal tisztje között.

268. A két kép közötti űrt az olvasó tölti ki, és így a fejlődést nem elolvassa, hanem maga viszi végbe.

269. Figyelemre méltó a figyelem elosztása is: a fogolynak kevés lap jut, a fiúnak több, a viszontlátásnak pedig a legtöbb melegség.

270. A regényben a lapok száma is óra, amely azt méri, mennyi élet van egy időszakban, nem azt, mennyi idő telt el.

271. A fejezet legrégibb irodalmi rokona Homérosz Odüsszeiájának első négy éneke, amelyet a hagyomány Télemakheiának nevez.

272. Ezekben az énekekben Odüsszeusz fia, Télemakhosz, apja nélkül nő fel, mert az apát egy messzi szigeten tartják fogva, és végül útra kel, hogy felkutassa.

273. Gergely Török Bálint Télemakhosza, és a szigetvári ház, ahol az asszony egyedül tartja a birtokot, Pénelopé házára emlékeztet.

274. A különbség azonban döntő: Télemakhosz megtalálja az apját, és az apa hazatér, Gergely viszont nem hozhatja haza a sajátját.

275. A görög eposz világában az istenek még segítenek, Gárdonyi világában csak az emberek maradtak, és ez a különbség a modern hősiesség lényege.

276. A fejezet magyar rokona Petőfi Sándor „János vitéz”-e, az 1845-ben írt elbeszélő költemény, amelyet minden magyar gyermek ismer.

277. Petőfi hőse is árva, őt is elszakítják a kedvesétől, ő is huszár lesz, és ő is a török ellen harcol, mielőtt újra keresni kezdené, akit elveszített.

278. Petőfinél azonban a viszontlátás csak Tündérországban lehetséges, a valóságon túl, ahol a halott kedves egy rózsából támad fel.

279. Gárdonyi a történelembe helyezi azt, amit Petőfi csak a mesében tudott elképzelni, és ezzel a realista visszahozza a mesét a világba.

280. A két mű egymás mellett azt mutatja meg, hogy a magyar képzelet az elválásra és a hűségre épülő történetet tartja a legszebbnek.

281. A fejezetnek van egy harmadik, személyes rokona is: magának Gárdonyi Gézának az élete.

282. Gárdonyi 1878-ban, tizenöt évesen veszítette el az apját, pontosan annyi idősen, mint Gergely a gazdáját.

283. Ezután Egerbe került a tanítóképzőbe, és ott lett a szegény fiúból tanító, vagyis ő maga is elválás után fejlődött.

284. Nem tudhatjuk biztosan, mennyi önéletrajz rejlik a fejezetben, de a párhuzam túl pontos ahhoz, hogy ne vegyük észre.

285. Talán ezért ír Gárdonyi az apa nélküli felnövésről olyan szűkszavúan és mégis olyan pontosan, mint aki belülről ismeri.

286. Az elválás fejezete így az egész regény talán legszemélyesebb része, még ha az író ezt sehol sem árulja el.

287. Nemzedékek fiatal olvasói ebben a részben találkoztak először azzal a gondolattal, hogy szülők nélkül is fel lehet nőni, és hogy a veszteség nem feltétlenül végzet.

288. Különösen a háborúk utáni évtizedekben, amikor sok gyermek nőtt fel apa nélkül, kaphatott ez a fejezet vigasztaló erőt.

289. A regény ebben a részben nem hősöket ünnepel, hanem azt mutatja meg, hogyan lesz valakiből hős, és ez a tudás minden ünneplésnél értékesebb.

290. A fejezet végére az elválás három formája rajzolódott ki: egy megdermedés, egy növekedés és egy rejtett érés.

291. A nyelvnek igaza volt: aki elválik, az válik is valamivé – de csak az, aki nem engedi el a fonalait.

292. A viszontlátással azonban már a következő fejezet kezdődik, amelyben a szerelemnek egy hatalmas akarattal kell szembeszállnia, és a délre vezető fonal hamarosan úttá válik.

293. Mielőtt odalépnénk, nézzünk be még egyszer három ablakon egy estén, néhány évvel 1541 után, az ország három különböző részén.

294. A Héttoronyban egy öregedő férfi áll a rácsos ablaknál, és észak felé néz, arra, ahol a hegyek mögött Magyarországot sejti.

295. Egy felvidéki végvár őrszobájában egy fiatal tiszt ül a lámpa mellett, és körzővel szögeket és íveket rajzol egy papírlapra.

296. Gyulafehérvárott egy fiatal nő áll az udvar egyik ablakánál, és nyugat felé néz, oda, ahol valahol a végvárak vonala húzódik.

297. A három pont között húzott vonalak az ország közepe fölött futnak át, ott, ahol egykor a főváros állt.

298. A fiatal tiszt a mértanból tudja, hogy két egyenes csak egyszer metszheti egymást, és hogy ami másodszor is találkozik, az nem egyenes, hanem ív.

299. Az ő útja és Éva útja már kétszer metszette egymást, a pataknál és a viszontlátáskor, tehát ívek, egy olyan kör ívei, amely még nem zárult be.

300. Ez a kör egyszer be fog zárulni, és a pont, ahol összeér, nem a patak partján lesz és nem a királyné udvarában, hanem Eger falain.

1. Das zweite große Kapitel des zweiten Buches beginnt dort, wo das erste endete: an einer Weggabelung unterhalb Budas, wo eine gemeinsame Geschichte in zwei, dann in drei Richtungen auseinanderreißt.

2. Ein gedeckter Wagen bricht nach Süden auf, ein Junge verschwindet nach Norden, und die Stadt, die beide verbunden hatte, bleibt hinter ihnen in fremder Hand zurück.

3. Das Kapitel des Falls war ein Kapitel des Zusammenziehens, in dem alles in immer engeren Raum und immer kürzere Zeit gedrängt wurde; dieses ist eines des Auseinandergehens, in dem sich alles weitet.

4. Der Titel des Kapitels – Trennung und Entwicklung – nennt beim ersten Hören zwei aufeinanderfolgende Dinge, als folge das eine auf das andere wie die Wirkung auf die Ursache.

5. Die ungarische Sprache bewahrt in den beiden Wörtern jedoch ein tieferes Geheimnis, und dieses Geheimnis ist der Schlüssel zum Verständnis des Kapitels.

6. Tief im Wort „elválás“ verbirgt sich das Verb „válik“, und dasselbe Verb bedeutet auch: zu etwas werden, sich zu etwas wandeln.

7. Wer sich trennt, wird auch zu etwas: Die Sprache bewahrt in einem einzigen Wort das Auseinanderreißen und das Werden.

8. Das zweite Titelwort antwortet darauf, denn „fejlődik“ ist verwandt mit dem Verb „fejt“, das bedeutet, etwas aus seiner Hülle zu lösen, so wie man Erbsen aus der Schote löst.

9. Die deutsche Sprache bewahrt glücklicherweise dasselbe Bild: Das Wort „Ent-wicklung“ bedeutet wörtlich ein Auswickeln, ein Herauslösen aus der Umhüllung.

10. Die beiden Titelwörter beschreiben also dieselbe Bewegung von zwei Seiten: von außen gesehen Trennung, von innen gesehen Entwicklung.

11. Das „und“ im Titel stellt darum nicht nebeneinander, sondern verbindet: Es bedeutet „dadurch“.

12. Gergely hatte 15 Jahre lang in einer Hülle gelebt: Zuerst schützte ihn die Mutter, dann das Haus Bálint Töröks, das ihm Namen, Rang und Platz in der Welt gab.

13. In Buda zerbrach diese Hülle, und was in ihr heranwuchs, muss nun ohne sie bestehen.

14. Das Versprechen der Sprache gilt jedoch nicht für jeden, und das Kapitel stellt gerade dieses Versprechen auf die Probe.

15. Dieselbe Trennung, die Gergely zum Wachsen treibt, lässt Bálint Török erstarren, denn nicht jede Hülle öffnet sich: Manche schließt sich immer enger.

16. Nicht jede Trennung entwickelt, und dies ist die ernsteste Lehre des Kapitels, die sich hinter der scheinbaren Heiterkeit des Titels verbirgt.

17. Die Frage des Kapitels ist so eine doppelte: Was wird aus den Menschen, die die Geschichte auseinanderreißt, und was hält sie über die Entfernung hinweg zusammen?

18. Auf die erste Frage gibt das Kapitel drei verschiedene Antworten, auf die zweite eine einzige, doch in vielerlei Gestalt.

19. Der eine Weg führt in die Erstarrung, zwischen die Mauern eines fernen Kerkers, wo die Zeit stillsteht.

20. Der andere Weg führt ins Wachstum, in die Welt der Grenzburgen, wo aus einem Jungen in wenigen Jahren ein Mann und Soldat wird.

21. Der dritte Weg verläuft im Verborgenen und tritt erst am Ende des Kapitels hervor, wenn er zum Ausgangspunkt zurückführt und sichtbar macht, wie sehr sich beide Reisende verändert haben.

22. Dieser dritte Weg ist der von Éva Cecey, dem Mädchen vom Bachufer, das unterdessen ebenfalls erwachsen geworden ist, nur hat niemand gesehen, wie.

23. Im Augenblick der Trennung weiß keine der Gestalten, wohin ihr Weg führt, und diese Ungewissheit gibt dem Kapitel seine eigentümliche, leise Spannung.

24. Das Kapitel ist nicht laut, denn es gibt in ihm weder Belagerung noch Schlacht noch große Ränke, nur die Arbeit der Zeit, die im Stillen wirkt.

25. Wer den Roman um der großen Szenen willen liest, blättert diesen Teil leicht über, doch ohne ihn blieben die späteren großen Szenen ohne Gewicht.

26. In Eger steht nämlich kein fünfzehnjähriger Page auf der Mauer, sondern ein Mann, und den Unterschied zwischen beiden erschafft dieses Kapitel.

27. Das Kapitel ist so die stille Werkstatt des Romans, in der nicht Geschichte gemacht wird, sondern die Menschen, die einst Geschichte machen werden.

28. In dieser Werkstatt ist das wichtigste Werkzeug der Mangel: der fehlende Herr, das fehlende Zuhause, die fehlende Gefährtin der Kindheit.

29. Der Mangel ist keine Leere, sondern ein Kraftfeld, das alles zu sich hinzieht, was noch geblieben ist.

30. Darum reißen sich die Getrennten im Kapitel niemals ganz los, denn der Mangel selbst bindet sie aneinander.

31. Gárdonyi lehrt in diesem Teil, dass der Verlust zwei Gesichter hat: Das eine zeigt, was verschwand, das andere, was aus dem wird, der geblieben ist.

32. Das Kapitel des Falls zeigte, wie eine Nation eine Stadt verliert; das Kapitel der Trennung zeigt, was ein Mensch mit dem anfangen kann, was verloren ist.

33. Der erste Weg führt nach Süden und bricht mit dem Heer des Sultans auf, in dessen Mitte ein gedeckter Wagen fährt.

34. Bálint Töröks Weg führt die Donau entlang, dann über die Berge des Balkans, durch Adrianopel nach Konstantinopel und von dort zwischen die Mauern der Sieben Türme.

35. Auf der Landkarte ist dieser Weg eine einfache Linie, für den Gefangenen aber eine Treppe, die mit jedem Tag tiefer hinabführt.

36. Er zog an Belgrad vorbei, das 1456 den Triumph von János Hunyadi gesehen hatte und 1521 gefallen war und damit das Tor geöffnet hatte, das von Süden nach Ungarn führt.

37. Der Gefangene durchlief also den Weg des Niedergangs des Landes rückwärts, von der letzten Station bis zur ersten.

38. Diese Reise ist die Umkehrung der Entwicklung: Jede Station nahm ihm etwas, statt ihm etwas zu geben.

39. Zuerst nahm man ihm das Land, als er die Grenze überschritt, dann die Sprache, als um ihn nur noch fremde Worte erklangen.

40. Später nahm man ihm die Nachricht, zuletzt den Kalender, denn im Kerker hatten die Tage keinen Namen mehr.

41. Gergelys Hülle öffnete sich, die Bálint Töröks schloss sich, und je weiter er kam, desto enger wurde sie um ihn.

42. Der erste Abschnitt des Kapitels ist darum das Gegenbild der Entwicklung: ein Mensch, den man nicht auswickelt, sondern immer tiefer einwickelt.

43. Bálint Török war sein ganzes Leben lang ein Mann der Tat gewesen, der Heere sammelte, Partei ergriff, Burgen befestigte und Entscheidungen traf.

44. Für einen solchen Menschen ist das Schwerste an der Gefangenschaft nicht die Mauer und nicht das Schloss, sondern die Untätigkeit.

45. In den Sieben Türmen gibt es nichts anzuordnen, niemanden zu führen und nichts zu bekämpfen außer der Gleichförmigkeit der Tage.

46. Die Gefangenschaft verlangt von ihm gerade jene Tugend, die er nie hatte üben müssen: die Geduld.

47. Der Mann des Schwertes gerät so am Ende seines Lebens in eine Schule, in der das Schwert nichts gilt.

48. Wenn dieser Mensch sich überhaupt noch entwickelt, dann kann er sich nur nach innen entwickeln, denn nach außen ist ihm jeder Weg versperrt.

49. Aus dem Herrn über Menschen wird in der Gefangenschaft ein Herr über sich selbst, und diese Wandlung ist vielleicht schwerer als jeder Feldzug.

50. Die Briefe der ersten Monate zeigen noch den alten Menschen, der auch aus der Ferne zu verfügen sucht, als läge das Steuer noch in seiner Hand.

51. Mit dem Ausbleiben der Briefe endet jedoch auch diese Rolle, und der Magnat gerät in eine Lage, in der ihm von allen Werkzeugen nur noch die Würde bleibt.

52. Die Würde ist Macht ohne Werkzeug: Sie ändert nichts an der Welt, doch sie verhindert, dass die Welt den Menschen ändert.

53. So entwickelt sich Bálint Török am Ende nicht, sondern er bleibt bestehen, und das Bestehenbleiben ist der einzig mögliche Sieg des Gefangenen.

54. Mit der Gefangenschaft beginnen im Roman zwei Uhren zu laufen, die fortan nichts mehr miteinander zu tun haben.

55. Die eine geht in den Sieben Türmen, und auf ihr vergeht die Zeit, ohne dass unterdessen etwas geschieht: Die Tage verstreichen, doch sie kommen nicht voran.

56. Die andere geht in den Grenzburgen, und dort bringt eine einzige Woche mehr Neues als dem Gefangenen ein ganzes Jahr.

57. Dieselben 9 Jahre sind für den einen Menschen ein einziger langer Tag, für den anderen eine ganze Jugend.

58. Die Gefangenschaft hält die Zeit an, die Jugend beschleunigt sie, und zwischen beiden Uhren spannt sich ein einziges Versprechen.

59. Daheim, im Hause von Szigetvár, beginnen unterdessen andere, zu den Aufgaben heranzuwachsen, die der Abwesende hinterlassen hat.

60. Die Entwicklung Katalin Pemflingers bemerkt niemand, und doch ist die ihre eine der größten Wandlungen des Kapitels.

61. Aus der Gattin wird eine Herrin, aus der Wartenden eine Handelnde, und der Besitz, den sie bisher nur bewohnt hatte, lastet nun auf ihren Schultern.

62. Die Entwicklung der Zurückbleibenden ist still, denn sie brechen nirgendwohin auf, und die Welt pflegt nur die Veränderung derer zu bemerken, die sich auf den Weg machen.

63. Die beiden Söhne, János und Ferenc, Gergelys Spielgefährten aus der Kindheit, verlieren denselben Vater und müssen ebenfalls ohne ihn erwachsen werden.

64. Die drei Jungen brechen auf drei verschiedenen Wegen auf, doch alle drei sind Kinder desselben Mangels.

65. Die ohne Vater heranwachsende Generation war im Ungarn des 16. Jahrhunderts keine Ausnahme, sondern die Regel, und der Roman zeigt diese Regel an einem einzigen Haus.

66. Zwischen dem Weg nach Süden und dem Weg nach Norden spannt sich jedoch nicht nur ein Mangel, sondern auch ein Band.

67. Dieses Band ist das Gelübde, das Gergely ablegte und das sich zwischen den Sieben Türmen und dem Grenzland spannt wie eine gespannte Saite.

68. Das Gelübde ist im Roman kein einmaliger Augenblick, sondern eine beständige Kraft, die jahrelang wirkt, ohne dass jemand sie sieht.

69. Es ist das Einzige, was die stehende und die eilende Zeit verbindet: Mögen die Tage des Gefangenen stillstehen und die Jahre des Jungen dahineilen, das Gelübde bleibt in beiden Zeiten dasselbe.

70. Zwischen den Sieben Türmen und der Grenzburg liegen mehr als tausend Kilometer, zwei Reiche und die Gebirgsketten des Balkans, und doch reißt die Saite nicht.

71. Der Gefangene hat wahrscheinlich nie erfahren, dass irgendwo im Norden ein Junge um seiner Freiheit willen lernt.

72. Dies ist die reinste Form der Treue: jene, von der der Beschenkte nicht einmal weiß.

73. Das Leben des Magnaten endete um 1550 in den Sieben Türmen, ohne Zeugen, und den Tag seines Todes hat niemand aufgezeichnet.

74. Die stehende Uhr blieb so zuletzt ganz stehen, das Gelübde aber lief weiter, denn es war nicht an das Leben des Gefangenen gebunden, sondern an das gegebene Wort.

75. Der Roman setzt diesen Tod nicht ins zweite Buch, sondern lässt ihn offen, damit man im dritten Buch noch einmal um seinetwillen aufbrechen kann.

76. Die erste Form der Trennung ist also die Erstarrung: ein Leben, das nicht endet, sondern nur nicht mehr vorankommt.

77. Diese Form ist darum grausam, weil die Hoffnung in ihr nicht stirbt, sondern sich nur von nichts mehr nährt.

78. Der Roman gibt jedoch auch dem erstarrten Leben einen Sinn, denn das bloße Dasein des Gefangenen legt denen eine Aufgabe auf, die frei geblieben sind.

79. Solange Bálint Török lebt, kann Gergely nicht ganz frei sein, denn einen Teil seiner Freiheit schuldet er dem Gefangenen.

80. Das erstarrte und das wachsende Leben sind so aufeinander angewiesen: Das eine gibt Ziel, das andere Hoffnung.

81. Der Gefangene gibt dem Jungen Richtung, der Junge dem Gefangenen Sinn, auch wenn keiner von beiden mit dem anderen darüber sprechen kann.

82. Diese unsichtbare Gegenseitigkeit ist der verborgene Trost des ersten Abschnitts, ohne den der Weg nach Süden nur ein Trauerzug wäre.

83. Gárdonyi spricht diesen Trost nicht aus, sondern baut ihn in den Aufbau ein, denn auf den Abschnitt des Gefangenen folgt sofort der des Jungen.

84. Der Leser tritt so von der stehenden Uhr sogleich zur eilenden, und im Unterschied zwischen beiden spürt er das Wesen des Kapitels.

85. Die Trennung, die den Jungen ins Leben stößt, hält den Mann am Leben, doch sie lässt ihn nicht leben.

86. Vom im Süden stillstehenden Punkt wendet sich das Kapitel nach Norden, wo eine Linie in Bewegung gerät und immer schneller vorwärtsläuft.

87. Gergely brach aus dem Schilf auf, ohne Herrn und in dem Bewusstsein, dass der Mann, der ihm bisher Halt gegeben hatte, nicht mehr hinter ihm stand.

88. Die Hülle, die zerbrach, war zugleich Schutz und Schranke, und der Junge verlor nun beides.

89. Der Verlust des Schutzes schmerzt, der Verlust der Schranke erschreckt, denn wer bisher wusste, wer er ist, weil man es ihm sagte, muss es nun selbst herausfinden.

90. In der alten Ordnung wusste der Page von sich, wessen Page er war; mit dem Verschwinden des Herrn verschwand auch diese Bestimmung.

91. Gergely muss also nicht nur ein Handwerk erlernen, sondern sich auch eine eigene Form geben, die nicht geliehen, sondern die seine ist.

92. Das Wohlwollen der Gattin des Gefangenen sichert ihm zwar Heim und Schule, doch die Form kann auch dieses nicht geben, die kann er nur selbst erwerben.

93. Die Lehrjahre, die der zweite Abschnitt des Kapitels umreißt, schichten sich in drei Lagen übereinander wie die Steine einer Mauer.

94. Die erste Lage ist die Schule, die Arbeit des Kopfes, in der der Junge ein Wissen erwirbt, das niemand an seiner Statt zu Ende denken kann.

95. Die zweite Lage ist der Dienst, die Arbeit der Hand, in der er das Handwerk des Krieges an den Grenzen, in der Übung erlernt.

96. Die dritte Lage ist die Entbehrung, die Arbeit des Herzens, in der er lernt auszuhalten, was er nicht ändern kann.

97. Diese drei Lagen ersetzen zusammen jene Haltung, die einst das Haus des Herrn gab.

98. Aus dem Außenskelett wurde ein Innenskelett: Was ihn bisher von außen hielt, hält ihn nun von innen.

99. Die Natur kennt diese Wendung: Der Krebs lebt im Panzer, das Wirbeltier trägt seine Haltung in den Knochen und kann sich darum freier bewegen.

100. Der aufmerksame Leser des Romans erkennt in diesen Lagen schon den Stoff der Mauern von Eger.

101. Der wichtigste Gedanke des zweiten Abschnitts ist jedoch nicht der Inhalt des Lernens, sondern dass der Junge ohne Lehrer lernt.

102. Natürlich hat er Meister, Offiziere und Vorbilder, doch der Lehrer, den er wirklich bräuchte, ist fern.

103. Der abwesende Herr lehrt dennoch weiter, und zwar durch sein Fehlen, denn das Fehlen zwingt den Jungen, selbst zu entscheiden.

104. Wer stets jemanden neben sich hat, der ihm sagt, was er tun soll, lernt Gehorsam; wer allein bleibt, lernt Verantwortung.

105. Die Hand auf der Schulter, die in Buda noch da war, fehlt nun, und der Junge beginnt, selbst aufrecht zu stehen.

106. Aus der fehlenden Hand wird so eine eigene Haltung, und dies ist der verborgenste, doch wichtigste Schritt der Entwicklung.

107. Die Gestalt István Dobós steht auf diesem Weg als Wegzeichen, das nicht an die Stelle des Vaters tritt, sondern an die Stelle des Ziels.

108. Der Vater ist die Vergangenheit, das Ziel die Zukunft, und die Entwicklung des Jungen besteht eben darin, dass er seinen Blick vom einen auf das andere verlegt.

109. Bemerkenswert ist, dass Gergely nicht irgendein Soldat wird, sondern einer, der mit Pulver, Zahlen und Maß arbeitet.

110. Der Beruf ist in diesem Fall kein Zufall, sondern die Fortsetzung der Kindheit, denn schon am Bach war er es, der sich etwas ausdachte, als die Kraft nicht ausreichte.

111. Der siebenjährige Junge, der das Pferd des Türken und den Schatz erbeutete, siegte schon damals durch seinen Einfall, nicht durch seinen Arm.

112. Die Entwicklung erschafft also keinen neuen Menschen, sondern wickelt aus, was im Kind schon angelegt war, genau wie es die Bedeutung des Wortes verspricht.

113. Was am Bach Instinkt war, reift in den Grenzburgen zum Wissen, was dort Spiel war, hier zum Handwerk.

114. Der Roman behauptet damit, dass der Mensch nicht etwas anderes wird, als er war, sondern nur mehr davon.

115. Diese Auffassung ist heiter und streng zugleich, denn sie verspricht, dass nichts verloren geht, doch auch, dass nichts umsonst zu haben ist.

116. Das Gelübde bestimmt auch die Richtung des Lernens, denn der Junge lernt nicht für eine Laufbahn, sondern für eine Aufgabe.

117. Wer für eine Laufbahn lernt, eignet sich an, was in der Prüfung gefragt wird; wer für eine Aufgabe lernt, das, was einst die Wirklichkeit fragen wird.

118. Der für eine Aufgabe Lernende kommt schneller voran, denn bei jeder Kenntnis weiß er, wozu er sie gebrauchen wird.

119. Diese Zielgerichtetheit gibt Gergelys Entwicklung ihre eigentümliche Geschwindigkeit, die den Leser des Romans bisweilen sogar überrascht.

120. Die Entwicklung hat auch ein gesellschaftliches Gesicht, denn der vermögenslose Page gelangt durch den Dienst an einen Ort, an den ihn seine Geburt nie geführt hätte.

121. Die Welt der Grenzburgen war ein Aufzug für die Tüchtigen, der langsam, doch sicher emporhob, wenn einer lange genug am Leben blieb.

122. Persönliche Entwicklung und gesellschaftlicher Aufstieg sind hier eine einzige Bewegung, und dies ist eine der Quellen des tiefen demokratischen Glaubens des Romans.

123. Aus Gergely wird kein großer Herr, doch er wird jemand, auf den auch die Ranghöheren hören, und das ist mehr, als seine Geburt versprach.

124. Die Entwicklung verläuft unterdessen nicht geradlinig, sondern mit Umwegen, die der Roman nur andeutet, nicht ausführt.

125. Der Junge ermüdet, ist arm, verzweifelt bisweilen, und das Gelübde begeistert ihn dann nicht, sondern hält ihn schlicht aufrecht.

126. Der wichtigste Dienst des Versprechens ist nicht die Begeisterung, sondern dass es auch an schlechten Tagen sagt, warum man weitermachen muss.

127. Die Begeisterung ist der Treibstoff der guten Tage, das Gelübde der der schlechten, und in einer langen Lehrzeit sind die schlechten Tage in der Mehrheit.

128. Der zweite Abschnitt des Kapitels ist so auch eine verborgene Schule der Ausdauer, ohne die die späteren langen Prüfungen undenkbar wären.

129. Im Laufe der Jahre verändert sich auch das Gesicht des Jungen, doch diese Veränderung bemerkt er selbst nicht, denn er hat sie von innen erlebt, Schritt für Schritt.

130. Die Entwicklung sieht nie der, der sich entwickelt, denn er sieht sich jeden Tag nur ein wenig anders als gestern.

131. Dazu braucht es ein Auge, das ihn einst gesehen hat und seither nicht mehr – und der dritte Abschnitt des Kapitels bringt gerade ein solches Auge in die Geschichte.

132. Bevor dieses Auge jedoch erscheint, nimmt die Entwicklung des Jungen noch eine Wendung: Wer bisher behütet wurde, beginnt selbst andere zu behüten.

133. Diese Wendung schließt die Geschichte der Hülle ab, denn wer anderen zur Hülle wird, ist der eigenen endgültig entwachsen.

134. Das Haus des alten Herrn schützte einst Gergely, in Zukunft wird Gergely eine ganze Burg schützen, und dieser Kreis ist einer der schönsten Bögen des Romans.

135. Der zweite Abschnitt des Kapitels ist also die Darstellung der Entwicklung, doch nicht als seelenkundliche Studie, sondern als Folge von Handwerken, Jahren und Proben.

136. Gárdonyi blickt nicht in die Seele des Jungen, sondern auf seine Hände, und liest aus ihnen, was aus ihm geworden ist.

137. Die Hand, die am Bach noch Kiesel warf, misst jetzt Pulver ab, und zwischen beidem hat die ganze Entwicklung Platz.

138. Dieses dichterische Verfahren entspringt der Erfahrung des Volksschullehrers, der weiß, dass man die Entwicklung eines Kindes nicht an seinen Bekenntnissen, sondern an seiner Arbeit ermessen kann.

139. Gergely wird nicht erwachsen, obwohl er seinen Herrn verlor, sondern weil er ihn verlor.

140. Und er bleibt erwachsen, weil er den zurückhaben will, den er verloren hat.

141. Während der Leser Gergely begleitete, lief im Kapitel auch eine dritte Linie, verborgen, hinter den Kulissen.

142. Die Entwicklung Éva Ceceys zeigt der Roman nicht, sondern führt dem Leser nur ihr Ergebnis vor, im Augenblick einer einzigen Begegnung.

143. Évas Trennung war anderer Art als Gergelys: Man trennte sie nicht von einem Herrn, sondern von der Kindheit, vom Elternhaus und von der Freiheit des Dorfes.

144. Ihre Hülle zerbrach nicht, sondern wurde gegen eine kostbarere, doch engere ausgetauscht, und diese Hülle war der Hof der Königin.

145. Aus dem Edelfräulein vom Lande wurde eine Hofdame, und diese Wandlung sah von außen wie ein Aufstieg aus, erwies sich von innen jedoch als neue Bindung.

146. Der Hof zog sich um Königin Isabella und den Kindkönig nach Siebenbürgen zurück, nach Gyulafehérvár, weit weg von der Gegend, in der Éva aufgewachsen war.

147. Das Kapitel zeichnet hier eine eigentümliche Parallele, die beim ersten Lesen verborgen bleibt: Zwei Gefangenschaften stehen einander gegenüber.

148. Bálint Török lebt in den Sieben Türmen zwischen Mauern ohne Pflichten, Éva am Hof zwischen Pflichten ohne Mauern.

149. Keiner von beiden darf über sich verfügen, nur sieht die Kette des einen jeder, die der anderen niemand.

150. Auch die vergoldete Ordnung ist eine Ordnung, und wer in ihr lebt, über dessen Leben entscheiden ebenso andere wie über das des Gefangenen.

151. Évas Entwicklung verläuft dennoch anders als die des Gefangenen, denn der Hof, obwohl er einschränkt, lehrt beobachten und urteilen.

152. Der Gefangene entwickelt sich nach innen, weil es nach außen nicht geht; Éva entwickelt sich nach innen, weil es nach außen nicht erlaubt ist.

153. Der Unterschied ist, dass die Entwicklung des Gefangenen dem Bestehen dient, Évas dagegen das Handeln vorbereitet.

154. Was sie während der Jahre am Hof in sich sammelte, wird sie später in einer einzigen Entscheidung ausgeben, und diese Entscheidung ändert die Richtung des ganzen Romans.

155. Mit dem dritten Abschnitt des Kapitels wird vollständig, was man die Geographie der Gestalten nennen kann.

156. Nach 1541 zerfiel das Land in 3 Teile, und die 3 Hauptgestalten des Kapitels verteilen sich genau auf diese 3 Teile.

157. Bálint Török lebt im Osmanischen Reich, in jener Welt, unter die die Mitte des Landes geraten ist.

158. Gergely lebt zwischen den Grenzburgen des königlichen Ungarn, in jenem Teil, der kämpft.

159. Éva lebt am siebenbürgischen Hof der Königin, in jenem Teil, der sich zurückgezogen hat und die alten Formen bewahrt.

160. Die Landkarte der Gestalten ist so die Landkarte des Landes, und Gárdonyi erzählt die Dreiteilung nicht als politische Geographie, sondern als Geschichte einer auseinandergerissenen Hausgemeinschaft.

161. Wer den Roman liest, lernt unmerklich die Teilung des Landes, denn mit jedem Teil verbindet er ein Gesicht.

162. Wer aber Gesichter kennt, nimmt die Teilung nie als endgültig hin, denn die Gesichter wenden sich einander zu.

163. Das Wiedersehen ist in diesem Gefüge ein Messpunkt, denn die Entwicklung lässt sich nicht an sich selbst messen, nur im Verhältnis zu einem festen Punkt.

164. Dieser feste Punkt ist der Bach der Kindheit, zu dem beide zurückkehren, wenn sie einander ansehen.

165. Was sie im anderen sehen, ist nicht bloß die Gegenwart, sondern auch die Entfernung, die sich vom Bach bis zur Gegenwart erstreckt.

166. Das Wiedersehen macht so die zwei verborgenen Linien des Kapitels zugleich sichtbar, wie wenn in einem dunklen Raum plötzlich Licht angeht und zwei Gestalten zugleich hervortreten.

167. Diese Begegnung hat auch eine geometrische Gestalt, und Gergely, der die Geometrie in den Grenzburgen gelernt hat, würde sie vielleicht besser verstehen als irgendwer.

168. Am Bach schnitten sich ihre Wege zum ersten Mal, danach liefen sie auseinander, und das Wiedersehen ist der zweite Schnittpunkt.

169. Zwei Geraden können sich nur einmal schneiden, und wenn zwei Wege sich ein zweites Mal treffen, dann sind sie keine Geraden, sondern Bögen.

170. Diesen Gedanken nehmen wir am Ende des Kapitels noch einmal auf, denn er ist einer der Schlüssel zum Bau des ganzen Romans.

171. Mit dem Wiedersehen verdoppelt sich Gergelys Bindung, denn aus der Kinderfreundschaft wird Liebe, und der junge Mann hängt fortan an zwei Fäden.

172. Der eine Faden führt nach Süden, zu den Sieben Türmen, der andere nach Osten, zum siebenbürgischen Hof, und beide ziehen ihn vorerst in zwei verschiedene Richtungen.

173. Dass diese zwei Richtungen einst zu einem einzigen Weg verschmelzen, spricht das Kapitel noch nicht aus, es lässt es nur ahnen.

174. Die Liebe ist bei Gárdonyi nicht der Lohn der Entwicklung, sondern ihr Maß: Wer lieben kann, ist schon erwachsen.

175. Die Kinder am Bachufer liebten einander nicht in diesem Sinne, sie gehörten nur zusammen, und den Unterschied haben gerade die verflossenen Jahre geschaffen.

176. Aus der Zusammengehörigkeit kann darum Liebe werden, weil die beiden Menschen unterdessen jeder für sich zu jemandem geworden sind, und nur zwei, die jemand sind, können einander wirklich gehören.

177. Die Trennung war also nicht das Hindernis der Liebe, sondern ihre Bedingung, und dies ist eine der überraschendsten Wahrheiten des Kapitels.

178. Die Doppelbedeutung des Verbs „válik“ erfüllt sich hier am schönsten: Weil sie sich trennten, konnten sie füreinander zu dem werden, was sie wurden.

179. Über dem Licht des Wiedersehens liegt jedoch schon ein Schatten, denn über das Schicksal der Hofdame entscheidet nicht sie selbst.

180. Der wohlwollende Wille der Königin und ein ranghoher, doch unbedeutender Bewerber stehen im Hintergrund, und das nächste Kapitel lässt aus dieser Wolke einen Sturm entstehen.

181. Die Gestalt Ádám Fürjes‘ taucht in diesem Kapitel nur auf, doch schon jetzt ist an ihr gut zu sehen, was das Gegenteil der Entwicklung ist.

182. Fürjes ist heute derselbe, der er gestern war, und das genügt ihm, denn sein Rang entwickelt sich an seiner Statt: Wie seine Familie steigt, steigt auch er, ohne sich zu regen.

183. Zwischen Gergely und Fürjes stehen sich so nicht zwei Männer gegenüber, sondern zwei Lebensprinzipien: Der eine wird zu dem, was er erworben hat, der andere bleibt, was er bekommen hat.

184. Évas Wahl ist darum nicht nur eine Entscheidung des Gefühls, sondern auch eine Stellungnahme für die Entwicklung.

185. Wer den sich entwickelnden Menschen wählt, wählt die ungewisse Zukunft statt der sicheren Gegenwart, und dazu muss man selbst ein gereifter Mensch sein.

186. Évas Hofjahre erhalten so am Ende des Kapitels ihren Sinn: Dort lernte sie, dass der Preis der Sicherheit manchmal zu hoch ist.

187. Das Wiedersehen ist darum der Höhepunkt des Kapitels, doch nicht sein Ruhepunkt, denn es schafft neue Spannung, statt die alte zu lösen.

188. Die beiden jungen Menschen wissen nun, wer der andere ist, doch noch nicht, was sie mit diesem Wissen anfangen sollen in einer Welt, die sie nicht fragt.

189. Das Kapitel lässt diese Frage offen, und die offene Frage leitet in das dritte Buch des Romans hinüber.

190. Das Wiedersehen ist nicht das Ende der Trennung, sondern ihr Beweis: Erst im Gesicht des anderen zeigt sich, was die Jahre mit uns gemacht haben.

191. Während die drei Gestalten ihren Weg gingen, ging auch das Land den seinen, und dieser Weg ähnelte dem ihren auf überraschende Weise.

192. Das Jahrzehnt zwischen 1541 und 1552 war in der ungarischen Geschichte ein Jahrzehnt der Trennung und der Entwicklung, genau wie es der Titel des Kapitels sagt.

193. 1542 sandten die Reichsstände ein großes Heer unter Joachim von Brandenburg, um Pest und Buda zurückzuerobern.

194. Das Unternehmen scheiterte nach wenigen Wochen, und das von Krankheit, schlechter Versorgung und Uneinigkeit geschwächte Heer zog sich zurück.

195. Dies war der erste Versuch, Buda zurückzugewinnen, und zugleich das erste Zeichen dafür, dass die Trennung von Dauer sein würde.

196. 145 Jahre mussten vergehen, bis eine Belagerung Erfolg hatte, und die Versuche dazwischen endeten alle auf dieselbe Weise.

197. 1543 zog Süleyman erneut ins Feld und eroberte in einem einzigen Sommer Siklós, Pécs, Esztergom und Székesfehérvár.

198. Esztergom war der kirchliche Mittelpunkt des Landes, Székesfehérvár der Krönungs- und Begräbnisort der Könige, und beide gerieten unter den Halbmond.

199. Der Fall von Pécs trägt für den Leser des Romans jedoch eine besondere Bedeutung, denn die Gegend des Mecsek war die Landschaft der Kindheit von Gergely und Éva.

200. Der Bach, an dessen Ufer alles begonnen hatte, floss nach 1543 schon jenseits der Grenze, im Land der Türkenherrschaft.

201. Die Landschaft der Kindheit trennte sich so selbst von den beiden jungen Menschen, und dorthin konnten sie nur noch in der Erinnerung zurückkehren.

202. Dieser Verlust ist still, der Roman hebt ihn auch nicht hervor, doch wer die Daten kennt, spürt, dass das Wiedersehen auch von der Erinnerung an einen verlorenen Bach handelt.

203. 1544 fielen auch Visegrád, Nógrád und Hatvan, und die Grenze rückte bis an den Rand Oberungarns vor.

204. Das war gerade die Gegend, in der Gergely sein Handwerk erlernte: Die Grenze kam näher zu ihm, während er zur Grenze heranwuchs.

205. 1547 schloss man in Adrianopel einen Waffenstillstand, in dem Ferdinand der Pforte einen jährlichen Tribut von 30.000 Dukaten zusagte.

206. Es ist ein Reim der Geschichte, dass die Zerreißung des Landes gerade in der Stadt besiegelt wurde, durch die Bálint Török als Gefangener gezogen war.

207. Der Vertrag erkannte auch auf dem Papier an, was die Waffen schon vollbracht hatten: die Trennung, aus der es keine Rückkehr gab.

208. Für den Gefangenen bedeutete dies, dass der Handel der beiden Herrscher sein Schicksal nicht berührte, denn die große Politik rechnete nicht mehr mit ihm.

209. Das Land trennte sich jedoch nicht nur, es entwickelte sich auch, denn in diesen Jahren entstand das neue Grenzburgsystem und formte sich der neue Soldatenstand.

210. Derselbe Vorgang, der Gergely zum Soldaten machte, machte das Land zur Grenze: Beide wuchsen miteinander heran.

211. 1549 wurde István Dobó zum Burghauptmann von Eger ernannt, und die Burg, in der sich einst alle Fäden treffen werden, erhielt ihren Befehlshaber.

212. Damals ahnte noch niemand, dass diese Ernennung eine der wichtigsten Entscheidungen des Jahrhunderts sein würde, denn die größten Entscheidungen sehen stets alltäglich aus.

213. Am Ende des Jahrzehnts kam Siebenbürgen in Ferdinands Hand, und die Pforte antwortete 1552 mit einem großen Feldzug, der ins vierte Buch des Romans führt.

214. Das Jahrzehnt war also keine Ruhe, sondern eine Lehrzeit zwischen zwei Stürmen, die Lehrzeit des Landes.

215. Gergelys Lebenslauf und die Geschichte der Zeit verlaufen so parallel, und der Roman erklärt diese Parallele nicht, sondern lässt den Leser sie selbst entdecken.

216. Als Gergely 15 Jahre alt war, verlor das Land seine Hauptstadt; wenn er 26 sein wird, muss er zeigen, dass es eine Burg halten kann.

217. Zwischen beidem vergehen 11 Jahre, und diese 11 Jahre sind seine Jugend und die erzwungene Mündigkeit des Landes.

218. Ein Land, das keine gemeinsame Hauptstadt und keinen gemeinsamen König hat, ist genötigt zu lernen, dass dort, wo die Mitte es nicht mehr zu halten vermag, die Burgen und die Menschen es halten.

219. Diese Lehre ist das wichtigste Erbe der Generation der Grenzburgen, und der Held des Romans ist die Verkörperung dieser Generation.

220. Mit dem Verschwinden der Mitte verteilte sich die Verantwortung, und jeder Burghauptmann, jeder Leutnant stand für ein Stück Land ein.

221. Diese verteilte Verantwortung war eine Schwäche im großen Krieg, doch eine Stärke an den kleinen Orten, und der Roman handelt von der Stärke der kleinen Orte.

222. Die Trennung des Landes war so nicht nur Verlust, sondern auch die erzwungene Bedingung für das Entstehen einer neuen Art Mensch.

223. Dieser neue Menschentyp ist nicht der mächtige Magnat, sondern der verlässliche Offizier, der nicht für seinen Besitz, sondern für den ihm anvertrauten Ort kämpft.

224. Bálint Török war die letzte große Gestalt des alten Typs, Gergely der erste dichterische Held des neuen, und das Kapitel stellt auch den Wechsel zwischen beiden dar.

225. Während der Gefangene in den Sieben Türmen nichts mehr von Ungarn erfuhr, lernte Ungarn, ohne ihn zu leben – und ein Junge lernte, für ihn zu leben.

226. Die auseinanderlaufenden Stränge des Kapitels halten einige wiederkehrende Motive zusammen, unter denen das wichtigste das Bild des Fadens ist.

227. Die Trennung ist kein Riss, denn zwischen den getrennten Menschen bleiben Fäden gespannt, und je größer die Entfernung, desto stärker die Spannung.

228. Diese Spannung ist auch die erzählerische Spannung des Kapitels, denn der Leser spürt die Kraft, mit der die Fäden an den Gestalten ziehen.

229. Die Entfernung zerschneidet die Fäden nicht, sie spannt sie.

230. Der erste Faden ist das Gelübde, der längste, der vom Norden bis an das Ufer des Marmarameeres reicht.

231. Der zweite ist die Erinnerung, der älteste, der sich vom Bach bis zum Wiedersehen zieht und den keiner der beiden losließ.

232. Der dritte ist der Ring, der gefährlichste, denn an diesem Faden zieht auch der Feind.

233. Jumurdzsák ist seit dem Kinderabenteuer an einen einzigen Gegenstand gebunden, und diese Bindung ist in den Jahren nicht schwächer geworden, sondern zur Besessenheit erstarkt.

234. Auch er hat sich von etwas getrennt, doch er hat sich daran nicht entwickelt, sondern ist steckengeblieben, und dies ist die dunkelste Spielart der im Titel genannten Bewegung.

235. Wen der Verlust nicht zum Verarbeiten, sondern zum Nachjagen treibt, den macht der Verlust nicht frei, sondern gefangen – das zeigen die Verfolgungsszenen des dritten Buches.

236. Der vierte Faden ist die Nachricht, der zerbrechlichste, der sich aus Briefen, Liedern und Gerede webt und der bisweilen für Monate abreißt.

237. Das Fehlen der Nachricht wiegt im Kapitel ebenso schwer wie die Nachricht selbst, denn im Schweigen ist alles möglich, auch das Schlimmste.

238. Das zweite große Motiv sind die zwei Uhren, denen das Wiedersehen eine dritte hinzufügt.

239. Die Zeit der Sieben Türme steht, die Zeit der Grenzburgen eilt, und die Zeit des Wiedersehens hält für einen Augenblick inne, damit Jahre in ihm Platz finden.

240. Das Kapitel ist so eine Studie dreier Zeitmaße: der erstarrten, der eilenden und der innehaltenden Zeit.

241. Das dritte Motiv ist die Hülle und das Haus, das auf fast jeder Seite des Kapitels wiederkehrt.

242. Der Schoß der Mutter, das Haus Bálint Töröks, der Hof der Königin, die Sieben Türme und die Grenzburg sind alle Hüllen, die schützen oder einschließen, und manchmal beides zugleich tun.

243. Entwicklung bedeutet in diesem Bild, dass der Mensch von einer Hülle in die nächste zieht, bis er am Ende selbst anderen zum Haus wird.

244. In Eger erfüllt sich dieses Bild, wenn Gergely zur Hülle einer ganzen belagerten Gemeinschaft wird.

245. Das vierte Motiv ist die stille Entwicklung der Zurückbleibenden, von der der Roman wenig spricht, die er aber dennoch spüren lässt.

246. Katalin Pemflinger wird zur Herrin, die Eltern Cecey werden zu Alten, und jeder von ihnen passt sich auf seine Weise der veränderten Welt an.

247. Wer bleibt, verändert sich auch, nur langsamer, und seine Veränderung feiert niemand.

248. Das fünfte Motiv ist das der Unveränderlichen, die das Gegenbild der Entwicklung zeigen.

249. Fürjes bleibt ohne Bewegung, Jumurdzsák bleibt auch in der Bewegung unverändert: Der eine bricht gar nicht erst auf, der andere bricht auf, kommt aber nirgends an.

250. Das Kapitel ist so auch eine kleine Typenlehre der Trennung: Mancher wächst an ihr, mancher erstarrt in ihr, und mancher wird an ihr krank.

251. Das sechste Motiv sind die Himmelsrichtungen, die im Kapitel eine sittliche Bedeutung erhalten.

252. Der Süden ist die Richtung der Gefangenschaft, der Norden die des Wachstums, der Osten die des Hofes, wo die alten Formen bewahrt werden.

253. Der Westen, von dem man Hilfe erwartete, bleibt im ganzen Kapitel stumm, und dieses Schweigen spricht bitterer als jede Klage.

254. Gárdonyi klagt Europa nicht an, er zeigt nur, dass die Wege der ungarischen Gestalten kein einziges Mal nach Westen führen.

255. Das siebte Motiv ist das der Väter und Söhne, das im Kapitel des Falls mit dem Fortschicken begann und sich hier mit dem Heranwachsen ohne Vater fortsetzt.

256. Bálint Töröks zwei leibliche Söhne und sein angenommener Sohn wachsen in demselben Mangel auf, doch jeder füllt ihn anders aus.

257. Die leiblichen Söhne erben den Namen und das Vermögen des Vaters, der angenommene Sohn die Sache des Vaters, und dieses Erbe ist das schwerste.

258. Name und Vermögen gehen von selbst über, die Sache aber muss man übernehmen, sonst geht sie verloren.

259. Darum kann Gergely ein wahrerer Erbe des Magnaten sein als seine eigenen Söhne, ohne dass dies die Söhne in irgendetwas herabsetzte.

260. Das Erbe entscheidet sich nicht im Blut, sondern im Übernehmen, und dies ist eine der leisesten, doch tiefsten Wahrheiten des Kapitels.

261. Der Aufbau des Kapitels ist das Spiegelbild des Kapitels vom Fall, und beide Teile zeigen erst zusammen gelesen ihren vollen Sinn.

262. War das Kapitel vom Fall Budas wie eine sich zur Faust schließende Hand, so ist das Kapitel der Trennung wie eine sich öffnende Hand.

263. Der Raum weitet sich, aus dem Zelt werden drei Landesteile, die Zeit dehnt sich, aus den Stunden werden Jahre.

264. Am Ende des Kapitels schließt sich die Hand jedoch wieder, um einen einzigen Augenblick, das Wiedersehen, in dem sich die verstreuten Jahre in einem Punkt sammeln.

265. Öffnen und Schließen: Das ist der Atem des Kapitels, und dieser Atem wiederholt sich auch im Leser.

266. Das Erzählen der Entwicklung ist für jeden Romancier eine Prüfung, denn das Reifen ist unsichtbar, und das Unsichtbare ist schwer zu schreiben.

267. Gárdonyi zeigt die Entwicklung nicht als Vorgang, sondern als Abstand zwischen zwei Bildern: zwischen dem im Schilf versteckten Jungen und dem jungen Offizier des Wiedersehens.

268. Den Raum zwischen beiden Bildern füllt der Leser aus, und so liest er die Entwicklung nicht, sondern vollzieht sie selbst.

269. Bemerkenswert ist auch die Verteilung der Aufmerksamkeit: Dem Gefangenen gelten wenige Seiten, dem Jungen mehr, dem Wiedersehen aber die meiste Wärme.

270. Im Roman ist auch die Seitenzahl eine Uhr, die misst, wie viel Leben in einem Zeitraum steckt, nicht, wie viel Zeit vergangen ist.

271. Der älteste literarische Verwandte des Kapitels sind die ersten 4 Gesänge von Homers Odyssee, die die Überlieferung die Telemachie nennt.

272. In diesen Gesängen wächst Odysseus‘ Sohn Telemachos ohne seinen Vater auf, weil man den Vater auf einer fernen Insel festhält, und bricht schließlich auf, um ihn zu suchen.

273. Gergely ist der Telemachos Bálint Töröks, und das Haus in Szigetvár, wo die Frau allein den Besitz hält, erinnert an das Haus der Penelope.

274. Der Unterschied ist jedoch entscheidend: Telemachos findet seinen Vater, und der Vater kehrt heim, Gergely aber kann den seinen nicht heimbringen.

275. In der Welt des griechischen Epos helfen noch die Götter, in Gárdonyis Welt sind nur die Menschen geblieben, und dieser Unterschied ist das Wesen des neuzeitlichen Heldentums.

276. Der ungarische Verwandte des Kapitels ist Sándor Petőfis „János vitéz“ (Held János), das 1845 geschriebene erzählende Gedicht, das jedes ungarische Kind kennt.

277. Auch Petőfis Held ist eine Waise, auch ihn reißt man von der Geliebten, auch er wird Husar und kämpft gegen den Türken, bevor er die Verlorene wieder zu suchen beginnt.

278. Bei Petőfi ist das Wiedersehen jedoch nur im Feenland möglich, jenseits der Wirklichkeit, wo die tote Geliebte aus einer Rose aufersteht.

279. Gárdonyi verlegt in die Geschichte, was Petőfi sich nur im Märchen vorstellen konnte, und damit holt der Realist das Märchen in die Welt zurück.

280. Nebeneinander zeigen die beiden Werke, dass die ungarische Einbildungskraft die auf Trennung und Treue gebaute Geschichte für die schönste hält.

281. Das Kapitel hat noch einen dritten, persönlichen Verwandten: das Leben Géza Gárdonyis selbst.

282. Gárdonyi verlor 1878, mit 15 Jahren, seinen Vater, genau im selben Alter wie Gergely seinen Herrn.

283. Danach kam er nach Eger an das Lehrerseminar, und dort wurde aus dem armen Jungen ein Lehrer, er entwickelte sich also selbst nach einer Trennung.

284. Wir können nicht sicher wissen, wie viel Selbstbiographie im Kapitel steckt, doch die Parallele ist zu genau, um sie zu übersehen.

285. Vielleicht schreibt Gárdonyi darum so wortkarg und doch so genau über das Heranwachsen ohne Vater, wie einer, der es von innen kennt.

286. Das Kapitel der Trennung ist so vielleicht der persönlichste Teil des ganzen Romans, auch wenn der Dichter es nirgends verrät.

287. Junge Leser von Generationen begegneten in diesem Teil zum ersten Mal dem Gedanken, dass man auch ohne Eltern erwachsen werden kann und dass der Verlust nicht zwangsläufig ein Verhängnis ist.

288. Besonders in den Jahrzehnten nach den Kriegen, als viele Kinder ohne Vater aufwuchsen, konnte dieses Kapitel tröstende Kraft gewinnen.

289. Der Roman feiert in diesem Teil keine Helden, sondern zeigt, wie einer zum Helden wird, und dieses Wissen ist wertvoller als jede Feier.

290. Am Ende des Kapitels haben sich die drei Formen der Trennung abgezeichnet: eine Erstarrung, ein Wachstum und eine verborgene Reifung.

291. Die Sprache hatte recht: Wer sich trennt, wird auch zu etwas – doch nur, wer seine Fäden nicht loslässt.

292. Mit dem Wiedersehen beginnt jedoch schon das nächste Kapitel, in dem die Liebe sich gegen einen mächtigen Willen behaupten muss, und der Faden nach Süden wird bald zum Weg.

293. Bevor wir dorthin treten, blicken wir noch einmal durch drei Fenster, an einem Abend einige Jahre nach 1541, in drei verschiedenen Teilen des Landes.

294. In den Sieben Türmen steht ein alternder Mann am vergitterten Fenster und blickt nach Norden, dorthin, wo er hinter den Bergen Ungarn vermutet.

295. In der Wachstube einer oberungarischen Grenzburg sitzt ein junger Offizier bei der Lampe und zeichnet mit dem Zirkel Winkel und Bögen auf ein Blatt.

296. In Gyulafehérvár steht eine junge Frau an einem Fenster des Hofes und blickt nach Westen, dorthin, wo irgendwo die Linie der Grenzburgen verläuft.

297. Die Linien, die man zwischen den drei Punkten zieht, laufen über die Mitte des Landes hinweg, dort, wo einst die Hauptstadt stand.

298. Der junge Offizier weiß aus der Geometrie, dass zwei Geraden sich nur einmal schneiden können und dass, was sich ein zweites Mal trifft, keine Gerade ist, sondern ein Bogen.

299. Sein Weg und Évas Weg haben sich schon zweimal geschnitten, am Bach und beim Wiedersehen, also sind es Bögen, Bögen eines Kreises, der sich noch nicht geschlossen hat.

300. Dieser Kreis wird sich einst schließen, und der Punkt, an dem er sich rundet, wird nicht am Ufer des Baches liegen und nicht am Hof der Königin, sondern auf den Mauern von Eger.