1.1.3 – Literatur lang

1. A honfoglalás korának magyar költészete teljes egészében szóbeli volt, ezért nem könyvekben, hanem az emberek emlékezetében és ajkán élt.

2. Ez a szóbeliség nem egyetlen műfajt jelentett, hanem gazdag és sokszínű formavilágot, amely az élet minden fontos pillanatához kapcsolódott.

3. A szóbeli költészet műfajait csak nagy óvatossággal rekonstruálhatjuk, mert szövegeik jórészt elvesztek, és csak közvetett nyomok maradtak fenn.

4. A rekonstrukció három fő forrásból merít: a rokon népek hagyományából, a magyar néprajz kései gyűjtéseiből és a középkori krónikák elszórt utalásaiból.

5. E források alapján a régi szóbeli költészetnek egyszerre voltak varázsló, közösségi, munkás és elbeszélő műfajai.

6. A legősibb réteget alighanem a ráolvasások, más néven a varázsigék alkották, amelyek szavak erejével kívántak a világra hatni.

7. A ráolvasás célja a gyógyítás, a védelem vagy a baj elhárítása volt, ezért szorosan összefonódott a régi hitvilággal.

8. Ezek a szövegek gyakran ritmikusak, ismétlődő szerkezetűek és képekben gazdagok voltak, mert a forma maga is a hatás részének számított.

9. A ráolvasás gyakran párbeszédre vagy kis történetre épült, amelyben egy szent alak legyőzte a betegséget okozó rontást.

10. A kereszténység felvétele után ezekbe a szövegekbe keresztény nevek és képek kerültek, de a szerkezetük megőrizte a pogány eredetet.

11. Éppen ezért a fennmaradt kései ráolvasások a régi szóbeli költészet egyik legértékesebb, mert legszívósabb tanúi.

12. A varázsló műfajokhoz tartoztak a különféle áldás- és átokszövegek is, amelyek a szó teremtő és pusztító erejébe vetett hiten alapultak.

13. Az áldás bőséget, egészséget és szerencsét kívánt, míg az átok a közösség rendjét megsértő ellenségre hívta le a bajt.

14. E szövegek komolyságát az adta, hogy a régiek szerint a kimondott szónak valóságos következményei lettek a világban.

15. A szóbeli költészet másik nagy csoportját a munkához kötődő énekek alkották, amelyek a mindennapi tevékenységet kísérték és könnyítették.

16. A munkadalok ritmusa a mozdulatok ütemét követte, ezért a szövegben és a dallamban egyaránt fontos szerepet kapott az ismétlés.

17. Ilyen ének kísérhette a fonást, az aratást, a vízhordást vagy az állatok terelését, mert a közös dal összehangolta a csoport munkáját.

18. A munkadalok kései változatai a néprajzi gyűjtésekben maradtak fenn, ezért közvetve a régi szóbeliségről is tanúskodnak.

19. Az emberi élet nagy fordulóihoz külön műfajok kapcsolódtak, amelyek a születést, a házasságot és a halált kísérték szertartásos szöveggel.

20. E szokásköltészet legfontosabb darabjai a lakodalmi énekek és köszöntők voltak, amelyek az új pár életét áldással és jókívánsággal indították.

21. A lakodalom szigorú rendjében minden mozzanatnak megvolt a maga szövege, ezért a szó itt is a szertartás nélkülözhetetlen része volt.

22. A halálhoz a siratóének kapcsolódott, amely a gyász spontánnak látszó, mégis hagyományos formákat követő megszólalása volt.

23. A sirató a magyar szóbeli költészet egyik legrégibb és legmegrendítőbb műfaja, mert az elválás fájdalmát emeli emberi szóvá.

24. A sirató énekese, többnyire nő, a halott erényeit, közös emlékeiket és a veszteség súlyát fájdalmas, ismétlődő panaszban öntötte szavakba.

25. A sirató kötetlen dallamú, szabad ritmusú volt, mert a fájdalom hulláma szabta meg a sorok hosszát és lendületét.

26. Éppen szabadsága miatt őrizte meg a sirató a legrégibb magyar dallam- és szövegformák nyomait egészen a 20. századig.

27. A régi szóbeli költészet talán legfontosabb és legnagyobb hatású műfaja mégis a hősi ének volt, amely a közösség múltját őrizte.

28. A hősének a törzsek eredetét, a vezérek tetteit és a nagy csaták emlékét adta tovább, ezért a közösség történelmi tudatát táplálta.

29. Ezek az énekek nem száraz beszámolók voltak, hanem izgalmas, képekben gazdag elbeszélések, amelyek a hallgatóság érzelmeit is megmozgatták.

30. A hőséneket hivatásos énekmondó adta elő, gyakran hangszer kíséretében, a fejedelmi udvarban vagy a közösség ünnepein.

31. Az énekmondó nem szóról szóra idézte fel a szöveget, hanem meghatározott fordulatok és formulák segítségével újra és újra megalkotta azt.

32. Ezek az állandó jelzők, ismétlődő sorok és kész képek lehetővé tették, hogy hosszú történeteket adjon elő emlékezetből, rögtönözve.

33. A hősi ének így soha nem volt teljesen ugyanaz kétszer, mert minden előadás egyszeri, eleven alkotás volt.

34. E műfaj léte magyarázza, miért maradtak fenn a krónikákban olyan mondai elemek, amelyek nem hivatalos, hanem énekelt eredetűek.

35. A hősénekek maguk elvesztek, de tartalmuk töredékesen beépült a középkori latin nyelvű történeti művekbe.

36. Anonymus a 13. század elején megvetéssel említi a „jokulátorok csacsogó énekeit”, mégis nyilvánvalóan ismerte és felhasználta ezt a hagyományt.

37. A krónikás elutasító megjegyzése tehát paradox módon éppen a szóbeli hősi ének létének és hatásának legfontosabb bizonyítéka.

38. A hősénekek mellett a mondák is a szóbeli elbeszélő hagyomány részét képezték, mert a nép múltjának magyarázatát adták.

39. Az eredetmondák azt beszélték el, honnan származik a nép, kik voltak ősei, és hogyan jutott mai hazájába.

40. A csodaszarvas mondája ilyen eredetmonda, amely a magyarság származását egy csodálatos vadászat képében beszéli el.

41. Az eredetmondák mellett éltek helyi mondák is, amelyek egy-egy táj, hegy, folyó vagy vár keletkezését magyarázták.

42. Ezek a mondák a közösség és a táj kapcsolatát erősítették, mert a környező világot jelentéssel és történettel töltötték meg.

43. A régi szóbeliséghez tartoztak a mesék is, amelyek nem a múltat magyarázták, hanem az emberi vágyakat és félelmeket öltöztették csodás formába.

44. A mese világában a hős legyőzi a szörnyet, elnyeri a királylányt, és győzelmet arat a gonosz felett, ezért a mese az igazság reményét hordozza.

45. A magyar népmesék sok ősi motívumot őriztek meg, például a táltos lovat, az égigérő fát és a hetedhét országon túli utazást.

46. E motívumok a régi hitvilág képeit tartalmazzák, ezért a mese közvetve a honfoglalás előtti világkép egyik emléktára.

47. A kisebb műfajok között tartjuk számon a találós kérdéseket, a közmondásokat és a szólásokat, amelyek a nép tudását és szellemességét sűrítik.

48. A közmondás rövid, emlékezetes formában fogalmazza meg a tapasztalatot, ezért a szóbeli műveltség kézikönyvének is tekinthető.

49. A találós kérdés a nyelvi lelemény és a képes gondolkodás játéka, amely a hallgatót éles megfigyelésre és képzeletre ösztönzi.

50. E kisebb formák szintén a szóbeli kultúra részei voltak, mert emlékezetbe vésve nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

51. Külön csoportot alkotnak a gyermekek világához tartozó műfajok, mint a mondókák, a kiszámolók és az altatódalok.

52. Ezek a rövid, ritmikus szövegek a nyelv zenéjét és a közösség legrégibb dallamait csempészik be a legkisebbek életébe.

53. Egyes mondókák nyelvileg annyira archaikusak, hogy a kutatók bennük is a régi hiedelmek és szertartások halvány nyomait sejtik.

54. A szóbeli költészet valamennyi műfaját közös vonások kötik össze, amelyek a szájhagyomány természetéből fakadnak.

55. Az egyik ilyen közös vonás a ritmus és az ismétlés, mert ezek segítik az emlékezetet és fokozzák a szöveg hatását.

56. A régi magyar verselés valószínűleg nem a szótagszámláláson, hanem a hangsúlyos ütemek rendjén, az úgynevezett ütemhangsúlyos ritmuson alapult.

57. Ebben a ritmusban a hangsúlyos szótagok szabályos visszatérése adja a lüktetést, amely a magyar nyelv első szótagi hangsúlyához igazodik.

58. Egy másik közös vonás az alliteráció, vagyis a szókezdő hangok összecsengése, amely a régi finnugor és sztyeppei költészet jellemzője volt.

59. A rím ezzel szemben eredetileg nem volt fontos, mert csak a nyugati, latin költészet hatására honosodott meg később a magyar versben.

60. A szóbeli költészet gyakran élt a gondolatritmussal is, amelyben egymást követő sorok ismétlik, ellenpontozzák vagy fokozzák ugyanazt a gondolatot.

61. A gondolatritmus a rokon népek és a régi keleti költészet jellemzője, ezért a magyar szóbeliségben is ősi rétegre utal.

62. E formai eszközök nem díszek voltak, hanem az emlékezet segítői, mert a szóbeli szöveget fenn kellett tartani írás nélkül is.

63. A szóbeli költészet másik alapvető jellemzője a formulák, vagyis a kész, gyakran ismételt szó- és képkapcsolatok gazdag használata.

64. A formulák az énekmondó eszköztárát alkották, mert segítségükkel gyorsan és folyékonyan tudta felépíteni a hosszú elbeszélést.

65. Ilyen formula lehetett egy hős állandó jelzője, egy tájleírás visszatérő képe vagy egy párbeszéd megszokott fordulata.

66. A szóbeli mű tehát mindig a hagyomány és a rögtönzés kettősségében élt, mert a régi anyagot minden előadás újjáalkotta.

67. Ez a kettősség magyarázza, miért nem beszélhetünk a régi költészet esetében a mai értelemben vett szerzőről és végleges szövegről.

68. A szóbeli mű közösségi alkotás volt, mert nemzedékek formálták, és nem egyetlen ember tulajdonának, hanem közös kincsnek számított.

69. A szerző fogalma csak az írásbeliséggel és a keresztény, latin műveltséggel jelent meg a magyar kultúrában.

70. A szóbeli és az írott költészet közötti határ azonban nem éles, mert a kettő évszázadokon át egymás mellett élt és hatott.

71. A latin nyelvű írás megjelenése után a szóbeli hagyomány nem szűnt meg, hanem a nép körében tovább élt, és lassan alakult át.

72. A két világ találkozásából született meg a magyar irodalom, amely a szóbeli örökséget fokozatosan az írás keretei közé emelte.

73. A szóbeli költészet műfajainak ismerete ezért nélkülözhetetlen, mert nélküle a későbbi írott irodalom számos vonása érthetetlen maradna.

74. A magyar líra dallamossága, a ballada tömörsége és a népmese szerkezete mind a szóbeliség örökségéből fakad.

75. A 19. században a nemzeti költők tudatosan fordultak a szóbeli hagyományhoz, mert benne a magyar költészet igazi, ősi forrását keresték.

76. Petőfi Sándor és Arany János a népköltészet formáit és hangját emelte a magas irodalom rangjára, ezzel megújítva az egész magyar költészetet.

77. Ez a fordulat mutatja, hogy a szóbeli költészet nem csupán a múlt emléke, hanem a későbbi irodalom eleven, megújító ereje is volt.

78. A 20. században Bartók Béla és Kodály Zoltán a népdalok gyűjtésével a szóbeli zenei hagyomány legrégibb rétegeit tárták fel.

79. Munkájuk bebizonyította, hogy a magyar népzenében a honfoglalás korának dallamvilágából is fennmaradtak ősi elemek.

80. A szöveg és a dallam a régi szóbeliségben elválaszthatatlanul összetartozott, mert a költészetet énekelték, nem pedig olvasták.

81. A régi költészet tehát egyszerre volt szó, zene és mozdulat, ezért teljes valóját a néma írott szöveg soha nem adhatja vissza.

82. Ez a felismerés arra int, hogy a szóbeli műfajokat mindig eleven előadásukban, nem pedig kész, rögzített formában képzeljük el.

83. A szóbeli költészet műfaji gazdagsága azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarság fejlett és árnyalt szóművészettel rendelkezett.

84. Ez a szóművészet írás nélkül is képes volt megőrizni a közösség tudását, hitét, történelmét és érzelmi világát.

85. A műfajok sokfélesége azt is mutatja, hogy a szó az élet minden területén jelen volt, a munkától a szertartáson át a szórakozásig.

86. A szó ereje a régi kultúrában nem elvont eszme volt, hanem a mindennapi élet gyakorlati és szent valósága.

87. A szóbeli költészet vizsgálata ezért nemcsak irodalmi, hanem művelődéstörténeti kérdés is, mert egy egész életforma tükre.

88. A régi műfajok rekonstrukciója mindig hipotézis marad, mert a hiányzó szövegeket csak közvetett érvekkel pótolhatjuk.

89. A tudós feladata itt is az, hogy különbséget tegyen a valószínű föltevés és a szabad képzelet szüleménye között.

90. A szóbeli költészet legfontosabb öröksége mégsem egyetlen szöveg, hanem az a szemlélet, amely a szót elevennek és hatékonynak tartja.

91. Ez a szemlélet a magyar irodalom egész történetén végigvonul, mert a szó tisztelete a legkorábbi énekektől a modern költészetig fennmaradt.

92. A ráolvasás, a sirató, a hősének és a mese így nem csupán múzeumi tárgyak, hanem a magyar irodalom élő gyökerei.

93. E gyökerekből nőtt ki az a hagyomány, amely később az írott szó eszközeivel gazdagodott és teljesedett ki.

94. A szóbeli költészet műfajainak megismerése tehát a magyar irodalom önismeretének is része, mert saját eredetéhez vezeti vissza.

95. A régi szóbeliség tanulmányozása arra is emlékeztet, hogy a költészet ősibb, mint az írás, és mélyebben gyökerezik az emberi közösségben.

96. A honfoglaló magyar ember énekelt, mesélt, siratott és varázsolt, mert a szóval rendezte el a világot maga körül.

97. Ez a rendező, teremtő szóhasználat a szóbeli költészet minden műfajának közös lényege és legmélyebb értelme.

98. A műfajok sokasága mögött tehát egyetlen alapvető meggyőződés áll: a szó nem puszta jel, hanem eleven erő.

99. E meggyőződés örökségeként a magyar irodalom mindmáig hisz a jól megválasztott szó megrendítő és megújító hatalmában.

100. A szóbeli költészet műfajai így az írott magyar irodalom bölcsőjét jelentik, ahonnan minden későbbi fejlődés elindult.

1. Die ungarische Dichtung der Landnahmezeit war zur Gänze mündlich, weshalb sie nicht in Büchern, sondern im Gedächtnis und auf den Lippen der Menschen lebte.

2. Diese Mündlichkeit bedeutete nicht eine einzige Gattung, sondern eine reiche und vielfältige Formenwelt, die mit jedem wichtigen Augenblick des Lebens verbunden war.

3. Die Gattungen der mündlichen Dichtung können wir nur mit großer Vorsicht rekonstruieren, weil ihre Texte größtenteils verloren gingen und nur indirekte Spuren erhalten geblieben sind.

4. Die Rekonstruktion schöpft aus drei Hauptquellen: aus der Überlieferung der verwandten Völker, aus den späten Sammlungen der ungarischen Volkskunde und aus den verstreuten Hinweisen der mittelalterlichen Chroniken.

5. Auf der Grundlage dieser Quellen besaß die alte mündliche Dichtung zugleich zauberhafte, gemeinschaftliche, arbeitsbezogene und erzählende Gattungen.

6. Die älteste Schicht bildeten wohl die Beschwörungen, mit anderem Namen die Zauberformeln, die mit der Kraft der Worte auf die Welt einwirken wollten.

7. Das Ziel der Beschwörung war die Heilung, der Schutz oder die Abwehr des Unheils, weshalb sie eng mit der alten Glaubenswelt verflochten war.

8. Diese Texte waren häufig rhythmisch, von wiederkehrender Struktur und bilderreich, weil die Form selbst als Teil der Wirkung galt.

9. Die Beschwörung baute häufig auf einem Zwiegespräch oder einer kleinen Geschichte auf, in der eine heilige Gestalt die krankheitsverursachende Behexung besiegte.

10. Nach der Annahme des Christentums gelangten christliche Namen und Bilder in diese Texte, doch ihre Struktur bewahrte den heidnischen Ursprung.

11. Gerade deshalb sind die erhaltenen späten Beschwörungen einer der wertvollsten Zeugen der alten mündlichen Dichtung, weil sie am zählebigsten sind.

12. Zu den zauberhaften Gattungen gehörten auch die verschiedenen Segens- und Fluchtexte, die auf dem Glauben an die schöpferische und die zerstörerische Kraft des Wortes beruhten.

13. Der Segen wünschte Fülle, Gesundheit und Glück, während der Fluch das Unheil auf den Feind herabrief, der die Ordnung der Gemeinschaft verletzte.

14. Den Ernst dieser Texte machte aus, dass nach Ansicht der Alten das ausgesprochene Wort wirkliche Folgen in der Welt hatte.

15. Eine andere große Gruppe der mündlichen Dichtung bildeten die an die Arbeit gebundenen Lieder, die die tägliche Tätigkeit begleiteten und erleichterten.

16. Der Rhythmus der Arbeitslieder folgte dem Takt der Bewegungen, weshalb die Wiederholung sowohl im Text als auch in der Melodie eine wichtige Rolle spielte.

17. Solch ein Lied konnte das Spinnen, das Ernten, das Wassertragen oder das Treiben der Tiere begleiten, weil das gemeinsame Lied die Arbeit der Gruppe aufeinander abstimmte.

18. Die späten Fassungen der Arbeitslieder blieben in den volkskundlichen Sammlungen erhalten, weshalb sie mittelbar auch von der alten Mündlichkeit zeugen.

19. An die großen Wendepunkte des menschlichen Lebens knüpften sich eigene Gattungen, die die Geburt, die Heirat und den Tod mit rituellem Text begleiteten.

20. Die wichtigsten Stücke dieser Brauchtumsdichtung waren die Hochzeitslieder und Grußsprüche, die das Leben des neuen Paares mit Segen und guten Wünschen begannen.

21. In der strengen Ordnung der Hochzeit hatte jeder Vorgang seinen eigenen Text, weshalb das Wort auch hier ein unentbehrlicher Teil des Rituals war.

22. An den Tod knüpfte das Klagelied an, das der spontan wirkende und dennoch überlieferten Formen folgende Ausdruck der Trauer war.

23. Das Klagelied ist eine der ältesten und ergreifendsten Gattungen der ungarischen mündlichen Dichtung, weil es den Schmerz der Trennung zum menschlichen Wort erhebt.

24. Die Sängerin des Klageliedes, meist eine Frau, fasste die Tugenden des Toten, ihre gemeinsamen Erinnerungen und die Last des Verlustes in eine schmerzliche, sich wiederholende Klage.

25. Das Klagelied hatte eine ungebundene Melodie und einen freien Rhythmus, weil die Welle des Schmerzes die Länge und den Schwung der Zeilen bestimmte.

26. Gerade wegen ihrer Freiheit bewahrte die Klage die Spuren der ältesten ungarischen Melodie- und Textformen bis ins 20. Jahrhundert.

27. Die vielleicht wichtigste und wirkungsmächtigste Gattung der alten mündlichen Dichtung war gleichwohl das Heldenlied, das die Vergangenheit der Gemeinschaft bewahrte.

28. Das Heldenlied gab den Ursprung der Stämme, die Taten der Anführer und die Erinnerung an die großen Schlachten weiter, weshalb es das geschichtliche Bewusstsein der Gemeinschaft nährte.

29. Diese Lieder waren keine trockenen Berichte, sondern spannende, bilderreiche Erzählungen, die auch die Gefühle der Zuhörerschaft bewegten.

30. Das Heldenlied trug ein berufsmäßiger Sänger vor, häufig in Begleitung eines Instruments, am fürstlichen Hof oder bei den Festen der Gemeinschaft.

31. Der Sänger rief den Text nicht Wort für Wort in Erinnerung, sondern schuf ihn mithilfe bestimmter Wendungen und Formeln immer wieder aufs Neue.

32. Diese festen Beiwörter, wiederkehrenden Zeilen und fertigen Bilder ermöglichten es ihm, lange Geschichten aus dem Gedächtnis und aus dem Stegreif vorzutragen.

33. Das Heldenlied war so niemals zweimal völlig dasselbe, weil jede Aufführung eine einmalige, lebendige Schöpfung war.

34. Die Existenz dieser Gattung erklärt, warum in den Chroniken solche Sagenelemente erhalten blieben, die nicht offiziellen, sondern gesungenen Ursprungs sind.

35. Die Heldenlieder selbst gingen verloren, doch ihr Inhalt ging bruchstückhaft in die mittelalterlichen historischen Werke lateinischer Sprache ein.

36. Anonymus erwähnt zu Beginn des 13. Jahrhunderts mit Verachtung die „schwatzenden Lieder der Joculatoren“, und doch kannte und nutzte er diese Überlieferung offensichtlich.

37. Die ablehnende Bemerkung des Chronisten ist also auf paradoxe Weise gerade der wichtigste Beweis für die Existenz und die Wirkung des mündlichen Heldenliedes.

38. Neben den Heldenliedern bildeten auch die Sagen einen Teil der mündlichen Erzähltradition, weil sie die Erklärung für die Vergangenheit des Volkes lieferten.

39. Die Ursprungssagen erzählten, woher das Volk stammt, wer seine Vorfahren waren und wie es in seine heutige Heimat gelangte.

40. Die Sage vom Wunderhirsch ist eine solche Ursprungssage, die die Abstammung des Ungartums im Bild einer wunderbaren Jagd erzählt.

41. Neben den Ursprungssagen lebten auch örtliche Sagen, die die Entstehung einer Landschaft, eines Berges, eines Flusses oder einer Burg erklärten.

42. Diese Sagen stärkten die Verbindung der Gemeinschaft mit der Landschaft, weil sie die umgebende Welt mit Bedeutung und Geschichte erfüllten.

43. Zur alten Mündlichkeit gehörten auch die Märchen, die nicht die Vergangenheit erklärten, sondern die menschlichen Wünsche und Ängste in eine wunderbare Form kleideten.

44. In der Welt des Märchens besiegt der Held das Ungeheuer, gewinnt die Königstochter und triumphiert über das Böse, weshalb das Märchen die Hoffnung auf die Gerechtigkeit in sich trägt.

45. Die ungarischen Volksmärchen bewahrten viele urtümliche Motive, etwa das Táltos-Pferd, den himmelhohen Baum und die Reise jenseits von siebenmal sieben Ländern.

46. Diese Motive enthalten die Bilder der alten Glaubenswelt, weshalb das Märchen mittelbar eine der Schatzkammern des Weltbildes vor der Landnahme ist.

47. Zu den kleineren Gattungen zählen wir die Rätsel, die Sprichwörter und die Redensarten, die das Wissen und den Witz des Volkes verdichten.

48. Das Sprichwort formuliert die Erfahrung in einer kurzen, einprägsamen Form, weshalb es auch als Handbuch der mündlichen Bildung gelten kann.

49. Das Rätsel ist ein Spiel des sprachlichen Einfallsreichtums und des bildhaften Denkens, das den Zuhörer zu scharfer Beobachtung und Phantasie anregt.

50. Auch diese kleineren Formen waren Teil der mündlichen Kultur, weil sie sich ins Gedächtnis geprägt von Geschlecht zu Geschlecht vererbten.

51. Eine eigene Gruppe bilden die zur Welt der Kinder gehörenden Gattungen, wie die Kinderreime, die Abzählverse und die Wiegenlieder.

52. Diese kurzen, rhythmischen Texte schmuggeln die Musik der Sprache und die ältesten Melodien der Gemeinschaft in das Leben der Kleinsten.

53. Manche Kinderreime sind sprachlich so archaisch, dass die Forscher auch in ihnen die blassen Spuren der alten Glaubensvorstellungen und Rituale vermuten.

54. Alle Gattungen der mündlichen Dichtung verbinden gemeinsame Züge, die aus der Natur der Mundüberlieferung erwachsen.

55. Einer dieser gemeinsamen Züge ist der Rhythmus und die Wiederholung, weil sie das Gedächtnis unterstützen und die Wirkung des Textes steigern.

56. Die alte ungarische Verskunst beruhte wahrscheinlich nicht auf dem Zählen der Silben, sondern auf der Ordnung der betonten Takte, dem sogenannten taktbetonten Rhythmus.

57. In diesem Rhythmus gibt die regelmäßige Wiederkehr der betonten Silben den Puls an, der sich an die Betonung der ersten Silbe im Ungarischen anpasst.

58. Ein weiterer gemeinsamer Zug ist die Alliteration, also der Gleichklang der anlautenden Laute, der ein Kennzeichen der alten finnougrischen und der Steppendichtung war.

59. Der Reim war demgegenüber ursprünglich nicht wichtig, weil er erst unter dem Einfluss der westlichen, lateinischen Dichtung später im ungarischen Vers heimisch wurde.

60. Die mündliche Dichtung nutzte häufig auch den Gedankenrhythmus, in dem aufeinanderfolgende Zeilen denselben Gedanken wiederholen, kontrastieren oder steigern.

61. Der Gedankenrhythmus ist ein Kennzeichen der verwandten Völker und der alten östlichen Dichtung, weshalb er auch in der ungarischen Mündlichkeit auf eine urtümliche Schicht hindeutet.

62. Diese formalen Mittel waren kein Zierrat, sondern Helfer des Gedächtnisses, weil der mündliche Text auch ohne Schrift aufrechterhalten werden musste.

63. Ein weiteres grundlegendes Kennzeichen der mündlichen Dichtung ist der reiche Gebrauch der Formeln, also der fertigen, häufig wiederholten Wort- und Bildverbindungen.

64. Die Formeln bildeten das Werkzeug des Sängers, weil er mit ihrer Hilfe die lange Erzählung schnell und flüssig aufbauen konnte.

65. Solch eine Formel konnte das feste Beiwort eines Helden, das wiederkehrende Bild einer Landschaftsschilderung oder die gewohnte Wendung eines Zwiegesprächs sein.

66. Das mündliche Werk lebte also stets in der Doppelheit von Überlieferung und Stegreif, weil jede Aufführung den alten Stoff neu erschuf.

67. Diese Doppelheit erklärt, warum wir bei der alten Dichtung nicht von einem Verfasser und einem endgültigen Text im heutigen Sinn sprechen können.

68. Das mündliche Werk war eine gemeinschaftliche Schöpfung, weil Generationen es formten und es nicht als Eigentum eines Einzelnen, sondern als gemeinsamer Schatz galt.

69. Der Begriff des Verfassers erschien in der ungarischen Kultur erst mit der Schriftlichkeit und der christlichen, lateinischen Bildung.

70. Die Grenze zwischen der mündlichen und der geschriebenen Dichtung ist jedoch nicht scharf, weil beide jahrhundertelang nebeneinander lebten und aufeinander wirkten.

71. Nach dem Erscheinen der lateinischen Schrift hörte die mündliche Überlieferung nicht auf, sondern lebte im Volk weiter und wandelte sich langsam um.

72. Aus der Begegnung der beiden Welten wurde die ungarische Literatur geboren, die das mündliche Erbe allmählich in den Rahmen der Schrift erhob.

73. Die Kenntnis der Gattungen der mündlichen Dichtung ist deshalb unentbehrlich, weil ohne sie zahlreiche Züge der späteren geschriebenen Literatur unverständlich blieben.

74. Die Melodik der ungarischen Lyrik, die Knappheit der Ballade und der Aufbau des Volksmärchens erwachsen alle aus dem Erbe der Mündlichkeit.

75. Im 19. Jahrhundert wandten sich die nationalen Dichter bewusst der mündlichen Überlieferung zu, weil sie in ihr die wahre, uralte Quelle der ungarischen Dichtung suchten.

76. Sándor Petőfi und János Arany erhoben die Formen und den Ton der Volksdichtung in den Rang der hohen Literatur und erneuerten damit die gesamte ungarische Dichtung.

77. Diese Wende zeigt, dass die mündliche Dichtung nicht bloß die Erinnerung an die Vergangenheit, sondern auch eine lebendige, erneuernde Kraft der späteren Literatur war.

78. Im 20. Jahrhundert legten Béla Bartók und Zoltán Kodály durch das Sammeln der Volkslieder die ältesten Schichten der mündlichen musikalischen Überlieferung frei.

79. Ihre Arbeit bewies, dass sich in der ungarischen Volksmusik auch aus der Melodiewelt der Landnahmezeit urtümliche Elemente erhalten haben.

80. Text und Melodie gehörten in der alten Mündlichkeit untrennbar zusammen, weil man die Dichtung sang und nicht las.

81. Die alte Dichtung war also zugleich Wort, Musik und Bewegung, weshalb der stumme geschriebene Text ihr volles Wesen niemals wiedergeben kann.

82. Diese Erkenntnis mahnt, dass wir uns die mündlichen Gattungen stets in ihrer lebendigen Aufführung und nicht in einer fertigen, festgelegten Form vorstellen.

83. Der gattungsmäßige Reichtum der mündlichen Dichtung beweist, dass das landnehmende Ungartum über eine entwickelte und feinsinnige Wortkunst verfügte.

84. Diese Wortkunst war auch ohne Schrift imstande, das Wissen, den Glauben, die Geschichte und die Gefühlswelt der Gemeinschaft zu bewahren.

85. Die Vielfalt der Gattungen zeigt auch, dass das Wort in jedem Bereich des Lebens gegenwärtig war, von der Arbeit über das Ritual bis zur Unterhaltung.

86. Die Kraft des Wortes war in der alten Kultur kein abstrakter Gedanke, sondern die praktische und heilige Wirklichkeit des täglichen Lebens.

87. Die Untersuchung der mündlichen Dichtung ist deshalb nicht nur eine literarische, sondern auch eine kulturgeschichtliche Frage, weil sie der Spiegel einer ganzen Lebensform ist.

88. Die Rekonstruktion der alten Gattungen bleibt stets eine Hypothese, weil wir die fehlenden Texte nur mit indirekten Argumenten ersetzen können.

89. Die Aufgabe des Gelehrten besteht auch hier darin, zwischen der wahrscheinlichen Annahme und dem Erzeugnis der freien Phantasie zu unterscheiden.

90. Das wichtigste Erbe der mündlichen Dichtung ist gleichwohl nicht ein einzelner Text, sondern jene Anschauung, die das Wort für lebendig und wirksam hält.

91. Diese Anschauung zieht sich durch die gesamte Geschichte der ungarischen Literatur, weil die Achtung vor dem Wort von den frühesten Liedern bis zur modernen Dichtung fortbestand.

92. Die Beschwörung, das Klagelied, das Heldenlied und das Märchen sind so nicht bloß Museumsstücke, sondern die lebendigen Wurzeln der ungarischen Literatur.

93. Aus diesen Wurzeln erwuchs jene Überlieferung, die sich später mit den Mitteln des geschriebenen Wortes bereicherte und vollendete.

94. Die Kenntnis der Gattungen der mündlichen Dichtung ist somit auch ein Teil der Selbsterkenntnis der ungarischen Literatur, weil sie zu ihrem eigenen Ursprung zurückführt.

95. Das Studium der alten Mündlichkeit erinnert auch daran, dass die Dichtung älter ist als die Schrift und tiefer in der menschlichen Gemeinschaft wurzelt.

96. Der landnehmende ungarische Mensch sang, erzählte, klagte und zauberte, weil er mit dem Wort die Welt um sich herum ordnete.

97. Dieser ordnende, schöpferische Gebrauch des Wortes ist das gemeinsame Wesen und der tiefste Sinn aller Gattungen der mündlichen Dichtung.

98. Hinter der Vielzahl der Gattungen steht also eine einzige grundlegende Überzeugung: Das Wort ist kein bloßes Zeichen, sondern eine lebendige Kraft.

99. Als Erbe dieser Überzeugung glaubt die ungarische Literatur bis heute an die erschütternde und erneuernde Macht des gut gewählten Wortes.

100. Die Gattungen der mündlichen Dichtung bilden so die Wiege der geschriebenen ungarischen Literatur, von der jede spätere Entwicklung ausging.