3-1-egri

1. A harmadik nagy fejezet első szakasza nem a börtön homályában és nem a csatatér porában kezdődik, hanem egy udvarhölgy csöndes szobájában, ahol egy fiatal lány sorsáról döntenek a feje fölött.

2. Míg az előző fejezet Buda ágyúdörgését, a főváros bukását és egy nagyúr elhurcolását beszélte el, itt a regény a legcsöndesebb hangjára vált, mintha a nagy vihar után maga is lélegzetet venne.

3. A fejezet címe – szerelem és ellenállás – első hallásra két külön dolgot nevez meg, amelyek egymás mellett állnak, mint két szomszédos szó egy felsorolásban.

4. Valójában az „és” itt nem egymás mellé helyez, hanem átváltoztat: a szerelem maga lesz az ellenállás, s az ellenállás a szerelem formája.

5. A hősi elbeszélések hagyományában az ellenállás többnyire a kard dolga, a lázadóé, aki fegyvert ragad, és falakat ostromol.

6. Gárdonyi Géza ebben a szakaszban egészen másféle ellenállást mutat: olyat, amely szóval, türelemmel, ésszel és egy szentséggel harcol, és egyetlen csepp vért sem ont.

7. Gergely kardja ott van végig kéznél, de egyszer sem kerül elő a hüvelyéből, s ez a mozdulatlan kard a fejezet egyik legbeszédesebb jelképe.

8. A bátorság itt nem a vakmerő roham képében jelenik meg, hanem a kimondott szó, a meghozott döntés és a vállalt következmény alakjában.

9. Ez a csöndes bátorság az egri falak hősiességének előjátéka, mert aki egyszer nemet mondott a hatalomnak, az később a túlerőnek sem hajol meg.

10. Az előző fejezet végén Gergely újra találkozott a felnőtt Évával, s a patakparti gyermekbarátságból csöndben, szinte észrevétlenül szerelem lett.

11. A két fiatal akkor még nem tudta, hogy boldogságuk útjában nem ellenség áll, hanem egy jóindulatú, mindenható akarat.

12. Ez a szakasz arról szól, hogyan lép a világ a két szerető közé, és hogyan lépnek ők át ezen a világon anélkül, hogy összetörnék.

13. A történelmi háttér az 1540-es évek Magyarországa, egy három részre szakadt ország, amelynek keleti felében Izabella királyné udvara próbálta fenntartani a királyság látszatát.

14. Az udvar Gyulafehérváron székelt, a mai Alba Iuliában, amelyet a német források Weißenburgnak neveztek, s ahol a püspöki palota falai között egy száműzött királyság rendezkedett be.

15. A király egy kisgyermek volt, János Zsigmond, a valódi hatalom pedig nagyrészt Fráter György, a ravasz barát kezében összpontosult.

16. Egy ilyen udvarban a fény pótolja az erőt: minél bizonytalanabb a hatalom, annál gondosabban ügyel a szertartásra, a rangra és a látszatra.

17. Az udvarhölgyek, a korabeli szóval a „fraucimmer” tagjai, nem pusztán a királyné kísérői voltak, hanem a fejedelmi házasságpolitika eszközei is.

18. Aki a királyné szolgálatában állt, annak kezéről a királyné rendelkezett, s ezt a jogot senki sem vitatta, legkevésbé maguk a lányok.

19. A házasság a tizenhatodik században birtokot kötött össze, szövetséget pecsételt meg, és rangot biztosított, a szív kívánsága pedig ebben a számításban legfeljebb szerény mellékösszeg volt.

20. Csak ebből a háttérből érthető meg, miért több egy udvarhölgy nemleges válasza puszta szeszélynél: a maga világában szinte lázadásnak számít.

21. A szakasz ellenállását három szó hordozza, amelyek láncszemekként kapcsolódnak egymáshoz, s amelyek a három alfejezet gerincét is alkotják.

22. Az első szó a „nem”, amelyet Éva a királyné előtt mond ki: halkan, udvariasan, mélyen meghajolva, s mégis megingathatatlanul.

23. A második szó a „mi”, amely a kolostorkertben születik meg, amikor a két magányos emberből pár lesz, s az érzésből terv.

24. A harmadik szó az „igen”, amely egy hideg falusi templomban hangzik el az oltár előtt, s amely egyszerre igen egymásra és végleges nem az udvarra.

25. Az ellenállás tehát nemmel kezdődik és igennel végződik, s éppen az igen teszi visszavonhatatlanná.

26. Nem, mi, igen: ebben a három szóban benne van az egész szakasz, s aki megérti őket, megérti Gárdonyi szerelemfelfogását is.

27. A harmadik könyv, a „rab oroszlán” könyve, két szabadítási kísérletet beszél el, s ez a szakasz az elsőt mutatja be közülük.

28. Az első kísérlet Évát akarja kiszabadítani a selyemből szőtt kalitkából, a második Török Bálintot a kőből rakott börtönből.

29. Az első sikerül, a második kudarcba fullad, s ez a szerkezeti tükör a harmadik könyv egyik legmélyebb gondolatát hordozza.

30. Egy udvar akaratával szemben győzhet az elszánt szív, egy birodalom falaival szemben azonban nem.

31. Ez a szakasz így a rab oroszlán könyvének világos fele, a sötét második rész előtt, amely majd a Héttorony árnyékában játszódik.

32. A szakasz három térben játszódik, s ez a három tér maga is elbeszél egy utat: a palotából a kerten át a templomig.

33. A palota a hatalom tere, a kolostorkert átmeneti tér a világ és a szentély között, a templom pedig a megszentelt tér, ahová a királyné akarata már nem ér el.

34. A terekkel együtt a fények is változnak: a levélíró éjszaka gyertyájától az oltár két lángján át a falu fölötti csillagos égig.

35. A mesterséges fénytől, amelyet rejteni kell, a természet fényéig, amelyet senki sem tilthat meg: így halad a szakasz a félelemtől a szabadság felé.

36. A szakasz érzelmi íve is ezt a mozgást követi: a szorongástól és a néma felháborodástól a józan elszántságon át a félénk, csöndes boldogságig.

37. Csakhogy a boldogság végén nem nyugalom áll, hanem indulás, s a hajnali lovaglás mögött már ott lopakodik a veszedelem hideg lehelete.

38. A szakasz szerepe a regény egészében az, hogy megteremtse azt a köteléket, amely a hátralévő történetet hordozza: az utat Konstantinápolyba, az elválást és Éva útját Egerbe.

39. Mielőtt tehát a regény egy fogoly kiszabadításáról beszélne, két szív kiszabadításáról beszél.

40. S ahogy minden igazi szabadulás, ez is egy szobában kezdődik, ahol valaki először érti meg, hogy fogoly.

41. Éva fogsága nem tömlöc, hanem szalon, s a regény egyik legfinomabb megfigyelése, hogy ezt a fogságot sokkal nehezebb észrevenni, mint a vasrácsot.

42. A selyemrácsot nem lehet megrázni, nem lehet átfűrészelni, és nem lehet gyűlölni sem, mert kényelmes, illatos és jó szándékú.

43. Éva udvarhölggyé érett, karcsú, komoly arcú fiatal nővé, akinek mozdulataiban azonban megmaradt valami az erdők régi szabadságából.

44. A palota selymei jól állnak neki, de nem simulnak hozzá egészen, s ez a finom ellentét már előre jelzi a későbbi szakítást.

45. Izabella királyné szereti Évát, s a regény éppen ebben a szeretetben látja a legnagyobb veszélyt.

46. A gyűlölettel szembe lehet szállni, mert az ember tudja, kivel áll szemben, a jóindulattal viszont nehéz dacolni, mert minden ellenkezés hálátlanságnak látszik.

47. A királyné jövőt akar adni a lánynak, de a jövőt úgy méri, ahogy a hatalom szokta: birtokban, névben és biztonságban.

48. Gárdonyi nem gonosz mostohát rajzol belőle, hanem egy maga módján gondoskodó asszonyt, akinek jóságát éppen a hatalma teszi vakká.

49. A királyné akarata nem egyszerre, hanem fokozatosan érkezik, ahogy a víz szivárog be a falba, lassan és feltartóztathatatlanul.

50. Először csak „jó partinak” nevezi Fürjes Ádámot, később „jó embernek, aki biztos jövőt kínál”, végül kimondja: „A menyegzőt előkészítjük.”

51. Ebben a hármas lépcsőben pontosan kirajzolódik, hogyan válik a tanácsból észrevétlenül parancs, s hogyan zárul be a kapu, mielőtt bárki a kilincshez nyúlna.

52. A kiszemelt vőlegény, Fürjes Ádám, jó családból való fiatal nemes, vagyonnal, összeköttetésekkel és kifogástalan öltözékkel.

53. Gárdonyi nem karikatúrát fest róla, hanem valami sokkal kellemetlenebbet: egy hihető embert, akivel bármelyik udvarban találkozhatnánk.

54. Fürjes nem gonosz, hanem üres, s egy hősökről szóló regényben az üresség súlyosabb ítélet minden gonoszságnál.

55. A gonosz embernek legalább akarata van, az üres ember csak viselkedik, s a viselkedése mögött nem lakik senki.

56. Bemutatkozó látogatása az üresség kis színjátéka: lassan húzza le kesztyűjét, mintha színpadon állna, és bókjai éppolyan hidegek, mint amilyen kifogástalanok.

57. Birtokairól, lovairól és a bécsi divatról beszél, Éva pedig udvariasan hallgatja, és közben csendben megszámolja, hányszor említi önmagát.

58. Aztán Éva egyetlen halk kérdést tesz fel, amely úgy hasít bele a társalgásba, mint penge a selyembe: „És a török?”

59. Fürjes mosolya egy pillanatra megrezzen, s a válasza az egész embert leleplezi: „A török messze van, s az okos ember távol tartja magát a bajtól.”

60. Ebben a mondatban húzódik a regény erkölcsi tengelye, amely nem magyar és török, hanem a helytálló és a kitérő ember között választ el.

61. Az egyik világban az ember félreáll a baj elől, a másikban eléje áll, mert valakinek muszáj, s Éva ebben a pillanatban végérvényesen tudja, melyik világhoz tartozik.

62. Fürjes alakja ezért nemcsak Gergely ellenpontja, hanem az egri védők ellenképe is: ő az az ember, aki soha nem állna ki a falra.

63. A regény későbbi fejezeteiben Eger kétezer védője azért lesz hős, mert nem tartja távol magát a bajtól, s Fürjes mondata így visszamenőleg is ítéletet kap.

64. Éva a királyné első szavai után nem sír, s ez a száraz szem többet mond el róla, mint bármilyen könnyáradat.

65. Aki gyermekkorában egy török nyergében ült elrabolva, azt egy udvari mondat nem töri meg egykönnyen.

66. Éva ehelyett gondolkodik, számba veszi a helyzetet, mint aki utat keres a bozótban, s ez a gondolkodás ugyanaz, amelyet egykor Gergelynél láttunk a réten.

67. A két gyerek ugyanabban az iskolában tanulta meg a túlélést, s most, egymástól távol, ugyanazt a leckét mondják fel.

68. Gárdonyi ezzel a párhuzammal csöndben azt is kimondja, hogy a pár két tagja nem uralkodó és alárendelt, hanem egyenrangú szellem.

69. Egyedül a szobájában Éva elővesz egy kis ezüstholmit, a félholdat és a köréje vésett apró csillagokat, amelyek a gyermekkori erdő emlékét hordozzák.

70. Egy erdő, egy fél szemű lovas és egy fiú, aki elé állt: az egész múlt egyetlen hideg fémdarabba sűrűsödik.

71. Gárdonyi tárgyakkal emlékeztet, nem magyarázatokkal, s a talizmán nála nem babona, hanem életrajz, amelyet zsebben vagy a nyakban lehet hordani.

72. Ez a kis tárgy végigkíséri a párt a regényen, s ahol felbukkan, ott mindig a múlt és a veszedelem is megjelenik vele együtt.

73. A döntő jelenet egy félhomályos teremben játszódik, gyertyafénynél, ahol a királyné nyájasan beszél, s a nyájasságban ott van a hatalom teljes súlya.

74. A királyné falakat ígér Évának, amelyek mögé elrejtőzhet, s nem veszi észre, hogy éppen falakat ajánl annak, aki a szabadságot keresi.

75. Éva felemeli a fejét, s ez a mozdulat már maga a válasz, mielőtt egyetlen szót is kimondana.

76. „Felséges asszonyom, a szívem nem szabad” – ez a mondat a szakasz első nagy szava, a „nem”, amely udvari formába öltözik, de lényegében hajthatatlan.

77. Érdemes megfigyelni, hogy Éva nem azt mondja, hogy nem akarja Fürjest, hanem azt, hogy a szíve már másé: nem elutasít, hanem hűséget vall.

78. A királyné kérdése – „Egy közkatona?” – egy egész rendi világ megvetését sűríti egyetlen szóba.

79. Éva hosszan hallgat, mert tudja, hogy egyetlen rossz szó évekre eldöntheti a sorsát, aztán megadja a regény egyik legszebb válaszát.

80. „Egy ember, aki nem futott el”: ez a néhány szó pontosan megfogalmazza, mi teszi értékessé az embert Gárdonyi világában.

81. Nem a születés, nem a vagyon és nem a rang, hanem a helytállás, az a pillanat, amikor valaki ott marad, ahonnan mások elfutnak.

82. Ebben a válaszban a születési nemesség és a tett nemessége áll szemben egymással, s a regény egyértelműen az utóbbi mellé áll.

83. A mondat egyúttal Fürjes kérdésére is felel, mert ha Gergely az, aki nem futott el, akkor Fürjes az, aki mindig is el fog futni.

84. A királyné nem haragszik meg, s ez rosszabb a haragnál, mert a harag legalább komolyan venné az ellenkezést.

85. Csak legyint, ahogy a gyermeki makacsságra szokás, s ezzel a legyintéssel egy felnőtt nő akaratát a gyermekszobába utalja vissza.

86. „Megérted majd” – mondja, s ebben a két szóban a hatalom örök tévedése szólal meg, amely azt hiszi, hogy az idő minden ellenállást felőröl.

87. Éva mélyen meghajol, és kimegy, mert az udvarban a test előbb felel, mint a lélek, s a test engedelmessége leplezheti a lélek lázadását.

88. Kívül engedelmeskedni, hogy belül ellenállhasson: ez a selyemfogság egyetlen fegyvere, s Éva mesterien bánik vele.

89. A folyosón nem szalad, mert a futás gyanút kelt, hanem lassan és egyenletesen lépked, s közben már számol.

90. Hány őr áll a kapunál, mikor váltják egymást, melyik napon indul posta: a szerelmes lányból egyetlen folyosónyi úton hadvezér lesz.

91. Gárdonyi itt megfordítja az irodalmi hagyomány szerepeit, mert nem a szabadítóra váró kisasszonyt mutatja, hanem egy nőt, aki maga készíti elő a saját kiszabadítását.

92. Aznap éjjel Éva gyertyát gyújt, és levelet ír, rövidet, mert a hosszú levél megbízhatatlan hírvivőt kíván és veszélyes olvasót talál.

93. Csak annyit ír, amennyit ketten értenek, és senki más, s ez a titkos nyelv maga is a pár összetartozásának bizonyítéka.

94. A gyertyaláng, amelyet a levél után elfúj, a szakasz első fénye: kicsi, rejtett, és mégis ebből indul el minden, ami ezután történik.

95. Odalent a palota fényesen és gyanútlanul alszik, abban a hitben, hogy egy engedelmes lány sorsát rendezte el.

96. Valójában egy elhatározást indított útjára, s ez az elhatározás erősebbnek bizonyul majd minden udvari akaratnál.

97. Fürjes Ádám ekkor már készíttetni kezdi a menyegzői ruhát, s nem sejti, hogy olyan lányt akar oltárhoz vezetni, aki gyermekként megtanulta az utat visszafelé is.

98. Az első alfejezet külsőleg nyugodt, mint a víz a gát előtt: semmi sem történik benne, csak minden előkészül.

99. A királyné parancsa nem törte meg Évát, hanem döntésre kényszerítette, s a döntés egy csöndes szobában, gyertyafénynél született meg.

100. Így hangzik el a szakasz első szava, a „nem”, amely még magányos, s amelynek most társra van szüksége, hogy „mi” lehessen belőle.

101. A levél napok alatt ér el Gergelyhez, s egy szerelmes ember számára ezek a napok hosszabbak minden ostromnál.

102. Egy hűvös hajnalon kapja kézhez a tábor szélén, ahol a lovak párája még a fű fölött lebeg, s a világ látszólag ugyanolyan, mint előző nap.

103. A néhány jelentéktelennek látszó sor mögött másik nyelv rejtőzik, s Gergely egyetlen mondatból megérti, hogy készül a menyasszonyi ruha.

104. Kétszer olvassa el a levelet, aztán a tűzbe dobja, mert aki veszélyes levelet őriz, az másokat is veszélybe sodor.

105. A papír elhamvad, de a hír tovább ég benne, s ez a kép a szakasz egész érzelmi világát összefoglalja: kívül hamu, belül tűz.

106. Gergely ekkor huszonkét éves, a katonaélet széles vállúvá, nyugodt tekintetűvé és takarékos mozdulatúvá edzette.

107. A régi gyerek azonban nem tűnt el belőle, csak mélyebbre költözött, s most ugyanaz a fiú lakik benne, aki egykor a rét fűszálaiba kapaszkodott.

108. Csakhogy most már nem a fogságtól fél, hanem a késlekedéstől, mert tudja, hogy a hatalom lassan, de pontosan dolgozik.

109. Még aznap szabadságot kér, és útnak indul, de nem vágtat, mert a sietség feltűnő, s a feltűnés az első árulás.

110. Egyszerű ruhában, kíséret nélkül utazik, mint aki családi ügyben jár, s ebben a szerény álcában már ott rejlik a későbbi konstantinápolyi álruhák előképe.

111. Gárdonyi hőse ezen a ponton nem hősként viselkedik, hanem tervezőként, s a regény éppen ezért marad hihető ott, ahol más regények ellaposodnak.

112. A városba estefelé érkezik, amikor a kapuőrök már fáradtak, szállást egy csöndes fuvaros házában vesz ki, és gyalog végigjárja a palotához vezető utcákat.

113. Megjegyzi a szűk átjárókat, a kutakat és a templom hátsó ajtaját, ahogy egy katona a csatatér terepét méri fel.

114. A szerelem Gárdonyinál nem elragadtatás, amely elsodorja az embert, hanem feladat, amelyet meg kell oldani, s amelyhez ész, türelem és helyismeret kell.

115. Ez a józan szerelemfelfogás a romantikus regények hevülete után szinte hűvösnek tűnhet, pedig valójában mélyebb: a szerelem itt cselekvésben mutatja meg magát, nem sóhajokban.

116. A találkozás nem a palotában történik, hanem a kolostorkertben, mise után, ahol a hölgyek kísérete természetes módon elvegyül a hívek között.

117. Éva fekete kendővel a fején lépked a hölgyek között, Gergely pedig mozdulatlanul áll a fal árnyékában, mint egy szolga, aki urára vár.

118. Éva nem torpan meg, csak a lélegzete akad el egy pillanatra, mert a gyakorlott fogoly sohasem árulja el magát az első pillanatban.

119. Egy negyedóra múlva a kert végében, a bodzabokrok mellett állnak egymással szemben, s nem borulnak egymás nyakába, mert erre nincs idő.

120. „Eljöttél” – mondja a lány, „Írtál” – feleli a fiú, s ebben a két szóban benne van a gyermekkor óta eltelt tizenöt év.

121. Gárdonyi a nagy pillanatokat mindig lecsupaszítja, és nem enged szónoklatot ott, ahol az élet is hallgatna.

122. A szűkszavúság nála nem hidegség, hanem tisztelet, az érzés iránti tisztelet, amelyet a sok szó csak elkoptatna.

123. Az első kérdés, amelyet Gergely feltesz, nem a tervre, hanem Éva szívére vonatkozik: „Szereted?”

124. Éva válasza – „Nem is ismerem. És ő sem ismer engem.” – többet mond minden esküvésnél, mert nemcsak a szerelmet tagadja, hanem a házasság értelmét is. – Évas Antwort

125. Ettől a pillanattól kezdve a két fiatal nem érzésekről beszél, hanem lehetőségekről, s a szerelmi jelenet haditanáccsá változik.

126. Először a maradás útjait veszik sorra, mert a jó terv a legrosszabb lehetőség végiggondolásával kezdődik.

127. Éva engedelmeskedhetne, és a házasság után az özvegységre várhatna, Gergely pedig hivatalos úton, alázatosan kérhetné meg a kezét a királynétól.

128. Mindkét út ésszerű, és mindkettő halálos, mert az egyik a lelket ölné meg, a másik a szabadságot.

129. Egy udvar sohasem vonja vissza, amit egyszer kimondott, s a kérvény csak figyelmet keltene, a figyelem pedig őrizetet jelent.

130. Így marad az egyetlen út, amelyet mindketten tudnak, mielőtt kimondanák, s amelyet végül Éva mond ki: „El kell mennünk.”

131. Ez a szakasz második nagy szava, a „mi”, amely a mondat igéjében rejtőzik, s amely két magányos akaratot egyetlen közös akarattá forraszt.

132. Éva nem kérdez, hanem megállapít, s ebben a nyelvtani különbségben benne van egész jelleme: ő nem engedélyt kér, hanem döntést közöl.

133. Gergely hallgat egy sort, mert tudja, mit jelent ez a mondat: a szökés nem kaland, hanem a régi élet visszavonhatatlan elhagyása.

134. Éva elveszítheti az udvart, a védelmet, a nevét és a jövőjét, ő maga a szolgálatát, a becsületét, sőt akár a fejét is.

135. „Tudod, hogy nincs visszaút?” – kérdezi halkan, s a lány nyugodtan feleli, mint a mély víz: „Tudom.”

136. Ez a rövid párbeszéd a regény egyik legfontosabb erkölcsi pillanata, mert a hősök itt kimondják a következményeket, mielőtt vállalnák őket.

137. Gárdonyi alakjait nem sodorják az események, hanem választanak, s a választás értéke éppen abban áll, hogy tudják, mibe kerül.

138. A szabadság ebben a regényben sohasem ajándék, hanem ár, amelyet előre meg kell nevezni, és később meg kell fizetni.

139. A részletek megbeszélésekor a pár munkamegosztása is kirajzolódik, s ez a munkamegosztás sokat elárul kettejük egyenrangúságáról.

140. Az időpontot Éva határozza meg, mert ő ismeri az udvar rendjét, és tudja, hogy a menyegző előtti hét zűrzavaros lesz vendégekkel, szekerekkel és idegen cselédekkel.

141. A rendetlenség a szökevény legjobb szövetségese, s Éva a saját esküvőjének előkészületeit fordítja a saját szabadulása szolgálatába.

142. Az útvonalat Gergely rajzolja meg ujjával a homokba: nem a főúton mennek, hanem éjszaka a folyó menti fuvarosúton.

143. Két lovat kell szerezni, egyet tartaléknak, és pénzt a révekhez, mert egy szökés sikere gyakran nem a bátorságon, hanem egy révész hallgatásán múlik.

144. Éva férfiruhát vesz majd fel, mert egy asszony az úton kétszeresen feltűnő, s ez az apró részlet messzire mutat előre a regényben.

145. A regény végén Éva ugyanígy, férfiruhában indul majd az ostromlott Eger felé, s aki figyelmesen olvas, itt ismeri fel a későbbi hőstett első próbáját.

146. A szökés így annak főpróbája lesz, ami később háború lesz, s Gárdonyi az ilyen ismétlésekkel köti össze a történet távoli pontjait.

147. Egyetlen kérdésben nem tudnak megegyezni, s ez az egyetlen vita többet árul el kettejükről, mint az egész egyetértés.

148. Gergely azt akarja, hogy Éva menjen előre, ő pedig kövesse, mert a férfi ösztöne a védelem, és a védelem ösztöne a szétválasztás.

149. Éva kereken elutasítja: „Egyszer már elvittek mellőled. Többé nem megyek külön.”

150. Erre a mondatra Gergely nem tud mit felelni, mert kettejük között ott áll a gyermekkori erdő és a fél szemű lovas, akinek nyergében a kislányt elvitték.

151. A gyermekkori rablás nem múlt el, csak elaludt bennük, s most felébred, és döntést hoz helyettük.

152. Gárdonyinál a múlt nem emlék, amelyet fel lehet idézni, hanem cselekvő erő, amely beleszól a jelenbe.

153. Így születik meg a terv végső alakja: együtt, egyszerre, ugyanazon az éjszakán, s a „mi” ettől kezdve nemcsak érzés, hanem útirány is.

154. A legnehezebb kérdés a végére marad: „És ha elfognak?” – kérdezi Éva, s a kérdés súlya a kert csöndjében még nehezebbnek tűnik.

155. Gergely nem hazudik, mert a hazugság rossz útitárs, s csak annyit mond: „Akkor együtt fognak el minket.”

156. Ez az egyetlen ígéret, amelyet biztosan meg tud tartani, s talán éppen ezért a legszebb ígéret, amely a regényben elhangzik.

157. Nem boldogságot ígér, nem sikert és nem biztonságot, hanem közös sorsot, bármi legyen is az.

158. Ekkor megszólal a harang, Éva visszahúzza arcába a kendőt, és hátra sem nézve elindul a hölgyek felé, mert a visszanézés árulkodó.

159. A szobákban aznap este a menyegzőről beszélnek, a kertben azonban a szökés már elkészült, s senki sem sejti, hogy két ember gondolatban már máshol jár.

160. A nagy fordulatok Gárdonyinál mindig csendben történnek, s egy fél óra a bodzabokrok mellett fontosabbnak bizonyul minden királynéi parancsnál.

161. A szökés azonban egymagában még csak engedetlenség volna, amelyet a hatalom megtorolhat, visszafordíthat és elfelejthet.

162. A döntő gondolat Mekcsey Istvántól származik, a gyakorlati baráttól, aki a barátságot mindig tettnek tekintette, nem érzelmes beszédnek.

163. „Ha egyszer férj és feleség vagytok, akkor a királyné akarata is későn érkezik”: ebben a mondatban a korszak egész jogi bölcsessége benne van.

164. A szökés elvehető, a házasság nem: amit a szentség egyszer összekötött, azt az udvar legfeljebb megbosszulhatja, de fel nem bonthatja.

165. Mekcsey gondolata mögött egy régi egyházjogi elv áll, amely a középkor óta érvényes volt: a házasságot a két fél akarata hozza létre.

166. A latin jogi mondás így hangzott: „consensus facit nuptias”, vagyis a beleegyezés teszi a házasságot, nem a szülők, nem az uralkodó és nem a lakodalom.

167. Ennek következtében a titokban kötött házasságokat az egyház ugyan tiltotta és helytelenítette, érvényesnek azonban elismerte.

168. Ezek a titkos házasságok a korszak egész Európájában a szülői és fejedelmi akarat ellen lázadó szerelmesek menedékei voltak, s számtalan per és botrány forrásai.

169. Éppen ezért rendelte el a tridenti zsinat 1563-ban, a „Tametsi” kezdetű határozatban, hogy a házasság csak a plébános és két tanú jelenlétében érvényes.

170. Figyelemre méltó, hogy a regény esküvője – egy pap, két tanú és egy bejegyzés az anyakönyvben – már ennek a későbbi, szigorúbb formának is megfelel.

171. A titkos esküvő tehát nem kalandos ötlet, hanem a kor jogrendjének pontos ismeretén alapuló, józan lépés, s ezzel Gárdonyi hősei a törvény eszközével győzik le a hatalmat.

172. Éva sem félelemből megy bele a titkos esküvőbe, hanem hideg és tiszta számításból, mert tudja, hogy ez az egyetlen pajzs, amelyet az udvar nem törhet át.

173. Ebben a döntésben lép át a regény hősnője véglegesen a gyermeklányból az asszonyi akaratba.

174. A helyszín egy kis falusi templom a főutaktól távol, amelynek tornyát inkább galambok lakják, mint hívek, s amelynek temetőjében a keresztek ferdén állnak, mint fáradt őrszemek.

175. Az idő őszre fordult, s a nyírfák felől a szél már a hideg első üzenetét hozza, mintha a természet is a búcsúra készülne.

176. Estére várnak, mert a sötétség ebben a történetben nem az árulás, hanem az oltalom színe.

177. Gergely már délután megérkezik, és a templom mögött, a kőfal árnyékában várakozik, mint aki csatára készül, kardja kéznél, de hüvelyében.

178. Többször végigsimítja a haját, s ez az apró, ideges mozdulat többet mond el róla, mint száz vallomás.

179. A hős, aki a törökök között is higgadt maradt, most egy templomajtó előtt reszket, s Gárdonyi finom mosollyal jegyzi meg, hogy a bátorságnak sokféle fajtája van.

180. Nem mindegyik lakik ugyanabban a szívben, s aki a karddal bátor, annak még meg kell tanulnia a boldogság előtti bátorságot is.

181. Éva alkonyatkor érkezik, gyalog, egyszerű köpenyben, egyetlen hallgatag szolgálólánnyal, hímzett fátyol és gyöngykoszorú nélkül.

182. Haját maga fonta be aznap reggel, s egyetlen szál őszirózsát tűzött a fonat mellé, az ősz virágát, amely akkor nyílik, amikor a többi már elhervadt.

183. A szegényes viselet itt nem szégyen, hanem vallomás: ez a házasság semmit sem köszönhet a világ hatalmasainak.

184. A menyasszony, akinek az udvar selymet és gyöngyöt szánt, egy szál virággal jön el, s ez a virág többet ér a királyné minden ajándékánál.

185. Amikor meglátja Gergelyt a fal árnyékában, ugyanazt mondja, amit a kolostorkertben: „Eljöttél” – s a szó most már nem kérdés, hanem köszöntés.

186. „Eljöttem” – feleli a fiú, s ez a két szó refrénként tér vissza, mint egy népdal sora, amely minden versszakban mélyebb értelmet kap.

187. A pap öreg ember, ráncos arcú, tapasztalt és fáradt, aki már sok titkot vitt magával a sekrestyébe, s először vonakodik.

188. Tudja, hogy egy udvari akarat ellenében áldást adni nem veszélytelen mulatság, s hogy egy falusi pap könnyen elveszítheti a plébániáját, sőt a szabadságát is.

189. Aztán ránéz a két fiatalra, és meglátja rajtuk azt, amit ötven év alatt megtanult felismerni: nem szenvedélyt, hanem elszántságot.

190. A kettő közötti különbséget csak öreg papok és öreg katonák ismerik igazán, mert mindkettőjük mestersége a halál és a hűség közelében telik.

191. „Isten előtt nincs titkos esküvő – mondja végül –, csak az emberek elől rejtőzik el, ami előtte úgyis nyitva áll.”

192. Ebben a mondatban a pap nemcsak megnyugtatja a fiatalokat, hanem kimondja a szakasz egyik alapgondolatát: van egy rend, amely magasabb a királyné rendjénél.

193. Tanúnak Mekcsey István és Tinódi Lantos Sebestyén áll melléjük, a kard és a lant, a tett és az emlékezet.

194. Mekcsey jelenléte azt jelenti, hogy ezt a házasságot szükség esetén fegyverrel is megvédik, Tinódié pedig azt, hogy ami itt történik, nem vész el.

195. Tinódi alakjában ráadásul különös kettősség rejlik, mert ő a valóságban is Eger ostromának krónikása volt, a lantos, aki a vár viadalát versbe szedte.

196. „Egervár viadaljáról való ének” című műve 1553-ban keletkezett, és egy évvel később jelent meg Kolozsvárott, a „Cronica” című kötetében.

197. Gárdonyi tehát saját legfontosabb forrásának szerzőjét állítja tanúként az oltár elé, mintha a regény maga is esküt tenne a történelem hitelességére.

198. A tanú, aki majd Eger hőseit megénekli, már itt, a kezdetnél jelen van, s látja, hogyan kötődik össze két ember, akiknek sorsa később a vár sorsával fonódik egybe.

199. A templom belseje hideg, a mészfalakról régi festmények halvány foltjai néznek le, s csak két gyertya ég az oltáron, mert több fény már gyanút keltene a faluban.

200. A lángok imbolyognak, s az árnyékok úgy mozognak a falon, mintha láthatatlan násznép gyülekezne: talán azok, akik hiányoznak, az elrabolt apák és a gyermekkor elveszett délutánjai.

201. A pap latinul kezdi a szertartást, s a régi szavak úgy hullanak a csöndbe, mint kavicsok a kútba, lassan, és mégis mélyre hatolva.

202. Éva nem ért minden szót, mégis pontosan tudja, mit mondanak, mert vannak mondatok, amelyeket nem a nyelv ért meg, hanem a sors.

203. Amikor a kérdés elhangzik, Gergely hangja először megbicsaklik, s csak másodszorra cseng tisztán, s ez az elcsukló hang az egész jelenet legemberibb pillanata.

204. „Igen” – mondja, s a szó visszaverődik a boltívről, mintha maga a templom is felelne, és a falu minden halottja vele együtt mondaná ki.

205. Éva válasza halkabb, de nem bizonytalanabb: úgy mondja ki, ahogy az ember egy régen eldöntött dolgot mond ki, nyugodtan és véglegesen.

206. Ez a szakasz harmadik nagy szava, az „igen”, amely egyszerre két irányba hat: igen egymásra, és végleges nem mindarra, amit a hatalom nekik szánt.

207. A kislány, akit egykor akarata ellenére ragadtak el egy erdőből, most a saját akaratából köti le az életét, s így a kör egyszerre bezárul és megnyílik.

208. A gyűrűk nem aranyból valók, mert aranyra nem futja, s a feltűnés amúgy is veszélyes volna, csak egyszerű karikák, amelyeket egy ötvös néhány nap alatt vert ki.

209. A fém hűvös, s Éva megborzong, amikor az ujjára csúszik: „Hideg” – suttogja, Gergely pedig csak ennyit felel: „Majd megmelegszik.”

210. Ebben a két rövid mondatban benne van egész későbbi házasságuk: kevés szó, sok kitartás, és a bizalom, hogy az idő a hűségeseknek dolgozik.

211. A szertartás közben a regény egy pillanatra visszatér legrégebbi motívumához, a holdas-csillagos talizmánhoz, amely a gyermekkori erdőből érkezett.

212. Ami egykor a rabságukat kezdte, most ott lapul szabadságuk legszebb órájában, s a múlt néma vendégként áll az oltár előtt.

213. A talizmán gazdája azonban él, és keresi, s az olvasó a menyegző örömébe beleérzi a hideg leheletet, amely majd a konstantinápolyi úton ér utol mindenkit.

214. Végül a pap összekulcsolja a két fiatal kezét, és magyarul mondja ki a régi mondatot, hogy mindenki értse: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.”

215. Ebben a helyzetben ez a mondat nem jámbor formula, hanem nyílt kihívás, mert az az „ember”, akinek nem szabad elválasztania őket, maga a királyné.

216. Amikor kilépnek a templomajtón, már teljes a sötétség, a hidegben látszik a lélegzetük, s a falu fölött élesen, tűhegyesen ragyognak a csillagok.

217. „Nézd, mennyi csillag” – mondja Éva, s ez az egyszerű mondat a regény első halk érintése azzal a képpel, amely majd a címét adja.

218. Lakodalom nincs, csak egy kevés bor a paplak asztalán, kenyér és dió, s Mekcsey esetlen, katonás köszöntője, amely éppen esetlensége miatt felejthetetlen.

219. Ezen az estén mondja ki Éva először, hogy nem marad otthon, amíg a férje idegen földön jár, s Gergely hiába tiltakozik, ahogy minden férfi hiába tiltakozik.

220. Az éjszakáról Gárdonyi hallgat, s ez a hallgatás nem szemérmesség, hanem tisztelet; hajnalban pedig az öreg pap az anyakönyvbe írja a nevüket, és így szól: „Ez a bejegyzés erősebb, mint a királyné parancsa.”

221. Az udvar természetesen megtudja a történteket, s a hír haragot és megvetést szül, ahogy az ilyesmi mindig szokott.

222. A legsúlyosabb következmény azonban nem a királyné haragja, hanem Fürjes Ádám megsértett hiúsága, mert a vőlegény nevetségessé vált.

223. A nevetségesség sebe mélyebb a fegyverénél, s az üres emberből, akinek addig nem volt akarata, most egy életre szóló ellenség lesz.

224. Gárdonyi itt egy finom lélektani igazságot mond ki: az üresség nem ártalmatlan, mert a sértett hiúság hamar megtölti gyűlölettel.

225. A két fiatal hajnalban lovagol ki a faluból egymás mellett, a lovak patája alatt zörög a fagyos avar, és nem néznek vissza, mert azokban az években a visszanézés fényűzés volt.

226. Mögöttük egy hideg templom, két gyertyacsonk és egy öreg pap fáradt áldása marad, előttük a tenger, a szultán városa, a börtön és a kudarc.

227. A titkos esküvő így nem a történet lezárása, hanem az indulás engedélye, s a nagy pillanatok mértéke nem az idő, hanem a következmény.

228. Ha a szakaszt egészében nézzük, néhány motívum sajátos hálóként fogja össze a három alfejezetet, s ezek a motívumok messze túlmutatnak a szerelmi történeten.

229. Az első a selyem és a kő ellentéte: az udvar jóindulattal tart fogva, a birodalom falakkal, s a regény mindkét fogságot komolyan veszi.

230. A selyemfogságból ki lehet jutni, mert a hatalomnak, amely szeretettel köt, nincsenek őrei, csak szokásai, s a szokásokat ki lehet játszani.

231. A kőfogságból azonban, amelyet egy világbirodalom őriz, nem szabadít ki sem a szerelem, sem az ész, s ezt a keserű leckét a következő szakasz tanítja meg.

232. A második motívum a hüvelyben maradt kard: Gergely fegyvere végig kéznél van, a kolostorkertben, az úton és a templomban is, de soha nem kerül elő.

233. Az ellenállás fegyverei itt a szó, a csel és a jog, vagyis a gyengék fegyverei, amelyek ebben a szakaszban erősebbnek bizonyulnak a hatalomnál.

234. Gárdonyi ezzel azt is megmutatja, hogy a hős nem attól hős, hogy harcol, hanem attól, hogy tudja, mikor kell harcolnia, és mikor elég kitartania.

235. A harmadik motívum a szó és a hallgatás, mert a szakasz legfontosabb mondatai egyben a legrövidebbek is.

236. „Eljöttél” – „Írtál”, „Tudod?” – „Tudom”, „Hideg” – „Majd megmelegszik”: a nagy dolgokat Gárdonyi hősei két-három szóban intézik el.

237. A hosszú beszéd a hatalomé és az üres emberé: a királyné nyájasan szónokol, Fürjes a birtokairól és a divatról cseveg, a szerelmesek pedig hallgatnak és cselekszenek.

238. A negyedik motívum a fény: a levélíró éjszaka egyetlen gyertyája, az oltár két lángja, végül a falu fölötti csillagos ég.

239. A gyertyafényt rejteni kell, mert gyanút kelthet, a csillagok fényét azonban nem tilthatja meg semmilyen királyi parancs.

240. Ez a fénylépcső csöndben előkészíti a regény címét, mert az egri csillagok is azok lesznek, akik a sötétségben is világítanak.

241. Az ötödik motívum az éjszaka mint szövetséges: a levél éjjel születik, a szökés éjjel történik, az esküvő alkonyatkor kezdődik.

242. Az egész regényben a sötétség a gyengék oldalán áll, s ez a gondolat Egerben teljesedik be, ahol éjjel javítják a falakat, és éjjel készülnek Gergely találmányai.

243. A hatodik motívum a gyermekkor visszatérése: az erdő, a fél szemű lovas, az elrablás és a talizmán újra és újra felbukkan a felnőttek döntéseiben.

244. A múlt Gárdonyinál nem háttér, hanem szereplő: beleszól a vitába, eldönti a tervet, és néma vendégként megjelenik az esküvőn.

245. A hetedik motívum a külső engedelmesség és a belső szabadság feszültsége, amelyet a regény egy vadászati képpel ragad meg.

246. Éva mélyen meghajol a királyné előtt, de belül minden felágaskodik benne, ahogy a vad emeli fel a fejét a puskalövésre.

247. Ez a kettősség nem kétszínűség, hanem a gyengék méltósága, akik nem engedhetik meg maguknak a nyílt lázadást, de a lelküket nem adják oda.

248. A nyolcadik motívum a pár egyensúlya, amely a korabeli irodalomban ritka, s amelyet a szakasz nem kijelent, hanem jelenetről jelenetre megmutat.

249. Éva háromszor vezet: ő mondja ki a nemet, ő határozza meg az időpontot, és ő jelenti be, hogy férjét idegen földre is elkíséri.

250. Gergely tervez, utat keres és védelmez, de sohasem dönt Éva helyett, s ez a tartózkodás maga is a szerelem egyik formája.

251. A kilencedik motívum a rang és az érdem ellentéte, amely a királyné megvető kérdésében és Éva feleletében csap össze.

252. Fürjesnek neve, birtoka és rangja van, Gergelynek csak kardja, esze és egy tette, amelyet senki sem vehet el tőle: hogy nem futott el.

253. A regény értékrendjében a nemesség nem születik, hanem keletkezik, s ez a gondolat a tizenkilencedik század végének polgárosodó Magyarországán különösen erősen hatott.

254. A tizedik motívum a barátság mint tett, amelyet Mekcsey alakja testesít meg a szakaszban.

255. Ő adja az esküvő ötletét, ő áll tanúként az oltár elé, ő mond köszöntőt, és hajnalban ő nyergeli fel a lovakat, mert a titkot csak a gyorsaság őrizheti meg.

256. Ez a barátság később Eger falain teljesedik ki, ahol Mekcsey és Gergely vállvetve áll majd a túlerővel szemben.

257. A motívumok hálója így nemcsak a három alfejezetet köti össze, hanem az egész regényt is, a gyermekkortól az ostromig.

258. Ami ebben a szakaszban kicsiben, két ember sorsában történik, az Egerben nagyban, kétezer ember sorsában ismétlődik meg.

259. Ott is a gyengék állnak szemben az erősekkel, ott is az ész, a kitartás és a hűség győz, ott is az éjszaka a védők szövetségese.

260. A szerelmi történet így a regény nagy tanításának első, magánéletbeli próbája: a kevés legyőzheti a sokat, ha összetart.

261. Gárdonyi elbeszélői művészete ebben a szakaszban különösen tisztán mutatkozik meg, mert itt nincs csata, amely elterelné a figyelmet a mondatokról.

262. A szakasz a regény legcsöndesebb része Buda ágyúdörgése és Konstantinápoly nyüzsgése között, s ez a csönd tudatos szerkesztői döntés.

263. Ahogy a zenében a halk tétel teszi hallhatóvá a hangosak erejét, úgy teszi a szerelmi szakasz is érezhetővé az ostromok súlyát.

264. Gárdonyi tárgyakkal beszél, nem magyarázatokkal: a lassan lehúzott kesztyű, a talizmán, az őszirózsa, a hideg gyűrű és az anyakönyv lapja többet mond minden jellemzésnél.

265. A kihagyás művészete ugyanilyen fontos: ahol más szerző kiszínezné a jelenetet, ő elhallgat, és az olvasóra bízza, hogy kitöltse a csöndet.

266. A szerelem ábrázolása mentes minden érzelgősségtől, s ez a józanság a korszak magyar prózájában inkább kivétel, mint szabály.

267. Gárdonyinál a szerelem munka, terv és hűség, egy szinte polgári szerelemeszmény, amely egy hősi regény közepén meglepően modernnek hat.

268. Érdemes a szakaszt egy nagy európai előddel összevetni, Alessandro Manzoni „A jegyesek” című regényével, amely 1827-ben jelent meg.

269. Manzoninál is két szerelmes akarja kierőszakolni egy meglepetésszerű esküvővel azt a házasságot, amelyet egy hatalmas úr meg akar akadályozni.

270. Manzoni plébánosa, Don Abbondio azonban gyáva ember, aki félelmében meghiúsítja a szertartást, Gárdonyi öreg falusi papja viszont a hatalom akarata ellenére is megadja az áldást.

271. A gyávaság, amely Manzoninál a papban lakik, Gárdonyinál a vőlegényben, s ez az áthelyezés jól mutatja, hol keresi a magyar író az erkölcsi mércét.

272. Nála az egyház és a nép egyszerű embere a szerelmesek oldalán áll, a veszély pedig a hatalom környezetéből, az udvar üres embereitől fenyeget.

273. A szakasznak van egy csöndes életrajzi mélysége is, amelyet csak óvatosan szabad érinteni.

274. Gárdonyi saját házassága, amelyet 1885-ben kötött Csányi Máriával, néhány év után boldogtalanul felbomlott, s az író élete további részét nagyrészt magányosan töltötte.

275. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Gergely és Éva kapcsolatában olyan házasság képét rajzolta meg, amelyet maga nem élhetett meg.

276. Éva alakja a nőábrázolás szempontjából is figyelemre méltó, de nem azért, mert programot hirdetne, hanem mert egyszerűen cselekszik.

277. Nem szónokol a nők jogairól, nem lázad elvből, csak megteszi, amit tennie kell, s ez a természetesség az oka annak, hogy alakja nem avul el.

278. A programos hősnők gyakran koruk gyermekei maradnak, a cselekvő hősnők azonban minden korban érthetők, mert a bátorság nyelve nem változik.

279. A szakasz szerkezete is mesterien kiegyensúlyozott: az első alfejezet a döntés előkészítése, a második a döntés maga, a harmadik a döntés megpecsételése.

280. Mindhárom alfejezet csöndes jelenettel zárul: az elfújt gyertyával, a harangszóval és a hajnali lovaglással, s a csönd mindháromszor a következő lépést készíti elő.

281. Gergely és Éva a magyar irodalom egyik legkedveltebb szerelmespárja lett, s nemzedékek sora nőtt fel a történetükön.

282. Az olvasók nem azért szeretik őket, mert tökéletesek, hanem mert hihetők: reszketnek, vitatkoznak, számolnak, és mégis kitartanak egymás mellett.

283. A „Majd megmelegszik” mondata sok olvasó emlékezetében többet őrzött meg a regényből, mint bármely csatajelenet.

284. A szakasz végén a három szó teljes láncot alkot: a „nem” visszautasította a hatalmat, a „mi” megtalálta az utat, az „igen” megpecsételte.

285. A hatalom meghatározhatta a menyegző napját, de nem határozhatta meg az embert, aki a napon az oltár elé áll.

286. A harmadik könyv első szabadítása sikerült: egy fiatal nő kiszabadult a selyemkalitkából, és a saját akaratából kötötte össze az életét azzal, akit választott.

287. A pár azonban nem vonul vissza a boldogságba, hanem kifelé fordul, mert aki kivívta a saját szabadságát, az tudja, mit jelent a szabadság hiánya.

288. Messze délen, a Héttorony falai között egy öreg nagyúr ül, aki Gergelynek második apja volt, s akinek a szabadságáért most a fiatalok indulnak útnak.

289. A szerelem, amely az imént még magáért harcolt, most másokért vállal kockázatot, s ezzel a magánügyből hűség, a hűségből pedig sors lesz.

290. A boldogság most már meg van pecsételve, de nincs biztonságban, mert két árnyék követi a párt: egy megsértett udvaronc és egy fél szemű lovas.

291. Az egyik a hiúság bosszúja, a másik a babona megszállottsága, s mindkettő tudja, hogy a pár boldogsága a legsebezhetőbb pontjuk.

292. A szakasz tanulsága mégsem a félelem, hanem a bizalom: aki a szó, az ész és a hűség fegyverével egyszer győzött, annak lesz ereje a nagyobb próbákhoz is.

293. Érdemes még egyszer visszatérni a falusi templomhoz abban az órában, amikor a lovasok már eltűntek a ködben, s a falu még alszik.

294. A templomban hideg van, a két gyertyacsonk kialudt, s a boltív alatt még ott lebeg a viasz és a füst halvány illata.

295. A paplakban az asztalon ott fekszik a becsukott anyakönyv, benne két névvel, amelyet még senki sem olvasott, s amely mégis erősebb minden királyi parancsnál.

296. Az öreg pap az ablaknál áll, és a hajnali eget nézi, ahol lassan kifakulnak a csillagok, amelyeket Éva előző este megcsodált.

297. A csillagok nem tűnnek el, csak nappal nem látszanak, s ugyanígy a szerelem sem tűnik el a hosszú évek próbái alatt, csak elrejtőzik a munka és a veszély mögött.

298. Néhány év múlva ugyanezek a csillagok kelnek fel egy ostromlott vár fölött, ahol ugyanez a két ember újra egymásra talál, s ahol a hűség, amely itt megszületett, élet-halál próbát áll ki.

299. Az „egri csillagok” így nem Egerben gyúlnak ki először, hanem itt, egy hideg falusi templom fölött, egy titkos esküvő éjszakáján.

300. S aki egyszer látta őket két ember szemében, amikor kiléptek a templomajtón, az tudja: a szerelem, amely ellenállni tanult, egyszer egy egész várat is meg fog tartani.

1. Der erste Abschnitt des dritten großen Kapitels beginnt nicht im Dämmer des Kerkers und nicht im Staub des Schlachtfelds, sondern in der stillen Kammer einer Hofdame, wo über das Schicksal eines jungen Mädchens über ihren Kopf hinweg entschieden wird.

2. Während das vorige Kapitel den Kanonendonner von Buda, den Fall der Hauptstadt und die Verschleppung eines großen Herrn erzählte, wechselt der Roman hier in seinen leisesten Ton, als holte er nach dem großen Sturm selbst Atem.

3. Der Titel des Kapitels – Liebe und Widerstand – benennt auf den ersten Blick zwei getrennte Dinge, die nebeneinanderstehen wie zwei benachbarte Wörter einer Aufzählung.

4. In Wahrheit stellt das „und“ hier nicht nebeneinander, sondern verwandelt: Die Liebe wird selbst zum Widerstand, und der Widerstand wird zur Gestalt der Liebe.

5. In der Überlieferung der Heldenerzählungen ist der Widerstand meist Sache des Schwertes, Sache des Aufrührers, der zur Waffe greift und Mauern berennt.

6. Géza Gárdonyi zeigt in diesem Abschnitt eine ganz andere Art von Widerstand: eine, die mit dem Wort, mit Geduld, mit Verstand und mit einem Sakrament kämpft und keinen einzigen Tropfen Blut vergießt.

7. Gergelys Schwert ist die ganze Zeit griffbereit, doch nicht ein einziges Mal wird es aus der Scheide gezogen, und dieses reglose Schwert ist eines der beredtesten Sinnbilder des Kapitels.

8. Der Mut erscheint hier nicht in Gestalt des tollkühnen Ansturms, sondern in Gestalt des ausgesprochenen Wortes, der getroffenen Entscheidung und der auf sich genommenen Folge.

9. Dieser stille Mut ist ein Vorspiel des Heldentums auf den Mauern von Eger, denn wer einmal Nein zur Macht gesagt hat, beugt sich später auch der Übermacht nicht.

10. Am Ende des vorigen Kapitels begegnete Gergely der erwachsenen Éva wieder, und aus der Kinderfreundschaft am Bach wurde still, beinahe unmerklich Liebe.

11. Die beiden jungen Menschen wussten damals noch nicht, dass ihrem Glück kein Feind im Wege steht, sondern ein wohlwollender, allmächtiger Wille.

12. Dieser Abschnitt handelt davon, wie die Welt zwischen die beiden Liebenden tritt und wie sie über diese Welt hinwegschreiten, ohne sie zu zerschlagen.

13. Den geschichtlichen Hintergrund bildet das Ungarn der 1540er Jahre, ein in 3 Teile zerrissenes Land, in dessen östlicher Hälfte der Hof der Königin Isabella den Schein eines Königtums aufrechtzuerhalten suchte.

14. Der Hof hatte seinen Sitz in Gyulafehérvár, dem heutigen Alba Iulia, das die deutschen Quellen Weißenburg nannten, und dort richtete sich zwischen den Mauern des Bischofspalastes ein vertriebenes Königtum ein.

15. Der König war ein kleines Kind, Johann Sigismund, und die wirkliche Macht lag großenteils in den Händen von Fráter György, dem listigen Mönch.

16. An einem solchen Hof ersetzt der Glanz die Kraft: Je unsicherer die Macht ist, desto sorgfältiger achtet sie auf das Zeremoniell, den Rang und den Schein.

17. Die Hofdamen, in der Sprache der Zeit die Angehörigen des „Frauenzimmers“, waren nicht bloß Begleiterinnen der Königin, sondern auch Werkzeuge der fürstlichen Heiratspolitik.

18. Wer im Dienst der Königin stand, über dessen Hand verfügte die Königin, und dieses Recht bestritt niemand, am wenigsten die Mädchen selbst.

19. Die Ehe verband im 16. Jahrhundert Güter, besiegelte Bündnisse und sicherte Rang, und der Wunsch des Herzens war in dieser Rechnung höchstens ein bescheidener Nebenposten.

20. Nur vor diesem Hintergrund versteht man, warum die ablehnende Antwort einer Hofdame mehr ist als bloße Laune: In ihrer Welt gilt sie beinahe als Aufruhr.

21. Den Widerstand des Abschnitts tragen drei Worte, die sich wie Kettenglieder aneinanderfügen und zugleich das Rückgrat der drei Unterkapitel bilden.

22. Das erste Wort ist das „Nein“, das Éva vor der Königin ausspricht: leise, höflich, in tiefer Verneigung und doch unerschütterlich.

23. Das zweite Wort ist das „Wir“, das im Klostergarten geboren wird, als aus zwei einsamen Menschen ein Paar und aus dem Gefühl ein Plan wird.

24. Das dritte Wort ist das „Ja“, das in einer kalten Dorfkirche vor dem Altar erklingt und das zugleich ein Ja zueinander und ein endgültiges Nein zum Hof ist.

25. Der Widerstand beginnt also mit einem Nein und endet mit einem Ja, und eben das Ja macht ihn unumkehrbar.

26. Nein, Wir, Ja: In diesen drei Worten liegt der ganze Abschnitt, und wer sie versteht, versteht auch Gárdonyis Auffassung von der Liebe.

27. Das dritte Buch, das Buch vom „gefangenen Löwen“, erzählt zwei Befreiungsversuche, und dieser Abschnitt stellt den ersten von ihnen dar.

28. Der erste Versuch will Éva aus dem Käfig aus Seide befreien, der zweite Bálint Török aus dem Kerker aus Stein.

29. Der erste gelingt, der zweite scheitert, und diese strukturelle Spiegelung trägt einen der tiefsten Gedanken des dritten Buches.

30. Gegen den Willen eines Hofes kann ein entschlossenes Herz siegen, gegen die Mauern eines Reiches jedoch nicht.

31. Dieser Abschnitt ist so die helle Hälfte des Buches vom gefangenen Löwen, vor dem dunklen zweiten Teil, der im Schatten der Sieben Türme spielen wird.

32. Der Abschnitt spielt in drei Räumen, und diese drei Räume erzählen selbst einen Weg: vom Palast über den Garten bis zur Kirche.

33. Der Palast ist der Raum der Macht, der Klostergarten ein Übergangsraum zwischen Welt und Heiligtum, die Kirche aber der geweihte Raum, in den der Wille der Königin nicht mehr hinreicht.

34. Mit den Räumen wandeln sich auch die Lichter: von der Kerze der Briefnacht über die 2 Flammen am Altar bis zum Sternenhimmel über dem Dorf.

35. Vom künstlichen Licht, das man verbergen muss, zum Licht der Natur, das niemand verbieten kann: So schreitet der Abschnitt von der Furcht zur Freiheit.

36. Auch der emotionale Bogen des Abschnitts folgt dieser Bewegung: von der Beklemmung und der stummen Empörung über die nüchterne Entschlossenheit bis zum scheuen, stillen Glück.

37. Doch am Ende des Glücks steht keine Ruhe, sondern ein Aufbruch, und hinter dem Ritt im Morgengrauen schleicht bereits der kalte Atem der Gefahr.

38. Die Aufgabe des Abschnitts im Ganzen des Romans besteht darin, jenes Band zu schaffen, das die übrige Geschichte trägt: den Weg nach Konstantinopel, die Trennung und Évas Weg nach Eger.

39. Bevor der Roman also von der Befreiung eines Gefangenen erzählt, erzählt er von der Befreiung zweier Herzen.

40. Und wie jede wirkliche Befreiung beginnt auch diese in einem Zimmer, in dem jemand zum ersten Mal begreift, dass er gefangen ist.

41. Évas Gefangenschaft ist kein Kerker, sondern ein Salon, und es gehört zu den feinsten Beobachtungen des Romans, dass diese Gefangenschaft viel schwerer zu bemerken ist als ein eisernes Gitter.

42. Ein Gitter aus Seide kann man nicht rütteln, nicht durchsägen und auch nicht hassen, denn es ist bequem, duftend und gut gemeint.

43. Éva ist zu einer Hofdame herangereift, zu einer schlanken jungen Frau mit ernstem Gesicht, in deren Bewegungen aber etwas von der alten Freiheit der Wälder geblieben ist.

44. Die Seiden des Palastes stehen ihr gut, doch sie schmiegen sich ihr nicht ganz an, und dieser feine Widerspruch kündigt den späteren Bruch schon im Voraus an.

45. Königin Isabella liebt Éva, und der Roman sieht gerade in dieser Liebe die größte Gefahr.

46. Dem Hass kann man die Stirn bieten, weil man weiß, wem man gegenübersteht, dem Wohlwollen aber ist schwer zu trotzen, weil jeder Widerspruch wie Undank aussieht.

47. Die Königin will dem Mädchen eine Zukunft geben, doch sie misst die Zukunft, wie es die Macht zu tun pflegt: in Besitz, Namen und Sicherheit.

48. Gárdonyi zeichnet aus ihr keine böse Stiefmutter, sondern eine auf ihre Weise fürsorgliche Frau, deren Güte gerade durch ihre Macht blind wird.

49. Der Wille der Königin kommt nicht auf einmal, sondern allmählich, so wie Wasser in eine Mauer sickert, langsam und unaufhaltsam.

50. Zuerst nennt sie Ádám Fürjes nur eine „gute Partie“, später einen „guten Menschen, der eine sichere Zukunft bietet“, schließlich spricht sie aus: „Die Hochzeit wird vorbereitet.“

51. In dieser dreifachen Stufe zeichnet sich genau ab, wie aus dem Rat unmerklich ein Befehl wird und wie sich das Tor schließt, ehe jemand nach der Klinke greift.

52. Der ausersehene Bräutigam, Ádám Fürjes, ist ein junger Adliger aus gutem Hause, mit Vermögen, Verbindungen und tadelloser Kleidung.

53. Gárdonyi malt von ihm keine Karikatur, sondern etwas weit Unangenehmeres: einen glaubhaften Menschen, dem man an jedem Hof begegnen könnte.

54. Fürjes ist nicht böse, sondern leer, und in einem Roman über Helden ist die Leere ein schwereres Urteil als jede Bosheit.

55. Der böse Mensch hat wenigstens einen Willen, der leere Mensch benimmt sich nur, und hinter seinem Benehmen wohnt niemand.

56. Sein Antrittsbesuch ist ein kleines Schauspiel der Leere: Langsam zieht er den Handschuh ab, als stünde er auf einer Bühne, und seine Komplimente sind ebenso kalt wie tadellos.

57. Er spricht von seinen Gütern, seinen Pferden und der Wiener Mode, und Éva hört höflich zu und zählt dabei im Stillen, wie oft er sich selbst erwähnt.

58. Dann stellt Éva eine einzige leise Frage, die in die Unterhaltung schneidet wie eine Klinge in Seide: „Und die Türken?“

59. Fürjes’ Lächeln zuckt einen Augenblick, und seine Antwort entlarvt den ganzen Menschen: „Der Türke ist weit, und der kluge Mensch hält sich vom Unheil fern.“

60. In diesem Satz verläuft die moralische Achse des Romans, die nicht zwischen Ungar und Türke trennt, sondern zwischen dem Menschen, der standhält, und dem, der ausweicht.

61. In der einen Welt tritt der Mensch dem Unheil aus dem Weg, in der anderen tritt er ihm entgegen, weil es jemand tun muss, und Éva weiß in diesem Augenblick endgültig, zu welcher Welt sie gehört.

62. Die Gestalt des Fürjes ist deshalb nicht nur der Gegenpol zu Gergely, sondern auch das Gegenbild der Verteidiger von Eger: Er ist der Mensch, der niemals auf die Mauer träte.

63. In den späteren Kapiteln des Romans werden die 2.000 Verteidiger von Eger gerade deshalb zu Helden, weil sie sich vom Unheil nicht fernhalten, und so wird Fürjes’ Satz auch rückblickend gerichtet.

64. Éva weint nach den ersten Worten der Königin nicht, und dieses trockene Auge sagt mehr über sie als jede Tränenflut.

65. Wen man als Kind geraubt im Sattel eines Türken fortgetragen hat, den bricht ein höfischer Satz nicht so leicht.

66. Éva denkt stattdessen nach, nimmt die Lage auf wie eine, die einen Weg durch das Dickicht sucht, und dieses Denken ist dasselbe, das wir einst bei Gergely auf der Wiese sahen.

67. Die beiden Kinder haben das Überleben in derselben Schule gelernt, und nun, fern voneinander, sagen sie dieselbe Lektion auf.

68. Mit dieser Parallele spricht Gárdonyi still auch aus, dass die beiden Glieder des Paares nicht Herrscher und Untergebener sind, sondern ebenbürtige Geister.

69. Allein in ihrer Kammer nimmt Éva ein kleines Silberstück hervor, den Halbmond und die winzigen Sterne ringsum, die das Andenken an den Wald der Kindheit tragen.

70. Ein Wald, ein einäugiger Reiter und ein Junge, der sich vor sie stellte: Die ganze Vergangenheit verdichtet sich in einem einzigen kalten Stück Metall.

71. Gárdonyi erinnert mit Gegenständen, nicht mit Erklärungen, und der Talisman ist bei ihm kein Aberglaube, sondern ein Lebenslauf, den man in der Tasche oder am Hals tragen kann.

72. Dieser kleine Gegenstand begleitet das Paar durch den Roman, und wo er auftaucht, erscheinen stets auch die Vergangenheit und die Gefahr mit ihm.

73. Die entscheidende Szene spielt in einem halbdunklen Saal bei Kerzenlicht, wo die Königin freundlich spricht und in der Freundlichkeit das ganze Gewicht der Macht liegt.

74. Die Königin verspricht Éva Mauern, hinter denen sie sich verbergen kann, und bemerkt nicht, dass sie gerade derjenigen Mauern anbietet, die die Freiheit sucht.

75. Éva hebt den Kopf, und diese Bewegung ist schon die Antwort, bevor sie ein einziges Wort ausspricht.

76. „Erhabene Frau, mein Herz ist nicht frei“ – dieser Satz ist das erste große Wort des Abschnitts, das „Nein“, das sich in höfische Form kleidet, im Kern aber unbeugsam ist.

77. Es lohnt sich zu beobachten, dass Éva nicht sagt, sie wolle Fürjes nicht, sondern dass ihr Herz bereits einem anderen gehöre: Sie weist nicht zurück, sie bekennt Treue.

78. Die Frage der Königin – „Ein gemeiner Soldat?“ – verdichtet die Verachtung einer ganzen Ständewelt in einem einzigen Wort.

79. Éva schweigt lange, denn sie weiß, dass ein einziges falsches Wort ihr Schicksal auf Jahre entscheiden kann, und dann gibt sie eine der schönsten Antworten des Romans.

80. „Ein Mensch, der nicht davongelaufen ist“: Diese wenigen Worte fassen genau, was den Menschen in Gárdonyis Welt wertvoll macht.

81. Nicht die Geburt, nicht das Vermögen und nicht der Rang, sondern das Standhalten, jener Augenblick, in dem jemand bleibt, wo andere davonlaufen.

82. In dieser Antwort stehen sich der Adel der Geburt und der Adel der Tat gegenüber, und der Roman stellt sich unmissverständlich auf die Seite des letzteren.

83. Der Satz antwortet zugleich auf Fürjes’ Frage, denn wenn Gergely der ist, der nicht davongelaufen ist, dann ist Fürjes der, der immer davonlaufen wird.

84. Die Königin wird nicht zornig, und das ist schlimmer als Zorn, denn der Zorn würde den Widerspruch wenigstens ernst nehmen.

85. Sie winkt nur ab, wie man es bei kindlichem Eigensinn tut, und mit dieser Handbewegung verweist sie den Willen einer erwachsenen Frau zurück in die Kinderstube.

86. „Du wirst es noch verstehen“, sagt sie, und in diesen Worten spricht der ewige Irrtum der Macht, die glaubt, die Zeit zermahle jeden Widerstand.

87. Éva verneigt sich tief und geht hinaus, denn bei Hofe antwortet der Körper früher als die Seele, und der Gehorsam des Körpers kann den Aufruhr der Seele verhüllen.

88. Äußerlich gehorchen, um innerlich widerstehen zu können: Das ist die einzige Waffe der seidenen Gefangenschaft, und Éva führt sie meisterhaft.

89. Auf dem Gang läuft sie nicht, denn Laufen erregt Verdacht, sondern schreitet langsam und gleichmäßig, und dabei rechnet sie bereits.

90. Wie viele Wachen am Tor stehen, wann sie einander ablösen, an welchem Tag die Post abgeht: Auf der Länge eines einzigen Ganges wird aus dem verliebten Mädchen eine Feldherrin.

91. Gárdonyi kehrt hier die Rollen der literarischen Überlieferung um, denn er zeigt nicht das auf den Retter wartende Fräulein, sondern eine Frau, die ihre eigene Befreiung selbst vorbereitet.

92. In jener Nacht zündet Éva eine Kerze an und schreibt einen Brief, einen kurzen, denn ein langer Brief verlangt einen unzuverlässigen Boten und findet einen gefährlichen Leser.

93. Sie schreibt nur so viel, wie zwei verstehen und sonst niemand, und diese geheime Sprache ist selbst ein Beweis der Zusammengehörigkeit des Paares.

94. Die Kerzenflamme, die sie nach dem Brief ausbläst, ist das erste Licht des Abschnitts: klein, verborgen, und doch nimmt von ihr alles seinen Ausgang, was danach geschieht.

95. Unten schläft der Palast glänzend und ahnungslos, im Glauben, das Schicksal eines gehorsamen Mädchens geordnet zu haben.

96. In Wahrheit hat er einen Entschluss in Gang gesetzt, und dieser Entschluss wird sich als stärker erweisen als jeder höfische Wille.

97. Ádám Fürjes lässt zu dieser Stunde schon das Hochzeitsgewand anfertigen und ahnt nicht, dass er ein Mädchen zum Altar führen will, das als Kind gelernt hat, auch den Weg zurück zu finden.

98. Das erste Unterkapitel ist äußerlich ruhig wie das Wasser vor dem Wehr: Nichts geschieht darin, es bereitet sich nur alles vor.

99. Der Befehl der Königin hat Éva nicht gebrochen, sondern zur Entscheidung gezwungen, und die Entscheidung wurde in einer stillen Kammer bei Kerzenlicht geboren.

100. So erklingt das erste Wort des Abschnitts, das „Nein“, das noch einsam ist und nun einen Gefährten braucht, damit ein „Wir“ daraus werden kann.

101. Der Brief erreicht Gergely erst nach Tagen, und für einen Liebenden sind diese Tage länger als jede Belagerung.

102. Er erhält ihn an einem kühlen Morgen am Rand des Lagers, wo der Atem der Pferde noch über dem Gras schwebt und die Welt scheinbar dieselbe ist wie am Vortag.

103. Hinter den wenigen unscheinbaren Zeilen verbirgt sich eine andere Sprache, und Gergely begreift aus einem einzigen Satz, dass das Brautkleid gefertigt wird.

104. Er liest den Brief zweimal und wirft ihn dann ins Feuer, denn wer einen gefährlichen Brief aufbewahrt, bringt auch andere in Gefahr.

105. Das Papier verglüht, doch die Nachricht brennt in ihm weiter, und dieses Bild fasst die ganze Gefühlswelt des Abschnitts zusammen: außen Asche, innen Feuer.

106. Gergely ist zu dieser Zeit 22 Jahre alt, das Soldatenleben hat ihn breitschultrig, ruhigen Blicks und sparsam in den Bewegungen gemacht.

107. Das alte Kind aber ist nicht aus ihm verschwunden, es ist nur tiefer eingezogen, und nun wohnt in ihm derselbe Junge, der sich einst an die Grashalme der Wiese klammerte.

108. Nur fürchtet er jetzt nicht mehr die Gefangenschaft, sondern das Zögern, denn er weiß, dass die Macht langsam, aber genau arbeitet.

109. Noch am selben Tag bittet er um Urlaub und bricht auf, doch er jagt nicht dahin, denn Eile fällt auf, und Auffallen ist der erste Verrat.

110. Er reist in schlichter Kleidung und ohne Begleitung wie einer, der in Familienangelegenheiten unterwegs ist, und in dieser bescheidenen Tarnung liegt schon das Vorbild der späteren Verkleidungen in Konstantinopel.

111. Gárdonyis Held verhält sich an dieser Stelle nicht wie ein Held, sondern wie ein Planer, und eben darum bleibt der Roman dort glaubhaft, wo andere Romane flach werden.

112. Er trifft gegen Abend in der Stadt ein, als die Torwachen schon müde sind, nimmt Quartier im Haus eines stillen Fuhrmanns und geht die Gassen, die zum Palast führen, zu Fuß ab.

113. Er prägt sich die engen Durchgänge, die Brunnen und die Hintertür der Kirche ein, so wie ein Soldat das Gelände eines Schlachtfelds erkundet.

114. Die Liebe ist bei Gárdonyi keine Verzückung, die den Menschen fortreißt, sondern eine Aufgabe, die gelöst werden muss und die Verstand, Geduld und Ortskenntnis verlangt.

115. Diese nüchterne Auffassung der Liebe mag nach der Glut der romantischen Romane beinahe kühl erscheinen, und doch ist sie tiefer: Die Liebe zeigt sich hier im Handeln, nicht in Seufzern.

116. Die Begegnung findet nicht im Palast statt, sondern im Klostergarten nach der Messe, wo sich das Gefolge der Damen auf natürliche Weise unter die Gläubigen mischt.

117. Éva schreitet mit einem schwarzen Tuch auf dem Kopf zwischen den Damen einher, und Gergely steht reglos im Schatten der Mauer wie ein Diener, der auf seinen Herrn wartet.

118. Éva bleibt nicht stehen, nur ihr Atem stockt einen Augenblick, denn der geübte Gefangene verrät sich niemals im ersten Augenblick.

119. Eine Viertelstunde später stehen sie einander am Ende des Gartens bei den Holunderbüschen gegenüber und fallen einander nicht um den Hals, denn dazu ist keine Zeit.

120. „Du bist gekommen“, sagt das Mädchen, „Du hast geschrieben“, antwortet der Junge, und in diesen zwei Worten liegen die 15 Jahre seit der Kindheit.

121. Gárdonyi entkleidet die großen Augenblicke stets und lässt keine Rede zu, wo auch das Leben schweigen würde.

122. Die Wortkargheit ist bei ihm keine Kälte, sondern Achtung, die Achtung vor dem Gefühl, das viele Worte nur abnützen würden.

123. Die erste Frage, die Gergely stellt, gilt nicht dem Plan, sondern Évas Herzen: „Liebst du ihn?“

124. „Ich kenne ihn nicht einmal. Und er kennt mich auch nicht.“ – sagt mehr als jeder Schwur, denn sie verneint nicht nur die Liebe, sondern auch den Sinn der Ehe.

125. Von diesem Augenblick an sprechen die beiden jungen Menschen nicht mehr von Gefühlen, sondern von Möglichkeiten, und die Liebesszene verwandelt sich in einen Kriegsrat.

126. Zuerst gehen sie die Wege des Bleibens durch, denn ein guter Plan beginnt damit, die schlechteste Möglichkeit zu Ende zu denken.

127. Éva könnte gehorchen und nach der Heirat auf die Witwenschaft warten, und Gergely könnte auf dem Dienstweg untertänig bei der Königin um ihre Hand anhalten.

128. Beide Wege sind vernünftig, und beide sind tödlich, denn der eine würde die Seele töten, der andere die Freiheit.

129. Ein Hof nimmt niemals zurück, was er einmal ausgesprochen hat, und das Gesuch würde nur Aufmerksamkeit erregen, und Aufmerksamkeit bedeutet Bewachung.

130. So bleibt der einzige Weg, den beide kennen, bevor sie ihn aussprechen, und den schließlich Éva ausspricht: „Wir müssen fort.“

131. Das ist das zweite große Wort des Abschnitts, das „Wir“, das in der Form des Satzes verborgen liegt und zwei einsame Willen zu einem einzigen gemeinsamen Willen zusammenschweißt.

132. Éva fragt nicht, sondern stellt fest, und in diesem grammatischen Unterschied liegt ihr ganzer Charakter: Sie bittet nicht um Erlaubnis, sie teilt eine Entscheidung mit.

133. Gergely schweigt eine Weile, denn er weiß, was dieser Satz bedeutet: Die Flucht ist kein Abenteuer, sondern das unwiderrufliche Verlassen des alten Lebens.

134. Éva kann den Hof, den Schutz, ihren Namen und ihre Zukunft verlieren, er selbst seinen Dienst, seine Ehre, ja sogar seinen Kopf.

135. „Weißt du, dass es keinen Rückweg gibt?“, fragt er leise, und das Mädchen antwortet ruhig wie tiefes Wasser: „Ich weiß.“

136. Dieser kurze Wortwechsel ist einer der wichtigsten moralischen Augenblicke des Romans, denn die Helden sprechen hier die Folgen aus, bevor sie sie auf sich nehmen.

137. Gárdonyis Gestalten werden nicht von den Ereignissen getrieben, sondern sie wählen, und der Wert der Wahl besteht gerade darin, dass sie wissen, was sie kostet.

138. Die Freiheit ist in diesem Roman niemals ein Geschenk, sondern ein Preis, den man im Voraus nennen und später bezahlen muss.

139. Bei der Besprechung der Einzelheiten zeichnet sich auch die Arbeitsteilung des Paares ab, und diese Arbeitsteilung verrät viel über die Ebenbürtigkeit der beiden.

140. Den Zeitpunkt bestimmt Éva, denn sie kennt die Ordnung des Hofes und weiß, dass die Woche vor der Hochzeit voller Gäste, Wagen und fremder Dienstboten wirr sein wird.

141. Die Unordnung ist der beste Verbündete des Flüchtenden, und Éva stellt die Vorbereitungen ihrer eigenen Hochzeit in den Dienst ihrer eigenen Befreiung.

142. Den Weg zeichnet Gergely mit dem Finger in den Sand: Sie werden nicht die Hauptstraße nehmen, sondern bei Nacht den Fuhrweg am Fluss.

143. Zwei Pferde müssen beschafft werden, eines in Reserve, und Geld für die Fähren, denn das Gelingen einer Flucht hängt oft nicht am Mut, sondern am Schweigen eines Fährmanns.

144. Éva wird Männerkleidung anlegen, denn eine Frau fällt unterwegs doppelt auf, und diese kleine Einzelheit weist im Roman weit voraus.

145. Am Ende des Romans wird Éva ebenso, in Männerkleidung, zum belagerten Eger aufbrechen, und wer aufmerksam liest, erkennt hier die erste Probe der späteren Heldentat.

146. Die Flucht wird so zur Generalprobe dessen, was später Krieg sein wird, und mit solchen Wiederholungen verknüpft Gárdonyi die entfernten Punkte der Geschichte.

147. In einer einzigen Frage können sie sich nicht einigen, und dieser einzige Streit verrät mehr über die beiden als die ganze Übereinstimmung.

148. Gergely will, dass Éva vorausgeht und er ihr folgt, denn der Instinkt des Mannes ist der Schutz, und der Instinkt des Schutzes ist die Trennung.

149. Éva lehnt rundweg ab: „Einmal hat man mich schon von deiner Seite fortgeschleppt. Ich gehe nicht wieder getrennt.“

150. Auf diesen Satz weiß Gergely nichts zu erwidern, denn zwischen ihnen steht der Wald der Kindheit und der einäugige Reiter, in dessen Sattel man das kleine Mädchen fortgetragen hat.

151. Der Kinderraub ist nicht vergangen, er hat in ihnen nur geschlafen, und nun erwacht er und entscheidet an ihrer Statt.

152. Bei Gárdonyi ist die Vergangenheit keine Erinnerung, die man heraufbeschwören kann, sondern eine handelnde Kraft, die in die Gegenwart hineinspricht.

153. So entsteht die endgültige Gestalt des Plans: gemeinsam, zugleich, in derselben Nacht, und das „Wir“ ist von nun an nicht nur ein Gefühl, sondern auch eine Marschrichtung.

154. Die schwerste Frage bleibt bis zum Schluss: „Und wenn man uns ergreift?“, fragt Éva, und das Gewicht der Frage scheint in der Stille des Gartens noch schwerer.

155. Gergely lügt nicht, denn die Lüge ist eine schlechte Weggefährtin, und sagt nur: „Dann ergreift man uns gemeinsam.“

156. Das ist das einzige Versprechen, das er mit Sicherheit halten kann, und vielleicht gerade darum das schönste Versprechen, das im Roman gegeben wird.

157. Er verspricht kein Glück, keinen Erfolg und keine Sicherheit, sondern ein gemeinsames Schicksal, was immer es auch sei.

158. Da ertönt die Glocke, Éva zieht das Tuch wieder ins Gesicht und geht, ohne sich umzusehen, auf die Damen zu, denn ein Blick zurück verrät.

159. In den Zimmern spricht man an jenem Abend von der Hochzeit, im Garten aber ist die Flucht schon fertig geworden, und niemand ahnt, dass zwei Menschen in Gedanken bereits anderswo sind.

160. Die großen Wendungen vollziehen sich bei Gárdonyi stets in der Stille, und eine halbe Stunde bei den Holunderbüschen erweist sich als wichtiger als jeder Befehl der Königin.

161. Die Flucht allein wäre jedoch nur Ungehorsam, den die Macht bestrafen, rückgängig machen und vergessen könnte.

162. Der entscheidende Gedanke stammt von István Mekcsey, dem praktischen Freund, der die Freundschaft stets als Tat betrachtete, nicht als gefühlvolle Rede.

163. „Wenn ihr erst einmal Mann und Frau seid, dann kommt auch der Wille der Königin zu spät“: In diesem Satz liegt die ganze juristische Weisheit der Epoche.

164. Eine Flucht kann man rückgängig machen, eine Ehe nicht: Was das Sakrament einmal verbunden hat, kann der Hof höchstens rächen, aber nicht auflösen.

165. Hinter Mekcseys Gedanken steht ein alter kirchenrechtlicher Grundsatz, der seit dem Mittelalter galt: Die Ehe wird durch den Willen der beiden Partner geschaffen.

166. Der lateinische Rechtssatz lautete: „consensus facit nuptias“, also die Einwilligung macht die Ehe, nicht die Eltern, nicht der Herrscher und nicht das Hochzeitsfest.

167. Infolgedessen verbot und missbilligte die Kirche die heimlich geschlossenen Ehen zwar, erkannte sie aber als gültig an.

168. Diese heimlichen Ehen waren im ganzen Europa der Epoche die Zuflucht der gegen den Willen von Eltern und Fürsten aufbegehrenden Liebenden und die Quelle zahlloser Prozesse und Skandale.

169. Eben darum schrieb das Konzil von Trient 1563 in dem mit „Tametsi“ beginnenden Dekret vor, dass die Ehe nur in Gegenwart des Pfarrers und zweier Zeugen gültig sei.

170. Bemerkenswert ist, dass die Hochzeit des Romans – ein Priester, 2 Zeugen und ein Eintrag im Kirchenbuch – schon dieser späteren, strengeren Form genügt.

171. Die heimliche Hochzeit ist also kein abenteuerlicher Einfall, sondern ein nüchterner Schritt, der auf genauer Kenntnis der Rechtsordnung der Zeit beruht, und damit besiegen Gárdonyis Helden die Macht mit dem Mittel des Gesetzes.

172. Auch Éva lässt sich nicht aus Furcht auf die heimliche Trauung ein, sondern aus kühler und klarer Berechnung, denn sie weiß, dass dies der einzige Schild ist, den der Hof nicht durchbrechen kann.

173. In dieser Entscheidung tritt die Heldin des Romans endgültig aus dem Mädchenalter in den Willen der Frau hinüber.

174. Der Schauplatz ist eine kleine Dorfkirche fern der Hauptstraßen, deren Turm eher von Tauben bewohnt wird als von Gläubigen und auf deren Friedhof die Kreuze schief stehen wie müde Wachposten.

175. Die Zeit hat sich zum Herbst gewendet, und von den Birken her trägt der Wind schon die erste Botschaft der Kälte, als bereite sich auch die Natur auf einen Abschied vor.

176. Man wartet auf den Abend, denn die Dunkelheit ist in dieser Geschichte nicht die Farbe des Verrats, sondern die des Schutzes.

177. Gergely trifft schon am Nachmittag ein und wartet hinter der Kirche im Schatten der Steinmauer wie einer, der sich auf eine Schlacht vorbereitet, das Schwert griffbereit, doch in der Scheide.

178. Mehrmals fährt er sich durchs Haar, und diese kleine, nervöse Bewegung sagt mehr über ihn als hundert Geständnisse.

179. Der Held, der selbst unter Türken gelassen blieb, zittert nun vor einer Kirchentür, und Gárdonyi bemerkt mit feinem Lächeln, dass es viele Arten von Mut gibt.

180. Nicht jede wohnt im selben Herzen, und wer mit dem Schwert mutig ist, muss den Mut vor dem Glück erst noch lernen.

181. Éva kommt in der Dämmerung, zu Fuß, in einem schlichten Mantel, mit einer einzigen schweigsamen Dienstmagd, ohne bestickten Schleier und ohne Perlenkranz.

182. Ihr Haar hat sie an jenem Morgen selbst geflochten und eine einzige Herbstaster neben den Zopf gesteckt, die Blume des Herbstes, die dann blüht, wenn die anderen schon verwelkt sind.

183. Die ärmliche Tracht ist hier keine Schande, sondern ein Bekenntnis: Diese Ehe verdankt den Mächtigen der Welt nichts.

184. Die Braut, der der Hof Seide und Perlen zugedacht hatte, kommt mit einer einzigen Blume, und diese Blume ist mehr wert als alle Geschenke der Königin.

185. Als sie Gergely im Schatten der Mauer erblickt, sagt sie dasselbe wie im Klostergarten: „Du bist gekommen“ – und das Wort ist nun keine Frage mehr, sondern ein Gruß.

186. „Ich bin gekommen“, antwortet der Junge, und diese zwei Worte kehren wie ein Kehrreim wieder, wie die Zeile eines Volksliedes, die in jeder Strophe einen tieferen Sinn erhält.

187. Der Priester ist ein alter Mann mit faltigem Gesicht, erfahren und müde, der schon manches Geheimnis mit in die Sakristei genommen hat, und zuerst zögert er.

188. Er weiß, dass es kein ungefährliches Vergnügen ist, gegen einen höfischen Willen den Segen zu erteilen, und dass ein Dorfpfarrer leicht seine Pfarrei, ja sogar seine Freiheit verlieren kann.

189. Dann sieht er die beiden jungen Menschen an und erkennt an ihnen, was er in 50 Jahren zu erkennen gelernt hat: keine Leidenschaft, sondern Entschlossenheit.

190. Den Unterschied zwischen beidem kennen nur alte Priester und alte Soldaten wirklich, denn das Handwerk beider vollzieht sich in der Nähe von Tod und Treue.

191. „Vor Gott gibt es keine heimliche Trauung“, sagt er schließlich, „nur vor den Menschen verbirgt sich, was vor ihm ohnehin offen daliegt.“

192. Mit diesem Satz beruhigt der Priester die jungen Leute nicht nur, sondern spricht einen der Grundgedanken des Abschnitts aus: Es gibt eine Ordnung, die höher steht als die Ordnung der Königin.

193. Als Trauzeugen treten István Mekcsey und Sebestyén Tinódi Lantos an ihre Seite, das Schwert und die Laute, die Tat und das Gedächtnis.

194. Mekcseys Gegenwart bedeutet, dass man diese Ehe nötigenfalls auch mit Waffen verteidigen wird, Tinódis Gegenwart aber, dass das hier Geschehende nicht verlorengeht.

195. In der Gestalt Tinódis liegt zudem eine eigentümliche Doppelung, denn er war auch in der Wirklichkeit der Chronist der Belagerung von Eger, der Lautenspieler, der den Kampf der Burg in Verse fasste.

196. Sein Werk „Gesang vom Kampf um die Burg Eger“ entstand 1553 und erschien ein Jahr später in Kolozsvár in seinem Band „Cronica“.

197. Gárdonyi stellt also den Verfasser seiner eigenen wichtigsten Quelle als Zeugen vor den Altar, als leistete der Roman selbst einen Eid auf die Glaubwürdigkeit der Geschichte.

198. Der Zeuge, der dereinst die Helden von Eger besingen wird, ist schon hier, am Anfang, zugegen und sieht, wie sich zwei Menschen verbinden, deren Schicksal sich später mit dem Schicksal der Burg verflechten wird.

199. Das Innere der Kirche ist kalt, von den Kalkwänden blicken die blassen Flecken alter Malereien herab, und nur 2 Kerzen brennen auf dem Altar, denn mehr Licht würde im Dorf schon Verdacht erregen.

200. Die Flammen schwanken, und die Schatten bewegen sich an der Wand, als sammelte sich eine unsichtbare Hochzeitsgesellschaft: vielleicht jene, die fehlen, die geraubten Väter und die verlorenen Nachmittage der Kindheit.

201. Der Priester beginnt die Zeremonie auf Latein, und die alten Worte fallen in die Stille wie Kiesel in einen Brunnen, langsam und doch tief hinabdringend.

202. Éva versteht nicht jedes Wort und weiß doch genau, was gesagt wird, denn es gibt Sätze, die nicht die Sprache versteht, sondern das Schicksal.

203. Als die Frage erklingt, versagt Gergelys Stimme zuerst und klingt erst beim zweiten Mal klar, und diese brechende Stimme ist der menschlichste Augenblick der ganzen Szene.

204. „Ja“, sagt er, und das Wort hallt vom Gewölbe wider, als antwortete auch die Kirche selbst und als spräche jeder Tote des Dorfes es mit ihm aus.

205. Évas Antwort ist leiser, doch nicht unsicherer: Sie spricht sie aus, wie man etwas längst Entschiedenes ausspricht, ruhig und endgültig.

206. Das ist das dritte große Wort des Abschnitts, das „Ja“, das zugleich in zwei Richtungen wirkt: Ja zueinander und endgültiges Nein zu allem, was die Macht ihnen zugedacht hatte.

207. Das kleine Mädchen, das man einst gegen seinen Willen aus einem Wald geraubt hatte, bindet nun aus eigenem Willen sein Leben, und so schließt und öffnet sich der Kreis zugleich.

208. Die Ringe sind nicht aus Gold, denn dafür reicht es nicht, und Aufsehen wäre ohnehin gefährlich, sondern schlichte Reifen, die ein Goldschmied in wenigen Tagen geschlagen hat.

209. Das Metall ist kühl, und Éva erschauert, als es ihr auf den Finger gleitet: „Kalt“, flüstert sie, und Gergely antwortet nur: „Er wird warm werden.“

210. In diesen zwei kurzen Sätzen steckt ihre ganze spätere Ehe: wenige Worte, viel Ausdauer und das Vertrauen, dass die Zeit für die Treuen arbeitet.

211. Während der Zeremonie kehrt der Roman für einen Augenblick zu seinem ältesten Motiv zurück, zum Talisman mit Mond und Sternen, der aus dem Wald der Kindheit stammt.

212. Was einst ihre Gefangenschaft begann, liegt nun in der schönsten Stunde ihrer Freiheit verborgen, und die Vergangenheit steht als stummer Gast vor dem Altar.

213. Der Besitzer des Talismans aber lebt und sucht, und der Leser spürt in der Freude der Hochzeit den kalten Hauch, der alle auf dem Weg nach Konstantinopel einholen wird.

214. Schließlich legt der Priester die Hände der beiden jungen Menschen ineinander und spricht den alten Satz auf Ungarisch, damit alle ihn verstehen: „Was Gott verbunden hat, das soll der Mensch nicht scheiden.“

215. In dieser Lage ist der Satz keine fromme Formel, sondern eine offene Herausforderung, denn der „Mensch“, der sie nicht scheiden darf, ist die Königin selbst.

216. Als sie aus der Kirchentür treten, ist es schon völlig dunkel, in der Kälte ist ihr Atem sichtbar, und über dem Dorf strahlen die Sterne scharf und nadelspitz.

217. „Sieh nur, wie viele Sterne“, sagt Éva, und dieser schlichte Satz ist die erste leise Berührung des Romans mit jenem Bild, das ihm seinen Titel geben wird.

218. Ein Hochzeitsfest gibt es nicht, nur ein wenig Wein auf dem Tisch des Pfarrhauses, Brot und Nüsse und Mekcseys unbeholfener, soldatischer Trinkspruch, der gerade seiner Unbeholfenheit wegen unvergesslich ist.

219. An diesem Abend spricht Éva zum ersten Mal aus, dass sie nicht zu Hause bleiben wird, während ihr Mann in fremdem Land unterwegs ist, und Gergely widerspricht vergeblich, wie jeder Mann vergeblich widerspricht.

220. Über die Nacht schweigt Gárdonyi, und dieses Schweigen ist keine Prüderie, sondern Achtung; im Morgengrauen aber trägt der alte Priester ihre Namen ins Kirchenbuch ein und sagt: „Dieser Eintrag ist stärker als der Befehl der Königin.“

221. Der Hof erfährt natürlich, was geschehen ist, und die Nachricht gebiert Zorn und Verachtung, wie es bei solchen Dingen stets geschieht.

222. Die schwerste Folge ist jedoch nicht der Zorn der Königin, sondern die gekränkte Eitelkeit des Ádám Fürjes, denn der Bräutigam ist lächerlich geworden.

223. Die Wunde der Lächerlichkeit sitzt tiefer als die der Waffe, und aus dem leeren Menschen, der bis dahin keinen Willen hatte, wird nun ein Feind auf Lebenszeit.

224. Gárdonyi spricht hier eine feine psychologische Wahrheit aus: Die Leere ist nicht harmlos, denn die gekränkte Eitelkeit füllt sie rasch mit Hass.

225. Die beiden jungen Menschen reiten im Morgengrauen Seite an Seite aus dem Dorf, unter den Hufen der Pferde raschelt das gefrorene Laub, und sie blicken nicht zurück, denn in jenen Jahren war das Zurückblicken ein Luxus.

226. Hinter ihnen bleiben eine kalte Kirche, 2 Kerzenstummel und der müde Segen eines alten Priesters, vor ihnen liegen das Meer, die Stadt des Sultans, der Kerker und das Scheitern.

227. Die heimliche Hochzeit ist so nicht der Abschluss der Geschichte, sondern die Erlaubnis zum Aufbruch, und das Maß der großen Augenblicke ist nicht die Zeit, sondern die Folge.

228. Betrachtet man den Abschnitt als Ganzes, so hält eine Reihe von Motiven die drei Unterkapitel wie ein eigentümliches Netz zusammen, und diese Motive weisen weit über die Liebesgeschichte hinaus.

229. Das erste ist der Gegensatz von Seide und Stein: Der Hof hält mit Wohlwollen gefangen, das Reich mit Mauern, und der Roman nimmt beide Gefangenschaften ernst.

230. Aus der seidenen Gefangenschaft kann man entkommen, denn die Macht, die mit Liebe bindet, hat keine Wächter, sondern nur Gewohnheiten, und Gewohnheiten lassen sich überlisten.

231. Aus der steinernen Gefangenschaft aber, die ein Weltreich bewacht, befreit weder die Liebe noch der Verstand, und diese bittere Lektion lehrt der folgende Abschnitt.

232. Das zweite Motiv ist das in der Scheide gebliebene Schwert: Gergelys Waffe ist die ganze Zeit griffbereit, im Klostergarten, unterwegs und auch in der Kirche, doch sie wird niemals gezogen.

233. Die Waffen des Widerstands sind hier das Wort, die List und das Recht, also die Waffen der Schwachen, die sich in diesem Abschnitt als stärker erweisen als die Macht.

234. Gárdonyi zeigt damit auch, dass der Held nicht dadurch zum Helden wird, dass er kämpft, sondern dadurch, dass er weiß, wann er kämpfen muss und wann es genügt, standzuhalten.

235. Das dritte Motiv sind Wort und Schweigen, denn die wichtigsten Sätze des Abschnitts sind zugleich die kürzesten.

236. „Du bist gekommen“ – „Du hast geschrieben“, „Weißt du?“ – „Ich weiß“, „Kalt“ – „Er wird warm werden“: Die großen Dinge erledigen Gárdonyis Helden in zwei, drei Worten.

237. Die lange Rede gehört der Macht und dem leeren Menschen: Die Königin redet freundlich, Fürjes plaudert von seinen Gütern und der Mode, die Liebenden aber schweigen und handeln.

238. Das vierte Motiv ist das Licht: die einzige Kerze der Briefnacht, die 2 Flammen am Altar, schließlich der Sternenhimmel über dem Dorf.

239. Das Kerzenlicht muss man verbergen, weil es Verdacht erregen kann, das Licht der Sterne aber kann kein königlicher Befehl verbieten.

240. Diese Stufenfolge des Lichts bereitet still den Titel des Romans vor, denn auch die Sterne von Eger werden diejenigen sein, die in der Dunkelheit leuchten.

241. Das fünfte Motiv ist die Nacht als Verbündete: Der Brief entsteht in der Nacht, die Flucht geschieht in der Nacht, die Trauung beginnt in der Dämmerung.

242. Im ganzen Roman steht die Dunkelheit auf der Seite der Schwachen, und dieser Gedanke erfüllt sich in Eger, wo man nachts die Mauern ausbessert und nachts Gergelys Erfindungen entstehen.

243. Das sechste Motiv ist die Wiederkehr der Kindheit: Der Wald, der einäugige Reiter, der Raub und der Talisman tauchen immer wieder in den Entscheidungen der Erwachsenen auf.

244. Die Vergangenheit ist bei Gárdonyi kein Hintergrund, sondern eine handelnde Figur: Sie mischt sich in den Streit, entscheidet den Plan und erscheint als stummer Gast bei der Hochzeit.

245. Das siebte Motiv ist die Spannung zwischen äußerem Gehorsam und innerer Freiheit, die der Roman in einem Jagdbild einfängt.

246. Éva verneigt sich tief vor der Königin, doch innerlich richtet sich alles in ihr auf, wie das Wild den Kopf hebt beim Knall des Gewehrs.

247. Diese Doppelheit ist keine Doppelzüngigkeit, sondern die Würde der Schwachen, die sich den offenen Aufruhr nicht leisten können, ihre Seele aber nicht hergeben.

248. Das achte Motiv ist das Gleichgewicht des Paares, das in der Literatur der Zeit selten ist und das der Abschnitt nicht behauptet, sondern von Szene zu Szene zeigt.

249. Éva führt dreimal: Sie spricht das Nein aus, sie bestimmt den Zeitpunkt, und sie kündigt an, dass sie ihren Mann auch in fremdes Land begleiten wird.

250. Gergely plant, sucht den Weg und schützt, doch er entscheidet niemals an Évas Statt, und diese Zurückhaltung ist selbst eine Form der Liebe.

251. Das neunte Motiv ist der Gegensatz von Rang und Verdienst, der in der verächtlichen Frage der Königin und in Évas Antwort aufeinanderprallt.

252. Fürjes hat Namen, Güter und Rang, Gergely nur sein Schwert, seinen Verstand und eine Tat, die ihm niemand nehmen kann: dass er nicht davongelaufen ist.

253. In der Werteordnung des Romans wird der Adel nicht geboren, sondern er entsteht, und dieser Gedanke wirkte im sich verbürgerlichenden Ungarn des ausgehenden 19. Jahrhunderts besonders stark.

254. Das zehnte Motiv ist die Freundschaft als Tat, die im Abschnitt die Gestalt Mekcseys verkörpert.

255. Er gibt den Gedanken der Trauung ein, er tritt als Zeuge vor den Altar, er spricht den Trinkspruch, und im Morgengrauen sattelt er die Pferde, denn ein Geheimnis kann nur die Schnelligkeit bewahren.

256. Diese Freundschaft vollendet sich später auf den Mauern von Eger, wo Mekcsey und Gergely Schulter an Schulter der Übermacht gegenüberstehen werden.

257. Das Netz der Motive verbindet so nicht nur die drei Unterkapitel, sondern auch den ganzen Roman, von der Kindheit bis zur Belagerung.

258. Was in diesem Abschnitt im Kleinen, im Schicksal zweier Menschen, geschieht, wiederholt sich in Eger im Großen, im Schicksal von 2.000 Menschen.

259. Auch dort stehen die Schwachen den Starken gegenüber, auch dort siegen Verstand, Ausdauer und Treue, auch dort ist die Nacht die Verbündete der Verteidiger.

260. Die Liebesgeschichte ist so die erste, private Probe der großen Lehre des Romans: Die Wenigen können die Vielen besiegen, wenn sie zusammenhalten.

261. Gárdonyis Erzählkunst zeigt sich in diesem Abschnitt besonders rein, denn hier gibt es keine Schlacht, die die Aufmerksamkeit von den Sätzen ablenken würde.

262. Der Abschnitt ist der leiseste Teil des Romans zwischen dem Kanonendonner von Buda und dem Gewimmel von Konstantinopel, und diese Stille ist eine bewusste kompositorische Entscheidung.

263. Wie in der Musik der leise Satz die Kraft der lauten erst hörbar macht, so macht der Liebesabschnitt das Gewicht der Belagerungen erst fühlbar.

264. Gárdonyi spricht mit Gegenständen, nicht mit Erklärungen: Der langsam abgestreifte Handschuh, der Talisman, die Herbstaster, der kalte Ring und das Blatt des Kirchenbuchs sagen mehr als jede Charakterisierung.

265. Die Kunst der Aussparung ist ebenso wichtig: Wo ein anderer Autor die Szene ausmalen würde, schweigt er und überlässt es dem Leser, die Stille zu füllen.

266. Die Darstellung der Liebe ist frei von jeder Sentimentalität, und diese Nüchternheit ist in der ungarischen Prosa der Zeit eher Ausnahme als Regel.

267. Bei Gárdonyi ist die Liebe Arbeit, Plan und Treue, ein beinahe bürgerliches Liebesideal, das inmitten eines Heldenromans überraschend modern wirkt.

268. Es lohnt sich, den Abschnitt mit einem großen europäischen Vorgänger zu vergleichen, mit Alessandro Manzonis Roman „Die Verlobten“, der 1827 erschien.

269. Auch bei Manzoni wollen zwei Liebende durch eine Überraschungstrauung jene Ehe erzwingen, die ein mächtiger Herr verhindern will.

270. Manzonis Pfarrer Don Abbondio aber ist ein Feigling, der die Trauung aus Angst vereitelt, Gárdonyis alter Dorfpriester dagegen erteilt den Segen auch gegen den Willen der Macht.

271. Die Feigheit, die bei Manzoni im Priester wohnt, wohnt bei Gárdonyi im Bräutigam, und diese Verlagerung zeigt deutlich, wo der ungarische Autor den moralischen Maßstab sucht.

272. Bei ihm stehen die Kirche und der einfache Mensch aus dem Volk auf der Seite der Liebenden, und die Gefahr droht aus der Umgebung der Macht, von den leeren Menschen des Hofes.

273. Der Abschnitt besitzt auch eine stille biographische Tiefe, die man nur behutsam berühren darf.

274. Gárdonyis eigene Ehe, die er 1885 mit Mária Csányi schloss, zerbrach nach wenigen Jahren unglücklich, und der Schriftsteller verbrachte den größeren Teil seines weiteren Lebens in Einsamkeit.

275. Vielleicht ist es nicht übertrieben zu sagen, dass er in der Verbindung von Gergely und Éva das Bild einer Ehe entwarf, die er selbst nicht leben konnte.

276. Évas Gestalt ist auch unter dem Gesichtspunkt der Frauendarstellung bemerkenswert, doch nicht, weil sie ein Programm verkündete, sondern weil sie einfach handelt.

277. Sie hält keine Reden über die Rechte der Frauen, sie begehrt nicht aus Prinzip auf, sie tut nur, was sie tun muss, und diese Natürlichkeit ist der Grund, weshalb ihre Gestalt nicht veraltet.

278. Programmatische Heldinnen bleiben oft Kinder ihrer Zeit, handelnde Heldinnen aber sind in jeder Epoche verständlich, denn die Sprache des Mutes wandelt sich nicht.

279. Auch der Aufbau des Abschnitts ist meisterhaft ausgewogen: Das erste Unterkapitel bereitet die Entscheidung vor, das zweite ist die Entscheidung selbst, das dritte ihre Besiegelung.

280. Alle drei Unterkapitel schließen mit einer stillen Szene: mit der ausgeblasenen Kerze, mit dem Glockenschlag und mit dem Ritt im Morgengrauen, und die Stille bereitet jedes Mal den nächsten Schritt vor.

281. Gergely und Éva wurden zu einem der beliebtesten Liebespaare der ungarischen Literatur, und Generationen wuchsen mit ihrer Geschichte auf.

282. Die Leser lieben sie nicht, weil sie vollkommen wären, sondern weil sie glaubhaft sind: Sie zittern, streiten, rechnen und halten doch zueinander.

283. Der Satz „Er wird warm werden“ hat in der Erinnerung vieler Leser mehr vom Roman bewahrt als jede Schlachtszene.

284. Am Ende des Abschnitts bilden die drei Worte eine vollständige Kette: Das „Nein“ hat die Macht zurückgewiesen, das „Wir“ hat den Weg gefunden, das „Ja“ hat ihn besiegelt.

285. Die Macht konnte den Tag der Hochzeit bestimmen, nicht aber den Menschen, der an diesem Tag vor den Altar tritt.

286. Die erste Befreiung des dritten Buches ist gelungen: Eine junge Frau ist aus dem seidenen Käfig entkommen und hat ihr Leben aus eigenem Willen mit dem verbunden, den sie gewählt hat.

287. Das Paar aber zieht sich nicht ins Glück zurück, sondern wendet sich nach außen, denn wer die eigene Freiheit errungen hat, weiß, was das Fehlen der Freiheit bedeutet.

288. Fern im Süden, zwischen den Mauern der Sieben Türme, sitzt ein alter großer Herr, der Gergely ein zweiter Vater war und für dessen Freiheit die jungen Leute nun aufbrechen.

289. Die Liebe, die eben noch für sich selbst kämpfte, nimmt nun für andere Gefahr auf sich, und damit wird aus der Privatsache Treue und aus der Treue Schicksal.

290. Das Glück ist nun zwar besiegelt, doch nicht gesichert, denn zwei Schatten folgen dem Paar: ein gekränkter Höfling und ein einäugiger Reiter.

291. Der eine ist die Rache der Eitelkeit, der andere die Besessenheit des Aberglaubens, und beide wissen, dass das Glück des Paares seine verwundbarste Stelle ist.

292. Die Lehre des Abschnitts ist dennoch nicht die Furcht, sondern das Vertrauen: Wer einmal mit den Waffen des Wortes, des Verstandes und der Treue gesiegt hat, wird auch für die größeren Prüfungen Kraft haben.

293. Es lohnt sich, noch einmal zur Dorfkirche zurückzukehren, in jener Stunde, als die Reiter schon im Nebel verschwunden sind und das Dorf noch schläft.

294. In der Kirche ist es kalt, die 2 Kerzenstummel sind erloschen, und unter dem Gewölbe schwebt noch der blasse Duft von Wachs und Rauch.

295. Im Pfarrhaus liegt auf dem Tisch das geschlossene Kirchenbuch mit zwei Namen darin, die noch niemand gelesen hat und die doch stärker sind als jeder königliche Befehl.

296. Der alte Priester steht am Fenster und blickt zum Morgenhimmel, an dem langsam die Sterne verblassen, die Éva am Abend zuvor bewundert hat.

297. Die Sterne verschwinden nicht, man sieht sie nur bei Tag nicht, und ebenso verschwindet die Liebe nicht unter den Prüfungen der langen Jahre, sie verbirgt sich nur hinter Arbeit und Gefahr.

298. Einige Jahre später werden dieselben Sterne über einer belagerten Burg aufgehen, wo dieselben zwei Menschen einander wiederfinden und wo die Treue, die hier geboren wurde, eine Probe auf Leben und Tod besteht.

299. Die „Sterne von Eger“ entzünden sich so nicht zuerst in Eger, sondern hier, über einer kalten Dorfkirche, in der Nacht einer heimlichen Hochzeit.

300. Und wer sie einmal in den Augen zweier Menschen gesehen hat, als sie aus der Kirchentür traten, der weiß: Die Liebe, die zu widerstehen gelernt hat, wird eines Tages auch eine ganze Burg halten.