4-3-egri

1. A negyedik nagy fejezet harmadik, egyben utolsó szakasza ott veszi fel a fonalat, ahol az előző elejtette: kint egy asszony, aki be akar jutni, bent férfiak, akik egyre kevesebben vannak.

2. Az első szakasz a fenyegetésről szólt, a második a harc kezdetéről, ez a harmadik pedig arról a mélypontról, ahová a regény az egész negyedik könyvet elvezeti.

3. A szakasz címe – kétségbeesett helyzet – első hallásra a hadijelentések száraz nyelvén szól, mintha egy parancsnok írna a királynak.

4. Érdemes azonban megfigyelni, kihez tartozik a jelző: nem az emberek kétségbeesettek, hanem a helyzet.

5. Ez a kis nyelvtani különbség a szakasz egész mondanivalóját magában hordozza.

6. Gárdonyi olyan helyzetet mutat meg, amely minden számítás szerint reménytelen, és olyan embereket, akik nem hajlandók elfogadni a számítás ítéletét.

7. A kétségbeesés ebben a szakaszban nem a védők állapota, hanem az ostromló fegyvere, amelyet ágyúval, levéllel és fáradtsággal próbál bejuttatni a falak mögé.

8. A védekezés pedig abban áll, hogy ezt a fegyvert ne engedjék be: sem a várba, sem egy anya lelkébe.

9. A cím mélyebb rétegét maga a szó árulja el, ha közelebbről megnézzük.

10. A magyar kétség szó a két számnévből ered, a kétségbeesés pedig szó szerint annyit jelent: kétségbe esni, vagyis a kettő közé zuhanni.

11. A német nyelv ugyanezt a képet őrzi, mert a Verzweiflung a Zweifel, a Zweifel pedig a zwei, vagyis a kettő szóból született, ahogy a latin dubium is a duo szóból.

12. A két nyelv, amely egymástól oly távol áll, ugyanazt tudja: a kétségbeesett ember két út között áll, és egyiken sem tud már elindulni.

13. A szakasz egésze ilyen kettősségekből épül fel, és ezek adják a vezérfonalát.

14. Kettéválik a cselekmény, mert a férfiak a falak mögött vannak, az asszony pedig kívül reked.

15. Két célja van Évának, a férje és a fia, és a két cél nem ugyanarra mutat.

16. Két jogos igény ütközik össze, az asszonyé, aki be akar jutni, és a parancsnoké, aki nem nyithat kaput.

17. Két nyíl repül át a falon ellentétes üzenettel, és a szakasz végén két igazság áll egymás mellett: a túlerő valóságos volt, és mégsem volt elég.

18. A regény szereplői azonban minden alkalommal egyet csinálnak a kettőből: döntést, feladatot, akaratot.

19. Ez a szakasz rejtett tanítása: a kétségbeesés ott kezdődik, ahol az ember a kettő között megáll, és ott ér véget, ahol választ.

20. A szakasz két része két irányból nézi ugyanazt a várat.

21. Az első kívülről, a török táborból, Éva szemével, a második belülről, a falakról, az ostrom negyedik hetében.

22. Ezzel Gárdonyi megszegi az ostromregények íratlan szabályát, amely az olvasót a védőkkel együtt zárja be a falak közé.

23. Kívülről a vár kicsi, belülről a túlerő mérhetetlen, és mindkét látvány a maga módján csal.

24. Csak az olvasó látja a kettőt egyszerre, és ebből a kettős látásból születik a szakasz feszültsége.

25. A negyedik könyv végén a regény minden szálat a legmélyebb pontra vezet, hogy az ötödik könyv onnan emelhesse fel őket.

26. A történelmi háttér ismerős: 1552 szeptemberének végére az ostrom a harmadik hetébe lépett, és a kezdeti dac kifáradt.

27. A hadtörténet tanúsága szerint az ostrom közepe a legveszélyesebb idő, veszélyesebb az első napoknál és az utolsóknál is.

28. Az első napokat a dac viszi, az utolsókat a naptár, a közepét azonban már csak a kitartás.

29. Sok vár nem az első rohamban esett el, hanem ebben a néma középső időben, amikor a védők elfáradtak, és a segítség még mindig nem jött.

30. Az erőviszonyokat a regény száma szerint egy a százhoz arány fejezi ki, és a legóvatosabb becslés szerint is sokszoros volt a túlerő.

31. A bezártak között ráadásul mintegy háromszáz asszony és gyermek is volt, akik nem voltak katonák, de ugyanúgy az ostrom foglyai lettek.

32. Ilyen arány mellett a hadtudomány rendszerint nem ajánl védekezést, és ezért minden, ami ezekben a hetekben Egerben történt, inkább erkölcsi, mint katonai esemény.

33. A helyzetet súlyosbította, hogy felmentő sereg nem közeledett, csak ígéretek érkeztek.

34. A magyar végvárrendszer legrégibb tragédiája ez: a vár kitart, a hátország késik.

35. Egert ebben a helyzetben nem tartotta más, csak azok, akik a falakon álltak, és az az egy, aki kívülről be akart jutni hozzájuk.

36. A két rész ezért nem két külön történet, hanem ugyanannak a kérdésnek két oldala: szabad-e beengedni a kétségbeesést, és ki akar még befelé menni, amikor minden kifelé húz?

37. Az egyik oldalon egyetlen asszony áll, a másikon kétezer ember, és mindkét oldal ugyanazt a harcot vívja a kettősség ellen.

38. A szakasz így nem a vereség, hanem az ellenállás mélypontjáról szól, arról a pontról, ahol a legkönnyebb volna feladni.

39. A kétségbeesett helyzet mértéke nem az, mekkora a baj, hanem az, hogy mennyien maradnak mégis a helyükön.

40. Kétségbeesett volt a helyzet, de nem az emberek: ezt a mondatot követjük most végig, a sátrak közül a falakig.

41. Az első rész ott kezdődik, ahol Éva útja az előző szakaszban félbeszakadt: egy kis cipőnél egy diófa alatt.

42. Helyzete háromszorosan reménytelen, mert elvesztette a gyermekét, a férje közelségét és a mozgás szabadságát is.

43. A fájdalom azonban, mint láttuk, nem bénította meg, hanem irányt adott neki, és az iránynak most eszközre van szüksége.

44. Az út a cipőtől az ollóig vezet, és ez a rövid út Éva egész jellemét megmutatja.

45. A férfiruha már otthon a csomagjába került, abból az időből, amikor Konstantinápolyban viselte, de most egy végső lépés is kell hozzá.

46. Éva levágatja a haját, deli ruhát ölt, kardot köt, és ezzel nem a nőiességét tagadja meg, hanem a korlátait.

47. A hajvágás a regényben csupán néhány sor, mégis az egyik legfájdalmasabb mozdulat, mert egy asszony itt mond le a saját arcáról.

48. A régi irodalomban a levágott haj mindig áldozatot jelöl: gyászt, kolostort vagy fegyverfogást.

49. Éva esetében mind a három benne van, mert gyászol, lemond, és fegyvert fog.

50. A levágott hajfonattal azonban az is ott marad, ami eddig a várakozó asszonyból benne élt, ugyanúgy, ahogy a cipő ott maradt a diófa alatt.

51. A tizenhatodik században egy asszony nem járhatott egyedül, mert mozgása kíséretet, engedélyt és magyarázatot kívánt.

52. Aki egyedül akart utazni, annak férfinak kellett lennie vagy annak kellett látszania, és a férfiruha így nem romantikus jelmez, hanem a cselekvőképesség egyetlen elérhető formája.

53. A balladák katonalányai és Shakespeare álruhás leányai ugyanebből a tapasztalatból születtek, Éva azonban nem dalban és nem színpadon, hanem a háború valóságában viseli a ruhát.

54. Az álruha kettős természetű, mert elrejt és kiszolgáltat egyszerre.

55. Egy lelepleződött férfi kémként hal meg, egy lelepleződött asszony azonban a kor szemében kétszeresen bűnös, mert a szemérem ellen is vétett.

56. Éva tehát nagyobb kockázatot vállal, mint a regény bármelyik férfi szereplője, és Gárdonyi ezt egyetlen szóval sem hangsúlyozza.

57. Az író hallgatása tiszteletadás: nem magyarázza a bátorságot, hanem hagyja, hogy a tett beszéljen.

58. Az Egerbe vezető út hegyeken, erdőkön és felégetett falvakon át halad, és a Mátra és a Bükk vidéke ekkor már senkiföldje.

59. Ezen a köztes vidéken nem a hadsereg a legnagyobb veszély, hanem a martalócok, akik senkinek sem tartoznak számadással.

60. A hadtörténet ezt a kis háborút mindig alábecsüli, pedig a lakosság nagyobb része nem az ütközetekben pusztult el, hanem az ilyen utakon.

61. Éva ezen a vidéken a veszély felé halad, miközben mindenki más a veszély elől menekül.

62. A vár közelében aztán meghozza a szakasz legmerészebb döntését: nem a magyar oldalról közelít, hanem a török táboron keresztül.

63. A gondolat egyszerű és megdöbbentő: a gyűrűt kívülről nem lehet áttörni, tehát belülről kell átjutni rajta.

64. Aki a legveszélyesebb helyet választja rejtekül, az a hatalom régi gyengeségét használja ki, mert a figyelem mindig kifelé fordul.

65. Egy ekkora tábor maga is város, ahol senki sem ismer mindenkit, és a névtelenség a tömeg ajándéka.

66. Ezen a ponton a regény szinte kalandregénnyé válik, a feszültség forrása azonban lélektani marad, mert minden lépés mögött ott áll a lelepleződés lehetősége.

67. A táborban egy régi ismerős, Sárközi, a cigány találja meg újra az utat Éva mellé, és ő a regény legkétértelműbb alakja.

68. A konstantinápolyi úton még a félelemből fakadó komikum alakja volt, akin nevetni lehetett, itt azonban csendes segítővé válik a legveszélyesebb helyen.

69. Nem hűséges és nem áruló, hanem túlélő, aki mindkét oldalon szolgál, és éppen ezért mindkét oldalon átjár.

70. Ő maga is a kettősség embere, mégsem esik kétségbe, mert a kettősség nála nem a választás hiánya, hanem mesterség.

71. A határvidék minden háborújában megjelennek az ilyen közvetítők, akik nélkül a seregek sem kereskedni, sem kémkedni nem tudnának.

72. Gárdonyi emberi mértékkel méri Sárközit, és nem ítélkezik fölötte, ami a korabeli magyar irodalomban ritka nagyvonalúság.

73. A tábor leírása a regény egyik legerősebb része, mert az idegen világot nem szörnyűnek, hanem meglepően rendezettnek mutatja.

74. Utcák, piac, fürdő, mészárszék, kovácsműhely és imahely tagolja a sátrak sokaságát, és mindez néhány nap alatt épült fel.

75. A birodalom fölénye ebben a rendben rejlett, nem a katonák bátorságában, mert bátorság mindkét oldalon egyformán volt.

76. Éva belülről látja ezt a világot, és az olvasó vele együtt ismeri fel, hogy az ellenség nem sötét tömeg, hanem állam.

77. Ez a felismerés egyszerre ijesztő és felszabadító: ijesztő, mert a rend erősebb a dühnél, felszabadító, mert amit érteni lehet, attól kevésbé kell félni.

78. A gyűlöletnek homályra van szüksége, a megértésnek fényre, és a regény ezen a ponton a fényt választja.

79. Aztán eljön a pillanat, amikor Éva a sátrak közül felnéz a várra, amelyet a férje véd.

80. Ekkor érti meg először, hogy Gergely olyan helyen áll, ahonnan a józan számítás szerint senki sem kerül ki élve.

81. A távolból nézett szeretett ember mindig sebezhetőbbnek látszik, mert a távolság elveszi tőle a cselekvés látszatát.

82. Aki a falon áll, az dolgozik, lő és parancsol, aki lentről nézi, az csak egy apró pontot lát a füst mögött.

83. A kétségbeesés ebben a pillanatban van a legközelebb Évához, közelebb, mint a diófa alatt.

84. A regény mégsem engedi be, mert Éva nem a látványt nézi tovább, hanem az utat keresi.

85. Két célja most keresztezi egymást: a vár, ahol a férje áll, és a tábor, ahol valahol a fia van.

86. Aki egyszerre két embert akar megmenteni, annak sorrendet kell felállítania, és minden sorrend egyben lemondás.

87. Éva a várat választja először, és ez a regény egyik legkevésbé méltányolt, de legmélyebb erkölcsi pillanata.

88. A gyermek megmentése egyetlen családot ment meg, a váré minden család reményét, és a vár egyben az a pont, ahonnan a gyermek is a legközelebb van.

89. A regény ezt az érvelést nem mondja ki, mert a kimondott erkölcsi tanulság azonnal elveszíti az erejét.

90. Döntésével Éva egyet csinál a kettőből, és ezzel kilép a kétség csapdájából.

91. Az első kísérlet kudarcba fullad, mert az őrség éjszakára kettős gyűrűt von a vár köré.

92. A kudarc nem a gyengeség jele, hanem a valóság mértéke, mert az azonnali siker elvenné a tett súlyát.

93. Gárdonyi hősei sohasem egy nekifutásra érnek célba, és ebben a lassúságban van a mű valószerűsége.

94. A második kísérlet előtt Éva üzenetet küld a várba, és az üzenet nyílvesszőre kötve repül át a falon.

95. A nyílhoz kötött levél az ostromok korának megszokott hírvivője volt, a szokatlan ebben az esetben az üzenet iránya.

96. Nem a bezártak kérnek segítséget odakintről, hanem a szabad ember kér bebocsátást odabentre.

97. Ebben a fordítottságban van az egész rész értelme: a szabadság odakint értéktelen, ha a szeretett ember odabent van.

98. A vár azonban nem nyílik meg könnyen, mert Dobó ostromrendje minden kapunyitást megtilt.

99. Minden jövevény egyszerre védő és éhes száj, és minden kinyitott kapu egyszerre lehet segítség és árulás.

100. A történeti Dobó valóban megtiltotta a kapuk nyitogatását, és ez a szigor nem kegyetlenség volt, hanem a védekezés számtana.

101. Egyetlen rés elég ahhoz, hogy kétezer ember elvesszen, és a parancsnok nem mérlegelheti egyetlen ember kérését kétezer élettel szemben.

102. Itt ütközik össze a magánélet és a közösség rendje, és az író egyik felet sem nyilvánítja tévedőnek.

103. A nagy irodalomban nem a jó és a rossz áll szemben, hanem két jogos igény, és ettől lesz a helyzet valóban kétségbeejtő.

104. Ha csak az egyiknek volna igaza, könnyű volna dönteni, de mivel mindkettőnek igaza van, csak a türelem segít.

105. Éva tehát vár, és ez a várakozás a sátrak között nehezebb minden útnál, amelyet addig megtett.

106. Ez a rész a regény legmagányosabb lapjait adja, mert Éva hosszú oldalakon át egyetlen igazi szövetséges nélkül cselekszik.

107. Aki más embernek adja ki magát, az senkivel sem lehet őszinte, és a magány az álruha elkerülhetetlen ára.

108. A hallgatás kényszere lélekben nehezebb, mint a testi veszély, és Éva ebben a történetben már másodszor hallgat.

109. Először a férjének nem írt a gyermek elrablásáról, most pedig senkinek sem mondhatja meg, ki ő valójában.

110. Mindkét hallgatás a szeretet egy formája, és mindkettőért ő maga fizet.

111. A rész vége nyitva marad, mert a bejutás sikere csak később dől el, és ez a késleltetés tudatos.

112. Az olvasó ekkor már nem elsősorban a várért aggódik, hanem egyetlen asszonyért, aki férfiruhában áll a sátrak között.

113. A történelem itt emberi méretűre zsugorodik, és ettől lesz megfogható.

114. A szabadság odakint értéktelen, ha a szeretett ember odabent van: ez a rész legmélyebb igazsága.

115. Amíg Éva a sátrak között a válaszra vár, a regény átvág a falakon, és a vár belsejébe visz, az ostrom negyedik hetébe.

116. A második rész hangneme megváltozik, mert a hősiesség lelkesedését lassan a kimerültség tárgyilagossága váltja fel.

117. Az ostrom igazi ellenfele ekkor már nem a roham, hanem az idő, amely lassabban őröl, mint az ágyú, de biztosabban.

118. Három hét után a falak már nem egységes építmények, hanem törmelékhalmok, amelyeket éjszakáról éjszakára újra összeraknak.

119. A vár ekkorra földből, gerendából, trágyából és emberi kitartásból áll, és az utóbbi bizonyul a legszilárdabbnak.

120. Ebben a mondatban már ott csírázik az a gondolat, amelyet az ötödik könyv bont ki: hogy a kő helyére ember áll.

121. Az ostromló most már nem egyetlen rést készít elő, hanem egyszerre többet, mert a védő erő megosztása olcsóbb, mint a legyőzése.

122. A Sándor-bástya, a Bolyki-torony és az Ókapu környéke a küzdelem három állandó gócpontjává válik.

123. A török taktika itt is a megosztás tudománya: a védőt addig kell szétszórni, amíg sehol sem elég.

124. A csapatok egymást váltják, hogy a védőknek soha ne jusson idejük pihenni, és ez a kimerítés tudománya.

125. Kétezer ember nem harcolhat váltásban, mert nincs, aki leváltsa, és így minden védő minden órában jelen van.

126. A túlerő ezekben a napokban nem a nagy csapásban mutatkozik meg, hanem abban, hogy mindig van még egy csapat.

127. Közben a föld alá is behatol a háború, és ez félelmetesebb minden ágyúnál.

128. A föld alatt közeledő ellenséget nem lehet látni, csak hallani, és a hallás itt már nem a túlélés eszköze, hanem a rettegésé.

129. A védők dobokat és vízzel telt edényeket tettek a földre, és a rezgésből olvasták ki, hol ás az ellenség.

130. A víz remegő felszíne a vár legérzékenyebb őre lett, és egy edény víz többet tudott, mint a legjobb szem.

131. A föld, amely eddig a biztonságot jelentette a lábuk alatt, maga is kétes lett, és ettől kezdve semmi sem volt biztos, sem a fal, sem a talaj.

132. Hogy a várnak a föld alatti harchoz is volt embere, azt a regény itt csak sejteti, és a teljes választ az ötödik könyvre hagyja.

133. Október elején aztán bekövetkezett a védelem legsúlyosabb belső vesztesége: felrobbant a vár lőporraktára.

134. Nagy mennyiségű lőpor és a hozzá tartozó malom semmisült meg, és a robbanás falszakaszokat is megrongált.

135. Egy ostromlott várban a lőpor elvesztése súlyosabb a katonákénál, mert az elesett katona helyére még állhat valaki, a lőport azonban semmi sem pótolja.

136. Dobó a maradék készletet több helyre osztotta szét, hogy egyetlen szikra soha többé ne vihesse el az egészet.

137. A jó parancsnok nem attól jó, hogy nem éri baj, hanem attól, hogy a bajból azonnal szabályt csinál.

138. A robbanás után csend lett a várban, és a törökök ezt a csendet győzelemnek olvasták.

139. A csend a háborúban kétértelmű jel, mert jelentheti a halált, de jelentheti a felkészülést is.

140. Ezúttal a felkészülést jelentette, mert a várban senki sem ült le sírni, hanem mindenki a romokhoz sietett.

141. Gárdonyi ezt a jelenetet néhány mondattal intézi el, mert tudja, hogy a legnagyobb csapásokat a legkevesebb szóval lehet elviselhetővé tenni.

142. Az ostromló most már nemcsak fegyverrel, hanem szóval is támadott, mert tudta, hogy a fáradt ember fülében a szó messzebbre hat, mint a golyó.

143. Nyílvesszőkre kötött levelek repültek be a várba, amelyek szabad elvonulást, kegyelmet és megbecsülést ígértek.

144. Az ostrom elején egyetlen levél jött, és Dobó felbontatlanul dobatta a tűzbe; most már nem egy levél jött, hanem sok, és nem a kapun át, hanem a falon át.

145. A lélektani hadviselés nem újkori találmány, hanem az ostromok ősi kísérője, amely olcsóbb minden ágyúgolyónál.

146. A pasák levelei a kettősségre építettek: két utat mutattak a védőknek, a halált a falon és az életet a kapun kívül.

147. Aki ezt a két utat mérlegelni kezdi, az már félig kétségbeesett, mert a mérlegelés maga a kétség.

148. Dobó ezért a leveleket a hagyomány szerint olvasatlanul égettette el a vár piacterén, mindenki szeme láttára.

149. Egy fel nem olvasott ígéret nem tud kísérteni, és a nyilvános tűz azt is megmutatta, hogy a vár nem tárgyal.

150. Halállal fenyegette azt is, aki a megadás szót akár csak kiejti, és ez a mai olvasónak kegyetlennek tűnik.

151. Egy ostromlott közösségben azonban a kétely nem magánvélemény, hanem ragály, amely óráról órára terjed, és vitával nem gyógyítható.

152. A történeti Dobó valóban börtönbe záratott néhány embert, aki a szabad elvonulás mellett szólt.

153. Gárdonyi ezt a mozzanatot enyhíti, mert regényében a védők egysége eszményi, és ez a mű kevés szépítésének egyike.

154. Az eszményítés itt nem hiba, hanem műfaji döntés, mert a regény nem leleplezni akart, hanem példát adni.

155. A kétely árnyéka azonban nem tűnik el egészen, és az ötödik könyvben alakot is ölt egy tiszt személyében, aki elfárad a hitben.

156. A fáradtság ezekben a napokban önálló szereplővé válik, és Gárdonyi úgy ír róla, mint egy láthatatlan ellenségről a falakon belül.

157. Az alváshiány megváltoztatja az ember arányérzékét, és a huszadik nap táján már a legkisebb hír is végzetesnek tűnik.

158. A fáradt ember mindent kétszeresen lát, a veszélyt nagyobbnak, a reményt kisebbnek, és ez a kettős látás a kétségbeesés kapuja.

159. A sebesültek egyre többen lettek, és a sebesült ember a falon helyet foglalt el, de harcolni már nem tudott.

160. Az ostromban nem a halottak jelentik a legnagyobb terhet, hanem a sebesültek, akik ápolást kívánnak, és akiket senki sem hagyhat magukra.

161. A lőszer is fogyott, és minden töltésnek meg kellett gondolni az útját, mielőtt elsült.

162. Az ilyen apró részletek többet mondanak a helyzetről, mint bármely veszteséglista, mert a hiányt a hétköznapi dolgokon mutatják meg.

163. A regény ezt a lassú fogyást egy különösen finom eszközzel érzékelteti: a nevek fogyásával.

164. A párbeszédekben egyre kevesebb szereplő szólal meg, és akiket korábban név szerint ismertünk, azok egyszer csak nem beszélnek többé.

165. Az olvasó nem számol, csak hiányt érez, és ez a hiány mélyebbre hatol minden statisztikánál.

166. A hallgatás itt a halál neve, és Gárdonyi nem mondja ki, kik estek el, csak hagyja, hogy a mondatok kiürüljenek.

167. A regény legsötétebb lapjai azonban nem a harcot írják le, hanem a harcok közötti éjszakákat.

168. Ezekben az éjszakákban a fáradt ember gondolkodni kezd, és a gondolkodás az ostrom legveszélyesebb tevékenysége.

169. A józan ész minden érve a megadás mellett szól: a számok, az idő, a sebek és a hiányzó segítség.

170. Aki ilyenkor gondolkodik, az két utat lát maga előtt, és a kétség első lépése már a kétségbeesés felé vezet.

171. Dobó ezért nem érvekkel kormányzott, hanem feladatokkal, és minden emberének minden órában dolga volt.

172. A munka a kétségbeesés legrégibb ellenszere, mert akinek a keze követ emel, annak nem marad keze a kétségre.

173. Dobó nem szónok, nem lángész és nem szent, hanem rendező ember, aki a lehetetlent apró, elvégezhető részekre bontja.

174. A megoldhatatlan kettőből sok kis megoldható egyet csinál: egy követ, egy vödröt, egy őrséget, egy javítást.

175. Aki egy éjszakán át egyetlen résen dolgozik, az nem a vár egész sorsát hordozza, hanem csak azt a rést, és ezt a terhet még el lehet viselni.

176. A magyar történelmi emlékezet éppen ezért szereti Dobót jobban a fényesebb hősöknél, mert benne a mindennapi kitartás ölt alakot.

177. A segítség kérdése közben nyitva maradt, és Eger az ostrom egész ideje alatt nem kapott felmentő sereget.

178. A király csapatokat ígért, a felvidéki urak is ígértek, de a segítség sohasem indult el időben.

179. A végvárak nem azért estek el sorra, mert rosszul védték őket, hanem mert a hátország nem érkezett meg.

180. Eger kivétel lett, és a kivétel emlékezetesebb minden szabálynál, mert megmutatja, hogy a szabály nem szükségszerű.

181. A regényben a felmentő sereg hiánya nem vádként jelenik meg, hanem tényként, és ez a tárgyilagosság emeli a művet a hírlapi vita fölé.

182. Gárdonyi nem a bűnösöket keresi, hanem az ellenállókat mutatja meg, mert a vádirat egy nemzedékig hat, a példakép viszont addig, amíg olvassák.

183. A túlerő ábrázolása ugyanakkor sohasem démonizáló, mert a török katona ugyanolyan fáradt, éhes és halandó, mint a magyar.

184. A szűk résben a létszámfölény is veszít az erejéből, mert egyszerre csak kevesen férnek át rajta, és ez a józan geometria a hősiesség csendes társa.

185. A regény a bátorságot ünnepli, nem a számítást, de mindkettő ott áll a falakon.

186. A távolban közben már gyülekeztek azok az erők is, amelyek nem ágyúval harcoltak: az őszi esők, a rossz utak és a hazavágyó janicsárok.

187. A naptár lassan a védők szövetségesévé vált, de ezt a falakon még senki sem tudhatta.

188. Aki csak a hősiességet említi, elhallgatja az évszakot, aki csak az évszakot, az elhallgatja az embert.

189. A kitartás csak akkor lesz győzelemmé, ha elég sokáig tart, és ezekben a napokban senki sem tudta, meddig kell még tartania.

190. A munka a kétségbeesés legrégibb ellenszere: ezzel a tudással állt a vár a mélypont előtt.

191. A két rész nem egymás mellett fut, hanem egymásba nyúlik, mert a falak két oldalán ugyanannak a családnak a tagjai állnak.

192. Éva hallgatott a gyermek elrablásáról, hogy férje keze a falon az övé maradjon, a hír azonban nem maradhatott rejtve.

193. Nem az asszony vitte el Gergelynek, hanem a fal másik oldaláról érkezett, onnan, ahol a gyermek is volt.

194. Így történik, hogy ugyanazokban a napokban, amikor Éva néhány száz lépésre a sátrak között áll, Gergely a falon a fia elrablásának hírével küzd.

195. A falon a tiszt kötelességét teljesíti, belül az apa félelme emészti, és egyik sem engedi el a másikat.

196. A szakasz szereplői közül ő esik a legmélyebben a kettősségbe, mert egyszerre két helyen kellene lennie, és csak egy helyen lehet.

197. A regény azonban őt sem engedi kétségbe esni, mert a fájdalmát nem a panaszba, hanem a munkába vezeti.

198. Ami ebből a munkából születik, azt az ötödik könyv mutatja meg, itt csak annyi látszik, hogy Gergely keveset alszik.

199. Férj és feleség tehát ugyanazt a fájdalmat éli át, néhány száz lépésre egymástól, és nem oszthatják meg egymással.

200. A közelség és az elérhetetlenség együttese az irodalom egyik legrégibb feszültségforrása, és a falak ezt tökéletes formában testesítik meg.

201. Egy fal ugyanis nemcsak véd, hanem el is választ, és ebben a szakaszban az elválasztó arca az erősebb.

202. A gyermek valahol a táborban van, és Jumurdzsák alakja mindvégig jelen van, jóllehet ritkán lép színre.

203. A fenyegetés hatásosabb, ha csak sejtjük, és Gárdonyi tudja, hogy semmi sem táplálja úgy a félelmet, mint a láthatatlan.

204. Éva minden lépését ez a bizonytalan közelség irányítja, mert tudja, hogy a fia ugyanazon a földön alszik, amelyen ő jár.

205. A mélyponton a tudás is kettéhasad, és senki sem látja a helyzetet a maga egészében.

206. Éva tud a gyermekről és a várról, de nem tudja, hogy a férje közben már tud a gyermekről.

207. Gergely tud a gyermekről, de nem tudja, hogy a felesége ott áll a falak alatt.

208. Dobó tud egy idegenről, aki be akar jutni, de nem tudja, ki ez az idegen.

209. Jumurdzsák pedig egy gyermeket őriz, és nem tudja, hogy a gyermek anyja néhány sátornyira jár tőle.

210. Mindenki csak egy darabot birtokol a helyzetből, és éppen ezért kétségbeejtő: senki sem láthatja, hogy a darabok összeillenek.

211. Csak az olvasó tudja, hogy a szétszórt család tagjai sohasem voltak még olyan közel egymáshoz, mint ezekben a legsötétebb napokban.

212. A kétségbeesés itt nem a távolságból fakad, hanem a közelségből, amelyről senki sem tud.

213. A család ebben a helyzetben a vár kicsinyített mása: csak akkor marad meg, ha mindenki kitart a maga helyén.

214. Gergelynek a falon kell maradnia, Évának a kapu előtt, a gyermeknek pedig életben a tábor tüzei között.

215. Egyikük sem teheti meg a másik dolgát, de mindegyikük kitartása a másik reménye.

216. Éva alakja ebben az összefüggésben többet jelent egyetlen asszonynál.

217. Nem történeti személy, hanem sűrítmény, amelybe az író mindazt beleírta, amit a névtelen egri asszonyokról tudni lehet.

218. Odabent közben a vár asszonyai éjszakánként földet hordtak a résekbe, vizet forraltak és sebeket kötöztek, név nélkül és kérdés nélkül.

219. Tinódi, a kortárs énekmondó, külön megemlékezett a bátorságukról, a nevüket azonban ő sem jegyezte fel.

220. Az irodalom ilyenkor nem hamisít, hanem pótol, mert nevet ad annak, amit a források névtelenül hagytak.

221. Gárdonyi nem egy asszonyt ábrázol, hanem háromszázat egyetlen alakban, és ezért tud Éva sorsa ennyire megrendíteni.

222. A kint álló asszony és a bent dolgozó asszonyok még nem tudnak egymásról, de ugyanazt a várat tartják, az egyik a hűségével, a többiek a kezükkel.

223. Útjuk ugyanarra a falra vezet, és ott egyszer majd találkozni fognak.

224. Addig azonban mindenki egyedül viseli a maga részét, és a szakasz ebben a magányban éri el legsötétebb pontját.

225. Senki sem birtokolta az egész helyzetet, és éppen ezért volt kétségbeejtő.

226. A szakaszt néhány visszatérő motívum fogja össze, amelyek a két részt egyetlen szövetté fonják.

227. Az első a kettő és az egy: a kettéváló cselekmény, a két cél, a két igény, a két igazság.

228. A regény minden kettősséget arra használ, hogy megmutassa: az ember kiléphet belőle, ha dönt.

229. Éva a döntésével csinál egyet a kettőből, Dobó a feladataival, a vár a közös akaratával.

230. A kétségbeesés tehát nem végzet, hanem állapot, amelyből ki lehet lépni, és a szakasz szereplői ki is lépnek belőle.

231. A második motívum a két nyíl.

232. A táborból levelek repülnek a várba, amelyek kifelé csábítanak: ki a veszélyből, ki a kapun, ki a harcból.

233. Kívülről egy másik nyíl is repül, amely befelé kér utat: be a veszélybe, be a kapun, be a harcba.

234. Az ellenség olyan szavakat küld, amelyeket senkinek sem szabad elolvasnia, Éva pedig olyan szót, amelyre senki sem számít.

235. A két nyíl kétféle akaratot hordoz: a félelemét, amely kifelé visz, és a hűségét, amely befelé.

236. A harmadik motívum a kint és a bent.

237. Kívülről a vár kicsinységét látni, belülről az ellenség nagyságát, és egyik látvány sem a teljes igazság.

238. Odakint egyetlen ember akar befelé, odabent néhányan kifelé vágynak, és a vár sorsa azon múlik, melyik mozgás győz.

239. A negyedik motívum a csend, amely ebben a szakaszban nem a legszörnyűbb, hanem a legkétértelműbb.

240. Csend van a robbanás után, amelyet a törökök győzelemnek hisznek, és csend van Éva körül, aki senkinek sem mondhatja meg, ki ő.

241. Hallgat Éva kockázatáról az író is, és elhallgatnak a nevek a párbeszédekben.

242. Gárdonyi a mélypontot nem zajjal, hanem csenddel írja le, és a csendből mindig kétféle folytatás nőhet ki.

243. Az ötödik motívum az álruha és az igazság.

244. Éva a külsejét rejti el, de belül semmit sem színlel, a pasák levelei viszont a fenyegetést kegyelemnek öltöztetik.

245. A jó álruha az igazságot védi, a rossz a hazugságot takarja, és a szakasz mindkettőt egymás mellé állítja.

246. A hatodik motívum a kis áldozatok sora: a levágott hajfonat, az elveszett lőpor, az elmaradt alvás, az elnémult nevek.

247. A mélypont nem egyetlen nagy csapásból áll, hanem sok kis veszteségből, amelyek lassan egyetlen nagy veszteséggé állnak össze.

248. Az előző szakaszban egy kis cipő tette valóságossá a nagy veszteséget, itt egy hajfonat és egy üres hely a párbeszédben.

249. A hetedik motívum a szám és az egyes ember utolsó alakja a negyedik könyvben.

250. Kétezer védő és kétszázezer ostromló elvont szám marad, egyetlen levágott hajfonat viszont nem felejthető el.

251. A regény itt végleg emberi méretre szabja a történelmet, és az olvasó ettől érzi a sajátjának.

252. A nyolcadik motívum az asszony a háborúban, ebben a szakaszban kétféle alakban.

253. Kint az egy, aki álruhában, egyedül keresi az utat, bent a sok, aki kötényben, együtt tartja a falat.

254. A két vonal ugyanarra a falra fut, és az ötödik könyvben ott találkozik.

255. A motívumok mind ugyanabba az irányba mutatnak: a kétségbeesés kívülről jön, de belül dől el, beengedik-e.

256. A falat az ágyú rombolja, a lőport a szikra, az alvást a roham, a hitet azonban csak az ember maga adhatja fel.

257. Ebben rejlik a szakasz erkölcsi magja: a helyzetet nem mi választjuk, de azt igen, hogy kétségbeesünk-e benne.

258. Kétségbeesett volt a helyzet, de nem az emberek, és ez a különbség tartotta meg Egert.

259. Gárdonyi elbeszélő művészete ebben a szakaszban mindenekelőtt a nézőpontváltás művészete.

260. Az ostromregények olvasója rendszerint a védőkkel együtt ül a falak mögött, és csak annyit lát, amennyit az őrök.

261. Gárdonyi kiküldi őt Évával a táborba, és ezzel olyan kettős látást ad neki, amilyen egyetlen krónikásnak sem adatott meg.

262. A második eszköz a ritmus: ahogy a veszély a falakhoz közeledik, úgy rövidülnek a mondatok.

263. A feszültséget nem a szavak jelentése, hanem a mondatok hossza hordozza, és ez Gárdonyi stílusának egyik titka.

264. A harmadik eszköz az érzékek világa: a por íze, a lőpor szaga, a lovak nyerítése és a müezzin hangja a tábor fölött.

265. Az olvasó nem az évszámokat jegyzi meg, hanem a szagokat, és ezek teszik hihetővé a történelmet.

266. A negyedik eszköz a takarékosság: a hajvágás néhány sor, a robbanás néhány mondat, és a legfontosabb tanulság kimondatlan marad.

267. Gárdonyi tudja, hogy a kimondott tanulság meghal, a kimondatlan viszont tovább él az olvasóban.

268. Az ötödik eszköz a késleltetés, amely a szakaszt nyitva hagyja: nem tudjuk meg, bejut-e Éva.

269. A regény 1899-ben folytatásokban jelent meg a Pesti Hírlapban, és könyvként csak 1901-ben látott napvilágot.

270. A nyitott fejezetvég így egyszerre írói eszköz és a lapkiadás kényszere, és a kettő szerencsésen esik egybe.

271. A negyedik könyv egésze egy ilyen nyitott kérdéssel zárul, amelyre csak az ötödik könyv felel.

272. Gárdonyi a kétségbeesett helyzetet úgy ábrázolja, hogy nem esik bele sem a pátoszba, sem a panaszba.

273. A történelem más ostromai megmutatják, milyen utakat választhat egy közösség, amikor a helyzete reménytelen.

274. Az ókori Maszada védői időszámításunk szerint 73-ban vagy 74-ben, a római ostrom végén a közös halált választották a fogság helyett.

275. Ez a kétségbeesett tett útja, amelyet a világ emlékezete tisztel, Eger azonban másfelé ment.

276. Egerben sem a megadás, sem a végső kétségbeesett tett nem jött szóba, hanem a harmadik út: a munka folytatása.

277. Ez az út kevésbé fényes, de emberibb, mert nem a halálban, hanem a holnapban bízik.

278. Gárdonyi nem azt tanítja, hogy a gyengék mindig győznek, hanem azt, hogy a vereség sohasem bizonyos előre.

279. Ez a különbség választja el a hazafias ábrándot a valódi irodalomtól, és az Egri csillagok a második oldalon áll.

280. A magyar olvasók nemzedékei Évára akkor is emlékeznek, amikor az ostrom napjait már rég elfelejtették.

281. A levágott haj, a nyíl és a csendes vár képei azok közé tartoznak, amelyeket az iskolás gyermek felnőttként is magában hord.

282. A német nyelvű olvasó számára a szakasz azt teszi láthatóvá, mit tesz az ostrom az emberrel, amikor már nem a harc, hanem a várakozás és a fáradtság a fő ellenség.

283. A kétségbeesett helyzet itt nem hősi póz, hanem annak pontos leírása, hogyan marad ember az ember, amikor minden ok a feladás mellett szól.

284. A szakasz végén a kettősségek képe lekerekedik, de nem nyugszik meg.

285. Éva döntött, Dobó mindenkinek feladatot adott, és a vár nem felelt a levelekre: senki sem esett kétségbe.

286. A negyedik könyv így végigjárta útját a fenyegetéstől a kezdeten át a mélypontig.

287. A regény mindent odáig vezetett, ahol a számítás már csak egyetlen eredményt enged meg, és éppen itt kezdődik az, amit semmilyen számítás nem foglal magában.

288. Éva még kint van a sátrak között, a gyermek a táborban, a falon egyre kevesebben állnak, és előttük a legnagyobb rohamok napjai.

289. Úgy látszik, hogy a túlerő egyszerűen szétmorzsolja a várat, és a regény ezen a ponton nem mond ítéletet.

290. Egy éjszaka, egy újabb ágyúzással töltött nap után, a vár piacterén kihűl a megégetett levelek hamuja, és senki sem olvasta el őket.

291. Ugyanabban az éjszakában egy másik nyílvessző hull a falak mögé.

292. Ezen a nyílon nem ígéret függ, hanem kérés: hogy valakit engedjenek be.

293. Odakint a sátrak között egy rövidre nyírt hajú fiatal legény vár a válaszra, aki valójában asszony.

294. A táborból kétszázezer ember nézi a várat, és mindannyian arra várnak, hogy elessen.

295. Csak egyetlen ember van odakint, aki arra vár, hogy megnyíljon előtte.

296. Aki be akar jutni egy várba, amelynek minden számítás szerint el kell esnie, az nem hisz a vár elestében.

297. Ez a hit a kétségbeesett helyzet első felelete, amely nem a számításból született.

298. A pasák nyilai azt kérdezték a vártól, akar-e kijönni, és a vár nem felelt; Éva nyila azt kérdezi, beengedik-e, és a felelet még várat magára.

299. A két nyíl között dől el, mi erősebb a kétségbeesett helyzetben: a félelem, amely kifelé visz, vagy a hűség, amely befelé.

300. A vár hallgat, az asszony vár, és a nyíl ott fekszik a falak mögött a sötétben.

1. Der dritte und zugleich letzte Abschnitt des vierten großen Kapitels nimmt den Faden dort auf, wo der vorige ihn fallen ließ: draußen eine Frau, die hineinwill, drinnen Männer, die immer weniger werden.

2. Der erste Abschnitt handelte von der Bedrohung, der zweite vom Beginn des Kampfes, dieser dritte aber handelt von jenem Tiefpunkt, zu dem der Roman das ganze vierte Buch hinführt.

3. Der Titel des Abschnitts – verzweifelte Lage – spricht auf den ersten Blick die trockene Sprache der Kriegsberichte, als schriebe ein Befehlshaber an den König.

4. Es lohnt sich jedoch zu beachten, wem das Beiwort gehört: Nicht die Menschen sind verzweifelt, sondern die Lage.

5. Dieser kleine grammatische Unterschied trägt die ganze Aussage des Abschnitts in sich.

6. Gárdonyi zeigt eine Lage, die nach jeder Rechnung hoffnungslos ist, und Menschen, die nicht gewillt sind, das Urteil der Rechnung anzunehmen.

7. Die Verzweiflung ist in diesem Abschnitt nicht der Zustand der Verteidiger, sondern die Waffe des Belagerers, die er mit Kanone, Brief und Müdigkeit hinter die Mauern zu bringen versucht.

8. Die Verteidigung aber besteht darin, diese Waffe nicht hereinzulassen: weder in die Burg noch in die Seele einer Mutter.

9. Die tiefere Schicht des Titels verrät das Wort selbst, wenn man es näher betrachtet.

10. Das ungarische Wort kétség (Zweifel) stammt vom Zahlwort két (zwei), und kétségbeesés bedeutet wörtlich: in den Zweifel fallen, also zwischen die Zwei stürzen.

11. Die deutsche Sprache bewahrt dasselbe Bild, denn die Verzweiflung ist aus dem Zweifel und der Zweifel aus dem Wort zwei geboren, so wie das lateinische dubium aus duo.

12. Die beiden Sprachen, die einander so fern stehen, wissen dasselbe: Der verzweifelte Mensch steht zwischen zwei Wegen und kann keinen von ihnen mehr einschlagen.

13. Der ganze Abschnitt ist aus solchen Zweiheiten gebaut, und sie bilden seinen Leitfaden.

14. Die Handlung spaltet sich, denn die Männer sind hinter den Mauern, und die Frau bleibt draußen zurück.

15. Zwei Ziele hat Éva, ihren Mann und ihren Sohn, und die beiden Ziele weisen nicht in dieselbe Richtung.

16. Zwei berechtigte Ansprüche prallen aufeinander, der der Frau, die hineinwill, und der des Befehlshabers, der kein Tor öffnen darf.

17. Zwei Pfeile fliegen mit entgegengesetzter Botschaft über die Mauer, und am Ende des Abschnitts stehen zwei Wahrheiten nebeneinander: Die Übermacht war wirklich, und doch reichte sie nicht aus.

18. Die Gestalten des Romans aber machen jedes Mal aus der Zwei eine Eins: eine Entscheidung, eine Aufgabe, einen Willen.

19. Das ist die verborgene Lehre des Abschnitts: Die Verzweiflung beginnt dort, wo der Mensch zwischen den Zweien stehen bleibt, und endet dort, wo er wählt.

20. Die beiden Teile des Abschnitts betrachten dieselbe Burg aus zwei Richtungen.

21. Der erste von außen, aus dem türkischen Lager, mit Évas Augen, der zweite von innen, von den Mauern, in der vierten Woche der Belagerung.

22. Damit bricht Gárdonyi die ungeschriebene Regel der Belagerungsromane, die den Leser mit den Verteidigern zusammen zwischen die Mauern einschließt.

23. Von außen ist die Burg klein, von innen ist die Übermacht unermesslich, und beide Anblicke täuschen auf ihre Weise.

24. Nur der Leser sieht beides zugleich, und aus diesem doppelten Sehen entsteht die Spannung des Abschnitts.

25. Am Ende des vierten Buches führt der Roman alle Fäden an den tiefsten Punkt, damit das fünfte Buch sie von dort emporheben kann.

26. Der historische Hintergrund ist bekannt: Gegen Ende September 1552 war die Belagerung in ihre dritte Woche getreten, und der anfängliche Trotz war ermattet.

27. Nach dem Zeugnis der Kriegsgeschichte ist die Mitte einer Belagerung die gefährlichste Zeit, gefährlicher als die ersten Tage und auch als die letzten.

28. Die ersten Tage trägt der Trotz, die letzten der Kalender, die Mitte aber trägt nur noch die Ausdauer.

29. Viele Burgen fielen nicht im ersten Sturm, sondern in dieser stummen mittleren Zeit, als die Verteidiger ermüdet waren und die Hilfe noch immer nicht kam.

30. Das Kräfteverhältnis drückt nach der Zahl des Romans ein Verhältnis von 1 zu 100 aus, und selbst nach der vorsichtigsten Schätzung war die Übermacht vielfach.

31. Unter den Eingeschlossenen befanden sich zudem etwa 300 Frauen und Kinder, die keine Soldaten waren, aber ebenso Gefangene der Belagerung wurden.

32. Bei einem solchen Verhältnis rät die Kriegswissenschaft gewöhnlich von der Verteidigung ab, und darum ist alles, was in diesen Wochen in Eger geschah, eher ein sittliches als ein militärisches Ereignis.

33. Die Lage verschärfte sich dadurch, dass kein Entsatzheer nahte, sondern nur Versprechen eintrafen.

34. Das ist die älteste Tragödie des ungarischen Grenzburgensystems: Die Burg hält aus, das Hinterland verspätet sich.

35. Eger hielt in dieser Lage nichts anderes als die, die auf den Mauern standen, und die eine, die von draußen zu ihnen hineinwollte.

36. Die beiden Teile sind darum keine zwei getrennten Geschichten, sondern zwei Seiten derselben Frage: Darf man die Verzweiflung hereinlassen, und wer will noch hinein, wenn alles hinauszieht?

37. Auf der einen Seite steht eine einzige Frau, auf der anderen stehen 2.000 Menschen, und beide Seiten führen denselben Kampf gegen die Zweiheit.

38. Der Abschnitt handelt so nicht vom Tiefpunkt der Niederlage, sondern vom Tiefpunkt des Widerstands, von jenem Punkt, an dem es am leichtesten wäre aufzugeben.

39. Das Maß der verzweifelten Lage ist nicht, wie groß das Unheil ist, sondern wie viele trotzdem an ihrem Platz bleiben.

40. Verzweifelt war die Lage, nicht die Menschen: Diesem Satz folgen wir nun, von den Zelten bis zu den Mauern.

41. Der erste Teil beginnt dort, wo Évas Weg im vorigen Abschnitt abbrach: bei einem kleinen Schuh unter einem Nussbaum.

42. Ihre Lage ist dreifach hoffnungslos, denn sie hat ihr Kind, die Nähe ihres Mannes und auch die Freiheit der Bewegung verloren.

43. Der Schmerz aber hat sie, wie wir sahen, nicht gelähmt, sondern ihr eine Richtung gegeben, und die Richtung braucht nun ein Werkzeug.

44. Der Weg führt vom Schuh zur Schere, und dieser kurze Weg zeigt Évas ganzen Charakter.

45. Die Männerkleidung war schon zu Hause in ihr Gepäck gekommen, aus jener Zeit, als sie sie in Konstantinopel getragen hatte, doch nun braucht es dazu noch einen letzten Schritt.

46. Éva lässt sich das Haar schneiden, legt die Tracht eines jungen Recken an, gürtet ein Schwert um und verleugnet damit nicht ihre Weiblichkeit, sondern ihre Schranken.

47. Der Haarschnitt umfasst im Roman nur wenige Zeilen und ist doch eine der schmerzlichsten Gebärden, denn hier verzichtet eine Frau auf ihr eigenes Gesicht.

48. In der alten Dichtung bezeichnet das abgeschnittene Haar stets ein Opfer: Trauer, Kloster oder den Griff zur Waffe.

49. Bei Éva ist alles Dreierlei darin enthalten, denn sie trauert, entsagt und greift zur Waffe.

50. Mit dem abgeschnittenen Zopf aber bleibt auch das zurück, was bis dahin an wartender Frau in ihr lebte, ebenso wie der Schuh unter dem Nussbaum zurückblieb.

51. Im 16. Jahrhundert konnte eine Frau nicht allein unterwegs sein, denn ihre Bewegung verlangte Begleitung, Erlaubnis und Erklärung.

52. Wer allein reisen wollte, musste ein Mann sein oder so erscheinen, und die Männerkleidung ist so kein romantisches Kostüm, sondern die einzig erreichbare Form der Handlungsfähigkeit.

53. Die Soldatenmädchen der Balladen und Shakespeares verkleidete Mädchen entstammen derselben Erfahrung, Éva aber trägt die Kleidung nicht im Lied und nicht auf der Bühne, sondern in der Wirklichkeit des Krieges.

54. Die Verkleidung ist doppelter Natur, denn sie verbirgt und liefert zugleich aus.

55. Ein entlarvter Mann stirbt als Kundschafter, eine entlarvte Frau aber ist in den Augen der Zeit doppelt schuldig, denn sie hat sich auch gegen die Sittsamkeit vergangen.

56. Éva nimmt somit ein größeres Wagnis auf sich als irgendeine männliche Gestalt des Romans, und Gárdonyi hebt dies mit keinem einzigen Wort hervor.

57. Das Schweigen des Dichters ist Ehrerbietung: Er erklärt den Mut nicht, sondern lässt die Tat sprechen.

58. Der Weg nach Eger führt über Berge, durch Wälder und niedergebrannte Dörfer, und die Gegend von Mátra und Bükk ist zu dieser Zeit schon Niemandsland.

59. In diesem Zwischenland ist nicht das Heer die größte Gefahr, sondern die Marodeure, die niemandem Rechenschaft schulden.

60. Die Kriegsgeschichte unterschätzt diesen kleinen Krieg stets, obwohl der größere Teil der Bevölkerung nicht in den Schlachten, sondern auf solchen Wegen zugrunde ging.

61. Éva geht in dieser Gegend auf die Gefahr zu, während alle anderen vor der Gefahr fliehen.

62. In der Nähe der Burg trifft sie dann die kühnste Entscheidung des Abschnitts: Sie nähert sich nicht von der ungarischen Seite, sondern durch das türkische Lager hindurch.

63. Der Gedanke ist einfach und bestürzend: Den Ring kann man von außen nicht durchbrechen, also muss man ihn von innen durchqueren.

64. Wer den gefährlichsten Ort zum Versteck wählt, nutzt eine alte Schwäche der Macht aus, denn die Aufmerksamkeit wendet sich stets nach außen.

65. Ein so großes Lager ist selbst eine Stadt, in der niemand jeden kennt, und die Namenlosigkeit ist das Geschenk der Menge.

66. An dieser Stelle wird der Roman beinahe zum Abenteuerroman, die Quelle der Spannung aber bleibt seelischer Art, denn hinter jedem Schritt steht die Möglichkeit der Entlarvung.

67. Im Lager findet ein alter Bekannter, der Zigeuner Sárközi, wieder den Weg an Évas Seite, und er ist die zweideutigste Gestalt des Romans.

68. Auf der Reise nach Konstantinopel war er noch eine Gestalt der angstgeborenen Komik, über die man lachen konnte, hier aber wird er zum stillen Helfer am gefährlichsten Ort.

69. Er ist weder treu noch verräterisch, sondern ein Überlebender, der auf beiden Seiten dient und eben darum auf beiden Seiten hindurchgeht.

70. Er ist selbst ein Mensch der Zweiheit und verzweifelt doch nicht, denn die Zweiheit ist bei ihm kein Mangel an Wahl, sondern ein Handwerk.

71. In jedem Krieg des Grenzlandes erscheinen solche Mittelsmänner, ohne die die Heere weder Handel treiben noch kundschaften könnten.

72. Gárdonyi misst Sárközi mit menschlichem Maß und richtet nicht über ihn, was in der ungarischen Dichtung jener Zeit eine seltene Großzügigkeit ist.

73. Die Schilderung des Lagers ist einer der stärksten Teile des Romans, denn sie zeigt die fremde Welt nicht als grauenhaft, sondern als überraschend geordnet.

74. Straßen, Markt, Bad, Schlachthaus, Schmiede und Gebetsplatz gliedern die Menge der Zelte, und all dies entstand in wenigen Tagen.

75. Die Überlegenheit des Reiches lag in dieser Ordnung, nicht im Mut der Soldaten, denn Mut gab es auf beiden Seiten gleichermaßen.

76. Éva sieht diese Welt von innen, und der Leser erkennt mit ihr, dass der Feind keine dunkle Masse ist, sondern ein Staat.

77. Diese Erkenntnis ist zugleich erschreckend und befreiend: erschreckend, weil Ordnung stärker ist als Wut, befreiend, weil man vor dem, was man verstehen kann, weniger Angst haben muss.

78. Der Hass braucht das Dunkel, das Verstehen das Licht, und der Roman wählt an dieser Stelle das Licht.

79. Dann kommt der Augenblick, in dem Éva zwischen den Zelten zu der Burg aufblickt, die ihr Mann verteidigt.

80. Da begreift sie zum ersten Mal, dass Gergely an einem Ort steht, aus dem nach nüchterner Rechnung niemand lebend herauskommt.

81. Der aus der Ferne betrachtete geliebte Mensch erscheint stets verwundbarer, denn die Entfernung nimmt ihm den Anschein des Handelns.

82. Wer auf der Mauer steht, arbeitet, schießt und befiehlt, wer von unten zusieht, sieht nur einen winzigen Punkt hinter dem Rauch.

83. Die Verzweiflung ist Éva in diesem Augenblick am nächsten, näher als unter dem Nussbaum.

84. Der Roman lässt sie dennoch nicht herein, denn Éva schaut nicht weiter auf den Anblick, sondern sucht den Weg.

85. Ihre beiden Ziele kreuzen sich nun: die Burg, in der ihr Mann steht, und das Lager, in dem irgendwo ihr Sohn ist.

86. Wer zwei Menschen zugleich retten will, muss eine Reihenfolge aufstellen, und jede Reihenfolge ist zugleich ein Verzicht.

87. Éva wählt zuerst die Burg, und das ist einer der am wenigsten gewürdigten, aber tiefsten sittlichen Augenblicke des Romans.

88. Die Rettung des Kindes rettet eine einzige Familie, die der Burg die Hoffnung aller Familien, und die Burg ist zugleich der Punkt, von dem aus auch das Kind am nächsten ist.

89. Der Roman spricht diese Begründung nicht aus, denn die ausgesprochene sittliche Lehre verliert augenblicklich ihre Kraft.

90. Mit ihrer Entscheidung macht Éva aus den Zweien eines und tritt damit aus der Falle des Zweifels heraus.

91. Der erste Versuch scheitert, denn die Wache legt für die Nacht einen doppelten Ring um die Burg.

92. Das Scheitern ist kein Zeichen der Schwäche, sondern das Maß der Wirklichkeit, denn der sofortige Erfolg nähme der Tat ihr Gewicht.

93. Gárdonyis Helden erreichen ihr Ziel niemals in einem Anlauf, und in dieser Langsamkeit liegt die Wirklichkeitsnähe des Werkes.

94. Vor dem zweiten Versuch schickt Éva eine Botschaft in die Burg, und die Botschaft fliegt, an einen Pfeil gebunden, über die Mauer.

95. Der an einen Pfeil gebundene Brief war der gewohnte Bote der Belagerungszeit, das Ungewohnte ist in diesem Fall die Richtung der Botschaft.

96. Nicht die Eingeschlossenen bitten um Hilfe von draußen, sondern der freie Mensch bittet um Einlass nach drinnen.

97. In dieser Umkehrung liegt der ganze Sinn des Teils: Die Freiheit draußen ist wertlos, wenn der geliebte Mensch drinnen ist.

98. Die Burg öffnet sich jedoch nicht leicht, denn Dobós Belagerungsordnung verbietet jedes Öffnen der Tore.

99. Jeder Ankömmling ist zugleich Verteidiger und hungriger Mund, und jedes geöffnete Tor kann zugleich Hilfe und Verrat sein.

100. Der geschichtliche Dobó verbot tatsächlich das Öffnen der Tore, und diese Strenge war keine Grausamkeit, sondern die Rechenkunst der Verteidigung.

101. Eine einzige Lücke genügt, damit 2.000 Menschen verloren sind, und der Befehlshaber kann die Bitte eines einzelnen Menschen nicht gegen 2.000 Leben abwägen.

102. Hier prallen das Privatleben und die Ordnung der Gemeinschaft aufeinander, und der Dichter erklärt keine der beiden Seiten für irrend.

103. In der großen Dichtung stehen nicht Gut und Böse einander gegenüber, sondern zwei berechtigte Ansprüche, und dadurch wird die Lage wirklich verzweifelt.

104. Hätte nur der eine recht, wäre es leicht zu entscheiden, doch da beide recht haben, hilft nur die Geduld.

105. Éva wartet also, und dieses Warten zwischen den Zelten ist schwerer als jeder Weg, den sie bis dahin zurückgelegt hat.

106. Dieser Teil bietet die einsamsten Seiten des Romans, denn Éva handelt über lange Seiten ohne einen einzigen wirklichen Verbündeten.

107. Wer sich für einen anderen Menschen ausgibt, kann gegen niemanden aufrichtig sein, und die Einsamkeit ist der unvermeidliche Preis der Verkleidung.

108. Der Zwang zum Schweigen ist seelisch schwerer als die leibliche Gefahr, und Éva schweigt in dieser Geschichte schon zum zweiten Mal.

109. Das erste Mal schrieb sie ihrem Mann nicht vom Raub des Kindes, jetzt aber kann sie niemandem sagen, wer sie in Wahrheit ist.

110. Beide Arten des Schweigens sind eine Form der Liebe, und für beide bezahlt sie selbst.

111. Das Ende des Teils bleibt offen, denn der Erfolg des Hineingelangens entscheidet sich erst später, und dieser Aufschub ist gewollt.

112. Der Leser bangt zu diesem Zeitpunkt nicht mehr in erster Linie um die Burg, sondern um eine einzige Frau, die in Männerkleidung zwischen den Zelten steht.

113. Die Geschichte schrumpft hier auf menschliches Maß, und dadurch wird sie greifbar.

114. Die Freiheit draußen ist wertlos, wenn der geliebte Mensch drinnen ist: Das ist die tiefste Wahrheit dieses Teils.

115. Während Éva zwischen den Zelten auf die Antwort wartet, schneidet der Roman durch die Mauern und führt ins Innere der Burg, in die vierte Woche der Belagerung.

116. Der Ton des zweiten Teils wandelt sich, denn die Begeisterung des Heldentums weicht langsam der Sachlichkeit der Erschöpfung.

117. Der wahre Gegner der Belagerung ist nun nicht mehr der Sturm, sondern die Zeit, die langsamer mahlt als die Kanone, aber sicherer.

118. Nach drei Wochen sind die Mauern keine geschlossenen Bauwerke mehr, sondern Schutthaufen, die man Nacht für Nacht neu aufschichtet.

119. Die Burg besteht nun aus Erde, Balken, Mist und menschlicher Ausdauer, und das Letztere erweist sich als das Festeste.

120. In diesem Satz keimt schon der Gedanke, den das fünfte Buch entfaltet: dass an die Stelle des Steins der Mensch tritt.

121. Der Belagerer bereitet nun nicht mehr eine einzige Bresche vor, sondern mehrere zugleich, denn die Teilung der verteidigenden Kraft ist billiger als ihre Überwindung.

122. Die Sándor-Bastei, der Bolyki-Turm und die Umgebung des Alten Tores werden zu den drei beständigen Brennpunkten des Kampfes.

123. Auch hier ist die türkische Taktik die Wissenschaft des Teilens: Man muss den Verteidiger so lange zerstreuen, bis er nirgends mehr ausreicht.

124. Die Abteilungen lösen einander ab, damit die Verteidiger nie Zeit zum Ausruhen finden, und das ist die Wissenschaft der Erschöpfung.

125. 2.000 Menschen können nicht in Ablösung kämpfen, weil niemand da ist, der sie ablöste, und so ist jeder Verteidiger zu jeder Stunde zugegen.

126. Die Übermacht zeigt sich in diesen Tagen nicht im großen Schlag, sondern darin, dass es immer noch eine Abteilung gibt.

127. Unterdessen dringt der Krieg auch unter die Erde, und das ist furchtbarer als jede Kanone.

128. Den unter der Erde nahenden Feind kann man nicht sehen, nur hören, und das Hören ist hier nicht mehr ein Mittel des Überlebens, sondern des Grauens.

129. Die Verteidiger stellten Trommeln und wassergefüllte Gefäße auf den Boden und lasen aus den Erschütterungen, wo der Feind grub.

130. Die zitternde Oberfläche des Wassers wurde zum empfindlichsten Wächter der Burg, und ein Gefäß voll Wasser wusste mehr als das beste Auge.

131. Die Erde, die bisher unter ihren Füßen Sicherheit bedeutet hatte, wurde selbst zweifelhaft, und von da an war nichts mehr gewiss, weder die Mauer noch der Boden.

132. Dass die Burg auch für den Kampf unter der Erde einen Mann hatte, lässt der Roman hier nur ahnen und überlässt die volle Antwort dem fünften Buch.

133. Anfang Oktober trat dann der schwerste innere Verlust der Verteidigung ein: Das Pulvermagazin der Burg flog in die Luft.

134. Eine große Menge Pulver und die dazugehörige Mühle wurden vernichtet, und die Explosion beschädigte auch Mauerabschnitte.

135. In einer belagerten Burg wiegt der Verlust des Pulvers schwerer als der von Soldaten, denn an die Stelle eines Gefallenen kann noch jemand treten, das Pulver aber ersetzt nichts.

136. Dobó verteilte den restlichen Vorrat auf mehrere Orte, damit nie wieder ein einziger Funke das Ganze fortreißen könne.

137. Der gute Befehlshaber ist nicht darum gut, weil ihn kein Unglück trifft, sondern weil er aus dem Unglück sofort eine Regel macht.

138. Nach der Explosion wurde es still in der Burg, und die Türken lasen diese Stille als Sieg.

139. Die Stille ist im Krieg ein zweideutiges Zeichen, denn sie kann den Tod bedeuten, aber auch die Vorbereitung.

140. Diesmal bedeutete sie die Vorbereitung, denn in der Burg setzte sich niemand zum Weinen nieder, sondern jeder eilte zu den Trümmern.

141. Gárdonyi erledigt diese Szene mit wenigen Sätzen, denn er weiß, dass man die größten Schläge mit den wenigsten Worten erträglich macht.

142. Der Belagerer griff nun nicht mehr nur mit Waffen an, sondern auch mit Worten, denn er wusste, dass das Wort im Ohr des müden Menschen weiter reicht als die Kugel.

143. An Pfeile gebundene Briefe flogen in die Burg, die freien Abzug, Gnade und Ansehen versprachen.

144. Zu Beginn der Belagerung war ein einziger Brief gekommen, und Dobó hatte ihn ungeöffnet ins Feuer werfen lassen; jetzt kam nicht mehr ein Brief, sondern viele, und nicht durch das Tor, sondern über die Mauer.

145. Die seelische Kriegführung ist keine Erfindung der Neuzeit, sondern eine uralte Begleiterin der Belagerungen, die billiger ist als jede Kanonenkugel.

146. Die Briefe der Paschas bauten auf die Zweiheit: Sie zeigten den Verteidigern zwei Wege, den Tod auf der Mauer und das Leben vor dem Tor.

147. Wer diese beiden Wege abzuwägen beginnt, ist schon halb verzweifelt, denn das Abwägen selbst ist der Zweifel.

148. Darum ließ Dobó der Überlieferung nach die Briefe ungelesen auf dem Marktplatz der Burg verbrennen, vor aller Augen.

149. Ein nicht verlesenes Versprechen kann nicht in Versuchung führen, und das öffentliche Feuer zeigte zudem, dass die Burg nicht verhandelt.

150. Er drohte auch dem mit dem Tod, der das Wort Übergabe auch nur ausspräche, und das erscheint dem heutigen Leser grausam.

151. In einer belagerten Gemeinschaft ist der Zweifel jedoch keine Privatmeinung, sondern eine Ansteckung, die sich von Stunde zu Stunde ausbreitet und durch Streitgespräch nicht zu heilen ist.

152. Der geschichtliche Dobó ließ tatsächlich einige Männer einkerkern, die für den freien Abzug sprachen.

153. Gárdonyi mildert diesen Umstand, denn in seinem Roman ist die Einheit der Verteidiger vorbildlich, und das ist eine der wenigen Beschönigungen des Werkes.

154. Die Idealisierung ist hier kein Fehler, sondern eine Gattungsentscheidung, denn der Roman wollte nicht entlarven, sondern ein Vorbild geben.

155. Der Schatten des Zweifels verschwindet jedoch nicht ganz, und im fünften Buch nimmt er in der Person eines Offiziers Gestalt an, der im Glauben ermüdet.

156. Die Müdigkeit wird in diesen Tagen zu einer eigenständigen Gestalt, und Gárdonyi schreibt über sie wie über einen unsichtbaren Feind innerhalb der Mauern.

157. Der Schlafmangel verändert das Maßgefühl des Menschen, und um den 20. Tag erscheint schon die geringste Nachricht verhängnisvoll.

158. Der müde Mensch sieht alles doppelt, die Gefahr größer, die Hoffnung kleiner, und dieses doppelte Sehen ist das Tor der Verzweiflung.

159. Die Verwundeten wurden immer mehr, und der verwundete Mensch nahm auf der Mauer Platz ein, konnte aber nicht mehr kämpfen.

160. In der Belagerung bilden nicht die Toten die größte Last, sondern die Verwundeten, die Pflege verlangen und die niemand sich selbst überlassen darf.

161. Auch die Munition ging zur Neige, und bei jeder Ladung musste man ihren Weg bedenken, bevor sie losging.

162. Solche kleinen Einzelheiten sagen über die Lage mehr als jede Verlustliste, denn sie zeigen den Mangel an alltäglichen Dingen.

163. Der Roman macht dieses langsame Schwinden mit einem besonders feinen Mittel spürbar: mit dem Schwinden der Namen.

164. In den Gesprächen kommen immer weniger Gestalten zu Wort, und die wir früher beim Namen kannten, sprechen auf einmal nicht mehr.

165. Der Leser rechnet nicht, er empfindet nur ein Fehlen, und dieses Fehlen dringt tiefer als jede Statistik.

166. Das Schweigen ist hier der Name des Todes, und Gárdonyi sagt nicht, wer gefallen ist, er lässt nur die Sätze sich leeren.

167. Die dunkelsten Seiten des Romans schildern jedoch nicht den Kampf, sondern die Nächte zwischen den Kämpfen.

168. In diesen Nächten beginnt der müde Mensch zu denken, und das Denken ist die gefährlichste Tätigkeit der Belagerung.

169. Jedes Argument der nüchternen Vernunft spricht für die Übergabe: die Zahlen, die Zeit, die Wunden und die ausbleibende Hilfe.

170. Wer in solchen Stunden denkt, sieht zwei Wege vor sich, und der erste Schritt des Zweifels führt schon auf die Verzweiflung zu.

171. Darum regierte Dobó nicht mit Argumenten, sondern mit Aufgaben, und jeder seiner Leute hatte zu jeder Stunde etwas zu tun.

172. Die Arbeit ist das älteste Gegenmittel gegen die Verzweiflung, denn wessen Hand einen Stein hebt, dem bleibt keine Hand für den Zweifel.

173. Dobó ist kein Redner, kein Genie und kein Heiliger, sondern ein ordnender Mensch, der das Unmögliche in kleine, ausführbare Teile zerlegt.

174. Aus der unlösbaren Zwei macht er viele kleine lösbare Einsen: einen Stein, einen Eimer, eine Wache, eine Ausbesserung.

175. Wer eine Nacht lang an einer einzigen Bresche arbeitet, trägt nicht das ganze Schicksal der Burg, sondern nur diese Bresche, und diese Last lässt sich noch tragen.

176. Eben darum liebt das ungarische Geschichtsgedächtnis Dobó mehr als die glänzenderen Helden, denn in ihm nimmt die alltägliche Ausdauer Gestalt an.

177. Die Frage der Hilfe blieb unterdessen offen, und Eger erhielt während der ganzen Belagerung kein Entsatzheer.

178. Der König versprach Truppen, auch die oberungarischen Herren versprachen sie, doch die Hilfe brach niemals rechtzeitig auf.

179. Die Grenzburgen fielen nicht deshalb der Reihe nach, weil man sie schlecht verteidigte, sondern weil das Hinterland nicht eintraf.

180. Eger wurde die Ausnahme, und die Ausnahme ist denkwürdiger als jede Regel, weil sie zeigt, dass die Regel nicht notwendig ist.

181. Im Roman erscheint das Fehlen des Entsatzheeres nicht als Anklage, sondern als Tatsache, und diese Sachlichkeit erhebt das Werk über den Zeitungsstreit.

182. Gárdonyi sucht nicht die Schuldigen, sondern zeigt die Widerstehenden, denn die Anklageschrift wirkt eine Generation lang, das Vorbild aber so lange, wie man es liest.

183. Die Darstellung der Übermacht ist zugleich niemals dämonisierend, denn der türkische Soldat ist ebenso müde, hungrig und sterblich wie der ungarische.

184. In der engen Bresche verliert auch die zahlenmäßige Überlegenheit an Kraft, denn es passen immer nur wenige zugleich hindurch, und diese nüchterne Geometrie ist die stille Gefährtin des Heldentums.

185. Der Roman feiert den Mut, nicht die Berechnung, doch beide stehen auf den Mauern.

186. In der Ferne sammelten sich unterdessen auch jene Kräfte, die nicht mit Kanonen kämpften: die Herbstregen, die schlechten Wege und die heimwehkranken Janitscharen.

187. Der Kalender wurde langsam zum Verbündeten der Verteidiger, doch das konnte auf den Mauern noch niemand wissen.

188. Wer nur das Heldentum nennt, verschweigt die Jahreszeit, wer nur die Jahreszeit nennt, verschweigt den Menschen.

189. Das Ausharren wird nur dann zum Sieg, wenn es lange genug währt, und in diesen Tagen wusste niemand, wie lange es noch währen musste.

190. Die Arbeit ist das älteste Gegenmittel gegen die Verzweiflung: Mit diesem Wissen stand die Burg vor dem Tiefpunkt.

191. Die beiden Teile laufen nicht nebeneinander her, sondern greifen ineinander, denn auf beiden Seiten der Mauern stehen Glieder derselben Familie.

192. Éva hatte über den Raub des Kindes geschwiegen, damit die Hand ihres Mannes auf der Mauer die seine bliebe, doch die Nachricht konnte nicht verborgen bleiben.

193. Nicht die Frau brachte sie Gergely, sondern sie kam von der anderen Seite der Mauer, von dort, wo auch das Kind war.

194. So geschieht es, dass in denselben Tagen, in denen Éva wenige hundert Schritte entfernt zwischen den Zelten steht, Gergely auf der Mauer mit der Nachricht vom Raub seines Sohnes ringt.

195. Auf der Mauer erfüllt er die Pflicht des Offiziers, innen verzehrt ihn die Angst des Vaters, und keines lässt das andere los.

196. Von allen Gestalten des Abschnitts fällt er am tiefsten in die Zweiheit, denn er müsste an zwei Orten zugleich sein und kann nur an einem sein.

197. Der Roman lässt jedoch auch ihn nicht verzweifeln, denn er leitet seinen Schmerz nicht in die Klage, sondern in die Arbeit.

198. Was aus dieser Arbeit entsteht, zeigt das fünfte Buch, hier sieht man nur, dass Gergely wenig schläft.

199. Mann und Frau durchleben so denselben Schmerz, wenige hundert Schritte voneinander entfernt, und können ihn nicht miteinander teilen.

200. Das Zusammentreffen von Nähe und Unerreichbarkeit ist eine der ältesten Spannungsquellen der Dichtung, und die Mauern verkörpern es in vollkommener Form.

201. Eine Mauer schützt nämlich nicht nur, sie trennt auch, und in diesem Abschnitt ist ihr trennendes Gesicht das stärkere.

202. Das Kind ist irgendwo im Lager, und die Gestalt Jumurdzsáks ist durchgehend gegenwärtig, obwohl er selten auftritt.

203. Die Bedrohung wirkt stärker, wenn man sie nur ahnt, und Gárdonyi weiß, dass nichts die Angst so nährt wie das Unsichtbare.

204. Jeder Schritt Évas wird von dieser ungewissen Nähe gelenkt, denn sie weiß, dass ihr Sohn auf derselben Erde schläft, auf der sie geht.

205. Am Tiefpunkt spaltet sich auch das Wissen, und niemand sieht die Lage als Ganzes.

206. Éva weiß vom Kind und von der Burg, aber sie weiß nicht, dass ihr Mann inzwischen vom Kind weiß.

207. Gergely weiß vom Kind, aber er weiß nicht, dass seine Frau unter den Mauern steht.

208. Dobó weiß von einem Fremden, der hineinwill, aber er weiß nicht, wer dieser Fremde ist.

209. Und Jumurdzsák bewacht ein Kind und weiß nicht, dass dessen Mutter nur wenige Zelte von ihm entfernt umhergeht.

210. Jeder besitzt nur ein Stück der Lage, und eben darum ist sie verzweifelt: Niemand kann sehen, dass die Stücke zusammenpassen.

211. Nur der Leser weiß, dass die Glieder der zerstreuten Familie einander nie so nahe waren wie in diesen dunkelsten Tagen.

212. Die Verzweiflung entspringt hier nicht der Entfernung, sondern der Nähe, von der niemand weiß.

213. Die Familie ist in dieser Lage ein verkleinertes Abbild der Burg: Sie bleibt nur bestehen, wenn jeder an seinem Platz ausharrt.

214. Gergely muss auf der Mauer bleiben, Éva vor dem Tor und das Kind am Leben zwischen den Feuern des Lagers.

215. Keiner von ihnen kann die Sache des anderen tun, doch das Ausharren eines jeden ist die Hoffnung des anderen.

216. Évas Gestalt bedeutet in diesem Zusammenhang mehr als eine einzelne Frau.

217. Sie ist keine geschichtliche Person, sondern eine Verdichtung, in die der Dichter alles hineinschrieb, was man von den namenlosen Frauen Egers wissen kann.

218. Drinnen trugen unterdessen die Frauen der Burg nachts Erde in die Breschen, erhitzten Wasser und verbanden Wunden, ohne Namen und ohne Frage.

219. Tinódi, der zeitgenössische Liedsänger, gedachte ihres Mutes eigens, ihre Namen aber verzeichnete auch er nicht.

220. Die Dichtung fälscht in solchen Fällen nicht, sondern ersetzt, denn sie gibt dem einen Namen, was die Quellen namenlos ließen.

221. Gárdonyi stellt nicht eine Frau dar, sondern 300 in einer einzigen Gestalt, und darum vermag Évas Schicksal so sehr zu erschüttern.

222. Die Frau draußen und die Frauen drinnen wissen noch nichts voneinander, doch sie halten dieselbe Burg, die eine mit ihrer Treue, die anderen mit ihren Händen.

223. Ihr Weg führt auf dieselbe Mauer, und dort werden sie einmal zusammentreffen.

224. Bis dahin aber trägt jeder allein seinen Teil, und in dieser Einsamkeit erreicht der Abschnitt seinen dunkelsten Punkt.

225. Niemand besaß die ganze Lage, und eben darum war sie verzweifelt.

226. Den Abschnitt halten einige wiederkehrende Motive zusammen, die die beiden Teile zu einem einzigen Gewebe verflechten.

227. Das erste ist die Zwei und die Eins: die sich spaltende Handlung, die beiden Ziele, die beiden Ansprüche, die beiden Wahrheiten.

228. Der Roman nutzt jede Zweiheit, um zu zeigen: Der Mensch kann aus ihr heraustreten, wenn er entscheidet.

229. Éva macht aus der Zwei eine Eins durch ihre Entscheidung, Dobó durch seine Aufgaben, die Burg durch ihren gemeinsamen Willen.

230. Die Verzweiflung ist also kein Verhängnis, sondern ein Zustand, aus dem man heraustreten kann, und die Gestalten des Abschnitts treten auch aus ihm heraus.

231. Das zweite Motiv sind die zwei Pfeile.

232. Aus dem Lager fliegen Briefe in die Burg, die hinauslocken: hinaus aus der Gefahr, hinaus durch das Tor, hinaus aus dem Kampf.

233. Von draußen fliegt auch ein anderer Pfeil, der um einen Weg nach innen bittet: hinein in die Gefahr, hinein durch das Tor, hinein in den Kampf.

234. Der Feind schickt Worte, die niemand lesen darf, Éva aber ein Wort, mit dem niemand rechnet.

235. Die beiden Pfeile tragen zweierlei Willen: den der Furcht, der hinausführt, und den der Treue, der hineinführt.

236. Das dritte Motiv ist das Draußen und das Drinnen.

237. Von außen sieht man die Kleinheit der Burg, von innen die Größe des Feindes, und keiner der beiden Anblicke ist die ganze Wahrheit.

238. Draußen will ein einziger Mensch hinein, drinnen sehnen sich einige hinaus, und das Schicksal der Burg hängt davon ab, welche Bewegung siegt.

239. Das vierte Motiv ist die Stille, die in diesem Abschnitt nicht die schrecklichste ist, sondern die zweideutigste.

240. Stille herrscht nach der Explosion, die die Türken für einen Sieg halten, und Stille herrscht um Éva, die niemandem sagen darf, wer sie ist.

241. Auch der Dichter schweigt über Évas Wagnis, und die Namen in den Gesprächen verstummen.

242. Gárdonyi beschreibt den Tiefpunkt nicht mit Lärm, sondern mit Stille, und aus der Stille kann immer zweierlei Fortsetzung erwachsen.

243. Das fünfte Motiv ist Verkleidung und Wahrheit.

244. Éva verbirgt ihr Äußeres, doch innen täuscht sie nichts vor, die Briefe der Paschas aber kleiden die Drohung in Gnade.

245. Die gute Verkleidung schützt die Wahrheit, die schlechte verdeckt die Lüge, und der Abschnitt stellt beide nebeneinander.

246. Das sechste Motiv ist die Reihe der kleinen Opfer: der abgeschnittene Zopf, das verlorene Pulver, der ausgebliebene Schlaf, die verstummten Namen.

247. Der Tiefpunkt besteht nicht aus einem einzigen großen Schlag, sondern aus vielen kleinen Verlusten, die sich langsam zu einem einzigen großen fügen.

248. Im vorigen Abschnitt machte ein kleiner Schuh den großen Verlust wirklich, hier ein Zopf und eine leere Stelle im Gespräch.

249. Das siebte Motiv ist die letzte Gestalt von Zahl und Einzelnem im vierten Buch.

250. 2.000 Verteidiger und 200.000 Belagerer bleiben abstrakte Zahlen, ein einziger abgeschnittener Zopf aber ist nicht zu vergessen.

251. Der Roman schneidet die Geschichte hier endgültig auf menschliches Maß zu, und dadurch empfindet der Leser sie als seine eigene.

252. Das achte Motiv ist die Frau im Krieg, in diesem Abschnitt in zweierlei Gestalt.

253. Draußen die eine, die verkleidet und allein den Weg sucht, drinnen die vielen, die in der Schürze gemeinsam die Mauer halten.

254. Die beiden Linien laufen auf dieselbe Mauer zu und treffen sich im fünften Buch dort.

255. Alle Motive weisen in dieselbe Richtung: Die Verzweiflung kommt von außen, doch innen entscheidet sich, ob man sie hereinlässt.

256. Die Mauer zerstört die Kanone, das Pulver der Funke, den Schlaf der Sturm, den Glauben aber kann nur der Mensch selbst aufgeben.

257. Darin liegt der sittliche Kern des Abschnitts: Die Lage wählen wir nicht, wohl aber, ob wir in ihr verzweifeln.

258. Verzweifelt war die Lage, nicht die Menschen, und dieser Unterschied hielt Eger.

259. Gárdonyis Erzählkunst ist in diesem Abschnitt vor allem die Kunst des Perspektivwechsels.

260. Der Leser von Belagerungsromanen sitzt gewöhnlich mit den Verteidigern hinter den Mauern und sieht nur so viel wie die Wächter.

261. Gárdonyi schickt ihn mit Éva ins Lager hinaus und gibt ihm damit ein doppeltes Sehen, wie es keinem Chronisten gegeben war.

262. Das zweite Mittel ist der Rhythmus: Je näher die Gefahr den Mauern kommt, desto kürzer werden die Sätze.

263. Die Spannung trägt nicht die Bedeutung der Worte, sondern die Länge der Sätze, und das ist eines der Geheimnisse von Gárdonyis Stil.

264. Das dritte Mittel ist die Welt der Sinne: der Geschmack des Staubes, der Geruch des Pulvers, das Wiehern der Pferde und die Stimme des Muezzins über dem Lager.

265. Der Leser behält nicht die Jahreszahlen, sondern die Gerüche, und diese machen die Geschichte glaubhaft.

266. Das vierte Mittel ist die Sparsamkeit: Der Haarschnitt umfasst wenige Zeilen, die Explosion wenige Sätze, und die wichtigste Lehre bleibt unausgesprochen.

267. Gárdonyi weiß, dass die ausgesprochene Lehre stirbt, die unausgesprochene aber im Leser weiterlebt.

268. Das fünfte Mittel ist der Aufschub, der den Abschnitt offen lässt: Wir erfahren nicht, ob Éva hineingelangt.

269. Der Roman erschien 1899 in Fortsetzungen im Pesti Hírlap und kam erst 1901 als Buch heraus.

270. Das offene Kapitelende ist so zugleich ein dichterisches Mittel und ein Zwang des Zeitungswesens, und beides fällt glücklich zusammen.

271. Das ganze vierte Buch schließt mit einer solchen offenen Frage, auf die erst das fünfte Buch antwortet.

272. Gárdonyi stellt die verzweifelte Lage so dar, dass er weder ins Pathos noch in die Klage verfällt.

273. Andere Belagerungen der Geschichte zeigen, welche Wege eine Gemeinschaft wählen kann, wenn ihre Lage hoffnungslos ist.

274. Die Verteidiger des antiken Masada wählten im Jahr 73 oder 74 nach Christus am Ende der römischen Belagerung den gemeinsamen Tod statt der Gefangenschaft.

275. Das ist der Weg der verzweifelten Tat, den das Gedächtnis der Welt ehrt, Eger aber ging einen anderen Weg.

276. In Eger kam weder die Übergabe noch die letzte verzweifelte Tat in Frage, sondern der dritte Weg: das Weiterarbeiten.

277. Dieser Weg ist weniger glänzend, aber menschlicher, denn er vertraut nicht auf den Tod, sondern auf das Morgen.

278. Gárdonyi lehrt nicht, dass die Schwachen immer siegen, sondern dass die Niederlage niemals im Voraus gewiss ist.

279. Dieser Unterschied trennt die vaterländische Schwärmerei von der wahren Dichtung, und „Die Sterne von Eger“ steht auf der zweiten Seite.

280. Generationen ungarischer Leser erinnern sich an Éva auch dann noch, wenn sie die Tage der Belagerung längst vergessen haben.

281. Die Bilder des abgeschnittenen Haars, des Pfeils und der stillen Burg gehören zu jenen, die das Schulkind auch als Erwachsener in sich trägt.

282. Dem deutschsprachigen Leser macht der Abschnitt sichtbar, was die Belagerung mit dem Menschen macht, wenn nicht mehr der Kampf, sondern das Warten und die Müdigkeit der Hauptfeind sind.

283. Die verzweifelte Lage ist hier keine Heldenpose, sondern die genaue Beschreibung dessen, wie der Mensch Mensch bleibt, wenn alle Gründe für das Aufgeben sprechen.

284. Am Ende des Abschnitts rundet sich das Bild der Zweiheiten ab, doch es kommt nicht zur Ruhe.

285. Éva hat entschieden, Dobó hat jedem eine Aufgabe gegeben, und die Burg hat auf die Briefe nicht geantwortet: Niemand ist in den Zweifel gefallen.

286. Das vierte Buch hat so seinen Weg von der Bedrohung über den Beginn bis zum Tiefpunkt zurückgelegt.

287. Der Roman hat alles bis dorthin geführt, wo die Rechnung nur noch ein einziges Ergebnis zulässt, und gerade hier beginnt das, was keine Rechnung erfasst.

288. Éva ist noch draußen zwischen den Zelten, das Kind im Lager, auf der Mauer stehen immer weniger, und vor ihnen liegen die Tage der größten Stürme.

289. Es scheint, als werde die Übermacht die Burg einfach zermalmen, und der Roman spricht an dieser Stelle kein Urteil.

290. In einer Nacht, nach einem weiteren Tag des Beschusses, erkaltet auf dem Marktplatz der Burg die Asche der verbrannten Briefe, und niemand hat sie gelesen.

291. In derselben Nacht fällt ein anderer Pfeil hinter die Mauern.

292. An diesem Pfeil hängt kein Versprechen, sondern eine Bitte: dass man jemanden hereinlasse.

293. Draußen zwischen den Zelten wartet ein junger Bursche mit kurzgeschnittenem Haar auf die Antwort, der in Wahrheit eine Frau ist.

294. Aus dem Lager blicken 200.000 Menschen auf die Burg, und alle warten darauf, dass sie fällt.

295. Nur ein einziger Mensch ist dort draußen, der darauf wartet, dass sie sich vor ihm öffnet.

296. Wer in eine Burg hineinwill, die nach aller Rechnung fallen muss, glaubt nicht an ihren Fall.

297. Dieser Glaube ist die erste Antwort auf die verzweifelte Lage, die nicht aus der Rechnung geboren ist.

298. Die Pfeile der Paschas fragten die Burg, ob sie herauskommen wolle, und die Burg antwortete nicht; Évas Pfeil fragt, ob man sie hereinlässt, und die Antwort lässt noch auf sich warten.

299. Zwischen den beiden Pfeilen entscheidet sich, was in der verzweifelten Lage stärker ist: die Furcht, die hinausführt, oder die Treue, die hineinführt.

300. Die Burg schweigt, die Frau wartet, und der Pfeil liegt hinter den Mauern im Dunkeln.